A mai Magyarország területén működő gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, üdülőhelyek, ásvány- és gyógyvízforrások nemcsak csekély számuk miatt nem elégítik ki a mutatkozó egészségügyi közszükségletet, hanem működésüket számos egyéb természeti ok is megbénítja. Így a magyarországi ilynemű intézmények nem rendelkeznek a szükséges tőkével, mert az elhelyezést kereső vállalkozó tőke a jogviszonyoknak rendezetlensége miatt elkerüli. Nem lát ugyanis sem a hazai, sem pedig a külföldi tőke elég biztosítékot arra, hogy a maga számításait gyógyfürdő-, éghajlati gyógyhely-, illetőleg ásvány- és gyógyvízvállalkozásokban megtalálja. Egyrészt hiányoznak a most említett egészségügyi célokat előmozdító vállalatok részére azok az adókedvezmények, amelyek a vállalatok első éveiben mutatkozó gyengébb üzleti eredményeket és anyagi nehézségeket ellensúlyozzák. Másrészt csaknem leküzdhetetlen akadályokba ütközik a kiépítéshez szükséges feltételek megteremtése.
Eddig a fürdő-, gyógy- és ásványvízüzemeket elsősorban nyerészkedő magánvállalkozásnak tekintették, nem pedig közegészségügyi célokat szolgáló egészségügyi intézményeknek. Az üzem kifejlesztéséhez szükséges területek is csak az általános magánjogi jogcímeken voltak megszerezhetők. Kisajátítási jog hiányában a szomszédos ingatlantulajdonosok az említett vállalatok kényszerhelyzetét kihasználva, a gazdasági viszonyoknak meg nem felelő ellenszolgáltatásokat, haszonrészesedést, illetőleg aránytalanul magas vételárat igényeltek, sőt nagyon gyakran megtörtént, hogy a földtulajdonosok egyéni szeszélye a közérdeket képviselő egészségügyi intézmény kiépülését egyszerűen lehetetlenné tette.
Hozzájárult még a közüzemek (vízvezeték, csatornázás, villanyvilágítás) hiánya, amely megakadályozta, hogy nemcsak a nagyobb igényű külföldi, hanem a szerényebb hazai közönség jogos igényei is kielégítést nyerjenek. A legelemibb közműveknek a megvalósítását megakaszthatta egy-egy telektulajdonos ellentmondása, úgyhogy gyógyfürdőink és éghajlati gyógyintézeteink - üdülőhelyeinket nem is említve - képtelenek a mai jogállapot mellett fejlődésüket biztosítani és a nélkülözhetetlen egészségügyi feltételeket megteremteni.
A már működő gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) működését veszélyeztette, hogy a szomszédos területek művelési ágai önkényesen és komoly gazdasági érdek nélkül megváltoztathatók, ami azután az említett egészségügyi intézmények működését illuziórussá teheti. Annak, hogy az említett intézményeket kizárólag mint nyerészkedő vállalatokat tekintették, a következménye az is, hogy az intézményt környező földtulajdonosok egyrésze területét a fürdővendégek elől elzárta és a fürdőépület, illetőleg gyógyintézet területére szorított beteg az egészségügyi szempontból kívánatos üdülést nem találván meg, külföldi gyógyfürdőt, illetőleg éghajlati gyógyintézetet keresett fel.
További akadálya néhány gyógyfürdő- és üdülőhelyünk fejlődésének egyes községek lakosainak ellenszenve, illetőleg szűkkeblű magatartása. Nagyon sok gyógyfürdő- és üdülőhelyen a fürdővendégek, illetőleg üdülők által lakott épületeknek adója szolgáltatja a község bevételeinek legnagyobb részét; ezzel szemben a községek a gyógyfürdő-, illetőleg nyaralótulajdonosok összes befizetett adóit más, ezeknek érdekeit egyáltalában nem szolgáló célokra költik. Így gyakori eset, hogy a különálló nyaralótelep szolgáltatja a község házadójának túlnyomó hányadát és az itt befolyó jövedelmekből a különálló község belterületének utcáit, világítását rendezik, a nyaralótelepnek pedig semmitsem juttatnak. Figyelmen kívül hagyják továbbá a községek, hogy a fürdővendégek és az üdülők vásárlása a község mezőgazdasági terményeinek értékesítését előmozdítja, kedvező árviszonyokat teremt, ami az ingatlanok részére is jelentős értékemelkedést biztosít. A község lakosságának ellenszenvével szemben magukra maradt fürdővállalatok és üdülők nem rendelkeznek a legegyszerűbb egészségügyi berendezések megvalósítására szükséges lehetőségekkel sem. Nemcsak az anyagi erő hiányzik, hanem kényszertársulás hiányában az egyes érdekeltek egyéni tetszésétől függ az, hogy valaki a közcélú létesítményekhez anyagilag hozzá akar-e járulni vagy nem. Ezen a hiányon - főleg az üdülőtelepeken - az úgynevezett fürdőegyesületek alakításával iparkodtak segíteni, legtöbbször eredménytelenül, mert az önkéntes társulás nem adott módot nagyobbszabású és okvetlenül szükséges közművek költségeinek előteremtéséhez.
További nagy hátránya gyógyfürdőinknek, éghajlati gyógyintézeteinknek és gyógyhelyeinknek a fürdőidény rövid tartama. A főidény Magyarországon általában csak két hónapig tart és ehhez csatlakozik az alig pár hétre terjedő elő- és utóidény. Ily rövid idejű fürdőidény mellett a vállalkozók nehezen találják meg számításaikat, beruházott tőkéjük kamatát és a nyereséget. A magyar éghajlatnak ez a kedvezőtlen hatása azonban nem megváltozhatlan, mert amint a hasonló, sőt rosszabb éghajlati viszonyok között működő osztrák fürdő- és üdülőhelyek példája mutatja, az időjárás mostohasága ellen egyrészt a téli idény bevezetésével, másrészt a látogató igényeit kielégítő és a kedvezőtlen időben is megfelelő tartózkodást biztosító olvasótermek, klubbok, fedett csarnokok, folyosók, télikertek stb. építésével lehet védekezni.
Legnagyobb hiánya azonban gyógyfürdőinknek, éghajlati gyógyintézeteinknek, üdülőhelyeinknek csekély befogadóképességük, úgyhogy ha az ilynemű intézményekben rendelkezésre álló összes férőhelyeket számbavesszük és a fürdőidény rövid tartamára is figyelemmel vagyunk, nyilvánvaló előttünk, hogy a gyógyulásra és üdülésre szoruló magyar közönségnek is csak egy részét tudják elhelyezni és az ezenfelül jelentősen nagyobb idegenforgalmat képtelenek volnának lebonyolítani.
Ugyanaz a helyzet ásvány- és gyógyvízüzemeinkben is. Amikor, keserűvizeinktől eltekintve, számbavehető ásvány- és gyógyvízkivitelünk nincsen, ennek okait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az üzemek tőkeszegénységük következtében képtelenek a forrás foglalására, a víz töltésére és forgalombahozására szükséges felszereléseket létesíteni és a kellő eljárásokat meghonosítani és így nemcsak a külföldre irányuló kiviteltől esnek el, hanem a hazai ásvány- és gyógyvizet fogyasztó közönség is nagymennyiségben használ külföldi ásvány- és gyógyvizeket, amelyek ára, külföldi forgalmi mérlegünk passzivítását fokozza.
Ha a fentebbi felsorolásban részletezett ásványvizek gyógyhatását figyelembe vesszük, alig találunk olyan külföldi ásvány- és gyógyvizet, amelynek behozatalára egészségügyi szempontból szükség volna. Azonban az ásványvízbehozatal megítélésénél figyelembe kell vennünk, hogy felsorolt ásványvízforrásaink jelentékeny része nincs ellátva a kiaknázáshoz szükséges berendezésekkel és ezért a víz csak a helyi forgalomba kerül, míg az ásványvizek nagyrésze teljesen kihasználatlanul folyik el, nagy veszteséget okozva nemcsak a magyar közegészségügynek, hanem a magyar nemzetgazdaságnak is.
A gyógyfürdőink, éghajlati gyógyintézeteink, ásvány- és gyógyvizeink nagy értékeit veszélyeztető bajoknak megszüntetése igen fontos egészségügyi és gazdasági érdekünk. Amikor a magyar emberanyag javára az egészségügyi embervédelem kiépítése szükséges, nem szabad nélkülözni az említett egészségügyi intézmények közreműködését sem.
Ezeknek a bajoknak megszüntetésére a most hatályban lévő jogszabályok nem nyujtanak elég alapot és a szóbanforgó kérdésnek törvényhozási szabályozásánál a főszempont egyfelől új gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, gyógy- és üdülőhelyek létesítése, másfelől a meglévő ily intézmények befogadóképességének emelése, hogy megelőző vagy a gyógyító egészségügyi védelemre szoruló egész lakosságot befogadni tudják.
Ugyanez a szempont az ásvány- és gyógyvizek tekintetében is. Bár a természeti adottságok nagyjában korlátot szabnak az újabb ásvány- és gyógyvízüzemek alapításának, illetőleg ilyen vizek feltárásának: a legújabb időben végzett artézi fúrások mégis reményt nyujtanak arra, hogy a Nagy Magyar Alföld mélyében rejtőző természeti kincsek ásvány- és gyógyvizeink számát jelentősen szaporítani fogják.
A törvény a gyógytényezők számát szaporítani kívánó célzata különbözteti meg legélesebben a legutóbb készült belügyminiszteri törvénytervezettől. Célja az új intézmények létesítésének előmozdítására helyezni a fősúlyt.
A másik nagy eltérése elődeitől az, hogy jobban megközelíti alakját és tartalmát illetően a kerettörvényt, mint amennyire ezt az összes viszonyokat szabályozó eddigi javaslatok tették. Ezt az álláspontot eléggé megindokolja az, hogy a törvény célja új egészségügyi intézmények létesítése, ásványvízkincseink feltárásának előmozdítása, gyógyfürdők létesítése. Mivel éghajlati gyógyintézeteink, üdülőhelyeink, fekvésük, körülményeik, gyógytényezőik, forgalmuk, gazdasági helyzetük és közönségük tekintetében annyira eltérők egymástól, hogy azokra vonatkozóan a legapróbb részleteket törvénnyel megkötni több nehézséget jelentene, mint előnyt, célszerűbb a jogszabályok kereteit és főbb vonásait megállapítani, semmint részletes szabályokat adni.
De azért sem célszerű a most említett egészségügyi intézményekre vonatkozó részletes szabályokat törvényben megrögzíteni, mert az életviszonyok változása és a gazdasági tényezők módosulása a jogszabályoknak újabb és újabb átalakítását teszik szükségessé, ami rendeleti szabályozással könnyebben lehetséges. Ismeretlen előttünk az is, hogy azok a talajfúrási munkálatok, amelyeket már megkezdtek vagy a közeljövőben megkezdenek, milyen természeti kincseket hoznak napvilágra és ezeknek felhasználása végett milyen különös rendelkezések lesznek szükségesek?
A törvény rendelkezései a gyógyfürdők, az éghajlati gyógyintézetek, a gyógy- és üdülőhelyek fejlődését egyrészt intenzív, másrészt extenzív irányban kívánják előmozdítani. Intenzív irányban hatnak azok a rendelkezések, amelyek lehetővé teszik, hogy anyagi eszközök álljanak az említett intézmények rendelkezésére a fejlődés tényezőinek létesítése végett; ily rendelkezések azok, amelyek a gyógyhelyi díjakra, a községi pótadó bizonyos részének átengedésére közművek létesítését célozó kényszertársulások vagy önkéntes szervezetek alakítására, belső és külső védőövek megállapítására, gyógyfürdőfejlesztés célját szolgáló kisajátításra vonatkoznak.
Extenzív irányban hatnak azok a rendelkezések, amelyek új gyógyfürdő létesítéséhez, vagy új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezéséhez engednek kisajátítást.
A törvény a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről, végül az ásvány- és gyógyvízforrásokról szól.
Ezek az intézmények az egészségügy szolgálatába állítva, részben a betegségek gyógyítására szolgálnak, tehát a gyógyító egészségügyi szolgálat eszközei, részben a betegségek megelőzését szolgálva, megelőző jellegűek. Gyógyító hatásuk alapján számítanak az egészségügyi intézmények közé a gyógyfürdők, az éghajlati gyógyintézetek, valamint az ezeket kiegészítő gyógyhelyek, míg az üdülőhelyek főleg a megelőzést vannak hivatva előmozdítani.
Az ásványvizek és a gyógyvizek hatása mind a megelőzés, mind a gyógyítás szempontjából fontos: az első esetben az emberi szervezet egészséges működését segítik elő, utóbbi esetben pedig a betegség gyógyszereiként szerepelnek.
A törvény I. fejezetében általános fogalmi meghatározásokat ad.
E szerint gyógyfürdő az az intézmény, amely akár gyógyvíznek vagy forrásterméknek, akár folyó- vagy tóvíznek természetes lelőhelyén való felhasználásával egymagában vagy más gyógymódokkal kapcsolatban gyógyít.
A törvényjavaslat kiindulópontjában szakít az eddigi felfogással: a gyógyfürdőket, valamint az éghajlati gyógyintézeteket nem tekinti elsősorban nyerészkedésre alakult vállalatoknak, hanem az egészségügyi szempont a vezető gondolat, úgyhogy ezek az intézmények lényegben az egészségügyi intézmények körébe tartoznak.
A gyógyfürdőknek a törvény meghatározása szerint két csoportja van: az egyik csoport, amelyik gyógyvíz vagy forrástermék felhasználásával gyógyít; ezek a tulajdonképpeni gyógyfürdők; a másik csoport, amelyik folyó- vagy tóvizet használ fel gyógyításra; ezek az úgynevezett vízgyógyintézetek. Önként érthető, hogy a törvény említett meghatározása nem vonatkozik az egyszerű tisztasági vagy üdülési fürdőkre, amelyek folyó-, tó- vagy kútvíznek felhasználásával köztisztasági célokat mozdítanak elő.
A másik egészségügyi intézmény, amelyiket a törvény szabályoz: az éghajlati gyógyintézet. Az éghajlati gyógyintézet az éghajlati tényezőknek és megfelelő gyógyítóberendezéseknek igénybevételével sokszor különleges gyógymódok alkalmazása mellett, gyógyít.
Ezek szerint mind a gyógyfürdő, mind az éghajlati gyógyintézet működése és gyógyítása két tényezőn alapszik. Ezek egyikét a természet szolgáltatja: a gyógyfürdőnél az ásványos vizeket, a forrástermékeket, a folyó- vagy tóvizet, az éghajlati gyógyintézetnél pedig a kedvező éghajlati viszonyokat. A kedvező éghajlati viszonyok közül fontos tényezők: a légnyomás, a levegő tisztasága, a levegő víztartalma, az általános hőmérséklet, a légáramlatok és a fénybehatás (inszoláció). A másik tényező a megfelelő gyógyítóberendezés: a kor színvonalán álló és az orvosi tudomány követelményeinek megfelelő gyógyítóeszközök, gépek, készülékek, különösen pedig az orvosi tudomány követelményeinek megfelelő rendszeres kezelést alkalmazó orvos. Egymagában egyik tényező sem elégséges ahhoz, hogy akár a gyógyfürdő, akár az éghajlati gyógyintézet megnevezés használatának engedélyezésére jogalapot adjon.
A gyógyfürdőket és az éghajlati gyógyintézeteket csak a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter engedélye alapján szabad a közönség számára megnyitni. Éppen az a körülmény múlhatatlanul szükségessé teszi, hogy közhasználatba vételük előtt megállapíttassék, vajjon megvannak-e a megfelelő közegészségügyi hatás biztosítékai. Ezt célozza a népjóléti és munkaügyi miniszter megnyitási engedélyének megállapítása. Ehhez pedig az szükséges, hogy az arra jogosított tulajdonos vagy az intézmény vállalkozója kérje az engedély megadását és igazolja a megszabott kellékeket. Természetesen a tulajdonossal egyenlő elbírálás alá esik a hitbizományi haszonélvező s az egyházi javadalmas. Ilyenkor azonban annak a hatóságnak, illetőleg testületnek a hozzájárulását is meg kell szerezni, aki az ingatlan állagát megváltoztató intézkedéseket illetően hozzájárulást adni jogosított. A feltételeket a törvény nem állapítja meg kimerítő felsorolással, hanem csak általános irányelveket ad. A feltételek között mindenesetre igazolni kell azt, hogy a gyógyfürdő, illetőleg az éghajlati gyógyintézet jellegét megalapító két tényező, t. i. a természetes és a mesterséges gyógytényezők megvannak, továbbá, hogy megvannak a betegek ellátásához szükséges egészségügyi, rendészeti, élelmezési, forgalmi előfeltételek is.
Igazolni kell tehát elsősorban, hogy a fürdőnek gyógyforrása vagy forrásterméke, vagy a folyó- vagy tóvíznek a fürdő berendezése útján igénybevett használati módja, vagy a hely éghajlata betegségek gyógyítására alkalmas, főleg pedig, hogy az intézetet megfelelően képesített orvos vezeti, hogy az intézetnek megvannak a gyógyítás céljából szükséges korszerű felszerelései. Ezeknek a feltételeknek részletezése a miniszteri rendelet feladata. Ezek a feltételek ugyanis a folyton változó viszonyok és a balneológia fejlődése következtében rövid időközökben módosulhatnak, míg a törvényhozási intézkedések megtétele, a törvények módosítása hosszabb időbe kerülhet. Ezzel szemben a törvényes felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletek nyomon követhetik az életviszonyoknak minden megváltozását.
Mivel a gyógyfürdő, valamint az éghajlati gyógyintézet egészségügyi intézmények: fennállásuk és működésük csak addig tarthat, amíg az egészségügyi érdekekkel ellentétbe nem kerülnek. Ha tehát a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) engedélyezésének feltételei egészen vagy részben megszűntek, a felügyeletet gyakorló törvényhatóságnak vagy a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszternek hiánypótlásra fel kell hívni a tulajdonost (a vállalkozót).
A törvény az eddigi jogállapottal szemben biztosítékot kíván nyujtani a gyógyfürdős (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosának: t. i. az engedélyt csak a törvényhatóság, az Országos Közegészségi Tanács és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság meghallgatása után lehet megvonni. Ez a három testület véleményében kifejezésre juttatja a közérdeket, a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) különleges szempontjait és a közegészségügyi érdeket. Természetesen, ha az engedély megvonása után a kifogásolt hiányokat pótolják, a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosának (vállalkozójának) az engedély újabb megadására van igénye.
