Kultúrpolitikám két alapgondolaton épül fel. Emelni igyekszem a magyar nemzet széles néprétegeinek, nagy tömegeinek értelmi szintjét. Ezt a célt mozdítja elő a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról szóló 1926:VII. tc., melyet javaslatomra szavazott meg a nemzetgyűlés, továbbá a polgári iskoláról szóló javaslatom, melyet egyidejűleg terjesztek a t. Országgyűlés elé. Gondoskodni kell azonban arról is, hogy minden téren: irodalomban, művészetben és tudományban egyaránt kellő számban álljanak oly férfiak, különösen szakemberek rendelkezésre, kik teljesen európai színvonalon vannak s így minden működési téren, minden szakmában a nagy feladatok megoldásánál elsőrangú erőkre támaszkodhassunk. E másik célból adom be a természettudományok fejlesztése érdekében teendő intézkedésekről szóló javaslatomat s e második célt fogja meggyőződésem szerint előmozdítani a külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjakról szóló ez a javaslatom is.
A magas kultúra előmozdításának három eszköze van ú. m.: az irodalmi, művészeti és a tudománypolitika.
A három közül az irodalmi politika legkényesebb, mert még liberális kezelés mellett is érintheti a szellemi élet szabadságát, ami kedvezőtlenül befolyásolná a nemzet lelki fejlődését.
Egészen más a helyzet a művészeti politika terén, melyre szegény társadalmakban kétszeresen szükség van. A művészeti politika a kultúrpolitikának kétségtelenül legdrágább ága; hogyha tehát valamely nemzet nem akar lemondani arról, hogy sajátos művészete legyen, amiről pedig nem mondhatunk le, élvén Európa kellő közepén, ahol Árpád és magyarjai maguknak és utódainak már több, mint ezer évvel ezelőtt hont foglaltak; akkor számottevő áldozatok meghozatalára készen kell lennünk. Régi, művelt középosztályunk, amelynek lennének művészeti szükségletei, a háború folyamán és különösen a forradalmak és infláció következtében elszegényedett, a mecenási szerepre, még szerény polgári keretek között is, képtelenné vált; az újabb keletű vagyonnal bíró családoknál pedig még nemzedékekre van szükség, míg körükben a művészetek belső, igazi szeretete és megbecsülése gyökeret verhet. A társadalom műpártoló erejének ilyen megfogyatkozása mellett az állami művészeti politikára kétszeres szerep vár. Nem elég, ha az állam a művészképzést szervezi, hanem művásárlások és monumentális megbízások, megrendelések révén oda kell állni a vásárlók sorába is. A művásárlások és megbízatások ügyével külön akció keretében kívánok foglalkozni; e helyütt művészeti oktatásunk további kiépítéséről óhajtanék szólani.
Sokan vannak, különösen a hozzám közelebb álló konzervatív táborban olyanok, akik azokkal az irányokkal, melyek nálunk a mult század kilencvenes éveitől kezdve kifejlődtek és erőre kaptak, egyetérteni nem tudnak s művészeti életünkben hanyatlást látnak. Minthogy pedig e modern irányzatok képviselve vannak képzőművészeti főiskolánk tanári karában is, e tanintézetünk beállításával és működésével sincsenek megelégedve. E tekintetben azonban más az egyéni műgyűjtő, a magánvásárló és más a felelős kultúrpolitikus helyzete. A magángyűjtőnek teljes joga van ahhoz, hogy azokat a képeket vásárolja, amelyeket szobája falán legszívesebben lát, melyeken szemeit legtöbb örömmel legelteti. A felelős kultúrpolitikus ellenben, aki közpénzekkel sáfárkodik, saját egyoldalú ízlését nem követheti s nem vonhatja meg az állami támogatást semminő iránytól sem, ha azt követői tehetséggel képviselik. Elijesztő példát szolgáltattak e részben egyes külföldi múzeumdirektorok, kik erős individuális esztétikai felfogástól vezettetve az egykorú állami képvásárlásoknál bizonyos irányzatokat célzatosan mellőztek. Ezeknek múzeumaiban az illető nemzet művészetének egy-egy ága teljesen hiányzott s utólagos rendkívüli drága vásárlásokkal kellett azután a hiányon a lehetőséghez képest segíteni. A szellemi élet sajátosságaihoz tartozik, hogy egyes művészeti irányzatokban fellépésükkor rejlő fejlődési lehetőségeket előre áttekinteni, mintegy megjósolni alig lehet s nagy hibát követne el az a kultúrpolitikus, aki a maga egyéni ízlését, vagy doktrinér esztétikai felfogását az utókor objektív ítéletének szubsztituálni akarná. Nem szabad feledni, hogy ezek az egyesek által elítélt művészeti irányzatok korántsem magyar specialitások, hanem világáramlatoknak magyar megnyilatkozásai. S különben is teljes ahisztorikus gondolkozásra vallana, ha bizonyos kialakult művészeti irányokat a priori elvetnénk, feledve, hogy annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely az általános korszellem és a művészeti irányok között van, minden ilyen lendülettel fellépő és kifejlődni tudó irány történetileg szükségszerű s benne a kor lelke tükröződik.
