A magyar korona külföldi értékelésének folytonos csökkenése és ezzel kapcsolatos belföldön minden árú koronában kifejezett árának fokozatos emelkedése azt idézi elő, hogy ugyanaz a pénzösszeg aránylag rövid idő eltelte után is sokkal kevesebb kenyér, szövet vagy bármely más árú megvásárlására lesz elegendő. Ha tehát az, akinek pénzkövetelése van, pénzét hosszabb idő elteltével kapja meg, rendszerint még a törvényes kamatokkal együtt is jelentékenyen kisebb értéket vesz kézhez, mint amennyit a tartozás lejártakor kapnia kellett volna. A törvényes 5% kamattal tehát ma már egyáltalán nincs kiegyenlítve a pénzösszegnek bizonyos időn keresztül nélkülözésével járó hátrány. De nem áll ma már az a másik törvényhozói alapgondolat sem, hogy a készpénz reális elhelyezése rendszerint nem történik évi 5%-nál magasabb nyereséget biztosító módon, mert a már szokásos búzabetéteken, valamint az értékpapírok vásárlásán felül bármely árúnak megvásárlása, - csak a házi szükségletnek előre hosszabb időre fedezése is, - 5%-ot messze meghaladó nyereséget biztosít.
A mai jogszabályok mellett az adósnak módjában van minden nagyobb kockázat nélkül a fizetést elmulasztani, megvárni, amíg a hitelező ellene pert indít, a per folyama alatt a perrendtartás rendelkezéseivel visszaélve az eljárást elnyujtani. Ha az adós a per elhúzása érdekében nylvánvalóan valótlan tényt állít, vagy nyilvánvalóan alaptalanul hivatkozik valamely bizonyítékra, a bíróságnak akkor sincs egyéb megtorló intézkedésre módja, mint hogy vele szemben 6000 koronáig terjedhető pénzbírságot szab ki. Még ennek az eszköznek az alkalmazására sincs mód akkor, ha az adós a pert ügyesebb eszközök alkalmazásával, olyan módon nyujtja el, hgoy a bíróság a törvény említett rendelkezéseit nem alkalmazhatja. Ha azután a bíróság jogerős ítéletét meghozta, az adós az időközben esetleg leromlott pénzben még az 5%-os kamattal és perköltséggel együtt is kevesebb értéket fog fizetni, mint amennyit fizetett volna pontos teljesítés esetében.
Az adós azonban a végrehajtható ítélet meghozatala után is megteheti, hogy nem fizet, hanem bevárja a végrehajtást. A végrehajtási eljárás során ismét számos alkalma van időnyerésre, és ha a pénz értékének romlása tovább tart, az árverésre kitűzött határnapon fizetve, az összes költségekkel együtt a belső érték szempontjából esetleg még kisebb összeget fog fizetni. A hitelező pedig, minthogy a perbeli és végrehajtási költségek nem őt, hanem az ügyvédjét meg a végrehajtót, valamint az államkincstárt illetik, a per és a végrehajtás egész tartamára nem kap egyebet, mint a tartozás 5, legfeljebb 8%-át.
Általános a panasz, hogy az adósok a hitelezők rovására az adott helyzettel visszaélnek. Gyakran megtörténik, hogy az adós a lejáratkor kötelezettségének minden nehézség nélkül eleget tehetne, tartozását azonban épen csak azért nem fizeti meg, mert a pénzösszeg úgy van elhelyezve, hogy az neki jelentékenyen több hasznot hajt, mint amennyivel a késedelem következtében tartozása megnövekszik.
Nézetem szerint emellett a jelenség mellett a törvényhozás nem maradhat tétlenül és nem tűrheti azt az erkölcstelen helyzetet, hogy az, aki szerződésen vagy törvényesen alapuló kötelezettségének nem tesz eleget, nemcsak joghátrányt nem szenved, hanem busás anyagi előnyökhöz jut jogellenes magatartásának jutalmául.
Mindezek megfontolásán alapszik a jelen törvényjavaslat, amelynek rendelkezései kizárólag arra az esetre terjednek ki, amikor az adós kellő időben a pénztartozást nem teljesíti, vagyis késedelembe esik.