Mivel ezeknek a testületeknek meghallgatása hosszabb időt vesz igénybe, sürgős szükség esetében a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) működését ideiglenesen felfüggesztheti. Ez a rendelkezés is biztosítékot jelent a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosának (vállalkozójának), mert ezt az intézkedést maga az egészségügy legfőbb hatósága, a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter is csak sürgős szükség esetében teheti meg.
A törvény a gyógyfürdők és az éghajlati gyógyintézetek fejlődését és működését belterjes és külterjes irányban iparkodik rendelkezéseivel előmozdítani. Belterjes rendelkezései: hogy a környező területet összhangba hozza a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) érdekeivel. Egyrészről különleges közigazgatási szervezetet ad a környező területnek, vagyis gyógyhely létesítésére ad módot, másrészről pedig a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) részére védőöveket biztosít és ingatlanok kisajátítását teszi a gyógyhelyeken működő ilynemű intézmények fejlesztése vagy ilyenek létesítése céljából lehetővé.
Belterjesen mozdítják elő a gyógyhelyen működő, tehát magasabb jelentőségű gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) érdekeit azok a rendelkezések is, amelyek anyagi előnyöket, bevételi forrásokat biztosítanak: így gyógyhelyi díjat rendszeresítenek, a községi pótadó egy részét a gyógyhely céljaira lekötik, végül a közérdekű munkálatok elvégzésére érdekeltségi kör alakítását teszik lehetővé.
Más anyagi előnyök a különböző adómentességek (42., 43. §).
A gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) érdekeinek előmozdítása szempontjából lényeges újítás a gyógyhely megnevezés használata. A közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc., valamint az e törvény alapján kibocsátott rendeletek nem tettek különbséget a gyógyfürdő mint gyógyintézet és a körülötte elterülő, különleges közigazgatási elbírálást kívánó terület között, amennyiben mind a kettőt gyógyfürdőnek nevezték. Ebből a közös megnevezésből sok visszásság származott, ami főleg az egyes gyógyfürdőkre vonatkozó szabályrendeletek jóváhagyásánál mutatkozott. Így ezek a szabályrendeletek az egészségügyi intézet magánjogi értelemben vett tulajdonosát gyógyfürdőtulajdonosnak nevezik, ami azt a látszatot kelthette, hogy a közigazgatási értelemben vett gyógyfürdőnek is a magánszemély a tulajdonosa. Ennek a közös megnevezésnek számos hátránya volt, azonkívül, hogy a gyógyfürdőkre vonatkozó törvényhatósági szabályrendeletek értelmezését sok tekintetben megnehezítette. Épp azért fontos az a meghatározás, amelyik szabatosan elválasztja egymástól a gyógyfürdőnek (éghajlati gyógyintézetnek) mint magántulajdonban lévő egészségügyi intézménynek és a gyógyhelynek mint közegészségügyi üzempontból alkotott közigazgatási egységnek a fogalmát.
Gyógyhely-megnevezés engedélyezésének csak akkor van helye, ha a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) gazdasági és egészségügyi jelentősége olyan, hogy hatását kiterjeszti a körülötte keletkezett településre, vagy az őt környező területre. Ilyenkor az illető terület a gyógyfürdő, illetőleg az éghajlati gyógyintézet céljait szolgálja. A gyógyhelynek két eleme van: az egyik a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet), a másik az őt környező terület, amelyek együttesen különleges közigazgatási intézményt alkotnak.
Mivel a gyógyhely engedélyezésénél nemcsak az egészségügyi, hanem a közigazgatási, a közgazdasági, a mezőgazdasági, az ipari és a forgalmi érdekeket is figyelembe kell venni, ennek engedélyezésére nem a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter egymagában, hanem a valamennyi tárca érdekeit képviselő m. kir. minisztertanács hivatott. Ily nagy horderejű minisztertanácsi határozat előtt meg kell hallgatni a helyi érdekek érvényrejuttatása céljából a törvényhatósági bizottságot, a közegészségügyi szempontok figyelembevétele végett az Országos Közegészség - Tanácsot, a különleges fürdőügyi szempontok figyelembevétele végett pedig az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságot. A gyógyhelymegnevezés engedélyezését minden érdekelt kérheti, akit eljárásában közérdekek vezetnek: tehát az érdekeltek egyesületei (fürdőegyesületek, stb.), az érdekelt gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója), az érdekelt község képviselőtestülete és végül azok az előbb említett testületek, amelyeket a m. kir. minisztérium határozata előtt minden esetben meg kell hallgatni.
A gyógyhely összefüggő terület, amely magában foglalja akár valamely község egész területét, akár területének meghatározott részét, akár több szomszédos község területét egészen vagy részben. Az engedélyezéskor a gyógyhely területének határait is meg kell állapítani; a megállapított terület megváltoztatására is csak a minisztertanács jogosult, mégpedig ugyanazoknak meghallgatásával, akiket a gyógyhelymegnevezés használatának engedélyezése előtt meghallgatni kellett.
A gyógyhelymegnevezés használatának engedélyezése közigazgatási szempontból a következő fontos következményekkel jár:
1. külön közigazgatási szerv létesül a hatósági biztos személyében;
2. gyógyhelyi hivatalos orvost kell kijelölni;
3. a gyógyhely ügyeinek intézésére gyógyhelyi bizottság alakul vagy a gyógyhelyi bizottság feladatainak ellátására a helybeli fürdőegyesület kap megbízást;
4. gyógyhelyi díj szedhető;
5. a községi pótadórészesedés a gyógyhely céljaira átengedhető;
6. a gyógyhely közérdekű munkálatainak elvégzésére érdekeltségi kör alakítható;
7. külső és belső védőöv állapítható meg;
8. a közegészségügyi érdekből szükséges ingatlanok kisajátíthatók.
A hatósági biztos hatáskörét az illetékes elsőfokú rendőrhatóság gyakorolja (pl. a főszolgabíró vagy az államrendőrség működésének területén a rendőrkapitány). Ha azonban szükséges és a gyógyhely területén nincs elsőfokú rendőri hatóság, a törvényhatóság, illetőleg a m. kir. államrendőrség kerületi főkapitánya külön hatósági biztost rendelhet ki, akinek jogi képesítése kell, hogy legyen.
A hatósági biztos különleges feladata a közegészségügy, a közrend, a közcsend, a közerkölcsiség és a közbiztonság felett őrködni, továbbá felügyelni, hogy a lakás, az élelmezés és egyéb szükségleti cikkek árai nem haladják-e meg az indokolt mértéket. Ő határoz a gyógyhelylátogatók lakásügyeiben is, feltéve, hogy az elintézés nem tartozik a kir. bíróságok hatáskörébe.
A hatósági biztos közegészségi teendőiben a gyógyhelyi hivatalos orvos áll mint orvosszakértő rendelkezésre. A gyógyhelyi hivatalos orvos állása tiszteletbeli, működéseért díjazást nem kap és eljárásában a hatósági orvost helyettesíti.
A gyógyhely önkormányzati szerve a gyógyhelyi bizottság, amelynek feladata egyrészt a gyógyhely érdekeinek a védelme, másrészt jövedelmeinek beszedése és felhasználása.
A gyógyhelyi bizottság szervezetét és működését a m. kir. minisztérium rendelettel fogja megállapítani (45. §).
A törvény a fennálló állapotokat javítani akarja, de számol a tényleges helyzettel és továbbra is fel akarja használni mindazokat a szerveket, amelyek a gyógyhelyek érdekeinek előmozdítására eddig alkalmasnak bizonyultak. Ennélfogva az eddig bevált fürdőegyesületeket is fenntartja, sőt működésük önkéntes jellege helyett megfelelő esetekben hatósági jogkört is ruház reájuk, úgyhogy a fürdőegyesületek ezekben az esetekben mindazokat a jogokat gyakorolhatják, amelyek a gyógyhely önkormányzati szerveinek, a gyógyhelyi bizottságoknak vannak fenntartva. Azonban a törvény az önkormányzat jogaival való felruházás ellenében a fürdőegyesületektől meghatározott biztosítékokat kíván, működésükben szabad elhatározásukat korlátozza, sőt - ellentétben az egyesületi működés alapelveivel - bizonyos tekintetben hatósági vezetés alá helyezi.
Igy a fürdőegyesület hatósági jogkört csak abban az esetben nyerhet, ha az alapszabályok személyválogatás nélkül, minden helybeli érdekeltet belépésre feljogosítanak. A választmánynak hivatalból elnöke a hatósági biztos, hivatalból tagjai a törvényhatóság első tisztviselőjének kiküldötte és a hatósági, illetőleg a gyógyhelyi hivatalos orvos, a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója) és vezető orvosa.
A fürdőegyesület önkéntes társuláson alapulván, működésében a gyógyhely érdekeit elhanyagolhatja vagy a közérdeket sértheti; ilyenkor a törvényhatóság első tisztviselőjének megokolt előterjesztésére a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter gyógyhelyi bizottság felállítását rendelheti el. Ebben az esetben a fürdőegyesület természetesen elesik a gyógyhelyi bizottság jogainak gyakorlásától, azonban szabad egyesületi önkormányzatát minden tekintetben visszanyeri.
A fürdőegyesület átalakulása a gyógyhelyi önkormányzat szervévé maga után vonja, hogy viszonyait az általános egyesületi jogtól eltérően kell a törvényben rendezni és határozatainak felülvizsgálata, valamint alapszabályainak láttamozása, végül a már működő fürdőegyesületek alapszabályainak újabb bemutatása tárgyában rendelkezni (14., 51. és 55. §).
A gyógyhely bevételei: a gyógyhelyi díj és a községi pótadórészesedés.
A gyógyhelyi díj bevezetése fakultatív. Mértékét a törvényhatóság első tisztviselője a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) javaslatára évről-évre állapítja meg. Azok a gyógyhelylátogatók kötelesek megfizetni, akik nem kereseti foglalkozás végett három napot meghaladó időt töltenek a gyógyhelyen.
A gyógyhelyi díjat a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) írja elő és szedi be; behajtásukért a bérbeadók és a gyógyhelylátogatók egyetemlegesen felelősek.
Mivel a gyógyhelyi díj közcélokat szolgál, közadók módjára kell behajtani; erre a célra a hatósági biztos által aláírt kimutatás szolgál.
Teljesen új és a gyógyhelyek fejlődésére alapvető jelentőségű a gyógyhelynek másik bevétele: a községi pótadórészesedés.
Gyógyhelyeink és üdülőhelyeink fejlődésének egyik legnagyobb akadálya a községek részéről való megértés hiánya. Ennek következtében a községek az említett intézményekben, a bérbeadók pedig a gyógyhelylátogatókban csak jövedelmi forrást látnak, a nélkül, hogy saját érdeküket helyesen felismerve, közegészségügyi, köztisztasági, szépészeti munkálatokkal saját községük látogatottságát elősegítenék és így saját megélhetésüket, gazdasági érdekeiket előmozdítanák. Így előáll az a visszás helyzet, hogy különösen a Balaton mentén a községi házadó túlnyomó részét az említett egészségügyi intézmények, valamint a villatulajdonosok viselik, a nélkül, hogy az így befolyó községi pótadóból közérdekű munkálataik elvégzésére, telepük csinosítására, világítására, csatornázására bármit is visszakapnának. Ennek megszüntetése végett a törvény módot ad arra, hogy a m. kir. belügyminiszter, a gyógyhelyi bizottság indokolt előterjesztésére, a m. kir. népjóléti és munkaügyi, valamint a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve elrendelhesse, hogy a gyógyhelyen levő épületek után befolyó községi pótadó 30 százalékát a községi költségvetésben a gyógyhely közcélú (közegészségi, útépítési és fenntartási, világítási, köztisztasági, szépítési stb.) intézményei javára kiadásként tüntessék fel és évnegyedes utólagos részletekben a gyógyhelyi bizottságnak (fürdőegyesület választmányának) fizessék ki.
Ennek a rendelkezésnek azonban csak akkor van helye, ha a gyógyhely nem terjed ki a község egész területére; abban az esetben ugyanis, ha a község egész területe gyógyhely, a község és a gyógyhely érdeke azonos és így különleges intézkedésre szükség nincs.
A községi pótadórészesedés átengedése egyik legfontosabb biztosítéka gyógyhelyeink remélt fejlődésének. Eddig a gyógyhelyek fejlesztésénél mindent az állami hozzájárulástól vártak. Az állam pénzügyi megterhelése azonban lehetetlenné tette, hogy a magyar fürdőügy fejlesztésére oly jelentős összegek fordíttassanak, amilyeneket az ügy jelentősége megkíván. A törvényjavaslat a községi pótadórészesedéssel esetleg több százezer pengőre tehető anyagi segélyt bocsát a gyógyhelyek rendelkezésére, lehetővé teszi a gyógyhelyek területének rendezését, az egészségügyi és a kulturális igények kielégítésének megfelelő biztosítását. A községi pótadórészesedés azonban nemcsak évi hozzájárulást jelent a gyógyhelyeknek, hanem megoldja a magyar gyógyhelyek évek óta vajudó hitelszükségletét is. Ugyanis a községi pótadórészesedés engedélyezése nemcsak egy évre szól, hanem előre meg nem állapított hosszabb időre, amíg csak a gyógyhely jellege meg nem szűnik. Ennélfogva lehetséges, hogy a gyógyhelyen olyan beruházások céljára, amelyeknek elvégzéséhez nagyobb tőkék szükségesek, a községi pótadórészesedést előre is leköthessék. A községi pótadórészesedés nemcsak a szükséges munkák elvégzése végett több évre kiterjedő munkaprogramm megállapítását teszi lehetővé, hanem módot nyujt arra is, hogy az illetékes m. kir. belügy-, m. kir. pénzügy- és m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterek engedélye alapján a községi pótadórészesedés 10-12 évre előre leköthető legyen és így a gyógyhely által felveendő kölcsön törlesztéses alapjául szolgáljon.
A községi pótadórészesedés tehát a befolyó községi bevételek célszerűbb felhasználásának biztosításával megoldja a gyógyhelyek hitelszükségletét a nélkül, hogy akár az államra, akár a községre újabb terhet róna. Ezzel a törvény a gyógyhelyeknek nemcsak anyagi segítséget nyujt, hanem elősegíti azt is, hogy fürdőzésre szoruló betegeink külföldi gyógyfürdők és éghajlati gyógyintézetek helyett egészségügyi intézményeinket keressék fel és ezzel fizetési mérlegünket tehermentesítsék.
Másrészt a községi pótadórészesedés a községek érdekeit is figyelembe veszi. Nemcsak a villatulajdonosok és a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa által fizetett házadó után befolyó községi pótadó 70 százalékát engedi át a községi igazgatás általános céljaira, olyan adózók után, akik a község iskolai, mezőgazdasági és igazgatási költségeinek a növeléséhez alig számbavehető módon járulnak hozzá, hanem a községi képviselőtestület közvetlen rendelkezése alól elvont 30 százalék is jórészt oly beruházások fedezésére szolgál, amelyeket egyébként a község tartozott volna elvégeztetni. Ezenfelül az említett célokra kiadott összegek is jelentékeny részben munkabérek alakjában visszajutnak a községi lakossághoz, amelynek munkaalkalmait növelik. A közegészségi, köztisztasági, szépészeti stb. viszonyok javítása maga után vonja a gyógyhely látogatottságának emelkedését, ami a község lakosságának újabb bevételi forrásokat jelent, sőt magának a községnek háztartása is a gyógyhelylátogatók fogyasztása után beszedett fogyasztási adók emelkedése által számbavehető jövedelemtöbbletben részesül.
Azoknak a közérdekű munkálatoknak elvégzése érdekében, amelyeknek költségei a gyógyhely jövedelmeiből (gyógyhelyi díj, községi pótadórészesedés) nem fedezhetők, érdekeltségi kör alkotható.
Az érdekeltségi kört a gyógyhelyen lévő ingatlanok tulajdonosai alkothatják meg, mégpedig meg kell alakítani, ha a gyógyhelyen lévő ingatlanok tulajdonosainak ház- és földadó szerinti többsége kívánja. Az érdekeltségi kör megalakítása tárgyában a törvényhatóság első tisztviselője határoz, akinek határozata ellen a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterhez lehet fellebbezni. A népjóléti és munkaügyi miniszter határozatát az érdekelt miniszterekkel, ú. m. a m. kir. belügyminiszterrel, a m. kir. pénzügyminiszterrel, a m. kir. földmívelésügyi és a m. kir. kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve hozza meg.
Az érdekeltségi kör feladata a gyógyhely céljaira szükséges közérdekű (egészségügyi, vízvezetéki, csatornázási, talajvízlevezetési, világítási, partrendező, parkozási, fürdőházépítési stb.) munkálatok elvégzése. Az érdekeltségi hozzájárulás arányát a megegyezés szabja meg; ennek hiányában a törvényhatóság első tisztviselője határoz. Határozata ellen fellebbezésnek van helye és a másodfokú határozat, minthogy közadók természetével bíró szolgáltatásról van szó, a közigazgatási bíróságnál panasszal megtámadható.
Az érdekeltségi körök kötelező megalakítása lehetővé teszi a gyógyhelyek közművekkel való ellátása problémájának megoldását. Eddig az ingatlantulajdonosok elenyésző hányadának szeszélye megakadályozhatta azt, hogy gyógyfürdőink egy részében, amelyek a törvény alapján gyógyhellyé fognak átalakulni, az összesség érdekében álló közérdekű munkák létesüljenek. Gyógyfürdőügyünk elmaradottsága nem kis részben a most megvalósított intézkedés eddigi hiányának tudható be. Egyébként az érdekeltségi körök kötelező megalakítása nem ismeretlen a magyar jogban; elég rámutatni a vízszabályozó, a közlegelő stb. társulatokra, amelyek a törvény intézkedéseinél jóval messzebb mentek.
A gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet), illetőleg a gyógyhely érdekében belső védőövet lehet megállapítani. A gyógyhelymegnevezés engedélyezése ugyanis mintegy elismerése annak, hogy valamely területre legfontosabb érdek az ottműködő gyógyfürdő, illetőleg éghajlati gyógyintézet zavartalan működése.
Ha elfogadjuk legfontosabb érdekként a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) zavartalan működésének biztosítását, gondoskodni kell arról, hogy legyen olyan terület, amelyen belül gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzem ne sérthesse az egészségügyi érdekeket, ne zavarja a gyógyhelylátogatók gyógyulási feltételeit és nyugalmát, ne veszélyeztesse biztonságukat.
