A forgalmi adóról szóló 1920:XXXIX. tc. lényegében általános fogyasztási adó, amely minden árut, minden egyes átruházás alkalmával kíván megadóztatni. Ettől az általános alapelvtől a törvény az őstermelés termelvényeit illetőleg kivételes rendelkezésekkel eltért. A föld termelvényeit az első átruházás alkalmával, amikor a termékeket a földmívelő a forgalomba bocsátja, általában felmentette a forgalmi adó alól és a gabonaneműeket a malomnál adóztatta meg az úgynevezett őrlési adóval, továbbá a cukorrépát akkor, amikor azt feldolgozás végett a cukor- vagy szeszgyárba beszállították.
Az őstermelés másik főágát, az állattenyésztést azonban már a termelőnél is megrótta forgalmi adóval abban a formában, hogy a marhalevél kötelezettség alá eső állatok átruházásánál a tulajdonjog átírásával egyidejűleg elrendelte a forgalmi adó lerovását. Ezt a forgalmi adót nevezi a törvény állatforgalmi adónak.
Az őstermelést terhelő ezen két forgalmi adó közül az egyik, a gabonaneműekre kiszabott őrlési adó, már eltöröltetett. El kellett törölni, mert egyrészt nem felelt meg az igazságos adóztatás elveinek, másrészt azért, mert az államháztartás egyensúlyának helyreállítása után már nem volt szükség arra az adónemre, amely a legelsőrendű élelmiszert, a kenyeret drágította meg és beszedésének a módja is olyan volt, hogy a legsúlyosabban éppen a legszegényebb mezőgazdasági munkásokat érintette.
Az állatforgalmi adó beszedése a marhalevél kiállításával van összekapcsolva. Elméletileg ennek az adónak beszedése egészen helyes adótechnikai elvek szerint történik. Ennek dacára, különösen az utóbbi időkben, élénk ellenszenvre talál.
A panaszok egy része általában az adóteher ellen irányul. Az utóbbi időkben az állatárak állandó és fokozatos csökkenést mutatnak. Már pedig általánosan ismert tapasztalati tény, hogy a csökkenő árak mellett az adóáthárítás túlnyomó részben a termelő terhére esik. A mezőgazdaság egyik nagy sérelme gyanánt hozzák fel, hogy az állatforgalmi adót a kivitelre kerülő állatok után is le kell róni, holott a forgalmi adóról szóló törvény minden más vonatkozásban mentesíti a kivitelt, sőt a legtöbb árucikknél még a belföldön lerótt adó visszatérítését is elrendeli.
Kétségtelen, hogy az állatforgalmi adó elég nagy mértékben súlyosbítja azt a nehéz helyzetet, amelyben az állattenyésztés egyéb gazdasági bajok következtében vergődik.
Az e téren mutatkozó bajokat olymódon kellett orvosolni, hogy az államkincstár bevételei lényegesen ne csökkenjenek. A kérdés helyes megoldása szempontjából vizsgálnunk kell elsősorban azt, hogy az állatforgalmi adó milyen bevételt biztosított az államkincstárnak és másodsorban azt, hogy az állatforgalmi adó mi módon volna úgy átalakítható, hogy annak beszedése a legkisebb zaklatással és kellemetlenséggel járjon.
Az állatforgalmi adó bevételeként az 1926/27. költségvetési évre 12.000,000 P volt előirányozva. Ebben az időszakban tényleg befolyt 12.404,000 P. Ennek a tényleges eredménynek megfelelően a következő 1927/28. költségvetési évre is 12.000,000 P irányoztatott elő, azonban az állatárak nagymértékű hanyatlása következtében a tényleges bevétel ebben a költségvetési évben már csak 11.165,000 P volt. A helyzet némi javulására számítva, az 1928/29. költségvetési évre 11.500,000 P irányoztatott elő, azonban az eddigi eredmények arra engednek következtetést, hogy a tényleges bevétel a 10.000,000 P-t sem fogja elérni. Ha tehát a gazdasági helyzet javulásával nem is lehet számolni, mégis a bevételeknek körülbelül 10.000,000 P-s csökkenésével kellene számolni akkor, ha az állatforgalmi adó eltöröltetnék a nélkül, hogy annak pótlásáról valami módon gondoskodás volna.