Jogszabályainkban nem ismeretlen a késedelemnek az adós helyzetét súlyosító hatása. Ebben az irányban csak arra mutatok rá, hogy a szerződésben kikötött szolgáltatás teljesítésének lehetetlenné válása, ha a teljesítési határidő előtt következik be, a lehetetlenné válásban nem vétkes adóst kötelezettsége alól mentesíti, míg ha a lehetetlenülés akkor következik be, mikor az adós késedelemben van, ő teljes kártérítéssel tartozik.
A hitelező érdekeinek védelmében - éppen attól a szemponttól vezéreltetve, hogy a korona értékmérő szerepe csorbát ne szenvedjen - a törvényjavaslat a tőketartozást egyáltalán nem kívánja érteni, hanem arra törekszik, hogy a hitelezőnek a késedelmi kamat helyett kártérítésként olyan mellékszolgáltatást biztosítson, amely egyfelől lehetetlenné tegye az adósnak a tartozás összegével való üzérkedését, másfelől fedezze azt az érdeksérelmet, amit a hitelező a késedelem következtében szenved.
A javaslatnak csak az igazságtalanságok megszüntetése a célja, de nem kíván a mostani helyzettel szemben az ellenkező végletekbe átcsapni és alkalmat adni arra, hogy az új jogszabály alapján az adós kerüljön méltánytalanul súlyos helyzetbe.
A törvény hatálya alá tartozó pénztartozások után jövőre nem lesz helye az eddigi törvények értelmében járó késedelmi kamatnak, hanem e helyett kártérítést kell az adósnak fizetni.
A törvényjavaslat a hitelezőnek azt a kárát kivánja megtéríteni, amelyet a pénztartozás késedelmes fizetése következtében szenved. Ez a kár rendszerint elmaradt haszon alakjában fog jelentkezni. A kár bizonyítása azonban nehéz feladat és még nehezebb az elmaradt haszon pontos kimutatása, bár a polgári perrendtartás (1911:I. tc.) 271. §-ában gondoskodik arról, hogy a bíróság a felek részéről ajánlott bizonyítás sikertelensége esetében szabad belátása szerint állapíthassa meg a kár mennyiségét. Figyelemmel kell lenni továbbá arra, hogy a hitelező károsodása csak akkor ér véget, amikor az adós valóban fizet, ez pedig nem a jogerős ítélet hozatalakor következik be, hanem esetleg csak a végrehajtási eljárás befejeztével, amelynek tartalmát a bíró nem láthatja előre és így az azalatt előálló kárt az ítéletben nem ítélhetné meg.
Mindezek folytán a kártérítés mennyiségének meghatározásában az eset körülményeitől független határozott mértéket kell keresni, amely egyfelől megfeleljen a mai gazdasági viszonyok nyújtotta tőkegyümölcsöztetési lehetőségeknek, másrészt pedig úgy legyen megállapítva, hogy a megtérítés a végrehajtási eljárás alatt is egészen a tartozás kiegyenlítéséig folytatódjék.
Erre a célra leginkább a tőke százalékában kifejezett és az idő telésével növekvő, a tőke után hetenkint vagy havonkint járó bizonyos százalékban kifejezett kártérítési összeg felel meg.
Nem mutatkozott mégsem célszerűnek az, hogy ezt a százalékot a törvény haározza meg, mert a gazdasági viszonyok állandó hullámzást mutatnak és ezért helyesebb a százalék számszerű meghatározását a törvény életbelépésével egyidejűleg kibocsátandó és szükség esetében módosítható minisztériumi rendeletre bízni.
Ez a heti vagy havi összeg azonban egyes esetekben elviselhetetlen terhet jelenthet a késedelmes adósra és esetleg tönkretételét eredményezhetné. Előfordulhat, hogy az adós késedelme nem volt vétkes. Nem tud fizetni pl. azért, mert külföldön tartózkodott és határzár vagy előre nem látott más gátló ok miatt sem hazatérni, sem a tartozás kiegyenlítéséről gondoskodni nem volt képes. Előfordulhat, hogy az adós a perben teljes jóhiszeműséggel védekezett és a per elhúzása nem eshetik az ő terhére, vagy csak azért nem fizet, mert hosszabb időre van szüksége a pénzösszeg előteremtéséhez, ilyen eset lehet pl. ha az adós mezőgazdasági munkás vagy általában kis vagyonú mezőgazdasággal foglalkozó ember, aki nagyobb pénzösszeghez éppen csak az aratási, cséplési munkák befejezése után jut és ezért a néhány hónappal korábban lejárt tartozását csak ekkor tudja kiegyenlíteni.
