Új alapokra helyezett büntetőtörvénykönyv mindenkor maga után vonja a bűnvádi perrendtartás módosítását vagy újraalkotását is, mert hisz a bűnvádi perrendtartás az anyagi büntetőjog alkalmazásánál követendő eljárást szabályozza, következőleg a megalkotásakor érvényben volt anyagi büntetőjog rendelkezésein van felépítve. Lényeges módosítást és bővítést igényel tehát a magyar törvényhozás által 1912-ben megalkotott bűnvádi perrendtartás (rövidítve = Kbp.) is, mert az új katonai büntetőtörvénykönyvnek (rövidítve = Ktbtk.) és vele a katonai bíráskodásra kiterjesztett közönséges (polgári) büntetőtörvénykönyvnek (rövidítve = Btk.) rendszere és terminológiája merőben más, mint az eddig alkalmazásban volt katonai anyagi büntetőjogé és mert az új Ktbtk. több oly intézményt honosít meg a katonai igazságszolgáltatásban (összbüntetés, büntetés felfüggesztése, fiatalkorúak különleges büntetőjogi felelőssége stb.), amelyek ott eddig ismeretlenek voltak. A Kbp.-nak ez okból való módosítása és kiegészítése kedvező alkalmul szolgál arra is, hogy a katonai bűnvádi perrendtartáson - amely alapjában véve elismerten kiváló és bevált alkotás - mindazokat a változtatásokat is megtegyük, amelyeket a háborús tapasztalatok, különösen az eljárásnak egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá tevése, valamint a polgári bűnvádi eljárással való szorosabb összhangbahozása megkívánnak.
De nem maradhatnak érintetlenül a Ktbtk. életbeléptetésével a közönséges büntetőtörvények sem, mert míg a honvédségnél eddig alkalmazásban volt „Katonai büntetőtörvénykönyv” a katonai bűncselekmények mellett a közönségeseket is felölelte s így a katonai viszonyokat és érdekeket az egész vonalon figyelemre méltathatta és honorálta is, addig az új katonai büntetőtörvénykönyv már csak a katonai bűncselekmények meghatározására és büntetéseire szorítkozik s a közönséges bűncselekmények tekintetében a közönséges büntetőtörvények alkalmazását rendeli a katonai bíráskodásban is, következőleg a közönséges büntetőtörvényeket alkamazását rendeli a katonai bíráskodásban is, következőleg a közönséges büntetőtörvényeket uralmuknak a katonaságra való kiterjesztése előtt gondosan meg kell vizsgálni abból a szempontból, vajjon a közönséges bűncselekmények megtorlása nem igényel-e katonai okokból vagy legalább is a katonai bíráskodásban módosítást vagy kiegészítést.
E tekintetben példaképpen lehet felemlíteni, hogy az 1878. évi V. törvénycikkbe foglalt magyar büntetőtörvénykönyv (amely az 5. §-ában maga is arra utal, hogy „a kivételeket a fegyveres erőhöz tartozó személyekre nézve külön törvény szabályozza”) a lopás megbüntetésénél nincs tekintettel arra, ha a katona bajtársát, följebbvalóját vagy szállásadóját lopja meg és nem bünteti orgazdaság miatt azt, aki bizonyos katonailag minősülő, illetőleg katonai bűncselekményből (fosztogatásból stb.-ből) eredő dolgot szerez meg tudva vagyoni haszon végett stb. De általán ismert és már a háború előtt előrehaladott miniszterközi tárgyalások alapjául szolgált az a tény is, hogy a magyar büntetőtörvénykönyv különösen a hűtlenség, illetőleg a katonai és más államtitok kikémlelésének vagy elárulásának pönalizálása tekintetében hézagos, nem elég hatékony s a viszonyok, valamint a modern külföldi törvényalkotások által sokszorosan meg van haladva és így gyökeres átdolgozásra szorul. Erre az átdolgozásra annyival is inkább szükség van most, mert ezidőszerint az 1925:XIV. törvénycikk értelmében az úgynevezett kémkedési (és ezek útján elkövetett szigorúbban megtorlandó) cselekmények miatt a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyének is katonai büntetőbíráskodás alatt állnak s a Ktbtk. életbeléptetése után a katonai bíróságok által is a közönséges büntetőtörvények szerint fognak büntettetni.
Ezek az okok voltak határozók a jelen javaslat megalkotásánál, amelynek anyaga tehát az életbeléptető és átmeneti rendelkezések mellett a katonai bűnvádi perrendtartás és a közönséges büntetőtörvények megfelelő módosítására és kiegészítésére is kiterjed.
Rendszeresség szempontjából talán helyesebb lett volna a Kbp. módosítására és kiegészítésére vonatkozó rendelkezéseket is, meg a közönséges büntetőtörvényekre vonatkozókat is külön törvényjavaslatokba foglalni, ha mégis az életbeléptető rendelkezésekkel együttesen ebbe a javaslatba foglaltattak, ez azért történt, mert a reformra vonatkozó anyagnak ily összesítése annak kezelését és parlamenti tárgyalását lényegesen megkönnyíti és mert ily, egymástól bizonyos tekintetben elütő természetű rendelkezéseknek egy törvénybefoglalása a magyar törvényalkotásban nem szokatlan, amire nézve elég a polgári bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló 1897:XXXIV. törvénycikkre utalni.