Az 1929/30. évre szóló költségvetésben ekkora összegnek minden pótlás nélkül való kiesése a költségvetés egyensúlyát nagyon hátrányosan befolyásolná. Keresni kellett tehát a módját annak, hogy a megszüntetett állatforgalmi adónak legalább egy része más úton, éspedig olyan formában térüljön meg, amely az állatforgalmat többé nem zavarja és különösen a kiviteli lehetőségek útjába akadályokat ne gördítsen. Ilyen módot nyujt a levágott állatok értékesítéséből származó bevételek után most is fizetendő általános forgalmi adó kulcsának felemelése és a marhalevelek illetékének felemelése.
A levágott állatok értékesítéséből befolyó jövedelem általános forgalmi adója utoljára az 1927. évben nyert szabályozást. Ennek a szabályozásnak indító oka az volt, hogy éveken át az élelmiszerek és elsősorban a hús drágaságának legfőbb oka gyanánt mindig a forgalmi adót tüntették fel. Az érdekelt kereskedelmi és ipari képviseletek a drágaság okainak kinyomozása és azok megszüntetése céljából tartott értekezleteken azt hangoztatták, hogy a hús - az állatforgalmi adót is beleértve - 8 - 12 % forgalmi adóterhet visel. 1927. év nyarán rendeleti úton gondoskodás történt arról, hogy a hús után csak egyetlen alkalommal, az állat levágásakor fizessen a húsiparos forgalmi adót és a húsnak, valamint a húsipari termékeknek további forgalma adómentes legyen. Ez azt jelenti, hogy míg az érdekeltek legmesszebbmenő kívánsága az volt, hogy a hús után a vágáskor 3 % legyen az értékesítésből származó bevétel után az adótétel, az említett rendelet az adó tételét 2 %-ban állapította meg. Az adókulcs valóságban még ennél is kevesebb, mert az adókiszámítás alapjául nem a húsiparos által tényleg elért bevétel szolgál, hanem az adóalap az élőállat árából alakul ki olymódon, hogy ennek 15 %-kal emelt összege után kell a 2 %-os forgalmi adót megfizetni. Minthogy nyilvánvaló, hogy a húsiparos nyers bevétele ezt az összeget lényegesen meghaladja, kétségtelen, hogy a forgalmi adó a tényleges bevétel 2 %-át sem éri el. Az az adó tehát, amelyet a húsiparos ma az állatforgalmi adóval együtt leró, az élő állat árának, esetleg értékének 4.3 %-a.
A húsiparos által az állatforgalmi adón felül fizetett és az élőállat árának, esetleg értékének 2.3 %-ában megállapított húsforgalmi adóból származó bevétel az 1928. évben a beszerzett statisztikai adatok szerint 4.750,000 P-re tehető. (Az összes bevétel ugyanis 6,328,400 P, amelynek körülbelül 1/4-része a városok és községek részesedése volt.)
Ha a vágás alkalmával a húsiparos nemcsak ezt a 2.3 %-os adót fizeti meg, hanem ezenkívül az állat átruházásáért eddig fizetett állatforgalmi adót is, a húsiparos adóterhe változatlan marad. Ellenben elmarad először az állat előző és minden, nem levágás céljából történő átruházása után eddig fizetett adó, nemkülönben megszűnik minden kellemetlenség, amely eddig a vásáron és vásáron kívül való átruházások alkalmával az állatforgalmi adó lerovása körül felmerült.
Amennyiben tehát a forgalmi adó eltörlése végeredményben a fogyasztó javára esnék, a nem vágás céljára történő átruházásoknak az állatforgalmi adó alól való felmentése végeredményben a húsárak némi csökkenését is eredményezhetné.
Ha már most szembeállítjuk az államnak az állatforgalmi adóból és a húsforgalmi adóból az 1927/28. költségvetési évben tényleg befolyt 15.955,000 P bevételét azzal a számítással, hogy azonos fogyasztást és hasonló állatárakat véve alapul, az 1929/30. költségvetési évben az állatforgalmi adó eltörlése és a húsforgalmi adónak 4.3 %-ra való felemelése esetén körülbelül 10.550,000 P-re becsülhető a bevétel, a hiány 5.400,000 P lenne.
A hiány csökkentésére alkalmas eszköznek mutatkozik a marhalevelek illetékének felemelése.
