Az ipari és a kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907:XIX. tc. módosítása a közvéleménynek régi kívánsága. Bármily erős volt is azonban a reformok követelése, és annak dacára, hogy e követelés a törvényhozás és a kormányzat körében nyomatékos visszhangra talált, a kérdés nagy szociálpolitikai, valamint általános politikai jelentősége is szükségképpen alapos megfontolást kívánt, ami a megoldást mindeddig elodázta. Egyideig a nemzet nagy élet-halálharca is akadályozta a törvény módosítását, de bár a kérdés a világháború által felidézett nemzeti és állami válságunkban háttérbe szorult, létezni meg nem szűnt. Még így is halaszthatatlannak mutatkozott azonban a munkásbiztosítás egyes kérdéseinek rendezése, amit a kormány a kivételes hatalom jogkörébe első ízben a 4790/1917. M. E. sz. rendelettel foganatosított. Ez a rendelet különösen a betegségi biztosításban igyekezett a legégetőbb szükségleteket kielégíteni. Ezek között már a háború idején kezdődött drágulás következtében legfontosabb volt a biztosítási bérhatár felemelése és illetve a munkásokra annak teljes eltörlése, ami szükséges volt azért, hogy a biztosításra utalt és eredetileg tényleg biztosított rétegek bérük névleges emelkedése dacára a biztosítás körében megtartassanak.
A szociálpolitikai szempontból kétségtelenül fontos módosítások mellett érintetlen maradt azonban a biztosító intézmény szervezete, amelynek a törvényhozó által annak idején előre nem látott, de az életben tényleg kifejlődött visszásságait, sőt káros következményeit csak békés időben végezhető mélyebbreható reformmal lehetett orvosolni.
A szervezetnek eme hátrányai a törvénynek főként két alapvető rendelkezéséből sarjadzottak ki. Az egyik a munkaadóknak és a biztosítottaknak úgynevezett paritásos részvétele az önkormányzatban, amely a betegségi és a baleseti biztosítási ágnak közös szervezetben egyesítése folytán nemcsak a két érdekeltség egyenlő teherviselésével fentartott betegségi biztosításban, hanem ezen felül a kizárólag munkaadói költségen élő balesetbiztosításban is éreztette hatását. A paritás ugyanis csak névleges volt, tényleg azonban papirosrendelkezés maradt, mert a biztosítottak az ügy iránt tanusított nagyobb érdeklődésük és erős szervezettségük következtében az önkormányzatban befolyásukat belterjesebb módon és egységesebben érvényesítették. Így különösen a tisztviselői állások betöltésénél, a segélyezések és a baleseti kártalanítások felett hozott határozatoknál, valamint az intézmény részére szükséges, jelentékeny vagyoni értéket képviselő szállításoknál pártpolitikai érdekkörből merített nézőpontjaikat következetes céltudatossággal tudták latba vetni és túlsúlyra juttatni.
Ily körülmények között az intézmény vezetése és működése mind inkább és inkább lecsúszott a munkaadók és a munkásság összhangzatos egyetértésének talajáról a pártpolitikai egyeduralom hínárjába.
Az előrebocsátott fejlődési irányzattal szemben az állami felügyelet nélkülözte azokat a hathatós eszközöket, amelyek az egyetemes közérdek követelményeit megóvhatták volna. Ebben a vonatkozásban jelentkezett ugyanis a biztosítási szervezet másik nagy fogyatkozása, t. i. az, hogy a törvény a munkásbiztosítás állami felügyeletét bírói függetlenséggel ellátott hatóságra, az Állami Munkásbiztosítási Hivatalra ruházta. Már pedig alapjában elhibázott szervezés volt az, amely szem elől tévesztve a bírói megítélést kívánó jogvitás ügyek és a célszerűség követelményének érvényesítésére hivatott állami felügyelet teljesen különböző jellegét, mindkettő részére közös szervként az említett hivatalt létesítette. Tetszetős volt ugyan az az elgondolás, hogy a felügyelet pártatlansága érdekében azt a kormányhatalom utasításaitól független bíróság gyakorolja. Másfelől azonban a gyakorlatban ki nem egyenlíthető ellenmondás rejlett abban a törvényes rendelkezésben, amely e független hatóságot a jog szabályainak érvényesítésén felül azzal a feladattal is felruházta, hogy az önkormányzatnak a pénztár céljával és rendeltetésével ellenkező határozatait megsemmisítse. Tudatában volt tehát a törvényhozó annak, hogy a munkásbiztosítás felett gyakorolt felügyelet nem szorítkozhatik a jog szabályainak merev alkalmazására, hanem annak nagy, egyetemes célszerűségi szempontokat is kell érvényesítenie. Mindamellett maga hiusította meg ennek a követelményének érvényesülését azzal, hogy annak foganatosítását ily feladat betöltésére hivatással nem bíró, erre alkalmatlan bírói joghatóságra ruházta. A törvény éppen ily érzékeny ponton hagyta figyelmen kívül a bírói és a közigazgatási joghatóságnak szétválasztására vonatkozó alkotmányjogi alapelvet, ezzel a kormányzati és közigazgatási feladatok egyik jelentékeny csoportját kiemelve a kormány érdemi rendelkezésének köréből és annak politikai felelőssége alól. Az elhibázott alapgondolaton felépült felügyeleti szervezés tehát maga is növelte az önkormányzat túlkapásainak káros hatását, mert a közigazgatási beavatkozást igénylő kérdésekben a jogalkalmazás és a jogi felelősség keskeny alapjára helyezkedve, módot adott arra, hogy a biztosító intézmény káros kinövései úgyszólván az államhatalom szeme láttára, szabadon burjánozzanak. A kormány hatásköre ugyanis ezekben a kérdésekben kizáratván, a nagy, közérdekű kérdésekben egyébként politikai felelősséggel tartozó kormányhatalom a munkásbiztosítás felügyeletében és irányításában tétlenségre volt kárhoztatva. Ily szervezés mellett az előállott káros helyzetért a felelősség nem az egyes személyeket terheli, mert a jóhiszemű, de hibás törvényhozási elgondolás alapján létesült szervezet saját erejénél fogva, végzetszerűen terelődött arra az útra, amely a sajnálatos eredményekhez vezetett.
Érthető tehát, hogy mindazok, akik idejében felismerték a megkezdett út későbbi állomásait, kezdettől fogva az önkormányzat összeállításában keresték a munkásbiztosítás állandóan hangoztatott bajainak legfőbb okozóját, valamint érthető az is, hogy a korán megindult reformtörekvések céljukként elsősorban az önkormányzat módosítását tűzték ki. Kívánták a munkaadók és a biztosítottak paritásának ténylegességét, az önkormányzatban minden irányzatnak kellő érvényesülését, a pénztári alkalmazottak pártpolitikai érdekeltségének kiküszöbölését stb. Mindezek a felmerült eszmék és javaslatok elmerültek a nemzet nagy gondjainak tengerében.
A sok tervezés és a tétlenség váltakozó küzdelmének felszíne alatt azonban a szervezet továbbra is a benne rejlő immanens erők által kijelölt úton haladt tovább és működése nyomán fel-felhangzott egyfelől az érdekeltség különböző tényezői, másfelől az egyes pénztárak, harmadsorban a pénztárak és az államhatalom képviselője, a Munkásbiztosítási Hivatal között dúló egyenetlenség és civódás szűnni nem akaró lármája, amelyet nem egyszer még zajosabbá tett a kormánynak az állami felügyeleti hatósággal szembehelyezkedő disszonáns nyilatkozata. A közvéleményt újból és újból foglalkoztató és nyugtalanító zűrzavar után megérthető, hogy a munkásbiztosítás a közegészségügy és a népjólét érdekében hozott és eléggé meg nem becsülhető nagy áldozatai dacára sem tudott általános elismeréshez jutni, hanem ellenkezőleg, mindinkább elvesztette a nemzet széles rétegeinek rokonszenvét és bizalmát.
Végre a forradalom a munkásbiztosítás tekintetében is felrázta a nemzetet tétlenségéből. Az a szomorú tapasztalat, hogy a bűnös könnyelműséggel felidézett proletárdiktatura, amely a nemzet egyetemének erkölcsi és anyagi javaiban oly mélyreható rombolással tobzódott, segítőtársainak, sőt vezéreinek jelentékeny részét a munkásbiztosítási tisztviselők közül szedte, hirtelen megérlelte a közvéleménynek csaknem egyhangú elhatározását arra, hogy a munkásbiztosítás önkormányzati szervezete mielőbb módosíttassék és kiküszöböltessék annak lehetősége, hogy a munkásbiztosítás a szociálpolitikai hivatás köpenye alatt tovább is állam- és társadalomellenes elemeket rejtegessen. Az önkormányzat reformja tekintetében pedig a közvélemény csaknem teljességében a mellett foglalt állást, hogy a munkásbiztosítási tisztviselők alkalmazása kivétessék a munkásbiztosítási önkormányzat jogköréből és hogy az intézmény ügyvitelét állami tisztviselők lássák el. A javaslat elkészítésénél ehhez a felfogáshoz csatlakoztam én is, mert ennek az elvnek biztosítani kívánt érvényesülésétől várom a pénztári szervezetnek tizenöt év óta hiába várt pártpolitikai-mentesítését.
Amidőn erre az elhatározásra jutottam, teljesen kiküszöböltem minden olyan megokolási tényezőt, amely legtávolabbról is a munkásság ellen irányuló megtorlást vagy a munkásság jogos érdekeinek és igényeinek háttérbe szorítását foglalná magában. Súlyt helyezek arra itt is, hogy a nemzet összes rétegei fátyolt borítsanak a letűnt viharos korszak számos félreértésére és tévelygésére. A munkásosztállyal szemben indokoltnak látom a feledést azért is, mert maga is áldozatául esett egyes feltolakodott rosszhiszemű vezetők gonosz célzatának és bűnös könnyelműségének. Bármily szembeszökők a proletárdiktatura tanúlságai, álláspontom támasztékát nem ezekben, hanem az 1907:XIX. tc. végrehajtásának egész folyamatában találom. Kellően megokolják azt azok a tapasztalatok, amelyeket a munkásbiztosítás terén a proletárdiktatúrát megelőző tizenkét éven át szereztünk. Akkor, amidőn a javaslat a nemzet közvéleményének talajából meríti erejét, nemcsak ez, de megnyugtat ama tudat is, hogy a munkásbiztosítási alkalmazottak államosításához magának a munkásosztálynak jól felfogott érdeke füződik. A biztosítottak érdeke elsősorban az, hogy a munkásbiztosítás hivatásának tulajdonképpeni feladatkörére szorítva, politikai túlkapásoktól mentesítve, zavartalanul folytathassa áldásos működését, aminek mellőzhetlen feltétele, hogy a tisztviselők a pártpolitikai életből és szerepkörből kikapcsoltassanak. Állami kinevezésükkel és az állami szolgálati kötelékbe bevonásukkal odahelyezem őket a biztosítást fenntartó mindkét nagy társadalmi osztály közös érdekeinek és ezeknek keresztül a nemzeti közérdek egyetemes követelményeinek szolgálatába.
Igaz ugyan, hogy a munkásság az alkalmazottak államosításával elveszti az állások betöltésére gyakorolt közvetlen befolyását és ezzel bizonyos hatalmi állást is veszít. Ma azonban, amidőn a széleskörű választói jog a munkásságnak módot ad arra, hogy a törvényhozás és a kormányzat egész nagy feladatkörében érvényesítse befolyását, amidőn gazdasági érdekképviseleti, a szakszervezetek a munkásság helyzetének javítása érdekében, a törvényesen megengedett eszközökkel szabadon rendelkeznek, a munkásbiztosítási alkalmazottak államosítása a munkásságnak olyan hadállási fedezékét üríti ki, amelyre annak komoly szüksége nincs, amely fedezékből káros támadások érték és érhetik az általános közérdeket és amely csak a törvényhozó jóhiszemű tévedése következtében válhatott a betegek és a sebesültek kötözőhelyéből hadállássá. Elkerülhetlennek látom, hogy a munkásbiztosítás, amelyet a szociális béke, a közegészségügy, a humanizmus megszentelt intézményének szántak, a javasolt módon eredeti hivatásának mielőbb visszaadassék.
A munkásbiztosítási tisztviselők államosítása a biztosítottak érdekét szolgálja annak a ténynek meggondolása szerint is, hogy a munkásbiztosítás kinőtt a szűk körre szorítkozó betegsegélyező egyesületek fejlődési időszakából, amidőn a munkásság egyleti alapon és kizárólag saját tagjainak közreműködésével segélyezését maga is sikeresen végezhette. A munkásbiztosítás vezető és főbb tisztviselői állásainak betöltése jogi, műszaki, egészségügyi, statisztikai, szociálpolitikai szakképzettséget és tájékozottságot igényel és teljesen jogos az a kívánság, hogy azok, akik ily állást betöltenek, azzal kizárólagosan vagy túlnyomó részben és hivatásszerűleg foglalkozzanak. Ezt a működést és az ehhez fűződő sikert várom a munkásbiztosítási alkalmazottak államosításától, abban a meggyőződésben, hogy nemcsak személyi, de intézményes biztosítékokat is nyujthatunk arra, hogy azok, akik az államhatalom részéről beléjük helyezett bizalom alapján töltik be állásukat, feladatukat szolgálati kötelességeik minél pontosabb és lelkiismeretesebb teljesítésében és ezzel a gondozásukra utalt biztosítottak jogos igényeinek minél teljesebb kielégítésében fogják találni.
Az önkormányzati jogkörnek eme látszólagos megszűkítése kétségtelenül magának az önkormányzati életnek és ezzel a munkásbiztosítás nagy feladatainak fog javára szolgálni. Az önkormányzat ugyanis, amelynek élete eddig túlnyomórészben az állások betöltése körül felmerült személyi és alapjában pártpolitikai torzsalkodásokban merült ki, az őt hivatásától csaknem elterelő feladatkörének megszűnésével bizonyára több időt fog találni arra, hogy a biztosítottak érdekeinek és igényeinek behatóbb megvizsgálásával foglalkozzék. Az önkormányzatot, jogkörének eme látszólagos szűkítésével, tulajdonképpeni hivatásának területén az eddiginél is intenzívebbé kívánom tenni. A munkásbiztosítási alkalmazottak államosítása mellett ugyanis eloszlatni kívánok minden kétséget a felől, hogy teljes tudatában vagyok annak, miszerint az önkormányzat a biztosítás sikeres működésének és általam is óhajtott fejlődésének nélkülözhetlen feltétele. A munkásbiztosításhoz fűződő egyik nagy érdek, a munkásság megnyugvása, a szociális béke szempontja úgyszólván teljesen elhomályosulna, ha az önkormányzat a maga jogos és észszerűen megállapított területén nem érvényesülhetne. Közegészségügyi és humanitárius céljainak megvalósítása sem nélkülözheti azoknak irányító és ellenőrző befolyását, akiknek egészségét, testi épségét, anyagi alátámasztását az intézmény szolgálja; de nem nélkülözheti közreműködését a munkaadó osztálynak sem, amelytől a munkásbiztosítás a gyakorlati életben kiforrott szociális belátást kíván, amidőn anyagi és erkölcsi áldozatait igénybe veszi, közvetlenül nem is a munkaadók, hanem a munkásság és a további termelés érdekében. Nem nélkülözheti a munkásbiztosítás az önkormányzat eleven és éltető működését, mert nemcsak az elért eredmények biztosítása, amiben az alkalmazottak és az orvosi kar erős segítőtársai lehetnek, hanem egyszersmind a további fejlődés megindítása, az intézmény haladása, a szociálpolitikai belátás megerősítése és hatékonnyá tétele fűződik a saját területén mozgó, eleven önkormányzat működéséhez.
Mindezek meggondolásával tartózkodtam attól, hogy az önkormányzat érzékeny, kényes szervezetét a felismert mellőzhetlen szükségen túl érintsem. Bár a tisztviselők alkalmazása a javaslat szerint jövőben nem esik az önkormányzat jogkörébe, de az ügyvitelt tovább is az önkormányzat fogja irányítani. Az önkormányzat az irányítás és ellenőrzés céljából az ügyvitel működését megvizsgálhatja, minden fontosabb vagy a tisztviselői ügyvitel körében el nem intézhető kérdésben jövőben is maga határoz és a törvény korlátai között saját belső alkotmányos rendjét alapszabályaiban önmaga állapítja meg. Mindezeknek az önkormányzat alkotta jogszabályoknak alkalmazása és az önkormányzat törvényes hatáskörben hozott és szabályszerűen foganatosítandó határozatainak végrehajtása a munkásbiztosítási alkalmazottak szolgálati kötelessége lesz, amelyeknek teljesítésében elkövetett mulasztás fegyelmi megtorlás alá esik. A fegyelmi eljárást pedig az önkormányzat közreműködésével óhajtom megszervezni a végett, hogy az érdekeltség megkapja a megnyugtató meggyőződést abban a tekintetben, amely szerint jogainak megsértése büntetlenül nem maradhat.
Éppen az önkormányzat nagyjelentőségű feladatai indokolják annak a szükségét, hogy keretében megfelelő képviselethez jusson minden érdekeltség, amelynek a többivel szemben bizonyos viszonylagos súlya van. A javaslat ezért az önkormányzat szervezetében az aránylagos képviseleti rendszert honosítja meg, kizárva ezzel annak lehetőségét, hogy valamely érdekkör csekély többsége alapján is teljesen kirekeszthesse az önkormányzat életéből a többi, egyébként viszonylag eléggé jelentős tényezőket.
Az önkormányzat továbbra is fenntartott, széleskörű és mélyreható jogaival szemben gondoskodni kell az állami érdek megvédésére hivatott felügyelet kellő megszervezéséről is. Amióta az időközben megszünt Állami Munkásbiztosítási Hivatal felügyeleti jogköre a népjóléti és munkaügyi miniszterre szállt, bíráskodási jogkörét pedig az 1921:XXXI. tc. rendelkezései értelmében a kizárólag bírói hatáskörre szorítkozó munkásbiztosítási bíróságok vették át, a munkásbiztosításban is teljességében érvényesül az 1907:XIX. tc. megalkotásánál mellőzött az az alkotmányos alapelvünk, amely a bírói és a közigazgatási, illetve kormányzati feladatok ellátásának szervezeti elkülönítését szabja meg. Az utóbbi feladatokat most már a dolog természete szerint nemcsak jogi, de politikai felelősséggel is tartozó kormányhatóság - a népjóléti és munkaügyi miniszter - gyakorolja.
E helyesebb szervezet mellett is azonban az eddiginél szorosabbá kívánom tenni az állami közhatalom és a munkásbiztosítási önkormányzat kölcsönös kapcsolatát. Amíg ugyanis a multban az önkormányzat elhatározásai rendszerint csak utólag kerültek a felügyeleti hatóság tudomására, a felmerült és olykor alapjukban véve nem is nagyjelentőségű ellentéteknek kiküszöbölése jelentékeny nehézségekbe ütközött és nem egyszer csak az egyik vagy a másik tényező tekintélyének csorbításával történhetett meg. Ebből az okból szükségesnek látom, hogy az állami közhatalom képviselője az önkormányzati életnek maga is közreműködő tagja legyen, akként, hogy a felügyeleti jogkört magába az önkormányzatba viszi be és befolyását már az önkormányzat határozatainak meghozatalánál is minden esetben gyakorolt közreműködésével érvényesíti. A javaslat ezt a megoldást úgy tervezi, hogy az egyszersmind az önkormányzat eddig szerepelt és sokat panaszolt egyik betegségének, a munkaadók és a biztosítottak esetenkint tényleges paritása hiányának orvoslását is magában foglalja. Azzal a rendelkezéssel ugyanis, amely szerint az intézmény paritásos önkormányzatának élére az egész vonalon a kormány bizalmából odaállított elnököt helyezem, aki azonban sem a munkaadók, sem a biztosítottak érdekcsoportjához nem tartozhatik, továbbá azzal a rendelkezéssel, amely szerint az elnököt az önkormányzati határozatokkal szemben bizonyos meghatározott esetekben jogorvoslati és a határozat végrehajtásának felfüggesztésére is irányuló jogkörrel kívánom felruházni, módot adok arra, hogy az állami közérdek már a határozatok meghozatalánál és minden esetben akként érvényesüljön, hogy az az egyik érdekeltségnek a másik rovására előtérbe nyomulását kizárja és a határozatok tárgyilagosságát és pártatlanságát a kellő biztosítékkal megalapozza. Távolról sem jelenti ez azt, hogy a rendelkezés az önkormányzat elhatározási szabadságát a jelenlegi jogállapothoz képest nagyobb mértékben korlátozza. A javasolt megoldás ugyanis lényegében csak abban tér el a jelenlegi jogállapottól, hogy az ellentétek kiélesedését az esetek túlnyomó részében már csirájában megelőzi, a különböző álláspontok összeegyeztetését megkönnyíti és legtöbbször elkerülhetővé teszi azt, hogy a felügyeleti hatóság valamely jogos köz- vagy magánérdek megóvása céljából az önkormányzat határozatát utólag megsemmisíteni vagy attól jóváhagyását megtagadni legyen kénytelen.
Az állami felügyeletnek a munkásbiztosítás intézményébe beállítása módot ad arra, hogy a felügyeleti hatóságnak az önkormányzat határozataival szemben gyakorolható megsemmisítési jogköre a jelenleginél szűkebb területre korlátoztassék és pontosabban meghatároztassék. Az 1907:XIX. tc. 175. §-a ugyanis feljogosítja a felügyeleti hatóságot, hogy a pénztárak önkormányzati szerveinek minden határozatát vagy intézkedését, amely a törvénnyel vagy az érvényben álló szabályokkal és rendeletekkel vagy a pénztár céljával és rendeltetésével ellenkezik, hivatalból megsemmisíthesse. Ezzel a törvény a felügyeleti hatóságnak igen tágkörű felhatalmazást adott, mert minden esetben a felügyeleti hatóság mérlegelésétől függ az, hogy mi az, amit a pénztár céljával és rendeltetésével összeegyeztethetlennek tart. A javaslat a megsemmisítési jogot kizárólag a jogellenes határozattokal szemben tartja fenn. Annak következtében ugyanis, hogy az államhatalom képviseletében az elnök az önkormányzat minden határozatának hozatalában részt vesz és a bírósági útra tartozó határozatok ellen a fellebbezés jogát gyakorolhatja, amidőn is a határozatot a törvényes jogalkalmazó fórum felülbírálja, másfelől annak következtében, hogy az önkormányzat fontosabb határozatai egyébként a felügyeleti hatóság jóváhagyása alá esnek és a jóváhagyás kifejezett vagy hallgatólagos megadásáig nem hajthatók végre, feleslegesnek látszik, hogy a felügyeleti hatóság diskrécionális jogköre oly messzemenőleg állapíttassék meg, hogy az az önkormányzat törvényben biztosított jogkörét valamely adott esetben egyéni szabad mérlegelés alapján csorbíthassa. A javaslat szerint az önkormányzat szabad elhatározásának jövőben csak a törvény és a jog szab határt.
Nemcsak a két nagy érdekeltség - a biztosítottak és a munkaadók - békés és lehetőleg surlódásoktól mentes érintkezési felületét biztosítja a pártatlan harmadiknak közreműködése, hanem ezenfelül ettől a rendelkezéstől a munkásbiztosításnak kifelé olyan erősödése is várható, amely annak jelentőségét és súlyát hivatásszerű feladatainak teljesítésében is növelheti. Az elnök ugyanis, aki a kormányhatalomnak köztekintélyben álló képviselője, az önkormányzat határozatainak megértése, a munkásbiztosítás működésének helyes megítélése és eredményeinek méltányos értékelése szempontjából, saját tekintélyének és befolyásának latbavetésével a munkásbiztosítás javára oly eredményeket érhet el, amelyek egyébként csak lassan, akadozva és nehézségek leküzdése árán valósulhatnának meg. Meggyőződésem, hogy a munkásbiztosítási alkalmazottak államosításával, valamint a kinevezett pártatlan elnöknek az intézmény élére állításával a munkásbiztosítást, amely jelenlegi szervezeténél fogva mindig hátrányosan érezhette, hogy nem kapcsolódik bele szervesen az állami és a társadalmi élet egyéb ágaiba, kiszakítjuk a vele szemben eddig táplált előítélete homályából és a kormány, a hatóságok és a nyilvánosság tényezői előtt akként állíthatjuk oda, mint közegészségügyünk és szociálpolitikánk általános elismerésre méltán igényt tartó egyik legfontosabb intézményét.
Általában ellenkező felfogás megnyilvánulásával szemben is a jelenlegi, elég magas színvonalon tartott segélyeket, mint a biztosítottaknak járó ellátás minimumát meghagytam, mert a szociális visszafejlődés lehetőségénnek gondolatát is elutasítom. Igaz, hogy e segélyek módjának és mértékének megállapításával a forradalmat követő kormányaink a törvényhozás megkérdezése nélkül igen messze mentek és sajnálattal kell megállapítani, hogy a keresztény demokrácia nehéz időkben volt kénytelen a munkásság javára azt az áldozatot meghozni, amelyet a háborút megelőző, gazdaságilag is szerencsésebb korszak törvényhozása és kormányai vállalni nem tudtak vagy nem akartak. De éppen a nehéz viszonyok, amelyek között élünk, sokszorosan kötelességünkké teszik, hogy a szociális gondoskodásra reá utalt néprétegekről erőnk végső megfeszítéséig gondoskodjunk, bármily sötét felhők jelentkeznek a jövő láthatárán, sőt annál inkább.
Ez a gondolat késztetett arra, hogy a biztosítás körének megállapításában alaposan megfontoljam, vajjon nem lehetne-e a biztosításra kötelezett vállalatok, üzemek és foglalkozások körét tágítani. A változott gazdasági viszonyok ugyanis a tulajdonképpeni bérmunkásoknak régi értelemben vett osztályai mellett azoknak színvonalára sülyesztették a fixfizetésűeknek úgyszólván egész tömegét, amely réteg helyzetét annál nehezebben viseli, mert hanyatlása hirtelen és rohamos. Senki, aki ezidőszerint a biztosítás reformjával foglalkozik, el nem zárkózhatik tehát attól, hogy a kötelező biztosításban megvalósuló szociális gondoskodást mindazokra ki ne terjessze, akik mint fixfizetésű alkalmazottak, lehanyatlott és továbbra is egyre hanyatló életszínvonalukon, saját erejükből magukról épp oly kevéssé vagy még kevésbbé gondoskodhatnak, mint a tulajdonképpeni bérmunkások.
A kiterjesztés azonban a jelen törvényben mégsem lehet annyira átfogó, mint amennyire a tényleges állapotok indokolják és ezért leginkább csak a kiegészítő és módosító rendeletek értelmében eddig is biztosításra kötelezetteknek ezt a kötelezettségét kívántam a törvény erejével biztosítani. Így tehát a csekély kiterjesztés, amelyet a javaslat magában foglal, bár jótéteményt jelent sokaknak, az összesség szempontjából még sem számottevő. Az ipartörvény, valamint a bányatörvény alá eső vállalatok, üzemek és foglalkozások alkalmazottain felül eddig is biztosítva voltak az e törvények alá nem eső, de iparszerűen folytatott foglalkozásokban alkalmazottak, még pedig a tulajdonképpeni bérmunkásoktól eltekintve, a többiek bizonyos meghatározott fizetés eléréséig. Biztosítva voltak továbbá a közszolgálati alkalmazottak is, bár ez utóbbiak bizonyos kisegítő vagy helyesebben kiemelő rendszabály következtében kiestek a biztosítás köréből. A javaslat elejti ezt a rendszabályt és kizárja annak lehetőségét, hogy az a közszolgálati alkalmazott, aki a biztosításra gazdasági és szociális helyzeténél fogva teljes mértékben reáutalt, ettől mégis megfosztassék pusztán azon a címen, hogy illetményeit betegség esetében is bizonyos időn át megkapja. Ez legfeljebb arra szolgálhat indokul, hogy a betegség következtében elvesztett munkabér pótlására hivatott táppénzsegélye mellőztessék, de semmiképpen sem szolgálhat indokul egész biztosításának hatálytalanítására és arra, hogy ennek következtében a gyógykezelés és az ezzel kapcsolatos minden szolgáltatás megtagadtassék tőle, a közegészségügynek és a szociális békének rovására, a segélyre utalt eme néprétegek anyagi és erkölcsi romlásának fokozására is.
Végül fenntartja javaslatom a háztartási alkalmazottak kötelező biztosítását is, mert eltekintve attól, hogy a bár eredetileg kormányrendelet alapján életbelépett ez a biztosítás most már éveken át érvényben van és így megszüntetése szóba sem jöhet, kétségtelen, hogy az a rövid tartamú segélyezési kötelezettség, amely a magánjog, illetve a cselédtörvény értelmében a munkaadót terheli, a mai kor követelményeinek már nem felel meg és annyira költséges is, hogy azzal szemben a biztosítás a munkaadóra is anyagilag előnyös. Egyébként pedig az anyasági biztosítás segélyei az egyes munkaadók megterhelésével nem is pótolhatók.
Mindezekkel szemben sajnálatomra mellőznöm kellett a mezőgazdasági jellegű lakosság biztosításának rendezését, ami nem az én tárcám hatáskörébe utalt feladat. Mellőznöm kellett továbbá több más oly néprétegnek kötelező biztosítását is, amelynek biztosítása érdekében nagyon megszívlelendő kívánságok voltak hallhatók. Ebben a tekintetben elsősorban a kisiparosokra gondolok, akiknek régi kívánsága az, hogy a kötelező biztosítás reájuk is kiterjesztessék. Ez a törekvés elsősorban az aggkori és a rokkantsági biztosításra irányul ugyan, de a betegségi kötelező biztosítás kiterjesztése ennek a foglalkozási körnek szintén régi óhaja. Nagy sajnálatomra ezúttal le kellett mondanom ennek a sok tekintetben jogos kívánságnak megvalósításáról. A kérdés mikénti megoldás ugyanis még bővebb megfontolást és részletesebb kidolgozású igényel. Ezidőszerint a szükséglet nem is annyira égető, figyelemmel arra, hogy a kisipari foglalkozási körök némelyike jelenleg kedvező kereseti helyzetnek örvend. Nehézséget látok pedig különösen abban a tekintetben, hogy a kötelező biztosítás szervezetébe, amely a munkavállalók biztosításának alapelvén épül fel, miként illesztessenek be a kisiparosok, akik munkaadók és ilyenekül egyedüli biztosított tagjai volnának az intézménynek.
Általában a biztosítási kötelezettség kiterjesztésénél bizonyos óvatosságra int az orvosok anyagi helyzete, amelynek megértő méltánylása ugyancsak mellőzhetlen kötelessége a törvényhozónak. A betegségi kötelező biztosítás keretében elhelyezett osztályok ugyanis kiesnek az orvosi kar magángyakorlatából és ezen az oldalon a biztosítás csökkentheti az orvosi kar szabad gyakorlatában elérhető keresetét és megélhetését, ha olyanokat is felölel, akik biztosítás hiányában az orvosoknak fizető magánbetegei volnának. Kétségtelen ugyanis, hogy az orvos az egyes beteggel szemben magasabb díjszabást érvényesíthet, mint oly intézménnyel szemben, amely nagyobb elfoglaltsági kört nyujt ugyan, de ezt csak mérsékeltebb átalányösszegben díjazhatja. Figyelemmel arra, hogy az orvosi kar megélhetésének lehető biztosítása ugyancsak szociálpolitikai követelmény, mert hiszen közhasznú és nélkülözhetlen munkát kifejtő társadalmi osztályról van szó, amely magasabbrendű kiképzésének és nagyjelentőségű szolgálatainak ellenértéke fejében megfelelő díjazást jogosan követelhet, vigyáznunk kell arra, hogy az egyik részen üdvös intézkedések a jogos határok között maradjanak, nehogy túlzásba átcsapva, a másik részen kárt okozzanak. A javaslat ezeknek meggondolásával a biztosítási kötelezettség köréhez csak óvatosan nyúl és a jelenlegi jogállapothoz képest új foglalkozási ágakra a biztosítást tulajdonképpen nem terjeszti ki.
