A katonai ellátásról szóló 1921:XXXII. tc. a honvédség havidíjasain kívül a „hivatásosa (önként tovább szolgáló) altiszteknek” - akik jelenleg a „végleg felvett” gyűjtőnévvel jelöltetnek - és ezek hátramaradottainak az ellátását szabályozza, nem gondoskodik azonban az altiszti rendfokozat nélküli legénységi egyéneknek és ezek hátramaradottainak ellátásáról, mert megalkotása idejében a fegyveres erő legénységi állománya a hadkötelezettségi rendszer alapján, tehát nem hivatásos egyénekkel egészíttetett ki s ezeknek ellátási ügye (rokkantellátás) a népjóléti tárca körébe utaltatott.
Minthogy azonban az 1921:XLIX. tc. a trianoni békeszerződésben előírt önkéntes jelentkezésen alapuló kiegészítési rendszert vezette be, ennek a rendszernek életbeléptetése - 1922. évi január hó 15-ike óta - a honvédség altiszti rendfokozat nélküli legénységi állományú tagjai is hivatásos katonai egyénekké váltak. Ezeknek ellátása eddig nem volt biztosítva, mert mint hivatásos egyénekre a népjóléti miniszteri tárca körében intézett rokkantellátás nem terjedt ki reájuk, viszont az 1921:XXXII. tc. sem gondoskodott ellátásukról. Ellátásukról tehát most már szintén a honvédelmi tárca keretében gondoskodni kell.
A törvény az 1921:XXXII. tc. rendelkezéseit, néhány rendelkezés kivételével, a honvédség valamennyi legénységi állományú tagjára és azok hátramaradottaira kiterjeszti, úgyhogy azok a törvény értelmében általában a honvédség többi tagjaival azonos elbánásban részesülnek. Az eltéréseket, részint a rendelkezéseknek a legénységi egyénekre alkalmazhatatlansága, részint a legénységi szolgálat különleges természete teszi szükségessé.
Tartalmaz azonban a törvény az 192l:XXXII. törvénycikkben nem foglalt új rendelkezéseket is. Ezeket ugyancsak a legénységi szolgálat különleges természete teszi szükségessé. Az új rendelkezések közül ki kell emelni azt a katonai szempontból végtelenül nagyfontosságú rendelkezést, hogy számottevő végkielégítést biztosít a 12 évi tényleges katonai szolgálat valóságos eltöltése, tehát a jelenlegi szolgálati kötelezettség teljesítése után a honvédség kötelékéből kilépő legénységi állományú egyének számára, mégpedig a nélkül, hogy ehhez a szolgálatképtelenséget megkívánná. Erre a rendelkezésre azért van szükség, mert a honvédség minden legénységi állományú tagja, az altiszti létszám korlátoltsága folytán, nem juthat a honvédségnél megfelelő előmenetelhez, a honvédségi szolgálat tehát nem nyujt minden legénységi állományú egyén számára életpályát. Ezért a legénységi állományban eltöltött 12 évi szolgálat leteltével a honvédség legénységi állományú tagjainak jelentékeny része a honvédségből kiválni kényszerül. Ezeknek a legénységi egyéneknek a legmunkaképesebb korukban 12 éven át teljesített terhes katonai szolgálatát megfelelően jutalmazni kell. A jutalmazásra legmegfelelőbbnek mutatkozik a végkielégítés, mert az annak fejében birtokukba jutó elég számottevő összeg módot nyujt arra, hogy az életben megfelelően elhelyezkedhessenek, maguknak biztos jövőt teremthessenek.
Ez a § az 1921:XXXII. tc. rendelkezéseit, egyes kivételekkel, az összes legénységi állományú egyénekre és azok hátramaradottaira kiterjeszti.
Az 192l:XXXII. törvénycikknek azok a rendelkezései, amelyek a legénységi állományú egyénekre és azok hátramaradottaira alkalmazást nem nyerhetnek, a harmadik bekezdésben vannak felsorolva.
Ezek közül a 2. § c) pontját azért nem lehet az összes legénységi állományú egyénekre kiterjeszteni, mert az a hivatásos (önként továbbszolgáló) altiszteket kedvezményező különleges rendelkezés, amely alá csak azok a legénységi állománybeli egyének juthatnak, akik a hivatásos altisztek közé felvétetnek.
A 2. § d) pontjának elejtését az indokolja, hogy az állandó nyugdíjra igényt nyujtó legkisebb szolgálati idő időközben, az 1924:IV. törvénycikkben nyert felhatalmazás alapján kiadott kormányrendelettel valósággal eltöltött 5 évről 9 év hat hó beszámítható szolgálati időre emeltetett fel, amiért is magát a módosított rendelkezést kellett az 1. § negyedik bekezdésében felvenni.