A marhalevelek illetéke a most érvényben lévő szabályok szerint juhoknál és kecskéknél 10 f, sertéseknél 12 f, 2 évesnél fiatalabb lovaknál és szarvasmarháknál 16 f, az idősebb lovaknál és szarvasmarháknál 24 f. Ezekkel a tételekkel a marhalevelek illetékéből az utolsó évben körülbelül 370.000 P folyt be. Ha az illetéktételeket a 14. §-ban tervezett összegekre emeljük fel, hasonló forgalom mellett körülbelül 1,480.000 P bevételre számíthatunk. Ily modon az illetékbevételeknél körülbelül 1,110.000 P emelkedés várható.
A marhalevelek illetékének felemelése talán nagymérvűnek látszik. A felemelésnél azonban figyelembe kell venni azt, hogy az állatforgalmi adóval szemben ez a megterhelés igen lényeges mérséklést jelent pénzben is, de különösen nagy könnyítést jelent azáltal, hogy a kezelés rendkívül egyszerű lesz, nem kell a vételár bevallásával és az állatforgalmi adó lerovásával órákat eltölteni, az állatvásárok lebonyolítása gyors és egyszerű lesz, úgyhogy az illeték egyrésze azzal is megtérül, hogy az állat tulajdonosa nem kénytelen egész napját a vásáron eltölteni. Az eddig érvényben volt szabálytól eltér annyiban, hogy ezentúl a kisebb értékű fiatal állatokra nemcsak a lónál és a szarvasmarhánál, hanem a sertésnél is alacsonyabb tételt alkalmaz.
Ha az új tételeket az eddigiekkel összehasonlítjuk, a következő képet nyerjük.
A kecske és juh marhalevele eddig az első állat után 10 fillér, a többi, ugyanarra a lapra jegyzett állat után darabonkint 2 fillér illeték alá esett. A törvény szerint minden állat után 10 fillért kellene leróni.
A félévesnél fiatalabb sertésről kiállított marhalevél bélyege eddig az első állat után 12 fillér a többi után négyfillér volt. Ezután az ilyen malacról kiállított marhalevélre minden egyes állat után 10 fillért kell majd leróni.
Eddig az idősebb sertésről kiállított marhalevél illetéke is az első állat után 12 fillér, a többi ugyanarra a marhalevélre jegyzett állat után pedig 4 fillér volt. Ezt az illetéket minden egyes sertés után 60 fillérre kellett felemelni. A látszólag erős emelést indokolja az, hogy a mai tételek, különösen a 4 filléres tétel, egy hízott sertésnél aránytalanul alacsony volt.
A kétévesnél fiatalabb ló és szarvasmarha után eddig 16 fillér illetéket kellett leróni. Ezt a tételt ugyancsak 60 fillérre kellett felemelni.
A fentiek szerint a forgalmi adókból származó bevételek körülbelül 5.400,000 P-vel fognak csökkenni. Ezzel szemben azonban az illetékeknél mintegy 1.110,000 P többlet várható, úgyhogy végeredményben a bevételcsökkenés 4.290,000 P-re volna tehető. Számítani kell azonban arra, hogy az állatforgalmi adó eltörlése folytán nehezebb lesz a húsforgalmi adó alapját megállapítani. E miatt szélesebb teret kell majd engedni az átalányozásnak, már pedig kétségtelen, hogy az átalány a legritkább esetben éri el a valóságos forgalmat. Előrelátható tehát, hogy a bevételek csökkenése nagyobb lesz, mint a fentebb kiszámított összeg, úgyhogy legalább 4.500,000 esetleg 5.000,000 P csökkenésre kell elkészülve lenni.
Azonban az állatforgalmi adó eltörlése következtében az állattenyésztés egy súlyos tehertől szabadul, amely sokszor nem is magának az adónak összegében mutatkozott, mint inkább azokban az eljárási módokban, amelyek miatt a vásárok lebonyolítása vált nehézkessé.
A 2. § (1) bekezdése értelmében a szarvasmarhák, bivalyok, lovak, öszvérek, szamarak, sertések, juhok és kecskék levágása alkalmával kell a húsforgalmi adót lefizetni, ha a vágás közfogyasztás céljára, vagyis a magánfogyasztástól különböző bármilyen más célra történik.