Egyébként a biztosítás terjedésével az orvosi gyógykezelés értékének kellő felismerése is tért hódít és hatását a biztosítás területén túl is érvényesíti, amit bizonyít az az örvendetes körülmény, hogy a mezőgazdasági osztály, értelmiségi színvonalának és gazdasági helyzetének emelkedése következtében mind nagyobb mértékben igénybe veszi és megfelelően jutalmazza is a magánorvosi gyógykezelést. Bizonyos szociális igazságosság érvényesül tehát akkor, amidőn az orvosok a biztosítottak mérsékeltebben díjazott gyógykezelésért a vagyonosabb néprétegektől kiadósabban élvezett munkadíjban kapják meg működésük megérdemelt ellenértékét.
A balesetbiztosításban elvi horderejű reformot létesít a javaslat, amidőn lehetőséget nyujt arra, hogy az úgynevezett hivatási vagy foglalkozási betegségek alapján is kártalanítás adassék. A balesetbiztosításnak állandóan érzett fogyatkozása ugyanis, ha a kártérítést csak olyan keresetképtelenség vagy keresetképességcsökkenés esetében adja, amely valamely üzemi balesetnek, vagyis hirtelen végbement eseménynek okozta. Az általános jogérzet nem nyugodhatik bele abba a megoldásba, amely mellőzve a kártalanításra irányadó döntő szempontokat, kénytelen a felmerült kérdést melléktekintet alapján elintézni. Ilyen melléktekintet pedig az, ha a kártalanítást ahhoz képest adjuk vagy nem adjuk, hogy a keresetképtelenség vagy keresetképességcsökkenést előidéző ok pillanatnyi vagy aránylag hosszabb lefolyású volt-e. A lényeg ugyanis mindig az, hogy a munkavállaló az üzemmel járó veszély következtében keresetképességében csorbulást szenved, amely csorbulásból származó kárát az üzemet fenntartó munkaadó, illetve az ennek kockázatát átvállaló biztosító intézet megtéríteni tartozik. Gyakorlati esetben olykor nem is lehetséges biztos határvonalat megállapítani abban, hogy a károsító eset hirtelen vagy aránylag tartósabb lefolyású volt-e. Az igazságos megoldás érdekében szükséges tehát, hogy mesterkélt határvonalak mellőzésével, az üzem tárgyi felelősségéhez fűződő biztosítási kártalanítás kötelezettségét e tárgyi felelősség alapzatának egész szélességében telepítsük és a kártalanítást az üzemi foglalkozással okozott betegségek keresetképességcsorbító következményeire is kiterjesszük.
E kiterjesztésnél azonban más oldalról kellő óvatosággal körül kell határolni a kártérítési kötelezettséget, nehogy a balesetbiztosításra a rokkantsági biztosítás terheit hárítsuk át. Szükséges tehát a védekezés abban az irányban, hogy a testi erő normális elhasználásából, a természettől gyengébb szervezet, vagy a hosszabb életkor következtében beállott erőhanyatlásból származó keresetképességcsökkenés kárpótlása a maga jogos területén, a rokkantsági és aggkori biztosítás feladatkörében meghagyassék. A balesetbiztosításban kizárólag azoknak a betegségeknek következményeiről lehet szó, amelyek az üzemi munkával okozati szoros kapcsolatban lépnek fel, és amelyeknek kiváltó oka kizárólag az üzemi munka, bár hatékonyságuknak kisebb-nagyobb súlya a biztosított munkavállaló kisebb-nagyobb fogékonyságához képest érvényesül.
Midőn azonban a rokkantsági és aggkori biztosításnak megvalósítását remélhetőleg belátható időben bekövetkező kedvezőbb megoldási lehetőségig el kell halasztani, haladéktalan megoldás feladataként hárul reánk a bányamunkások nyugbérbiztosításának rendezése. Ez a biztosítás ugyanis több mint félszázad óta a bányamunkásságnak törvényes joga, amelynek azonban, ha a múltban megoldása nem volt kielégítő, ma már gyakorlati végrehajtása a jognak úgyszólván megcsúfolását jelenti. Eltekintve attól, hogy az ellátási összegek alamizsnaszámba menő értéknek is alig felelnek meg, az igény teljesen elvesz, ha a munkás szolgálati helyét változtatja. Ebben a kérdésben halaszthatatlanul rendet kell teremteni és a kormány ebben a tekintetben a javaslatba felvett utasítás hatálya alatt köteles lesz a bányamunkások szabad költözködési és munkahelyválasztási jogának csorbítása nélkül, megfelelő nyugbérek megvalósítását rendeleti úton biztosítani.
Az 1. § a betegségi biztosítási kötelezettség körét az 1907:XIX. törvénycikkel csaknem teljesen azonos keretben állapítja meg. Az eltérések a következőkben foglalhatók össze:
Az 1907:XIX. tc. 1. §-ának első bekezdése 1. pontjában foglalt rendelkezésből nem vettem át az állami egyedáruságra és az azzal összekötött vállalatokra, úgyszintén a királyi kisebb haszonvételek sorába tartozó malmokra és az italmérési üzletekre utaló felsorolást. Az 1907:XIX. tc. 1. §-a első bekezdése 2. pontjának ama rendelkezése következtében, amely az ipartörvény alá nem eső, de ipar-, illetve vállalkozásszerűleg űzött kereseti foglalkozásokat a betegségi biztosítás körébe vonja, a szóban levő üzemek és vállalatok biztosítására kötelezettek a nélkül is, hogy a törvényben kifejezett megemlítésük szükséges volna.
Az 1907:XIX. tc. 1. §-a első bekezdésének 2. pontját a példaszerű felsorolásban kiegészítettem a közjegyzői és az ügyvédi irodákkal, mert az a körülmény, hogy a közjegyzői, illetve az ügyvédi foglalkozás különleges törvényi feltételekkel gyakorolható, keresetszerű jellegüket nem érinti és alkalmazottaiknak gazdasági helyzete a 3. §-ban megjelölteknek helyzetével azonos.
Az 1907:XIX. tc. 1. §-a első bekezdésének 3. pontjában foglalt felsorolást kettéválasztottam és a javaslat 1. §-a 3. és 4. pontjában elkülönítve sorolom fel egyfelől a bányatörvény alá eső, másfelől azokat a vállalatokat és üzemeket, amelyek a munkálat hasonszerűsége dacára a bányatörvény hatálya alá nem tartoznak.
A javaslat 1. §-ának 9. pontjában külön emlékezik meg a raktártartásról és a raktározásról, aminek oka az, hogy a biztosítási kötelezettség fennállása tekintetében támadható kétely eloszlattassék abban az irányban, hogy a raktártartás biztosítási kötelezettség alá esik abban az esetben is, ha az nem idegen áruk raktározására terjed, hanem a saját áruk elhelyezésére szorítkozik.
Az 1907:XIX. tc. 1. §-ának a fuvarozást és szállítmányozást biztosítási kötelezettség alá helyező megállapítását kiegészítendőnek találtam a gépjárművek tartásával, továbbá az állattartással, még pedig ezzel abban az esetben, ha nem mezőgazdasági vagy rokon célt szolgál. Igaz ugyan, hogy a fuvarozás és a szállítmányozás, a használt eszközökre való tekintet nélkül biztosítási kötelezettség alá esik és így biztosított akkor is, ha személyek vagy tárgyak tovaküldését vagy fuvarozását gépjárművekkel teljesíti. E mellett is szükséges azonban az állattartásnak és a gépjárművek tartásának külön kiemelése a végett, hogy ezeknek biztosítási kötelezettsége kételyen kívül helyeztessék arra az esetre is, ha nem fuvarozási vagy szállítmányozási célt szolgálnak, hanem a tulajdonosnak vagy hozzátartozóinak nem kereseti, hanem egyéb céljai, pl. sport űzése végett tartatnak fenn.
Az 1927:XIX. tc. 1. §-ának felsorolásából kihagytam a közintézetek felemlítését, még pedig azért, mert az e szóval meghatározni kívánt fogalom pontosan körül nem határolható és arra szükség nincs is, figyelemmel arra, hogy a biztosítási kötelezettség alá eső vállalatok, üzemek és foglalkozások közé az állam, a törvényhatóságok és a községek, a törvényesen bevett és a törvényesen elismert vallásfelekezetek intézményeit és intézeteit is felvettem és ilyképpen a közintézetek forgalmát a megfelelő és szabatosan körülírt meghatározással helyettesítettem. E meghatározás következtében feleslegessé vált a nyilvános tanintézetek műhelyeinek külön felemlítése is, mert nemcsak e műhelyek, hanem maguk a nyilvános tanintézetek biztosítási kötelezettsége tekintetében is határozott rendelkezést tartalmaz az 1. § 16. pontjában foglalt és az állam, a törvényhatóságok és a községek, valamint a törvényesen bevett és a törvényesen elismert vallásfelekezetek intézeteire utaló rendelkezés. A magántulajdonban lévő nyilvános tanintézetek pedig kétségtelenül az 1. § 2. pontja alá esnek.
Az 1907:XIX. tc. 1. §-a első bekezdésének 16. pontját két külön pontra bontottam fel, megkülönböztetvén egyfelől a törvény által alkotott testületeket, másfelől az egyesületek, a társulatok, az alapokat és az alapítványokat, különösen azért is, mert a javaslat e megkülönböztetéshez a biztosítási szervezet szempontjából jelentős következtetéseket fűz. (159. és 160. §)
A betegségi biztosításra kötelezett vállalatok, üzemek és foglalkozások körében a javaslat a biztosítási kötelezettséget a munkabér fejében dolgozó munkavállalókra szorítja. Az 1907:XIX. tc. lényegileg ugyanezt az álláspontot foglalta el, amidőn a biztosítási bérhatár megállapítása tárgyában rendelkezett. Szabatosság szempontjából azonban szükségesnek mutatkozik, hogy a javaslat ezt a felfogást kifejezetten is nyilvánítsa, abból a célból, hogy a biztosítási kötelezettség azokra szoríttassék, akik szolgálati szerződés alapján teljesítenek szolgálatot. Ez a rendelkezés tehát a biztosítás köréből kirekeszti azokat, akik vállalkozási szerződés alapján végeznek munkát és így jogi szempontból a munkának önálló alanyai. A munkabér különleges megjelölése azonban, neveztessék az akár fizetésnek, akár tiszteletdíjnak vagy bármi más címen is, a szolgálati szerződés lényegét nem érinti és így ezek az illetmények éppen úgy, mint a természetben adott járandóságok is, a munkásbiztosítás szempontjából a munkabérrel egy tekintet alá esnek.
Az 1907:XIX. tc. a betegségi biztosítási kötelezettséget azokra korlátozza, akiknek bére évenkint 2400 koronánál, illetve naponkint 8 koronánál nem több. A kivételes hatalom alapján kibocsátott 4790/1917. M. E. számú rendelet azt a módosítást tette, hogy a munkások, segédek, tanoncok, szolgák és cselédek biztosítási kötelezettségük munkabérük nagyságától függetlenül megállapította és a bérhatárt csak a tisztviselőkre, művezetőkre, kereskedősegédekre és általában hasonló állásban lévő, rendszerint havi vagy évi fizetéses alkalmazottakra tartotta fenn. Ez a megkülönböztetés a kivételes hatalom alapján, illetve utóbb az alkotmányosság és a jogrend helyreállítására alakult kormányok által kibocsátott rendeletekben is érvényesült és az 1920:I. tc. 10. §-a, valamint az 1922:XVII. tc. 6. §-a alapján törvényerejű hatályt nyert rendeletekben gyökerező jogállapot jelenleg is az, hogy a tisztviselők és az ezekhez hasonló állásban lévők bizonyos bérhatárig, a munkások és az ezekhez hasonló állásban lévő munkavállalók pedig munkabérükre való tekintet nélkül biztosításra kötelezettek. A javaslat ebben a tekintetben is fenntartja a meglévő jogállapotot, bár a bérhatástól feltételezett biztosítási kötelezettség tekintetében az 1907:XIX. törvénycikktől való azzal az eltéréssel, hogy a javaslat a bérhatár megállapítását a minisztérium által kibocsátandó rendeletnek tartja fenn. A pénz értékének jelenlegi változékonysága következtében ugyanis a bérhatárnak törvénybeli megállapítása nem célszerű és mindaddig, amíg a pénz értékének megállapodása be nem következik, helyesebb a mindenkori bérhatárnak rendeleti megállapítása a végett, hogy a gyakorlati szükséghez képest a módosítás minden esetben késedelem nélkül megtörténhessék, nehogy a biztosításra utaltak bérük névleges értékének módosulása következtében a biztosítás köréből kizárassanak.
A munkabér fejében foglalkozó munkavállalókkal egy tekintet alá esnek a tanoncok, a gyakornokok és általában mindazok, akik kiképzésük fejében munkabér nélkül vagy a szokásosnál csekélyebb munkabérért dolgoznak. Mindezeknek jogviszonyában ugyanis a szolgálati szerződés mellett a munkaadónak a kiképzésre irányuló kötelezettsége is érvényesül ugyan, azonban egyébként mindazok a körülmények, amelyek a biztosítási kötelezettségnek a szolgálati szerződéses munkavállalókra vonatkozó megállapítását indokolják, ezeknél az egyéneknél is megvannak és így biztosítási kötelezettségüket a munkabérre vonatkozó szerződéses igény létezésétől függővé tenni nem volna helytálló.
Az 5. § 2. pontjában a javaslat a házmesterekre (házfelügyelőkre) és a segédházmesterekre terjeszti ki a biztosítási kötelezettséget. Ez a foglalkozási kör ugyanis általában a munkásosztállyal egyenlő gazdasági és társadalmi helyzetben van és biztosítási kötelezettségének megállapítása az egyenlő elbánás követelményének felel meg. Egyébként számos esetre vonatkozólag ez a kiterjesztés nem is jelent új jogot, mert a szóban lévő egyének jelentékeny része házmesteri teendői mellett ipari munkásként dolgozik és ezen az alapon különben is biztosítva van.
Bizonyos nehézséget okoz a szóban lévő rendelkezés gyakorlati alkalmazása annak következtében, hogy a házmesterek és a segédházmesterek szolgálati jogviszonya általában vagy városonkint külön szabályrendelettel rendezve még nincsen és így egy-egy esetben kétessé válhatik, hogy kit kell a biztosított munkaadójának tekinteni. Eltekintve azonban attól, hogy a szóban lévő jogviszonyra vonatkozó szabályrendeletek megalkotása előreláthatólag nem hosszú időn belül bekövetkezik, a gyakorlati élet és végeredményben a vitás kérdések eldöntésére hivatott bírói jogszolgáltatás a jog általános elvei alapján bizonyára el fogja oszlatni az e részben egyes esetekben netán felmerülő nehézségeket.
Az 5. §-ban foglalt rendelkezéssel szociális és közegészségügyi jelentőségben vetekszik a 6. § rendelkezése, amely a közszolgálati nyugdíjasokra és a közszolgálati alkalmazottak nyugdíjas özvegyeire és árváira kiterjeszti a betegségi kötelező biztosítás jótéteményeit. A mai szerencsétlen gazdasági viszonyok között, amidőn minden életjáradék gyönge és hatálytalan a tornyosuló drágaság hullámaival szemben, a társadalomnak talán legvédtelenebb része az az elem, hacsak kivételesen nincs abban a helyzetben, hogy a nyugdíjat egyéb jövedelemmel kiegészítse. A kizárólag vagy túlnyomó részben nyugellátásra utalt nyugdíjasnak kétségtelenül nincs és ez említett viszonyok között nem is lehet módja, hogy betegsége esetében vagy gondozására utalt családtagjának megbetegedésében a szükséges gyógykezelésről a maga erejéből gondoskodni tudjon. A humanizmus el nem utasítható parancsa követeli, hogy erről biztosításukkal gondoskodjunk. Nehogy azonban a biztosítás körébe feleslegesen olyan nyugdíjasokat is bevonjunk, akik munkaképességük megmaradt részének értékesítésével kereseti foglalkozást folytatnak és nyugellátásuknál lényegesen nagyobb jövedelmet szereznek, a javaslat akként rendelkezik, hogy ily kereseti foglalkozás tartamára a nyugdíjasnak ezen a minőségben alapuló biztosítási kötelezettség szüneteljen. Ezzel a kiegészítő rendelkezéssel megvédjük az orvosi kar jogos érdekeit is attól, hogy jókeresetű egyének a biztosítás révén mérsékeltebb díjazású orvosi szolgáltatást ne vehessenek igénybe pusztán azért, mert kereseti jövedelmük mellett közszolgálati alapon szerzett nyugdíjuk is van.
Egyébként a nyugellátásban részesülő árvákat a javaslat csak abban az esetben helyezi biztosítási kötelezettség alá, ha az elhalt után, akinek jogán nyugellátásban részesülnek, nyugellátásban részesülő özvegy nincs. Abban az esetben ugyanis, ha az elhaltnak nyugellátásban részesülő özvegye maradt, az árvák az özvegy biztosítási kötelezettsége alapján, mint családtagok megkapják a szükséges gyógykezelési segélyeket.
A 7. és a 8. § állapítja meg a megelőző §-okban foglalt rendelkezések hatálya alól tett kivételeket. Ilyenek a lelkészek és a szerzetesrendek tagjai, akiknek egyházi jogállása más elemekkel közös biztosító intézménybe való besorozásukat általában akadályozhatja. Egyébként ezeknek biztosítása rendszerint felesleges is, mert a betegségük esetében való ellátásukról más úton történik gondoskodás. Ez alól kivétetnek azok a lelkészek, akiknek egyházi javadalma nincs és munkabér fejében tulajdonképpeni lelkészi hivatásuk körén kívül eső szolgálatot teljesítenek.
Ugyancsak ki kell emelni a kötelező biztosítás köréből a tényleges állományú katonákat és az ezekhez hasonló ama fegyveres testületek tényleges állományú tagjait, akiknek betegségi ellátásáról szintén más úton gondoskodnak.
Általában igyekszik a javaslat kizárni a biztosítás köréből mindazokat, akiknek szolgálati jogviszonya nem jelenti megélhetésüknek legfőbb forrását. Mindazok, akik biztosítási kötelezettség alá eső vállalatban, üzemben vagy foglalkozásban csak mellékfoglalkozásképpen dolgoznak, amely egyébkénti keresetük vagy jövedelmük mellett megélhetési keresetforrásnak nem tekinthető, biztosítási kötelezettség alá nem esnek. Példaképpen említhető az az önálló mezőgazda, aki a fogyasztási szövetkezeti könyvelési teendőit bizonyos tiszteletdíj fejében végzi.
A javaslat kiemeli továbbá a biztosítási kötelezettség köréből azokat, akik mint segítő családtagok, munkabér nélkül vagy oly bér fejében dolgoznak, amely nem az ő megélhetési keresetforrásuk. Ezeknek munkájában ugyanis a szolgálati viszony csak alárendelt szerepet játszik és a kifejtett munka túlnyomórészben a családi kapcsolatból származó kötelességen vagy áldozatkészségen alapul. Ezen a tényen nem változtat az sem, ha viszont a vállalat vagy üzem tulajdonosának háztartásában mint családtagok ellátásban részesülnek. Nehogy azonban ez a rendelkezés a biztosításra utaltak jogos érdekeinek kijátszását eredményezhesse, a biztosítás kizárása szempontjából is csak azokat a legközelebbi hozzátartozókat lehet családtagoknak minősíteni, akik a családfő biztosítása esetében a szükséges gyógykezelési segélyekre igényjogosultak volnának és akiknek betegség esetében való segélyezéséről biztosítás hiányában a családfő tartozik gondoskodni.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 65. §-ának megfelelőleg kizárja a többszörös biztosítást és e végett azoknak a biztosítási kötelezettségét, akik több biztosításra kötelezett vállalatban vagy üzemben dolgoznak, kizárólag főfoglalkozásuk alapján állapítja meg. Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban azonban az otthoni munkásokra vonatkozólag külön rendezés szükséges, figyelemmel arra, hogy ezek általában több munkaadónak szoktak dolgozni. A javaslat a szóban lévő rendezést rendeleti útra hagyja.
A 11. § a betegségi önkéntes biztosítást általában ugyanazokra a foglalkozási körökre állapítja meg, amelyeket az 1907:XIX. tc. 7. §-a a betegségi önkéntes biztosítás tekintetében megszab. A javaslat mellőzi az idézett § a) pontjában felsorolt közszolgálati és ezekhez hasonló egyéb alkalmazottakat, akiket a javaslat 1. §-a a biztosítási kötelezettség alá helyez. Ugyanebből az okból mellőzi az idézett § b) pontjában megjelölt házicselédeket, akik a javaslat 1. §-a szerint szintén biztosításra kötelezettek. Mellőzi továbbá a javaslat a biztosítottak családtagjait, akik a biztosítás alapján a szükséges segélyekre igényjogosultak lévén, biztosításukra szükség nincsen. Mellőzi a javaslat a mezőgazdasági munkásoknak és cselédeknek, továbbá a javítóintézetekben elhelyezetteknek és a letartóztatási intézetek üzemeiben foglalkoztatott letartoztatottaknak önkéntes biztosítását is, még pedig az előbbieket azért, mert a mezőgazdasági népesség biztosításának rendezése az erre vonatkozólag készülő külön törvényjavaslat feladata, a javító nevelésben részesülők és a letartóztatottak betegségi biztosítására pedig tárgyi szükség nincs, mert ezeknek gyógyellátásáról más úton történik gondoskodás. Végül mellőzi a javaslat a balesetbiztosításra kötelezett, de betegségi biztosításra nem kötelezett munkavállalók betegségi önkéntes biztosításának megállapítását is, mert a biztosítási kötelezettség körét a javaslat a két biztosítási ágon egységesítvén, a szóban lévő, az 1907:XIX. tc. 7. § első bekezdésének k) pontjában megjelölt csoport a valóságban megszünt.
Amidőn az előrebocsátottak szerint az önként biztosítottaknak az 1907:XIX. törvénycikkben megállapított köre bizonyos vonatkozásban szűkült, viszont más tekintetben új csoportok lépnek az önkéntes biztosítás körébe, mindezek azonban olyanok, akiknek önkéntes biztosítási jogosultsága az 1907:IX. tc. hatálybalépése óta kibocsátott törvényerejű kormányrendeletek alapján jelenleg is fennáll. Ezek az új csoportok a következők:
1. a betegségi biztosítási kötelezettség alá eső vállalatoknak, üzemeknek és foglalkozásoknak azok a munkavállalói, akik a biztosítási kötelezettségből az erre irányadó bérhatár meghaladása következtében esnek ki. A 4790/1917. M. E. számú rendelet 2. §-ában meghatározott ez a csoport azonban csak abban az esetben veheti igénybe az önkéntes biztosítás jogát, ha munkabérre az ebben a tekintetben megállapított határt nem haladja meg. A bérhatár megállapítását a 4790/1917. M. E. számú rendelet 2. §-a, illetve az e rendelkezés helyébe lépett további rendeleti szabályozás, legutóbb a 8888/1922. M. E. számú rendelet 4. §-a foglalja magában.
2. A munkásbiztosítás körében teljesítendő szolgálatra szerződéssel vállalkozó szülésznők önkéntes biztosítását a 8888/1922. M. E. számú rendelet 2. §-a állapítja meg és e joguk fenntartását indokoltnak is látom, mert eltekintve attól, hogy a szülésznők keresete általában nem haladja meg a biztosítás szempontjából figyelembejövő kereseti ágak jövedelmét, a munkásbiztosításnak, illetve a szülésznői támogatásra utalt biztosítottaknak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy a szülésznők a biztosítás kedvezményeinek elérése reményében a munkásbiztosító intézettel szemben szerződéses kötelezettséget vállaljanak.
3. A magánnyugdíjasok önkéntes biztosítási jogosultsága a 8888/1922. M. E. számú rendelet 3. §-ában gyökerező és jelenleg is érvényben levő rendelkezés, amely kiegészíti a közszolgálati és ezekhez hasonló nyugdíjasoknak kötelező biztosítását.
A javaslat csak annyiban tér el az 1907:XIX. törvénycikktől, hogy a korlátok megállapítását rendeleti útra hagyja, míg az 1907:XIX. tc. ezt az alapszabályoknak tartja fenn. Minthogy azonban az önkormányzat feladatköre az önkormányzat belső életének és a törvényes keretek között nyujtandó segélyezésnek és az ehhez igazodó teherviselésnek kérdése irányul, ellenben az intézmény körén kívül álló egyének jogosultságának megállapítása törvényhozási vagy átvitt hatáskörben kormányfeladat, elvileg helyesebb a szóban lévő kérdés rendezését kormányrendeletre bízni.
A javaslat az 1907:XIX. tc. rendelkezéseiből (60. §) átveszi az önkéntes továbbfizetéssel fenntartott biztosítás intézményét is. Módosítja azonban, illetve kiegészíti annak rendelkezését a 4790/1917. M. E. számú rendelet 5. §-a alapján jelenleg is érvényben lévő azzal a rendelkezéssel, amely szerint e jogot csak az gyakorolhatja, aki a biztosítási kötelezettség megszűnését közvetlenül megelőző időszakon belül bizonyos meghatározott időn át biztosításra kötelezett volt. A javaslat a jelenleg érvényben lévő joggal egyezően meg akarja előzni az 1907:XIX. tc. vonatkozó hiányos rendelkezése alapján adott azt a lehetőséget, hogy bárki, a legrövidebb ideig tartó kötelezettség alapján is, minden elfogadható helyes alap nélkül, önkéntes továbbfizetéssel megszerezhesse a biztosítás előnyeit olyan életviszonyok között, amelyekhez képest a biztosításra egyáltalán nem szorul rá. Nem jelent ez egyebet, mint azoknak a korlátozásoknak kijátszását, amelyeket a törvény az önkéntes biztosítás tekintetében felállít, amidőn ilyképpen akár egy napi kötelezettség után is, életkor és egészségi állapot szempontjából függetlenül megszerezhető a biztosítási jogviszony.
A javaslat további rendelkezése kizárja annak a lehetőségét is, hogy az önkéntes továbbfizetési jogosultság feltételéül megállapított biztosítási kötelezettségi időtartamba beszámíttassék az az idő, amelyen át a biztosítottat járulékfizetés kötelezettsége nem terhelte. Ily rendelkezés hiányában ugyanis a biztosított, a segélyezésnek jelenleg törvényesen megállapított jelentékeny időtartama mellett az önkéntes továbbfizetési jogosultság feltételéül megállapított egész időtartamot segélyezés állapotában tölthetné, ami az önkéntes továbbfizetésre vonatkozó korlátozást meghiúsítaná.
Az önkéntes biztosítás hatálybalépése tekintetében a javaslat az 1907:XIX. tc. 60. §-ának rendelkezésével szemben, amely az önkéntes biztosítás hatálybalépését a belépési nyilatkozat elfogadásának napjára teszi, a 4790/1917. M. E. számú rendelet 16. §-ában foglalt rendelkezést kívánja érvényre juttatni a végett, hogy betegeknek önkéntes tagokká való felvétele körül elkövethető visszaéléseknek lehetőleg elejét vegye. Ugyancsak a 4790/1917. M. E. számú rendelet 16. §-ának rendelkezését kívánja továbbra is fenntartani a javaslatnak az a rendelkezése, amely az önként továbbfizetéses biztosításnak hatálybalépéséhez megkívánja az esedékessé vált járulékok megelőző befizetését.
Az önkéntes és az önként továbbfizetéses biztosítás hatályának megszűnésére vonatkozólag fenntartja a javaslat az 1907:XIX. tc. 60. §-ának azt a rendelkezését, amely két járulékrészletnek ki nem fizetéséhez a biztosítás hatályának megszünését fűzi következményül. Ellenben nem veszi át a javaslat a jelenlegi törvénynek azt a rendelkezését, amely az önkéntes biztosítás megszünését állapítja meg arra az esetre, ha a biztosított a hazai területről eltávozik. Figyelemmel arra, hogy az önkéntes és az önként továbbfizetéses biztosítás megszerzése bizonyos törvényes feltételektől függ, nem méltányos, hogy a külföldre távozás, még pedig bármily rövid tartamú is az, a biztosítás megszünését vonja maga után. Mind a biztosítottnak, mind a munkásbiztosító intézetnek érdekeit méltányosabban kielégíti az a rendelkezés, amely szerint a biztosító intézet a nem kötelezett tagok külföldön segélyezni nem tartozik ugyan, azonban a biztosítás ennek dacára egyébként jogszerű megszünéséig fennáll és a biztosított belföldön tartózkodó igényjogosult családtagjai a biztosítottnak külföldi tartózkodása alatt is megkapják a nekik járó segélyeket, a biztosítottnak visszatérése után pedig a biztosításból folyó összes jogosítványok megnyilnak.
A javaslat az önkéntes és az önként továbbfizetéses biztosítás hatályának megszűnésére kiható újabb okot teremt azonban azzal, hogy az alapszabályszerű segélyek teljes igénybevételével a biztosítás hatályát megszüntnek nyilvánítja. Az 1907:XIX. tc. 64. §-a ugyanis a rokkantsági biztosítás terheinek a betegségi biztosításra való áthárulását azzal is kívánja elkerülni, hogy bizonyos időbeli korlátot szab a biztosítási kötelezettség alapján érvényesíthető segélyezési igények ismételt érvényesítésével szemben. Ellenben az önként biztosítottak segélyezésére vonatkozólag az 1907:XIX. tc. ily korlátokat nem létesített és így a törvény hézagán keresztül az önként biztosítottak tulajdonképppeni rokkantság esetében könnyebben kihasználhatják a betegségi biztosítást, mint maguk a biztosításra kötelezettek. Minthogy pedig ez a kötelező biztosításra alapított intézmény rendeltetésével alig volna összeegyeztethető, a javaslat az 1907:XIX. tc. 64. §-ában foglalt gondolatot kiegészíti azzal a rendelkezéssel, hogy az önként biztosított biztosításának hatálya megszünjék, ha a biztosított az alapszabályszerű segélyt teljesen igénybe vette. E rendelkezés következtében ugyanis az ily biztosított újabb önkéntes tagságot csak az egyébkénti törvényes feltételek esetében, vagyis megfelelő egészségi állapotának igazolása alapján szerezhet.