Az pedig, hogy a javaslat két miniszter hatáskörébe eső anyagot ölel fel, kifejezésre jut azzal, hogy a jelen javaslatot - eltérően a Ktbtk. javaslatától - a honvédelmi és az igazságügyminiszter közösen terjeszti a törvényhozás elé s majdan kettejüket fogja megilletni a törvény végrehajtása is.
A Ktbtk. életbeléptetését azért kell a jelen § első bekezdéséhez képest a rendesnél későbbi időpontban meghatározni, mert a Ktbtk., valamint a jelen javaslat törvényerőre emelkedése után még számos, a régi büntetőjog rendelkezésein alapuló katonai szolgálati utasítást (szolgálati szabályzatot, fogházszabályzatot stb.-t) át kell dolgozni, ami tetemesebb időt kíván.
Természetes dolog, hogy a Ktbtk. életbelépésével hatályon kívül kell jutniok mindazoknak az anyagi büntetőjogi rendelkezéseknek, amelyek a Ktbtk.-vel ellenkeznek. Ha mindazonáltal e helyütt, vagyis az 1. § második bekezdésében csakis az 1855-ben ránk oktrojált (osztrák) katonai büntetőtörvényre nézve teszünk oly rendelkezést, hogy az a katonai büntetőbíráskodásban többé nem alkalmazható, úgy ez azért van, mert ez a büntetőszabály volt fegyveres erőnk büntetőjogának hosszú időn át főforrása és mert helyesebbnek látszott a Ktbtk. hatálybalépésével még érvényüket vesztő törvényhelyeket azok közé a törvényes rendelkezések közé felvenni, amelyek a jelen javaslat hatálybalépése folytán jutnak hatályon kívül. (100. §)
Magától értetődik, hogy azok az anyagjogi törvényes rendelkezések, amelyeket a katonai büntetőbíráskodásban eddig is alkalmaztak, de sem itt, sem a javaslat más helyén a hatályon kívül jutottak közt felemlítve nincsenek, továbbra is hatályban maradnak.
Nem jutnak tehát hatályon kívül a honvédségről szóló 1921:XLIX. törvénycikknek a katonai behívó parancs iránt engedetlenségre és arra csábításra vonatkozó büntető rendelkezései vagy az öncsonkításnak és a színlelésnek katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel szemben való elbírálásra is vonatkozó szabályai. Éppígy hatályban marad az az alkotmányos úton hozott többi törvény, amely a katonaságra már eddig is kiterjesztve volt, p. o. az 1921:III. törvénycikk stb.
A Btk. életbelépése előtt hazánk egy részében is alkalmazásban volt az osztrák polgári büntetőtörvény, sőt az ezzel azonos elveken épült katonai büntetőtörvény is.
Polgári büntetőtörvényünk életbelépése alkalmával tehát az átmenet szabályozása szempontjából tulajdonképpen ugyanolyanok voltak a viszonyok és ugyanazok voltak a feladatok is, mint az új katonai büntetőtörvény életbeléptetése alkalmával, amennyiben a magyar és az osztrák jogrendszer ellentéteit kellett áthidalni.
Ugyanezért legcélszerűbbnek látszott hosszas ismétlések elkerülése végett az átmenetre vonatkozólag egyszerűen a magyar büntetőtörvények életbeléptetéséről szóló 1880:XXXVII. törvénycikk átmeneti rendelkezéseire utalni, de mivel ezek a rendelkezések kifejezetten és kizáróan a közönséges büntetőtörvényekkel kapcsolatosak s részben a mai viszonyok közt már szóba nem jöhetnek, a javaslat ennek kifejezése végett a kérdéses rendelkezéseket „megfelelően” rendeli alkalmazni.
Hogy ezenkívül az 1880:XXXVII. törvénycikknek anyagi büntető rendelkezéseket tartalmazó 35-37. §-a is alkalmazandó lesz a katonai büntetőbíráskodásban, azt külön ki sem kellett emelni, mert a Ktbtk. 1. §-a folytán magától értetődik. A kérdéses életbeléptető törvénynek 38-47. §-a már a polgári büntetőbíráskodásban sem hatályos.
A Kbp. megalkotásának idejében is ismerték a monarchia polgári bűnvádi perrendtartásai a „magánvád”-at. A Kbp. azonban a magánvád intézményét nem vette át, mert nem egyeztethető össze a katonai viszonyokkal és főleg az illetékes parancsok állásával. Ennélfogva a Kbp. 1. §-ában (hasonlóan a francia és a német stb. katonai büntetőjoghoz) alapelvként ki van mondva, hogy büntetésnek csak közvádra van helye.
Minthogy azonban a ma még alkalmazásban levő katonai büntetőtörvény nevezetű szabály éppúgy, mint az osztrák polgári büntetőtörvény is, néhány vétség (pl. a becsületsértés) üldözését az érdekelt fél kívánatától teszi függővé, az érdekelt félnek ezt a kivételes jogállását a Kbp. is honorálta, megteremtvén a magánpanaszos fogalmát (Kbp. 104. §), akinek „kívánat”-a nélkül a bűnvádi eljárás meg nem indítható (Kbp. 3. §) és akit a Kbp. még más jogokkal is felruházott, köztük a perorvoslat jogával is (Kbp. 106., 334. és 357. §).