Magánfogyasztás alatt az állategészségügyi szabályok szerint a magánháztartás körében való húsfogyasztás, illetőleg azoknak a húsfogyasztása értendő, akik egy-egy háztartáshoz való akár állandó, akár időleges tartozásuknál fogva, külön fizetés nélkül kapják élelmezésüket, ide nem számítva a külső cselédeket és a háztartáshoz nem tartozó olyan alkalmazottakat, akik élelmezésükről saját háztartásuk körében maguk gondoskodnak. Minden olyan vágás alkalmával, amely magánfogyasztásra való vágásnak nem minősíthető, le kell fizetni a húsforgalmi adót. Adó alá esik tehát a hús értékesítése céljából a húsiparosok és kereskedők által végzett vágás, a húsnak emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerekké feldolgozása (szalámi, kolbászáru, füstölthús, húskonzervek stb.) céljából való vágás. Kaszárnyák, szállodák, nevelőintézetek, étkező-helyiségek, fogházak, kórházak, gyógyintézetek, szegényházak és népkonyhák, valamint a mészárosok, húsárusítók, vendéglősök és kocsmárosok háztartásai részére való vágás szintén közfogyasztásnak minősül. Adó alá esnek végül a nem emberi élelmezésre szánt vágások is, például az iparcikké történő feldolgozás, az állati etetés vagy állati takarmány előállítása céljából történő vágások is.
A 2. § (2) bekezdése a gazdasági cselédek konvenciója céljára felhasznált húst, zsírt vagy szalonnát mentesíti a húsforgalmi adó alól, az általános forgalmi adónál meglévő annak az elvnek alapján, hogy a saját gazdaságban felhasznált áru nem esik általános forgalmi adó alá. Erre az esetre külön intézkedés szükséges azért, mert e nélkül a saját gazdaságban felhasznált vágási termékek az (1) bekezdés értelmében húsforgalmi adó alá esnének.
A kényszervágások a szerint adókötelesek vagy adómentesek, hogy a vágás után az állatot magánfogyasztásra használják vagy ettől különböző célra értékesítik.
A magánfogyasztásra vágott állat egyes részeinek húsvizsgálat után történő alkalmi értékesítését az állategészségügyi szabályok nem tiltják. Ez a körülmény a vágást közfogyasztásra történő vágássá nem minősíti s az így alkalmilag értékesített állatrészek után nem is kell leróni a forgalmi adót, mert ez az adó csak az üzletszerű értékesítés esetén jár. A vágott állatok vagy egyes részeik üzletszerű értékesítése alatt a nyílt üzletben, piacon történő értékesítést vagy a nagyobb mennyiségben, vagy ismétlődően történő értékesítést kell érteni, ami az állategészségügyi szabályok szerint már a vágást is közfogyasztásra történő vágássá s így az (1) bekezdés alapján adókötelessé minősíti.
A sertéseknek, juhoknak és kecskéknek közfogyasztás céljára, a marhalevélkötelezettség alá eső többi állatoknak bármilyen célra való levágása alkalmával az állategészségügyi szabályok szerint a vágásra kerülő állatot, vágás után pedig az állat húsát meg kell vizsgálni. Az adólerovás ellenőrzése legcélszerűbben ehhez a vizsgálathoz kapcsolódhat, mert így az ellenőrzés külön eljárás nélkül megtörténhet. A 2. § (3) bekezdésében intézkedés történik arra az esetre is, ha a húsvizsgálat alkalmával az adó valamely okból nincs leróva. A vágott állat ilyen esetben is akadálytalanul értékesíthető, csak a húsvizsgálónak meg kell állapítani azokat a körülményeket, amelyek az adó kiszabásához szükségesek. Ezeknek az adatoknak a megállapítása különösebb nehézséget nem okoz, mert ezeket a húsvizsgálónak - az érték kivételével - a vágatási lajstromba való bevezetés céljából különben is minden esetben meg kell állapítania.
A 3. § (1) bekezdése az adófizetésre a vágató állat tulajdonosát kötelezi, mert a vágató állat tulajdonosa fizette ezideig is a vágást megelőző utolsó átruházás után az állatforgalmi adót és a vágás alkalmával az általános forgalmi adót.
A marhalevelet mindig a tényleges tulajdonos feltüntetésével kell kiállítani, illetve a marhalevélre a tulajdonátruházást mindig rá kell vezetni. Mivel azonban számolni kell azzal, hogy e téren akár szándékosan, akár tudatlanságból vagy hanyagságból előfordulhat, hogy az átruházást nem vezetik rá a marhalevélre, a 3. § (2) bekezdésében a marhalevélen feltüntetett tulajdonosnak egyetemleges fizetési kötelezettségét meg kell állapítani azért, mert csak mindkettőjük együttes hibájából állhat elő az a helyzet, hogy az előző tulajdonos nevéről a marhalevél az új tulajdonosra átírva nincs.