Nem véletlen, hogy egyszerre elapadt az a forrás, melyből a Thanok, Lotzok és Székelyek monumentális művészete táplálkozott; nem véletlen, hogy az egész világ legjelesebb művészeit más, látszólag alantasabb rendű témák kezdték érdekelni, azaz hogy nem is témák, hanem a témátlanság. Egyike a legnagyobb művészi forradalmaknak vonult akkor végig a világon. Megkezdték a naturalisták, folytatták az impresszionisták és győztek az egész vonalon. Courbet, Manet, Monet, Renoir, Pizarro, Rodin, a németeknél Leibl, Liebermann, Slevogt nevei ma világhírűek, bár távol állanak az úgynevezett nagy művészet szellemétől. Szerintök a művészet egyedüli célja a természet hűséges reprodukciója. A tárgy közömbös. Monetnak közömbös volt a történelem, a monumentalális, leföstött húszszor egy szénaboglyát különböző hangulatban és mégis a művészettörténelem legnagyobb festői közé tartozik. Nálunk Szinyei, a nagybányai csoport, a szolnokiak és a velök egyérzésűek képviselik ezt az áramlatot. Ők is ellentétben helyezkedtek a megelőző kor ideáljaival. Hogy miért, e kérdésre csak a korszellem változása adja meg a választ, amely folyamatnak megítéléséhez a kellő történelmi távlat még hiányzik. Ezek után hiú vállalkozás lenne, ha állami eszközökkel elnyomni akarnók korunknak a mi szemünkben művészi túlzásait. Az ilyen kísérletek sorsa tapasztalás szerint nemcsak a sikertelenség, hanem igen sokszor a nevetségesség, sőt a reakció. Az individualizmus túltengései után, amelyek korunk művészetének excentricitásaiban nyertek kifejezést, egyébként is várható a megszilárdulás, a meghiggadás, a régi komponáló ösztönök újabb érvényesülése. De támadni a művészetet, a művészeket, hogy egyszer nagy kompozíciókért lelkesednek, másszor meg egy tál barack közvetlen életdús megfestéséért, az belsőleg indokolatlan és eredményhez sem vezet. Éppen úgy az egyik kort a másiknál magasabbra értékelni hiú vállalkozás. Couture, Delaroche sem voltak nagyobbak Manetnál. Renoirnál; Szinyei viszont nem volt kisebb Székelynél, Lotznál. Egyedül a tehetség a döntő, az az erő, mellyel koruk szellemét formába önteni tudták. Hogy mind gyakrabban hallunk panaszt a közönség vásárló kedvének megcsappanása ellen, annak a jelzett gazdasági okokon kívül egyik magyarázata kétségtelenül az is, hogy bizonyos modern irányzatok az átlagos magyar művásárlónak nem tetszenek. Ez nem erőszakos és mégis nagy erővel ható regulátor. A jelek az én egyéni érzéseim szerint egyébként is arra mutatnak, hogy az európai fejlődés kezd visszafelé vagy helyesebben elkanyarodni azoktól a művészeti irányoktól, melyeket mi, kik csak nehezen emelkedünk ki háborús és inflációs izoláltságunkból, még moderneknek gondolunk és nevezünk. Kétszeresen törekednünk kell tehát arra, hogy ismét teljesen belekapcsolódjunk az európai kulturális fejlődésbe, aminek intézményes biztosítékai éppen a külföldi collegium hungaricumok, amelyekkel alább rendszeresen foglalkozom s amelyek közül az eddigiek, úgymint a bécsi és a berlini, valamint a most alakuló zürichi, tudománypolitikai célokat szolgálnak, a római ellenben elsősorban tervszerű művészeti politikának lesz eszköze.
Képzőművészeti főiskolánk úgy van beállítva, hogy abban a konzervatív irányzatok mellett a modernnek nevezett művészeti törekvések is képviselve vannak a műegyetemünk építészeire vonzó erőt gyakoroltak a modern architektura kreációi annak ellenére, hogy műegyetemünk tanári kara ízlésében inkább konzervatív. Mindez intézetek kiváló növendékeinek a római collegium hungaricum kettős nagy alkalmat fog nyujtani. Kapcsolatba jönnek a külföldi, az általános európai szellemmel s ezenfelül az olasz művészettel, amelynek ismerete, átélése és belső lelki feldolgozása nélkül művészi élet alig képzelhető.
A tervszerű tudománypolitika nem érheti be a főiskolák puszta megszervezésével, hanem ügyelnie kell arra is, hogy a főiskolák azon kiváló növendékei, akikről joggal tételezhető fel, hogy az életben is lényegesen fölébe tudnak emelkedni az átlagnak, a megélhetés gondjaitól mentesítve, egész idejüket és egész munkaerejüket tanulmányaiknak szentelhessék. Lehetővé kell főiskolai tanáraink számára tenni a professzor azon legnemesebb és legmagasabb kötelességének teljesítését, hogy amennyiben szemináriumában, laboratóriumában vagy klinikáján egy-egy valódi tehetség csillámlik fel, ösztöndíjban részesítését kezdeményezhesse, ezúton a létért való küzdelem mindennapi gondjaitól mentesítse, hogy ekként teljesen tanulmányainak élvén, tehetségét minél teljesebben kifejthesse. Szükség van tehát tudományos ösztöndíjakra már az itthoni tanulmányi idő alatt is. De ösztöndíjügyünk szervezete teljessé csak akkor válik, ha legtehetségesebbek számára a külföldi tanulás lehetőségét is megnyitjuk.
Köztudomású, hogy a természettudományok nem ismernek országhatárokat és a szellemi tudományok jelentékeny része is általános a művelt emberiség körében. Sőt a szorosan nemzeti szakok művelését is megtermékenyíti, ha a nemzetközi tudományosság magas szempontjainak állandó szem előtt tartásával művelik azokat. Még nagy nemzetek kulturális életének is megártott az, ha egyes időszakokban túltengő sovinizmusból vagy saját szellemi életük túlbecsülése következtében elzárkóztak a külfölddel szemben, a kis nemzetekre pedig egyenesen végzetes, ha izolálódnak a nagy kultúrnépekkel szemben s annak a tévhitnek adják oda magukat, hogy elzárkózottan valami egészen speciálisan nemzetit tudnak kiforrni. Viszont sajátságos nemzeti bélyeg megőrzése a szellemi élet terén parancsoló szükség. Pedig a számra nézve kisebb és szegényebb nemzetek csak nehezen tudnak maguk számára kulturális autarkiát kiküzdeni s talán még nehezebben tudják ezt az autarkiát fenntartani. Egyrészről nemzeti sajátosságaikat kell védelmezniök, ha mint külön népegyéniség elenyészni nem akarnak, másfelől a szellemi izolálódás veszélyét el kell kerülniök. Midőn Szent István évezredünk elején az elé a sorsdöntő feladat elé került, hogy a magyar államot és annak keretében a magyar egyházat megalapítsa, többféle lehetőségekkel számolhatott. A pogányság további fenntartásával igyekezhetett volna