A Kbp.-nak ezeken a rendelkezésein a közönséges büntetőtörvények hatályának a katonaságra kiterjesztésekor érdemben változtatni nem kell, mert a magyar Btk. 110. §-ában említett „magánindítvány”-ra jogosítottnak különállása és jogai is tökéletesen meg vannak védve a katonai bűnvádi perben azokkal a rendelkezésekkel, amelyeket a Kbp. a „magánpanaszos” érdekében tesz és így teljesen elég, ha a magánpanaszos elnevezést ezentúl a magánindítványra jogosítottra vonatkoztatjuk és a Kbp. valamennyi idevágó rendelkezésére nézve kimondjuk, hogy ott, ahol a Kbp. az érdekelt felet megillető „kívánat”-ról szól, ez alatt a Btk. 110. §-ában megjelölt magánindítványt kell érteni.
Ahol ez az általános rendelkezés még kiegészítést kíván, ezt az illető helyen külön megtesszük. (L. pl. a jelen javaslatnak a Kbp. 239. § 2. pontjára vonatkozó 11. §-át.)
A szőnyegen levő § második bekezdésének indoka az, hogy a Kbp.-nak a régi katonai büntetőtörvény terminológiáját szem előtt tartó rendelkezéseit (Kbp. 36. és 404. §) összhangba kellett hozni az ezentúl alkalmazandó Btk. terminológiájával.
A Kbp. az adhaesionalis pert kizárta a katonai bűnvádi eljárás köréből, amit - más katonai bűnvádi perrendtartásokhoz hasonlóan - főleg azért tett, mivel a katonai bíráskodásnak, mint kivételes bíráskodásnak csakis addig a határig kívánt helyet engedni, ameddig a katonai érdek indokolja. Márpedig az, hogy bűncselekmény folytán kárt szenvedett egyén magánál a katonai büntetőbíróságnál érvényesíthesse magánjogi igényét, nem katonai érdek. Az efféle igények tehát a rendes polgári bíróság elé tartoznak és nem lehet eleget tenni a katonai igazságszolgáltatás körében itt-ott megnyilvánult annak az óhajnak, amely a korábban érvényben volt katonai bűnperrendtartás mintájára az adhaesionalis per visszaállítását kívánja, még pedig annál kevésbbé, mert az adhaesionalis per behozása a „magánfél” megteremtésével, ez pedig a Kbp. oly sok rendelkezésének kiegészítésével és módosításával járna, hogy úgyszólván az egész Kbp.-t át kellene gyúrni e miatt a teljesen másodrendű és kevéssé aktuális kérdés miatt.
Az adhaesionális per mellőzése azonban még nem dönti el azt a kérdést, vajjon ne illesse-e meg a katonai bíróságot a döntés joga legalább is oly magánjogi igények tekintetében, amelyek magán a közönséges büntetőtörvényen vagy más anyagi büntető jogszabályon alapulnak. Így például a Btk. 198. §-a azt rendeli, hogy a személyes szabadság megsértésével „törvényellenesen letartóztatott részére a letartóztatás minden napjáért öt forinttól tíz forintig terjedő kártalanítás állapítandó meg”. Viszont más anyagi büntető rendelkezések bizonyos esetekben a kártérítésnek vagy nem vagyoni kárnak, illetőleg pénzbeli elégtételnek megítélését teszik a büntetőbíró kötelességévé.
A javaslat szőnyegen levő §-ának első bekezdése az ily döntést sem védi a katonai bíróságok hatáskörében hagyhatónak, mert ez a perjog terén is számos rendelkezést, illetőleg a Kbp.-nak a katonai viszonyokkal nehezen összeegyeztethető többrendbeli módosítását tenné szükségessé. Egyébként egy újabb törvény (1921:III. tc. 14. §) is kizárja a katonai bűnvádi eljárás köréből a döntést a közjogi természetű vagyonjogi elégtétel felől.
Ez az álláspont csak arra az esetre igényel további rendelkezést, ha oly vagyoni elégtétel forog szóban, amelyet a törvény az államkincstár javára enged meg. Ezt a rendelkezést a második bekezdés tartalmazza. (V. ö. az 1923:V. tc. 39. §-ával.)
A Szolgálati Szabályzat I. részének 20. pontja szerint: „A honvédnek az a joga, hogy az oldalfegyvert szolgálaton kívül is viselheti, a harcos hivatásával összefüggésben álló különös kitüntetés, amely azonban őt arra kötelezi, hogy kihágásokat és erőszakoskodásokat annál gondosabban kerüljön, mivel a fegyverrel való visszaélés mindenkor a legszigorúbban büntettetik”.
Az oldalfegyver viselésének joga az egyenruhában megjelenő nem-tényleges (nyugállományú stb.) tiszteket és tisztjelölteket is megilleti, akik éppúgy alá vannak vetve becsületellenes magatartás miatt a becsületügyi szabályzat rendelkezéseinek, mint a ténylegesek.
Indokolt tehát, hogy a nem-tényleges tisztek által egyenruhában az őket megillető fegyverrel elkövetett visszaéléseknek elbírálása a katonai bíráskodás körébe utaltassék, annyival is inkább, mivel csakis a katonai elvek és szabályok kellő ismerete mellett állapíthatók meg és bírálandók el azok a körülmények és szempontok, amelyek az ily cselekmények elbírálásánál figyelembe jöhetnek.