Nem tartozik a (1) bekezdés rendelkezése alá az az eset, ha valaki az állat megszerzése alkalmával nem a saját nevére, hanem költött névre vagy olyan ember nevére iratja át a marhalevelet, aki az állatnak nem tulajdonosa. Az ilyen esetben a tényleges tulajdonos tartozik az adót megfizetni, ezenkívül a tényállás körülményei szerint az 1921:XXXIX. tc. 64. §-a alapján adócsalás címén, esetleg közokirathamisítás címén lehet eljárást indítani.
Közös tulajdon esetén gyakran előfordul, hogy csak a tulajdonosok egyike van a marhalevélen feltüntetve. Külön indokolást nem igényel az az intézkedés, hogy ez a marhalevélkezelési könnyítés nem mentheti fel az adókötelezettség alól azokat, akik az állatnak tényleg tulajdonosai.
A 4. §-ban azért kellett az élőállat értékét alapul megjelölni, mert a 8. § értelmében ennek az adónak a lefizetése esetén a vágató állattulajdonosnak nemcsak az emberi fogyasztásra alkalmas részek értékesítéséből eredő bevétele, hanem minden bevétele, tehát a bőr, szőr, szaru, csont és az emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősített más részek értékesítéséből eredő bevétel is meg van adóztatva a húsforgalmi adóval, továbbá mert az állatforgalmi adó is az élőállat értéke után volt megállapítva.
Az olyan vágóhidakon vagy az olyan vágásoknál, amelyeken a vágató állattulajdonos kötlevelet tud felmutatni, a kötlevélen feltüntetett vételár a húsforgalmi adó alapja. Ennek a szabálynak nagy jelentősége van azzal a forgalommal kapcsolatban, amelyet a vásárpénztárak bonyolítanak le.
Minden más esetben, kivéve mégis az 5. § alapján történő átalányozást, az adó alapja az állatnak a vágáskor levő forgalmi értéke. A vételárat vagy forgalmi értéket a vágás alkalmával kell bejelenteni. A bejelentés a helyi viszonyok szerint vagy a vágóhídon vagy pedig a forgalmi adókönyvbe való bejegyzéssel történik. Az adót az eddigi szabályoknak megfelelően vagy a bejelentés alkalmával a vágóhídon pénzben kell megfizetni a húsfogyasztási adóval együtt vagy pedig a forgalmi adókönyvbe való bejegyzés alkalmával ebben a könyvben kell bélyeggel leróni. A húsvizsgálat alkalmával a vágató fél vagy a nyugtát vagy a lerovást tanusító forgalmi adókönyvet köteles felmutatni. Az igazolás után, ha egészségi szempontból nem kifogásolandó a hús, azt a húsvizsgáló lebélyegzi s az így lebélyegzett hús minden további forgalomban mentes az ellenőrzés alól, tehát a húsiparosoknak a forgalmi adókönyvön kívül sem raktárkönyvet, sem pénztárkönyvet és az adókezelés ellenőrzés céljára nem kell vezetniök.
Már a multban, a húsfogyasztási adó ma érvényes rendszerének behozatala előtt, a húsiparosok jelentékeny részét átalány fizetésére kellett kötelezni, mert a rendes szabályok szerint való adólerovás az ipartestületek állítása szerint ennél az iparnál szinte legyőzhetetlen nehézségbe ütközött. A nehézségek most még szaporodnak, mert az adó alapja ezután nem az iparos bevétele, hanem a levágott állatok értéke. Ezeken a nehézségeken pedig esetleg csakis az átalányozással lehet segíteni.
Az 5. § (1) bekezdése azokat az elveket is körvonalozza, amelyek szerint az átalány összegét meg kell állapítani. Ezek szerint az elvek szerint az átalányozásnál adóalapként hozzávetőlegesen azoknak az állatoknak az értékét kell megállapítani, amelyeket az átalányozott saját maga vágott és értékesített. Nem lehet figyelembe venni az átalányozottnak azokat a bevételeit, amelyeket a vásárolt, tehát már adóval terhelt hús vagy húsipari termék értékesítéséből ért el. Az átalányozásnál figyelembe kell venni a 6. és 7. §-okban foglalt rendelkezéseket is, tehát egy bizonyos százalékot a romlásra le kell vonni, a lovak vágását figyelmen kívül kell hagyni.