A 4. § kiterjesztését viszont azért kellett mellőzni, mert a § ötödik bekezdésében a 9 év 6 hó beszámítható szolgálati idő eltöltése előtt szolgálatképtelenség miatt kilépő legénységi állományú egyének számára időleges nyugdíj helyett egyszersmindenkorra szóló ellátás, végkielégítés biztosíttatott. Természetesen 9 évi és 6 havi beszámítható szolgálati idő betöltése előtt is állandó nyugdíjra nyernek igényt azok a legénységi állományú egyének, akik az 1921:XXXII. tc. 3. §-ában körülírt módon válnak szolgálatképtelenekké.
A 8. § kiterjesztését azért szükséges elejteni, mert a honvédség legénységi állományában való szolgálatot a végleg felvett (hivatásos) altisztek közé való felvétel előtt nem lehet életpályának tekinteni, nem volna tehát megokolt, hogy meg nem felelő legénységi egyéneknek a tényleges szolgálatból való eltávolítása révén az államkincstárt éveken át nyugdíj fizetésével terheljük.
A 19. § és ezzel kapcsolatban a 72. § kiterjesztése több okból mellőztetett. Még pedig:
a) a befolyható nyugdíjjárulékok összegével nem állna arányban az azok beszedésével, ellenőrzésével és általában kezelésével felmerülő költség;
b) igen sokáig tartana, amíg a legénység nyugdíjjárulékaiból olyan összeg gyűlne össze, amelyből a legénység részére - az 1921:XXXII. tc. 72. §-ában foglaltak értelmében - olyan jóléti intézményeket lehetne létesíteni, amelyekben minden igényjogosult legénységi egyén és családtagjai (többezer egyén) részesülhetnének;
c) a legénységi egyének számottevő része végkielégítéssel válik ki a honvédség kötelékéből és így legnagyobbrészük a befizetett összegekből létesített jóléti intézményekben való részesedésre az igényét elveszítené, (csak ellátásban álló egyének és családtagjaik, valamint ellátásban álló hátramaradottak részesülhetnek ily kedvezményekben), vagyis más ellátásban állók javára fizetné egész szolgálati ideje alatt a nyugdíjjárulékokat.
A 40. § 4. pontja részint pénzügyi okokból, részint azért nem terjeszthető ki a legénységi egyénekre, mert a legénységi állománybeli szolgálatot nem lehet éppoly élethivatásnak tekinteni, mint az altiszti szolgálatot s ezért nem lenne megokolt a legénységi állománybeli egyéneket a végleg felvett altisztekkel teljesen egyenlő elbánásban részesíteni.
A § 5-8. bekezdései a honvédség kötelékéből kilépő legénységi egyének végkielégítésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazzák. A végkielégítés összegét a teljesített szolgálati idő arányában méltányosan állapítják meg. Természetes, hogy a 7. bekezdés kizárja úgy a végkielégítésből, mint az 1921:XXXII. tc. 9. §-a alapján való kivételes ellátásból úgy azokat, akik 12 évi szolgálati kötelezettségük letelte előtt saját kérelmükre bocsáttatnak el, mint azokat, akik szolgálatképtelenség miatt 6 havi tényleges szolgálat valóságos eltöltése előtt bocsáttatnak el. Előbbiek saját egyéni érdekükből válnak ki idő előtt a szolgálatból, utóbbiaknál az a vélelem, hogy nem a katonai szolgálat alatt váltak szolgálatképtelenekké.
A § 9. bekezdése az 1921:LXIX. törvénycikknek az 1922:III. tc. 17. §-ával módosított 38. §-ával áll összefüggésben s a végkielégítést biztosítja azok számára, akik 1922. évi december hó 31-ike előtt, előzőleg teljesített tényleges katonai szolgálatuknak 12 évi szolgálati kötelezettségükbe való beszámítása mellett vétettek fel a legénységi állományba.
Azokat a legénységi egyéneket, akik a honvédségnek az önkéntes jelentkezés rendszere szerinti kiegészítése (1922. január 15-ike) óta beigazoltan a katonai szolgálat sajátlagossága által, önhibájukon kívül, a szolgálat teljesítése közben szolgálatképtelenekké váltak, az eltelt 7 év alatt törvényi rendelkezés hiánya dacára sem lehetett minden ellátás nélkül elbocsátani. Ezek eddig is olyan ellátásban részesíttettek, amilyet a jelen törvényjavaslat biztosít. Az eddig 185 fő részére törvényes alap nélkül folyósított ellátás számára van hivatva ez a § a törvényes alapot megteremteni.
A § az ellátási igényt szerző egyének számára ugyanolyan mértékben biztosítja a közigazgatási bírósági jogvédelmet, amilyen mértékben az 1927:VI. tc. a többi ellátást élvező honvéd egyén és hátramaradottai számára biztosítja.