a magyarság ázsiai jellegét fenntartani. Csatlakozhatott volna Kelet-Róma egyházához és a bizánci államkoncepcióhoz, mely Keleteurópa orthodox államrendszeréhez csatolt volna bennünket. Végül bevezethette népét a nyugati egyházba, mely akkor a nyugati műveltség legáltalánosabb és legmagasabb rendű képviselője és letéteményese volt. Szent István az utóbbi megoldást választotta s e nyugati orientáció mellett tesznek tanúságot egyéb nagy tényei és elhatározásai is. Legközelebbi nyugati szomszédunk akkor a bajor hercegség volt, Szent István onnan hozott magának élettársat. Bajorországban akkor a szász császári ház uralkodott, II. Henrik római német császár és egyben bajor herceg is volt, e császár nővérét Gizellát vette feleségül István s így a császársággal és a pápasággal, a nyugati államrendszer e két főtényezőjével egyaránt kapcsolatot létesített az első nagy magyar király. Fiát, Imrét a nagymíveltségű velencei férfiúval, Szent Gellért püspökkel neveltette mert az egyház és Velence akkor legelsőrendű műveltségi gócpontok voltak s ő birodalma örökösének európai műveltséget akart adni. Kultúrális törekvéseiben a montecasinoi bencésekre támaszkodott, arra a rendre, mely a római középkornak köden átmenette az emberiség számára a klasszikus antik irodalomnak kincseit. Mindezek jól átgondolt és céltudatos intézkedések voltak, melyekkel István király belekapcsolta nemzetét a nyugati műveltségbe s így már maga a magyar állam- és egyházalapítás is a nyugati orientáció jegyében történt. Ő és Árpádházbeli utódai behozták Magyarországba a középkor nagy szerzetesrendjeit: a benediktinusokat, premontreieket, cisztercitákat, franciskánusokat és dominikánusokat, kik akkor az európai műveltségnek és tudományosságnak képviselői voltak. Az Árpádház kihalta után az Anjou-nemzetség, a Capet francia királyi ház egy mellékága, Nápolyból átültette hozzánk a trecento francia-norman-délolasz kultúrát. Nagy Lajos Pécsett egyetemet alapított, miközben a nápolyi egyetem is szeme előtt lebeghetett. Ezek a korai kapcsolatok, amelyek bennünket az olasz művelődéssel összefüztek, a Hunyadiak alatt még jobban megerősödtek. Mátyás, ki aragoni Ferrante nápolyi király leányát, Beatrixot vette nőül, a korai renaissance művészeinek és a humanista íróknak az Alpeseken innét egyik első támogatója volt. A XVI. században a magyar diákok a német egyetemekről elhoztak ide a protestantizmust; egy századdal később Pázmány bibornok elhozta hozzánk is az ellenreformáció és a barokk kor szellemét; míg az erdélyi fejedelmek az északi protestáns hatalmakhoz kerestek politikai és kultúrális összeköttetéseket. Mária Terézia alatt a magyar nemesség körében is általánossá vált a rokokó divatja. A XVIII. század második felében pedig a francia felvilágosodás behatása alatt új virágzásnak indult a magyar irodalom. A francia forradalom túlzásaitól elriasztva, a magyar nemzet elfordult a francia művelődéstől és a német idealizmus befolyása alá került. A német klasszicizmus és a német romantika befolyása nagyra nőtt és irodalmunknak termékeny impulzusokat adot. A magyar szellemi történetnek ez a rövid vázlata is mutatja, hogy a magyar nemzet évezredes történetének folyamán azon volt, hogy Európa nagy szellemi áramlatait befogadja és belsőleg feldolgozza. A görög-keleti államok tőlünk keletre és délre nem élték át az európai szellemtörténetnek ezeket a korszakait, Magyarország délkeleti határai egyben az európai művelődés határai is voltak. Csak az utolsó négy század folyamán merültek fel zavaró mozzanatok. A régi Ausztria polgári és katonai bürokráciája politikai alchimiát űzött és egyenesen megdöbbentő következetességgel azon dolgozott, hogy a magyar nemzetet az összbirodalomba beolvassza. Ezzel a megsemmisítési törekvéssel szemben a magyar nemzet életösztöne valósággal fiziológiailag reagált. A nyugati befolyásoknak korábban oly hozzáférhető magyar nép kénytelen volt mindinkább elzárkózni és magának élni. Az összbirodalmi törekvésekben van a magyar sovinizmus magyarázata és teljes mentsége. Most, hogy a régi monarchia felbomlásával a négyszáz éves veszély elenyészett, minden aggodalomtól menten járhatjuk azt az útat, amelyen Szent István megindult, azt a nagy útat, amelyen a középkor folyamán és az újkor első századaiban sok ezer magyar diák járt, menve Bologna és Padova, Krakkó, Wittenberg, Halle és Párizs egyetemeire. Az élet a külföldön csak kozmopolita hajlandóságú egyéneket tántorított el a hazához való ragaszkodástól. Széchenyi élettörténetéből jól tudjuk, hogy éppen külföldi útjai s ezekből kifolyólag Magyarország elmaradottságának felismerése korbácsolta fel benne a hazafiságot és a reformeri vágyat. Éppen a külföldön szerzett tudásával a nemzeti ügy szolgálatába álló Széchenyi nagyszerű egyénisége valóságos megtestesülése ugyanannak a gondolatnak, melyet külföldi ösztöndíjakkal és intézetekkel akarunk most tervszerűen, rendszeresen és intézményesen megvalósítani.
Félreértés elkerülése végett ki akarom emelni, hogy e törvényjavaslatban nem a nagyobb tömegek kiképzését biztosító extenzív ösztöndíjakról van szó, ezt a célt a közszolgálati alkalmazottak gyermekeinek tanulmányi ösztöndíjáról legközelebb benyujtandó törvényjavaslatom lesz hivatva szolgálni; ez a törvényjavaslat tudósok, művészek, elsőrangú szakemberek kiképzését van hivatva biztosítani.
A fentiekben megjelölt és ismertetett kultúrpolitikai célokat csak intézmények segítségével lehet rendszeresen megvalósítani s törvényjavaslatom e végből két új intézményt hoz, ú. m. a külföldi intézetet és a magas kultúra önkormányzatának egyetem feletti, országos központi szervét (Überuniversität). Az első típus úgyszólván teljesen kiforrott, kész, amennyiben Bécsben és Berlinben ilyen intézmények már működésben vannak s most csupán arra kérem a t. Országgyűlést, hogy a gyakorlatban kipróbált és bevált intézményeknek törvényes alapot adjunk s az intézmény-típust törvénnyel megrögzítsük. A második intézmény még formailag is csak kialakulóban van s így egyelőre csak azt javaslom, hogy az Országos Ösztöndíjtanács létesítésével rakjunk fel újabb követ felépítéséhez.