Az átalányozásnál fenn kell tartani az átalányozási időszakon belül is a kiigazítási jogot, azért, mert az átalányozásnál figyelembe vett körülményekben lényeges változások történhetnek úgy a kincstár, mint az adózó kárára. Feltétlenül szükség van a kiigazítási jog fenntartására azért is, mert úgy az élő állatoknak, mint a húsnak a forgalma mentes az adó alól, tehát könnyen előfordulhatna, hogy az átalány végleges kiszabása esetén az átalányozott a tételes adózás alá tartozó húsiparosok részére a saját neve alatt vágna állatokat s így mentesíthetne az adó alól olyan vágásokat is, amik az átalányozásnál nem voltak figyelembe véve.
Az 5. § (3) és (4) bekezdései a forgalmi adó átalányozására vonatkozó szabályoknak megfelelően vannak a javaslatba felvéve. Az (5) bekezdés a kiegészítő jogszabályokra való utalásokat tartalmaz, mert nem lenne célszerű a törvényjavaslatban ismételni az átalány megállapítására, a lerovás idejére és módjára s a kiigazításra és visszautalásra vonatkozó mindazokat a rendelkezéseket, amelyek itt is alkalmazást nyernek.
A lovaknak levágás céljából való megszerzése az 1921:XXXIX. tc. 17. §-a értelmében mentes volt az állatforgalmi adó alól. A lovak levágása alkalmával azonban húsforgalmi adót kellett fizetni. Mivel a lóhúst s az azokból készült termékeket a legszegényebb néposztály fogyasztja, ez a kérelem szociális szempontból nagyon indokolt volt s ezért a 6. § a lovak vágását mentesíti a húsforgalmi adó alól.
A húsforgalmi adót a vágás alkalmával kell lefizetni. Az adó alapja az élő állat értéke. Ha tehát a vágás után azt állapítanák meg, hogy az állat olyan betegségben szenved, hogy húsát a betegség terjedésének megakadályozása céljából meg kell semmisíteni s ezért a levágott állatot elássák, a vágató fél az állatot nem értékesíti, tehát a húsforgalmi adó visszatérítése indokolt. Ha pedig a vágás után megállapítást nyer, hogy az állat húsa vagy egyes részei emberi fogyasztásra alkalmatlanok s ezért ipari feldolgozásra használják fel vagy értékesítik, vagy az állatot, vagy az egyes részeit kémiai eljárással semmisítik meg, a vágató félnek kisebb lehet a bevétele, mint amit az adó alapjának megállapításánál figyelembe vettek akkor, amikor nem tudták, hogy az állat teljes egészében emberi fogyasztásra nem alkalmas. Az ilyen esetekben a lerótt adó kiigazítása és a többlet visszatérítése méltányos.
A 7. § (2) bekezdése a kettős adózás elkerülése céljából részleges adóvisszatérítést enged arra az esetre, ha a vágató állattulajdonos igazolja, hogy a vágott állat húsának, zsírjának, szalonnájának vagy bőrének értékesítése alkalmával szállítási, szerződési illetéket fizetett. Igaz, hogy az illeték alapja a legtöbb esetben magasabb az értékesített árura eső húsforgalmi adó alapjánál, de a pontos elkülönítés gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Ez az aránytalanság a húsipari termékeknél, pl. kolbászáruknál már olyan nagy, hogy ezekre az árukra a szerződési illeték lefizetése esetén adóvisszatérítést engedélyezni nem is lehet, mert a példának említett kolbászárukban az adózott hús értéke a készáru értékéhez képest aránylag kicsi.
A 8. § (1) bekezdése természetes következménye a 2., 3. és 4. § alapján történő adólerovásnak. A mentesség természetesen a melléktermékeknek iparcikké feldolgozva történő értékesítésére, pl. szappan, kidolgozott bőr, csont és szaru értékesítésére már nem terjed ki, mert az ilyen iparcikkekből való értékesítés útján nyert bevétel a 2. §-ban megállapított adókulcsnál, illetve a 4. § szerint megállapított adóalapnál figyelembe véve nincs.
