Az egyezmény lényegileg azok között a keretek között mozog, amelyek már az ebben a tárgyban 1906. évi szeptember hó 26-án Bernben kötött nemzetközi egyezményben meg lettek állapítva. Ehhez az egyezményhez annak idején Magyarország is csatlakozott s az ezzel a csatlakozással vállalt kötelezettségek érvényesítése céljából megalkotta az iparüzemekben alkalmazott nők éjjeli munkájának eltiltásáról szóló 1911:XIX. törvénycikket, amely 1912. évi január hó 1-én lépett életbe s azóta állandóan hatályban van.
A washingtoni egyezmény csak annyiban megy túl a berni egyezmény rendelkezésein, hogy míg az utóbbi csak olyan vállalatokra terjed ki, amelyekben rendszerint tíznél több munkás van alkalmazva, addig a washingtoni egyezmény az egy-egy vállalatban alkalmazott munkások számára való tekintet nélkül állapítja meg az éjjeli munka tilalmát.
Minthogy pedig az éjjeli munka köztudomás szerint a nagyobb üzemekben sokkal gyakoribb, mint a kisebb üzemekben, ha 1911-ben a nagyobb (tíz munkásnál rendszerint többet foglalkoztató) üzemekben az említett törvénnyel el tudtuk tiltani a nők éjjeli munkáját, akkor most ennek a tilalomnak kiterjesztése a kisebb (tíz munkásnál kevesebbet foglalkoztató) üzemekre nem ütközhetik leküzdhetetlen akadályokba.
A munkaadói érdekeltség az egyezmény elfogadása ellen foglalt állást, utalva azokra a nehézségekre, amelyeket az egyezmény érvényesítése egyes iparokban maga után vonhat. Azt, hogy ilyen nehézségek előállanak és átmenetileg többé-kevésbbé érezhetők lesznek, nem lehet kétségbe vonni, mert hiszen a munkásvédelem kiépítése csak bizonyos nehézségek leküzdése árán lehetséges. Az is kétségtelen, hogy az ország mostani rendkívül súlyos gazdasági helyzetében iparunk teherbíró képessége lényegesen csökkent s ennek következtében minden új rendelkezés kiadását, melyből az iparra terhek származhatnak, kétszeresen meg kell fontolni. Az adott esetben azonban ezek a megfontolások arra az eredményre vezettek, hogy az egyezmény elfogadásából származó terhek nem olyanok, amelyekkel a magyar ipar nem tudna megküzdeni.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a körülményt sem, hogy ezt az egyezményt az európai államok túlnyomó része magáévá tette. Nevezetesen az egyezményt eddigelé Bulgária, Csehszlovákia, Dánország, Délafrika, Esztország, Hollandia, Görögország, India, Nagybritannia, Olaszország, Románia és Svájc erősítette meg és Argentinia, Ausztria, Brazilia, Chile, Franciaország, Németország és Spanyolország ajánlotta megerősítésre. A magyar nemzet, amely szociálpolitikai téren a haladás követelményeit a multban tőle telhetően érvényesíteni igyekezett, mostani súlyos helyzetében sem térhet el az eddig követett iránytól s nem veheti magára azt, hogy az egyezmény elfogadásának megtagadásával e részben mintegy szigetet alkosson Középeurópában.
De nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyezmény elfogadásához fűződő nemzeti érdekeinket sem. Akkor, amikor a világháború alatt és után új erőre kapott népbetegségek ellen nem tudunk eléggé hatékonyan fellépni, amikor nem tudjuk e kívánatos mértékben azokat a feltételeket biztosítani, amelyek életerős új nemzedék fejlődéséhez és fenntartásához mulhatatlanul szükségesek, fokozott jelentőséget kell tulajdonítanunk azoknak a rendelkezéseknek, amelyek a nőket és a fiatalkorúakat az éjjeli munkával járó, általánosan ismeretes hátrányoktól megóvni hivatvák.
A nemzet jövője egyenesen kötelességgé teszi reánk, hogy az egyezményhez csatlakozzunk. Azokat az áldozatokat, amelyekkel az egyezmény érvényesítése átmenetileg egybe lesz kötve, jövőnk érdekében mulhatatlanul meg kell hoznunk.