Az 1907:XIX. tc. az önként továbbfizetéses biztosítás fenntartását időbeli határral nem korlátozza. Ezzel szemben a 4790/1917. M. E. számú rendelet 4. §-a azoknak az önként továbbfizetéses biztosítását, akik biztosításra kötelezett foglalkozásukból kilépve, más foglalkozásba nem léptek, legfeljebb egy év tartamára korlátozta. A javaslat ezt a rendelkezést általában az önként továbbfizezéses biztosítás egész területére kiterjeszti. A biztosításnak önkéntes továbbfizetéssel való fenntartása ugyanis bizonyos messzemenő kedvezményt jelent, amennyiben a biztosításra kötelezett foglalkozásból kilépő munkavállalóknak megadja a biztosítás kedvezményét, illetve lehetőségét, anélkül, hogy az önkéntes biztosítás egyébkénti jogszerű feltételeit (foglalkozási kör, egészségi állapot, korhatár, stb.) igazolniok kellene. Az önkéntes továbbfizetés gondolata egyáltalán csak abból a feltevésből származik, hogy a biztosításra kötelezett, foglalkozásából kilépve, nem tud minden esetben azonnal oly foglalkozási kört találni, amely rendes foglalkozási körének megfelel. Erre az átmeneti időszakra szükséges tehát, egyéb törvényes feltételek elengedésével, a biztosítás kedvezményét megadni azoknak, akik bizonyos hosszabb tartamú biztosítási kötelezettségükkel bizonyságot tesznek arról, hogy rendes életkörülményeikhez képest a biztosítási kötelezettség alá helyezett társadalmi osztályokhoz tartoznak. Ez az átmeneti idő azonban aránytalanul hosszú tartamban nem állapítható meg és fel kell tételezni, hogy az, aki a biztosításra kötelezett foglalkozásból való kilépése után egy éven át sem lép ismét biztosításra kötelezett foglalkozásba, ezzel végleg hivatást változtatott és kilépett azok közül, akiknek javára a törvény a kötelező biztosítást létesítette. Mindamellett gondolni kell azokra is, akik hosszú időn át teljesített munkájukkal végleg elhelyezkedtek a biztosításra kötelezett munkavállalók körében és akiknek a munkából való kilépése a biztosítás kedvezményeinek elvesztésével sujtván őket, éppen előrehaladottabb korukban esnének el a betegségi biztosításnak mindama segélyeitől, amelyekre ilyenkor még inkább reáutaltak, mint fiatalabb években. Ezeknek helyesen figyelembe veendő érdekeit igyekszik a javaslat kielégíteni, amidőn legalább tíz évi biztosítási kötelezettség alapján jogot ad az önként továbbfizetéses biztosításnak egy éven túl, időbeli korlátozása nélkül való fenntartására. Az egy éven túl való önként továbbfizetéses biztosítás azonban csak a gyógykezelési segélyekre nyujt, ellenben táppénzre nem nyujt igényt (38. §), ugyancsak abból a meggondolásból, hogy a szóban lévő rendelkezés nem a kereső, hanem munkabírásukban és keresetképességükben már csorbát szenvedett egyéneket kívánja a közegészségügyi érdekből is mellőzhetlen gyógykezelési segélyhez juttatni.
A javaslat az 1907:XIX. tc. egyik hézagát pótolja, amidőn a 4790/1917. M. E. számú rendelet 4. §-a alapján megfelelő rendelkezést tartalmaz az önkéntes és az önként továbbfizetéses biztosítás megszűnése esetében ily biztosítási jogviszonynak újbóli létesítéséről. Ezzel kapcsolatban azonban új rendelkezést is kellett felvenni azokra az önként biztosítottakra vonatkozólag, akiknek biztosítása új rendelkezést is kellett felvenni azokra az önként biztosítottakra vonatkozólag, akiknek biztosítása az alapszabályszerű segély teljes igénybevétele következtében szünt meg. Amidőn ugyanis a javaslat a segélyezési igényjogosultság kimerítésének a biztosítási jogviszony tekintetében megszüntető hatályt tulajdonít, a betegség következtében beállható rokkantsági túlterheléstől védi a betegségi biztosítást; indokolt tehát ebből a szempontból, hogy önkéntes tagságát ily esetben újból csak az szerezhesse vissza, aki orvosi igazolás szerint egészséges; nem volna azonban indokolt, ha az ily biztosított az időközben meghaladott korhatár következtében elesnek önkéntes biztosítási jogának újbóli megszerzésétől. Ezért a javaslat kimondja, hogy az az önként biztosított, akinek biztosítása az alapszabályszerű segély teljes igénybevétele következtében szünik meg, újabb önkéntes biztosítást korhatárra való tekintet nélkül szerezhet. A kétszeres biztosítás kizárása végett a javaslat kimondja, hogy biztosításra kötelezettek önként nem biztosíthatók.
A javaslat a napibérosztályok létesítése és célja tekintetében az 1907:XIX. törvénycikkel megegyező rendelkezéseket tartalmaz. Eltér azonban az 1907:XIX. törvénycikktől annyiban, hogy a napibérosztály megállapításánál a teljes munkabért, vagyis az 1907:XIX. tc. 11. §-a értelmében figyelmen kívül hagyni rendelt lakbért vagy lakásegyenértéket, pótlékokat és osztalékokat is számításba véteti. Ez a rendelkezés megfelel a 4790/1917. M. E. számú rendelet 2. §-a első bekezdésében és az 5400/1919. M. E. számú rendelet 1. §-a második bekezdésében gyökerező jelenlegi jogállapotnak, ami a gyakorlatban célszerűnek is bizonyult, mert a munkabér egyes tényezőinek beszámítása vagy be nem számítása tekintetében felmerülhető vitáknak elejét veszi. Különösen annak a ténynek következtében, amely szerint a természetben nyujtott munkabér az utóbbi évek folyamán mind nagyobb jelentőségre jutott, a tényleges életviszonyokkal sem volna összeegyeztethető, hogy a természetben kapott járandóságok figyelmen kívül hagyassanak.
A javaslat a gyakorlati célszerűségnek megfelelőleg rendezi azoknak napibérosztályozását is, akik nem kapnak tételesen előre meghatározott munkabért, hanem akkordbér vagy órabér szerint dolgoznak vagy pedig járandóságaikat harmadik személyeknek összeg szerint előre pontosan meg nem határozható szolgáltatásaiban kapják.
A javaslat az önként biztosítottak napibérosztályát is rendezi annyiban, hogy az általános szabályoknak megfelelő alkalmazást rendelve, egyébként napibérosztályuknak foglalkozási ágankint való megállapítását az alapszabályoknak tartja fenn.
A javaslat a betegségi biztosítási járulékok tekintetében az 1907:XIX. tc. 25. §-ával szemben azt a módosítást tartalmazza, hogy a járulékkulcs %-ának minimumáról nem rendelkezik, a járulékkulcs %-ának felső határát pedig 6%-ban állapítja meg, az idézett törvényben megszabott 4%-kal szemben. A javasolt rendelkezés azonban nem megy túl az 5400/1919. M. E. számú rendelet 6. §-ában megállapított és jelenleg is érvényben lévő mértéken.
A háztartási alkalmazottak járuléka tekintetében azonban a javaslat a jelenlegi jogállapottal szemben módosítást tartalmaz. A háztartási alkalmazottak járulékát ugyanis az 5400/1919. M. E. számú rendelet az átlagos napibér 2%-ában állapította meg, amelyet azonban a 9522/1920. M. E. számú rendelet 1%-ra leszállította. A 8888/1922. M. E. számú rendelet 6. §-a e kedvezményt csak ama háztartási munkaadók javára tartotta fenn, akik rendszerint csak egy háztartási alkalmazottat foglalkoztatnak, míg a többiek terhére az általános 6%-os járulék megszabását rendelte el. A javaslat e rendelkezést a háztartási munkaadók javára enyhíteni kívánja annyiban, hogy azokat a munkaadókat, akik legfeljebb két háztartási alkalmazottat foglalkoztatnak, egyikük után csak 1%-os járulékkal kívánja megterhelni, fenntartván természetesen a másik háztartási alkalmazott után fizetendő 6%-os járulékot, valamint általában ezt a járulékot azokra a háztartási munkaadókra, akik kettőnél több háztartási alkalmazottat foglalkoztatnak. A javaslat megokolásánál statisztikai adatok hiányában nem állott ugyan módomban annak a ténynek pontos megállapítása, vajjon a jelenlegi járulékteher mellett a háztartási alkalmazottak biztosítása terhet ró-e munkásbiztosítási egyéb érdekeltségre, vagy pedig, hogy járulékaik fedezik-e a biztosításukkal járó terheket. Abban a feltevésben azonban, hogy számottevő eltolódásokról sem az egyik, sem a másik irányban nem lehet szó, a háztartási alkalmazottak, illetve munkaadóik járulékterhének bizonyos mértékű enyhítését indokoltnak látom abból a szociálpolitikai meggondolásból, hogy a nehéz helyzetbe jutott középosztálynak ebben a vonatkozásban is bizonyos csekély támasztékot nyujtsunk. A társadalmi békétlenségnek legbuzgóbb forrása ugyanis azoknak az osztályoknak lelkülete, amely osztályok megváltozott gazdasági viszonyok között korábbi életszínvonalukat fenntartani nem képesek. Ily válságos helyzetben van jelenleg középosztályunk. Amint egyfelől bizonyos, hogy ez az osztály életszínvonalát már is jelentékenyen leszállítani kényszerült és háztartási alkalmazottak foglalkoztatásában is jelentékenyen mérsékelte igényeit, másfelől mégis nagyobb számú tagból álló családoknál ott, ahol a családban több gyermek vagy beteg van, vagy ahol a családtagok kereseti foglalkozása ezt szükségessé teszi, két háztartási alkalmazott foglalkoztatása nem fényűzésnek, hanem a viszonyok parancsának kényszerű következménye lehet. Ebből a szempontból az 1%-os járulék kedvezményét a két háztartási alkalmazottat foglalkoztató munkaadók javára is biztosítani kívánom, azonban csak az egyik háztartási alkalmazott után. A kedvezmények kivételes jellegéhez képest ebben is bizonyos megszorítást kívánok tenni annyiban, hogy abban az esetben, ha a két háztartási alkalmazott különböző napibérosztályba tartozik, az 1%-os járulék az alacsonyabb napibérosztályú után fizettessék.
Ezzel kapcsolatban kiemelem, hogy mellőztem az 1907:XIX. tc. 42. §-ában foglalt oly értelmű rendelkezés felvételét, amely szerint a járulékok befizetésével késedelmes munkaadó munkavállalóival szemben a levonási jogtól eltiltható legyen. Ez a rendelkezés ugyanis a gyakorlatban célt tévesztettnek bizonyult. Az a munkaadó, akit a járulékok felének munkavállalói béréből való levonásától eltiltottak, ennek az intézkedésnek következtében sem kerül a megelőzőnél erősebb kényszer hatása alá abban az irányban, hogy legalább a járulékoknak őt terhelő másik felét befizesse. A munkavállalóktól pedig a járulékoknak ezeket terhelő fele rendszerint épp oly kevéssé hajtható be. Kétségtelen tehát, hogy a kellő szociális lelkiismeretet nélkülöző munkaadót járulékfizetési kötelezettségének teljesítésére más eszközökkel kell szorítani, amiket a javaslat igénybe venni is kíván (193. §).
A javaslat a betegségi biztosítási járulékokért való egyetemleges felelősséget általában az 1907:XIX. tc. 46. §-a, illetve az ennek rendelkezéseit szabatosabban kifejező és kiegészítő 4790/1917. M. E. számú rendelet 21-23. §-a értelmében rendezi.
Az üzemutód felelősségét már az 1907:XIX. tc. 46. §-a is megállapítja. A javaslat e mellett kifejezetten meghatározza az üzemutódlás fogalmát, amit az üzemnek az eredeti adós üzemével való azonossága alapján állapít meg. Ugyancsak az idézett 46. § állapítja meg az építtető felelősségét is azokért a járulékokért, amelyek az építkezési vállalkozóktól be nem hajthatók. A javaslat azonban az építtető felelősségét enyhíti, amennyiben kötelezettségét csak azokra a járulékokra szorítja, amelyek a vállalkozóktól a kellő gondosság kifejtésével sem hajthatók be. Ezenfelül mind az üzemutódnak, mind az építtetőnek felelősségét körülhatárolja a javaslat, amidőn átvéve a 4790/1917. M. E. számú rendelet 23. §-ának rendelkezését, abban az esetben, ha a munkásbiztosító intézettől tartozási kimutatást kérnek, kötelezettségüket a kimutatott hátralékra korlátozza. Az üzemutódok közül azonban e jogot csak az igényelhet, aki az üzemet visszterhes ügylettel szerezte.
A javaslat az előbb megjelölt felelősségeken felül a 4790/1917. M. E. számú rendelet idézett §-ai alapján létesített és jelenleg is érvényben levő fővállalkozói, valamint a házastársi egyetemleges felelősséget is fenntartja. A fővállalkozónak alvállalkozóiért való egyetemleges felelősségét meg kell állapítani, mert a munkásbiztosító intézet jogos követelésének kijátszásoktól való megvédése érdekében e rendelkezésre mellőzhetlen szükség van. A fővállalkozó pedig ezen alapon joghátrányt nem szenvedhet, mert alvállalkozói követelésének kielégítésében a biztosítási járulékok kiegyenlítésére irányuló saját kötelezettsége tekintetében megfelelő összeg visszatartásával fedezheti magát.
Az üzemtulajdonossal közös háztartásban élő házastársának egyetemleges felelősségét kellően megokolja az a tény, hogy az üzem a közös háztartásban élő házastársak közös létfenntartási alapját alkotja. Ez a rendelkezés megfelel a közadók kezeléséről szóló 1923:VII. tc. 81. §-ában foglalt rendelkezésnek is, amely szerint a közös háztartásban élő házastársak a terhükre kivetett általános kereseti adóért és az ez után járó pótlékokért és járulékokért egyetemleges kötelezettségben állanak. Már pedig a biztosítási járulék ugyancsak a keresethez fűződő köztartozási megterhelés.
A csőd esetében való kielégítés tekintetében is eltér a javaslat az 1907:XIX. tc. 47. §-ában foglalt rendelkezéstől, még pedig annyiban, hogy a betegségi biztosítási járulékok és pótjárulékok kielégítési sorrendjét nem az 1881:XVII. tc. 60. §-ának 1. pontjában, hanem 3. pontjában megjelölt elsőosztályú csődhitelezők sorrendjében biztosítása. A csődtörvény idézett §-ának 1. pontja ugyanis a közadós alkalmazottainak munkabére tekintetében állapítja meg az elsősorban való előnyös kielégítést, míg a 2. pont a közadósnak gyógyítási és temetési költségei, a 3. pont pedig az adók és más közterhek tekintetében nyujt kielégítési elsőbbséget. A követelések jog- és szociálpolitikai helyes értékelésének az felel meg, hogy a járulékok az egyéb köztartozásokkal egy sorban, vagyis a 3. pontban foglaljanak helyet.
A javaslat fenntartja az 1907:XIX. tc. 50. és 51. §-ában megállapított azt a segélyezési rendszert, amely szerint a törvény a segélyeknek csak alsó és felső határát állapítja meg és e határok között az önkormányzatra hagyja, hogy alapszabályai útján a rendelkezésére álló anyagi eszközök mértékéhez képest maga határozza meg, hogy a biztosítottaknak mely segélyek járnak.
Az 1907:XIX. tc., amely a családtagok segélyezését a betegségi biztosítás szolgáltatásai közé beiktatta, hézagot és így kétséget hagyott fenn annak megállapításában, hogy kiket kelljen családtagok alatt érteni. E hézagot az Országos Munkásbiztosító Pénztár alapszabálya, mindenesetre törvényes felhatalmazás nélkül és így kellő joghatály hiányában, igyekezett pótolni. A javaslat meghatározza azoknak a körét, akiket a betegségi biztosításban a családtagok közé kíván számítani. Ebben a tekintetben igyekeztem a helyes középutat megtalálni, egyfelől abban, hogy a biztosítottaknak ama hozzátartozói, akik az ő eltartásukra utaltak, a nélkülözhetlen segélyeket megkapják, másfelől azonban az érdekeltséget költséges szolgáltatásokkal ne terheljék olyanok, akik e szolgáltatásokra a családfő tehermentesítése érdekében igényt nem tarthatnak. Ennél a kérdésnél az orvosok jogos érzékenységét is figyelembe kellett vennem.
E §-ok állapítják meg azokat a módokat és feltételeket, amelyek szerint a biztosítottak a gyógykezelés tényezőit megkaphatják. Mindezek tekintetében az alapelv az, hogy az igényjogosultak a törvényben és a törvény alapján joghatályos szabályokban foglalt rendelkezésekhez kell, különbeni jogvesztés terhével, alkalmazkodnia.
Új rendszabály, amely a nyilvános gyógyszertár tulajdonosának kötelességévé teszi, hogy a szabályszerűen rendelt gyógyszereket az igényjogosultaknak ingyen szolgáltassa ki és a gyógyszerek árával a munkásbiztosító intézetet terhelje meg. Ezzel szemben a munkásbiztosító intézet a gyógyszertárnak annyi előleget köteles rendelkezésére bocsátani, amennyi a mindenkor kiszolgáltatott gyógyszerek árát hozzávetőleg fedezi. A szóbanlevő rendelkezés nem jelent előzményeket nélkülöző újítást. A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1898:XXI. tc. 14. §-a felhatalmazást adott ugyanis arra, hogy a szegény betegek részére az országos alap terhére kiszolgáltatandó gyógyszerek rendelésének módja rendelettel szabályoztassék. Ebben a vonatkozásban tehát a gyógyszertártulajdonosok hitelezési kötelezettsége már fennáll és ennek kiterjesztése a gyógyszerészek anyagi érdekei szempontjából nem lehet aggályos, mert a hitelezési kötelezettséggel szemben a javaslat előlegre való igényt biztosít nekik a munkásbiztosítóintézet terhére; viszont a biztosításhoz fűződő közegészségügyi érdekek megvédése szempontjából a hitelezési kényszer törvényes megállapítása nem mellőzhető, mert ismételten előfordultak esetek, amelyekben a gyógyszerész a gyógyszernek a biztosított részére való ingyenes kiszolgáltatását megtagadta. Ama jelentékeny kedvezmény következtében, amelyet a gyógyszerészek monopolisztikus helyzetükkel az államtól kapnak, méltán elvárható, hogy a közegészségügyi szempontból reájuk hárított és érdekeik kellő megvédésével kiegészített eme törvényes rendelkezés a gyógyszerészek körében is kellő megértéssel találkozik.
A táppénz tekintetében közelebbi rendelkezést tesz a javaslat, amidőn meghatározza, hogy a betegségi biztosításban mely esetben kell a keresetképtelenség fennállását elismerni. E meghatározásban a javaslat abból indul ki, hogy a betegség, mint átmeneti jellegű állapot, csak időleges keresetképességi zavart okozhat és így a biztosított nem kötelezhető arra, hogy pusztán betegsége okából rendes kereseti foglalkozását megváltoztassa és oly foglalkozásra térjen át, amelyben betegsége dacára is kereshet. A keresetképtelenség tehát a betegségi biztosításban mindenesetre fennáll, ha a biztosított betegsége vagy az ezzel okozott gyógykezeltetése következtében rendes kereseti foglalkozását nem folytathatja.
A táppénzre vonatkozó külön rendelkezés az, amely a közszolgálati nyugdíjas biztosításra kötelezetteknek, továbbá a magánnyugdíjas önként biztosítottaknak, végül az önkéntes továbbfizetéssel egy éven túl biztosítottaknak táppénzigényét kizárja. Mindezekhez a biztosítási csoportokhoz tartozók ugyanis nem közvetlenül kereseti foglalkozásuk, hanem nyugdíjellátásuk, illetve megelőző biztosítási kötelezettségük alapján vannak biztosítva és betegségük következtében nem szenvednek oly keresetháborítást, amely a biztosítás szempontjából figyelembe vehető volna. Biztosításuk ezekhez képest kizárólag gyógykezeltetésük célját szolgálja és ezekre való tekintettel keresetképtelenségük kérdése a betegségi biztosításban figyelembe nem vehető, ennek folytán pedig táppénzre sem lehetnek igényjogosultak.
A javaslat fenntartja az 5400/1919. M. E. számú rendelet 10. §-ának azt a rendelkezését, amely attól a biztosítottól, aki betegségének tartama alatt munkaadójától munkabérét teljes összegben megkapja, arra az időre a táppénzt megvonja. E rendelkezés, amely az 1907: XIX. törvénycikkel szemben újítást jelent, indokolt azért, mert az ily biztosított keresetében, keresetképtelensége dacára, kárt nem szenved és így az ily kárnak pótlására rendelet táppénznek ily esetben jogos alapja nincs. A munkakészség előmozdítása szempontjából is aggályos, hogy a munkavállaló, a maga teljes összegében élvezett munkabérén felül betegség címén a táppénz alakjában többletjárandóságban is részesüljön.
A mérsékelt táppénzre vonatkozó rendelkezések kiterjednek a női családtag terhességi, gyermekágyi és szoptatási segélyére is, ellenben a biztosított nők ilynemű segélyeire e rendelkezések nem vonatkoztathatók, minthogy ezek tekintetében irányadó az az elv, hogy keresetükben az anyaság következtében csorbát ne szenvedjenek.
A javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 55. § második bekezdésének rendelkezését, azzal a módosítással, hogy az ily esetben járó táppénz mértékére a javaslatnak a minimális táppénzre vonatkozó rendelkezése irányadó. Egyébként azonban a javaslat az államkincstár megtérítési kötelezettségét nem fűzi a hatósági elkülönítés tényéhez és feltétlenül csak a törvényes rendelkezés alapján történő elkülönítést állapítja meg. Netáni kétség eloszlatása végett a javaslat kifejezetten is utal az 1898:XXI. tc. 8. §-ának c) pontjában foglalt rendelkezésre, amely az államkincstárnak az illetőségi község ellen megtérítési igényt biztosít.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 53. §-ában a gyermekágyi segély tekintetében kifejezésre jutó elvet átveszi és kiterjeszti a terhességi és a szoptatási segélyre, amidőn megállapítja, hogy e segélyekre csak az a biztosított nő igényjogosult, aki igazolja, hogy a lebetegedést megelőző egy év alatt összesen legalább négy hónapon át betegség esetére biztosított volt. Ez a rendelkezés az 1907:XIX. tc. idézett §-ának rendelkezésétől abban is eltér, hogy a várakozási időt három hónapról négy hónapra felemeli, még pedig azért, mert a terhességi segély létesítése következtében eme felemelés nélkül a várakozási idő a terhességi segély négy hetével tulajdonképpen megrövidülne.
A javaslat a szóban levő rendelkezést kiegészíti a női családtagok anyasági biztosítási segélyeire vonatkozó megfelelő rendelkezéssel.
Az 5400/1919. M. E. számú rendelet 7., 10. és 11. §-ában foglalt rendelkezések alapján érvényben levő jogszabályokat vesz át a javaslat, amidőn megállapítja a terhességi és a gyermekágyi segélyre való igényjogosultság tartamának összeszámítását abban az esetben, ha a terhességi segélyt négy hétnél hosszabb időre folyósították, ami a szülés napjának előzetes pontos megállapítása tekintetében fennálló bizonytalanság következtében szükséges a végett, hogy a számítás tévedése következtében az anyasági biztosítás segélyezésének egyenlősége megtartassék. Átveszi továbbá a javaslat azt a rendelkezést, amely szerint az a nő, aki terhességi vagy gyermekágyi segélyre igényjogosultságának tartama alatt kereseti foglalkozást űz, a foglalkozás napjaira e segélyeket ne kaphassa. E segélyeknek rendeltetése ugyanis az, hogy a nő a szülést közvetlenül megelőző és követő időszakon át a kereseti munkától tartózkodjék, hogy ilyképen saját és szülötte egészségének megóvása lehetőleg biztosítva legyen. Az a nő tehát, aki a védelmi időszakon belül kereső munkát végez, a segélyezés célját maga hiusítja meg. Az érvényben levő jogból átvett rendelkezése a javaslatnak az is, amely a terhességi és a gyermekágyi segély tartamára kizárja a táppénzt akkor is, ha a szülő nő betegség következtében keresetképtelen. A táppénz és az említett anyasági segélyek ugyanis az elvesztett keresetet pótolják és így a segélyek halmozásának helye nem lehet akkor, ha az anyasági segély a kárpótlást már megadja. Ellenben a szoptatási segély, amely nem a kereset pótlását, hanem az anya táplálkozásának némi javításával az anyai szoptatás előmozdítását célozza, a táppénznek megfelelő esetben való egyidejű kiszolgáltatását nem zárja ki. A javaslat netáni kételyek eloszlatása céljából kimondja, hogy az a biztosított nő, aki a gyermekágyi segély időtartamán túl betegség miatt keresetképtelen, a gyermekágyi segély megszűnésének napjától számított alapszabályszerű időtartamon át jogosult a táppénzre. Ez a rendelkezés az anyákat megvédeni kívánja attól a hátránytól, hogy anyaságuk alapján járó segélyezésük következtében egyébkénti alapszabályszerű segélyezésükben jogcsorbítást szenvedjenek. Végül a szoptatási segély tekintetében a javaslat lehetővé teszi, hogy azok az anyák, akik orvosi igazolás szerint nem képesek szoptatni, maguk és csecsemőjük személyében eme vétlen ok következtében ne bűnhődjenek, amiért is a rendes szoptatási segély helyett megfelelő értékű csecsemőtápszert kapnak.
A javaslat átveszi a 4790/1917. M. E. számú rendelet 15. §-ában kifejezésre jutó azt a gondolatot, hogy a készpénzsegélyekre mértékadó átlagos napibérnek a segélyezési jogcím bekövetkezését megelőző négy héten belül történt módosulása esetében a segélyt megelőző átlagos napibér alapján kell fizetni. A javaslat azonban e rendelkezést, amely a segélyek mértékének visszaélésszerű emelése ellen kíván biztosítékot nyujtani, e helyes alapgondolatnak megfelelően, csak arra az esetre szorítja, ha az átlagos napibér emelkedett és csak abban az esetben, ha keresetváltozás következtében történt az emelkedés. Így a napibérosztályozásnak általános rendezés alapján történő megváltozása okából bekövetkezett átlagos napibéremelkedés esetében e §. a magasabb új átlagos napibér alkalmazását nem zárja ki.
A 42. §- hoz
A javaslat az 1907:XIX. tc. 52. §-ában foglalt rendelkezések átvételével kizárja a táppénzsegélyből azt a biztosítottat, aki betegségét szándékosan okozta és mindennemű segélyezésből azt a családtagot, aki a biztosítottnak betegségét vagy halálát szándékosan idézte elő. Ugyancsak átveszi a javaslat a táppénz, valamint a gyermekágyi és az ezzel egyenlő elbírálás alá eső terhességi segély tekintetében azoknak kizárását is, akik az orvos utasításának szándékosan nem tesznek eleget és ezzel gyógyulásukat késleltetik. Ezt kiegészíti a rendelkezés azoknak kizárásával, akik az orvos javaslata alapján előírt gyógytényezőt jogos indok nélkül nem veszik igénybe és ezzel késleltetik gyógyulásukat. El kell ismerni ugyanis, hogy a segélyezettnek kötelessége a maga részéről megtenni mindazt, ami az orvosi tudomány állása szerint egészségének és munkaképességének helyreállítása céljából szükséges és a munkásbiztosítás által adott keretben lehetséges. Kötelessége ez a segélyezettnek nemcsak önmagával, de az összességgel szemben is, a végett, hogy egyfelől minél előbb rendelkezésre bocsáthassa munkaerejét a termelésnek, másfelől pedig, hogy a munkásbiztosítás költségeit lehetőleg csökkentse. Ennek a szabálynak csak a műtéti kényszer kizárása szab korlátot, mert ennek a kényszernek a megállapítása az egyéni szabadságnak oly messzemenő megszorítása volna, amit az előbb megjelölt szempontok sem igazolhatnak.
Végül szükségesnek láttam az 1907:XIX. tc. idézett §-ában foglalt rendelkezésnek oly értelmű kiegészítését is, amely szerint a táppénz, valamint a terhességi és gyermekágyi segély elvonassék attól is, aki a vonatkozó szabályok megszegésével ellenőrzését meghiúsítja. Ennek a rendelkezésnek felvételét mellőzhetetlenül szükségesnek tartottam azért, mert a szociális biztosítás tömegmunkájában nem nélkülözheti a közérdek védelmére szolgáló ellenőrzést ama lépten-nyomon előfordulható visszaélésekkel szemben, amelyek a büntetlenül maradó példaadás romboló hatása következtében nemcsak közvetlenül a biztosítás érdekeit veszélyeztetnék, hanem a biztosított néposztályok erkölcsi felfogásának aláaknázására is vezethetnének. Mind általánosabbá tehetné a henye munkanélküliségre törekvő léhaságot az a tapasztalat, hogy a kellő ellenőrzés hiánya következtében felderítetlenül maradó színlelés a hasznos munkát jutalmazó keresettel felérő zsákmányhoz juthat. Ezeket az ellenőrzési szabályokat tehát a segélyezés lényeges feltételét alkotó hatályra kell emelni. Abban az irányban, hogy ez a törekvés túlzásokra ne ragadjon, kellő biztosítékot kívánok nyujtani azzal, hogy ily fontos hatályt csak a betegsegélyezési rendtartásba foglalt szabályoknak tulajdonítok, amely rendtartásnak megállapítására a biztosító intézet közgyűlése, vagyis az érdekeltségnek legszélesebb körű képviselete lesz illetékes.
A javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 55. § első bekezdésének rendelkezését, amelyet az időközben létesített terhességi és szoptatási segélyre is kiterjeszt, a temetkezési segély tekintetében azonban azzal a módosítással, amely szerint ezt nem legkésőbb a halálozást követő napon, hanem a halálozás igazolásának napján kell kifizeti. Helytelen ugyanis a munkásbiztosító intézetet fizetésre kötelezni és a késedelem következményeinek kitenni addig, amíg a halálozás igazolva nincs.
Átveszi továbbá a javaslat az idézett törvény 55. § harmadik bekezdésében foglalt azt a rendelkezést is, amely szerint a táppénzt az igényjogosultnak kezéhez kell fizetni,amely rendelkezést a javaslat a terhességi, a gyermekágyi és a szoptatási segélyre kiterjeszti. Kiegészíti továbbá a javaslat e rendelkezését az 5400/1919. M. E. számú rendelet 8. §-ában foglalt rendelkezés megfelelő átvételével, amidőn az igényjogosultakról való szociális gondoskodás alapgondolatának érvényesítése végett módot ad arra, hogy az említett készpénzsegélyeket az igényjogosult helyett a vele közös háztartásban élő családtagja kezéhez fizessék, ha az igényjogosult körülményei következtében az a veszély van, hogy ő maga a kiszolgáltatott összeget nem a segély céljának megfelelő módon használja fel.
A javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 57. és 63. §-ának a temetkezési segélyre vonatkozó rendelkezéseit.
E § az 1907:XIX. tc. 64. §-ában kifejezésre jutó azzal a gondolattal foglalkozik, amely szerint ki kell zárni a betegségi biztosításból annak lehetőségét, hogy a biztosított ugyanabban a betegségben való ismételt megbetegedésével és ezen az alapon való ismételt segélyeztetésével lényegileg fennforgó rokkantságában való ellátását ne háríthassa át az ily messzemenő feladatra kellően meg nem alapozott betegségi biztosítás terhére. A javaslat az 1907:XIX. törvénycikkben tett megkülönböztetést elfogadva, eltérő rendelkezést tesz ahhoz képest, hogy az igényjogosult az alapszabályszerű segély teljesen vagy csak részben vette-e igénybe. Arra az esetre, ha az alapszabályszerű segély nem vétetett teljesen igénybe és az igényjogosult a segélyezés lejártától számított négy hét alatt ugyanabba a betegségbe visszaesik, folytatólagos segélyezésnek van helye, még pedig az alapszabályszerű segélyezési időtartamhoz képest még hátralékos időszakra. Ebben a tekintetben a javaslat világosabban rendelkezik, mint az 1907:XIX. tc. 64. §-a, mely szerint „az újabbi segélyezés kezdetének időpontja az első megbetegedés napjától számíttatik”. A jelenlegi törvény eme szövege kételyt hagy fenn abban a tekintetben, hogy a segélyezés nélkül eltöltött közbeeső időszak az alapszabályszerű segélyezés időtartamába beszámíttassék-e. Ebben a tekintetben a javaslat a kételyt eloszlatja, amidőn a segélyezés nélkül töltött időszaknak az alapszabályszerű segélyezés időtartamába való beszámítását kifejezetten kizárja, mert semmi jogos alapja nem volna annak, hogy az igényjogosult betegségének időleges javulása következtében alapszabályszerű jogaiba megrövidüljön. Éppen azért, mert e jogok az első megbetegedéshez fűződnek, a javaslat az alapszabályszerű segély folytatólagos megállapításában kizárja annak a körülménynek számbavételét, vajjon az igényjogosult az első segélyezési időszak lejárta és az újabb megbetegedés között lefolyt időben biztosításra kötelezett volt-e vagy sem.