A mai jogállapot szerint a főtárgyalás mindig nyilvános (Kbp. 256. §), a nyilvánosságot a bíróság csakis egyes esetekben zárhatja ki (Kbp. 258. §), de az ítélethirdetésnek mindig nyilvánosan kell történnie (Kbp. 262. §).
Ezek a rendelkezések azonban az államtitok megóvása szempontjából nem kielégítők s alóluk a javaslat 12. §-ának 2. bekezdésében említett bűnvádi ügyekben kivételt kell tenni, mert ilyen ügyekben az, hogy a főtárgyalás és ennek csak egy mozzanatát képező ítélethirdetés nyilvánossága minden körülmények közt, hivatalból kizárassék: elsőrangú állami, illetőleg katonai érdek.
A szóbanforgó bűnesetek ugyanis sokszor csak részlettünetei egy a sötétben működő kiterjedt aknamunkának, minélfogva üldözésüknek és az ellenük való védekezésnek is fontos követelménye az, hogy a főtárgyalás adatairól arra nem hivatottak tudomást ne szerezhessenek, de e mellett az állam biztonságának, politikai hitelének és gazdasági boldogulásának érdeke is az, hogy a katonai és más államtitok feszegetése vagy kikémlelésükre avagy elárulásukra vonatkozó tények megállapítása és kihirdetése ne a nyilvánosság előtt történjék.
Ezért zárja ki a javaslat 12. §-ának 2. bekezdése a főtárgyalás nyilvánosságát hivatalból az ott említett bűnvádi ügyekben. Minthogy azonban, még ha ekkép maga a törvény zárja is ki a nyilvánosságot, közérdek lehet, hogy egyes egyének (például katonai bírák vagy akiknek a kémelhárító intézkedések megtevése tartozik hivatali ügykörükbe) a főtárgyaláson hallgatókként résztvehessenek, a harmadik bekezdés ennek megengedését a főtárgyalás elnökének diszkrecionárius jogkörébe utalja.
Az előadottak folytán a javaslat 13. §-ával törölni kellett a Kbp. 262. §-ának azt a rendelkezését (amihez hasonlót a magyar polgári bűnvádi perrendtartás amúgy sem tartalmaz), hogy az ítélet kihirdetésének mindig nyilvánosan kell történnie. Ezzel egyszersmind megszűnt az akadálya annak, hogy a haditörvényszék a nyilvánosságot az ítélet kihirdetésére is kiterjedően kizárhassa minden olyan esetben, amelyben a főtárgyalás nyilvánosságát kizárni egyáltalán joga van. (V. ö. a 20. §-sal.)
A 12. § 2. bekezdésével kapcsolatos a polgári bűnvádi eljárásra vonatkozó 94. § 2. bekezdése.
A magyar polgári perjog nem tartalmaz a Kbp. 262. §-ának (és az osztrák Bp. 231. §-ának) második mondatához hasonló olyan elvi kijelentést, hogy az ítéletet mindig nyilvánosan kell kihirdetni. Mindamellett a polgári bűnvádi eljárásban a Bp. 293. §-ának második bekezdése folytán ingadozó a gyakorlat abban a kérdésben, hogy a nyilvánosságnak a főtárgyalásra vagy annak egy részére történt kizárása az ítéletkihirdetésre is kiterjedhet-e. Az újabb gyakorlat [budapesti kir. ítélőtábla az újabb irodalommal nagyrészt egyezően (lásd Balogh, Illés, Vargha: A bűnvádi perrendtartás magyarázata)] oly magyarázat mellett foglal állást, hogy az ítélet kihirdetése is történhetik a nyilvánosság kizárásával.
Ezen az állásponton van a szőnyegen lévő § is, egyúttal a kontroverz kérdésben tiszta helyzetet teremt.
A megoldás a katonai érdekeknek is (pl. kémkedési ügyekben) különösen megfelel és ezzel több oldalról felmerült kívánalmak is kielégítést nyernek.
Ha a honvédtörvényszékek ítéletei ellen a semmisségi panasz mellett még a fellebbezésnek is túlságos mértékben helye lenne és főleg, ha fellebbezést még a bűnösség kérdésében is lehetne használni, az ügyek tetemesen elhúzódhatnának, közbeeső másodfokú bíróságok felállítása lenne szükséges, ez pedig az eljárást fölöttébb megdrágítaná. Ennélfogva katonai bűnvádi perrendtartásunk a honvédtörvényszékek ítéletei ellen (feltéve, hogy nem a 358. § 11. pontjában foglalt semmisségi ok forog fenn) csakis a büntetés kiszabásának kérdésében és csakis oly esetben enged meg a vádlott terhére, illetve javára fellebbezést, amidőn az elsőfokú bíróság a büntetés rendkívüli enyhítő jogával élt, illetőleg nem élt, avagy rangvesztés kimondása vagy mellőzése képezi vita tárgyát. (Kbp. 333. §) Természetes dolog, hogy ha a vádló vagy a vádlott oly esetben élt fellebbezéssel, amidőn az elsőfokú bíróság a rendkívüli enyhítő jogot alkalmazta, illetőleg nem alkalmazta, a felsőbb bíróság a fellebbezés folytán akkor is súlyosbíthatta, illetőleg enyhíthette az elsőfokú ítéletet, ha mindjárt a rendkívüli jog alkalmazását, illetőleg nem alkalmazását kifogás alá esőnek nem találta is.