Ezt a célt szolgálja a belső védőöv. A belső védőöv létesítése csak fakultatív; az érdekeltek kérhetik és kérelmük tárgyában a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter az érdekelt miniszterekkel egyetértve határoz, megállapítván egyúttal a belső védőöv határait is. A belső védőöv határa nem azonos a gyógyhely határaival; lehetséges, hogy a belső védőöv határai a gyógyhely területén belül vagy kívül húzódnak, sőt az is lehetséges, hogy egyes gyógyhelyeken belső védőöv nincs is megállapítva.
A belső védőöv védelmet biztosít valamely újonnan alapítani szándékolt üzem létesítése, valamely megszüntetett üzem folytatása vagy valamely működő üzem megváltoztatása ellen. Aki a belső védőövön belül gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzemet akar létesíteni, vagy a már meglévő üzemét változtatni vagy szünetelő üzemét folytatni vagy használaton kívül lévő épületét a fenti célokra használatba venni kívánja, erre irányuló szándékát az elsőfokú iparhatóságnak, illetőleg amennyiben gazdasági üzemről van szó, az elsőfokú közigazgatási hatóságnak bejelenteni köteles. Az érdekeltek: tehát a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) és a gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója) az üzem létesítése ellen kifogást tehetnek.
A belső védőövre vonatkozó rendelkezések az ipartelepek engedélyezésénél a gyakorlatban már ezidőszerint is érvényesülnek. E törvény ebben a vonatkozásban csak annyiban tartalmaz újítást, hogy nemcsak az ipari és a kereskedelmi, hanem az eddigi engedélyhez nem kötött gazdasági üzem vagy gazdasági üzemhez tartozó létesítmények bejelentését is elrendeli.
Szükségessé tette ezt az intézkedést az a tapasztalat, hogy sok gyógyfürdőnek (éghajlati gyógyintézetnek) működését bénította meg a közelében elhelyezett istállógazdaság, amelyhez eddig telepengedélyre szükség nem lévén, az egészségügyi érdekek nem voltak megvédhetők.
Nehogy a közegészségügyi érdekekkel szemben a közgazdasági érdekek háttérbe szoruljanak, a szóbanlévő kérdésben a m. kir. kereskedelemügyi, illetőleg a m. kir. földmívelésügyi miniszter határoz, azonban a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve.
Ha a belső védőövön belül szabályszerűen keletkezett, illetőleg engedélyezett gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzem működése veszélyezteti az egészségügyi érdekeket: az üzem csakis az érdekeltek teljes kárpótlása mellett sajátítható ki.
Távolabbi területre terjesztik ki a gyógyhely, illetőleg a gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) érdekében a védelmet a külső védőövek.
A külső védőöv határain belül a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi érdekeinek megfelelően a gazdasági mívelési módokat változatlanul fenn kell tartani vagy ellenkező esetben meg kell változtatni. Természetesen külső védőöv megállapításának csak akkor van helye, ha az a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi követelményei szempontjából elkerülhetetlenül szükséges. Annyiban is enyhébb a külső védőövben a korlátozás, hogy épületekre, díszkertekre, bekerített vadaskertek használatára nem terjed ki.
Közismert, hogy a gyógyfürdőknek, különösen pedig a gyógyintézeteknek egészségügyi érdekeit mennyire előmozdítják a környező erdőségek. Balatonmenti fürdőinknek az ivóvízellátás nehézségein kívül nem kis hátránya a környező árnyas erdők hiánya. Éghajlati gyógyintézeteink csekély számában pedig közreható tényező erdős vidékeinknek megfogyása is. Épp ezért a törvény újból kiemeli az 1879:XXXI. törvénycikkben foglalt erdőtörvény és az alföldi erdők telepítéséről és a fásításokról szóló 1923:XIX. tc. rendelkezéseit azzal, hogy mind a belső, mind a külső védőöv területén a silány legelőknek vagy egyéb gyenge termőerejű területeknek és a vízmosásoknak fokozatos beerdősítését rendeli.
A gyógyhelyeknek további védelmet biztosít a törvénynek az a rendelkezése, amely szerint a belső és a külső védőövbe bevont erdőket az erdőtörvény megfelelő rendelkezései szerint gazdasági rendszeres üzemterv alapján kell kezelni, ami kizárja a környező erdők szükségtelen kivágását.
A gyógyfürdőknek (éghajlati gyógyintézeteknek) gyógyító hatását kiegészítik azok az orvosi rendeletre előírt séták, amelyeket a gyógyhelylátogatók a gyógyfürdőt (éghajlati gyógyintézetet) környező vidéken, főleg az erdőkben tesznek. Ennek biztosítása végett a törvény lehetővé teszi, hogy a gyógyhelyi bizottságnak (fürdőegyesület választmányának), illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosának kívánságára a külső védőöv területén a gyógyhelylátogatók használatára gyalogutat hasítsanak ki.
A gyalogutak kihasítása anyagi kárpótlással jár és ha a gyógyhely ennek a megnevezésének használatára való jogosultságát elveszti vagy ha a szolgalmi jog létesítésének alapjául szolgáló körülmények megváltoztak vagy megszűntek, mind a belső, mind a külső védőövek megszűnnek.
Az üdülőhelyek olyan egészségügyi intézmények, amelyeknek célja az egészség megelőző védelme. Üdülőhely az a település, amelyet kedvező természeti fekvése alkalmassá tesz arra, hogy az év nagyrészét zárt helyen töltő városi lakos pihenhessen s ott tartózkodása alatt idejét napon, tiszta levegőn vagy üdítő folyó- vagy tóvízben tölthesse.
Az üdülőtelepek látogatása az üdülni szándékozók vagyoni állapotától, egészségétől, előszeretetétől, egyéni hajlamaitól függ. A környezetváltozáson kívül, amelyik az üdülésnek egyik legfontosabb alapeleme szükséges, hogy az üdülőhely éghajlati sajátságai, a levegő tisztasága, a kellemes hőmérséklet, a fokozott inszoláció és a dús, lehetőleg erdős növényzet is elősegítsék az üdülés preventív egészségügyi hatását.
A mai Magyarország üdülőhelyekben igen gazdag, különösen tóparti és folyóparti üdülőtelepek vannak nagy számban. A Balaton, a Velencei-tó partjai, a Duna és a Tisza melléke mind alkalmasak az üdülésre. Habár szubalpin éghajlatú, hegyi levegőjű helyeink alig vannak, a Bakony a Mecsek, Nyugat-Magyarország dombvidéke, különösen pedig a Mátra számos, ebből a szempontból eddig még fel nem fedezett falvai kínálkoznak megfelelő üdülőhelyül.
Reájuk azok a szabályok, amelyek a gyógyhelyekre vonatkoznak, a maguk egészében nem alkalmazhatók. A törvény tehát felhatalmazást ad a m. kir. minisztériumnak, hogy a gyógyhelyekre vonatkozó szabályokat az üdülőhelyekre megfelelően alkalmazza, hatályukat egészen vagy megfelelő módosításokkal az üdülőhelyekre kiterjessze.
Különös figyelmet érdemel hazánk természeti kincsei között a Balaton, amelyik mellett a gyógyfürdőknek és az üdülőhelyeknek egész sorozata működik.
A törvénynek a gyógyhelyekre vonatkozó rendelkezései módot adnak arra, hogy a Balaton mellett működő gyógy- és üdülőhelyek a kellő anyagi erőkhöz juthassanak. Míg eddig a gyógyhelyi díjak, valamint a fürdőegyesületek tagdíjai nem voltak elégségesek a közműveknek, így vízvezetékeknek, utaknak, parkoknak, fürdőintézeteknek, csatornázásnak és világításnak megvalósításához szükséges anyagi erők előteremtéséhez, a javaslatnak a községi pótadórészesedésre vonatkozó rendelkezése (16. §) több százezer pengő hozzájárulást s az évi összeg 10-20-szorosának megfelelő hitelalapot fog biztosítani ezeknek a hiányoknak a megszüntetésére. Az ivóvízhiánnyal csaknem egyenértékű baja a Balaton vidékének, különösen a somogyi részen, partjának kopársága; a védőövekre vonatkozó rendelkezések elégségesek lesznek az erdősítés előmozdítására és a tájképi szépségek védelmére. A törvényjavaslatban biztosított kedvezmények a Balaton vidékének fejlődését előreláthatóan jelentősen elő fogják mozdítani, nemcsak ennek a vidéknek, hanem az ország közgazdaságának mérhetetlen előnyére.
Azt a jelentőséget, amelyet a Balaton mentén fekvő tóparti, valamint ásványos vízgyógyfürdők a magyar gyógyfürdőügyben jelentenek, kiemeli a törvény 45. §-ának második bekezdése, amelyik lehetővé teszi, hogy a minisztérium a gyógyhelyekre és az üdülőhelyekre vonatkozó rendelkezéseit a Balaton partja mentén módosításokkal léptesse életbe.
A törvény legutóbb hivatkozott §-a a gyógyhelyekre és az üdülőhelyekre vonatkozó szabályok tekintetében különleges elbírálásban kívánja részesíteni Budapest székesfővárost is.
Budapest székesfőváros ugyanis szemben a magyarországi községek nagyrészével, nemcsak hogy nem viseltetik ellenszenvvel a gyógyfürdők iránt, hanem maga a legnagyobb gyógyfürdőtulajdonos, úgyhogy a gyógyhelyekre vonatkozó rendelkezéseknek csaknem kizárólag azok a §-ai jelentősek Budapestre, amelyek a külső és a belső védőövek kérdését szabályozzák.
A székesfővárost gyógyhellyé nyilvánítani a maga egészében nem volna célszerű. A főváros nagykiterjedésű területének egyes részei oly fontos ipartelepekkel vannak teleépítve, hogy azok megszüntetése vagy üzemi korlátozása a gyógy- és ásványvizektől való távolságuk miatt nemcsak felesleges, hanem a lakosság munkanélküliségét is növelné, amelyért igen erős idegenforgalom sem nyujthatna kárpótlást.
Az ásvány- és gyógyvizek forgalmának rendeleti úton való szabályozására már a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 107. §-a felhatalmazást adott. A fenti felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletek alkalmazkodtak az élet követelményeihez, a forgalom kívánalmaihoz és a balneológia fejlődéséhez.
A rendeleti szabályozással az érdekeltség általában meg volt elégedve, úgyhogy az ásvány- és gyógyvizek kérdésének újabb törvényhozási szabályozását nem sürgette annyira, mint a gyógyfürdőkét.
Épp ezért a törvény fenntartja az ásvány- és gyógyvizekre vonatkozó eddigi szabályozás alapelveit, csak a meghatározásokat módosította a balneológiai tudomány legújabb álláspontjának megfelelően. E szerint az ásványvizeket a rendes víztől eltérő vegyi összetételük, fizikai tulajdonságaik és geológiai eredetük különböztetik meg és ha az ásványvíznek gyógyító hatása van, gyógyvíznek hívjuk.
A balneológia újabban arra az álláspontra helyezkedett, hogy mesterséges ásványvizek készítése és forgalombahozatala meg nem engedhető. Amennyiben azokat a gyógyhatásokat, amelyek egyes gyógyvíznek sajátságai, az orvos a beteg érdekében alkalmazni akarja, módjában van az adott esetben annak gyógyszeres elkészítését orvosi vénnyel lehetővé tenni.
A törvény ezek alapján csak kivételesen engedi meg a mesterséges ásványvizek készítését, mégpedig a szerzett jogok tiszteletbentartása céljából, úgyhogy az, aki a törvény hatálybalépése idejében hatósági engedéllyel mesterséges ásványvizet előállít és forgalomba hoz, engedélyének megújítását kérheti. Ez az átmeneti engedély azonban legfeljebb öt év tartamára szólhat.
Nem tekinthető mesterséges ásványvíznek a természetes ásványvíznek szénsavval telítése vagy pedig más megengedett megváltoztatása, pl. vastartalmának a kivonása. A közönség megtévesztésének elkerülése végett ezeket a változtatásokat is fel kell tüntetni a forgalomba hozatalra szolgáló palackokon.
Ásványvíz, valamint gyógyvíz - megnevezés használatához és forgalomba hozatalukhoz a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter engedélye kell.
A forgalomba hozható ásvány- és gyógyvíz forrásának védelmére forrásvédterületet lehet megállapítani. A forrásvédterületet az illetékes elsőfokú bányahatóság javaslata alapján a m. kir. földmívelésügyi miniszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi, valamint a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve állapítja meg. A forrásvédterületen belül ásást vagy fúrást csak a bányahatóság engedélyével szabad kezdeni és azt megelőző engedélyezés esetében is be kell szüntetni, ha az ásvány- vagy gyógyvízforrást veszélyeztetné.
A gyógyhelyek fejlesztéséhez, az ásvány- és gyógyvízüzemek folytatasához, valamint új gyógyfürdők, ásvány- és gyógyvízüzemek létesítéséhez szükséges ingatlanok kisajátításának a biztosítása volt egyik legfontosabb rugója annak a mozgalomnak, amelyet az érdekeltség az új törvény meghozatala érdekében kifejt.
A kisajátításról szóló 1881:XLI. tc. 2. §-a a kisajátítást a községekben közfürdők javára, 3. §-a pedig törvényhatósági joggal felruházott városokban ezenfelül közegészségügyi intézmények létesítésére megengedte. Ezeket a rendelkezéseket azonban a gyakorlat nem alkalmazta az e törvényjavaslatban szabályozott egészségügyi intézményekre.
A törvény megengedi nemcsak a gyógyhelyek, valamint a gyógyhelyen levő gyógyfürdők és éghajlati gyógyintézetek fejlesztéséhez, továbbá az ásvány- és gyógyvízüzemek folytatásához szükséges ingatlanok kisajátítását, hanem új gyógyfürdő létesítése vagy új ásvány- és gyógyvízforrás üzembehelyezése végett kisajátítást enged arra az ingatlanra is, amelyen még fel nem tárt vagy feltárt, de ki nem használt, egyszersmind pedig közegészségügyi szempontból közérdekű ásvány- vagy gyógyvízforrás van.
A kisajátítás kétségkívül egyike a tulajdonjogot legerősebben korlátozó jogi intézményeknek, épp azért előfeltétele mindig a közérdek. A kisajátítás alapjául szolgáló fontos közérdeknek kell tekinteni a gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, gyógyhelyek, ásvány- és gyógyvízforrások működésének a biztosítását. Ezeknél olyan természeti kincsről van szó, amelyik nem pótolható, tehát éppúgy, mint a bányaüzemek engedélyezésénél, a természeti kincsek monopóliumszerű jellege teszi szükségessé a köz érdekében való felhasználás biztosítását.
A kisajátítás ideiglenes, ha az ásvány- vagy gyógyvíz felkutatása vagy feltárása végett szükséges, ha pedig már feltárt forrásra van szükség, a kisajátítás végleges.
A törvény a kisajátítás körét kiterjeszti. T. i. nemcsak a fentebb felsorolt egészségügyi intézmények kiegészítése végett engedi meg a kisajátítást, hanem lehetővé teszi azt is, hogy valamely ásvány- vagy gyógyvízforrás közegészségi szempontból való kihasználás végett kisajátítható legyen, ha azt tulajdonosa nem használja ki. Kisajátítható tehát az az ásvány- vagy gyógyvízforrás, amelynek vizét egyáltalában nem használják fel, hanem felhasználás nélkül engedik elfolyni.
A kisajátítási jog kiterjesztésére, ha gyógyfürdőügyünket ki akarjuk építeni, elkerülhetetlen szükség van. Csak a kisajátítási jog kiterjesztése fogja megszüntetni azt a tűrhetetlen helyzetet, hogy földbirtokosaink egyrésze nemtörődömségből a birtokán fakadó ásvány- és gyógyvizeket veszni hagyja akkor, amikor hazánk megcsonkítása következtében természeti kincseink legnagyobb részét elvesztettük és amikor betegeink ezrei kénytelenek betegségük gyógyítása végett külföldi gyógyfürdőket igénybe venni. Nemcsak egészségügyi és humanitárius érdek kívánja az ásvány- és gyógyvízforrások kisajátítás útján való kényszerfeltárását, hanem az a közgazdasági érdekünk is, hogy fizetési mérlegünk fölösleges megterhelését elkerüljük. Kétségkívül ellenkezik a közérdekkel, hogy ásvány- vagy gyógyvíznek a fontos egészségügyi érdekek által követelt kiaknázását egyéni szeszély mellőzhesse, még oly esetben is, amikor arra megfelelő vállalkozó tőke jelentkezik.
A tulajdonost a törvény a kisajátítási jog túlzásbavitt alkalmazásával szemben védelemben részesíti, úgyhogy a méltányosságot a legmesszebbmenően gyakorolja. Így az ingatlan tulajdonosát kisajátítás előtt fel kell hívni, hogy a kitűzött határidőben a gyógyfürdő, illetőleg az éghajlati gyógyintézet, vagy az ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezése iránt intézkedjék vagy a forrás feltárását teljesítse. Csak ha a kitűzött határidő eredménytelenül telt le, lehet kisajátítási eljárást elrendelni.
Védelemben részesülnek a már működő ásvány- vagy gyógyvízforrások tulajdonosai is. Ezekkel szemben, ha a közegészségügy érdekeinek meg nem felelő módon kezelik a forrást és ha a hiányokat a törvényhatóság által kitűzött határidőben nem pótolják, közegészségügyi érdekből a m. kir. minisztérium elrendelheti, hogy az ásvány- vagy gyógyvízforrás, illetőleg az ahhoz tartozó ingatlan és üzemi berendezés az üzem terhére hatósági kezelésbe kerüljön, ami azonnal megszűnik, amint a tulajdonos (vállalkozó) a hiányokat pótolja vagy a hiány megszüntetésére biztosítékot nyujt.
Kisajátítás esetében a tulajdonosnak az 1881:XLI. tc. alkalmazásával a teljes kártérítés jár.
Új gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, gyógyhelyek, ásványvíz-, illetőleg gyógyvízüzemek üzembe helyezésére irányuló vállalkozási kedv felélesztésére a törvény legfeljebb 15 évre terjedő ideiglenes adómentességet biztosít azoknak a vállalatoknak, amelyek e törvény életbelépése után jelentékeny beruházásokkal létesülnek.
A gyógyfürdőkre, az éghajlati gyógyintézetekre, a gyógyhelyekre az üdülőhelyekre, továbbá az ásvány- és gyógyvízforrásokra vonatkozó kérdések szakszerű tárgyalása végett a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter véleményező és indítványozó testületet szervez Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság néven.