Az ilyen és ehhez hasonló esetekben kivételesen kisebb mértékű kártérítést állapít meg a javaslat, de ez a mérték is meghaladja a mai 5%-os késedelmi kamat négyszeresét és így a hitelező érdekeit hatályosan védi.
A Kúria gyakorlata bizonyos esetekben a vétkes adóst a tőkén és kamatán felül kártérítés címén még annak az értékkülönbözetnek a megtérítésére is kötelezi, amely a tőke összegének a fizetés elmulasztása időpontjában volt értéke és a tényleges megtérítés időpontjában lévő érték közt jelentkezik. Ilyen átszámítási szabály esetleg szerződésben is ki lehet kötve.
Mindezekben az adós a hitelező kárát részben vagy egészben már az említett gyakorlatnak vagy szerződésnek megfelelően is köteles megtéríteni és ezért nem volna célszerű őt az átszámításból eredő értékkülönbözeten felül még a javaslat értelmében járó kártérítéssel is minden esetben terhelni. Éppen ezért a 3. § csak a fentebb említett kisebb kártérítést mondja alkalmazhatónak, de arra is szabadságot ad a bíróságnak, hogy a tartozási összeg átszámítása esetében csupán az eddigi jogszabályok értelmében járó törvényes késedelmi kamatot ítélje meg.
A pénz értékének csökkenéséből eredő kárt újabb időben a felek szerződésükben oly módon igyekeznek kizárni, hogy a tartozást valamely forgalmi cikk bizonyos mennyiségének mindenkori piaci árában határozzák meg. Különösen gyakori a tartozásnak gabonában, főleg búzában megállapítása, amikor is az adós ugyanannyi búzának lejáratkori árát tartozik megfizetni, amennyi búzának az ellenértékét megkapta. Nem lehet azonban mégsem azt mondani, hogy ilyen esetekben az adós késedelme a hitelező károsodását nem eredményezheti, mert egyfelől rendszerint bekövetkezhetik egy időpont (pl. lejárat, ítélethozatal), amikor a tartozás tisztán pénztartozássá válik, másfelől az adós olyan módon üzérkedhetik, hogy tartozását abban az időpontban egyenlíti ki, amikor a forgalmi cikk piaci ára aránylag alacsony. A javaslat éppen ezért a 2. §-ban említett kisebb kártérítést ilyen esetekre is megállapítja és ennek a kártérítésnek a fizetését csupán abban az esetben zárja ki, ha a szerződés vagy a bírói ítélet a késedelmi kamatot is a tartozásra irányadó forgalmi cikk mennyiségében fejezi ki.
Ha a tartozás nem terményben, hanem aranyban vagy külföldi pénznemben van kifejezve, ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a forgalmi cikk mindenkori árának kikötése esetében, mert az ilyen szerződésnek is az a célja, hogy a pénz csökkenésével szemben a hitelezőt megvédje.
Az 1895:XXXV. tc. 1. §-ának 2. bekezdése, valamint az 1895:XXXVI. tc. 1. §-ának 2. bekezdése azt mondja ki, hogy ha 5%-nál magasabb kamat volt kikötve, ez a felek más megállapodásának hiányában az adós késedelme esetében tovább folyik. Az 1868:XXXI. tc. 2. §-a és az 1877:VIII. tc. 1. és 2. §-a lehetővé tette és bíróilag megítélhetőnek nyilvánította az olyan melléktartozásokat, amelyek kötbér, üzleti díj, megtérítési összeg vagy más elnevezés alatt a kamatokkal együtt 8%-ot nem haladtak meg. A törvények értelmében a 8%-nál magasabb kártérítés kikötése sem semmis és ezért valószínű, hogy a hitelező legtöbb esetben 5%-ot meghaladó összeget kötött ki magának az adós esetleges késedelméből eredő kára fejében. Nem volna igazságos, ha a törvény életbelépése előtt ilyen megállapodások esetében a javaslatban foglalt rendelkezések nem nyernének alkalmazást, hanem mindenkor a szerződéses megállapodás lenne irányadó, mert ebben az esetben az a hitelező, aki kellő gondossággal igyekezett a pénz értékének leromlásából eredő kárral szemben védekezni, esetleg hátrányosabb helyzetbe jutna, mint az, aki ily kikötéssel egyáltalában nem élt. A javaslat 5. §-ának első bekezdése ehhez képest semmisnek nyilvánítja az alacsonyabb kártérítési összeget biztosító korábbi kikötéseket. A magasabb kártérítési összeget kikötő megállapodások felől nem kellett rendelkezni, mert ezek bírói megítélése, közjegyzői okiratba foglalása és telekkönyvi bekebelezése tekintetében a korábbi jogszabályok amúgy is hatályban maradnak.