Ellenben az alapszabályszerű segély már kimerített biztosítottak tekintetében a javaslat átveszi az az 1907:XIX. tc. 64. § első bekezdésének azt a rendelkezését, amely szerint ily biztosítottak újabb segélyezést csak bizonyos tartamú újabb biztosítási kötelezettség alapján szerezhetnek meg. Az újabb segélyezés feltételéül szolgáló biztosítási kötelezettség tartamát a javaslat a jelenlegi két hónap helyett három hónapban állapítja meg, még pedig azért, mert a segélyezés legkisebb időtartamát a javaslat húsz hétről egy évre felemelvén, ezzel szemben az újabb segélyezésre vonatkozó várakozási időt is bizonyos mértékben fel kell emelni. Ugyanezt a korlátozást az 1907:XIX. tc. 64. §-ában mutatkozó hézag pótlásaképpen, megfelelő módon ki kellett terjeszteni a családtagok segélyezésére is. Az önkéntes és az önként továbbfizető biztosítottak alapszabályszerű segélyezésének teljes mértékben való igénybevételéhez fűződő jogkövetkezményt a javaslat 14. §-a állapítja meg.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 62. §-ában megállapított elévülési szabályt, az újabb segélyekre való kiterjesztéssel, átveszi. Ugyanezt a szabályt kívánja a javaslat a folyósított, de fel nem vett segélyekre alkalmaztatni, amire vonatkozólag az 1907:XIX. tc. rendelkezést nem tartalmaz.
A javaslat a kórházi ápolás költségének kérdését az 1907:XIX. tc. 58. és 59. §-ában foglalt vonatkozó szabályozásnak részint határozottabb kiemelésével, részint pedig attól eltérő módon kívánja rendezni.
Ami a kórházi ápolás tekintetében a munkásbiztosító intézet és a biztosított között fennálló jogviszonyt illeti, a javaslat mindenekelőtt azt az elvet állapítja meg, hogy az intézet a gyógykezelésre igényjogosultat kérésére vagy beleegyezésével kórházba utalhatja. A gyógykezelésre igényjogosult szempontjából ugyanis ebben az esetben a volenti non fit injuria elve érvényesül, a munkásbiztosító intézet pedig mérlegelheti, hogy az igényjogosult által kért kórházi ápolás a gyógykezelés sikere szempontjából szükséges vagy eredményesebbnek igérkező-e. Nem tagadhatja meg a munkásbiztosító intézet a kért kórházi ápolást abban az esetben, ha a mulhatatlanul szükséges, mert a gyógykezelés sikerességének szempontjával szemben a takarékossági érdeknek háttérbe kell szorulnia.
A munkásbiztosító intézet által az igényjogosult beleegyezése nélkül adni kívánt kórházi ápolás jogosságát a javaslat lényegileg az 1907:XIX. tc. 58. §-a első bekezdésének a) pontjában felsorolt esetekre állapítja meg; e szerint a biztosító intézet beleegyezése nélkül is kórházba utalja a gyógykezelésre igényjogosultat - akár a biztosítótól, akár a családtagjáról van szó, - ha betegsége olyan természetű, hogy a kórházi ápolást szükségessé teszi (ragályos betegség) vagy ha a beteg az orvos utasításainak szándékosan nem tesz eleget és ezzel gyógyulását késlelteti vagy ha kielégítő házi ápolásban nem részesülhet (akár családja, akár más háztartás körében). A kórházba való jogos beutalás elfogadásának elmulasztásához vagy megtagadásához a javaslat a 43. §-ban megállapított jogkövetkezményeket fűzi.
A kórházba utalt és felvett igényjogosultnak a munkásbiztosító intézettel szemben támasztható igényét a javaslat az 1907:XIX. tc. 58. és 59. §-ában foglalt vonatkozó rendelkezéseknek világosabb kifejtésével állapítja meg, amidőn kimondja, hogy a kórházi ápolás tartamára egyéb segély, a családtagoknak járó féltáppénzen kívül, nem igényelhető. Ezzel kapcsolatban rendezi a javaslat az államkincstár, valamint az alapok és alapítványok terhére történő kórházi ápolás esetében járó munkásbiztosítási igényeket, amennyiben ezeket ily esetben is csak a családtagok féltáppénzére korlátozza. A közpénzek jogosulatlan kiaknázását jelentené ugyanis, ha az a beteg, aki, ha nem is a munkásbiztosítás terhére, de egyébkénti közköltségen nyer ápolást, ezen felül a munkásbiztosítás szolgáltatásában is részesülne. Ugyanezért a kórházi ápolás tartamát, akár a munkásbiztosítás, akár az államkincstár vagy valamely alap vagy alapítvány terhére történjék is az, az alapszabályszerű segélyezési tartamba be kell számítani.
A kórházban ápolt betegnek beszállítási és hazautazási költségét a javaslat csak abban az esetben hárítja a munkásbiztosító intézet terhére, ha a beteget az intézet utalta be.
A munkásbiztosító intézetnek a kórházzal szemben való felelősségét a javaslat az 1907:XIX. tc. 59. §-ának rendelkezésétől eltérően, a törvényes kiváltság elejtésével, akként rendezi, hogy a munkásbiztosítás csak az intézetnek saját ténye alapján vagyis abban az esetben köteles a kórházi ápolási költségek megtérítésére, ha a beteget az intézet utalta be. Ezzel a rendelkezéssel szemben egyedüli kivételként áll az az eset, ha a beutalás kérésének vagy a beutaló intézkedés bevárásának elmulasztását bizonyított sürgős szükség okozta. Ezzel a rendelkezéssel tehát megszűnik a jelenleg érvényben lévő az a jogi helyzet, amely szerint a munkásbiztosító intézet a köz-, vagy nyilvánossági jellegű kórházakban, valamint az egyetemi klinikákon és az országos bábaképezdékben ápoltak ellátási költségét négy hét tartamára feltétlenül megfizetni tartozik.
Az említett kórházak és gyógyintézetek eme törvényes kedvezmények megszűnésével szemben viszont a munkásbiztosító intézet jelenlegi, ama törvényes kedvezményét, amely szerint csak négy hét tartamára tartozik az ápolási költséget teljes összegében megfizetni, míg azontúl csak a táppénz erejéig felelős, a javaslat szintén megszünteti, vagyis a kórházba utalt vagy oda bizonyított sürgős szükség miatt felvett biztosított ápolási költségét a munkásbiztosító intézet kezdettől fogva az alapszabályszerű időtartamon belül történő ápolás egész tartamára, az ápolási költség egész összegében, bár a legalsó osztály szerint tartozik megtéríteni. Ezzel kapcsolatban a nyilvánossági jelleggel felruházott magánkórházakkal szemben, amelyek ápolási díjaikat általában maguk állapítják meg, a javaslat a munkásbiztosítás érdekeit azzal a rendelkezéssel védi, amely szerint ezeknél a legalsó osztály helyett az államkincstár terhére adott ápolás költségét kell érteni. E kórházak ugyanis a nyilvánossági jelleg kedvezménye fejében az államkincstár terhére ápoltak ápolási költségét időről-időre kötött megegyezés alapján mérsékeltebb díjazásban kapják.
A javaslat az 1907:XIX. tc. rendelkezéseiben mutatkozó hézagot pótol, amidőn a családtagok kórházi ápolásának költségei tekintetében kifejezett rendelkezést tartalmaz, még pedig abban, hogy a munkásbiztosító intézet felelősségét, az egyébkénti törvényes feltételek fennállása esetében is, négy hét tartamára korlátozza. Megfelelő rendelkezést eddig az Országos Munkásbiztosító Pénztár alapszabálya tartalmaz, aminek jogszerűsége azonban megfelelő törvényes felhatalmazás hiányában kétes.
A javaslatnak ama rendelkezése folytán, amely a biztosító intézet anyagi felelősségét a bizonyított sürgős szükség kivételes esetén kívül a munkásbiztosító intézet beutalásától feltételezi, az eddiginél is fokozottabb jelentősége van annak, hogy a kórházba, illetve a klinikára felvett egyének a felvétel alkalmával teljesített kihallgatásuk során a valóságnak megfelelően adják elő azokat a tényeket, amelyek a betegségi biztosítási jogviszony fenn vagy fenn nem állására irányadók. Csak így juthat ugyanis a kórház, illetve a klinika abba a helyzetbe, hogy sürgős szükség hiányában a beteget az illetékes munkásbiztosító intézet beutalásának megszerzésére utasíthassa. A valótlan előadáshoz a javaslat azt a következményt fűzi, hogy az ápolási költségét maga az ápolt vagy helyette fizetésre kötelezett hozzátartozója köteles a kórháznak, illetve a klinikának megtéríteni. A javaslat erre az esetre kötelezi a munkásbiztosító intézetet is, hogy az ápolási költség behajtásához a kórháznak segédkezet nyujtson azzal, hogy annak megkeresésére a megtérítési összeget az ápolt segélyeiből a törvényes korlátok között a kórház javára levonja.
A magánkórház és a magángyógyintézet az ápolás költségét csak beutalás esetében követelheti a munkásbiztosító intézettől, beutalás hiányában pedig csak bizonyított sürgős szükség esetében. Beutalás alapján az egyezségileg megállapított ápolási díjat, beutalás hiányában pedig, legfeljebb négy hét tartamára, a legközelebbi közkórház legalsó osztálybeli ápolási költségét kell fizetni.
A javaslat átveszi a 8524/1921. M. E. számú rendelet 6. §-a alapján érvényben levő azt a rendelkezést, amely a biztosított nőknek és a női családtagoknak terhességükben és gyermekágyukban intézeti elhelyezésre nyujt módot abban az esetben is, ha kórházi ápolásra nem szorulnak. Az anyaotthonban vagy más hasonló intézetben való ellátás ugyanis a terhesség és gyermekágy célszerű lebonyolítására több biztosítékot nyujt, mint a házi ápolás, a munkásbiztosító intézet e pedig hátrány nem származhatik, minthogy a költségek megegyezés szerint ugyan, de legfeljebb a terhességi és gyermekágyi segély összegének erejéig fizethetők. Túlkiadásként legfeljebb az igényjogosult családtagoknak járó féltáppénz származhatik, amelyet azonban csökkent az intézeti ápolás útján megtakarított szülésznői és esetleges orvosi költség.
A javaslat átveszi a 4790/1917. M. E. számú rendelet 16. §-ának azt a rendelkezését, amely az önkéntes továbbfizetéssel biztosítottak és családtagjaik igényjogosultságát kizárja oly igényalapító tények (betegség, szülés, halál) alapján, amely a biztosítási kötelezettség megszűnése után, de a járulékok önkéntes befizetése előtt következtek be. E korlátozás a biztosítás természetéből következik, mert ellenkeznék ezzel, ha a biztosítás oly kockázat viselésére köteleztetnék, amelynek előzőleg történt bekövetkezéséről a biztosítottnak már a biztosítás létrejötte idejében tudomása van.
A javaslat az úgynevezett passzív tagság, továbbá a külföldön tartózkodók és a külföldi honosok, végül a segélyezési követelések elidegenítése és az azokból gyakorolható levonás tekintetében átveszi az 1907:XIX. tc. 61. § első bekezdésének, 66. §-ának és 67. §-a első két bekezdésének rendelkezéseit. A külföldi tartózkodással kapcsolatosan a munkaadó terhére a segélyezései kötelezettséget azonban csak arra az esetre korlátozza, ha a biztosított munkaadója megbízásából, vagy az üzem érdekében tartózkodik külföldön, és csak azoknak javára, akik biztosításra kötelezettek, vagy akiket a munkaadójuk önként biztosít. Ehhez képest a javaslat kifejezetten is kizárja azoknak külföldön való segélyezését, akik önként vagy önkéntes továbbfizetéssel biztosítják magukat, úgyszintén az úgynevezett passzív tagság alapján igényjogosultakét is.
A javaslat az 1907:XIX. törvénycikkben mutatkozó hézagot pótol, amidőn a készpénzsegélyek tekintetében kifejezett rendelkezéssel átszállási jogot ad a biztosított, illetve az igényjogosult családtag elhalálozása esetére, azonban kizárólag a segélyezésre igényjogosult családtagok javára. E rendelkezésből következik tehát, hogy a biztosított vagy az igényjogosult családtag elhalálozása esetében az ezeknek javára lejárt táppénzt, terhességi, gyermekágyi és szoptatási segélyt az örökösök mint ilyenek nem követelhetik és a hozzátartozóknak vonatkozó igényjogosultsága a javaslat alapján nyer elbírálást.
E § átveszi a 4790/1917. M. E. számú rendelet 6. §-ában foglalt és jelenleg is érvényben lévő rendelkezést.
A javaslat a rendeleti jogalkotás alapján jelenleg is érvényben lévő (5400/1919. M. E. számú rendelet 3. és 10,4940/1919. N. M. M. számú rendelet 10. §) jogállapot fenntartásával baleseti biztosításra kötelezi mindazokat a vállalatokat, üzemeket és foglalkozásokat, amelyek betegségi biztosításra kötelezettek, még pedig mindezeknek valamennyi munkavállalóját, munkabérük nagyságára való tekintet nélkül.
Megfontolás tárgyává tettem, vajjon nem kellene-e a balesetbiztosításra kötelezettek személyi körét a betegségi biztosításéval teljesen azonosan megállapítani, abban a tekintetben, hogy a magántisztviselők és az ezekhez hasonló állásban levők balesetbiztosítási kötelezettsége is bizonyos bérhatárig állna fenn. E kérdés megfontolása után is arra határoztam magam, hogy az 1907:XIX. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezés fenntartásával, a balesetbiztosítási kötelezettség tekintetében bérhatár megállapításától eltekintsek. Igaz ugyan, hogy a kötelező biztosítás körében tulajdonképpen csak azoknak van helye, akik a keresetképességüket érintő veszélyek esetére nem képesek önmagukról gondoskodni. A balesetbiztosításban azonban e gondoskodási kötelezettség kizárólag a munkaadókat terheli, akiknek egyénenkénti tárgyi felelősségét váltja meg a kötelező balesetbiztosítás. Ez a tárgyi felelősség pedig az üzem összes munkavállalói javára fennáll s így ezen az elvi alapon indokolt, hogy a balesetbiztosítási kötelezettség a munkabér nagyságára tekintet nélkül a balesetbiztosításra kötelezett üzem összes munkavállalóira kiterjedjen.
A javaslat a balesetbiztosításból betegségi biztosítási jogviszonyuk dacára kizárja a közszolgálati nyugdíjasokat (6., akik biztosítási szempontból figyelembevehető kereseti foglalkozást nem folytatnak és így a baleseti kötelező biztosítás kárfedezési szükségletének, t. i. az üzemi baleset és a foglalkozási különleges betegség esélyeinek (70. és 71. §) kitéve nincsenek. Ellenben betegségi biztosítási kötelezettség hiányában is balesetbiztosításra kötelezi a javaslat a javítóintézetekben elhelyezettekkel és a letartóztatási intézetekben letartóztatottakkal dolgozó vállalatokat, illetve az ezekben dolgozó elhelyezetteket és letartóztatottakat, akik magánjogi szolgálati szerződés alapján dolgozó munkavállalóknak nem tekinthetők ugyan, azonban kényszerszolgálatuk teljesítésében a szabad munkavállalókhoz hasonló veszélyekkel állnak szemben. Ezekre vonatkozólag tehát a javaslat az 1907:XIX. tc. 3. §-ának második bekezdése 25. pontjában megállapított balesetbiztosítási kötelezettség további fenntartását tartalmazza.
Egyébként a javaslat az 1907:XIX. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezés nyomán, módot kíván adni arra, hogy a gyakorlatban mutatkozó szükség esetében a balesetbiztosítási kötelezettség rendeleti úton olyan foglalkozási ágakra is kiterjesztessék, amelyek betegségi biztosításra nem kötelezettek. E kiterjesztésnek a mezőgazdaságra és az ezzel rokon termelési ágakra vonatkozólag azonban korlátot szab a javaslat, minthogy eme foglalkozási körök balesetbiztosítását szabályozni külön törvény lesz hivatott.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 10. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezést továbbra is fenntartja és a közszolgálati alkalmazottakkal rokonjellegű egyéb alkalmazottakra is kikiterjeszti, amidőn a balesetbiztosítási kötelezettségüket szünetelteti mindaddig, amíg szolgálati szabályaik szerint üzemi baleset vagy foglalkozási különleges betegség alapján munkaadójuk nekik, illetve családtagjaiknak ugyanazt a kártalanítást köteles szolgáltatni,amely a baleset esetére biztosítottaknak, illetve családtagjaiknak a balesetbiztosítás alapján jár. Tagadhatatlan ugyan, hogy a balesetbiztosítási kockázat viselése egyenletesebben oszlanék meg az összérdekeltség között, ha a szóban lévő kivételezés elejtésével, az összes balesetbiztosításra kötelezettek köre csorbítatlanul és feltétlenül meghagyatnék. Ennek dacára fenn kellett tartanom a szóban levő rendelkezést, mert az állam és a hozzája csatlakozó egyéb közszolgálati jellegű munkaadók anyagi és némely vonatkozásban szolgálati érdekeit is kellő súllyal kellett mérlegelnem. A biztosítottak érdekei pedig sérelmet eme rendelkezés következtében nem szenvednek, mert munkaadójuk személyiségének természetében megvan a biztosíték arra, hogy a kártalanítást ugyanúgy megkapják, mint a többi biztosított a biztosító intézettől. Ezidőszerint már a bírói jogvédelem hiánya sem okozhat hátrányt, figyelemmel arra, hogy a szóban lévő rendelkezés alapján a munkaadó ellen emelhető kártalanításra vonatkozó perek az 1921:XXXI. tc. 15. §-a értelmében ugyancsak a munkásbiztosítási bíróság, illetve az állami alkalmazottakéi a közigazgatási bíróság hatáskörébe tartoznak.
Egyébként a biztosító intézet a javaslat szerint közvetlen befolyást is nyer annak ellenőrzésére, hogy a biztosítási kötelezettség köréből csak azok válhassanak ki, akikre vonatkozólag az említett törvényes feltétel tényleg fennáll. A javaslat ugyanis kötelezi a munkaadót, hogy a biztosítási kötelezettség szünetelésére alapot nyujtó szolgálati szabályzatot az Országos Munkásbiztosító Intézetnek bemutassa. Ha az intézet a biztosítás szünetelésének elismerését megtagadná, a munkaadó balesetbiztosítási kötelezettségének szünetelését a munkásbiztosítási bíróság előtt érvényesítheti.
Ha a biztosításra kötelezettnek, illetve családtagjának a munkaadó ellen nyugellátási igénye áll fenn, a baleseti kártalanítási követelés a különbözetre szorítkozik. Ebből következik tehát, hogy a baleseti kártalanítási követelésbe nem számítható be a biztosítottnak, illetve családtagjának oly nyugellátása, amelyet az nem a munkaadótól, hanem a munkavállalók befizetéseiből alakított alapból vagy a munkavállaló befizetései alapján valamely harmadik személytől élvez.
Egyébként a javaslat a szóban lévő munkavállalók szolgálati viszonyának, illetve e munkaadók jellegének természetéhez képest megengedi, hogy az ily munkaadó kártalanítási kötelezettsége szüneteljen, amíg ily baleseti sérült munkavállalóját a baleset idején volt munkakörénél nem alacsonyabbrendű munkakörben és e munkakörnek megfelelő mindenkori munkabérnél nem kisebb bérrel alkalmazza. Mindaddig ugyanis, amíg ily módon történő alkalmazás áll fenn, a biztosítottra a balesetből számbavehető kár nem származik.
A balesetbiztosításban irányadó évi költségfelosztó és kirovó rendszer következtében azok a munkaadók, akik a balesetbiztosítás köréből a szóban lévő rendelkezés alapján kilépnek, a további évfolyamokban közvetlenül nem fizetnek járulékot azoknak a balesetbiztosítási terheknek fedezésére, amelyek az üzemükben előző években történt balesetek következtében felmerültek és kilépésük után is évről-évre fedezendők. Ebből azokból jogos a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a szóban lévő munkaadók a kilépésüket megelőző időben történt balesetekből, illetve foglalkozási különleges betegségekből származó folyó kártalanítási költséget a biztosító intézetnek évről-évre megtérítsék.
Felmerült az a kívánság, hogy a megtérítésre kötelezett munkaadók viszont az intézet tartalékalapjában valamely módon részesedjenek. A javaslat azonban ezt az igényt kifejezetten kizárja, mert a szóban lévő munkaadók érdekeinek méltányos figyelembevétele nem terjedhet odáig, hogy összesség érdekében létesített tartalékalap átlagát egy-egy ily munkaadónak szabad elhatározásához képest megbonthassa.
A balesetbiztosítási kötelezettség általában a betegségi biztosítási kötelezettséggel kezdődik és szűnik meg.
A balesetbiztosítás hatálya tekintetében a javaslat a betegségi biztosításra vonatkozótól eltérő rendelkezést tesz. Amíg ugyanis az, aki biztosításra kötelezett több vállalatnál, üzemben vagy foglalkozásban dolgozik, csak főfoglalkozása alapján esik betegségi biztosítási kötelezettség alá, addig valamennyi alapján balesetbiztosítási kötelezettség hatálya alatt áll. Az eltérő rendelkezés abban leli indokát, hogy a betegségi biztosításban csak egyszeres biztosítás engedhető meg, és erre a főfoglalkozás szolgáltatja a kellő alapot. A balesetbiztosításban ellenben a biztosítottat az üzemi baleset és a foglalkozási különleges betegség következményeivel szemben kártalanítani kell, tekintet nélkül arra, hogy az a fő-, vagy a mellékfoglalkozásban következett-e be, ha e foglalkozás a biztosításra kötelezett foglalkozások körébe tartozik.
A javaslat a baleset esetére való önkéntes biztosítás jogát megadja mindazoknak, akik betegség esetére önként biztosíthatók, még pedig akként, hogy a betegségi önkéntes biztosítás ténye a baleseti önkéntes biztosítás fennállását is eredményezi. Kivétetnek e szabály alól a magánnyugdíjasok és a régi jogon önként biztosítottak, továbbá az önként továbbfizetéses biztosítottak, akiknél üzemi balesetről vagy foglalkozási különleges betegségről biztosítási jogviszonyuk szempontjából a dolog természete szerint szó sem lehet.
A javaslat rendelkezéséből megállapítható, hogy az 1907:XIX. tc. 8. § első bekezdésének a), b) és c) pontjában felsorolt önkéntes biztosítási eseteket tovább fenntartani nem kívánom. Az ipari üzemek tulajdonosainak önkéntes biztosítása eddig gyakorlati értékűnek nem mutatkozott. A balesetbiztosítási kötelezettség alá nem eső alkalmazottak önkéntes biztosítása tárgytalan annak következtében, hogy a betegségi és baleseti biztosításra kötelezett üzemek azonossága és a balesetbiztosításban a bérhatár megállapításának mellőzése folytán ily alkalmazottak alig fordulhatnak elő. Az úgynevezett üzemlátogatók önkéntes biztosítása pedig célszerűtlennek látszik, mert amennyiben azok hivatásszerű foglalkozásuk alapján balesetbiztosításra kötelezettek, önkéntes biztosításuk felesleges; amennyiben pedig nem balesetbiztosításra kötelezett munkavállalók az őket ért balesetek tekintetében az üzemtulajdonos célszerűbben fedezheti magát szavatossági magánbiztosítás útján.
A javaslat felhatalmazást ad arra, hogy a betegség esetére önként biztosítottak egyéb csoportjai is rendelettel kizárathassanak a balesetbiztosításból. A javaslat ugyanis lehetővé tenni kívánja, hogy ott, ahol a betegségi önkéntes biztosítás mellett komoly szükség vagy igény nem áll fenn a baleseti önkéntes biztosítás jogának egyidejű megadására, az utóbbi biztosítás mellőzhetővé váljék.
Egyébként a baleseti önkéntes biztosítás, mint amely a betegségi önkéntes biztosításnak járuléka, ezzel együtt lép hatályba és együtt szűnik meg.
A balesetbiztosítási költségeknek a munkaadók kizárólagos terhére hárítása tekintetében a javaslat átveszi, az 1907:XIX. tc. 43. §-ában foglalt rendelkezést. Ugyancsak átveszi, azonban megfelelő szabatosabb rendelkezés szerint az idézett törvény 36. §-ának a járulék kiszámítására vonatkozó szabályozását. Végül a balesetbiztosításra is kiterjesztve a betegségi biztosításnak ama szabályát (16., amely szerint beszámítás alá esik a teljes munkabér, ezzel szemben mégis fenntartja a javaslat az 1907:XIX. tc. 3. §-ának ama rendelkezését, amely szerint a munkabért minden egyes biztosítottnál csak bizonyos meghatározott évi összeg erejéig lehet figyelembe venni. Az 1907. évi XIX. tc. idézett §-a e bérhatárt évi 2400 koronában állapította meg. Az 5400/1919. M. E. számú rendelet 16. §-a a bérhatárt évi 4800 koronára, a 10.624/1920. M. E. számú rendelet 1. §-a évi 9600 koronára, a 10,547/1921. M. E. számú rendelet 1. §-a évi 18,000 koronára, a 8888/1922. M. E. számú rendelet 11. §-a évi 120,000 koronára emelte fel, amely utóbbit azonban kiegészíti a 10. §-nak ama rendelkezése, amely szerint a kártalanítás tekintetében a munkabér csak évi 72,000 korona erejéig, 72,000 koronán felül 120,000 koronáig pedig csak 1/3-ad részben vehető számításba.
A javaslat mellőzi a balesetbiztosításban irányadó bérhatár összegszerű megállapítását és ezt rendeleti útra hagyja.
Az 1907. XIX. tc. 37. §-a azokat a munkaadókat, akik biztosítási kötelezettség alá eső üzemükben ötnél több munkást rendszerint nem alkalmaznak, a költség utólagos kirovása helyett biztosítási díj fizetésére kötelezi. Az említett törvény javaslatának indokolásában foglalt okfejtés szerint ez a rendelkezés abban lelte alapját, hogy a kisiparosok nagy száma mellett azokkal szemben a felosztó és kirovó eljárásnak alkalmazása kezelési szempontból csaknem leküzdhetetlen nehézségbe ütköznék. Egyébként a fizetendő díjnak törvényben megállapított összege, amely szerint az minden egyes biztosított után a biztosítás első tíz évében évi 3 koronában, azután pedig évi 5 koronában állapíttatott meg, a rendelkezést a kisiparnak nyujtott kedvezmény színében is tüntette fel. Bár az említett indokolásból kétségtelenül kitűnik, hogy a törvényhozó a szóban lévő rendelkezést kizárólag a kisiparosokra és a kiskereskedőkre kívánta alkalmaztatni, mégis annak következtében, hogy a törvény a díjfizetés alkalmazására döntő ismérvként a rendszerinti öt munkás alkalmazását állította fel, az Állami Munkásbiztosítási Hivatal gyakorlata a törvény szövegében kifejezésre jutó ezt az ismérvet fogadta el egyedül mértékadó körülményként, aminek következtében a törvényhozó eredeti célzatával szemben a törvény alkalmazása bizonyos eltolódást eredményezett, amennyiben a díjfizetők közé kerültek oly üzemek is, amelyek ötnél több munkást rendszerint nem alkalmaznak ugyan, de természetüknél fogva a kisipar körét meghaladják. Ennek az eltolódásnak kiküszöbölése és a törvényhozó eredeti célzatának érvényesítése végett az 5400/1919. M. E. számú rendelet 14. §-a a díjfizetési rendszert a kézművesiparosokra korlátozta.
A gyakorlati tapasztalatok szerint azonban ez a meghatározás sem fedi azt az irányadó szempontot, hogy a díjfizetés alapjában véve a munkásbiztosítás ügykezelésének egyszerűsítését célozza és így kell, hogy azokra szorítkozzék, akik elemi erőnek a termelés céljából való igénybevételét mellőzvén, rendszerint kisebb terjedelmű termelést űznek.
A javaslat fenntartja az 5400/1919. M. E. számú rendelet 14. §-a alapján jelenleg is érvényben levő azt a jogállapotot, amely szerint a háztartási alkalmazottak munkaadói ugyancsak heti balesetbiztosítási díjat fizetnek. A heti díjat az 5400/1919. M. E. számú rendelet idézett §-ában foglalt rendelkezés további fenntartásával, abban az esetben is fizetni kell, ha a munkaviszony egy hétnél rövidebb ideig tart. Figyelemmel ugyanis arra, hogy a díjfizetés elvének alkalmazása az ügykezelés könnyítését célozza, ennek sikere érdekében szükséges, hogy a heti munkaidő tört részeinek számítását mellőzve, minden megkezdett hétre a jogszerűen megállapított díjat egészében előírják.
A balesetbiztosítási díjat az 5400/1919. M. E. számú rendelet idézett §-a heti 25 fillérben állapította meg és ezt a 10,624/1920. M. E. számú rendelet 2. §-a heti 50 fillérre, a 10,547/1921. M. E. számú rendelet 2. §-a heti 1 koronára, a 8888/1922. M. E. számú rendelet 12. §-a pedig heti 5 koronára emelte fel. A javaslat a díj összegszerű meghatározását mellőzi és ezt rendeleti útra hagyja, azokból az okokból, amelyeket a betegségi biztosítási bérhatár megállapításának rendeleti útra hagyása tekintetében (3. §) felhoztam.
A javaslat az önként biztosítottak balesetbiztosítási járulékai, úgyszintén a munkaadónak a járulékok alapján való levonási joga tekintetében átveszi az 1907:XIX. tc. 37., 43., 44. és 49. §-ában foglalt megfelelő rendelkezéseket.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 43. §-ában megállapított 30 nap helyett 15 napban állapítja meg a balesetbiztosítási járulékok befizetésére irányuló kötelezettséget. A balesetbiztosítási díjak tekintetében fenntartja a javaslat azt a rendelkezést, amely szerint ezeket a betegségi biztosítási járulékokkal együtt és ezek esedékessége szerint kell befizetni. A törvényes kamatok tekintetében a betegségi biztosítási járulékokra vonatkozó szabályok nyernek alkalmazást.
A balesetbiztosítási járulékelőlegek tekintetében a javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 43. § vonatkozó rendelkezéseinek helyébe lépett 4790/1917. M. E. számú rendelet 19. §-ának rendelkezését.
A javaslat a balesetbiztosítás kártalanítási kötelezettségét az üzemi balesettel okozott keresetképtelenség vagy keresetképességcsökkenés, illetve az üzemi balesettel okozott halál következtében jelentkező kár megtérítésében állapítja meg. Ezzel kapcsolatban szükségesnek láttam az üzemi baleset fogalmának törvényes meghatározását is, amit az 1907:XIX. tc. mellőzött. Ha helyes is az 1907:XIX. tc. javaslatának indokolásában kifejezett ama felfogás, amely szerint a balesetek üzemi jellegének elbírálása általában és esetről-esetre a munkásbiztosítási bíróságok feladata, mégis szükséges hogy maga a törvény állapítsa meg azokat a leglényegesebb ismérveket, amelyek a baleset üzemi jellegének megállapításánál mellőzhetlenül szükségesek. Ily lényeges ismérv pedig az, amely szerint a baleset üzemi abban az esetben, ha az a biztosítottat az üzem érdekében végzett munka közben vagy az ily munkával összefüggésben, illetve az önként biztosítottat kereseti foglalkozásában éri. E meghatározás körén belül továbbra is a bírói gyakorlat feladata lesz annak eldöntése, hogy egy-egy baleset elhelyezhető-e a törvényben megállapított keretben. Így mérlegelés tárgya lehet, hogy az üzem érdekében végzett munkával összefüggésben van-e az a baleset, amelyet a biztosított a munkába menet közben vagy a munkából távozás után vagy az üzemi munkaszünet idején szenvedett. A javaslat az 1907:XIX. tc. 9. §-ában foglalt rendelkezést magáévá teszi és az üzemi balesettel egyenlő elbánásban részesíti azt is, amelyet a biztosításra kötelezett nem az üzem érdekében végzett munkaközben, hanem munkaadója vagy ennek megbízottja rendeletéből teljesített munkájában szenved.