A tervszerű művészeti és tudománypolitikával bíró államok régtől fogva szükségét érezték annak, hogy külföldre kiküldött ösztöndíjasaik az idegenben szakszerű irányítás és ellenőrzés felügyelet alatt álljanak. Az ösztöndíjasok nagyobbik része éppen az ifjúkornak abban a szakában megy külföldre, amidőn a nagyvárosok kísértésével szemben különösen fogékony a lélek s így a tehetséges, de gyengébb jellemű ifjak nem egyszer vonatnak el tanulmányaiktól. De túl az ellenőrző felügyeleten, rendkívül fontos, hogy az idegenbe kiérő ösztöndíjas ne álljon elhagyottan és tanácstalanul, hanem legyen ott a magyar intézet előljáróságának személyében olyan férfiú, aki az illető ország főiskolai rendszerét ismeri, ki tudja jelölni azokat a legkiválóbb tanárokat, kik az egyes szakmákban rendelkezésre állnak és személyes összeköttetéseik révén be is tudja az ösztöndíjast ajánlani az egyes szemináriumokba, laboratóriumokba, klinikákra, könyvtárakba, levéltárakba, múzeumokba, stb. Szükség van továbbá házi könyvtárra, hol az ifjú megtalálja mindama segédkönyveket (szótárakat, lexikonokat, kézikönyveket), melyeket minden egyes ösztöndíjas magával külön-külön ki nem vihet, melyre azonban tanulmányainak az idegenben való sikeres folytatásához szüksége van. Ilyen intézetek a külföldön már régen működnek. Athénban a franciák 1846-ban, az angolok 1886-ban, Rómában a németek 1829-ben, az osztrákok 1881-ben, a franciák 1873-ban, az angolok 1901-ben, a románok 1921-ben alapítottak művészettörténeti, archaeológiai, illetve történeti intézeteket. Hasonlóképpen Kairóban Konstantinápolyban stb. létesültek több nemzetnek hasonló intézetei. Franciaországnak ma az említetteken kívül Firenzében és Nápolyban, Madridban és Barcelonában, Londonban, Prágában, Varsóban, Szófiában és Buenos-Ayresben vannak külföldi intézetei, amelyeket nemcsak tudományos kutató intézeteknek, hanem a nemzetközi szellemi együttműködés kiválóan alkalmas szerveinek tekint.
A mi kifejődésen levő külföldi intézeteinken (Collegium Hungaricum) az a specifikum, hogy mi voltaképpen több intézményt egyesitünk közös szervezetben, ú. m. kutatási intézetet főiskolai tanulmányaikait már bevégzett fiatal tudósok (graduated students) számára, akik azért mennek külföldre, hogy valamelyik neves professzor vagy más elsőrendű szakember mellett magukat tökéletesítsék vagy éppen önállóan tovább kutassanak, főiskolai internátust, amely főiskolai hallgatók befogadására szolgál és művészeti gócpontokon művészképzőt. Számos különleges szakmára ugyanis főiskoláink, sajnos, még nincsenek úgy berendezve és felszerelve, hogy itthon teljesen a magunk erejéből elsőrangú szakembereket tudnánk nevelni, mint például csillagászatban, zenetörténelemben stb. s ezenfelül a modern nyelvészet terén is csak az esetben lesznek jó középiskolai tanáraink, ha az angol, francia, a német és az olasz nyelv leendő középiskolai tanárait legalább részben az illető ország főiskoláin képezzük ki. A magyar külföldi intézet típusa tehát kutató intézetnek, főiskolai internátusnak és esetleg művészképzőnek közös szervezetbe való egyesítéséből fog állni, melynek keretében az egyetemi hallgatókra csak kedvező hatással lehet, ha fiatal tudós és kutató honfitársaik környezetében élhetnek. Azokon a tudományos gócpontokon, amelyek egyben elsőrendű művészvárosok is, a külföldi iskolázási akció további kifejlődésének során külföldi intézeteinknek majd művészeti osztállyal is ki kell bővülniök, mert a magyar művészképzés nem lehet teljes, ha különösen képzőművészeinknek és építészeinknek nem adunk módot arra, hogy tanulmányaikat Olaszországban és Párizsban fejezhessék be. Fedele olasz kultuszminiszter és Arduino Colasanti, olasz művészetügyi államtitkárral tárgyalásokat folytatok már abban az irányban, hogy római intézetünket ilyen művészeti osztállyal kiegészíthessük, illetve ott az 1927/28-iki költségvetés terhére oly épületet szerezzek, amely az ottani Történeti Intézet mellett főleg építészek és művészek befogadására szánt Collegium Hungaricum szervezésére alkalmas lesz. Az 1928/19-iki költségvetési évben hitel rendelkezésre bocsátása esetén felállítható párizsi intézetet pedig kezdettől fogva úgy tervezem, hogy a főiskolai, internátus és kutató intézet mellett már megszervezésekor létesüljön a képzőművészeti osztály.