Ha a hitelező a javaslatban meghatározottnál magasabb kárt tud bizonyítani és a magasabb kár megítélésének az általános jogszabályok szerint helye van, a javaslat nem kíván az ily magasabb kártérítés követelésének útjába állani.
Elvileg a javaslat rendelkezései csak törvényerőre emelkedése után bekövetkezett jogi tényekre nyerhetnek alkalmazást. A törvény életbelépése előtt késedelembe esett adósok a fizetés elmulasztásakor csak a késedelemnek az akkor fennálló következményeivel számolhattak, nem lenne tehát igazságos őket oly következményekkel sujtani, amelyek előttük ismeretlenek voltak. Másfelől pedig ha a törvény az életbelépésének napja előtt lejárt tartozásokra egyáltalán nem nyerne alkalmazást, akkor azok, akik az életbelépés előtt, tehát régebben estek késedelembe, indokolatlanul előnyös helyzetbe kerülnének azokkal szemben, akik csak később mulasztották el a fizetést. Oly megoldás látszik tehát legcélszerűbbnek, amely szerint a korábban lejárt tartozások után a kártérítés a törvény életbelépésének napjától jár.
A javaslat nem helyezi hatályon kívül az uzsoratörvénynek, sem a kamatkikötést korlátozó többi törvénynek a rendelkezéseit, hanem csupán a késedelmi kamatra vonatkozó törvényes rendelkezések helyébe állít fel új szabályokat és ezért ideiglenes természeténél fogva felfüggeszti a késedelmi kamatra vonatkozó rendelkezések alkalmazását, amelyek az 1876:XXXVII. tc. (váltótörvény) 50. és 51. §-ában, az 1877:XX. tc. (gyámtörvény) 103. §-ában, valamint az 1895:XXXV. tc. 1. §-ának második bekezdésében és az 1895:XXXVI. tc. 1. §-ának második bekezdésében vannak megállapítva.
A javaslat 1. §-a világosan kimondja, hogy csupán a magánjogi címen alapuló pénztartozásokra nyer alkalmazást. Ebből természtszerűen következik, hogy nem nyerhet alkalmazást az olyan esetre, amikor a pénztartozás nem magánjogi, hanem közjogi jogcímen alapszik. Nem nyer tehát alkalmazást a közadók késedelmes fizetése, a pénzbüntetés befizetésének elmulasztása esetében, valamint olyan esetekben sem, amikor valamely közszolgálati alkalmazott illetményeit az utalványozás késése következtében későbbi időpontban kapja meg, mint amely naptól azok utalványozva vannak.
Minthogy azonban számos esetben a jogviszonyban az állam nem is kizárólag közjogi alanyként, de nem is pusztán magánjogi alanyként jelentkezik, az ebből netán keletkező kétségek eloszlatása végett szükséges kimondani azt, hogy ha az állam szerepe valamely jogviszonyban ilyen vegyes természetű, a törvény rendelkezései nem nyerhetnek alkalmazást. Ilyen vegyes természetű jogviszony pl. a címletes államadósság, amelyre vonatkozóan azonban a javaslat rendelkezései már csak azért sem nyerhetnek alkalmazást, mert az államadóssági tőke visszafizetését az 1921:XXVI. tc. 5. §-a értelmében nem lehet követelni, az államadóssági kamatokat pedig az 1923:VIII. törvénycikk 13. §-a értelmében nem lehet bírói úton érvényesíteni. Olyan vegyes természetű jogviszony, amely a javaslat rendelkezései alá nem esik, pl. az, amikor valamely lényegileg közhatósági tevékenység elvégzésére az állam felmondható szolgálati szerződéssel fogad fel alkalmazottakat.