Lényegileg ezt az álláspontot a jelen törvényjavaslat is magáévá tette, csakhogy mivel az új anyagi büntetőjogi rendelkezésekben az enyhítő körülmények méltatása más rendszer szerint történik, mint az eddigiekben, a mellékbüntetések rendszere is más s ezenfelül a kérdés szabályozásánál a fiatalkorúakra és a büntetés felfüggesztésére, valamint az ítélet hírlapi közzétételének mellőzésére vonatkozó új büntetőjogi rendelkezéseket sem lehetett figyelmen kívül hagyni: a Kbp. 331-333. §-át gyökeresen át kellett dolgozni.
Minthogy továbbá a bírósági enyhítő jog alkalmazása vagy nem alkalmazása körül előforduló sérelmek az alábbiak szerint ezentúl sem semmisségi panasszal, hanem fellebbezéssel lesznek nálunk orvosolhatók, minthogy végül a Kbp. perorvoslati rendszere a polgári bűnvádi perrendtartásétól különben is elüt, nem forgott fenn indoka és szüksége annak, hogy a II. Bn. név alatt ismert 1928:X. törvénycikknek a semmisségi okok kibővítésére (24. és 28. §), a csatlakozásra (29. §) és a fellebbviteli bíróság ténymegállapító jogára (33. §) vonatkozó rendelkezéseit megfelelő alakban a Kbp.-ba is átvegyük és a II. Bn. alapján csak a Kbp. 358. §-ának 11. pontja igényelt némi kiegészítést (v. ö. a javaslat 35. §-ával).
A polgári büntetőbíráskodásban külön bíróság (a fiatalkorúak bírósága) ítélkezik a tizenkettedik életévüket már meghaladott, de tizennyolcadik életévüket még meg nem haladott egyének (fiatalkorúak) bűnügyében. Ily különleges bíróság felállítása, mint az új katonai büntetőtörvény 39. §-ának indokolása kiemeli, a katonai igazságszolgáltatás körében meg nem valósítható. Éppen így nem lehet követni a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényt azokban a rendelkezéseiben sem (Fb. 32. § stb.), amelyek a fiatalkorúak bűnügyében használható rendes perorvoslatokat szabályozzák.
Szükségesnek és méltányosnak mutatkozik azonban, hogy miután az úgynevezett „katonai” bűncselekmények esetén a fiatalkor még a törvényben megállapított halálbüntetés alkalmazását sem gátolja (Ktbtk. 49. §), mintegy korrektívum gyanánt a fiatalkorban elkövetett bűncselekmény miatt kimondott elsőfokú büntetés kiszabásának kérdésében korlátlanul lehessen fellebbezni, feltéve, hogy nem a Kbp. 358. §-ának 11. pontjában foglalt semmisségi ok forog fenn. (V. ö. a jav. 27. §-ával.)
A szőnyegen levő § alapján tehát fellebbezés használható a fiatalkorban elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott büntetés ellen, akár közönséges bűncselekmény (Ktbtk. 43. és 44. §), akár katonai bűncselekmény (Ktbtk. 49. §), akár e kettőnek halmazata (Ktbtk. 47. §) forog szóban, illetőleg halmazat esetén csak akkor van az ily korlátlan fellebbezés kizárva, ha a haditörvényszék a Ktbtk. 47. §-a alapján a fiatalkorban elkövetett bűncselekmény miatt nem szabott ki külön büntetést, hanem azt csak „tekintetbe” vette a büntetés kiszabásánál.
A Kbp. 337. §-át több okból át kellett alakítani.
Először is a katonai bíráskodásban úgyszólván általánosan megnyilvánult óhajnak megfelelően ki kellett az első bekezdését egészíteni azzal, hogy a fellebbezés megokolására megszabott határidő nem a bejelentéstől, hanem az ítéletnek írásban kézbesítésétől számít akkor, ha a fellebbező a bejelentéskor vagy azt megelőzően az ítéletmásolat kiadását kérte. A Kbp. 312. §-a szerint ugyanis az ítéletet csak „lényeges” indokaival együtt hirdetik ki és sokszor, főleg szövevényes és főbenjáró ügyben különben is nehéz dolog első hallásra az ítéletet támadó fellebbezést megfelelően kifejteni. Ha tehát a Kbp. 335. §-ának végbekezdése megadja a jogot arra, hogy az illető fél az ítélet másolatát igényelhesse, meg kell adni a módot arra is, hogy az ítéletet a fellebbezés megokolásánál fel is használhassa, mert különben előfordulhat, aminthogy jelenleg gyakran elő is fordul, hogy az ítéletmásolatot csak a fellebbezés kifejtésére meghatározott idő eltelte után kézbesítik, amikor a fellebbezés megokolása céljából már nem lehet hasznát venni.