A bizottság elnöke a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter, másodelnökét és tagjait a szakférfiak és az érdekeltek köréből a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter nevezi ki. A bizottságnak egy-egy tagját a földmívelésügyi, a kereskedelemügyi, az igazságügyi, a belügyi és a pénzügyminiszternek, továbbá Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának, az Országos Társadalombiztosító Intézet és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete igazgatóságának, végül az Országos Közegészségi Tanácsnak kijelölése alapján kell kinevezni. Azoknak a testületeknek kijelölési jogát, amelyeknek működése rendeleten vagy társadalmi egyesülésen alapszik, a végrehajtási rendelet fogja biztosítani. Így az Országos Idegenforgalmi Tanácsnak, a Balatoni Intéző Bizottságnak, Budapest Fürdőváros Egyesületnek, az Országos Balneológiai Egyesületnek stb. a részvétele intézményesen biztosítható. Ez a rendelkezés nem kívánja érinteni az Országos Közegészségi Tanácsnak az 1876:XIV. tc. 170. §-ában a fürdőügy tekintetében biztosított hatáskörét.
A gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről, az ásványvizekről és a gyógyvizekről, végül a forrástermékekről a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter törzskönyvet vezettet.
A büntető rendelkezéseket a törvény által védett fontos egészségügyi érdekek teszik szükségessé.
Mivel a jelen törvény intézkedései az 1876:XIV. tc. 100-108. §-ában foglaltaktól lényegesen különböznek, a törvény hatálybalépte előtt a gyógyfürdő, illetőleg gyógyforrás megnevezés használatára engedélyt nyert fürdők és források kezelői kötelesek a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet), a gyógyhely, az üdülőhely, illetőleg az ásványvíz vagy gyógyvíz megnevezés használatának engedélyezéseért a törvény hatálybaléptétől számított egy év alatt folyamodni. Természetes, hogy a folyamodás elintézéseig régi megnevezésüket használhatják.
Miután az intézkedések végrehajtásának előkészítése hosszabb időt igényel, (így az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság megszervezése, a törvényben nyert felhatalmazás alapján a rendeletek kibocsátása stb.) az életbeléptetés idejének meghatározására a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter kap felhatalmazást.
A törvény a gyógyfürdőintézmény meghatározásánál kiinduló pontnak tekinti azt, hogy emberek gyógyítására gyógyvizet vagy forrásterméket, folyó- vagy tóvizet használjon.
A felhasználásnak vagy egymagában kell a gyógyító hatást kifejteni, pl. hévvizes fürdő alkalmazásával rheumás megbetegedéseknél, vagy pedig más gyógymódokkal kapcsolatban, amikor a gyógyvíznek, a forrásterméknek, a folyó- vagy tóvíznek használatát más gyógymódokkal kiegészítik vagy fokozzák, pl. valamely gyógyvíznek fogyasztását diétás táplálkozással egészítik ki.
A természeti kellékek, amiket a gyógyfürdőnél megkíván: a gyógyvíz, a forrástermék, a folyó- vagy tóvíz. Kútvíz csak akkor vehető figyelembe, ha ásványos tartalma alapján gyógyvíznek tekinthető. Ugyanez áll az artézikutakra is.
Forrástermék a rádiumtartalmú vagy egyébként gyógyhatású iszap, különös kémiai és fizikai összetételű láp, különleges összetételű sók stb.
Ezeknek a természeti elemeknek lelőhelyükön kell gyógyításra szolgálniok. Így pl. nem gyógyfürdő valamelyik budapesti intézet egyedül azon az alapon, hogy kolopi iszapot vagy karlsbadi vizet használ a gyógyításhoz.
A természeti kellékek megléte nélkülözhetetlen, de nem egyedüli feltétele a gyógyfürdő megnyitásának.
A folyó-, tó- vagy kútvíznek felhasználására berendezett egyszerű tisztasági vagy üdülési fürdők nem tekinthetők e törvény szerint minősülő gyógyfürdőknek. Ezekre a fürdőkre e törvénynek a gyógyfürdőkre vonatkozó szabályai nem vonatkoznak. A tisztasági és az üdülési fürdők az általános egészségügyi és iparrendészeti szabályok (1884:XVII. tc. 25. §) alá esnek.
Az éghajlati gyógyintézetnél a törvény két kelléket ír elő:
a) természeti kelléket, amit az éghajlati tényezők alkotnak,
b) a mesterséges gyógyítóberendezések felhasználását, esetleg más gyógymódokkal kapcsolatban. Hogy milyen berendezés megfelelő, az orvosi tudomány állásától függ. Semmiesetre sem elégséges magában véve az egyszerű napozóhely vagy fekvőcsarnok.
Az éghajlati tényezők: a légnyomás, a levegő tisztasága, az inszoláció, a hőmérséklet és ingadozásai, a szelek, végül a levegő víztartalma, nemkülönben a levegő villamossága és rádióaktivitása.
Az éghajlati gyógyintézet megnyitásának feltételeit egyébként a 6. § részletezi.
A 3. §-hoz.
A gyógyhely lényege a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet), kiegészítve az önálló közigazgatási közületté emelt környező területtel. A gyógyhely lényeges kelléke tehát az, hogy területén gyógyfürdő vagy éghajlati gyógyintézet működjék. További kelléke, hogy a környező település vagy terület a gyógyfürdő vagy éghajlati gyógyintézet céljainak megvalósításában ehhez szorosan kapcsolódjék, ennek rendeltetését szolgálja és erre különösen alkalmas is legyen ama berendezései következtében, amelyek a közegészségügy és a gyógyítás követelményeit fokozott mértékben kielégítik. Így pl. gyógyhely alakul, ha valamely nagy látogatottságnak örvendő iszapfürdő körül látogatók befogadására és elhelyezésére alkalmas szanatóriumok és szállodák épülnek, amelyekben a látogatók szükség szerint diétás élelmezést kapnak, orvosi felügyelet alatt és orvosi tanács szerint élnek, sétányokon és parkokban üdülnek stb. Önként érthető, hogy az ilyképpen a gyógyfürdőt (éghajlati gyógyintézetet) környező település és terület gazdaságilag is a gyógyfürdőnek (éghajlati gyógyintézetnek) függvénye. A gyógyfürdőt (éghajlati gyógyintézetet) környező település és terület terményeit és egész gazdasági tevékenységét annak szolgálatába állítja, ebből a kiszolgálásból meríti gazdasági alapját és esetleges jólétét és viszont ennek fejében köteles szolgáltatásait akként berendezni és teljesíteni, hogy ezek segélyével a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) saját céljait minél tökéletesebben megvalósíthassa. A gyógyfürdőt (éghajlati gyógyintézetet) és a környező területet vagy települést az a közös gazdagági és kulturális vérkeringés forrasztja össze a gyógyhely egységébe, amely vérkeringés őket a közös cél érdekében áthatja. Ha ez az egység a valóságban hiányzik, a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) és a környező terület vagy településnek a gyógyhely létesítésével jogi alapon való egységbe foglalása merőben céltalan. Így pl. céltalan volna gyógyhellyé minősíteni valamely területet, amely bár gyógyfürdőt is foglal magában, egyébként azonban ettől egészen elütő jellegű és jelentékeny számú gyárakat és ipartelepeket is felölel és a nagyvárosi település szokott alakulatát mutatja.
A törvény az üdülőhelyek előfeltételéül csak azt szabja meg, hogy üdülés céljaira természeti fekvésük következtében kiválóan alkalmas települések legyenek. Az üdülőhelytől meg kell kívánni az egészséges tartózkodás elsődleges kellékeit: igen fontos, hogy tiszta ivóvize, egészséges lakásai, megfelelő ellátást nyujtó étkezőhelyei legyenek, sőt ahhoz is ragaszkodni kell, hogy az orvosi és gyógyszerellátás kellőképpen biztosítva legyen. Azonban amíg a gyógyhelyen működő gyógyfürdőben vagy éghajlati gyógyintézetben az orvos állandóan ott tartózkodni köteles, addig az üdülőhelyen az orvos helyben lakásától és attól, hogy helyben gyógyszertár is legyen, el lehet tekinteni, feltéve, hogy ezek az egészségügyi szervek az üdülőhelytől nem nagy távolságra, könnyen megközelíthető helyen találhatók.
Bár a törvény kifejezetten nem szól erről, üdülőhelymegnevezéssel csak azok a helyek lesznek felruházhatók, amelyeket nagyobbszámú üdülő látogat, ahol az üdülők befogadására, ellátására, szórakozására megfelelő lehetőségek vannak.
Az üdülőhelyeket a törvény folyó- vagy tóparti és egyéb üdülőhelyekre osztja. Az egyéb üdülőhelyek vagy hegyvidéken, vagy síkságon, rendszerint erdős helyeken vannak.
Gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) közhasználatra való megnyitásához a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter engedélye kell. Ezt az engedélyt nem pótolja az sem, ha az említett egészségügyi intézmény megnyitásának összes előfeltételei valóságban megvannak: az engedélynélküli megnyitás a javaslat 54. § első bekezdése 1. pontjában meghatározott vétség.
A m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter megnyitási engedélye nem pótolja az 1884:XVII. törvénycikkben foglalt ipartörvény 25. §-ának az iparhatósági telepengedélyre vonatkozó rendelkezését. Így pl. valamely gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) kazánházának építéséhez szabályszerű telepengedélyt is kell kérni, amelynek során nemcsak a gyógyfürdő érdeke, hanem a szomszédok, általában a lakosság nyugalma és biztonsága is figyelembe jön.
A gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) közhasználatba vételének engedélyezését az ingatlan tulajdonosa kérheti. Ha egyházi javadalmasról, hitbizományi haszonélvezőről vagy örökbérlőről van szó, a kérelem előterjesztésére ezek is, mint más tulajdonosok jogosultak. Önként érthető, hogy abban az esetben, ha a tulajdonos cselekvési szabadsága korlátozott vagy bizonyos alaki feltételektől függ, a szóbanlévő kérelem előterjesztése is e korlátok és feltételek hatálya alá esik.
Ha a tulajdonos a közegészségügyi közérdek ellenére nem hajlandó a gyógyfürdőnyitási kérelmet előterjeszteni, a 35. § alapján kisajátításnak lehet helye.
A kérelem előterjesztése alkalmával igazolni kell:
a) azt, hogy a természeti elemek megvannak, tehát azt, hogy a gyógyforrás, a forrástermék, vagy a folyó- vagy tóvíznek a fürdő berendezése útján való használati módja vagy a hely éghajlata betegségek gyógyítására alkalmas;
b) hogy az intézetet megfelelően képesített orvos vezeti;
c) hogy a gyógyfürdőnek (éghajlati gyógyintézetnek) a gyógyítás céljából szükséges korszerű felszerelése megvan;
d) hogy a betegek elhelyezéséhez és ellátásához szükséges összes feltételek rendelkezésre állanak.
Az a) pontban megjelölt kellékek vegyvizsgáló és bakteriológiai intézeti jelentéssel, szakértői véleménnyel, meteorológiai intézet véleményével stb. igazolhatók.
A törvény a természeti kellékek után legnagyobb súlyt arra helyezi, hogy a gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) kellő képesítésű fürdőorvossal rendelkezzenek. A gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) legelső céljának, a betegek meggyógyításának megvalósulása jelentékeny részben a lelkiismeretes és gondos orvosi kezeléstől is függ és a magyar gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) felvirágzásában a magyar orvosi karra nagy hivatás vár.
A betegek elhelyezése és ellátása magában foglalja mindazt, ami a lakásra, az egészségügyi berendezésre, a rendészetre, az élelmezésre, a forgalomra, a kiszolgálásra stb. vonatkozik. Ezeket a feltételeket a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a 46. §-ban kapott felhatalmazás alapján rendeletekben fogja szabályozni.
A közönség, valamint a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) céljait szolgálja az, hogy a házirend tervezetét az engedélyezés alkalmával be kell mutatni.
A gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) közhasználatba vételének engedélyezése előtt a közegészségügyi és fürdőügyi különleges érdekek biztosítása végett a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter az Országos Közegészségi Tanácsot és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságot is meghallgatja.
Az engedélyező miniszteri rendelet a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) nevét is megállapítja; az 55. § első bekezdése 1. pontjában foglalt kihágást követ el az, aki gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) megnevezését miniszteri engedély nélkül használja, mégpedig abban az esetben is, ha egyébként a megnevezés engedélyezésének feltételei a valóságban megvannak. A rendelkezésnek célja ugyanis az, hogy megvédje egyrészt a közönséget a megtévesztéstől, másrészt a gyógyfürdőket (éghajlati gyógyintézeteket) a megtévesztő elnevezés által okozható tisztességtelen versenytől. Az engedélyező rendelet azt is megállapítja, hogy a folyamodó gyógyfürdő, vagy pedig éghajlati gyógyintézet közhasználatba vételére kap-e engedélyt.
A törvény a gyógyfürdőnek és az éghajlati gyógyintézetnek közvetlen felügyeletét a törvényhatóságra, egészségügyi főfelügyeletét pedig a népjóléti és munkaügyi miniszterre kívánja ruházni. Ez a rendelkezés megfelel a jelenlegi jogállapotnak. További kérdés, hogy a törvényhatóság ezt a felügyeletet mely szervei és közegei útján gyakorolja. A törvény ebben a kérdésben nem foglal állást, mert célszerűbbnek látszik, hogy ezt a kérdést minden esetben a közigazgatásra vonatkozó törvények rendezzék, egységes szempontok szerint állapítva meg a törvényhatóság egyes szerveinek és közegeinek hatáskörét. Jelenleg az 1876:XIV. tc. 157. § l) pontja szerint a törvényhatóság első tisztviselője engedélyezi a fürdői gyógydíjak szedését és ő intézkedik a gyógyfürdőknek a szegények által való felhasználhatása iránt, általában pedig az idézett törvény 106. §-a szerint a fürdők annak a törvényhatóságnak felügyelete alá tartoznak, amelynek területén vannak.
A gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) közegészségügyi szempontok szerint való vezetésének legerősebb biztosítéka az, hogy az engedély visszavonható és a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) bezárása elrendelhető. A 6. §-ban részletezett feltételeknek ugyanis nemcsak a közhasználatbavétel megkezdésének időpontjában kell biztosítva lenniök, hanem mindaddig, amíg az intézmény a közegészségügy szolgálatában áll. Ha tehát ezek a feltételek megszűnnek, a felügyeletet gyakorló törvényhatóság vagy a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a hiányok pótlására a tulajdonost (a vállalkozót) felhívja. A felhívásban a hiányok pótlására olyan időt kell megszabni, hogy az a szükséges intézkedésekre elégséges legyen. Ezt a felhívási időt, valamint a felhívás módját egyébként a 46. § alapján a népjóléti és munkaügyi miniszter rendelete fogja szabályozni. Csak akkor, ha a hiánypótlásra vonatkozó felhívás a kitűzött határidőben eredménytelen marad, vagy ha a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója) a törvény, a rendeletek és a szabályzatok rendelkezéseit a figyelmeztetés ellenére ismételten megszegi, vagy e rendelkezések megtartásáról nem gondoskodik, kerülhet sor szigorúbb rendszabály alkalmazására. Ebben az esetben a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter meghallgatván a törvényhatóságot, az Országos Közegészségi Tanácsot és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságot, az engedély visszavonását, valamint a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) bezárását rendelheti el.
A törvény tehát újabb biztosítékokat nyujt a gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) tulajdonosainak (vállalkozóinak) az eddigi jogállapottal szemben, amely minden alakszerűség betartása nélkül lehetővé teszi a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) bezárását.
Sürgős szükség esetében a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) működésének ideiglenes felfüggesztését is csak a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter rendelheti el, azonban ilyenkor a közönség egészségének védelme érdekében az előbb említett testületek véleményét nem várhatja meg és ezeket csak a rendszabály foganatosítása után hallgatja meg.
A működés ideiglenes felfüggesztése csak a hiányok vagy a mulasztások megszüntetéséig, legfeljebb azonban a törvényhatóság vagy az Országos Közegészségi Tanács és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság véleménye alapján hozott végleges határozatig tart.
A gyógyhelymegnevezést a m. kir. minisztérium engedélyezi. A gyógyhely megnevezés engedélyezésénél ugyanis nemcsak közegészségügyi, hanem egyéb, mégpedig közigazgatási, adózási és más közteherviselési és fontos magánjogi érdekek is tekintetbe jönnek.
A gyógyhely területének nagyságát a minisztertanács engedélyében meghatározza. A működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) jelentősége, egészségügyi követelményei és az említett intézmény hatóköre szabják meg a terület nagyságát, amely egy vagy több községnek egész területére vagy területének egy-egy részére terjedhet ki. A közigazgatási, közegészségügyi és fürdőügyi érdekek mérlegelése végett a törvényhatósági bizottságot, az Országos Közegészségi Tanácsot és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságot az engedély kiadása előtt meg kell hallgatni.
Mivel a gyógyhely feladata alapjában közegészségügyi célok előmozdítása, amennyiben ennek a lehetősége, szükségessége vagy feltételei megszűnnek, a megnevezés megszüntetését a m. kir. minisztérium elrendeli. Így a megnevezést vissza kell vonni, ha a gyógyhely megnevezés engedélyezésének alapjául szolgáló gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) működését megszünteti, vagy a gyógyhely területének túlnyomó részén mutatkozó közegészségügyi ártalmak, köztisztasági hiányok a közegészségügyi cél megvalósítását lehetetlenné teszik.
A gyógyhelymegnevezést a közvetlenül érdekeltek kérhetik. A törvény kiemeli az érdekeltek egyesületeit (pl. fürdőegyesület), az érdekelt gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosát (vállalkozóját), annak a községnek a képviselőtestületét, amelynek területéről szó van, a törvényhatósági bizottságot, az Országos Közegészségi Tanácsot és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságot. A gyógyhely területének határait a m. kir. minisztérium állapítja meg az engedélyezéskor, utóbb a megállapított terület határait szintén a m. kir. minisztérium módosíthatja az érdekeltek kérelme alapján.
A gyógyhely érdekében szükséges különleges közigazgatási szervezet megszemélyesítője a hatósági biztos.