Miután a fentiekben röviden vázoltam a külföldi magyar intézet típusát, áttérek annak a másik intézménynek az ismertetésére, mely szintén az e törvényjavaslatban kijelölt célokat van hivatva szolgálni, melyet azonban éppen újságjánál és kialakulóban levő mivoltánál fogva műszóval megnevezni még nehezen lehet. A tudományos élet megszervezésének talán legnehezebb, de mindenesetre legmagasabbrendű kérdése ugyanis az, lehet-e olyan országos központi egyetem feletti szervet (Suprauniversitas, Überuniversität) célszerűen létesíteni, melynek az lenne a hivatása, hogy a magas kultúrának az egyetemek kereteiből kiemelkedő kérdéseit intézze és szervezetében az összes tudományos intézmények (egyetemek és egyéb főiskolák, nagy közgyüjtemények) képviselőit egyesítve, azok tervszerű együttműködését biztosítsa. Régebben, midőn a természettudományok a nagy hídverést a tudomány és az élet között még nem végezték el s így a tudományos üzem méretei még kisebbek voltak, midőn minden nemzet tudományossága kis mikrokozmosz volt s a nemzetközi érintkezés csupán egyes tudósok személyes magánérintkezései és levelezései útján bonyolódott le, a tudományos akadémiák és az egyetemek teljesen kielégítették a tudományosság szervezeti igényeit. Az akadémiák azonban az újabb időkben mindinkább arra szorítkoznak, hogy irodalmi és tudományos pályázatokat tartsanak, továbbá hogy ilyen műveknek, különösen hosszabb kiadványsorozatoknak megjelenését biztosítsák. Ezenkívül a mi akadémiánk nemzeti áldozatkészségből kisarjadt, lényegében társadalmi alakulat, melyet az állam privilegizál ugyan, de melynek társadalmi alapjellegét nem lenne szabad azzal elhomályosítani, hogy állami természetű szervek, úgymint egyetemek, könyvtárak, levéltárak és múzeumok szervezeti összefoglalására használjuk fel. Az egyetemek pedig a kutatás és a tanítás célját szolgálják s így nem jó, ha kelleténél többet adminisztrálnak, ami csak elvonja azokat voltaképpeni hivatásuktól s egyébként is nagyszámú tanárból álló karaikkal, ebből folyó nehézkesebb szervezetükkel és lassúbb ügyvitelükkel kevésbé alkalmasak a nagy mozgékonyságot igénylő modern tudományos adminisztráció ellátására. Viszont a legutóbbi negyedszázad folyamán a tudományos élet régebben nem sejtett mértékben differenciálódott és a népek mindinkább érzik a nemzetközi szellemi agyüttműködés szükségét. A tudományosság méreteinek ez a megnövekedése adminisztrációjának tekintetében is fokozta az igényeket, melyeket csak magasabbrendű szervezet elégíthet ki. A kultuszminisztérium központi bürokráciája egymagában e feladatokkal nem birkózhatik meg. Tudósokból, kulturpolitikusokból és adminisztratív erőkből alakuló kollégiális, korporatív szervekre van szükség, hogy a kultuszminisztérium hatékony felügyelete alatt önkormányzati úton lássák el a tudományos igazgatás magasabbrendű tennivalóit. A magas kultúra kérdései egy részének autonóm igazgatása céljából javasoltam az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létesítését (1922. évi XIX. és 1923. évi I. tc.). Országos nagy közgyűjteményeinket (könyvtárainkat, levéltárainkat, múzeumainkat) korábban a közoktatásügyi minisztérium és az intézeti főigazgatók bürokratikusan adminisztrálták s az egyes intézmények egymástól izoláltan működtek s a Gyűjteményegyetem azt a célt is szolgálja, hogy nagy közgyűjteményeinket magasabb egészbe foglalja össze. Ez azonban csak első lépés volt a magyar tudományosság egységes megszervezésére; a Gyűjteményegyetemi Tanácson kívül szükség lenne még négy szervre: ú. m. egyetemközi bizottságra, országos szellemtudományi és országos természettudományi tanácsra, továbbá országos ösztöndíj-tanácsra. A két elsőnek létesítését későbbre kívánom halasztani. Az egyetemközi bizottság megalakítása a szervezett egész szervezkedésnek mintegy záróköve lenne. A szellemtudományi tanács felállítása pedig az Országos Szellemtudományi Kongresszus által kidolgozandó rendszeres program kifolyása lehetne, mely kongresszus előmunkálatai még hosszabb időt vesznek igénybe. De a mult év december havában tartott Országos Természettudományi Kongresszus nagyértékű eredményeinek biztosítása céljából külön beterjesztett törvényjavaslatban Országos Természettudományi Tanács létesitését kezdeményezem. Ez a törvényjavaslat pedig a tudományos ösztondijügy egységes és tervszerű, politikamentes intézésére Országos Ösztöndijtanács felállitását hozza. A fejlesztés végcéljának a fenti öt kollégiumnak egy magasabb egészbe való egybefoglalásának kell lennie, mely keretben a szellemtudományi és a természettudomány jövőjét, a tudósképzést iránzitaná s mindennek intéznményes együvé tartrozása az egységes és összhangzatos munkát biztositaná. De ezt a nagy művet csak fokozatosan lehet megvalósitani, mert a gondolat éppen újságánál fogva még nagy ellenkezésbe ütköznék, bár eszmém külföldön is foglalkoztatja a tudománypolitikusokat. A nagy cél felé, hogy a magyar tudományosságnak összefoglaló központi szervezetet adjunk, csak lépésről-lépésre kivánok haladni. Először javasoltam a Gyűjteményegyetemi Tanács létesitését, most két törvényjavaslatban indítványozom a Természettudományi és az Ösztöndíj Tanács felállítását s e három tanács szervezeti egybefoglalásának gondolata egyenlőre csak abban a rendelkezésben nyer kifejezést, hogy a tanácsok működésével egybekötött adminisztratív munkát már csak takarékosság okából is a Gyüjteményegyetem személyzete látja el. Kérem tehát a t. Országgyűlést, méltóztassék az Országos Ösztöndíjtanácsot, melyről az alábbiakban bővebben szólok, nemcsak önmagában mérlegelni, hanem úgy is tekinteni, mint egy követ, egy fokozatosan felépülő nagy egészhez.
Midőn a mult század kilencvenes éveinek elején a külföldi egyetemeket jártam, bámulattal töltött el az a szorgalom, amelyeket a japán hallgatóknál tapasztaltam. Mikor megkérdeztem őket, bírják-e a napi 12-14 órai megfeszített szellemi munkát, azt válaszolták, hogy ők akkor még a szegény japán állam ösztöndíjával tanultak külföldön s azért ők úgy érzik, hogy egyenesen megrabolnák hazájukat, ha minden idegszáluk végső megfeszítésével nem dolgoznának. Magam is azt adtam erkölcsi útravalóul külföldre menő ösztöndíjasainknak, hogy a magyar haza, a magyar föld legnemesebb terményét, búzáját adja el külföldön, hogy kíváló tehetségű fiainak külföldi iskolázását lehetővé tegye és meglopja hazáját az, aki az idegenben nem fordítja minden erejét tudásának tökéletesbítésére. Nyilvánvaló, hogy a tudományos és a művészeti ösztöndíjakció csak akkor fogja a várt gyümölcsöket meghozni, ha külföldre ifjúságunknak valóban a színét és virágját küldjük, vagyis ki kell zárni a protekciót és biztosítani kell a szelekciót. Közismert, hogy éppen a parlamentáris kormányforma mellett van a miniszter leginkább kitéve a protekció nyomásának, mely hazánkban módfelett felburjánzott s így éppen egy olyan ügycsoport intézésénél, ahol a jogosulatlan pártfogás a legnagyobb kárt okozhatja, intézményesen kell védőgátakat építeni, a protekció betörésével szemben. Ez azonban a kérdésnek csak negatív oldala; intézményesen kell biztosítani azt is, hogy jól megszervezett szelekció révén éppen a legtehetségesebbek és a legmegbízhatóbbak nyerjék el tudományos és művészeti ösztöndíjainkat. Ennek a célnak biztosítására olyan kandidáló tanács látszik legmegfelelőbbnek, melyben minden főiskolánk és egyéb nagy tudományos intézetünk, továbbá minden tudományszak képviselve van. Ha e tanács kandidációjával szemben a közoktatásügyi miniszternek megadjuk a visszautasítás jogát, akkor egyfelől biztosítva van, hogy a miniszterre a protekció nyomást nem gyakorolhat, másfelől a miniszter is megakadályozhatja azt, hogy a tanács a maga részéről kevésbbé alkalmas jelölteket juttathasson ösztöndíjhoz. Biztosítva van továbbá a szakszerűség is, mert a tanács összeállítása - amint ezt a részletes indokolásban bővebben kifejtem - olyan lesz, hogy abban minden szakma kiváló képviselője megfelelően szóhoz jut.