De nem maradhatott meg változatlanul a Kbp. 337. §-ának 2. bekezdése sem, mert ma már dandárbíróságok nincsenek és velük együtt az a jogállapot is megszűnt, amikor az elsőfokú (dandárbírósági) ítélet ellen semmisségi okokból is, meg a bűnösség kérdésében is lehetett fellebbezéssel élni. A második bekezdés szövegezésekor tehát azt kellett szem előtt tartani, hogy ezentúl fellebbezésnek csakis a büntetés kiszabásának és felfüggesztésének, valamint az ítélet közzétételének kérdésében lesz helye és ennek folytán elég a fellebbezőtől annyit követelni, hogy jelölje meg, mennyiben tartja sérelmesnek az ítéletet ezekben a kérdésekben.
A Kbp. 337. §-ának utolsó bekezdését a dandárbíróságok megszüntetése folytán kellett elhagyni.
Az átszövegezést a katonai büntetőbíráskodásban ezentúl alkalmazandó polgári anyagi büntetőjoggal való összhang tette szükségessé. Az átszövegezés a Bp. 385. §-ának 2. pontját tartotta szem előtt s ezzel egybehangzóan kifejezetten kiterjesztette a semmisségi okot arra is, ha a bíróság a büntetés súlyosbításánál (Ktbtk. 8. §) nem tartja meg a törvényben vont korlátokat. Minthogy továbbá az 1928:X. törvénycikknek a pénzbüntetésre vonatkozó szabályai, mint anyagjogi rendelkezések, az új Ktbtk. hatálybalépésével a katonai bíráskodásban is alkalmazandók lesznek, ellenben az e szabályok alkalmazása körüli bírói tévedések reparálását célzó rendelkezései (1928:X. tc. 24. és 28. §-a), mint alakjogiak, a katonai bíráskodásra ki nem terjednek, e helyütt kellett a Kbp. alapelveinek és a katonai viszonyoknak megfelelően gondoskodni arról, hogy az 1928:X. tc. 2-12. §-ának alkalmazása körül előforduló tévedések semmisségi panasszal megtámadhatók és a katonai bíróság által hivatalból is (Kbp. 354. § 2. bek.-e és 373. § 1. bek.-e) észlelhetők legyenek. (L. a 26. §-nál mondottakat is.)
A II. fejezet 12. címéhez
Az 1896. évi polgári bűnvádi perrendtartás életbeléptével hatályukat vesztették a polgári igazságszolgáltatásban a rögtönbíráskodásra vonatkozólag fennállott törvényes rendelkezések s egyideig a polgári büntetőbíráskodásban nem lehetett rögtönbíróságilag eljárni. A későbbi fejlemények és a világháborúnak előrevetett árnyéka azonban arra kényszerítették a magyar törvényhozást, hogy álláspontját revideálja. Így keletkezett a háború esetére szóló kivételes rendelkezéseket tárgyazó 1912:LXIII. törvénycikk, amely megadta a módot arra, hogy a rögtönítélő eljárás - mégpedig a katonai bűnvádi perrendtartás idevonatkozó alapelveinek szem előtt tartásával - a polgári igazságszolgáltatásban is alkalmazást nyerjen, sőt később a háború és az ezt követő idők szomorú tapasztalatai miatt a magyar törvényhozás a rögtönbíráskodás alkalmazásának korlátain mind a polgári, mind a katonai büntetőbíráskodásban még tágított is (1920:VI., 1922:XVII. és 1920:XXXVIII. törvénycikk).
Mindez azt mutatja, hogy a rögtönbíráskodás intézménye szükségesnek bizonyult és hogy azzal mind a polgári, mind a katonai igazgatás a beléje helyezett bizalomnak megfelelően élt.
A katonai rögtönbíráskodás alapvető rendelkezésein a jelen javaslat általában nem is kíván változtatni s csak arra szorítkozik, hogy szemben az eddigi jogállapottal (mely szerint a rögtönítélő eljárás alkalmazásának feltételei részint az anyagi katonai büntetőjogban, részint külön törvényekben elszórtan vannak szabályozva) az alkalmazás feltételeit egybefoglalva, a Kbp. módosítása- és kiegészítéseképpen tárgyalja, mert hisz ezek a feltételek lényegükben véve alakijogi természetűek és így meghatározásuk is az alakijogba való egybefoglalásuk pedig a gyakorlati alkalmazást lényegesen megkönnyíti.
Felhasználta egyúttal a javaslat az alkalmat arra, hogy a létező jogállapoton néhány, alább külön is indokolandó, kevéssé lényeges változtatást tegyen. A hadrakelt sereg rögtönítélő eljárására vonatkozó változtatásról az 55. §-nál lesz szó.
A javaslatot a katonai bűntettek miatt ex lege alkalmazható rögtönbíráskodás eseteinek egybefoglalásánál általában a következő megfontolások vezették:
A világháború keserves tapasztalatai és a nyomába lépett szomorú események bizonyítják, hogy mennyire jól számítottak azok, akik állam- és társadalomfelforgató céljaik megvalósíthatása végett elsősorban a hadsereg hűségének és fegyelmének megingatására törekedtek.
Ebből pedig csak egy tanulságot lehet levonni, t. i. azt, hogy már csirájukban el kell taposni az ilyen törekvéseket és az elrettentés eszközeivel is meg kell gátolni a fegyelmetlenség elharapódzását.