A hatósági biztos hatásköre bővebb az elsőfokú rendőri hatóság hatáskörénél, mert a gyógyhelyen őrködik a közegészség, a közcsend, a közrend, a közerkölcsiség és a közbiztonság fenntartása felett, figyelemmel kíséri az életszükségleti cikkek áralakulását, vigyáz a gyógyhelylátogatókkal való méltányos bánásmódra, végül határoz a gyógyhelylátogatók lakásügyeiben, természetesen érintetlenül hagyva a kir. bíróságok hatáskörét. A gyógyhelylátogatók jelentéktelenebb lakásügyeit vitás esetekben is a hatósági biztos intézi el. Így pl. ha a kibérelt albérleti szoba bútorzatát kicserélik, vagy ha a lakásadó egyáltalában nem, vagy nem megfelelően szolgáltatja azt, ami a lakás bérletével együtt jár, vagy ha a felmondási idő stb. tekintetében merülnek fel viták. Ezek a kérdések alárendelt jelentőségüknél fogva feleslegesen terhelnék a bíróság munkaidejét, e mellett a bíróság eljárása az eljárási alakszerűségek miatt hosszadalmasabb is, úgyhogy a gyógyhelylátogató, aki csak ideiglenesen tartózkodik a gyógyhelyen, óvakodnék panaszával a gyógyhelytől esetleg messzefekvő városban eljáró bírósághoz fordulni. A gyógyhelylátogatók védtelensége alkalmat szolgáltathatna kizsákmányolásukra, ami ellen a hatósági biztos közvetlen és gyors intézkedése nyujthat legsikeresebb védelmet.
Jelentősebb ügyben, ahol fontosabb magánjogi érdekek forognak kockán, mint pl. többszobás nyaraló bérleténél, az eljárás a kir. bíróságok hatáskörében marad és ezek az 1911:I. tc. és a kapcsolatos törvények és rendeletek megfelelő rendelkezései alapján járnak el.
Mivel a hatósági biztos hatásköre túlnyomórészben rendőri természetű, azt rendszerint az illetékes elsőfokú rendőrhatóság gyakorolja.
Ha azonban az eljárni hivatott elsőfokú rendőri hatóság (főszolgabíró, rendőrkapitány stb.) hivatali székhelye nincs a gyógyhelyen, a hatósági biztost a törvényhatóság, illetőleg ha a gyógyhely a m. kir. állami rendőrség működési területén van, a m. kir. állami rendőrség kerületi főkapitánya rendeli ki.
Hatósági biztosként - tekintettel hatáskörére - csak a közigazgatási szakra minősített jogi képzettségű köztisztviselő rendelhető ki.
A gyógyhely célja az egészségügyi érdekek előmozdítása; természetes tehát, hogy a gyógyhelyen működő közigazgatási hatóságok eljárásában fokozott jelentősége van a közegészségügyi szempontoknak. Bár az egészségügyi hatósági tevékenység elvégzése általában az elsőfokú közegészségügyi hatóságok feladata, a gyógyhelyen ezt a feladatot rendszerint a hatósági biztos látja el. Igaz ugyan, hogy az egészségügyi hatóság mellett az orvosszakértői teendőket általában az ebből a célból alkalmazott hatósági (tiszti) orvosok végzik és a hatósági orvos a hatósági biztosnak sok esetben rendelkezésére állhatna, mindamellett a törvényjavaslat minden gyógyhelyen gyógyhelyi hivatalos orvosi tisztséget kíván létesíteni.
A gyógyhelyi hivatalos orvosra szükség van azért, mert a hatósági (tiszti) orvos helyettesítése szükséges azokra az esetekre, amikor az nem áll rendelkezésre. Már pedig a gyógyhely ügyei a gyógyhely hivatásából és jellegéből folyó annyi orvosi feladattal járnak, hogy hatósági orvosi teendőket végző orvosszakértőre ott állandó szükség van. A gyógyhelyi hivatalos orvos működése a gyógyhely fejlődése szempontjából tehát igen jelentős. Erre a jelentős szerepére tekintettel, a helyi önkormányzat szerve: a gyógyhelyi bizottság jelöli ki és a főispán erősíti meg.
A gyógyhelyi hivatalos orvos kijelölésének módozatait és működési körét a 46. §-ban kapott felhatalmazás alapján a m. kir. minisztérium rendelete szabályozza. Ebben a rendeletben gondoskodni lehet arról, hogy a gyógyhelyen működő legnagyobb tekintélyű és legnagyobb szakismeretekkel bíró fürdőorvosnak jusson ez a nemcsak hivatalos hatáskört, hanem a fürdőorvosi magánpraxisban nagyobb jövedelmet jelentő tisztség.
A gyógyhelyi hivatalos orvos állása tiszteletbeli; díjazásra nem tarthat igényt.
A gyógyhelyi közigazgatás önkormányzati szerve a gyógyhelyi bizottság.
A gyógyhelyi bizottság, amelynek szervezetét és működését a 45. § alapján a m. kir. minisztérium rendelete fogja megszabni, mindazokat a közigazgatási funkciókat ellátja, amelyek a gyógyhelyi önkormányzatot megilletik, így:
a) beszedi és kezeli a gyógyhely jövedelmét;
b) kiveti a gyógyhelyi díjakat és határoz felhasználásuk felől;
c) állandóan figyelemmel kíséri a gyógyhely viszonyait, vizsgálja és előmozdítja a gyógyhely erkölcsi és anyagi érdekeit;
d) tapasztalatairól a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszternek évenként jelentést tesz.
Ezenfelül számos más teendőt is ruház reá, így a 16., 19., 38. §-ban, A törvény csak a jogorvoslat kérdését rendezi, olykép, hogy a gyógyhelyi bizottság határozata és intézkedése ellen nyolc nap alatt panasszal lehet élni a törvényhatóság első tisztviselőjéhez és az ügyet ennek a határozata ellen beadott egyfokú fellebbezéssel lehet a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterhez felvinni. Az olyan határozatnak végrehajtása, amely ellen a hatósági biztos panasszal élt, a panasz jogerős elintézéséig függőben marad. Más panasz esetében a gyógyhelyi bizottság kimondhatja, hogy határozata panaszra való tekintet nélkül végrehajtható.
Ha a gyógyhelyen láttamozott alapszabályok alapján működő és a helyi érdekeltségből alakult fürdőegyesület van, a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a gyógyhelyi bizottság hatáskörét a fürdőegyesület választmányára ruházhatja.
Helyi érdekeltségből alakultnak akkor tekinthető a fürdőegyesület, ha működési területe egyetlen gyógyhely területére terjed ki. Tehát több gyógyhelyi bizottság hatáskörét ugyanaz a fürdőegyesület nem halmozhatja.
A fürdőegyesület hivatalos hatáskörrel való felruházása maga után vonja az egyesületi jognak bizonyos módosítását. T. i. a törvény erre az esetre előírja és nem bízza a fürdőegyesület alapszabályaira a választmány hatáskörét, a tagok felvételét, a választmányban való elnöklést és a választmány összetételét.
A törvénynek az a rendelkezése, amely szerint az alapszabályoknak a helyi érdekeltség alapján személyválogatás nélkül mindenkit fel kell jogosítania a belépésre, annyit jelent, hogy a jelentkezőket nemzetiségre, vallásfelekezetre, foglalkozásra való tekintet nélkül fel kell venni; nem jelenti azonban azt, hogy büntetett előéletű vagy erkölcsi kifogás alá eső egyének igényt tartsanak a belépésre.
További biztosítéka a fürdőegyesület közérdekű működésének a választmány tagjainak hivatalból történő kiegészítése. A választmányban mindenki hivatalból helyet kap, aki állásánál vagy foglalkozásánál fogva a gyógyhely életében fontosabb szerepet játszik. Így a hatósági biztoson kívül a hatósági orvos, a gyógyhelyi hivatalos orvos, a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója) és vezető orvosa is.
A fürdőegyesület közérdekű működését van hivatva továbbá biztosítani az is, hogy itt említett hatásköre megvonható, ha a gyógyhely érdekeinek gondozását elhanyagolja vagy a közérdeket egyébként sérti.
A fürdőegyesület választmányának határozatai ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint a gyógyhelyi bizottság határozatai ellen.
A gyógyhely jövedelmének egyik legbiztosabb forrása a gyógyhelyi díj. A gyógyhelyi díjat a gyógyhelyi különleges célok megvalósítására szedik a gyógyhelylátogatóktól. Gyógyhelylátogatók azok, akik a fürdőévad tartama alatt a gyógyhelyen nem kereseti foglalkozás gyakorlása végett három napot meghaladó időt töltenek.
A gyógyhelylátogató megnevezés új és az eddig közhasználatú fürdővendég szótól eltér. Fogalmilag ugyanis a fürdővendég nem fejezte ki és nem határozta meg azoknak az embereknek a körét, akik pl. olyan gyógyhelyre mentek, ahol nem gyógyfürdő, hanem éghajlati gyógyintézet van. Továbbá gyógyfürdő működése esetében is a gyógyhelylátogató igen gyakran csak üdülési célból keresi fel a gyógyhelyet, a nélkül, hogy az ottműködő gyógyfürdőt egyáltalában igénybe venné.
A gyógyhelyi díj mértékét a törvényhatóság első tisztviselője a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) javaslatára egy-egy évi időre állapítja meg, azért hogy a gyógyhelyi díjnak a fürdőidény közben való változtatása a fürdővendégek számításait ne zavarja.
A gyógyhelyi díjat a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) írja elő és szedi be a törvényhatóság első tisztviselője által megállapított fokozat szerint.
Mivel a gyógyhelyi díj beszedése a bérbeadók közreműködése nélkül alig lehetséges, ezek a gyógyhelyi díjak megfizetéséért a gyógyhelylátogatókkal egyetemleg felelősek.
A gyógyhelyi díj közszolgáltatáshoz hasonló természetéből következik, hogy közadók módjára kell behajtani. A behajtás alapjául a gyógyhelyi bizottságnak (a fürdőegyesület választmányának) a hatósági biztos láttamozásával ellátott gyógyhelyi díjkimutatása szolgál.
Azt, hogy az állandó lakosokon felül kik mentesíthetők a gyógyhelyi díj fizetése alól, a 46. §-ban kapott felhatalmazás alapján a m. kir. minisztérium rendelete fogja országosan meghatározni. Ebből a szempontból figyelembe jönnek az igazolt szegények, a szociális biztosítás intézményei által beutalt ápoltak, a hadirokkantak, az orvosok, az alacsonyabbrangú köztisztviselők stb.
A gyógyhelyek jövedelmének legtekintélyesebb része a községi pótadórészesedés. Ez a pótadórészesedés adja meg az anyagi alapot a gyógyhelyek kifejlesztésére és gerince a gyógyhelyek javára felvett anyagi kedvezményeknek.
A községi pótadórészesedésnek feltételei:
a) hogy a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) indokolt előterjesztést tegyen;
b) hogy a gyógyhely ne foglalja magában a község egész területét;
c) hogy a m. kir. belügyminiszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi, valamint a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve elrendelje.
A községi pótadórészesedés alapja a gyógyhelyen lévő épületek házadója után befolyó községi pótadó; mértéke ennek 30 %-a.
Az így befolyó összeget a községi költségvetésben a gyógyhely közcélú intézményei javára kiadásként kell előirányozni és évnegyedes utólagos részletekben a gyógyhelyi bizottságnak (a fürdőegyesület választmányának) kifizetni.
Ha a község ezt előirányozni vonakodnék, a költségvetés jóváhagyásakor hivatalból illesztik be.
A gyógyhely jövedelmét, amennyiben a községi pótadórészesedésből keletkezik, a gyógyhely közcélú (közegészségi, útépítési és fenntartási, világítási, köztisztasági, szépítési stb.) intézményeire kell fordítani, míg jövedelmeinek többi részét, amely a gyógyhelyi díjakból, táncmulatságok és hangversenyek bevételeiből stb. keletkezik, akár az előbb említett célra, akár a gyógyhelylátogatók kényelmét és szórakozását célzó intézmények létesítésére, általában pedig a gyógyhely emelésére és szépítésére kell fordítani.
Azok a közérdekű munkálatok, amelyek a gyógyhely érdekében szükségesek, ha azoknak költsége a gyógyhely bevételeiből nem fedezhető, a gyógyhelyen lévő ingatlanok tulajdonosait, mint érdekeltségi kör tagjait, terhelik. Ezek a közérdekű munkálatok: egészségügyi, vízvezetéki, csatornázási, talajvízlevezetési, világítási, partrendező, parkozási, fürdőházépítési és hasonló feladatok.
Az érdekeltségi kör megalakítását a törvényhatóság első tisztviselője rendeli el. Ha a gyógyhelyen lévő ingatlanok tulajdonosainak ház- és földadószerinti többsége kívánja, az érdekeltségi kör megalakítását el kell rendelni.
A törvényhatóság első tisztviselőjének határozata ellen, amelyet az érdekeltségi kör megalakítása tárgyában hozott a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterhez lehet fellebbezni, aki a m. kir. földmívelésügyi és a m. kir. kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve határoz.
Az érdekeltségi kör terhére elvégzett közérdekű munkálatok költségeihez való hozzájárulás arányát az érdekeltség maga állapítja meg. Természetesen ez a megállapítás nem általános kulcs szerint történik, amely minden munkára érvényes, hanem az elvégzett munka természetére és az ingatlantulajdonos javára előálló értékemelkedésre tekintettel, esetenként kell megállapítani.
Ha az érdekeltségi kör tagjai nem tudnak megegyezni, a törvényhatóság első tisztviselője határoz. Ez ellen - éppúgy, mint az érdekeltségi kör megalakítása esetében - felebbezésnek van helye, azzal a különbséggel, hogy a fellebbezés alapján hozott határozat ellen a m. kir. Közigazgatási Bíróságnál panaszt lehet emelni, ami indokolt, mert az érdekeltségi hozzájárulás közcélokat szolgáló szolgáltatás, amelyet ennélfogva közadók módjára kell behajtani.
Védőöv megállapításának csak a gyógyhely, vagy a gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) érdekében van helye.
A belső védőöv határain belül a gyógyhely, a gyógyfürdő, illetőleg az éghajlati gyógyintézet egészségügyi érdekei a döntők. Ennélfogva nem létesíthető ott oly gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzem, amely az egészségügyi követelményeket sérti, a gyógyhelylátogatók gyógyulási feltételeit vagy nyugalmát zavarja vagy biztonságukat veszélyezteti.
A belső védőöv megállapítását azok kérhetik, akik akár lényeges magánérdekükben ezt szükségesnek tartják, mint a gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója), akár pedig azt közérdekből kívánják létesíteni, így a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület), úgyszintén a törvényhatóság első tisztviselője.
A belső védőöv engedélyezése, valamint határainak megállapítása a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter hatáskörébe tartozik, aki az érdekelt szakminiszterrel: a m. kir. földmívelésügyi, a m. kir. kereskedelemügyi, - bányaüzem érdekeinek érintése esetében pedig - a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve határoz.
A belső védőöv részben preventív védelmet nyujt a létesíteni szándékolt telep káros hatásai ellen, részben kisajátítással a már működő ilyen telep ártalmát hárítja el.
A preventív védelmet szolgálja az az intézkedés, hogy aki a belső védőövön belül gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzemet akar létesíteni, vagy a már meglévő üzemét változtatni - amivel egyenlő elbírálás alá esik, ha szünetelő üzemét folytatni vagy használaton kívül lévő épületét az említett célra használatba venni kívánja, - erre irányuló szándékát köteles az elsőfokú iparhatóságnak, illetőleg, amennyiben gazdasági üzemről van szó, az elsőfokú közigazgatási hatóságnak bejelenteni.
Az érdekeltek, tehát a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya), a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) tulajdonosa (vállalkozója) a bejelentett létesítmény ellen kifogást tehetnek.
Kifogásolás esetében az 1884:XVII. törvénycikkben foglalt ipartörvény 26-35. §-ai nyernek alkalmazást, azzal a hozzáadással, hogy az iparhatóság az ipartörvényben megállapított szempontokon felül a gyógyhely különleges egészségügyi érdekeit is figyelembe veszi. Ennek biztosítása végett fellebbezésnél harmadfokon a m. kir. kereskedelemügyi miniszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve határoz.
Egész új intézkedése a törvénynek a gyógyhely, illetőleg az ott működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi érdekeit érintő gazdasági létesítmények engedélyhez kötése: enemű egészségügyi intézményeink a jövőben védelmet találhatnak olyan egészségháborítások ellen is, amelyek eddig nem estek telepengedélyezés alá s ennélfogva nem voltak kifogásolhatók. A gazdasági üzem vagy gazdasági üzemhez tartozó létesítmények ellen emelt kifogás esetében harmadfokon a m. kir. földmívelésügyi miniszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve határoz, ami mind a mezőgazdasági, mind a közegészségügyi érdekeknek megfelelő figyelembevételét biztosítja.
Háziállatok tartásával előidézett egészségügyi ártalmak ellen a törvényhatóságok kötelezően előírt szabályrendelete (54. §) fog biztosítékot nyujtani.
Utólagos védelemnek van helye akkor, ha a belső védőövön belül szabályszerűen keletkezett, illetőleg engedélyezett gazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzem működésével a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi követelményeit sérti, a gyógyhelylátogatók gyógyulási feltételeit vagy nyugalmát zavarja vagy biztonságukat veszélyezteti. Ha a káros befolyás máskép nem hárítható el, az érdekeltek teljes kárpótlása mellett kisajátításnak van helye.
Ha azonban a szóbanforgó üzem szabályellenesen vagyis engedély nélkül keletkezett, meg kell szüntetni a nélkül, hogy az érdekeltek kárpótlásra tarthatnának igényt.
A gyógyhely, illetőleg a gyógyhelyen működő gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi érdekeinek védelmére szolgál a külső védőöv is, amelynek engedélyezésére és határainak megállapítására ugyanaz a szabály irányadó, mint a belső védőövre vonatkozóan.
A külső védőöv területileg rendszerint nagyobb, tartalmilag azonban mindig kisebb a belső védőövnél.
A külső védőöv azt akarja biztosítani, hogy határain belül a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi érdekei és a gazdasági művelési módok lehetően összhangban legyenek. Ezért ha a művelési módok megfelelnek az említett érdekeknek, változatlanul fenn kell tartani, míg ellenkező esetben azokat módosítani kell.
Külső védőöv megállapítása feltételezi azt, hogy a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) egészségügyi szempontjai azt elkerülhetetlenül szükségessé tegyék. Nem kell e helyütt újból rámutatni, hogy nemcsak az éghajlati gyógyintézetek, hanem a gyógyfürdők látogatottsága is mennyire megkívánja a megfelelő gazdasági mívelési rendszereket; így pl. halastavak létesítése vagy bolgárkertészet berendezése egészen megváltoztathatja a szóbanforgó intézmény környezetét és a gyógyhelylátogatókat elriaszthatja.