Hazai felsőoktatásunk magas színvonala indokolja azt az álláspontomat, hogy bármely pályára készülő ifjaktól megkívánom, hogy a hazai főiskolán végezzék tanulmányaikat és szerezzék oklevelüket és külföldi tanulmányukat abból a célból tartom az ösztöndíjakció keretében támogatandónak, hogy itthoni tanulmányaik kiegészítésére, látókörük szélesítésére, kutatási módszerek elsajátítására szolgáljon. Ez alól kivételt csak átmenetileg, némely tudománypolitikai okból kijelölt tudományágnál a nyelvszakos középiskolai tanárjelölteknél tartok indokoltnak, akiknél kívánatos, hogy minél előbb kerüljenek a szaktárgyakul választott modern nyelvet beszélő környezetbe és ezért már egyetemi tanulmányaik alatt is részesülhetnek külföldi ösztöndíjban.
A nyelvszakos tanárjelöltek külföldön való képzése egyike a hazai tudománypolitika nagyjelentőségű feladatainak. Az 1924:XI. tc. által bevezetett középiskolai reform a reálgimnáziumban is kötelező tárggyá tette a modern nyelvek (a németen kívül francia, angol vagy olasz) tanítását, az 1926. évi XXIV. tc. pedig az újonnan alakított leányliceumi és leánykollégiumi iskolafajta tanításának középpontjában egyenesen a modern nyelveket állította és ezáltal az idézett két törvény megtöbbszörözte a szükségletet az ilyen szakos középiskolai tanárokban.
A békeszerződés következtében ugyanis elvesztettük mindazokat a területeket, amelyekről a német anyanyelvű tanárnemzedék (szepesi és erdélyi szászok, délmagyarországi svábok és nyugatmagyarországi németek) kikerültek és így ma a németszakos tanárjelölteket is tősgyökeres magyar ifjak sorából kell képezni. A francia tanárszükséglet jelentékenyen növekedett, az angol és olasz nyelvek pedig csak most vezettetett be és így ezek a nyelvek mint szaktárgyak pedig a középiskolai tanárképzésben nem is szerepeltek. A külföldi ösztöndíjakciónak egyik fontos feladata tehát a modern nyelvek tanítására kiválóan képzett tanároknak kellő számban levő nevelése. E mellett természetesen a szellemi és természettudományok többi ága, valamint a művészetek is megfelelő gondozásban részesítendők.
A tudományos szukreszeencia képzésére ez a törvényjavaslat kétféle eszközt biztosít. Az egyik a bel- és külföldre egész évre szóló, sőt esetleg megújítható ösztöndíjak, a másik kutatási segélyek, amelyek rövidebb időre szólnak, vagy kisebb arányú támogatást jelentenek. Az ösztöndíjakra érthető módon aránytalanul nagyobb mértékben van szükség, a költséges külföldi tartózkodás megkönnyítésére, de nem volna helyes kizárni azt sem, hogy arra méltó tehetséges ifjak itthoni kutatásaikban is támogatásban részesüljenek, amely őket a kenyérkeresés gondjaitól mentesíti és lehetővé teszi számunkra hogy egész erejüket a kutatásnak szentelhessék.
Célszerűnek és gazdaságosnak bizonyult az az eljárás, hogy a fontos külföldi tudományos gócpontokban, ahol a magyar kutatók és ösztöndíjasok állandóan nagyobb számban tartózkodnak, magyar intézetek létesüljenek és azok céljára saját ingatlanok szereztessenek. Az ilyen magyar intézetek tudományos tekintélyű vezető irányítása mellett biztosítják a magyar kutatók és ösztöndíjasok részére az illető városban való tudományos munkának legkedvezőbb feltételeit az ottani tudományos körökkel való állandó és a dolog természeténél fogva egyre mélyülő kapcsolat révén.
Az ösztöndíjak fedezésére és a külföldi magyar intézetek fenntartására szolgáló összegeket az (5) bekezdés jelöli meg. Az a) pont az állami költségvetésben e célra szolgáló hiteleket jelöli meg, amelyeknek nagysága évről-évre lesz megállapítandó. A b) pont a báttaszéki Mária Terézia-alapra és más kisebb jelentőségű alapokra utal. A c) pont olyan adományokra és ösztöndíjakra vonatkozik amelyek a háború óta külföldi forrásokból (Francia-, Német-, Olaszország kormányainak, az amerikai Rockefeller alapítványnak s más alapoknak adományából) bocsáttatnak a magyar ifjúság külföldi tanulmányainak előmozdítására rendelkezésre. A d) pont a 6. § indokolásában nyer bővebb megvilágítást.
E szakasz határozza meg a külföldi magyar intézet (Collegium Hungaricum) fogalmát egy élesen körvonalazott új magyar intézményfajtát állapítva meg törvényben. A külföldi magyar intézet egy vagy több osztályra tagozódik, amely osztályokat a törvény szintén felsorolja. Ezek: 1. a tudományos kutató intézet, 2. a művészképző intézet és 3. a főiskolai kollégium. A külföldi magyar intézet, székhelyének jellegéhez, annak a művelődési gócpontnak természetéhez képest, ahol fennáll, egy, két vagy három osztályból is állhat. Rómában és Párizsban például, ahol rendkívül fejlett a művészeti élet, elengedhetetlen a művészképző intézet. Zürichben, ahol kiváló műegyetem áll fenn, technikusok számára főiskolai kollégium létesül. A bécsi levéltárak szükségessé teszik, hogy a bécsi Collegium Hungaricumnak tudományos kutató intézete is legyen. Az intézetek céljáról és működéséről a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak „A külföldi magyar intézetek alapítása és 1924/25. évi működése” című idemellékelt kiadványa nyujt részletes felvilágosítást.