Hogy melyek azok az esetek, amelyekben a fegyelem fenntartását a rendes eszközökkel is még biztosítani lehet és hogy melyek azok, amelyekben a rögtönbíráskodás elrettentő eszközéhez kell nyúlni, azt előre teljes szabatossággal meghatározni nem lehet, mert ez a kérdés csak az adott eset összes körülményeinek és viszonyainak lelkiismeretes mérlegelésével dönthető el.
Egy a hadifáradalmaktól és veszteségektől elgyötört csapatban vagy egy hosszú háborút követő forradalom vagy lázadás idején mindenesetre könnyebben idézhet elő veszélyes forrongást vagy még súlyosabb következményeket a lázítás vagy egy esetleg már kitört kisebb zendülés stb., mint teljesen normális, konszolidált viszonyok közt. E tekintetben tehát a törvényben csak egyes támpontok adhatók és helyet kell engedni a csapatok fegyelméért felelős parancsnok belátásának is.
E szempontoknak a javaslat akként kíván megfelelni, hogy katonai bűntett miatt ex lege rögtönítélő eljárás feltételéül azt követeli meg, hogy a megzavart fegyelem az elrettentő példaadást szükségessé tegye és e feltétel alatt is csak azokban az esetekben enged helyet a rögtönítélő eljárásnak, amelyekben már a rendes eljárásban is halál volna a büntetés, vagy amikor ennek az eljárásnak a lehetőségét elzárni annyit jelenthetne, mint kaput nyitni a fegyelmetlenség elharapódzásának vagy odadobni a legnagyobb érdekeket a komplottszövők martalékául.
Az egyes pontokat illetően még a következőket kell megjegyezni:
Az 1. ponthoz. Az 1. pont lényegileg megfelel a régi Ktbtk. 147. és 148. §-ának, csakhogy mivel az előljárónak felállított sorban és rendben vagy háború idején bármily szolgálatban fegyverrel vagy hasonló életveszélyes eszközzel való fenyegetése (amit az új Ktbtk. a rendes eljárásban már nem büntet halállal) a fegyelmet bizonyos körülmények közt éppúgy veszélyeztetheti, mint maga a tettleges erőszak, gondoskodni kellett e helyütt arról, hogy a fenyegetéseknek legalább is a legveszélyesebb viszonyok közt elkövetett ez a módja szintén ex lege rögtönítélő eljárás alá legyen vonható.
A ma alkalmazásban levő Ktbtk. (147. és 148. §-a) akkor enged helyet függelemsértés miatt előzetes kihirdetés nélkül a rögtönítélő eljárásnak, ha az előljáró ellen intézett erőszakos ellenszegülés felállított sorban és rendben vagy összegyült csapat előtt, mégpedig mind a két esetben oly körülmények közt történt, hogy a jelenlevők kedélyére a szolgálatot illetően hátrányos benyomástól kellett tartani, míg a javaslat, mint említtetett, az egyes esetekben ahhoz a feltételekhez köti a rögtönítélő eljárás megindíthatását: „ha a megzavart fegyelem elrettentő példaadást tesz szükségessé”.
A javaslat tehát a rögtönítélő eljárás megindításának feltételéül nem követeli harmadik személyek vagy éppen „összegyűlt csapat” jelenlétét.
Ennek indokolásául arra kell rámutatni, hogy egyfelől az új Ktbtk. béke idején függelemsértés miatt az esetek túlnyomó nagyrészében úgyis csak akkor szab halálbüntetést, ha az erőszak felállított sorban és rendben (tehát mások jelenlétében) történt, másfelől pedig háború idején az előljáró ellen intézet erőszakos támadásnak rögtönbírósági megtorlását ahhoz kötni, hogy a támadás más katonák szemeláttára történjék, nem nyujt kellő oltalmat az előljáró és a katonai érdek védelmére, mert az ily esetek (vagy éppen az ölési szándékból intézett támadások) azokban az alárendeltekben is veszélyes hangulatot idézhetnek elő, akik a tettnek nem voltak közvetlen szemtanui. E tekintetben a hadihelyzet és a csapatok szelleme, valamint a tettből kivilágló fegyelmetlenség foka, az esetleg megtagadott parancs fontossága és egyéb mellékkörülmények is súlyosan latba esnek. Különben is nehéz meghatározni, hogy szemtanukként hány ember jelenléte követeltessék meg („összegyűlt csapat”: határozatlan megjelölés) és a javaslat, valamint a mai jogállapot közti eltérés azért nem jelentős, mert a Kbp. 481. §-ának 2. bekezdése alapján a rögtönbíráskodást az efféle bűntettekre már a háborús viszony kezdetén ki szokták hirdetni, aminek megtörténte után az illetékes parancsnok a konkrét esetben amúgy sincs kötve a rögtönítélő eljárás megindíthatása tekintetében a Ktbtk. szóbanforgó feltételéhez és tisztán attól a megfontolástól fogja magát indíttatni, vajjon az adott esetben katonai szempontok a megzavart fegyelem helyreállítása céljából az elrettentő példaadást szükségessé teszik-e vagy sem.
A 2. ponthoz. Az e pontban tárgyalt esetek, amennyiben nem tartoznak már a rendes eljárásban is halálbüntetés alá, vagy olyanok, amelyekben a magábanvéve is veszélyes jellegű zendülés kiterjedésének kell a főcinkosok elrettentő büntetésével is gátat vetni, vagy pedig olyanok, amelyekben a felbujtói vagy felhívói tevékenységre kell (az adott eset körülményeihez képest) nyomatékkal és gyorsan lesujtani.