Mivel a külső védőöv korlátozásai kevésbbé fontosak, mint a belső védőövéi, azért épületek, díszkertek bekerített vadaskertek használatára a külső védőövi korlátozás, nem terjed ki.
A belső, valamint a külső védőöv területén fekvő silány legelők vagy gyenge termőerejű területek és vízmosások nem kívánatos hatással vannak a gyógyhelylátogatókra. Épp ezért fokozott jelentősége van e területek beerdősítésének. Bár az általános nemzetgazdasági szempontok is megkívánják a mívelési ágnak ezt a megváltoztatását, népességünk egyrészének csekélyebb értelmisége és a jövő nemzedékek érdekeinek figyelmen kívül hagyása miatt a gyógyhelyi érdekek szempontjából is külön el kell azt itt rendelni.
A beerdősítésre vonatkozóan az erdőtörvényt magában foglaló 1879:XXXI. tc., valamint az ezt kiegészítő törvények rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
A már meglévő erdők védelmére szolgál a törvénynek az a rendelkezése, hogy a belső és a külső védőövbe bevont erdőket a hivatkozott erdőtörvény 17-24. §-ainak megfelelő rendelkezései szerint gazdasági rendszeres üzemterv alapján kell kezelni.
A gyógyhelylátogatók használatára a külső védőöv területén belül gyalogutakat kell kihasítani. A kihasítást ugyanazok az érdekeltek kérhetik, mint a védőövek megállapítását s a kérelem felett is ugyanazok a hatóságok határoznak.
A kihasított gyalogutak a gyógyhely, illetőleg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) területe javára szolgáló szolgalmi jogok természetével bírnak és a tulajdonosnak a kihasításért kártalanítás jár.
A kihasítást a szolgalommal terhelt ingatlanok mívelési módjának lehető kímélésével kell foganatosítani és a kártalanítási összeg biztosítékot nyujt arra, hogy gyalogutak kihasítását csak abban az esetben fogják kérni, ha az egészségügyi érdekek jelentősége a szükséges pénzáldozattal felér.
A védőövek célja a gyógyhely és a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) fontos egészségügyi érdekeinek védelme. Amint ezek a közérdekű érdekek megszűnnek, a belső és a külső védőöv, valamint a kapcsolatos tulajdonjogi korlátozások fenntartása elveszti létjogosultságát.
Épp ezért megszűnnek ezek:
1. ha a gyógyhely, mint ilyen megszűnik;
2. ha a gyógyhely ugyan megmarad, azonban a szolgalmi jog létesítésének alapjául szolgáló körülmények megváltoztak vagy megszűntek.
A védőövi korlátozás megszűnéséhez hatósági intézkedés szükséges: a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a m. kir. földmívelésügyi és a m. kir. kereskedelemügyi miniszterrel, ha pedig a védőöv bányaüzemet érint, a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve állapítja meg a védőöv megszűnését.
A védőöv megállapításával járó tulajdonjogi korlátozások magánjogi szempontból idegendologbeli jogok, amelyek a szolgalmi jogok közé számítanak. E jogok a szolgáló telket rendszerint negatív szolgalommal terhelik, amennyiben annak tulajdonosa ingatlanán idegen behatást tűrni tartozik (pl. gyalogútszolgalomnál), vagy pedig ingatlanán nem tehet olyan változtatásokat, amilyeneket különben megtehetne. Ennélfogva a védőöv megállapításával járó tulajdonjogi korlátozásokat a telekkönyvbe be kell jegyezni.
Az üdülőhelyekre a törvény szerint a gyógyhelyekre vonatkozó rendelkezéseket megfelelően kell alkalmazni.
Ennél a felhatalmazásnál fogva az ott felsorolt intézkedéseket csak azokkal a változtatásokkal kell alkalmazni, amelyeket az egyes üdülőhelyek természete esetenként megkíván.
Az egymástól eltérő természetű üdülőhelyek viszonyait csak a rendeletek egész sorozatával lehet szabályozni. Lesznek ugyanis üdülőhelyek, amelyekre a gyógyhelyekre vonatkozó szabályozást csaknem a maga egészében kell alkalmazni, mert csak azért nem kaphatnak engedélyt a gyógyhelymegnevezés használatára, mert a törvényben előírt kellékek egyike hiányzott, viszont az üdülőhelyeknek nagy száma a gyógyhelyek részére előírt kellékek túlnyomó részének nem felel meg, úgyhogy reájuk a gyógyhelyekre vonatkozó rendelkezéseknek csak némelyikét lehet alkalmazni.
Azok a rendelkezések, amelyek az üdülőhelyekre egészen vagy részben kiterjeszthetők:
1. a megnevezésre és a terület megállapítására;
2. a hatósági biztosra;
3. az üdülőhelyi hivatalos orvosra;
4. az üdülőhelyi bizottságra, illetőleg az üdülőhelyi egyesületre;
5. az üdülőhelyi díj szedésére;
6. a községi pótadórészesedésre;
7. az érdekeltségi körre;
8. a védőövekre vonatkozó rendelkezések.
Ásványvíz az olyan víz, amelynek vegyi összetétele és fizikai tulajdonságai a helyszínen állandóak és ezek révén a közönséges forrásvizektől eltérők, továbbá geológiai eredete szennyezéstől mentessége meg van állapítva.
A mélykutak és artézi ivóvízkutak vizei, - amennyiben vegyi összetételükben különleges ásványokat nem tartalmaznak - ásványvizeknek nem tekinthetők.
A gyógyvizek az ásványvizek keretén belül külön meghatározás alá esnek; megnevezésükben tisztán orvosi szempontok és követelmények érvényesülnek. A gyógyvizeknek az egyéb ásványvizektől való megkülönböztetése szükséges azért, mert sok olyan ásványvíz van, amely gyógyvíznek ugyan nem tekinthető, de a kútvizektől eltérő ásványvízjellegük megvan. További nehézség, hogy vannak olyan ásványvizek, amelyek a helyszínen hőfokuknál és emanációjuknál fogva gyógyvizeknek tekinthetők, de palackokban elszállítva többé nem azok, mert lehűltek, vagy emanációjukat elveszítették, aminek folytán gyógyító jellegük is megszűnt. Az ilyen víz továbbra is ásványvíz marad geológiai eredeténél és helyszíni felfakadásánál fogva, de gyógyvíznek nem tekinthető.
A törvény megkülönböztetése a gyógyvíz és egyéb ásványvíz között azért is szükséges, mert a fogyasztóközönség sokszor abban a tévhitelen él, hogyha ásványvizet iszik, gyógyvizet használ. Ettől a tévhittől, amely sokszor egészségügyi hátrányokat okoz, a fogyasztókat, valamint ásványvíziparunkat és kereskedelmünket meg kell szabadítani.
Gyógyvíz csak az olyan ásványvíz, amelynek vegyi összetételénél vagy fizikai tulajdonságainál fogva gyógyhatás tulajdonítható.
Ezek két csoportra oszthatók:
a) amelyeknek gyógyhatása helyhezkötött;
b) melyek palackozva is megtartják gyógyhatásukat.
A közegészségügy érdeke megkívánja, hogy a forgalomba csak olyan ásvány- és gyógyvíz, valamint forrástermék kerüljön, amelynek forgalombahozatalát a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter megengedte.
Azok a forrástermékek, amelyek a forgalomba kerülnek: a gyógyiszapok, a gyógylápok (moór) és a gyógysók.
Nem kell engedély az ásványvíznek a forrásból a lelőhelyén való töltéséhez, valamint a helyi forgalomban sem: egyrészt, mert a tapasztalat felvilágosítja a forrás közvetlen környékén élőket a vizek természetéről, másrészt pedig számos ásványvíz, nagyobb távolságra szállítva vagy palackozva, gyógyhatását elveszti, kémiai tulajdonságait megváltoztatja, sőt az egészségre ártalmas is lehet, holott a helyi használatnál ezek a hátrányok nem mutatkoznak.
A merítésnél és a töltésnél érvényesülő egészségügyi szabályok természetesen mind a helyi, mind a távolsági forgalomra kiterjednek.
Az ásványvízként vagy gyógyvízként való megnevezést csak a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter engedélyezheti, aki engedélye megadásánál a 26. és a 27. §-nál elmondottakat is figyelembe veszi, valamint azt is, hogy a gyógyhatás csak a merítésnél mutatkozik vagy pedig a palackozott és elszállított víznél is megmarad-e.
Az ásványvíznek ilyenként való megnevezése és az ásványvíznek vagy forrástermékének forgalombahozatalát, úgyszintén az ásványvíznek gyógyvízként való megnevezését a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter, az Országos Közegészségi Tanács és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság meghallgatása után engedélyezi, miután e szervek az egészségügyi és a forrásügyi különleges szempontokból a víz, illetőleg a forrástermék vegyelemzésének figyelembevételével véleményt nyilvánítottak.
Amint a gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek), ha gyógyhely területén működnek, egészségügyi érdekeiknek védelmére belső és külső védőöv megállapítását igényelhetik, úgy az ásvány- és gyógyvizet adó, valamint a gyógyfürdő céljait szolgáló forrásnak védelmére bármelyik érdekelt fél kérelme alapján forrásvédterületet lehet megállapítani.
A forrásvédterületet az illetékes elsőfokú bányahatóság javaslata alapján a m. kir. földmívelésügyi miniszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel, valamint a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve állapítja meg.
Ezek a rendelkezések annyiban térnek el a vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. 16. §-ától, hogy a forrásvédterület megállapítására az egészségügyi érdekek védelme szempontjából a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszternek befolyást biztosítanak.
E § intenzívebbé teszi továbbá az ásvány- és gyógyvízforrást veszélyeztető ásások vagy fúrások elleni védelmet, amennyiben még bányahatósági engedély alapján eszközölt munkálatoknál is, ha ezek utóbb az ásvány- vagy gyógyvízforrást veszélyeztetnék, nemcsak a munkálatot kell megszüntetni, hanem az eltiltó határozat ellen fellebbezni is csak birtokon kívül lehet.
A forrásvédterület megállapításával kapcsolatos tulajdonjogi korlátozások megszűnnek, ha az ásvány-, illetőleg gyógyvíz elapad vagy ha jellegét elveszti.
A magyar népesség egészségügyi védelme megkívánja, egyszersmind közgazdasági érdekeinket is szolgálja, hogy külföldről csak olyan ásvány- vagy gyógyvizeket hozhassanak be, amelyeknek a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter az ásvány- vagy gyógyvízmegnevezés használatát megengedte és forgalombahozási engedélyt adott.
Mesterséges ásványvíznek készítését és behozatalát, forgalombahozatalát és árúsítását az 1876:XIV. tc. 108. §-ával szemben eltiltja. A mesterséges ásványvizek ugyanis megtévesztik a közönséget, mert az ásvány- és gyógyvizek geológiai eredetét, rádiumemanációját stb. mesterséges kémiai eljárással nem lehet pótolni. Ha pedig egyéni esetben olyan gyógyhatást kell előidézni, amelyet a mesterséges ásványvízkészítmény is előidézhetne, ez a hatás orvosi vénnyel elrendelt gyógyszerrel is elérhető.
Nem válik mesterséges ásványvízzé az ásványvíz, ha szénsavval telítik vagy ha szénsavtartalmát mesterségesen fokozzák vagy ha más megengedhető módon összetételét megváltoztatták. Az utóbbi rendszerint mint egyes ásványvizek vastalanítása jelentkezik, aminek célja az, hogy a színesedő vastartalom az ásványvíz szállítását és hosszabb idő után élvezhetőségét is tönkre ne tegye.
A közegészségügy érdekében minden változtatáshoz a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter engedélye szükséges.
A törvény életbelépte után mesterséges ásványvíz gyártására újabb engedély nem adható ki, egyedül az 58. § alapján lesz lehetséges átmenetileg mesterséges ásványvizet gyártani.
A gyógyhely és az üdülőhely fejlesztéséhez, valamint ásvány- vagy gyógyvízüzem folytatásához szükséges ingatlanok közegészségügyi érdekből való kisajátítását is lehetővé teszi.
A gyógyhely és az üdülőhely részére engedélyezhető kisajátítás természetes következménye annak, hogy egészségügyi célú közigazgatási alakulatok, amelyeknek fejlesztése közérdek.
Bár a törvény nem részletezi azokat a munkálatokat, amelyek céljaira fejlesztési szempontból ingatlanok kisajátítása megengedhető, nyilvánvaló, hogy idetartoznak: utak, utcák, vízvezeték létesítése, általában a vízellátás, a gyógyhely és az üdülőhely céljait szolgáló épületek, fürdőházak, partrendezési munkálatok, parkozások céljaira szolgáló stb. ingatlanok.
Ásvány- vagy gyógyvízüzem folytatásához pedig azok az ingatlanok sajátíthatók ki, amelyek az ásvány- vagy gyógyvízforrás foglalásához, kezeléséhez, a víz merítéséhez, töltéséhez és elszállításához szükségesek.
Míg a már működő gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek) fejlesztéséhez szükséges ingatlanokat csak akkor lehet kisajátítani, ha azok gyógyhely vagy üdülőhely területén vannak, addig új gyógyfürdő létesítéséhez szükséges ingatlanokra akkor is kisajátítási jogot ad a törvény, ha azokhoz gyógyhely nem csatlakozik.
A kisajátítási lehetőség ilyen kiterjesztését az indokolja, hogy az új gyógyfürdő kiinduló pontja, esetleg feltétele lehet gyógyhely vagy üdülőhely kialakulásának.
Kisajátításnak van helye új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezéséhez is.
Új gyógyfürdő, illetőleg új ásvány- vagy gyógyvízforrás létesítése vagy üzembehelyezése végett a kisajátításnak elsősorban két feltétele van:
a) a kisajátítani szándékolt ingatlanon fel nem tárt vagy feltárt, de ki nem használt olyan ásvány- vagy gyógyvízforrás legyen, amely
b) közegészségügyi szempontból közérdekű.
Azt az ingatlant, amelyre az ásvány- vagy gyógyvíz felkutatása, illetőleg feltárása végett szükség van, ideiglenesen ki lehet sajátítani.
Az ideiglenes kisajátítás csak az ingatlan használatában korlátolja a tulajdonost és csak addig tarthat, amíg a kutatás vagy a feltárás eredményessége vagy eredménytelensége meg nem állapítható.
Az előbbi esetben ideiglenes kisajátítás helyett végleges kisajátítás kérhető, az utóbbi esetben pedig az ideiglenes kisajátítás joga megszűnik.
Az ideiglenes kisajátítás joga általában megfelel a bányajogban ismert zártkutatmányi jognak.
A gyógyhely és az üdülőhely fejlesztéséhez, valamint az ásvány-vagy a gyógyvízüzem folytatásához, nemkülönben új gyógyfürdő létesítéséhez vagy új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezéséhez szükséges ingatlanok kisajátításának további feltétele, hogy a kisajátíttatni kért ingatlanok ne szolgáljanak éppoly fontos vagy még jelentősebb egyéb célokat. Épp ezért ki vannak véve a kisajátítási jog alól a közforgalmú vasút üzemi céljaira rendelt ingatlanok és a bányászat céljaira szükséges földterületek. Az utóbbiak mentesítése ugyanabból az indokból ered, mint a törvényben szabályozott intézmények kedvezményezése: t. i. a föld nem szaporítható, monopóliumszerű kincseinek közérdekű kiaknázására szolgálnak. Magától értetődik továbbá az is, hogy az a földterület sem sajátítható ki, amelyen kihasználás alatt lévő ásvány- vagy gyógyvíz fakad, vagy kihasználás alatt álló forrástermék található. Ideiglenes kisajátításnak lakott épületekre, díszkertekre és vadaskertekre sincs helye, mert nem lehet kellően megokolni ily jelentős és esetleg pótolhatatlan vagyonállagoknak a bizonytalan eredményű ásvány- vagy gyógyvízkutatásért való feláldozását.
Mivel a kisajátítás a tulajdonjognak erős korlátozása, a törvényjavaslat a tulajdonost annyiban is védi, hogy új gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) létesítéséhez vagy új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezéséhez kisajátítás kérése esetében az ingatlan tulajdonosának elsőbbsége van. Ilyen célra ugyanis kisajátításnak csak akkor van helye, ha az ingatlan tulajdonosa a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter által kitűzött határidőben a gyógyfürdőt vagy az ásvány-, illetőleg gyógyvízforrást nem helyezi üzembe, vagy az ásvány-, illetőleg gyógyvíz felkutatása vagy feltárása iránt nem intézkedik.
A kisajátítást minden esetben az ingatlannak csak arra a részére lehet elrendelni, amely a kisajátítás által védett érdek megvalósítása céljából elkerülhetetlenül szükséges.
A kisajátítást a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet), illetőleg az ásvány- vagy gyógyvízüzem tulajdonosa, továbbá a gyógyhelyi bizottság (fürdőegyesület választmánya) kérheti. Ezekben az esetekben ugyanis nyilvánvaló a most felsoroltaknak az érdekeltsége és az, hogy a kisajátítás által elérni kívánt közegészségügyi érdekeket képviselik.
Más az eset azonban, ha új gyógyfürdő létesítéséről vagy új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás üzembehelyezéséről van szó. Ebben az esetben a kisajátítási eljárás hivatalból is megindítható.
A hivatalos eljárás megindítására rendszerint magánosok felfedezése és jelentkezése szolgáltat alapot. Azonban minthogy ilyenkor az ásvány- vagy gyógyvízforrásnak közegészségügyi szempontból közérdekű volta is megállapításra szorul, ennélfogva ha ezt a körülményt megállapították, gondoskodni kell arról, hogy a közegészségügyi szempontból közérdekű ásvány- vagy gyógyvízforrás valóban ki is használtassék.
Ebből a célból a kisajátítást valamely közintézmény javára kell elrendelni, a magánjelentkező részére pedig csak akkor, ha a meghatározott beruházások végrehajtására magát kötelezi és ennek a kötelezettségnek beváltását megfelelő módon biztosítja. A kisajátítás elrendelésének ez a határozmánya biztosítékot nyujt a földbirtokosnak, hogy felelőtlen zaklatásoktól mentesül és hogy a kisajátításnál szenvedett anyagi hátrányáért megfelelő kárpótlásban részesül.