Az önkéntes biztosításnál nem az üzem biztosítási kötelezettsége, hanem általában a biztosított foglalkozása lévén a biztosítási jogosultság alapja az önként biztosítottak üzemi balesetének meghatározását a kereseti foglalkozásukban felmerülő balesetekre kell alkalmazni.
A javaslat a testi sérülés esetében járó kártalanítást általában az 1907:XIX. tc. 70. §-ában foglalt rendelkezések fenntartásával rendezi. Az eltérések a következők:
1. A javaslat e betegségi biztosítás terhére tíz héten át adott táppénzsegélyt ezen az időn túl is folytatólag megállapítja arra az esetre, ha a sérült gyógykezelése tíz hét alatt nem nyert befejezést. Elfogadva ugyanis az 5400/1919. M. E. számú rendelet 15. §-ának rendelkezését, én sem tartom indokoltnak, hogy a gyógykezelésre szoruló beteg ellátásában különbség tétessék aszerint, hogy betegsége baleseti vagy más eredetű-e? Ebből az álláspontból folyik, hogy a baleseti sérülés következtében a betegnek gyógykezelése tartamára és a gyógykezelés befejezéséig folytatólag tíz héten túl is táppénzsegélyt kell adni, bár ennek költsége tíz héten túl a balesetbiztosítás számláját terheli. Az 1907:XIX. tc. 70. § első bekezdésének 2. pontjában foglalt rendelkezéstől eltérőleg, tehát a járadék nem a 11. héttől, hanem a gyógykezelés befejezésétől kezdve jár, még pedig tekintet nélkül arra, hogy a gyógykezelés tíz héten belül vagy azt követőleg nyert-e befejezést. E rendelkezésnek nemcsak az említett egyenlő elbánás elvéhez, hanem a gyakorlati célszerűséghez képest is helyes alapja van, mert a baleset következményei rendszerint csak bizonyos idő multával alakulnak ki és így az egyenletes segélyezést biztosító táppénz folyósítása következtében feleslegessé válik az 5400/1919. M. E. számú rendelet hatálybalépéséig tapasztalt az a visszás eljárás, amely szerint az állapot végleges kialakulásáig a sérült járadékát únos-untalan módosítani, ezzel az ügyvitelt terhelni, a sérültet pedig ingerelni kellett, okot és alkalmat adva ezzel egyszersmind az ugyanegy ügyben előterjesztett jogorvoslatok egész sorozatára is.
2. A gyógyászati segédeszközök tekintetében a javaslat az 1907:XIX. tc. 70. § első bekezdése 1. pontjában foglalt rendelkezés módosításával nemcsak a betegségi biztosításban járó rendszerinti és kisebb költséget okozó, hanem bármely szükséges gyógyászati segédeszköz jogosságát elismeri, még pedig tekintet nélkül arra, hogy a biztosított megelőzőleg mennyi időn át volt biztosítva (32. §).
3. A javaslat az 1907:XIX. törvénycikkben a kártalanításra irányadóul megállapított munkaképtelenség és munkaképességcsökkenés helyett a keresetképtelenséget, illetve a keresetképességcsökkenést fogadja el a kártalanítás alapjául. Biztosítási szempontból ugyanis nem a biztosítottnak fiziológiai alapon meghatározott munkaképessége, hanem csak az a munkaképessége jöhet figyelembe, amelyet a gazdasági életben értékesíteni lehet, vagyis az, amellyel a sérült keresetre tehet szert.
4. A javaslat keresetképtelenség esetében a beszámítható munkabér 66 2/3%-át állapítja meg teljes járadék fejében, az 1907:XIX. tc. 70. §-ának második bekezdésében munkaképtelenség esetére megállapított 60% helyett. Egyébként ez az 5400/1919. M. E. számú rendelet 16. § vonatkozó rendelkezésének további fenntartását jelenti.
5. A tehetetlenség esetében járó, ú. n. tehetetlenségi járadékot az 1907:XIX. tc. 70. §-ának utolsó bekezdése parancsoló rendelkezéssel a beszámítható munkabér egész összegében állapítja meg; ezzel szemben a javaslat elfogadja és tovább is fenntartja az 5400/1919. M. E. számú rendelet 16. §-ának azt a rendelkezését, amely szerint a tehetetlenségi járadék nem szükségképen állapítandó meg a beszámítható munkabér egész összegében, hanem ez a körülményekhez képest megállapítandó járadéknak csak felső határát jelzi.
Az előrebocsátottakon kívül a javaslat az 1907:XIX. tc. vonatkozó rendelkezésein felül a következő kiegészítő rendelkezéseket tartalmazza:
1. Megállapítja a keresetképtelenségnek a balesetbiztosításban irányadó fogalmát. Szükségesnek látom ugyanis, hogy miként a betegségi biztosításban (38. §) úgy a balesetbiztosításban is a törvény állapítsa meg ennek az alapvető jelentőségű fogalomnak tartalmát. Ebben a tekintetben abból a feltevésből indultam ki, hogy a baleset oly mélyen érintheti a sérült testi állapotát, hogy az kereseti foglalkozásának megváltoztatását is szükségessé teheti. Abban az esetben ugyanis, ha maradandó fogyatkozásról van szó, a munkára vonatkozó erkölcsi parancs megszegése nélkül nem volna elismerhető a sérültnek az joga, hogy balesete következtében kizárólag a megváltozhatatlan ténynek, a keresetképtelenségnek nyugvó párnáján helyezkedjék el, azzal a megokolással, hogy korábbi foglalkozását már nem folytathatja. Ebben az esetben is áll a munkának erkölcsi parancsa és nem menthető fel a sérült ama kötelesség alól, hogy testi fogyatkozása dacára és szükség esetében korábbi kereseti foglalkozásának megváltoztatásával, más téren igyekezzék munkaerejét gazdaságilag értékesíteni. Ebből következik, hogy a balesetbiztosításban keresetképtelennek csak az tekinthető, aki gyógykezelésének befejezése után testi fogyatkozása vagy erejének a baleset következtében bekövetkezett hanyatlása folytán kereseti foglalkozást folytatni nem képes.
2. Az 1907:XIX. tc. a kórházi ápolásra vonatkozó szabályokat a betegségi biztosításra vonatkozó rendelkezések között tartalmazza. A javaslat a szükséges rendelkezést tartalmazza abban az irányban, hogy a betegségi biztosításban tett rendelkezések a belesetbiztosításra is kiterjesztessenek. Ezzel kívánom eloszlatni azokat a kétségeket, amelyek eddig a bírói gyakorlatban a kórházi ápolásra vonatkozó szabályoknak a balesetbiztosítási sérültek kórházi ápolására vonatkozó alkalmazhatósága tekintetében felmerültek.
3. A foglalkozási különleges betegség tekintetében szükséges annak megállapítása, hogy a kártalanítás mely időponttól kezdődjék. A foglalkozási különleges betegség alapján ugyanis elsősorban a betegségi biztosításnak kell a maga segélyezési kötelezettségét kimerítenie és a balesetbiztosítás közbelépésének csak a betegségi biztosítási segélyezés lejártával van helye. A keresetképtelenség első napjától számított legfeljebb egy év tartamáig a betegségi biztosítás alapszabályszerű segélyeit igényelheti a beteg és csak egy év lejárta után vagy ha a beteg gyógykezelése már előbb befejezést nyert és állapota kialakult, a táppénzigény megszűntétől kezdve járnak a balesetbiztosítás szolgáltatásai. Bár a foglalkozási különleges betegségnek és az üzemi balesetnek elvileg azonos alapjára tekintettel - munkaadó tárgyi felelőssége - a kettő kártalanításának is azonos módon kellene felépülnie, az eljárás célszerűsége amellett szól, hogy az előbbi esetében a betegségi biztosítás merítse ki szolgáltatásainak teljességét, mielőtt a balesetbiztosítás feladatainak teljesítését megkezdi. Ez a szabályozás ugyanis lehetővé fogja tenni, hogy a legtöbb foglalkozási különleges betegség a betegségi biztosítás körében nyerjen végleges elintézést és a balesetbiztosítás terhére csak azok maradjanak, amelyek a gyógykezelés befejezését követő időre terjedő, maradandó következményeket hagytak maguk után.
A kártalanítás alapjául szolgáló javadalmazás megállapításában a javaslat általában átveszi az 1907:XIX. tc. 78. §-ának rendelkezéseit. Kiegészíti azonban a javaslat e rendelkezéseket a havifizetéses biztosítottakra vonatkozó megfelelő rendelkezésekkel. A tanoncok, a gyakornokok és általában a kiképzésük fejében munkabér nélkül vagy a szokásosnál csekélyebb munkabérért dolgozó biztosítottak, úgyszintén a 18. életévüket be nem töltött fiatalkorú biztosítottak tekintetében pedig a javaslat az 5400/1919. M. E. számú rendelet 17. §-ában foglalt rendelkezéseket tartalmazza, amelyek módot adnak arra, hogy a szóban lévő biztosítottak összehasonlítói értékelés alapján kapják meg a megfelelő kártalanítást.
Mellőztem azonban az 1907:XIX. tc. 78. §-ának rendelkezéseiből az időszaki üzemekre és a véletlen üzemzavarokra és üzemmegszorításokra vonatkozó rendelkezést, mert az átlagszámítás alkalmazása mellett e rendelkezéseknek nincs és az 1907:XIX. tc. hatályossága idején sincs gyakorlati jelentősége.
Az ismételt balesetek szempontjából a beszámítható munkabérre irányadó és az 1907:XIX. tc. 70. §-ának utolsóelőtti bekezdésében és 71. §-ának utolsó bekezdésében megállapított szabályokat összevontan és megfelelő szövegezéssel a javaslat 80. §-ába vettem át.
A sérült állapotának változása alapján újabb kártalanítási határozat hozatala tekintetében a javaslat az 1907:XIX. tc. 94. §-ának megfelelőleg rendelkezik, azonban a járadékos javára szolgáló azzal az eltéréssel, hogy a sérült állapotának rosszabbodása esetében szükséges járadékfelemelés hatálya nem a határozat kézbesítését, hanem az állapot rosszabbodásának orvosi megállapítással bizonyított időpontját követő esedékességi napon lép hatályba. Nem tekinthető igazságosnak ugyanis, hogy a munkásbiztosító intézet határozata meghozatalának vagy kézbesítésének a járadékos szempontjából teljesen vétlen késedelme következtében a járadékfelemelés hatálybalépésének időpontja elodáztassék, amidőn pedig kétségtelen, hogy a járadékos állapotának orvosi megállapítással bizonyított rosszabbodásával beállt a magasabb járadékra való igényjogosultság is. Ezzel szemben azonban viszont nem tehető a felemelt járadék hatálybalépésének időpontja korábbi időre sem, mint ahogy a munkásbiztosító intézet az állapot rosszabbodásáról értesült; ez az időpont pedig azonos a járadék felemelésére irányuló igény bejelentésének napjával.
A járadék megszüntetése vagy leszállítása tekintetében annyiban tér el a javaslat az idézett § rendelkezésétől, hogy a megszüntető vagy leszállító határozat hatálybalépését nem a járadékos értesítését, hanem a vonatkozó határozat meghozatalát követő esedékességi nappal rendeli foganatosíttatni. Merőben felesleges költséget okozna ugyanis a munkásbiztosításnak, ha a járadékos értesítésének netáni késedelme következtében, aminek okozója igen gyakran maga a járadékos, aki lakóhelyének változását kellő időben be nem jelenti, a munkásbiztosító intézet egészen vagy részben jogtalannak megállapított járadékfizetési kötelezettségében maradna. Az intézet járadékleszállító vagy megszüntető határozatának tehát, a kézbesítés időpontjára való tekintet nélkül, a meghozatalát követő legközelebbi esedékességi nappal érvényesülnie kell. Önként érthető azonban, hogy a járadékosnak a határozat ellen irányuló fellebbezési határideje a határozat kézbesítési időpontjával kezdődik.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 95. § 1. pontjában foglalt rendelkezést megfelelő szövegezéssel átveszi, azonban kiegészítve azzal, amely szerint a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása alatt álló járadékos családtagjainak járadékai együttvéve nem haladhatják meg a letartóztatottnak szünetelő járadékát. E kiegészítő rendelkezés célja az, hogy a járadékos családtagjai az ő bűncselekményéből hasznot ne húzhassanak.
A külföldi honosok járadék-, illetve végkielégítési igénye tekintetében a javaslat a viszonosság álláspontját emeli érvényre, mellőzve a végkielégítés mértékének közelebbi meghatározását. Ily közelebbi rendelkezéssel a viszonosság kérdésének elébe vágni nem célszerű.
A javaslat a munkaadóknak biztosított munkavállalóikkal és ezek családtagjaival szemben fennálló kártérítési kötelezettségét az 1907:XIX. tc. 82. és 83. §-ában foglalt rendelkezéseknek megfelelő módon szabályozza, egyszersmind kiterjesztve az üzemi balesetek alapján fennálló kártérítési igényeket a foglalkozási különleges betegséggel okozott károkért fennálló felelősségre is. A felelősség megállapításában azonban mellőzi a javaslat az idézett törvény föltételként megállapított ama rendelkezést, amely szerint az elmulasztott balesetelhárító rendszabály vagy mellőzött balesetelhárító készülék elrendelésének a hatóság által a törvény alapján kellett történnie. A munkaadónak ugyanis jogában van a hatóság által balesetelhárító rendszabályok vagy balesetelhárító készülékek megállapítása tárgyában tett rendelkezés ellen jogorvoslattal élni, a rendelkezés jogerőre emelkedése után azonban annak végrehajtását csak saját felelősségére mulaszthatja el és a bekövetkezett baleset vagy foglalkozási különleges betegség alapján emelt kártérítési követeléssel szemben már nem vitathatja, hogy a hatóságnak jogerősen tett rendelkezése mennyiben felelt meg a törvénynek.
A javaslat a lényegében már meglevő jogunkból átvett rendelkezését azonban kiegészíti és hatályossá teszi azzal, amely szerint a büntetőbíróságot kötelezi, miszerint a mulasztást vagy ennek hiányát hivatalból vizsgálja és megfelelő esetben kifejezetten meg is állapítsa ott, ahol a baleset vagy a foglalkozási különleges betegség tekintetében büntető eljárás van folyamatban. E rendelkezés következtében ugyanis a büntetőbíróság hivatalból gondoskodik annak a körülménynek felderítéséről és megállapításáról, amely a munkavállaló, illetve családtagja kártérítési követelése tekintetében irányadó. Ilyképpen vélem a munkaadónak azzal az érdekével szemben, hogy felesleges kártérítési perek zaklatásától megkíméltessék, viszont a munkavállalóknak jogos érdekét is érvényesíthetni, amennyiben a biztosított vagy családtagja jogos igényétől nem fog elüttetni pusztán azért, mert a büntetőbíróság a biztosított magánjogi érdekei szempontjából döntő körülmény megállapítását, mint egyébként egy-egy esetben büntetőjogi szempontból feleslegeset, mellőzi. E jog kellő biztosítása érdekében a javaslat az érdekelteknek a büntetőbírósági ítélet ellen fellebbviteli jogot ad.
A javaslat a szóban lévő rendelkezéssel kapcsolatban nemcsak a biztosítottak munkaadóit, hanem azokat a munkaadókat is mentesíti a kártalanítási kötelezettséget meghaladó kártérítéstől, akiknek a balesetbiztosítási kötelezettsége szünetel. E rendelkezés azt jelenti, hogy az ily munkaadók, (állam, törvényhatóság, község stb. és a közforgalmú vasúti és gőzhajózási vállalatok) abban az esetben, ha üzemi balesetet szenvedett munkavállalóik kárának megtérítésére a jelen törvényben megállapított mértékben szabályzattal kötelezik magukat, a biztosítási kártérítést meghaladó kár megtérítésére szintén csak abban az esetben kötelesek, ha a balesetet ők vagy megbízottjuk szándékosan vagy a hatóság által előírt védelmi szabályok megsértésével követték el. Minthogy pedig a javaslat az 1907:XIX. tc. 10. § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezést nem tartalmaz, a felelősségnek ez a korlátolt mértéke vonatkozik a közforgalmú vasútakra is saját munkavállalóikkal szemben.
A javaslat kételyek eloszlatása céljából kifejezett rendelkezést tartalmaz abban a tekintetben, miszerint rendelkezéseivel a biztosított munkavállalóknak baleset vagy foglalkozási különleges betegség alapján harmadik személyekkel szemben fennálló kártérítési követelését nem érinti. E harmadik személyek kártérítési kötelezettsége pedig független attól, hogy üzemük balesetbiztosításra kötelezett és hogy a velük szemben munkavállalói viszonyban nem álló biztosított az ő balesetét ily üzemben vagy ezzel összefüggésben szenvedte. A javaslat ugyanis abból az elvből indul ki, hogy a baleseti kötelező biztosítás a munkaadókat kizárólag saját munkavállalóik üzemi baleseti kártérítési követelésével szemben mentesíti, a törvényes korlátok között, a felelősségtől, harmadik személyek baleseti kára azonban a magánjogi általános szabályai értelmében való kártérítésre kötelez, tekintet nélkül arra, hogy azok valamely más üzem szempontjából biztosításra kötelezettek-e.
Felmerül az a gondolat is, vajjon nem jogos-e az az álláspont, hogy a munkaadó biztosítás útján csak addig a határig mentesíttessék a kártérítés kötelezettsége alól, amely határig a biztosított munkabére a kártalanításnál figyelembe vétetik. Ebben a tekintetben azonban, bár alapjában jogosnak látszik, hogy a biztosítás az egyes munkaadók szavatossági kötelezettségét csak a figyelembe vehető bérhatár mértékéig vállalja át, mégsem határozhattam el magam arra, hogy a munkaadók kártérítési kötelezettségét a beszámítható bér határát meghaladó bérre a magánjog szabályainak megfelelő mértékben érvényesíteni engedjem. Attól kell ugyanis tartani, hogy ezen a megnyitott ajtón keresztül beözönlenének azok a sok esetben alaptalan követelések, amelyeknek zaklatásaival szemben a munkaadóknak már az 1907:XIX. tc. 82. és 83. §-a védelmet nyujtani kívánt.
A javaslat az 1907:XIX. törvénycikkben (98. §) a betegségi és a baleseti kötelező biztosítás feladatainak ellátására létesített Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárt, amely az 5400/1919. M. E. számú rendelet alapján Országos Munkásbiztosító Pénztár néven működik, mint Országos Munkásbiztosító Intézetet, feladatainak részint a központban, részint helyi szervei útján leendő teljesítésével továbbra is fenntartja.
Az intézet helyi szerveiként a javaslat szerint a kerületi és a vállalati pénztárak működnek, amelyek az 1907:XIX. törvénycikkben létesített kerületi munkásbiztosító pénztárak és vállalati betegsegélyező pénztárak helyébe lépnek.
Az Országos Munkásbiztosító Intézet keretén kívül továbbra fennmaradnak az 1907:XIX. tc. (154., 155. §) szerint is önállóan működő dohánygyári betegsegélyező pénztárak és a bányatárspénztárak, úgyszintén a Ferenc József kereskedelmi kórház budapesti kereskedelmi betegápoló egylet magánegyesületi betegsegélyező pénztára, amelyet a javaslat Budapesti Kereskedelmi Betegsegélyező Intézet néven átszervez.
Az előrebocsátottakban felsorolt és már az 1907:XIX. törvénycikkben gyökerező önálló munkásbiztosító intézetekhez sorakoznak azok, amelyek részint az állami és az egyéb közszolgálati, valamint az ezekkel rokon alkalmazottakra kiterjesztett biztosítási kötelezettségnek, részint pedig annak köszönik keletkezésüket, hogy a javaslat az Országos Munkásbiztosító Pénztár keretéből való kiemelésüket és az Országos Munkásbiztosító Pénztár helyi szerveiből önálló intézetekké való átszervezésüket szükségesnek látja. Merőben új intézetek az állami és az egyéb közszolgálati, valamint az 1. § 16. és 17. pontjában megjelölt alkalmazottak betegsegélyező intézetei, úgyszintén a magyar királyi posta-, távirda- és távbeszélő intézete. Ellenben jelenleg is fennálló és a javaslat szerint önállósíttatni tervezett intézetek a magyar királyi államvasutak betegsegélyző intézete a közforgalmú vasutak betegsegélyező intézetei és a magyar hajózási betegsegélyző intézet, amelyek ezidőszerint valamennyien mint az Országos Munkásbiztosító Pénztár helyi szervei állnak fenn és működnek.
Bár elismerem, hogy általános biztosítási érdekből célszerűbb volna az összes biztosításra kötelezetteknek egységes intézetben való összefoglalása, mégis kénytelen voltam bizonyos nyomatékos szempontokat eléggé súlyosaknak elismerni arra, hogy a biztosítási okokból kívánatosabbnak látszó egységet néhány vonatkozásban megbontsam.
Ami különösen az állami és az egyéb közszolgálati alkalmazottakat illeti, ezeknek az általános betegségi biztosítás keretébe való beillesztésre célszerűtlennek mutatkozik, egyfelől a közszolgálatban mellőzhetetlen fegyelmi érdekek miatt, amelyek megóvása végett kerülni óhajtom a közszolgálati alkalmazottak összességének oly széleskörű önkormányzatba való bevonását, mint amelynek elvén az általános munkásbiztosítást szükségképpen felépítenem kellett. E mellett számolni kell azokkal a nehézségekkel is, amelyekkel az egységes szervezet a szóban levő társadalmi osztályok elütő segélyezési igényei következtében járna. A közszolgálati alkalmazottak ugyanis betegség esetében általában illetményeik élvezetében megmaradnak és így a táppénzsegélynek reájuk vonatkozólag alárendelt jelentősége van. A biztosítottak többi csoportjánál ellenben a betegség esetében elvesztett kereset pótlására hivatott táppénz kiszolgáltatása az intézet feladatainak és terheinek jelentékeny részét alkotja. A közszolgálati alkalmazottak segélyezési igénye a gyógykezelési szolgáltatásoknak minél tökéletesebb és bizonyos mértékig magasabbrendű kielégítésében csúcsosodik ki. Mindezekre tekintettel a közszolgálati és az ezekhez közelálló alkalmazottak betegségi biztosításának ellátására célszerűbbnek tartom az ő különleges igényeik kielégítésére berendezett és az igények egyneműsége következtében a terheket is egyenletesebben megosztó intézmények létesítését.
A posta-, távirda és távbeszélő, továbbá az államvasutak és a közforgalmú magánvasutak tekintetében mindezekhez járul az ezeknél az intézményeknél nagyobb szerepet játszó fegyelem szempontja is, amely szükségessé teszi, hogy az alkalmazottak biztosítási ügye az üzem ügyviteléhez szorosabban kapcsolódjék. Másfelől az a körülmény, hogy az üzem összes biztosításra kötelezett alkalmazottai, a főbb tisztviselőktől az utolsó segédmunkásig egységes szervezetben biztosíttatnak, módot ad arra, hogy az üzem munkavállalóinak összessége a magasabb értelmiségű felsőbb réteg által irányított egységes szellemben tömörüljön. Ugyanezek a szempontok vonatkoznak a hajózási vállalatokra is, amelyeknek egységes és önálló betegsegélyező intézetben való egyesítését indokoltnak tartom az említetteken kívül még abból az okból is, hogy ilyképpen a külföldi székhellyel bíró üzemeknek ebbe a pénztárba való bekapcsolódása megkönnyíttessék.
Az Országos Munkásbiztosító Intézeten kívül álló önálló intézetek kizárólag a betegségi biztosítás feladatai szempontjából jelentkeznek önálló intézetekként, míg a balesetbiztosítás törvényes feladatainak ellátására kizárólag az Országos Munkásbiztosító Intézet hivatott, még pedig ama biztosítottak tekintetében is, akik betegségük esetére az említett külön intézeteknél vannak biztosítva.
Az egyes intézetek önállósága mellett, amely mind szervezeti, mind vagyonjogi tekintetben fennáll, a javaslat gondoskodik arról, hogy az intézményi különállás a biztosítottak érdekeinek hátrányára ne szolgáljon. Ezért az 1907:XIX. tc. 101. §-ában az Országos Munkásbiztosító Pénztár helyi szerveire megállapított kölcsönös támogatási kötelezettséget a javaslat a különálló intézetekre állapítja meg, amidőn kötelezi őket, hogy feladataik teljesítésében egymást kölcsönösen támogassák és szükség esetében tagjaikat kölcsönösen segélyezzék. E szükség különösen ott merülhet fel, ahol valamely intézetnek egyébkénti taglétszámhiánya vagy csekély taglétszáma következtében helyi közegei, orvosai stb. nincsenek.
A javaslat a kölcsönösség teljesítését egyszerűsíteni és az elszámolás nehézségeit csökkenteni kívánja, amidőn lehetővé teszi, hogy az intézetek a kölcsönös kiadások megtérítésére vonatkozó egyezséget kössenek, megegyezés hiánya esetére pedig csak a közvetlenül tett készkiadások megtérítését követeljék. Az intézetek ügyvitelének takarékosságát és célszerűségét kívánja a javaslat előmozdítani azzal, hogy az intézeteknek közös segélyezési intézmények létesítését engedi meg és arra utalja őket, hogy az orvosokkal, a gyógyszertárosokkal, a szülésznőkkel, a gyógyintézetekkel és a gyógyfürdőkkel, úgyszintén a dologi szükségletek beszerzése végett lehetőleg közösen szerződjenek. Kétségtelen, hogy az ily szerződés méltányosabb, költségszámítással és célszerű berendezkedési lehetőségekkel kecsegtet.
A javaslat megállapítja, hogy kik az egyes biztosító intézetek tagjai. Ebben a tekintetben a kivételesből következtet az általánosra, annak a szabálynak felállításával, amely szerint mindenki, aki betegségi biztosításra kötelezett, az Országos Munkásbiztosító Intézetnek tagjak, hacsak nem kötelezett tagja a felsorolt külön intézeteknek. Azt, hogy e külön intézeteknek kik a kötelezett tagjai, a javaslat minden egyes intézetnél külön-külön megállapítja. Az Országos Munkásbiztosító Intézet balesetbiztosításra kötelezett tagjai mindazok, akik a törvény alapján balesetbiztosításra kötelezettek, tekintet nélkül arra, hogy a betegségi biztosításukat mely intézet (pénztár) teljesíti. Ez alól kivétetnek az úgynevezett rabmunkások (58., akik a szabad munkavállalók intézményeinek keretében nem lévén elhelyezhetők, balesetbiztosításukat az igazságügyminiszter a népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve, rendelettel szabályozza. E szabályozásnak azonban a javaslat korlátot szab azzal a rendelkezéssel, amely szerint a biztosítottaknak e törvényen alapuló kártalanítási igényeit a rendelet nem csorbíthatja.
A betegségi biztosításban irányadó egyenlő teherviselés elvénél és a munkaadóknak a munkásbiztosítás üzleti lebonyolításában való köteles közreműködésénél fogva a javaslat a biztosításra kötelezettek munkaadóit is az intézet tagjaihoz sorolja, akik az önkormányzatban az ebből folyó jogokat gyakorolják.
A javaslat az önkéntes biztosítást általában csak az Országos Munkásbiztosító Intézetnél és a Budapesti Kereskedelmi Intézetnél engedi meg, más intézeteknél pedig csak abban az esetben, ha az alapszabályaik megfelelő rendelkezést tartalmaznak. Annak következtében ugyanis, hogy a külön betegsegélyező intézetek aránylag egy-egy szűkebb és különleges viszonyokra szorítkozó kört foglalnak magukban, az alapszabályok feladata lesz annak mérlegelése, hogy a javaslat általános rendelkezései szerint önkéntes biztosításra jogosultak közül mely csoportok biztosítására vállalkozhatnak.
Ellenben az önkéntes továbbfizetéssel biztosítást a javaslat, általános rendelkezéseinek alkalmazásával, mindenesetre megengedi annál az intézetnél, amelyenek a biztosított legutóbb volt kötelezett tagja. Nem volna ugyanis helyénvaló, hogy valamely intézet biztosításra kötelezett tagjait az önkéntes továbbfizetésnek kedvezményéből a törvény általános korlátain túlmenő megszorításokkal kizárhassa. Az Országos Munkásbiztosító Intézet biztosításra kötelezett tagjainak önkéntes továbbfizetéssel való biztosítása tekintetében a javaslat a jogosultak szabad választására bízza, hogy vagy a lakóhelyük szerint illetékes kerületi pénztárnál, vagy annál a vállalati pénztárnál biztosíthassák magukat, amelynél legutóbb biztosításra kötelezettek voltak. Általában ugyanis mind az intézet, mind a biztosított szempontjából legcélszerűbb, ha a biztosítás a lakóhely szerint illetékes kerületi pénztárnál történik. Másfelől azonban a biztosítottnak a megszokott kapcsolatok következtében személyi érdeke fűződhetik ahhoz, hogy kötelezettségének megszűnése után önkéntes továbbfizetéssel annál a vállalati pénztárnál maradjon biztosítva, amelynél kötelezett tag volt. Ily méltányos kívánságok teljesítésére a javaslat ugyancsak módot ad.
A javaslat az önkéntes és önként tovább fizető biztosítottakat az intézeti tagságból és így az önkormányzati jogokból kizárja. Az önkéntesek és önként továbbfizetők, valamint az intézet között ugyanis a biztosítottak szabad elhatározásán nyugvó, ügyleti jellegű jogviszony áll fenn, amely kizárólag arra szorítkozik, hogy bizonyos járulékok fejében a törvényes feltételek esetében bizonyos segélyek adassanak. Ez az ügyletszerű jogviszony azonban nem jogosíthatja az ily biztosítottakat arra, hogy a biztosítási kötelezettség alapján felépült intézmények életében, mint azoknak tagjai részt vehessenek.
A javaslat megállapítja a munkásbiztosító intézetek jogi jellegét. E meghatározás szerint az intézetek testületek, vagyis törvénnyel létesített személyi összességek. Ezek tehát, mint jogi személyek, jogokat szerezhetnek és kötelezettségeket vállalhatnak és jogszerűen kijelölt életműködésükben akarati elhatározásuk megalkotására és nyilvánítására hivatott szerveik útján cselekszenek. Ezek szerint a szóban levő intézetek önmagukból alkotott és különböző feladatok teljesítésére hivatott szervekkel rendelkeznek, vagyis önkormányzati alapon működnek.
A javaslat a szóban levő rendelkezésével véget vet ama kételynek, mely az Országos Munkásbiztosító Pénztár és helyi szerveinek személyisége tekintetében az 1907:XIX. tc. 116. és 132. §-ának rendelkezései következtében fennáll. Az előbb idézett § az Országos Munkásbiztosító Pénztár jogi személyiségét állapítja meg azzal a hozzáadással, hogy mint ilyen, kötelezettségeket vállalhat és jogokat szerezhet. Az utóbb idézett § pedig a kerületi munkásbiztosító pénztár tekintetében állapítja meg azt, hogy kötelezettségeket vállalhat és jogokat szerezhet, a nélkül, hogy jogi személyisége tekintetében nyilatkoznék.