A külföldi magyar intézetek eddig két helyen nyertek monomentális elhelyezést: Bécsben és Berlinben.
A m. kir. testőrség palotája eredetileg a Trautson hercegi családé volt. János Donát herseg főkamarás és az aranygyapjasrend lovagja megbízásából a nagyhírű műépítész, az idősebb Fischer von Erlach tervezte a legnemesebb barokkstílben emelt, három hajós hatalmas előcsarnokkal, a tetőzetig érő remek lépcsőházzal s a kétemeletnyi nemes ízlésű díszteremmel ellátott épületet. A palota már 1712-ben készen állott, de alig félszázadig maradt a hercegi család birtokában. Már az építtető fia, János Vilmos herceg, akiben a család fiága kihalt, eladta 1760-ban az akkor fölállított m. kir. testőrségnek, amelynek számára a vételárat a megyék és szab. kir. városok önkéntes adományai hozták össze. Egyfolytában közel egy századik szolgálta a palota a m. kir. testőrség céljait, amely idő alatt a szükségessé vált, de barbárul ízléstelen melléképületek emelése a palota gyönyörű északi homlokzatának perspektíváját s az előtte volt remek barokk-parkot apránként tönkretette. De másrészt meg a palota falai közt éltek és működtek Bessenyey György és testőrtársai a magyar irodalom és magyar szellem újjáébresztői s falai közt tanult nem egy kitünő magyar katona, hogy csak Görgeyt és Klapkát említsük s nem kis jelentőségű tény a palota életében az sem, hogy 1760-tól 1899-ig 1260 magyar ifjú pallérozódásának volt iskolája. A tradició a 48-as események miatt megszakadt; a m. kir. testőrséget egy 1849-iki kabineti rendelet feloszlatá s az épületbe már 1850. elején beköltözött a K. k. Garde-Gendarmerie és a főhadparancsnokság irodája. Csaknem húsz esztendeig használta a két katonai intézmény a palotát, mely ugyanazon idő alatt is a m. kir. testőralap tulajdona maradt, de belsejében sok kaszárnyaszerű átalakítás miatt sokat szenvedett, míg végre 1869-ben újra befogadhatta és két évvel ezelőtt visszaállított m. kir. testőrséget. Miután a nagy „összeomlás” következtében a m. kir. testőrség megszünt, a palotát 1925-ben a m. kir. tiszti testőralappal kötött szerződés alapján a vallás- és közoktatásügyi tárca vette át.
A Berlini Magyar Intézet részére a NW. 7. Dorotheenstrasse 2. számú házat vásároltam meg, amelyet W. Herz, titkos tanácsos, a berlini kereskedelmi és iparkamara akkori elnöke 1875-ben előkelő stílusban építtett ugyanazzal az építésszel, aki a Pariser Platzon, a Brandenburger Tornál levő francia nagykövetségi szép palotát is emelte. Az épület az egyetem tőszomszédságában van s különös előnye az, hogy közös kert kapcsolja egy, a Spree partján, a Museum-Insellel szemben álló palotához, amelyet elsdorff, Nagy Frigyes porosz királynak az az építésze épített, aki a berlini Operaháznak és a potsdami Sanssouci kastélynak is mestere. Ez a palota műemléknek van nyilvánítva s porosz állami tulajdon. Most a porosz kormány ezt az egész épületet a berlini egyetem magyar tudományos intézete részére adja át, amely eddig a Dorotheenstrasse 6. számú házban volt 16 szobában elhelyezve, ez a hely azonban már szűkké lett. A Knobelsdorfféle palota átengedésével a porosz kormány, amely a porosz állami költségvetés terhére tartja fenn a magyar tanszéket és a magyar tudományos intézetet, a magyar szellemi élettel való kapcsolat erősbítésére nagy áldozatkészséggel oly intézkedést tett, amely teljesen megokolja, hogy az eddigi NW 6. Marienstrasse 6. számú kis házban elhelyezett Collegium Hungaricum céljára a magyar állam a fentemlített méltó palotát szerezte meg.
A Római Magyar Történeti Intézet a néhai Fraknói Vilmos által ajándékozott villában van elhelyezve, mely az eddigi szükségletnek megfelelt. Új, jobb fekvésű és nagyobb intézetnek római Collegium Hungaricum céljára való megszerzése iránt, mint már az általános indokolásban szerencsém volt kifejteni, tárgyalásokat folytatok. E célra szolgáló fedezet az 1927/8. évi költségvetésben rendelkezésemre áll.
Legújabban lehetővé vált Zürichben ottani magyar érdekeltség részére vásárolt épület egy részében kisebb Collegium Hungaricum létesítése, amely főleg műegyetemi hallgatóknak fogja hasznosan lehetővé tenni tanulmányaiknak részben külföldön való végzését, mivel az ottani műegyetem nemcsak a multban játszott nagy szerepet a magyar mérnökképzésben, hanem ma is világhírnek örvend.
Egyelőre megoldatlan marad még a párizsi Collegium Hungaricum kérdése, amelynek létesítését figyelemmel az állam pénzügyi helyzetére, későbbre kellett halasztanom. E halasztás azonban nem jelent pótolhatatlan időveszteséget, mert a francia kormánynak 5, a magyar kultusz-tárcának pedig 20, összesen 25 ösztöndíjasa van Párizsban. Ha a pénzügyminiszter és a törvényhozás az 1928/29-iki költségvetési évben is rendelkezésemre bocsátja azt az 1.200,000 pengőt, amely az 1927/28-iki költségvetési évben a római Collegium Hungaricum céljaira van beállítva, akkor a párizsi Collegium Hungaricum megszervezésével befejezhetjük külföldi intézethálózatunknak kiépítését, amelyet ilyen rendszerességgel egyetlen nemzet sem dicsekedhetik. A nemzetközi szellemi együttműködésnek oly tudatosan kifejlesztett szervezete fog így rendelkezésünkre állami, mellyel bekapcsolódunk a nagy nemzetek művelődésébe és nem fog megismétlődni az a szomorú állapot, hogy Magyarországról a külföldön a legképtelenebb, a legnaivabb vagy a legrosszakaratúbb hírek és értesülések gyökeret verhettek és hitelre találtak.