Mivel a törvény a közegészségügyi intézmények érdekében szükséges kisajátításokra is a kisajátításról szóló 1881:XLI. tc. rendelkezéseit tartja hatályban, mindaz a biztosíték, amelyik a kisajátításoknál alkalmazott teljes kártalanításban és a bírói eljárásban megvan, itt is érvényesül. Sőt a törvény az egyébkénti kisajátításnál még messzebb megy a kisajátítás megállapításához szükséges biztosíték létesítésében. Ugyanis a kisajátítási jog megállapítását több miniszter egyetértő megállapodásának tartja fenn, amennyiben a kisajátítási jogot a törvényhatóság első tisztviselőjének, az Országos Közegészségi Tanácsnak és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottságnak meghallgatása után a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter a m. kir. kereskedelemügyi és a m. kir. földmívelésügyi miniszterrel, ha pedig a kisajátítás bányaüzemet érint, a m. kir. pénzügyminiszterrel is egyetértve állapítja meg.
Kisajátítási jogunk e tekintetben messze elmarad a nyugati államok e nemű intézkedéseitől, amelyek egyrészt sokkal több esetben, másrészt nagyobb terjedelemben és kevesebb fórum meghallgatásával engedik meg a kisajátítást.
Ha a kisajátított ingatlan haszonbérlet tárgya, a haszonbérlő és az ingatlan tulajdonosa között keletkező igényekre a magánjog rendelkezéseit kell alkalmazni. Természetes, hogy a haszonbérlő is teljes kártalanításban részesül a kisajátítás következtében ért kárért és a haszonbérlet felbontására jogcímet ad, ha a haszonbérlet folytatása lehetetlenné válik.
Míg a gyógyhely és az üdülőhely fejlesztéséhez, valamint az ásvány- vagy gyógyvíz zem folytatásához, végül új gyógyfürdő létesítéséhez vagy új ásvány-, illetőleg gyógyvízforrás zembe helyezéséhez szükséges ingatlanok kisajátítását nemcsak a közegészségügyi tényezők, hanem az érdekeltek is kívánhatják, addig a már üzembenlévő ásvány- vagy gyógyvízforrások esetleges kisajátításának törvényi megengedése az érdekeltség részéről nagy ellenállásra talált.
Ha abból az elgondolásból indulunk ki, hogy az ásvány- vagy gyógyvízforrások a közegészségügy érdekében nélkülözhetetlen gyógytényezők, amelyek monopol - helyzetüknél fogva nem szaporíthatók, közegészségügyi, valamint nemzetgazdasági szempontból biztosítani kell azok megfelelő kezelését és felhasználását. A forrás helytelen kezelése ugyanis a nemzeti vagyon állagát veszélyezteti, meg nem felelő kihasználása pedig a nemzeti értéktermelést és közvetve külkereskedelmi mérlegünk aktivitását károsítja. Ez a felfogás érvényesül a bányajogban is, ahol az üzemen kívül helyezett bányajogosítvány újabb adományozás tárgya lehet.
A külföldi államok, élükön Poroszországgal, ahol azt már az 1908. évi Quellenschutzgesetz elrendeli, a nem kellően kezelt és kellőkép ki nem használt ásványvizek kisajátítását megengedik.
A törvény a magántulajdon lehető kímélésének elvéből indul ki és a kisajátítást ebben az esetben mellőzve, enyhébb eszköz alkalmazásával is megelégszik. Ez az eszköz: az üzemnek hatósági kezelésbe vétele. A hatóság beavatkozása csak a legritkább esetben foghat helyet, t. i. ha
a) valamely ásvány- vagy gyógyvízforrást az állagát vagy a gyógyhatását veszélyeztető módon kezelnek;
b) a forrás kezelése, különösen pedig a forrás foglalása és kihasználása a közegészségügy érdekeinek nem felel meg és e feltételek valamelyikének fennforgása esetében is csak akkor, ha
c) a forrás megfelelő kihasználásához közegészségügyi érdek fűződik.
Ebben az esetben a törvényhatóság a tulajdonost a hiányok pótlására és megfelelő beruházások megtételére záros határidő kitűzésével felhívja. Ez a határidő két évnél hosszabb nem lehet. A törvény tehát csak közegészségügyi érdekből ad intézkedési jogot, a közgazdasági érdekeket pedig, bármily fontosak is, figyelmen kívül hagyja, amennyiben hatósági intézkedésre ásvány- vagy gyógyvízforrás tulajdonosa ellen alapul csak az szolgálhat, ha a helytelen ténykedés közegészségügyi érdeket sért.
Ha a felhívás eredménytelen marad, a m. kir. minisztérium elrendelheti, hogy az ásvány- vagy gyógyvízforrás, illetőleg az ahhoz tartozó ingatlan és üzemi berendezés az üzem terhére hatósági kezelésbe vétessék.
Már egymagában az a körülmény, hogy a hatósági kezelésbe vételhez a m. kir. minisztérium határozata szükséges, mutatja azt, hogy a törvény a hatósági kezelésbe vételt a legkivételesebb esetekre tartotta fenn.
Indokolja a minisztertanács hatáskörét, hogy a hatósági kezelésnek az államra gazdasági következményei lehetnek.
A hatósági kezelés megszűnik akkor, ha a tulajdonos (vállalkozó) az ásvány- vagy gyógyvízforrásnak a közegészségügyi érdekeket kielégítő kezelésére biztosítékot nyujt vagy az ásvány- vagy gyógyvízforrás állagának védelmére szükséges munkálatokat elvégezteti.
Oly gyógyfürdő vagy éghajlati gyógyintézet, amely ásvány- vagy gyógyvízforrás felhasználása nélkül működik, hatósági kezelésbe nem vehető, mert azok helytelen kezelése, amennyiben nem a közegészséget veszélyeztető módon történik, nem okoz pótolhatatlan veszteséget, közegészségellenes kezelésük esetében pedig a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) működésének ideiglenes elfüggesztése, esetleg engedélyének megvonása (9. §) is eléggé megvédi a közérdeket.
Míg az 1876:XIV. tc. 170. §-a első bekezdésének 2. pontjában foglaltak szerint a „fürdészeti” ügy javítására, illetőleg rendezésére vonatkozó rendszabályok indítványozása az Országos Közegészségi Tanács hatáskörébe tartozik, addig a törvény tekintettel a kérdés fontosságára és különleges természetére, végül a szakszempontok minél hathatósabb érvényreemelésére külön véleményező és indítványozó testületet is szervez, melynek címe: Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság.
Ennek a bizottságnak megalapítása nem zárja ki az Országos Közegészségi Tanács közegészségi szempontból szükséges jogkörét, azonban e tárgykörbe tartozó fontosabb intézkedés megtétele előtt az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság véleményét is ki kell kérni.
A bizottság a gyógyfürdőkre, az éghajlati gyógyintézetekre, a gyógyhelyekre, az üdülőhelyekre, továbbá az ásvány- és gyógyvízforrásokra vonatkozó kérdések szakszerű tárgyalása céljából mint véleményező és indítványozó testület működik.
A bizottság elnöke a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter, másodelnökét és tagjait a szakférfiak és az érdekeltek köréből a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter nevezi ki.
A bizottságnak egy-egy tagját a m. kir. földmívelésügyi, a m. kir. kereskedelemügyi, a m. kir. igazságügyi, a m. kir. belügyi és a m. kir. pénzügyminiszternek, továbbá Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának, az Országos Társadalombiztosító Intézet és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete igazgatóságának és az Országos Közegészségi Tanácsnak kijelölése alapján kell kinevezni.
Mivel a törvény célja, hogy a szakmabeli érdekeltség, valamint a most szabályozott anyaggal elméletileg és gyakorlatilag foglalkozó testületek és egyesületek is képviselve legyenek: a végrehajtási rendeletben a kijelölési jog ezek számára is biztosíttatni fog. Így rá kell mutatni az Országos Idegenforgalmi Tanácsra, a kir. Balatoni Intéző Bizottságra, nemkülönben az Országos Balneológiai Egyesületre, a Balatoni Szövetségre, Budapest Fürdőváros Egyesületre stb., amelyeknek mint rendelettel megalapított testületeknek vagy önkéntes társulás útján létrejött egyesületeknek kijelölési joga a törvényben biztosítható nem volt.
A gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről, az ásványvizekről és a gyógyvizekről, végül a forrástermékekről a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter törzskönyvet vezettet.
Ennek a törzskönyvnek nemcsak közigazgatási, hanem tudományos szempontból is igen nagy jelentősége lesz. Ugyanis a gyógyfürdőkre és az éghajlati gyógyntézetekre, különösen pedig az ásványvizekre és a gyógyvizekre vonatkozóan a legnagyobb bizonytalanság uralkodik. Számos most felsorolt intézmény nem tudja igazolni, hogy az említett megnevezés használatára szabályszerű engedélyt kapott, azonban hosszú idő óta használván ezt a megnevezést, abban az egészségügyi hatóságok nem háborgatják. Másrészt mindazok az összeállítások, amelyek Magyarország gyógyfürdői, éghajlati gyógyintézetei, üdülőhelyei, ásvány- és gyógyvízforrásai, végül forrástermékei adatait gyüjtik össze, egyes orvosok egyéni összeállításának és munkájának eredményei. Ennek következtében a közölt adatok, bármily lelkiismeretességgel gyüjtötték is azokat, nem mindenben megbízhatók és távolról sem teljesek, legnagyobbrészt azért, mert az adatszolgáltatás nem lévén kötelező, a bevallásra felhívottak sokszor helytelen adatokat közöltek, vagy az adatszolgáltatást egyszerűen megtagadták.
Amennyiben a felsorolt intézmények, különösen pedig az ásvány- és gyógyvízforrások, valamint a forrástermékek törzskönyvezése megtörténik, nemcsak a fürdőügyi igazgatás részére szükséges nyilvántartás fog rendelkezésre állani, hanem a balneológiai, sőt a nemzetgazdaságtani tudománynak is gyarapítjuk segédeszközeit.
A 47. §-ban foglalt felhatalmazás alapján a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter rendelettel fogja megállapítani a szóbanlévő törzskönyvre vonatkozó szabályokat. A rendelet által szabályozott törzskönyv értéke attól függ, hogy azokat az adatokat is nyilvántartja-e, amelyek nemcsak közigazgatási, hanem tudományos, orvosi vagy közgazdasági szempontból is fontosak.
A törzskönyvezéssel kapcsolatban kell megszüntetni azt a hiányt, hogy ásvány- és gyógyvízforrásaink jelentős részének vegyelemzése vagy egyáltalában ismeretlen vagy pedig már elavult; ismeretlenek azok az adatok is, amelyek az említett források napi vízmennyiségét meghatározzák. Ennélfogva az orvosi tudomány a hazai fürdők gyógyjavallatait alaposan nem ismeri és az orvosok a betegeket inkább küldik külföldi gyógyfürdőkbe, amelyeknek kémiai összetételét, fizikai hatásait, rádióaktivitását stb. a tudományos irodalom megállapította, gyógyító hatását pedig tisztázta.
Ásványvízkereskedelmünk visszamaradásának is nem kis mértékben oka a hiteles vegyelemzések és újabb vizsgálatok hiánya következtében csekélyebb balneológiai irodalmunk, amely azokkal az ásvány- és gyógyvízmennyiségekkel sincs tisztában, amelyeket a piacrahozásnál számításba vehet.
A törzskönyvet központilag kell vezetni és az adatszolgáltatásnak a központba kell befutni.
A törvény azt a célt, hogy új és a belföldi szükségletet kielégítő, valamint az idegenforgalmat idevonzó gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, gyógyhelyek és üdülőhelyek jöjjenek létre és hogy az ásvány- és gyógyvízforgalom emelkedjék, csak úgy tudja elérni, ha az idevonatkozó vállalkozás fellendül. Az új vállalatok keletkezésének azonban nemcsak jogi, hanem gazdasági előfeltételeit is biztosítani kell. A tőke ugyanis sohasem altruisztikus célokból, hanem azért helyezkedik el bizonyos vállalatokban, mert a kellő rentabilitást, a kielégítő kamatozást biztosítva látja. A nemzetgazdaságtan megállapított tétele az, hogy az újonnan alakuló vállalatok működésük első idejében kisebb vállalkozói hasznot tudnak elérni, mint később, amikor fogyasztópiacukat megteremtették és első beruházásuk költségét egészen vagy részben leírták.
Épp ezért a törvény életbeléptetése után keletkező vállalatok részére, feltéve, hogy jelentékeny beruházásokkal létesülnek, legfeljebb 20 évre terjedő ideiglenes adómentességet engedélyez.
Az engedélyezés és a kedvezmény tartama tárgyában a m. kir. pénzügyminiszter a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve határoz, határozatukban figyelembevéve a vállalat természetét, a tőkeberuházás nagyságát, azt a körülményt, hogy a vállalat mennyi idő mulva tudja amortizálni befektetéseit, mikor éri el teljes üzemképességét, végül, hogy mekkora a közgazdasági jelentősége.
Az adómentesség kiterjed a vállalat üzeme után járó általános kereseti adóra, a társulati adóra, a községi pótadóra, valamint a kereskedelmi és iparkamarai illetékre.
A törvény adókedvezmények szempontjából figyelembe veszi azokat az áldozatokat is, amelyeket a belső és a külső védőöv területén silány legelőknek vagy egyéb gyenge termőerejű területeknek beerdősítésével hoznak. (21. §) Az így beerdősített terület földadómentes az azon telepített erdő főhasználatáig. Az adómentesség ebben az esetben a törvény rendeleténél fogva következik be és az adókötelezettség beálltát a m. kir. pénzügyminiszter a m. kir. földmívelésügyi miniszter véleményének meghallgatása után állapítja meg.
Míg a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 103. §-a a gyógyfürdőkben történő új építkezésekre általában 20 évi adómentességet engedélyez, addig a törvény az új építkezések adómentességének a kérdését nyitva hagyja, illetőleg külön törvényhozási szabályozás számára tartja fenn.
A gyógyhely, illetőleg üdülőhely területén lévő új épületek emelésének előmozdítása az általános lakóházépítkezésekkel szoros kapcsolatban áll. Ha a gyógyhely, illetőleg az üdülőhely területén az építkezéseket a többi helyen emelt lakóházakra vonatkozó adómentességnél jelentékenyen nagyobb kedvezményekben részesítenők, úgy az a tőke is, amelyik különben lakóházépítkezésekben keresne elhelyezkedést, gyógyfürdőkön, főleg pedig üdülőhelyeken tervezett építkezéseket mozdítana elő.
Bár kétségtelenül nagy jelentősége van gyógyfürdőink és üdülőhelyeink új építkezésekkel fejlesztésének, azonban a helyes nemzetgazdasági elveket e téren is figyelembe kell venni. Sokkal nagyobb eredményt lehet remélni, ha a tőke egyes, fejlesztésre kiválóan alkalmas és egészségügyi, valamint idegenforgalmi szempontból felkarolandó gyógyhelyekre vagy üdülőhelyekre összpontosul, mintha a tőkék összevonása helyett számos e nemű helységben aprózódik el.
Figyelembe kell továbbá venni azt is, hogy Magyarországon előreláthatóan igen sok község fogja az üdülőhely megnevezést megszerezni.
Ezek közül egyesek nem emelkednek túl a helyi jelentőségen és indokolatlan kedvezményezésük a közelükben fekvő városoktól vonná el az építkezési tőkeerőt, még növelve azoknak lakásnyomorúságát. Viszont a legkedvezőbb körülmények között való üdülés sem ellensúlyozza teljesen az év túlnyomó részében használt egészségtelen lakások káros hatását.
Épp azért előreláthatóan az új építkezésekre tervezett adómentességek egyes gyógyfürdők és üdülőhelyek területére különbözőek lesznek, figyelembe véve természetesen a szóbanforgó gyógyhelyek és üdülőhelyek jelentőségét, viszonyait, fejlődési képességét.
Előreláthatóan szakítani fog az új törvény a nagyobb területekre szóló adómentességek rendszerével általában is és ugyanazon a gyógyhelyen vagy üdülőhelyen is egyes területrészeket fokozatosan különböző elbánásban fog részesíteni.
A gyógyhelyek és üdülőhelyek látogatottságának egyik legfontosabb előfeltétele a forgalom megszervezettsége.
Különös jelentősége van a posta-, távíró- és távbeszélőállomások működésének, mert a gyógyhelylátogató és üdülőhelyet felkereső közönség tartózkodási idejét napokra kiszámítva osztja be, elutazása előtt meg kell hogy lakását rendelje, és a gyógyfürdőt ajánló orvosok sem indíthatják útnak betegeiket a nélkül, hogy kellő elhelyezésükről előre meg ne győződtek volna.
Üdülőhelyeken pedig nagy jelentősége van annak, hogy a közönség állandó lakóhelyével, foglalkozási körével, hivatalával, vállalatával, üzletével, gazdaságával stb. érintkezést tarthasson fenn, mert e nélkül hosszabb időt nem tölthetne távol.
Épp azért már az 1876:XIV. tc. 102. §-a kiemeli a posta- és távíróállomások felállításának fontosságát, amit a törvény a gyógyhelyekre és az üdülőhelyekre vonatkozóan és a távbeszélőállomások tekintetében is kiterjeszt.
A posta- és távíróállomások felállításáról a m. kir. kereskedelemügyi miniszter feltétlenül, a távbeszélőállomások felállításáról pedig csak a lehetőség határán belül gondoskodik. Ez az intézkedés nemcsak a közegészségügy, hanem a m. kir. postakincstár érdekeinek is megfelel; ugyanis posta- és távíróhivatal nagyobb költség nélkül, esetleg küldöncök alkalmazásával berendezhető, míg távbeszélőállomás felállítása esetleg nagyobb és a gyógyhely, illetőleg az üdülőhely forgalmával arányban nem álló anyagi áldozatok és beruházások megtételét vonná maga után.
E § a m. kir. minisztérium részére adott rendeleti felhatalmazásokat részletezi.
A törvény abból az alapgondolatból indult ki, hogy mindazokban az esetekben, amikor oly kérdés szabályozásáról van szó, amelyik a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter hatáskörén felül a többi tárcák vagy legalább több tárca ügykörét érinti, a rendelet kibocsátása az összes érdekeket képviselő m. kir. minisztérium hatáskörébe tartozik.