A javaslat a jogi személyiség minőségével és az ebből folyó tulajdonságokkal csak az Országos Munkásbiztosító Pénztárt és a már felsorolt külön betegsegélyező intézeteket ruházza fel, ellenben a kerületi és a vállalati pénztáraknak jogi személyiséget nem ad. Ebből következik, hogy ezek maguk számára jogot nem szerezhetnek és saját terhükre kötelezettségeket nem vállalhatnak és hogy e pénztárak jövőben az egységes Országos Munkásbiztosító Intézetnek a szó valódi értelmében helyi szervei, amelyek a jogok szerzésében és a kötelezettségek vállalásában kizárólag a törvény és az alapszabály által reájuk ruházott hatáskörben, az Országos Munkásbiztosító Intézet nevében, annak javára és terhére intézkednek. Ezzel véget ér a szóban levő kérdésben fennálló jogbizonytalanság, amelyet tizenöt év gyakorlata sem tudott teljesen megszüntetni.
A javaslat fenntartja az 1907:XIX. törvénycikken végigvonuló azt az alapelvet, amely szerint az önkormányzatban a biztosításra kötelezettek és a munkaadók egyenlő számban vesznek részt. Ezt az elvet a javaslat kiterjeszti az általa létesített új intézményekre is.
Az Országos Munkásbiztosító Intézet képviseletét a javaslat az 1907:XIX. tc. 116. és 132. §-a szerint, illetve a vállalati pénztárak tekintetében az idézett törvény 153. §-ának megfelelő alkalmazásával rendezi, a külön betegsegélyző intézetnek képviseletének megállapítását pedig alapszabályaikra hagyja.
A javaslat az Országos Munkásbiztosító Intézet önkormányzati szervezetét az 1907. évi XIX. törvénycikkben megállapított szervezettől eltérő módon állapítja meg. Az 1907:XIX. tc. 103. §-a ugyanis ily szervekként közgyűlést, az igazgatóságot és a felügyelőbizottságot létesítette, míg az elnökség létesítésére a 114. § az alapszabályokban való szabad elhatározási jogot biztosított.
A javaslat mindenekelőtt megkülönbözteti az Országos Munkásbiztosító Intézet önkormányzatának központi és helyi szerveit. Annak a rendelkezésnek következtében ugyanis, amely az Országos Munkásbiztosító Intézetet egységes jogi személyként létesíti és a kerületi és a vállalati pénztárak jogi személyiségét megszünteti, a helyi teendőkben működő önkormányzat most már nem a kerületi, illetve a vállalati pénztár önkormányzati szerve, hanem helyi önkormányzati szerve magának az Országos Munkásbiztosító Intézetnek.
Egyébként az önkormányzat központi szervei közül mellőzi a javaslat a felügyelőbizottság létesítését, amelynek fenntartása az egyébkénti szervezeti változások következtében felesleges. Annak következtében ugyanis, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet ügyvitelét állami tisztviselők intézik, az ügyvitellel szemben az önkormányzatnak nemcsak határozathozatali, hanem ellenőrzési jogköre is nagyobb jelentőséget nyer és ennek az ellenőrzésnek gyakorlására kellő biztosítékot nyut az elnökség, amelyet a javaslat most már nemcsak az önkormányzat szabad elhatározásától függő alapszabályszerű, hanem törvényes szervként létesít. Az önkormányzati szervek határozataival szemben pedig a felügyelőbizottság ellenőrzést eddig sem gyakorolt és ennek az ellenőrzésnek gyakorlására a javaslat más tényezőkről, t. i. a felügyeleti hatóság ellenőrzési jogának kiépítésével gondoskodik.
Ezek szerint a javaslat az önkormányzat központi szerveiként az eddigiekből a közgyűlést, az igazgatóságot és az elnökséget hagyja meg, amelyekhez a kártalanító bizottságok járulnak.
Az Országos Munkásbiztosító Pénztár eddigi működésében is ismerte a kártalanító bizottság intézményét; ily bizottságokat ügyviteli alapon létesített abból a célból, hogy ezek a járadékmegállapító határozatokat, szakmaszerű csoportokban, az igazgatóság számára előkészítsék. A javaslat e bizottságokat mint törvényes önkormányzati szerveket állítja fel, még pedig akként, hogy határozataik nem az igazgatóság számára készített ügyviteli előmunkáját, hanem az intézet nevében joghatályosan létrejött és bírói utra megfellebbezhető határozatok jellegével bírnak.
A javaslat az Országos Munkásbiztosító Intézet jogi személyiségének és így önkormányzati egységének megállapítása folytán a helyi szervek közgyűlését és felügyelőbizottságát, mint felesleges szerveket megszünteti és lényegileg az eddigi kerületi munkásbiztosító pénztári, illetve vállalati betegsegélyző pénztári igazgatóság hatáskörében a kerületi pénztári, illetve a vállalati pénztári választmányokat létesíti, amelyek határozataikat az Országos Munkásbiztosító Intézet nevében hozzák.
A javaslat a közgyűlés tagjainak választása tekintetében az 1907:XIX. törvénycikk rendelkezésével (104. §) szemben azt a módosítást tartalmazza, amely szerint ezeket nem a kerületi és a vállalati pénztárak közgyűlése, hanem ily közgyűlések az előrebocsátottak szerint már nem létezvén, a kerületi és a vállalati pénztárak tagjai közvetlenül választják. Egyébként a javaslat átveszi a biztosítottak és a munkaadók paritásos képviseletének és a titkos szavazásnak elvét és kiegészíti ezeket az arányos képviseleti rendszer megállapításával, amely a javaslat indokolásának általános részében felhozottak szerint a kisebbségeket is megfelelő képviselethez juttatja.
A javaslat gondoskodik arról, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet közgyűlésében képviselethez jussanak azok a külön betegsegélyző intézetek is, amelyeknek baleseti biztosításra kötelezett tagjai vannak. Ez intézetek kiküldöttei ugyanis a balesetbiztosításra vonatkozó ügyek elintézésében szükségképpen kell hogy részt vegyenek. Önként érthető, hogy azok a külön betegsegélyző intézetek, amelyeknek tagjaira vonatkozólag a balesetbiztosítási kötelezettség szünetel (59. §) az Országos Munkásbiztosító Intézet közgyűlésébe kiküldötteket nem választanak, minthogy ebben az esetben képviseletükre szükség nincs.
A közgyűlésre vonatkozó részletesebb szabályok megállapítását a javaslat az alapszabálynak tartja fenn.
Egyébként a javaslat a közgyűlés hatáskörébe tartozó feladatokat általában az 1907:XIX. törvénycikk 105. §-ának megfelelő módon sorolja fel, kiegészítve a betegsegélyezési rendtartás megalkotására és módosítására vonatkozó jogkörrel.
Az 1907:XIX. tc. 105. §-a a betegség esetében nyujtandó segélyek mértéke, a segélyek felemelése, illetve kiterjesztése vagy leszállítása felett hozott közgyűlési határozatok érvényességéhez a közgyűlésen jelenlévők kétharmad többségének titkos szavazással létrejött hozzájárulását kivánja. Ezzel szemben a javaslat az oly határozat érvényességéhez, amely a betegségi biztosítási járulékok kulcsát vagy a betegségi segélyeket módosítja, a biztosításra kötelezettek és a munkaadók jelenlévő képviseleteinek külön-külön titkos szavazással létrejött kétharmad-kétharmad többségét kívánja. Ehhez képest biztosítva van, hogy a megterhelés módosításának kérdésében mindkét érdekeltség külön-külön nyilváníthassa akaratát és hogy egyik érdekeltségnek véletlenül jelenlevő többsége a másik érdekeltség akarata ellenére arra a határozatát a szóban levő fontos kérdésekben nem erőszakolhatja reá.
A javaslat általában is eleget tesz annak a több oldalról hangoztatott kívánságnak, hogy a határozathozatalban, illetve a határozat hozatala felett megtartott szavazásban a biztosításra kötelezetteknek és a munkaadóknak képviselői egyenlő számban vegyenek részt. A javaslat azonban e rendelkezést nem minősíti feltétlenül követendő jogszabálynak, mert nem zárkózhatik el annak elismerésétől, hogy az ügybuzgó érdekeltségnek bizonyos mértékű jogcsorbítását jelenti, ha a lanyhább kötelességteljesítést tanusító érdekeltség megjelent képviselőivel szemben fölös számban megjelent képviselői a szavazásból kizáratnak. Ily általános rendelkezésre az önkormányzat szervezetében javasolt újítások következtében nincs is oly parancsoló szükség; mint amennyire az egyébként mutatkoznék. Annak következtében ugyanis, hogy az önkormányzati tagok megjelenését és közreműködését a javaslat bírsággal is igyekszik biztosítani, annak következtében továbbá, hogy a pártoskodásra legtöbb alkalmat adó tisztviselőválasztások a javaslat szerint megszűnnek, végül figyelemmel arra is, hogy a legfontosabb határozatok jóváhagyást igényelnek, a tényleges paritás megállapítására mellőzhetlen szükség nincs. Ezt a szabályt tehát a javaslat csak kisegítő szabályként, fakultatív módon alkalmazza, amidőn a biztosításra kötelezettek és a munkaadók képviselőinek a szavazásban való egyenlő részvételét csak arra az esetre írja elő kötelezően, ha az erre irányuló indítványt akár az egyik, akár a másik érdekeltség, jelenlevő képviselőinek kétharmad többségével hozott határozata alapján a szavazás megkezdéséig előterjeszti. Önkény kizárása végett a javaslat szerint sorshúzással kell megállapítani, hogy a szavazás gyakorlásából személy szerint kiket kell kizárni.
A javaslat a két érdekeltségnek az önkormányzatban való egyenlő részvétele mellett figyelembe veszi azt a tényt, amely szerint bizonyos kérdések felett hozott határozatok tekintetében a biztosítottaknak közvetlen érdekei egyáltalán nincsenek. E határozatok azok, amelyek a veszélyességi táblázat megállapítására és módosítására, valamint a balesetbiztosítási tartalékalap gyarapítására vonatkoznak. A biztosításra kötelezettek kártalanítási igényeit ugyanis egyáltalán nem érinti az, hogy a munkaadók a kötelességeket egymás között milyen kulcs szerint osztják fel. Okszerűség szempontjából helyesnek vélem tehát, ha e határozatok hozatalában a biztosításra kötelezettek nem vesznek részt, mert közreműködésük jogos érdeket nem szolgálna és a jogos érdekek elhomályosítására nyujthatna módot és alkalmat.
A javaslat ama nehézségekre figyelemmel, amelyekkel a közgyűlésnek összehívása jár, gondoskodni kíván a sürgős szükség esetéről, még pedig akként, hogy a közgyűlés hatáskörébe tartozó ügyekben felmerülő sürgős szükség esetében az igazgatóság határozzon. Ha oly kérdésről van szó, amely felett a közgyűlésen is csak a munkaadók határoznak, az igazgatóság ugyancsak kizárólag munkaadó tagjainak részvételével határoz.
A népjóléti és munkaügyi miniszternek a közgyűlési határozatokra vonatkozó jóváhagyási jogkörét a javaslat az 1907:XIX. tc. 105. §-ának megfelelőleg állapítja meg.
A javaslat az igazgatóság tagjainak választására az 1907:XIX. tc. 106. §-ának megfelelő rendelkezéseket tartalmaz azzal az eltéréssel, amely szerint az igazgatóság tagjainak számát az idézett § legfeljebb 60 tagban, míg a javaslat legfeljebb 30 tagban állapítja meg és a képviselet szempontjából mindkét érdekeltségen belül az arányos képviselet elvét írja elő azzal a további hozzáadással is, hogy a munkaadók között a balesetbiztosításra kötelezett mind a három üzletág megfelelő képviselethez jusson. Az igazgatóság hatáskörét a javaslat általában az 1907:XIX. tc. 106. §-ának harmadik bekezdésében megállapított módon szabja meg. Ezenfelül részletesen is felsorolja azokat a feladatokat, amelyeket a javaslat egyes helyein tett rendelkezések szerint az igazgatóságnak kell ellátnia. Azt az elvet, amely szerint a kizárólag munkaadói érdekeltséget érintő kérdésekben csak a munkaadók határozzanak, a javaslat az igazgatóság tekintetében is érvényesíti, előírván, hogy a járulékfizető üzemeknek a veszélyességi osztályok és arányszámok alá besorozása, úgyszintén a járulékkirovás évenkénti egységdíjtételének megállapítása tárgyában az igazgatóságnak csak munkaadó tagjai határoznak.
Az igazgatósági határozatok tekintetében a népjóléti és munkaügyi miniszter jóváhagyási jogkörét a javaslat akként állapítja meg, hogy az intézet önkormányzati szabad működése lehetőleg érvényesülhessen. E végett a javaslat a jóváhagyási jogkört az orvosoknak, a gyógyszerészeknek és a szülésznőknek testületeivel kötött kollektív szerződésekre és az intézet dologi szükségleteire vonatkozó költségvetésre, végül a gyógyintézetekkel és a gyógyfürdőkkel való és általában a dologi szükségletek beszerzését célzó azokra a szerződésekre korlátozza, amelyeknek tárgya nagy vagyoni értéket képvisel. Ezek tekintetében azonban a népjóléti és munkaügyi miniszter állapítja meg a jóváhagyásnak fenntartott határozatok részletesebb felsorolását.
A szóban levő rendelkezésekből kitűnik, hogy az 1907:XIX. tc. szerint jóváhagyás alá eső határozatok közül a javaslat szerint nem esnek jóváhagyás alá a természetben nyujtott szolgáltatások egyenértékének megállapítására, úgyszintén a balesetbiztosítási járulékelőleg megállapítására vonatkozó határozatok, végül pedig azok a határozatok sem, amelyekkel az igazgatóság a kerületi és a vállalati pénztárak választmányainak határozatait törvényes hatáskörében jóváhagyja. Ebben a vonatkozásban tehát az önkormányzat jogkörének bővülésével állunk szemben, amit, figyelemmel az intézet szervezetében tett rendelkezésekre, főleg pedig a kinevezett elnök tisztségére és jogkörére, minden aggály nélkül megengedhetőnek tartok.
A javaslat az elnökség tagjainak számát, választásuk módját és működésük tartamát és annak ügyrendjét ez igazgatóságra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával állapítja meg. E rendelkezések szerint az elnökség az önkormányzatnak az a szerve, amelynek útján az intézet ügyvitelével a közvetlen kapcsolatot fenntartja, amennyiben az elnökség gyakorolja az állandó ellenőrzést és előkészíti, ami rendszerint csak az ügyviteli közegek igénybevételével történhetik, az igazgatóság hatáskörébe tartozó ügyek elintézését, halaszthatatlan sürgősség esetében pedig az igazgatóság helyett, de utólagos jóváhagyásának fenntartásával intézkedik.
A javaslat az elnökséget az intézet nevében való véghatározat hozatalára is jogosítja, amennyiben a balesetbiztosítási járulékok és pótjárulékok kirovása és visszatérítése tárgyában az intézet nevében, a bírói jogorvoslati út fenntartásával, az elnökség végérvényesen határoz.
A kártalanító bizottságok választása az igazgatóság tagjainak választásával egyenlő módon és időtartamra történik. A javaslat kimondja, hogy a kártalanító bizottságok tagja nem lehet az, aki tagja az igazgatóságnak. Ennek az összeférhetetlenségi szabálynak helyes indokot kölcsönöz az a körülmény, amely szerint az igazgatóság az intézet gazdasági érdekeinek irányításért és képviseletét szolgálja. Helytelen volna tehát ha a kártalanító bizottságokban, amelyek a biztosítottak kártalanítási érdekeinek tárgyilagos és szakszerű mérlegelésére hivatottak, azok vennének részt, akik mint igazgatósági tagok, a kártalanításban is a takarékosságnak és a gazdaságosságnak megszokott szempontjait elsősorban érvényesítenék. Az érdekképviselet elvét azonban a kártalanító bizottságokban is érvényre kell juttatni és ebből rendeli a célból rendelt a javaslat, hogy a kártalanító bizottságot az illető üzletághoz tartozó munkaadókból és biztosítottakból kell megalakítani.
Egyébként a javaslat a kártalanító bizottságok hatáskörét kizárólag a járadékokról és a járadékosok gyógyászati segédeszközeiről rendelkező határozatokra korlátozza, mert kizárólag ezek tekinthetők oly kérdéseknek, amelyeknek megítélésében az intézet önkormányzati működésébe utalt kártalanítási eljárás a szakmabeli tárgyismeretnek nagyobb mértékét kívánja. A baleseti táppénzre, a végkielégítésre stb. ez a szempont nem vonatkozik és így a kártalanító bizottságok hatáskörének ezekre való kiterjesztése felesleges.
A javaslat az Országos Munkásbiztosító Intézet helyi feladataiban eljáró önkormányzati szerveit lényegileg ugyanolyan összeállításban és ugyanazzal a hatáskörrel szervezi meg, amelyet az 1907:XIX. tc. (127. és 153. §), illetve az alapszabályok a kerületi munkásbiztosító és a vállalati betegsegélyző pénztárak igazgatóságainak szervezete és hatásköre tekintetében megállapítanak, azzal az eltéréssel azonban, hogy helyi közgyűlések és felügyelőbizottságok mellőzésével, kizárólag választmányok müködnek, amelyeket a kerületi, illetve a vállalati pénztár tagjai közvetlenül választanak.
A kerületi, illetve a vállalati pénztár választmányának hatásköre általában azonos azzal, amelyet az 1907:XIX. tc. szerint a kerületi munkásbiztosító pénztár, illetve a vállalati betegsegélyző pénztár igazgatósága gyakorol. Minthogy azonban a választmány hatáskörét az Országos Munkásbiztosító Intézet nevében tölti be, azok az érdekellentétek és összeütközések vagy surlódások, amelyek a multban az Országos Munkásbiztosító Pénztár és helyi szerveinek önkormányzata között felmerültek és egymást keresztező intézkedésekkel a működés sikerét meghiusították, a jövőre kiküszöböltetnek; ezt a javaslat azzal a rendelkezéssel kívánja biztosítani, amely szerint a kerületi, illetve a vállalati pénztár választmányának határozatai az önkormányzat központi szerveinek határozatával nem ellenkezhetnek. Ugyanezt a célt szolgálja a javaslatnak az a rendelkezése, amely az Országos Munkásbiztosító Intézet alapszabályainak tartja fenn annak megállapítását, hogy a választmányok hatáskörébe utalt határozatok közül melyek szorulnak az igazgatóság jóváhagyására.
Figyelemmel arra, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet szervezeti egységét a javaslat az 1907:XIX. törvénycikkhez képest határozottabban kidomborítja, a kerületi és a vállalati pénztári választmányok határozatai az Országos Munkásbiztosító Intézet önkormányzatának megnyilvánulásaiként jelentkeznek, amelyeknek helyessége és jogszerűsége tekintetében elég biztosítékot nyujt az Országos Munkásbiztosító Intézet igazgatóságának jóváhagyási jögköre; ezért, úgyszintén figyelemmel arra, hogy az igazgatóság jóváhagyó határozatának meghozatalában is részt vesz az Országos Munkásbiztosító Intézet elnöke, a javaslat mellőzi a választmányok határozatának a felügyeleti hatóság jóváhagyása alá terjesztését. Egyedül a kollektív szerződés keretén kívül kötött orvosi, gyógyszerészi és szülésznői egyénenkénti szerződések tekintetében írja elő a javaslat a népjóléti és munkaügyi miniszter jóváhagyási jogkörét.
A javaslat rendelkezései általában azt célozzák és ezt a törvényhozási célt meg is valósítják, hogy a kerületi és a vállalati pénztárak vagyonjogi önállóságának megszüntetése mellett és az Országos Munkásbiztosító Intézet szervezeti egysége dacára a biztosítottak ügyében az ő bizalmukból megválasztott és a helyi viszonyokban tájékozott önkormányzati szervezet működjék.
A vállalati pénztár választmányának elnöke tekintetében a javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 144. §-ának rendelkezését.
A javaslat az önkormányzati tisztségre vonatkozó kizáró körülményeket az 1907:XIX. tc. 110. és 131. §-a értelmében állapítja meg, azzal a módosítással, hogy a bűntettnek mindenesetre kizáró hatályt tulajdonít még abban az esetben is, ha nem nyereségvágyból követtetett el.
A javaslat a kizárás, illetve a felfüggesztés tárgyában való határozathozatal jogát az 1907:XIX. tc. rendelkezésével szemben, amely azt az igazgatóságra ruházza, az elnök jogkörébe utalja, akinek határozata ellen bírói útra tartozó panasznak van helye. Az elnöknek az érdekeltségek felett álló pártatlansága és a bírói jogorvoslat bizonyára hatályosabb biztosíték az erkölcsi kisebbítéssel járó kizárás és felfüggesztés ellen, mint az igazgatóságnak az érdekképviselet természetéből befolyásolt határozata.
A javaslat egyéb eszközök mellett, amelyekkel a biztosítottak és a munkaadók érdekeinek egyenlő súlyú érvényesülését előmozdítani kívánja, az önkormányzati tisztség elfogadásának és teljesítésének kötelezettségével igyekszik lehetőleg biztosítani azt, hogy a megválasztottak a közbizalomból reájuk hárított feladatokat az állampolgári kötelességtudás követelményei szerint teljesítsék. Ilyképpen előreláthatólag megszűnik az az aránytalanság, amely eddig a biztosítottak és a munkaadók képviselőinek az önkormányzatban való tényleges közreműködése tekintetében jelentkezett. A köztisztség elfogadására vonatkozó törvényes kötelesség nem új intézmény a mi jogrendszerünkben. Ebben a tekintetben utalhatok a községekről szóló 1886:XXIII. tc. 71. §-ára. De utalhatok a németbirodalmi biztosítási törvény megfelelő rendelkezésére is (Reichsversicherungsordnung 17. §), amely szerint az önkormányzati szerv tagjává jogszerűen megválasztott munkaadó megválasztását csak a törvényben felsorolt esetekben utasíthatja vissza. A visszautasítási okoknak törvényben való felsorolását azonban mellőzendőnek találtam, mert a gyakorlati élet változatosságához és a munkaadók egyénenkénti méltányos szempontjaihoz inkább simul a javaslat rendelkezése, amely közelebbi meghatározás nélkül az intézet elnökét feljogosítja arra, hogy nyomatékos okból a tisztség elfogadása alól felmentést adhasson. Az önkormányzati kötelességek teljesítésében tanusított hanyagság pénzbeli büntetése ugyancsak példáját találja a német Reichsversicherungsordnung 118. §-ában. Ebben a vonatkozásban különben csak mérsékelt pénzbírságot kívánok alkalmaztatni, mert ennek inkább a társadalom iránti kötelességtudás felébresztését, mint megtorlás jellegét kívánom adni.
Ott, ahol a bírság ismétlés esetében hatástalannak bizonyult, nem marad más hátra, mint a lelkiismeretében javíthatatlannak elmozdítása, amihez a munkásbiztosítási köztisztségből való időszakos kizárás következményét is fűzöm. Ha olyannal állunk is szemben, aki kötelességei teljesítésében elmulasztásával az ügy iránt való érdeklődésének hiányáról tett bizonyságot, mégis a kizárásnak bizonyos mértékben megbélyegező jellege bizonyára serkentőleg fog hatni a lanyhább lelkiismeretre is.
Az önkormányzati szervek tagjai tisztségének jellegére és díjazásukra, úgyszintén a magánjogi felelősségükre vonatkozó szabályokat a javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 112. és 113. §-ából.
A javaslat egyik legsarkalatosabb újítását e § foglalja magában. E § tartalmazza ugyanis az általános indokolásban már méltatott azt a rendelkezést, amely szerint az Országos Munkásbiztosító Intézet elnökét az 1907:XIX. tc. rendelkezésétől (106. §) eltérőleg, nem az önkormányzat saját kebeléből választja, hanem a minisztérium javaslatára az államfő kinevezi.
Ez a rendelkezés a felügyeleti jog behatóbb gyakorlását, ezenfelül az önkormányzatnak a felügyeleti hatósággal való közvetlenebb kapcsolatát, végül a vezetés tárgyilagos pártatlanságát is kívánja szolgálni, még pedig az utóbbit ama megállapítás következtében, amely szerint az elnök az Országos Munkásbiztosító Intézetnek sem mint biztosított, sem mint munkaadó nem lehet tagja, ide nem értve azt az esetet, ha háztartási alkalmazottnak munkaadója.
A felügyelet hatályosságát biztosítja az a rendelkezés, amely szerint az elnök az önkormányzat minden központi szervének elnöke és ezek érvényes határozatot csak az elnök elnöklete alatt hozhatnak. Ehhez képest az önkormányzati határozatok érvényességének első feltétele már az, hogy azok meghozatalánál az elnök közreműködött. A határozatok jogszerűségének további biztosítéka az elnöknek az a joga, amely szerint az önkormányzati szerv határozata ellen a miniszterhez előterjesztéssel, az ellen a határozat ellen pedig, amely ellen munkásbiztosítási bírósági útra tartozó eljárásnak van helye, a munkásbiztosítási bírósághoz fellebbezéssel élhet. Kiegészíti e jogkört az, hogy az elnök a miniszter intézkedéséig a határozat végrehajtását felfüggesztheti, ha véleménye szerint a határozat a törvénnyel vagy a rendelettel vagy az alapszabállyal vagy az önkormányzat valamely szabályzatával ellenkezik. A fellebbezésnek a határozat megfellebbezett részének végrehajtására ipso jure felfüggesztő hatálya van.
Az előrebocsátottak szerint az elnök előterjesztési joga szélesebb körű felfüggesztési jogkörénél, a mennyiben előterjesztéssel munkásbiztosítási útra nem tartozó bármely határozat ellen élhet, ezek közül azonban csak a jogelleneseknek tartott határozatok végrehajtását függesztheti fel. Ez az eltérés azonban indokolt. Nem volna ugyanis helyes, ha az elnök felfüggeszthetné oly határozatok végrehajtását, amelyeknek megsemmisítése a felügyeleti hatóságtól nem remélhető, figyelemmel arra, hogy a miniszter megsemmisítési jogköre is csak a jogellenes határozatokra szorítkozik. Gyakorlati célja van azonban a megsemmisítési jogkörön kívül tett előterjesztésnek is, mert az önkormányzat működésében vannak esetek, amidőn valamely határozat jogellenesnek nem minősíthető ugyan, azonban a célszerűség szempontjából kételyekre ad okot. Ilyen esetekben az elnök előterjesztése és a miniszter felülvizsgálata módot adhatnak a hozott határozat újabb megfontolására, megtárgyalására és a helyesebb álláspontot érvényesítő új határozat hozatalára.
Nehogy az elnök előterjesztése az önkormányzat határozatának sorsát huzamos bizonytalanságban hagyja, a javaslat az előterjesztés beadására rövid háromnapi határidőt enged és elrendeli, hogy azt a miniszterhez haladéktalanul fel kell terjeszteni.
Az elnök tisztségét a munkásbiztosítás nagy jelentőségéhez és az Országos Munkásbiztosító Intézetnek e jelentőségéhez fűződő közintézményi súlyához képest a kormány részéről megnyilvánuló fontos bizalmi tisztségnek tekintem. Ennek megfelelőleg kinevezését az államfő jogkörébe óhajtom elhelyezni, aki a kinevezés iránt a minisztérium előterjesztésére intézkedik. Az elnök ebben a minőségben nem tisztviselő. Tisztsége tiszteletbeli, bár tiszteletdíjban részesülhet, amelyet a minisztérium állapít meg és fedezetéről az állam költségvetésében gondoskodik. Az elnök tisztsége nem meghatározott időre szól. A kinevezés végleges, időben nem korlátozott, azonban bármikor megszüntethető. Szükségesnek tartom ezt azért, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet irányításában az állandóság lehetőleg biztosíttassék és politikai kilengések rázkódtatása az intézménytől lehetőleg távol tartassék. Bizonyos, hogy a minisztérium előterjesztésére az államfő által kinevezett elnök, akit tisztségétől ugyancsak a minisztérium előterjesztésére és csak az államfő menthet fel, a napi politika hullámverését kevésbbé fogja érezni, mint az, aki tisztségét előre megszabott időre nyeri, vagy akinek állása egy-egy miniszter gondolkozási irányától és személyi vonatkozásaitól függ.
A szükséges helyettesítés ellátása végett a javaslat alelnökök kinevezésére is gondol, akiknek tisztsége keletkezés, jelleg és időtartam tekintetében az elnökével azonos.
Az Országos Munkásbiztosító Intézetnek és legnagyobb helyi szervének, a budapesti kerületi pénztárnak összhangzatos működése érdekében a javaslat elrendeli, hogy az egyik alelnök rendszerint a budapesti kerületi pénztári választmány elnöke legyen.
Az Országos Munkásbiztosító Intézet és az általa fenntartott intézmények kezelését, ide nem értve a vállalati pénztárak kezelését, az állam látja el, amennyiben az összes alkalmazottak állami alkalmazottak és mint ilyenek, közhivatalnokok.
A rendezés részletei tekintetében megjegyzem, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet alkalmazottainak kinevezése is az állami alkalmazottakéval azonos módon történik, és képesítésükre, jogaikra és kötelességeikre, illetményeikre és szolgálati viszonyukra az állami rendszerű fizetési osztályokba tartozó állami alkalmazottakra vonatkozó szabályokat kívánom alkalmazni. Megfontolás tárgya volt, vajjon a munkásbiztosítási állami alkalmazottakra nem kellene-e az állami üzemekben általában érvényben levő államvasúti rendszerű fizetési osztályokat érvényre emelni. E megfontolás után is arra határoztam magam, hogy az állami rendszerű fizetési osztályok nyerjenek alkalmazást, mert az államvasúti rendszer csak az állami üzemekben van érvényben, a munkásbiztosító intézetnek pedig haszonhajtásra törekvő vállalati, üzemi jellege nincs.
Önként érthető, hogy azok a különleges szempontok, amelyek a munkásbiztosító intézet feladatkörében alkalmazottaknak különleges szolgálati viszonyából következnek, megfelelő külön rendezést igényelnek. Elsősorban a fegyelmi joghatóságra és eljárásra gondolok, amely különleges rendezést kíván, figyelemmel arra, hogy a szóban levő alkalmazottak, bár tisztségük eredete szerint államiak, mégis feladataik szempontjából önkormányzati köztestület szolgálatában állnak. Ennek a szempontnak mérlegelésével indokoltnak látom, hogy a szóban levő állami alkalmazottak fegyelmi joghatóságában elsőfokon az önkormányzat is részt vegyen. Egyébként ezt a kérdést, úgyszintén az alkalmazottak szolgálati viszonyát érintő egyéb különleges kérdéseket is, a népjóléti miniszter, a pénzügyminiszterrel egyetértve, rendelettel szabályozza.
Fontos elvi jelentősége van a javaslat ama rendelkezésének, amely az Országos Munkásbiztosító Intézet tisztviselőit szakonkint összesített létszámba tömöríti. A biztosítás központosításához fűződő várakozásom sikerének egyik biztosítékát látom az egységesen irányított, egységes tisztviselői karban, az eddigi állapottal szemben, amidőn az Országos Munkásbiztosító Pénztár központja és annak helyi szervei valamennyien külön-külön létszámot alkotó és külön-külön önkormányzat által irányított tisztviselői karral dolgoznak. Kiegészítve e rendelkezést azzal, amely szerint az egyes alkalmazottaknak a központban vagy valamely kerületi pénztárnál való szolgálati beosztásáról a népjóléti és munkaügyi miniszter intézkedik, megvan a mód és a biztosíték arra, hogy az egész létszám áttekintésével teljesített kiválasztás útján minden alkalmazott a bizonyított képességének és kifejtett munkásságának megfelelő helyre jusson és a tisztviselői kar szolgálata az Országos Munkásbiztosító Intézet összérdekeltsége javára gyümölcsöztessék.