Az ösztöndíjtanácsnak az Országos Magyar Gyüjteményegyetem keretében való szervezését azért tartom kívánatosnak, hogy egyrészt annak az 1922:XIX., illetve az 1923:I. tc. által biztosított függetlenségében részesüljön, másrészt mert a külföldi magyar intézetek szintén a Gyüjteményegyetem fennhatósága alá tartoznak és a tanács működése a külföldi intézetekkel a legszorosabb kapcsolatban van. Az Országos Magyar Gyüjteményegyetem szervezetében a szaktanácsok eddig is fontos szerepet játszanak. Az ösztöndíjtanácsnak az Országos Magyar Gyüjteményegyetemmel való szervezeti kapcsolata hozza magával, hogy a működésével egybekötött írásbeli teendőket is a Gyüjteményegyetem személyzete lássa el.
A tudományos ösztöndíjügy megszervezése a nemzeti művelődésre teljes hatását csak úgy fogja tudni kifejteni, ha gondoskodás történik arról, hogy az összes tudományos szakmákra kiterjeszkedjék a tudomány nagy összefüggéseit és figyelembevéve, gondoskodik személyi téren a magyar tudományos élet önálló fejlődésének feltételeiről. E cél elérésére kettő szükséges. Egyrészt az, ami minden nevelői eredménynek előfeltétele, tudniillik a következetesség és állandóság az irányításban, a másik a sokoldalúság, amely a szellemi és természettudományok minden ágát figyelemmel kíséri és azok arányos fejlődését szemmel tartja. Mindkét cél eléréséhez testületi szervezetre van szükség, mert egyetlen ember az összes tudományokban való jártassággal nem bírhat, sem pedig különösen a parlamentáris kormányzás rendszere mellett a szükséges állandósága nem lehet meg. Ezért javaslom ösztöndíjtanács felállítását, amelynek feladatát igyekeztem akként meghatározni, hogy a tudományos szukreszcencia képzésének egész területét tudománypolitikai látószögből áttekinthesse és necsak az ösztöndíjasok személyének kijelölésére, hanem a hazai tudomány szükségleteinek nyilvántartására és a tudósképzés terén irányadó külföldi tudósokkal és intézetekkel való, legalább is szellemi kapcsolat fenntartására alkalmas legyen.
Az ösztöndíjtanács összeállítására olyan módot javaslok, amely alkalmas biztosítani mind a szellemi és természettudományok minden ágát és a művészeteket képviselő szakférfiak bevonását, mind pedig a kapcsolatot azokkal a rétegekkel, amelyekből a tudományos kutatásra alkalmas tehetségek feltünése leginkább várható.
Az ösztöndíjtanács megbízatása 5 évre szól, de az nem egyszerre szűnik meg, hanem a tagoknak évenként egyötöde lép ki és ezáltal a tanács működésében és tudománypolitikájában az a folytonosság és következetesség, amely nélkül működése üdvös nem lehet, biztosítva van.
Az ösztöndíjtanácsnak összlétszáma aránylag nagy. Ezért kívánatos, hogy az egyes tudományágaknak megfelelő albizottságokban tanácskozzék és egy 12 tagú intézőbizottság legyen a döntés jogával felruházva.
A külföldi intézetek állandó személyzete az Országos Magyar Gyüjteményegyetem létszámába tartozik, ami azok számára a nagy létszámba való tartozás által biztosított arányos előlépés előnyét nyujtja.
Az intézetek igazgatására és költségvetésére vonatkozó rendelkezések az Országos Magyar Gyüjteményegyetem fennhatósága alá való helyezésükből folynak.
Az ösztöndíjadományozási eljárás akként van szabályozva, hogy a miniszter tudománypolitikai irányításának az ösztöndíjtanács tagjainak emberismeretével való összhangba hozatala útján a legjobb eredmény legyen biztosítható. Az egyetemeknek és az Országos Magyar Gyüjteményegyetemnek az ösztöndíjasok kijelölésére való befolyása nemcsak a tanács összetétele, hanem a pályázók minősítése útján is biztosítva van.
Az a rendelkezés, hogy az ösztöndíjakat és kiutalási segélyeket a vallás- és közoktatásügyi miniszter utalványozza, nincs ellentétben e szakasz többi rendelkezéseivel, hanem csak azt jelenti, hogy az 1. §-ban megjelölt források feletti utalványozási jog őt illeti, azt azonban csak az 5-ban megállapított eljárás szerint kijelölt ösztöndíjasok javára gyakorolja.
Ha az állam az ösztöndíjügy megszervezésével új tudósnemzedék állandó nevelésére ily nagy erőfeszítést tesz, méltányos, hogy ezt a válogatott ifjúságot az állami feladatok megoldására igyekezzék biztosítani. Ezért kell kimondani, hogy az ösztöndíjasok az állami szolgálatban való alkalmazásnál előnyben részesítendők. Hasonlóképpen méltányos az ösztöndíjasokkal szemben, hogy ha hosszabb időt szentelnek kiképeztetésüknek, ez ne jelentsen számukra hátrányt az olyanokkal szemben, akik az oklevél megszerzéséhez minimálisan megkívánt tanulmányokra szorítkoznak.
Azok a kötelezettségek, melyeket a (3) bekezdés előír, az ösztöndíjügy céljának minél teljesebb megvalósítását kívánják biztosítani.
A (4) bekezdésben a vallás- és közoktatásügyi miniszter részére szóló felhatalmazás azt a célt kívánja szolgálni, hogy az ösztöndíj élvezetében külföldön szerzett oklevelek itthon való felhasználásának útjából a nem indokolt akadályok elhárítása és így az ösztöndíjügy eredményeinek kibontakozása előmozdíttassék.
Az országgyűlésnek e nagyfontosságú nemzetnevelési kérdés iránti állandó érdeklődésének fenntartását kívánja szolgálni az a rendelkezés, amely a vallás- és közoktatásügyi minisztert arra kötelezi, hogy az ösztöndíjügyről az országgyűlésnek minden évben jelentést terjesszen elő.