A m. kir. minisztérium részére rendeleti szabályozásra adott felhatalmazás a következő kérdéseket foglalja magában:
a) gyógyhelyek és üdülőhelyek engedélyezésének és az engedélyezés visszavonásának feltételeit;
b) az erre vonatkozó eljárást;
c) a gyógyhelyek és az üdülőhelyek működését, ideértve bevételeiknek kezelését és felhasználását;
d) a hatósági biztos működését;
e) a gyógyhelyi hivatalos orvos kijelölését és működési körét;
f) a gyógyhelyek és az üdülőhelyek közrendészeti és közegészségügyi igazgatását;
g) a gyógyhelyi és az üdülőhelyi bizottságok szervezetét és működését;
h) a gyógyhelyi és az üdülőhelyi díjak kivetésének és behajtásának módját;
i) a gyógyhelyi és az üdülőhelyi díjak fizetése alól mentességeket; végül
j) Budapest székesfőváros területére és
k) a Balaton partja mentén a gyógyhelyekre és az üdülőhelyekre vonatkozó szabályoktól való eltérést.
A m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter azoknak a kérdéseknek rendeleti úton szabályozására kap felhatalmazást, amelyek kizárólag vagy túlnyomóan egészségügyi vonatkozásúak. E § felhatalmazza a m. kir. népjóléti és munkaügyi minisztert, hogy rendelettel szabályozza:
a) a gyógyfürdők és az éghajlati gyógyintézetek engedélyezésének és az engedélyezés visszavonásának feltételeit;
b) az engedélyezésre és a visszavonásra vonatkozó eljárást;
c) a gyógyfürdők és az éghajlati gyógyintézetek működésének szabályait;
d) az Országos Forrás- és Fürdőügyi-Bizottság belső szervezetét, működési körét és ügyrendjét;
e) a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről, az ásványvizekről és a gyógyvizekről, valamint a forrástermékekről vezetett törzskönyv szerkesztését és végül
f) a megfelelő adatszolgáltatás módját.
A m. kir. igazságügyminiszter felhatalmazása a magánjogi és telekkönyvi ügyekkel kapcsolatos rendeleti szabályozásra vonatkozik, olykép azonban, hogy az érdekelt miniszterekkel egyetértve kell a szóbanforgó rendeleteket kibocsátania.
Vonatkozik e felhatalmazás:
a) a védőövek és a forrásvédterületek megállapítását és megszüntetését, úgyszintén ezeknek telekkönyvi bejegyzését rendező eljárás szabályozására, a m. kir. népjóléti és munkaügyi, a m. kir. földmívelésügyi, a m. kir. kereskedelemügyi és a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve;
b) az ásvány- vagy gyógyvízforrás, illetőleg az ahhoz tartozó ingatlan és üzemi berendezés hatósági kezelésbe vételére vonatkozó eljárásnak a m. kir. népjóléti és munkaügyi, a m. kir. földmívelésügyi és a m. kir. kereskedelemügyi miniszterrel egyetértő szabályozására.
Mivel gazdasági üzemnek vagy gazdasági üzemhez tartozó létesítménynek engedélyezését illetően eddig nem volt az 1884:XVII. törvénycikkben foglalt ipartörvény rendelkezéseihez hasonló telepengedélyezési eljárás, az egészségügyi érdekeknek a belső védőövön belül való megóvása érdekében ezt az eljárást szabályozni kell.
A kérdés rendeleti úton való szabályozását a törvény a m. kir. földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalja, aki azonban a közegészségügyi érdekek védelmére való tekintettel a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve jár el.
E § fenntartja a jelenleg érvényben lévő állapotot: t. i., hogy az ásvány- és a gyógyvizek, valamint a gyógyító célra szolgáló forrástermékek forgalombahozásának és kezelésének szabályait a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértve a m. kir. kereskedelemügyi miniszter állapítja meg.
Az ásvány- és a gyógyvizek, valamint a gyógyító célra szolgáló forrástermékek nemcsak egészségügyi szempontból jelentősek, hanem mint közfogyasztási cikkeknek, mint bel- és külforgalom tárgyainak nagy közgazdasági fontosságuk is van, ami a kérdéseknek a m. kir. kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe való utalását indokolja.
Míg a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) részére házirendet kell készíteni (6. §), addig a gyógyhelyek és az üdülőhelyek közigazgatási szervek is lévén, különleges szempontok érvényesítését kívánják és jelesül mindazokat a viszonyaikat, amelyeket a törvény és a miniszteri rendeletek nem szabályoznak, a törvény a törvényhatóság szabályrendeletalkotó működési körébe utalja.
Azonban a törvényhatóság szabályrendeletalkotó joga a gyógyhelyekre és üdülőhelyekre vonatkozóan nem fakultatív, hanem kötelező; e § ugyanis előírja, hogy a törvényhatóság köteles a területén fekvő minden gyógyhely és üdülőhely részére egy éven belül szabályrendeletet alkotni. Mivel a szabályrendeletalkotás célja az egyes gyógyhelyek és üdülőhelyek különleges viszonyainak szabályozása, abban az esetben, ha a törvényhatóság területén fekvő gyógyhelyek, illetőleg üdülőhelyek viszonyai hasonlóak, együttes, ha pedig egymástól eltérők, külön-külön szabályrendeletet kell alkotni.
Mivel a szabályrendelet elsősorban közegészségügyi viszonyokra vonatkozik, a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter jóváhagyása alá tartozik, aki a közigazgatási érdekekre tekintettel a m. kir. belügyminiszterrel, a pénzügyi érdekekre való tekintettel pedig a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve határoz.
A törvénynek ez a meghatározása azonban nem zárja ki azt, hogy ha a törvényhatóság gyógyhelyi vagy üdülőhelyi szabályrendeletében olyan kérdéseket is rendez, amelyek más tárcák hatáskörét is érdeklik, az illető m. kir. miniszter hozzájárulását is meg kelljen szerezni. Így pl. ha valamely gyógyhelyi vagy üdülőhelyi szabályrendelet a lakáskérdéssel kapcsolatban magánjogi természetű kötelezettségeket is szabályozási körébe von, a m. kir. igazságügyi miniszternek egyetértő jóváhagyása is szükséges lesz.
A fürdőegyesületnek a gyógyhelyi bizottság hatáskörével való esetleges felruházása és így a közigazgatási szervezetbe való beillesztése maga után vonja, hogy az egyesületi jognak rendelkezései a fürdőegyesületekre vonatkozólag módosításra szorulnak.
Míg a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései között foglalt egyes tilalmak és korlátozások végrehajtásáról szóló 1922:XI. tc. 7. §-a értelmében minden egyesület csak a m. kir. belügyminiszter, illetőleg vele egyetértőleg a fennálló törvények értelmében arra illetékes más m. kir. szakminiszter által láttamozott alapszabályok szerint működhetnek, addig az 51. § előírja, hogy azok az egyesületek, amelyek gyógyhelyen való üdülőhelyen a gyógy-, illetőleg üdülőhely céljainak előmozdítására alakultak, alapszabályaikat láttamozás végett a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszternek kötelesek bemutatni, aki az alapszabályok láttamozása tárgyában a m. kir. belügyminiszterrel egyetértve határoz.
Ezek szerint nem az egyesület megnevezése irányadó a § által előírt szabályok alkalmazására, hanem a cél, amelyet az egyesület elérni szándékozik, illetőleg amelyet az egyesületi alapszabályok annak céljaiként előírnak. Ezek a szabályok alkalmazást nyernek tehát a fürdőegyesületekre, nyaralótulajdonosok egyesületeire stb., azzal a feltétellel azonban, hogy gyógy-, illetőleg üdülőhelyen és a gyógy-, illetőleg üdülőhely céljainak előmozdítására alakultak.
Egyéb fürdőegyesületek az általános egyesületi szabályok alatt állnak és alapszabályaiknak láttamozása a már hivatkozott 1922:XI. tc. 7. §-a szerint a m. kir. belügyminiszter hatáskörébe tartozik, láttamozott alapszabályaik betartását pedig a m. kir. belügyminiszter, illetőleg az illetékes szakminiszter ellenőrzi.
A már láttamozott alapszabályok szerint működő ilynemű egyesületek alapszabályaira vonatkozóan az 57. § harmadik bekezdése rendelkezik.
Bár a modern büntetőpolitika a cselekmények túlságos nagymérvben való pönalizálását, büntető szankciókkal való sujtását ellenzi, az európai államok törvényhozásai a bűncselekmények számát mind nagyobb és nagyobb mértékben szaporítják.
Különösen nehéz a védekezés a közegészségügyet, valamint a forgalmi élet biztonságát veszélyeztető, szándékosan elkövetett cselekmények ellen, és erre a modern büntetőjogi tudomány sem talál más eszközt, mint újabb és újabb megtorlás kilátásba helyezését, mégpedig annál inkább, mert a közegészségügy és a közforgalom, valamint a gazdasági élet terén elkövetett bűncselekmények jelentős részének oka nem a nyomor vagy az elhanyagolt nevelés, hanem a bűncselekményt elkövetők meggazdagodási vágya.
A törvény a gyógyfürdők (éghajlati gyógyintézetek), a gyógyhelyek és az üdülőhelyek, az ásvány- és gyógyvízforrások érdekei ellen elkövetett azokat a cselekményeket, amelyek a közegészségügyi érdekeket súlyosabban sértik vagy ezek gazdasági vonatkozásait nyereségvágyból veszélyeztetik, vétséggé minősíti és három hónapig terjedhető fogházbüntetés alkalmazását teszi lehetővé.
Ezek a vétségek kizáróan szándékosan elkövetett bűncselekmények, a gondatlanságból elkövetett cselekmények az 55. § értelmében kihágássá minősülnek.
A vétségek kísérlete is büntetés alá esik, mert a célzat, amelyért a bűncselekményt elkövetik, rendszerint a nyereségvágy.
A vétségek miatt a királyi járásbíróság jár el, amelyik mellékbüntetésként elrendelheti a meg nem felelő ásványvíz, illetőleg gyógyvíz és forrástermék készletének elkobzását és megsemmisítését, továbbá azt, hogy a büntetést megállapító ítélet az elítélt költségén egy vagy több napilapban közhírré tétessék. A közhírrététel nemcsak megtorlás a tettessel szemben, hanem a fogyasztók és általában a forgalom érdekeit, végül a kárt szenvedett vagy sértett tulajdonos (vállalkozó) jogos magánjogi igényeit védelmezi.
A kihágások büntetése egy hónapig terjedhető elzárás.
Az elkobzásra, illetőleg az ítélet hírlapi közzétételére vonatkozóan ugyanazok a szabályok irányadók, mint a vétségek esetében.
A pénzbüntetések alkalmazása tekintetében a törvény a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1928:X. tc. rendelkezéseire hivatkozik. Ezek módot adnak arra, hogy azok az anyagi nyereségvágyra visszavezethető indokok, amelyek az 54. és az 55. §-ban meghatározott vétségek és kihágások elkövetésénél szerepelnek, a megfelelő vagyoni megtorlásban is részesülhessenek. A most hivatkozott tc. rendelkezései teszik lehetővé azt is, hogy a bíróság, amikor az elítélt javulása érdekében kívánatosabb, az 54. §-ban megállapított fogházbüntetés helyett pénzbüntetést alkalmazzon.
A törvény rendelkezései lényegesen eltérnek a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. törvénycikknek a gyógyfürdőkre és az ásványvizekre vonatkozó 100-108. §-aiban foglalt szabályaitól. Megváltoztatják az e körben működő egészségügyi intézmények megnevezését, megváltoztatják az engedélyezés és a működés előfeltételeit; ezért a törvény rendelkezéseivel való összhangbahozás végett a gyógyfürdő, illetőleg a gyógyforrás megnevezésre engedélyt kapott fürdők, illetőleg források kezelői kötelesek a megfelelő megnevezés engedélyezéséért folyamodni.
Azok az egészségügyi intézmények ugyanis, amelyek eddig gyógyfürdő- vagy ásványvízforrás- megnevezés alatt működtek, a törvény szerint vagy mint gyógyfürdők, vagy mint éghajlati gyógyintézetek kaphatnak újabb megnevezésre engedélyt, egyszersmind az engedély iránt előterjesztett kérésük alapul fog szolgálni az előbbi törvényben ismeretlen gyógyhely- vagy üdülőhely-megnevezés adományozására vonatkozó jogosultság kérdésének megvizsgálására; az eddig gyógyforrás-megnevezés használatára engedélyt nyert források
pedig a jövőben mint ásvány- vagy gyógyvízforrások fognak megnevezést kaphatni.
Az újabb megnevezés engedélyezésénél azokat a feltételeket igazolni kell, amelyeket a törvény a vonatkozó egészségügyi intézménnyel szemben megkíván. Ha ezek a feltételek az új törvény hatálybaléptekor nem volnának meg, azok pótlására a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter megfelelő határidőt fog megállapítani.
Ha az e törvény hatálybalépte előtt működő gyógyfürdő, illetőleg használatba vett gyógyforrás kezelője a törvény hatálybaléptétől számított egy év alatt a törvény rendelkezéseinek megfelelő megnevezés engedélyezéséért folyamodik, a kellő időben beadott folyamodás elintézéséig a korábban engedélyezett megnevezés használható.
Mivel a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. sem a gyógyhely-, sem az üdülőhely-megnevezést nem ismerte, viszont a gyógyfürdő részére törvényhatósági szabályrendelet alkotását lehetővé tette: a hatályban lévő szabályrendeleteket a törvény hatálybalépését követő egy éven belül a törvény rendelkezéseinek megfelelően kell módosítani és jóváhagyásra - az 50. § rendelkezéseinek megfelelően - felterjeszteni.
Ahol ez nem történik meg, a szóbanforgó terület nem lesz sem gyógy-, sem üdülőhely és a törvényhatósági szabályrendelet hatályát veszti.
A gyógy-, illetőleg üdülőhely céljainak előmozdítására alakult és láttamozott alapszabályok szerint működő egyesületek (51. §) kötelesek alapszabályaikat láttamozás végett a törvény hatálybalépésétől számított hat hónapon belül láttamozás végett újból bemutatni a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszternek, aki a m. kir. belügyminiszterrel egyetértve határoz.
A láttamozás végett teljesített bemutatásnál a fürdőegyesületnek nyilatkoznia kell, hogy a gyógyhelyi bizottság hatáskörébe tartozó teendők ellátására vállalkozik-e és hajlandó-e magát alávetni a törvény 14. §-ának harmadik bekezdésében megállapított korlátozásoknak; ellenkező esetben alapszabályainak módosítására nem kötelezhető, hacsak a bemutatás alkalmával meg nem állapítható, hogy közérdekből módosításra van szükség; az alapszabályait változatlanul fenntartó egyesület eddigi magánjellegű tevékenységét továbbra is folytathatja.
A törvény 33. §-ának első bekezdése mesterséges ásványvíz készítését és behozatalát, forgalombahozatalát és árusítását eltiltotta.
Ez a rendelkezés ellentétben áll a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 108. §-ával, amely mesterséges ásványvíznek előállítását hatósági engedély mellett és vizsgát tett vegyésznek vagy gyógyszerésznek felügyelete és vezetése alatt megengedi. Ez az engedély eddig csak a szabályok ismételt meg nem tartása esetében volt megvonható.
Bár Magyarországon a mesterséges ásványvizek gyártása sohasem volt elterjedt, azonban mégis szórványosan adott ki a hatóság ilyen engedélyt.
A törvény a szerzett jogok védelme címén átmenetileg megengedi a mesterséges ásványvíznek forgalombahozatalát abban az esetben, ha a jogosult három hónapon belül kéri jogának a megújítását. A kérelem tárgyában a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter határoz az Országos Közegészségi Tanács és az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság meghallgatása után.
A megújításra vonatkozó engedély legfeljebb öt év tartamára szólhat és a továbbműködő üzemben alkalmazást nyernek az 1876:XIV. tc. 108. §-ának rendelkezései, t. i., hogy a mesterséges ásványvíz csak vizsgázott vegyész vagy gyógyszerész felügyelete és vezetése alatt készíthető, továbbá, hogy a szabályok meg nem tartása esetében az engedély megvonható. Mivel a mesterséges ásványvíz készítése megszünésre szánt ipar, a megvont engedély nem újítható meg.
A mesterséges ásványvíz forgalmának megszűntetése nemzetközi jogi vonatkozásokban is érvényesül, amennyiben a külföldről - bár kisebb mennyiségű és nagyobbrészt szénsavval telített - mesterséges ásványvizeket hozunk be.
Mivel a legtöbb kereskedelmi szerződés szerint csak azok a gyógyszerek és gyógyászati készítmények hozhatók be, amelyek nálunk nincsenek eltiltva, a külföldi mesterséges ásványvizek a jövőben csak akkor lesznek behozhatók, ha a törvény fentebb részletezett átmeneti rendelkezéseinek megfelelnek.
Külföldi eredetű ásványvizek behozatalára vonatkozóan az egyes kereskedelmi szerződések rendelkeznek.
A hatálybalépési idő megállapítását a törvény a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterre bízza.
Ez a felhatalmazás a hatálybalépés idejének megállapítására azért szükséges, mert a törvény teljesen átalakítja a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 100-108. §-ainak rendelkezéseit.
Új megnevezéseket állapít meg, új egészségügyi intézményeket létesít, azok hatáskörét, működését, a megnevezéshez fűződő jogi következményeket az eddigi állapottól eltérően szabja meg, úgyhogy a törvény hatálybaléptetése hosszabb előkészületet igényel.
Tekintetbe kell továbbá venni, hogy a törvény sok vonatkozásban csak kerettörvény és a kapott felhatalmazásokat a kibocsátandó rendeletek szabályaival kell kitölteni. Épp ezért a törvény életbeléptetése csak fokozatosan történhetik meg. Végrehajtására mindazok a miniszterek kapnak felhatalmazást, akik a törvény különböző §-ai alapján egyes kérdések rendeleti úton való szabályozására vagy a végrehajtási ténykedésekben való közreműködésre jogosultak: tehát a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszteren kívül a m. kir. belügyi, a m. kir. pénzügyi, a m. kir. földmívelésügyi, a m. kir. kereskedelemügyi és a m. kir. igazságügyi miniszter.
E § kifejezetten fenntartja a közutakról és vámokról szóló 1890:I. tc. 45. §-a első bekezdésének hatályát, amely szerint a gyógyfürdőkhöz vezető utakra, amennyiben azok nem állami vagy törvényhatósági utak, szintén a községi közutakra vonatkozó határozatok érvényesek, s a hozzájárulási arány megállapításánál a gyógyfürdő tulajdonosa (vállalkozója) mint érdekelt, a teherviselés körébe bevonandó.
Viszont a törvényeknek és egyéb jogszabályoknak mindazok a rendelkezései, amelyek a törvény rendelkezéseivel ellenkeznek, hatályukat vesztik.