A javaslat fenntartja az 1907:XIX. törvénycikknek (133. §) azt a rendelkezését, amely a biztosítottak orvosi ellátását a munkásbiztosító intézet és az orvosok szabad megegyzésére bízza. A javaslat tehát nem zárja ki az úgynevezett szabad orvosválasztási rendszert sem, amely ugyan lényegben korlátolt szabad orvosválasztást jelent, amennyiben legmesszebbmenőleg is csak akként értelmezhető, hogy a biztosított az intézet terhére azok között az orvosok között választhat szabadon, akik a szerződéshez annak feltételei szerint hozzájárulnak.
A tényleges helyzet jelenleg az, hogy az Országos Munkásbiztosító Pénztár, illetve annak helyi szervei rendszerint körzetekben meghatározott működési körrel alkalmaznak orvosokat és a munkásbiztosító pénztár terhére a biztosítottakat, a rendelőintézeti és kórházi (szanatóriumi) gyógykezeléstől eltekintve, kizárólagosan ezek gyógykezelhetik. Mindaddig, amíg az egyénenkint szerződő orvosoknak ez a rendszere fennáll, a javaslat a pályázat útján való alkalmazást írja elő. Ez szükségképpen érdeke mind a biztosítottaknak, mind az orvosoknak, mert módot ad arra, hogy a kellő nyilvánossággal tájékoztatott orvostársadalom a működési és kereseti lehetőségről széles körben értesüljön és hogy a munkásbiztosító intézet a jelentkezők közül a legalkalmasabbat választhassa. A legjobbnak kiválasztására a biztosítékot kíván a javaslat adni azzal a rendelkezéssel, amely szerint a jelölést a kerületi pénztári választmány elnöke az orvosi tanács meghallgatása után teljesíti. Minthogy pedig az elnök, fontos felelősségének tudatában az orvosi tanács javaslatát alig mellőzheti, az esetek túlnyomó részében rendszerint az orvosi tanács javaslata fog a jelölésben tényleg érvényesülni. A végett, hogy ez a jelölés a legérdemesebbek közül való választásnak biztosítéka legyen, a javaslat szerint a kerületi pénztári választmány csak a jelöltek közül választhat. Helyesnek tartom ezt a rendelkezést, mert ellenkező esetben nem volna meg a biztosíték arra, hogy az önkormányzat helyes belátás szerint oly orvost kapjon, akinek működése éppen a biztosítottak érdekében a tárgyi és személyi ismereténél fogva legilletékesebb tényezőnek, az orvosi tanácsnak véleménye szerint kívánatos; ellenkező esetben könnyen megtörténhetnék, hogy a korteskedés meg nem engedett eszközeivel dolgozó és ezekben inkább, mint a tudományban jártas orvos jutna be a munkásbiztosítási orvosi munkakörbe, annyival inkább hátrányára a biztosításhoz fűződő nagy közérdeknek, mert a már megválasztott és tényleg működő orvos eljárásának megítélése és a sok apró mulasztásból adódó nagy visszaélésnek utólagos kiküszöbölése minden esetben nagy nehézségekbe ütközik.
Nehogy a jelölésben az elnök egyéni szeszélye vagy elfogultsága érvényesülhessen, a javaslat a pályázók közül legalább három jelöltnek javaslatba hozatalát teszi kötelezővé, hogy így az önkormányzat az érdemesebbek közül szabadon választhasson. Háromnál kevesebb pályázót jelölni csak abban az esetben szabad, ha a pályázók száma is kevesebb háromnál.
Figyelemmel arra, hogy a javaslat a vállalati pénztárak tagjainak orvosi kezelését általában a kerületi pénztári orvosok feladatává teszi (126. §), a javaslat elrendeli, hogy abban az esetben, ha az orvosi körzetben nagyobb számú vállalati pénztári tag lakik, a kerületi pénztári választmány elnöke jelölés előtt a vállalati pénztár választmányát az orvosi tanács véleményének közlésével szintén hallgassa meg.
A javaslat a 3148/1922. M. E. számú rendelet értelmében jelenleg is hatályban lévő jogállapotot tart fenn, amidőn a községi és körorvosokat, továbbá a városi nem tiszti orvosokat az Országos Munkásbiztosító Intézet orvosi tennivalóinak az erre vonatkozó szabályok szerinti ellátására szerződéses megállapodás hiányában is kötelezi abban az esetben, ha az intézetnek a községben, illetve az orvosi körben vagy a városban kellő számú szerződéses orvosa nincs.
A javaslat elejti az idézett rendeletnek azt a rendelkezését, amely a szóban lévő kötelességet az összes hatósági orvosokra, tehát a tiszti orvosokra is kiterjeszti. A tiszti orvosok kötelező igénybevételét nem tartom megengedhetőnek, mert ily rendelkezés törvényes kötelességek összeütközésével járhatna, ha a tiszti orvos általában vagy különleges esetekben (járvány stb.) vonatkozó tennivalóinak halmaza következtében nem szentelhetne kellő időt a munkásbiztosítási kezelőorvosi teendőknek elvégzésére. Igaz ugyan, hogy a javaslat szerint a miniszter a szóban lévő kötelezettség alól nyomatékos okból felmentést adhat és megfelelő esetben ily felmentést a tiszti orvos is kaphatna. Mindamellett elvben is indokoltnak láttam a tiszti orvosoknak e kötelezettségtől való mentesítését, mert általában is jogosult az a törekvés, amely a tiszti orvosokat mindennemű gyógykezelési feladattól mentesítem, sőt őket az orvosi gyakorlat folytatásából kizárni, kívánja a végett, hogy magukat élethivatásszerű teljességgel a közegészségügynek szentelhessék.
Ellenben éppen a közegészségügy érdekében indokolt, hogy azok a hatósági orvosok, akik nem tiszti orvosok, szükség esetében szolgálati kötelességük kifolyásaképpen lássák el a munkásbiztosítási orvos feladatait. Ebben a tekintetben a javaslat a közegészségügy rendezéséről szóló 1908:XXXVIII. tc. 23. §-ának részben való módosítását tartalmazza, amely a községi (kör) orvost feljogosítja, hogy hivatali területén betegsegélyző pénztári orvosi állást viselhessen. A javaslat a szóban lévő feladatok teljesítésére vonatkozó jogosultságot, bizonyos törvényes feltétellel, a községi (kör) orvosnak kötelességévé teszi. Ez a rendelkezés azonban éppen közegészségügyi érdekből indokolt. Ha ugyanis az 1908:XXXVIII. tc. engedelméhez képest tapasztalat szerint a községi és a körorvosok általában és rendszerint vállalják a munkásbiztosítási orvosi működést, úgy bizonyára komoly érdekük nem foroghat fenn abban az irányban, hogy annak teljesítését egyik-másik esetben mégis megtagadják. E működés megtagadását pedig közegészségügyi érdekből sem engedhetem meg, mert ha el kell ismerni azt a kétségtelen tényt, hogy a munkásbiztosítás és jelesül a betegségi biztosítás közegészségügyünknek egyik elsőrendű intézménye, úgy el kell ismernünk azt is, hogy a hatósági orvos (községi és körorvos, városi nem tiszti orvos) munkásbiztosítási működése a közegészségügynek mellőzhetlen követelménye ott, ahol a munkásbiztosító intézetnek kellő számú egyébkénti orvosa nincs.
A szóban lévő orvosoknak eme kötelességét orvosi közszolgálati tisztségükhöz fűződő oly fontos súlyúnak tartom, hogy annak megtagadását vagy elmulasztását fegyelmi vétségnek kívánom minősíteni, amely mellett önként érthetőleg a magánjogi és a büntetőjogi felelősség is fennáll.
A kötelességekkel szemben a szóban lévő orvosok jogos érdekeit is figyelembe venni kívánom, elsősorban azzal, hogy nyomatékos okból módot adok a kötelesség alól való felmentésre, másodsorban azzal, hogy a munkásbiztosítási orvosi díjazás meghatározását szerződéses megállapodás hiánya esetére a népjóléti és munkaügyi miniszter rendeletének tartom fenn, aki, mint a közegészségügynek és az ehhez fűződő orvosi érdekeknek is legfőbb gondozója, bizonyára megtalálja a kellő mértéket arra, hogy e díjazás, az összes körülmények mérlegelésével a szóban lévő orvosok munkájának megfelelő legyen.
Egyébként a községi és körorvosoknak, úgyszintén a városi nem tiszti orvosoknak munkásbiztosító orvosi szolgálatra kötelezése a mi törvényhozásunkban nem ismeretlen rendelkezés. Az 1900. évi XVI. tc. 33. §-a az Országos Gazdasági Munkáspénztárral szemben ugyanezt a kötelezettséget állapítja meg és e kötelezettségnek az Országos Munkásbiztosító Intézet irányába való kiterjesztése a szóban lévő orvosokkal szemben igazságtalan megterhelést vagy jogcsorbítást nem jelenthet, hanem a két szociális biztosító intézet tekintetében az egyenlő elbánás elvének felel meg.
A javaslat az orvosszerződések köréből kiemeli azokat az orvosokat, akik a munkásbiztosító intézetnél orvosi ügyviteli munkát végeznek és mint ilyenek, tisztviselők. A tisztviselő orvosokra ugyanis a tisztviselőkre vonatkozó szabályok nyernek alkalmazást. Önként érthető, hogy nem tekinthető orvosi ügyviteli munkának az, amelyet az orvos, a munkásbiztosító intézeti működésel kapcsolatban, általában és rendszerint elvégezni köteles. Ilyen például a táppénzutalványok kiállítása, látogatási napló vezetése stb. Ellenben ügyviteli munka a kizárólag vagy túlnyomó részben irányításra és ellenőrzésre szorítkozó tevékenység, a kórház vagy más intézet körében rendszeresített állásban teljesített működés stb. Különösen tisztviselőnek minősíti a javaslat minden kerületi pénztár főorvosát, aki az egészségügyi szolgálatot közvetlenül vezeti és ellenőrzi. A javaslat a főorvosnak e működését azonban nem kívánja kizárólagossá tenni abban a mértékben, hogy a főorvos e működése következtében a tulajdonképpeni orvosi gyakorlatból (gyógykezelés stb.) kizárassék. Kellőképpen méltányolom azt a követelményt, amely szerint a munkásbiztosítási főorvos működésében is szükséges, hogy a gyógykezelés gyakorlati fejleményeivel kapcsolatot tartson fenn. Ez a körülmény azonban nem zárja ki azt, hogy a főorvos ebben a működésében tisztviselőként alkalmaztassék; a főorvos ugyanis szolgálatának jellegénél fogva nem a biztosítottak gyógykezelésére rendelt s így nem a betegek bizalomra utalt orvos, hanem magának az intézetnek bizalmi közege, akinek feladata az egészségügyi szolgálat közvetlen vezetése és ellenőrzése. Szükséges tehát, hogy e bizalmi viszony abban a szorosabb kapcsolatban jusson kifejezésre, amelyet a tisztviselői állás képvisel.
Az orvosi tanácsok tekintetében a javaslat átveszi az 1907:XIX. tc. 106. és 126., illetve 153. §-ában foglalt rendelkezéseket.
A vállalati pénztárak alakítása tekintetében általában elfogadtam az 1907:XIX. tc. 138. §-ának a vállalati betegsegélyző pénztárak alakítására vonatkozó rendelkezéseit. Az idézett § az üzemtulajdonost feljogosítja ugyan arra, hogy abban az esetben, ha egy vagy több szomszédos üzemében legalább (300) biztosításra kötelezettet foglalkoztat, vállalati betegsegélyző pénztárt alakíthasson, ezzel szemben azonban az idézett törvény 142. §-a a pénztár alakítására döntő befolyást biztosít a munkavállalóknak, mert az alapszabálytervezet elfogadásáról az ő kiküldötteik titkos szavazással és általános szótöbbséggel határoznak. Minthogy pedig a vállalati betegsegélyző pénztár csak a szabályszerűen megállapított alapszabálya szerint működhetik, az előbb említett rendelkezéssel a biztosításra kötelezettek a vállalati betegsegélyző pénztár meg vagy meg nem alakulása tekintetében a munkaadó mellett egyenlő döntő befolyáshoz jutottak. A munkaadónak és munkavállalóinak eme kölcsönös befolyását igyekszik a javaslatot is fenntartani, amidőn egyfelől a munkaadót, akinek egy vagy több szomszédos üzemében legalább (300) biztosításra kötelezett munkavállalója van, feljogosítja a vállalati pénztár alakítására, mégis azzal a feltétellel, hogy biztosításra kötelezett munkavállalóinak legalább kétharmad része a vállalati pénztár alakításához titkos szavazással hozzájárult.
Az alakulási eljárás és jelesül a szavazás vezetése végett az Országos Munkásbiztosító Intézetnek megfelelő jogkört kívánok adni, hogy az eljárás szabályszerűsége és pártatlansága biztosíttassék.
A vállalati pénztár működésének engedélyezéséről és megkezdése időpontjáról a népjóléti és munkaügyi miniszter intézkedik. Önként érthető, hogy az előrebocsátott törvényes feltételek fennforgása esetében az engedély meg nem tagadható és a rendelkezésnek célja csak az, hogy a miniszter felügyeleti hatáskörében megbírálhassa, vajjon a vállalati pénztár alakításának jogszerű feltételei a valóságban megvannak-e.
Elejtettem az 1907:XIX. tc. 139. §-ának azt a rendelkezését, amely szerint a felügyeleti hatóság a 300-nál kevesebb biztosításra kötelezettet foglalkoztató vállalatot is vállalati betegsegélyző alakítására kötelezheti abban az esetben, ha a biztosítottak egészségére vagy testi épségére különös veszéllyel jár. Az utóbb megjelölt körülmény ugyanis vállalati pénztár felállítását magában véve nem indokolja, mert a biztosítottak egészségének vagy testi épségének fokozott veszélyével szemben az alapszabály a járulékokat magasabb kulcs szerint állapíthatja meg (20. §), így tehát a vállalati betegsegélyző pénztár alakítására, az összérdekeltség tehermentesítése végett nincs szükség.
A vállalati pénztár tagjai tekintetében átvettem az 1907:XIX. tc. 141. §-ának, a pénztár kezelése tekintetében pedig az idézett törvény 146. §-ának rendelkezéseit. A tagság tekintetében azonban eltértem az 1907:XIX. tc. vonatkozó rendelkezésétől annyiban, amennyiben az id. törvény 141. §-a szerint a vállalati betegsegélyző pénztárt fenntartó munkaadó jogosult alkalmazottainak egy részét a kerületi munkásbiztosító pénztárnál biztosítani, míg a javaslat a vállalati pénztárt fenntartó üzemnek összes biztosításra kötelezett munkavállalóit a vállalati pénztár körébe utalja. Szükségesnek látom ezt a rendelkezést azért, mert az ellenőrzés megkönnyítését célozza.
A munkaadó által a vállalati pénztár céljára nyujtott kölcsön visszafizetése tekintetében pedig kiegészítettem az 1907:XIX. tc. idézett 146. §-ának rendelkezését azzal, hogy megegyezés hiányában a visszafizetés módozatait a népjóléti és munkaügyi miniszter állapítja meg.
Az orvosi ellátás célszerűbb berendezését kívánom szolgálni azzal a rendelkezéssel, amely a kerületi pénztár orvosi szerződéseinek hatályát a pénztár területén lévő vállalati pénztárakra is kiterjeszti. E szerint tehát a vállalati pénztárak tagjaiknak orvosi ellátását külön szerződéssel nem biztosíthatják, külön orvosokat általában nem alkalmazhatnak. Kétségtelen ugyanis, hogy az orvos feladatainak sokkal célszerűbb beosztással felelhet meg, ha az Országos Munkásbiztosító Intézetnek az ő körzetében lakó tagjait gyógykezeli, tekintet nélkül arra, hogy azok kerületi vagy vállalati pénztári tagok-e. Az orvosnak idő- és munkabeosztása ebben az esetben célszerűbben alakulhat és az Országos Munkásbiztosító Intézet, mint a javaslat szerint most már egységes vagyonjogi alany, nem jut abba a helyzetbe, hogy az ő terhére ugyanabban a körzetben, sőt nagyobb városokban ugyanabban a házban is, különböző orvosok teljesítsenek többszörös fizetés fejében olyan orvosi gyógykezeléseket, amelyeket ugyanegy orvos rövidebb időáldozattal, kevesebb fáradsággal és mindenesetre ennek megfelelő díjazással végezhetne.
Az előbb megjelölt szabályt azonban éppen csak a megjelölt indokai erejéig helytálló mértékben kívánom alkalmazni. Így tehát a vállalati pénztár tekintetében is kivételt kívánok tenni arra az esetre, ha annak telepén jelentékeny számú biztosított dolgozik és ott vagy a közelben orvos nem lakik. Erre az esetre érvényt kívánok szerezni a javaslat ama rendelkezésének, amely szerint ily esetben külön orvos legyen alkalmazható. Ezen kívül kivételt kívánok tenni a vállalati pénztárak rendelőintézeti orvosaira is, mert ezeknek működés szempontjából a célszerűbb idő- és munkabeosztásra és a gazdaságosságra vonatkozó előbb említett szempontok nem érvényesülhetnek. A szerzett jogok érintetlenül hagyását kívánom végül kifejezésre juttatni azzal a rendelkezéssel, amely a törvény életbelépésének idejében fennálló vállalati pénztáraknak azt a jogát, hogy tovább is maguk alkalmazhatnak orvosokat, meghagyja.
A vállalati pénztárt fenntartó üzem tulajdonosának változása esetére tett rendelkezéssel átveszem az 1907:XXI. tc. 151. §-ának rendelkezéseit, azzal az eltéréssel, hogy a változást nem a felügyeleti hatóságnak, hanem az Országos Munkásbiztosító Intézetnek kell bejelenteni. Ebben az esetben ugyanis a pénztár szervezetében változás nem történik és a kötelezettségeknek az új tulajdonosra való áthárulása az Országos Munkásbiztosító Intézetet érintő anyagi kérdés rendezésére szorítkozik.
A vállalati betegsegélyző pénztárt fenntartó üzem munkaszünetelése esetére teendő rendelkezéseket a javaslat az 1907:XIX. tc. 150. §-ából veszi át, azzal az eltéréssel, hogy a szóbanforgó körülményt nem a felügyeleti hatóságnak, hanem az Országos Munkásbiztosító Intézetnek kell bejelenteni. Megfelelő esetben az intézet tesz véleményes jelentést a népjóléti és munkaügyi miniszterhez a vállalati pénztár fenntartása vagy megszüntetése iránt.
A vállalati pénztár feloszlatását a javaslat általában az 1907:XIX. tc. 149. §-ának megfelelően szabályozza. Ezúttal újabb feloszlatási okként felvettem azt a körülményt, ha a pénztár bevételei tartósan elégtelenek a kiadások fedezésére. Figyelemmel ugyanis arra, miszerint a vállalati pénztár is az Országos Munkásbiztosító Intézet számlájára gazdálkodik, nem látom helyénvalónak, hogy a vállalati pénztár abban az esetben is fenntartassék, ha működése állandóan hiánnyal zárul, amely hiány az Országos Munkásbiztosító Intézetet terheli. Módosításként jelentkezik pedig az a rendelkezés, amely szerint feloszlatási ok, ha a biztosításra kötelezettek létszáma állandóan 300-on alul marad, szemben az 1907:XIX. tc. 149. § második bekezdésének b) pontjával, amely a taglétszám alapján feloszlatásra csak abban az esetben nyujt alapot, ha az állandóan 200-on alul csökken. A javaslat nem lát indokot arra, a hogy a vállalati pénztár fenntartásához kevesebb biztosított taggal elégedjék meg, mint amennyi a pénztár megalakításához szükséges.
A bejelentés elmulasztásának következményeit a javaslat általában az 1907:XIX. tc. 12. §-ának megfelelő módon állapítja meg. Kételyek eloszlatása végett kifejezetten kiemeli azonban, hogy a kártérítési kötelezettség nemcsak a biztosítottnak, hanem családtagjainak segélyezési igényei alapján is fennáll és hogy mindezek fejében a biztosított béréből a munkaadó levonást nem eszközölhet. Egyszersmind szabatos meghatározás végett különbséget tesz a munkábalépés bejelentésének és a biztosításra kiható változások bejelentésének elmulasztásához fűződő következmények között. Az utóbbi esetben ugyanis a megtérítési kötelezettség nem irányulhat a járulékok és a segélyezési készkiadások egész összegére, hanem legfeljebb arra a különbözetre, amely a pénztár javára a bejelentett adatokkal igazolt alapon kirótt járulékokon felül, úgyszintén arra, amely a pénztár terhére a bejelentett adatokkal igazolt segélyek összegén felül felmerült.
Az Országos Munkásbiztosító Intézet jogi személyi egységéből és abból a rendelkezésből, amely szerint a kerületi és a vállalati pénztárak jogi személyiséggel nem bíró helyi szervek, következik az e rendelkezés, amely szerint ezek az Országos Munkásbiztosító Intézet javára és terhére gazdálkodván bevételeik teljességükben az Országos Munkásbiztosító Intézet rendelkezésére állanak. A vállalati pénztárak tekintetében azonban, figyelemmel arra, hogy ezeknek kezeléséről az üzemtulajdonos saját költségén gondoskodik és hogy zavartalan ügymenetükért ő felelős, az Országos Munkásbiztosító Intézet a folyó bevételekkel közvetlenül nem rendelkezhetik, mert ily rendelkezéssel a vállalati pénztár ügymenetében zavart idézhetne elő. A vállalati pénztáraktól tehát az Országos Munkásbiztosító Intézet csak azt kívánhatja, hogy évi feleslegeiket a zárszámadási év leteltével rendelkezésére bocsássák.
Az Országos Munkásbiztosító Intézetnek eme vagyonjogi egysége és ebből következő rendelkezési joga mellett azonban gondoskodni kell arról, hogy az egyes helyi érdekeltségek a közös cél érdekében közös számlára teljesített gazdálkodásuk során saját közvetlen előnyüket is megtalálhassuk, helyes és célszerű helyi ügyvitelük és irányításuk anyagi jutalmazásában. A takarékos és józan helyi gazdálkodás előmozdítását kívánom tehát biztosítani azzal a rendelkezéssel, amely feljogosítja az Országos Munkásbiztosító Intézet igazgatóságát, hogy a népjóléti és munkaügyi miniszter jóváhagyásával a kerületi és a vállalati pénztár évi számadási feleslegének 20%-át az illető kerületi illetve vállalati pénztárnak rendelkezésére bocsáthassa, az alapszabályszerű segélyeken túlmenő segélyezésre való felhasználás végett.
Ugyancsak a helyes gazdálkodás célját kívánom előmozdítani, amidőn az érdekeltség jutalmazásán felül az ügyvitel tekintetében döntő jelentőségű tisztviselői működés jutalmazásáról is kívánok gondoskodni.
A munkásbiztosítás helyes gazdálkodásának elengedhetetlen feltétele egyfelől az, hogy a munkaadók pontosan befizessék azt a járulékot, amely a biztosításra kötelezettek munkabérének megfelel, másfelől, hogy az utóbbiak közül csak azok és csak abban a mértékben részesüljenek segélyezésben, akik és amely mértékben a segélyeket jogszerűen igényelhetik. Ebből a szempontból különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani annak az eljárási módnak, amelyet a biztosító intézet a segélyek kiszolgáltatásánál követ. Az eljárásnak ugyanis olyannak kell lennie, hogy a jogosultak minden késedelem nélkül megkapják a nekik járó segélyeket, viszont azonban a pénztárnak módjában legyen olyan ellenőrzést kifejteni, amely a visszaélések elkövetését és jogosulatlan segélyek igénybevételét meghiusíthatja. E szabályok megállapítását a biztosítottak gyakorlati életviszonyaival és a pénztári működéssel teljesen beavatott módon ismerős érdekeltségre kívánom bízni, annyival inkább, mert éppen az érdekeltség jogos anyagi érdekeit kell az egyesek érdekeivel összeegyeztetni, ha e szabályok tekintetében a helyes irányt megtalálni kívánjuk. A szóban lévő szabályok foglalatát alkotó betegsegélyezési rendtartás megállapítását az Országos Munkásbiztosító Intézet közgyűlésének feladatává teszem.
Az üzemek bejelentésére vonatkozó kötelezettséget az 1907:XIX. tc. 12. §-a rendelkezésének megfelelő átvételével kívánom szabályozni. Minthogy pedig e bejelentéseknek célja az, hogy az üzemeknek a balesetbiztosítás és különösen a veszélyességi osztályba való sorozás szempontjából lényeges ismérvei megállapíttassanak, mellőzni kívánom a háztartásoknak és az egyéb díjfizető üzemeknek bejelentési kötelezettségét, figyelemmel arra, hogy ezeknek veszélyességi osztályokba való sorozása nem lévén szükséges, bejelentésük is feleslegesnek mutatkozik.
A veszélyességi táblázatnak megállapítása és a balesetbiztosításra kötelezett üzemeknek besorozása tekintetében fenntartom az 1907:XIX. tc. 33. és 34. §-ának rendelkezéseit, azokkal a szabatosabb meghatározásokkal, amelyek alkalmasak arra, hogy a végrehajtás során felmerülő kételyeket eloszlassák. Különösen szükségesnek tartottam, hogy maga a törvény állapítsa meg a veszélyesség mértékére irányadó azt az alapvető szabályt, amely az összes előző években kifizetett beszámítható munkabérek és felmerült kártalanítási költségek kölcsönös viszonylatának arányszámában találja a veszélyesség mértékét.
A balesetelhárítás célját kívántam szolgálni azzal az új rendelkezéssel, amely a fokozott veszélyesség ismérvét állapítja meg annak az üzemtulajdonosnak terhére, aki az Országos Munkásbiztosító Intézettől kívánt balesetelhárító vagy egészségi védőkészülékek alkalmazását a kitűzött határidőben elmulasztja. Ilyképpen az Országos Munkásbiztosító Intézet módot nyer arra, hogy közvetett úton, vagyis a fokozott veszélyességhez igazodó magasabb járulékkal szoríthassa az üzemtulajdonosokat arra, hogy üzemükben a helyesnek és célszerűnek felismert balesetelhárító és egészségi védő készülékeket alkalmazzák.
A balesetbiztosítási járulék kirovásának a biztosításra kötelezett üzem veszélyességi arányszáma mellett másik alapja a biztosításra kötelezett üzemben a számadási évben kifizetett beszámítható munkabérösszeg. Ennek a tényezőnek megállapítása végett az Országos Munkásbiztosító Intézet minden besorozott üzem tulajdonosát évenkint felhívja, hogy a számadási évben üzemében kifizetett beszámítható munkabérekre vonatkozó kimutatást évenkint legkésőbb február hó 15. napjáig beterjessze (4790/1916. M. E. számú rendelet 19. §-a). A mulasztóval szemben az intézet a beszámítható javadalmazást a rendelkezésére álló adatok alapján állapítja meg. Ily adatokként kínálkoznak különösen a betegségi biztosítás céljából a helyi szerveknél, illetve a külön intézeteknél bejelentett munkabérek.
A kimutatás helyességének biztosítása végett az intézet pótlást vagy kiegészítést is kívánhat az üzemtulajdonostól és az erre vonatkozó mulasztás esetében az intézet ugyancsak más úton szerezheti be a szükséges adatokat.
A bejelentés elmulasztásának további jogkövetkezményeit a kihágási felelősségen felül az eljárási rendelet fogja megállapítani. Ily következmény különösen az, amely szerint a beszámítható javadalmazás helytelen megállapítására vonatkozó fellebbezési kérelemnek nem lehet helyt adni, ha a helytelen megállapítást a bejelentés elmulasztásával vagy késedelmes teljesítésével a bejelentésre kötelezett maga idézte elő (4790/1917. M. E. számú rendelet 20. §-a).
Az egyes üzletágak felosztási és kirovási eljárásának módszerére vonatkozó alapelveket a javaslatban az 1907:XIX. tc. 36. és 39. §-ában foglalt szabályoknak megfelelőleg állapítottam meg. Ezen felül szükségesnek láttam, hogy az egységdíjtétel kiszámítására irányadó szabályt a törvény rendelkezései közé felvegyem, figyelemmel arra, hogy az egységdíjtétel a járulékok kiszámításának mellőzhetlen tényezője és így jelentőségénél fogva a törvényben való szabályozásáról kell gondoskodni.
Ez a § mint a bizottság által felvett új § rendezi a baleseti biztosítási díjak kirovásának és beszedésének módját, mégpedig mindazoknál, akik betegségi biztosításra kötelezettek, mind azoknál, akik betegségi biztosítási kötelezettség alá nem esnek.
A javaslat a balesetek bejelentésére és vizsgálatára vonatkozó eljárást az 1907:XIX. tc. 84-86. §-ainak megfelelő rendelkezései szerint szabályozza, figyelemmel az 1758/1922. M. E. számú rendelet 7. §-ának rendelkezésére is, amely a bánya- és kohóüzemekben felmerült balesetekre vonatkozó helyi teendőket a bányatárspénztárra ruházza.
A javaslat idevonatkozó rendelkezései azonban eltérnek az 1907:XIX. törvénycikktől annyiban, hogy a balesetvizsgálat költségei a munkásbiztosító intézetet nem terhelik. A javaslat szerint ugyanis a balesetvizsgálatot az elsőfokú rendőri, illetve bányahatóság köteles foganatosítani.
A foglalkozási különleges betegségekhez fűződő kártalanítás biztosítása végett szükséges megfelelő rendelkezéseket tenni az iránt, hogy a biztosító intézet ezekről tudomást nyerjen és a kártalanításról ugyancsak hivatalból és késedelem nélkül intézkedhessék. Minthogy pedig e betegségek külső hatásaikban nem balesetszerű hirtelenséggel, hanem fokozatos fejlődéssel jelentkeznek, bejelentésük nem hárítható a munkaadókra, akik ezekről maguk is csak utólag és rendszerint csak orvos megállapítás alapján szerezhetnek tudomást. A javaslat ezeknek figyelembevételével a foglalkozás különleges betegségek bejelentését a kezelőorvos feladatává teszi.
A javaslat a kártalanítási eljárást az 1907:XIX. tc. 88. és 90-92. §-aiban foglalt rendelkezések figyelembevételével szabályozza. Eltértem azonban az 1907:XIX. törvénycikktól abban, hogy az ideiglenes és az időleges járadék fogalmát, amely a kártalanítási eljárásban sok zavarra adott alkalmat, a javaslatban kiküszöböltem. Annak a rendelkezésnek következtében ugyanis amely szerint a sérült a gyógykezelés tartamára táppénzt kap, ideiglenes jellegű járadékmegállapításra szükség nincs. Abban az esetben ugyanis, ha a gyógykezelés keresetképességcsökkenés fennmaradása nélkül nyert befejezést, járadékmegállapítás felesleges; ha pedig figyelembe vehető keresetképességcsökkenés vagy keresetképtelenség maradt fenn, a járadék a táppénz megszűnését követő nappal kezdődik. Addig pedig, amíg a járadék megállapítást nyert, a kerületi pénztár, illetve a bányatárspénztár járadékelőleget ad, amely az előrelátható járadék mértékéig terjedhet és a járadékba beszámítandó. Ezzel a rendezéssel megoldást nyer az a követelmény, hogy a sérült, illetve az igényjogosult családtag segélyezés nélkül ne maradjon. Viszont az intézet érdekét is megvédi az a rendelkezés, amely szerint az előleget a járadékba be kell számítani és a netán kifizetett többletet a járadék havi részleteiből, ezeknek legfeljebb egynegyedrészéig levonni lehet.