A 8. § (2) bekezdése megfelel azoknak a mentességi szabályoknak, amelyek az elsőrendű élelmicikkek olcsóbbítása érdekében most is hatályban vannak. Az eddigi szabályokkal szemben azt a további mentességet tartalmazza, hogy a fűszer-, szatócs- és csemegekereskedésekben árusított húst és húsipari terméket, ideértve a szalámit is, az adó alól szintén mentesíti. A mentesség végső határa tehát az ilyen üzletekben vagy a magánháztartásokban való felhasználása céljára történő értékesítés, míg a vendéglőkben, kocsmákban, éttermekben, kávéházakban és hasonló vállalatokban kiszolgáltatott húsételek már nem mentesek az adó alól, mert ezekben a viszonylatokban a kész ételek értékéhez képest az azokhoz felhasznált adózott hús aránylag kis értéket képvisel és gyakorlatilag szét sem választható.
A 8. § (3) bekezdésében említett mentességnek az az oka, hogy e nélkül a mentesítés nélkül az adómentes húsforgalomban előállott feldolgozatlan melléktermékek, bőr, csont, pata, szőr, bél stb. a húsfeldolgozónál már adó alá esnének, ami a törvény egész rendszerével ellentétes volna.
A 8. §-ból mint negatívum önként következik, hogy az ember élvezetre nem alkalmas vágási melléktermékek kereskedelmi forgalma már az 1921:XXXIX. tc. rendelkezései szerint általános forgalmi adó alá esik. Így nyersbőr, gyapjú, pata, szaruanyagok, sózott vagy szárított belek és hasonló termékek kereskedelmi forgalma után általános forgalmi adót kell fizetni.
A 9. § értelmében az élő állat vagy a hús, illetve hentes- és mészárosipari termékek közvetítésével, bizományi értékesítésével, a bérvágásokkal, bérfeldolgozásokkal kapcsolatban elért bevételek az 1921:XXXIX. tc. 30. §-a alapján általános forgalmi adó alá esnek, mert az ilyen forgalomból származó bevételek a húsforgalmi adó megállapításánál nincsenek számításba véve. Ebből önként következik, hogy az ilyen címen lerótt adót a húsforgalmi adóba beleszámítani nem lehet.
A belföldi árunak a külföldi áruval egyenlő mértékben történő megadóztatása érdekében szükségesek a 10. §-ba foglalt intézkedések s ezekből önként következik, hogy a vámnál 4.3 %-kal megadóztatott hús és húsipari termékek további forgalma a belföldön ugyanolyan mentességet élvez, mint a belföldön vágási adó alá vont állatokból készült hasonló termékek.
Az állatforgalmi adóból a községeket részesedés nem illette meg, míg a vágáskor fizetett általános forgalmi adó egynegyedrésze volt a községeknek részesedés címén átengedhető. Ez a részesedés tehát a vágáskor fizetett általános forgalmi adó félszázalékával volt egyenlő. A 11. § ennek megfelelően állapítja meg a községi részesedés mértékét.
A 12. § az I. fejezet alkalmazásával és végrehajtásával kapcsolatos azokra a kiegészítő törvényi rendelkezésekre utal, amelyek az általános forgalmi adóval kapcsolatban jelenleg is érvényben vannak. Vonatkoznak ezek a szabályok a bevallási és adatszolgáltatási kötelezettségekre, a bélyegek lerovására, megsemmisítésére, az adóbefizetés, beszállítás és elszámolás módozataira, késedelmes fizetésre, az adóvisszatérítésekre, a szabálytalanság és az adócsalás büntetésére és hasonlókra.
A marhalevelek illetékét az 1920:XXIV. tc. 6. §-a szabályozta. Az említett szakasz egyik rendelkezését azonban az ezzel a törvénnyel hatályon kívül helyezett 1921:XXXIX. tc. 17. §-ának (3) bekezdése módosította.
Minthogy így a módosító törvény hatályon kívül helyezése következtében kételyek merülhetnek fel aziránt, hogy mi lesz ezután az érvényes jogszabály, legcélszerűbb volt hatályon kívül helyezni az 1920:XXIV. tc. 6. §-át és az érvényes jogszabályokat az egyszerűség és áttekinthetőség kedvéért a II. fejezetbe összefoglalni.
A 14. §-ban az eddig érvényben volt illetéktételek az általános részben foglalt okokból felemeltettek.
Annyiban tér el az idézett törvénytől, hogy a bírságokat és rendbírságokat pengőértékben állapítja meg.
Ez a szakasz a végrehajtási rendelkezéseket tartalmazza.