A javaslatba átvettem az 1907:XIX. tc. 94. §-ának azt rendelkezését, amely megengedi, hogy a sérült járadékos akár kérelemre, akár hivatalból felülvizsgáltassék avégett, hogy a kártalanítás megállapítására kiható állapotának változása következtében járadéka is megfelelőleg módosíttassék. Eltértem azonban az idézett törvénytől annyiban, hogy a felülvizsgálatot nem kívánom kizárólag a járadékos sérültekre korlátozni, hanem megengedhetőnek tartom azt a járadékosokra általában és így a járadékos családtagokra is. A családtagoknál ugyanis szintén felmerülhet a felülvizsgálat szüksége, ha kérdésessé válik, hogy a járadék alapjául szolgáló keresetképtelenségük folytatólag is fennáll-e.
Megfontolás tárgyává tettem, vajjon nem kellene-e a pénztár felülvizsgálati jogát időbeli korlátokhoz kötni abban a tekintetben, hogy bizonyos meghatározott minimális időszakokon belül újabb és újabb felülvizsgálatok tarthatók ne legyenek, másfelől pedig, hogy bizonyos, aránylag hosszabb idő letelte után a felülvizsgálat megengedése a járadék leszállítása szempontjából kizárassék. Ily rendelkezéseket ugyanis indokolhat az a meggondolás, hogy a járadékosoknak gyakori felülvizsgálata vagy valamely, rendszerint végleg kialakult állapotnak felülvizsgálatokkal való ellenőrzése a járadékosok nyugalmának zavarása következtében a szándékolt eredménnyel éppen ellenkező következményre vezethet és a járadékosok állandó nyugtalanításával állapotukat ronthatja. E meggondolás dacára tartózkodtam egyes külföldi törvényhozások (német Reichsversicherungsordnung 609. §) megfelelő korlátozó rendelkezéseinek felállításától, még pedig azért, mert az eddig szerzett tapasztalatok ily megszorítások létesítését nem mutatják szükségesnek, másfelől pedig egyes, különösen indokolt esetekben nem volna helyénvaló, hogy a járadék a kialakult tényleges és szembetűnő állapottal szemben érintetlenül meghagyassék kizárólag a törvény egyoldalú korlátozása következtében.
Az előbb felhozottak dacára mégis szükséges a járadék megváltoztatásának kizárása arra az időre, amíg a járadékigény tárgyában per folyik. Abban az esetben ugyanis, ha az intézet a peres járadékigény tekintetében megváltoztató határozatot hozhatna, újabb és újabb jogorvoslatokra nyílnék alkalom és az intézetnek és a bíróságnak egymást keresztező eljárásai és határozatai között rendezett jogi helyzet nem alakulhatna ki. Ezekre tekintettel nem kívánom tehát az intézetet elzárni attól a jogtól, hogy a járadékos állapotát az igény peressége idején is felülvizsgáltassa, azonban megváltoztató határozatot ebben az esetben nem hozhat a járadékos állapotának változásához képest sem, hanem a változásnak megfelelő fellebbezési kérelemmel, amelyet a szabályszerű fellebbezési határidő sem korlátoz, a per állása szerint éppen eljáró bíróságnál kérheti az intézet a változásnak megfelelő határozat meghozatalát. Ilyképpen kívánok módot adni arra, hogy az intézetnek alaphatározatától a bírói határozat meghozataláig eltelt netáni hosszabb időn belül bekövetkezett változás következményeit az intézet a bíróság előtt érvényesíthesse és bírói határozat erejére emeltesse.
A gyakorlati tapasztalatok szerint felmerült kételyek eloszlatása véget szükségesnek látom annak törvényes megállapítását, hogy az intézetnek felülvizsgálat eredménye alapján hozott új határozata nem nyúlhat vissza a járadékigény tárgyában korábban hozott bírói ítélet jogerőre emelkedését megelőző időre. A jogerős ítélet ugyanis a meghozatalát megelőző időre a jogviszonyt végleg, vagyis csak újabb bírói határozattal megváltoztatható módon rendezi és így az intézetnek, mint a járadékossal szemben álló félnek sem lehet joga arra, hogy a jogerős ítélet meghozatalát megelőző időre visszanyúló határozattal megzavarja a bírói ítélettel létesített rendezést.
A javaslat elkészítésénél nagy súlyt helyeztem arra, hogy a munkásbiztosításnak az iparegészségügyet és a balesetelhárítást szolgáló preventív kihatása lehetőleg tökéletesen érvényesüljön. Azok az anyagi áldozatok ugyanis, amelyeket a munkásbiztosítás ily megelőző jellegű rendelkezésekkel és megfelelő készülékek alkalmazásával hárít a termelésre, busásan megtérülnek azokban a megtakarításokban, amelyek a betegségi segélyek és a baleseti kártalanítások költségének csökkenésében jelentkeznek. E mellett a termelésnek és ezen keresztül a nép összeségének és ezen keresztül a nép összeségének számokban ki sem fejezhető előnye származik az épségben fenntartott emberi munkaerő nagy tömegében.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy az iparegészségügy és a balesetelhárítás terén munkásbiztosításunk eddig nem fejtette ki a kívánatos működést és az eredménytelenség annál elszomorítóbb, mert Németország kötelező munkásbiztosítását az iparegészségügy és a balesetelhárítás, valamint általában a szociálhygiene terén óriási eredményekkel tudta értékesíteni.
Munkásbiztosításunk eddigi működésének egyik legnagyobb hiányosságát éppen a prevenció gyakorlásának elmulasztásában látom és a javaslat útján szervezeti és eljárási rendelkezésekkel kívánom a munkásbiztosítás eme nagyjelentőségű feladatának az eddiginél hatályosabb érvényesülését biztosítani. Ehhez most már annál nagyobb érdek is fűződik, mert a foglalkozási különleges betegségeknek a balesetbiztosításba történt bevonásával (71. §) a teherviselő érdekeltségnek is szolgálatot teszünk azzal, ha az iparegészségügy követelményeinek fokozottabb kielégítése útján módot nyujtunk arra, hogy a foglalkozási különleges betegségek lehetőleg megelőztessenek és az ezekből származó kártalanítási teher a legkisebb mértékre leszállíttassék.
Az 1907:XIX. tc. (183. §) a balesetbiztosításra kötelezett üzemek balesetelhárítási ellenőrzését általában az iparfelügyelőkre, illetve a munkavédelmi jogkörben is eljáró egyéb szakhatóságokra (vasúti és hajózási főfelügyelőség, bányakapitányságok, dohányjövedéki szakközegek, postaigazgatás, vízépítési kerületi felügyelők, folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok) bízta. Az idézett törvény az Országos Munkásbiztosító Pénztárt, illetve a kerületi munkásbiztosító pénztárakat csak arra jogosította, hogy az említett hatóságokat egyes esetekből kifolyólag egyes üzemek külön megszemlélése és megfelelő intézkedések alkalmazása iránt megkereshessék, még pedig mind a balesetelhárítás, mind az ipari egészségügy szempontjából. E vizsgálatok alapján is a munkásbiztosító pénztár, minden rendelkezési jog hiányában, a szükséges intézkedések megtételét az illetékes hatóságoktól kérelmezhette.
A 4790/1917. M. E. számú rendelet (10. §) a balesetelhárítást két irányban fejlesztette. Egyfelől ugyanis feljogosította az Országos Munkásbiztosító Pénztárt és a kerületi munkásbiztosító, valamint a magánegyesületi betegsegélyző pénztárakat, hogy saját közegeik megállapítása alapján is előterjesztést tehessenek egészségügyi óvórendszabályok elrendelése iránt, másfelől pedig kötelezte a munkásvédelmi hatóságokat, hogy az óvórendszabályok tekintetében elkövetett mulasztásokról az illetékes pénztárt értesítsék. Ezeket a rendelkezéseket az idézett rendelet kiegészítette és hatályosabbá tette azzal, hogy az egészségi óvórendszabályok tekintetében mulasztást elkövető munkaadók ellen betegségi biztosítási pótjárulék kiszabására nyujtott jogalapot.
Annak a ténynek elismerésével azonban, hogy az eddig érvényben volt szabályok nem nyujtottak kellő módot a balesetelhárítás sikeres kifejlesztésére, szükségesnek láttam, hogy a munkásbiztosító intézetnek fokozott lehetőséget nyujtanak a biztosítás iparegészségügyi és balesetelhárító eredményeinek hathatósabb előmozdítására. Ebben a tekintetben azonban másfelől igyekeztem elkerülni annak lehetőségét, hogy a munkásbiztosítási szervek és a munkásvédelmi szakhatóságok között a rendelkezésekből kifolyólag összeütközések keletkezzenek. E végett az Országos Munkásbiztosító Intézetnek saját munkaadótagjaival szemben közvetlenül, vagyis hatósági beavatkozás nélkül érvényesíthető jogot adtam arra, hogy tőlük egyenkint külön-külön záros határidő kitűzésével bizonyos balesetelhárító vagy egészségvédő rendszabályok vagy készülékek alkalmazását kívánhassa, mulasztás esetében pedig az üzemet a fokozott veszélyesség ismérvei szerint, a közepesnél magasabb arányszámmal sorozhassa be. Ebben az esetben az üzemtulajdonos csak a besorozó határozat ellen irányuló fellebbezéssel (1921:XXXI. tc. 17. §) kereshet orvoslást.
A javaslat az ilyképpen fokozott járulékfizetéssel hatályosított balesetelhárítás előmozdítása végett kiépíti a 4790/1917. M. E. számú rendelet 10. §-ában megállapított közvetlen ellenőrzési jogot is, amidőn az Országos Munkásbiztosító Intézetet feljogosítja, hogy a biztosításra kötelezett és nála biztosított üzemeket ellenőrizze abban a tekintetben, hogy az azokban foglalkozó biztosítottak egészségének megvédése, úgyszintén a balesetek és a foglalkozási különleges betegségek elhárítása végett szükséges rendszabályok és készülékek alkalmazást nyertek-e. Ezzel kapcsolatban feljogosítom az Országos Munkásbiztosító Intézetet arra is, hogy az ellenőrzést helyszíni vizsgálatok útján, vagyis saját közegeinek eljárásával foganatosítsa.
Egyebekben a balesetelhárító és egészségi rendszabályok megállapítása tekintetében továbbra is érvényben marad a munkásvédelmi hatóságok rendelkezési jogköre, úgyszintén az Országos Munkásbiztosító Intézetnek az a joga, hogy ily rendszabályok megállapítását, illetve megfelelő készülékek alkalmazásának elrendelését az illetékes hatóságnál kérelmezhesse. A javaslat ezeket a rendelkezéseket kiegészíti az Országos Munkásbiztosító Intézet részére biztosított fellebbezés jogával, amelynek gyakorlása, úgyszintén a netán tett rendelkezés foganatosításának ellenőrzése végett a munkásvédelmi hatóság minden esetben köteles határozatát az Országos Munkásbiztosító Intézettel közölni.
A javaslat az elrendelt egészségi és balesetelhárító rendszabályok és a megfelelő figyelmeztetések kifüggesztése tárgyában az 1907:XIX. tc. 185. §-ának megfelelő rendelkezéseket foglal magában.
Az egészségi és a balesetelhárító rendszabályok és készülékek alkalmazásának további hatályos biztosítékát állapítja meg a javaslat 185. és 186. §-a, amelyek közül az előbbi az 1907:XIX. tc. 68. § harmadik bekezdésének, az utóbbi pedig a 81. § második bekezdésének rendelkezéseit fenntartva, a munkaadót kártérítésre kötelezi az Országos Munkásbiztosító Intézet javára, ha a betegség, illetve a baleset a hatóság által elrendelt egészségi vagy balesetelhárító rendszabály elmulasztásának következménye, még pedig akár az üzemtulajdonos, akár az ő felelősségére eljáró megbizottja követte el a mulasztást. Nem vettem át az 1907:XIX. tc. 68. §-a harmadik bekezdésének és 81. §-a második bekezdésének azt a rendelkezését, amely szerint a kártérítési kötelezettség kizárólag a megbizottat terheli, ha a mulasztást rendes munkakörében a munkaadó utasítása ellenére követte el. A munkaadó ugyanis kártérítés tekintetében mindenesetre felelős a rendes munkakörében eljáró alkalmazottjáért és jogosan nem hivatkozhatik ellenkező utasításaira, mert az általa alkalmazott megbízott személyének megválasztásával járó következményeket (culpa in eligendo) viselni tartozik. Önként érthető, hogy a munkaadó felelőssége mellett az utasítása ellenére eljáró alkalmazottjának egyetemleges kötelezettsége is fennáll.
Ugyanezek az elvek nyernek alkalmazást a munkaadó vagy megbizottja által szándékosan okozott betegségek és balesetek tekintetében is.
A szóban levő követelések elévülési idejét az 1907:XIX. tc. 68. §-a utolsó bekezdésének és 81. §-a utolsó bekezdésének rendelkezéseivel szemben két év helyett egy esztendőben állapítottam meg, mert az Országos Munkásbiztosító Intézetnek ennyi idő alatt módjában van kártérítési igényét előterjeszteni és nem látszik helyesnek, hogy az egyes munkaadók kártérítési felelősségük tekintetében ezentúl is bizonytalanságban hagyassanak.
Az iparegészségügy és a balesetelhárítás célját szolgálják közvetve azok a rendelkezések is, amelyek a biztosítottaknak nyujtanak kártérítési igényt a hatóság által előírt rendszabályokat megsértő munkaadóik ellen.
Végül figyelemmel arra, hogy az üzemek egy része nem az Országos Munkásbiztosító Intézet, hanem a Budapesti Kereskedelmi Betegsegélyző Intézet körében van biztosítva és így az előbb megjelölt intézet az utóbb említett intézetnél biztosított egyes üzemek egészségügyi berendezéseire befolyást nem gyakorolhat, a javaslat a betegségi biztosítással kapcsolatban az utóbbi intézetet a nála biztosított üzemek tekintetében felruházza az egyébként az Országos Munkásbiztosító Intézetet megillető jogkörrel.
Az 1907:XIX. tc. 172. és 177. §-a a munkásbiztosítási statisztika vezetését és a vonatkozó jelentések kiadását az Állami Munkásbiztosítási Hivatal feladatává tette. A gyakorlatban ezenfelül az Országos Munkásbiztosító Pénztár, sőt egyes kerületi munkásbiztosító pénztárak is adtak ki statisztikai feldolgozásokat az általuk gyüjtött adatok alapján. Kétségtelen azonban, hogy a nyilvánosság elé csak olyan statisztikai feldolgozás való, amely a tudományos módszer és a pártatlanság teljes biztosítékával rendelkezik, ezenfelül pedig kerülni kell azt is, hogy ugyanarra a tárgykörre vonatkozó és a hivatalos jelleg látszatával bíró statisztikai összeállítások nyilvánosságra bocsátásával az ily esetekben szinte elkerülhetetlen eredményváltozatokkal a statisztikába helyezett bizalmat aláássuk és a tanulságok értékét leszállítsuk. Amidőn tehát súlyt helyezek arra, hogy a munkásbiztosítási statisztika adatainak hivatalos összeállítása és kiadása jövőben csak egy helyen történjék, másfelől a m. kir. Központi Statisztikai Hivatalban látom azt a szervet, amely a munkásbiztosítási statisztika adatainak összeállítására és feldolgozására a legalkalmasabb. Ezért a javaslatban a 8888/1922. M. E. számú rendelet 18. §-ával létesített tényleges jogi helyzetet fogadtam el és a szóban lévő munkálatokat továbbra is ennek a hivatalnak feladatává teszem. Ezt a rendelkezést általános munkaügyi politikai szempontból is szükségesnek látom, mert nálunk, ahol a munkaügyi szociálpolitika tanulmányozására, adatainak vizsgálatára és összegyüjtésére külön hivatallal, úgynevezett Munkaügyi Hivatallal nem rendelkezünk, a Központi Statisztikai Hivatal látszik legalkalmasabbnak annak a feladatnak betöltésére, hogy a munkaügyi szociálpolitika adatait a maguk összességében tudományos és tárgyilagos módszereivel feltárja. A munkásbiztosítási statisztika csak egyik, bár igen fontos része ennek a tárgykörnek, amely a közérdeket szolgáló módon nem is végezhető másként, mintha fenntartjuk szoros kapcsolatát a munkaügyi szociálpolitika egyéb vonatkozásaival, így a munkanélküliség, a munkabérek, a lakásügy, a népegészségügy, a drágaság stb. problémáival. Kétségtelen, hogy a Statisztikai Hivatal mindezeknek megvilágítását, kölcsönös kihatását és értékelését a maga összefüggő munkásságának keretében célszerűbben végezheti, mint ahogy ezt egy-egy kiszakított rész tekintetében más szervek teljesítenék.
A javaslat az 1907:XIX. tc. 102. §-ának megfelelőleg rendelkezést tartalmaz abban az irányban is, hogy az Országos Munkásbiztosító Intézet a két biztosítási ág vagyonát külön számolja el és ezenfelül megállapítja a balesetbiztosítási ág üzletágainak egymástól elkülönített számadásvitelére vonatkozó rendszabályt is. Az intézet általános költségeinek és a közös intézmények költségeinek a két biztosítási ág, illetve a balesetbiztosítási üzletágak között való megoszlásának rendezését a javaslat az alapszabályokra hagyja, mert a szóban levő költségek jellege és célja alapján kell minden esetben a teherrészesedés arányát is megállapítani, amire első sorban maga a teherviselő intézet, illetve annak önkormányzata hivatott.
A javaslat a munkásbiztosítási intézményeket megvédi azzal a netán érvényesíteni kívánt törekvéssel szemben, hogy a birtokukba jutott adatokat adóztatás céljára kiszolgáltassák. Ebben a tekintetben az 1907:XIX. tc. 186. § utolsó bekezdése azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a pénztárak, illetve közegeik az állam pénzügyi igazgatása részéről semmi irányban sem vehetők igénybe. Figyelemmel arra, hogy a rendelkezés célja az, hogy a munkaadók a biztosítás céljából tett bevallásaik vagy az ily célból hivatalból kinyomozott adataik alapján adóztatási érdekből zaklatásnak ne tétessenek ki és hogy a munkaadók ily zaklatástól való minden aggodalom nélkül teljesíthessék a munkásbiztosításhoz fűződő szociális kötelességüket, a rendelkezést kiegészítettem azzal a meghatározással, hogy oly hivatalos iratok kiszolgáltatása nem követelhető, amelyekből egyes adókötelesek jövedelmi és vagyoni viszonyaira vonatkozó adatok nyerhetők. Minthogy továbbá nemcsak az állam, hanem a törvényhatóságok és a községek is végeznek adóztatási feladatokat, a rendelkezést a törvényhatóságokra és községekre való utalással kellett kiegészíteni.
E §-ok a büntető rendelkezéseket foglalják magukban, lényegben azokkal az elvi alapon álló eltérésekkel, amelyeket a jelentés általános része már kiemelt.
A biztosítottak terhére megállapítható kihágások sorozatát kiegészítettem annak a biztosítottnak, illetve családtagnak kihágási felelősségével, aki a kórházba felvétele alkalmával teljesített kihallgatásánál valótlanul állít vagy elhallgat olyan tényeket, amelyeknek a biztosítási jogviszony megállapítására jelentősége van. E kihágásnak megállapítását szükségessé teszi az a fokozott jelentőség, amelyet a javaslatnak rendelkezései a kórházba való felvétel alkalmával tett nyilatkozatokhoz, illetőleg az ezekből megállapítható pénztári tagsághoz fűznek, figyelemmel arra, hogy a pénztárnak négy heti ápolási költségre vonatkozó feltétlen fizetési kötelezettsége (1907:XIX. tc. 59. §) a javaslat rendelkezései értelmében megszűnik és a pénztár csak beutalása vagy sürgős szükség okából történt felvétel alapján válik az ápolási költségekért felelőssé. A biztosítottnak, illetve a családtagnak valótlan bemondása tehát alkalmas arra, hogy a pénztár és a kórházak közötti viszonyt a gyakorlatban helytelen és a törvényhozó által nem szándékolt irányba terelje. Ezért a valótlan állításhoz fűződő kártérítési jellegű kötelezettségen felül szükségesnek láttam a kórházba való felvételnél kívánt bemondások valóságát kihágási felelősséggel is biztosítani.
A biztosítottak, illetve a családtagok terhére megállapítható kihágás tényálladéka gyanánt szükségesnek láttam oly rendelkezés megállapítását, amely ilyképpen rendeli büntetni azt, aki a munkásbiztosító intézetnek gyógykezelés céljából eljáró orvosával szemben ebben az eljárásban vagy ezzel az eljárásával kapcsolatban jogos indok nélkül sértőn durva kifejezést használ vagy sértőn durva cselekményt követ el. Szükséges ez a rendelkezés azért, mert az orvosi kar tagjai munkásbiztosítási orvosi kötelességeik teljesítésében nem válogathatnak a beteganyagban akként, mint ahogy ezt a szabad orvosi ténykedésben tehetik. Másfelől a szabad választásnak korlátai a biztosítottak terhére is fennforognak, amennyiben rendszerint nem, vagy csak szűkebb körben választhatják orvosukul azt, aki iránt alaposan vagy talán kellő alap nélkül is, különösebb bizalommal viseltetnek. Ebből a helyzetből következik, hogy az orvos és a beteg között a surlódási felületek sokkal gyakoribbak, mint a magánorvosi gyakorlatban és hogy eme surlódások gyakran olyan összeütközésekre vezetnek, amelyek a legjobb tudása és teljes jóhiszeműsége szerint eljáró orvost is félreértéseknek és támadásnak teszik ki. E támadásokat érzékenyen fokozhatja az a tény, hogy a biztosítottak széles rétegeiben csekélyebb műveltségű elemek is vannak, akik olykor indokolt, de bizonyára sok esetben indokolatlan elégedetlenségüknek olyan módon adnak kifejezést, amely az orvos magas műveltségével és társadalmi állásával szemben sértőnek és lealacsonyítónak tekinthető. Az orvosi kar, amely a munkásbiztosításnak nemcsak előnyeit látja, de érte terhet is vállal, jogosan igényt tarthat arra, hogy ily durvaságokkal szemben hatályos védelemben részesüljön még abban az esetben is, ha a cselekmény valamely súlyosabb tényálladéknak, például becsületsértésnek tartalmi kellékeit nem is meríti ki. Bizonyos mértékben a társadalmi tisztes érintkezésre vonatkozó nevelő hatást is tulajdonítok annak, hogy az alsóbb és kevésbbé művelt rétegek a megfelelő érintkezésre kihágási felelősség terhével szoríttassanak.
A biztosítottak terhére megállapítható kihágások között új kihágási tényálladék gyanánt felvettem azt a mulasztást, amely szerint a biztosított a megállapított egészségi és balesetelhárító rendszabályokat meg nem tartja vagy a rendelkezésre bocsátott védő vagy balesetelhárító készüléket nem használja. Ez a mulasztás az 1907:XIX. tc. 184. §-a szerint csak pénzbírsággal büntethető áthágásnak minősül, amivel szemben helyesebbnek látom, hogy a munkásság életének és egészségének védelmén keresztül a nemzeti közérdeket is védő rendszabályok hatékonyságát fokozottabb mértékben elzárással is büntethető kihágás megállapításával biztosítsam.
A javaslat szerint kihágássá minősítettem annak a cselekményét, aki a kifüggesztett balesetelhárító rendszabályokat vagy figyelmeztetéseket jogtalanul eltávolítja, megrongálja vagy olvashatatlanná teszi. Az 1907:XIX. tc. 185. §-a ezt a cselekményt pénzbírsággal büntethető áthágásnak minősíti, azonban a balesetelhárítás fokozott biztosítása végett indokoltnak látnom, hogy az ily cselekmény kihágási felelősség súlya alá helyeztessék.
Végül a kihágások közé soroltam egyfelől a gyógyszertárak tulajdonosait, másfelől az orvosokat terhelő különleges fontos kötelezettségek teljesítésének elmulasztását.
A gyógyszertárak tulajdonosait (kezelőit, bérlőit) kihágás terhével kell arra kötelezni hogy a szabályszerűen rendelt gyógyszereket a biztosító intézet számlájára kiszolgáltassák. Ez a hitelezési kényszer a gyógyszertárak tulajdonosaira anyagi megterhelést nem jelent, mert a javaslat rendelkezése (35. §) szerint a biztosító intézettől előleget kapnak. A biztosítás szabályszerű lebonyolításához fűződő közegészségügyi érdek pedig csak úgy számíthat feltétlen érvényesülésre, ha a gyószertárak tulajdonosai a biztosítottak részére rendelt gyógyszereket nekik az előlegek terhére hitelezik. Nem engedhető meg tehát és kihágási felelősség megállapításával is lehetőleg ki kell zárni, hogy bármely gyógyszerész ötletszerűen, túlzott önzésből vagy meggondolatlanságból arra ragadtassa magát, hogy a biztosítottaknak járó gyógyszerek kiszolgáltatását az ellenérték nyomban való lefizetésétől tegye függővé.
Az orvosok tekintetében kihágási felelősséggel kell biztosítani azt, hogy bejelentési kötelezettségüknek ott, ahol a törvény ezt reájuk hárítja, eleget tegyenek. Ebben a tekintetben a javaslat csak a feltétlenül szükséges mértékre szorítkozik, amidőn az orvos terhére csak abban az esetben állapít meg kihágást, ha az üzem helyén kívül bekövetkezett balesetről, amelyben első segélyt nyujtott, továbbá a foglalkozási különleges betegségről egyáltalán nem, vagy késedelmesen tesz jelentést. A büntetőjog általános elveiből következik, hogy e bejelentések elmulasztása miatt sem lesz büntethető az az orvos, aki a bejelentési kötelezettség alapjául szolgáló körülményekről tudomással nem bír; így pl. az, aki a foglalkozási különleges betegség eme jellegét nem ismerte vagy nem ismerhette fel, aki nem tudta azt, hogy a baleset üzemi jellegű vagy hogy a sérült biztosított stb., a pénztárnál való bejelentés elmulasztásáért büntetőjogilag felelőssé tehető nem lesz.
Kívánatosnak tartom, hogy az orvosok nyilvántartási és jelentési kötelezettsége a munkásbiztosításhoz fűződő közérdek parancsolta mértékben egyébként is végrehajtassék. Ilyenek különösen a betegségi esetek számára, nemére stb. vonatkozó nyilvántartások és jelentések. Bízom benne, hogy az orvosok szociálhygienes kiképzésének fokozása kellően kifejleszti az orvosoknak ezekre vonatkozó megértését és ezzel közérdekű szolgálatkészségét is, ami súlyosabb felelősségi jogalapnak megállapítását feleslegesnek mutatja, eltekintve a fennebb megjelölt azoktól az esetektől, amelyek a biztosítottak jogigényeinek érvényesítését közvetlenül érintik.
A javaslat átmeneti rendelkezéseket tesz a jelenlegi pénztári alkalmazottak tekintetében. Amíg egyfelől szabályozni kell azoknak jogviszonyát, akik az államosítással kapcsolatban állami szolgálatba átvétetnek, addig másfelől rendezést igényelnek azoknak a jogviszonyai is, akik állami szolgálatba átvétetni nem fognak.
A javaslat a jelenlegi munkásbiztosító pénztári alkalmazottaknak kedvezményt nyújt, amidőn megállapítja, hogy a törvény hatálybalépésének idejében a tényleges szolgálatban álló alkalmazottak képesítésükre való tekintet nélkül kinevezhetők, ha a szolgálat követelményeinek megfelelnek. További kedvezményt kapnak azzal a rendelkezéssel, amely szerint szolgálati idejükbe a rangsor, a fizetési fokozat és a nyugdíjigény szempontjából be kell számítani azt az időt, amelyet az 1907:XIX. tc. alapján fennálló pénztári nyugdíjintézet alapszabályai a pénztári vagy állami, törvényhatósági, városi szolgálatban eltöltött időből beszámítani rendelnek. Ezzel kapcsolatos az a méltányos rendelkezés, amely szerint a nyugdíjigénybe be nem számított időre befizetett járulékokat az alkalmazottak részére vissza kell fizetni. Végül az állami szolgálatba átvett alkalmazottaknak általános szabályainak (1893. évi IV. tc. 10. §-a) értelmében biztosított kedvezmény az is, amely szerint az, aki az előbb élvezett rendszeresített illetményeinél kevesebb illetményt kap, a különbözetet fizetés természetével bíró személyi pótlék címén továbbra is megkapja.
Az állami szolgálatba át nem vett pénztári alkalmazottak tekintetében a jelenlegi szabályoknak megfelelő végelbánásnak van helye; ezeket tehát nyugdíjazni kell, azok pedig, akiknek nyugdíjra igényt adó szolgálati idejük nincs, végkielégítésben részesülnek. A javaslat megállapítja a végkielégítés mértékét, úgyszintén azt is, hogy a végkielégítés kifizetése a javaslattal létesített intézeteket terheli.
A javaslat megszünteti a pénztári alkalmazottak nyugdíjintézetét, amely az államosítás következtében fölöslegessé válik, minthogy a nyugdíjra vonatkozólag az állami alkalmazottakra érvényben levő szabályok nyernek alkalmazást.
Az előrebocsátottak szerint a szerzett jogok sérelmet nem szenvednek, mert az ellátási igények teljes összegükben érvényben maradnak, sőt a javaslat biztosítja azt az igényt, amely szerint a pótlékok és a természetben nyujtott kedvezményekkel való ellátás mértékére azoknál, akiket az állami szolgálatba nem vesznek át, az állami nyugdíjasokra vonatkozó mindenkori szabályok lesznek irányadók. Éppen ezért, mert az intézetek a megszüntetett nyugdíjintézettel szemben fennálló igények kielégítéséről gondoskodnak, a javaslat az alkalmazottak által befizetett járulékoknak a nyugdíjintézeti alapszabályokban megállapított eseteken kívül leendő visszafizetéséről nem tartalmaz rendelkezést.
A javaslat a biztosító intézmény átszervezésével kapcsolatban megszünteti az összes alkalmazottak és orvosok szolgálati viszonyát. A javaslatnak a szóban lévő jogviszonyok tekintetében tervbe vett rendelkezéseit ugyanis nem lehetne életbeléptetni, ha azokkal szemben szerződéses jogok korlátként állanának. Minthogy pedig a munkásbiztosítási orvosi szolgálat folytonosságát fenn kell tartani, a javaslat az orvosi szolgálat ellátása tárgyában az elnököknek ideiglenes intézkedési jogot ad. E rendelkezés alól csak a közlekedési vállalatok betegsegélyző pénztárainak orvosai tesznek kivitelt, akik a vállalat által alkalmazott orvosokkal azonosak lévén, jogviszonyuknak megbontása merőben felesleges és szervezeti visszahatásokkal is járhatna.
Egyébként a pénztári orvosok nyugdíjintézete tekintetében a javaslat szabad kezet enged a népjóléti és munkaügyi miniszternek, vagyis a miniszter a szóban levő nyugdíjintézetet meg is szüntetheti. A körülményekhez képest ugyanis az orvosi kar maga is arra a meggyőződésre juthat, hogy a nyugdíjintézet további fenntartása reá előnnyel nem jár és amennyiben maga is a nyugdíjintézet megszüntetését kívánná, egyáltalán semmi célja nem volna annak, hogy annak fenntartását erőltessük. Önként érthető, hogy a nyugdíjintézet esetleges megszüntetésénél a szerzett jogok tiszteletbentartásának kellene érvényesülni.