Ezek az esetek csak némi kiterjesztését jelentik a mai jogállapotnak, de viszont ahhoz a határozott általános feltételhez vannak kötve, hogy a megzavart fegyelem helyreállítása elrettentő példaadást tegyen szükségessé
A ma alkalmazásban levő katonai büntetőjog ugyanis minden feltétel nélkül teljesen a bűnvádi üldözésre jogosult parancsnok belátására bízza, hogy az új Ktbtk. 78. §-a 1. és 4. pontjának megfelelő esetben a zendülők ellen rögtönítélő eljárást indítson-e vagy sem (régi Ktbtk. 164. §); ugyancsak helye van a rögtönítélő eljárásnak jelenleg is a zendülésre „bujtogatók” ellen (régi Ktbtk. 161. §) akkor, ha nyilatkozataik a kedélyekben a szolgálatra veszélyes hangulatot vagy az ellenállásra hajlandóságot idéztek elő. Ha pedig még az ilyen tulajdonkép sikertelen felbujtás esetén is megadjuk a rögtönbíráskodás lehetőségét, úgy kétszeresen indokolt ez akkor, amikor a felbujtás sikeres volt.
Teljesen következetlenül rendelkezik azonban a régi Ktbtk. a lázadókkal való elbánás tekintetében. Annak dacára ugyanis, hogy a régi Ktbtk. a zendülés és a lázadás közt különbséget tesz és szerinte a lázadás nyilvánvalóan súlyosabb bűncselekmény, mint a zendülés, továbbá annak ellenére, hogy a zendülők ellen, ha az előljáró ellen erőszak alkalmaztatott, az ex lege rögtönítélő eljárásnak minden feltétel nélkül helyet enged, addig a lázadókkal szemben (akiknek pedig felfegyverzett csoportja ellen erőszakosságuk miatt kellett fegyveres ellenerőt alkalmazni) akként rendelkezik, hogy a lázadók ellen a rögtönítélő eljárásnak csak előzetes kihirdetés után van helye (régi Ktbtk. 168. §).
Ennek a következetlenségnek a hátrányát sajnosan tapasztaltuk a világháború alatt, főleg az ismert 1918. évi pécsi eset alkalmával, amikor egész pótzászlóalj fellázadását fegyveresen kellett elnyomni. Ez az oka annak, hogy a javaslat tekintettel arra, hogy az új Ktbtk. a zendülés és a lázadás közt a különbséget elejtette, gondoskodik arról, hogy a csoportosulással elkövetett zendülés veszélyesebb esetét nyomatékosan és gyorsan meg lehessen torolni.
Tényleg azonban a ma alkalmazásban levő Ktbtk. messzemenő felhatalmazást ad a parancsnoknak a zendülők rögtönbíráskodás alá vonására és ha ezek a rendelkezések több mint félszázad óta életben vannak a nélkül, hogy azok alkalmazása miatt alapos panaszok merültek volna fel, úgy ez a körülmény is teljes garanciát nyujt arra, hogy magasabb parancsnokaink az ex lege rögtönbíráskodás alkalmazása körül ezentúl is kizárólag a valódi katonai szükségességtől vezettetik magukat.
Amennyiben pedig az új Ktbtk. 82. §-a azon az alapon áll, hogy a felbujtóra a felbujtásnak rendes büntetései alkalmazandók, ez álláspontnak logikus folyománya az, hogy a felhívóval (felhívás terjesztőjével) szemben a rendkivüli büntetések, illetőleg a rögtönbíráskodásra vonatkozó szabályok is éppúgy alkalmaztassanak, mint a felbujtóval, illetőleg sikertelen felbujtóval szemben, amit különben a cselekmény veszélyessége is igazol, de külön kimondani azért kell, mert a felhívás: delictum sui generis.
Végül ki kell emelni, hogy a 2. pontban csakis a zendülésre (nem pedig a zendülés feljelentésének vagy meggátlásának elmulasztására) felbujtásról (felhívásról) és sikertelen felbujtásról (felhívásról) van szó.
A 3. ponthoz. Ez a pont új. A ma még alkalmazásban levő Ktbtk. 179. §-a szerint katonai őröknek ellenszegülés miatt, hacsak az zendülésnek nem minősül, béke idején, illetőleg a hadrakelt sereghez nem tartozó alakulatoknál egyáltalán nincs helye rögtönítélő eljárásnak, sőt a hadrakelt seregnél is csak az esetben lehet e bűntett miatt rögtönbíróságilag eljárni, ha a rögtönbíráskodás még a bűntett elkövetése előtt ki volt hirdetve (Kbp. 433-435. és 481. §).
Hogy ez is egyik hiánya és következetlensége a régi Ktbtk.-nek, azt nem szükséges hosszasabban bizonyítgatni, mert hisz a katonai őröknek ellenszegülés a régi Ktbtk. 172. §-a szerint is engedetlenségi bűncselekmény, márpedig az ilyen cselekmények elharapódzása a fegyelmet alapjában ingathatja meg, de sőt és főleg háborús viszonyok vagy belső zavarok idején még szórványos előfordulásuk is bizonyos esetekben oly veszéllyel járhat, hogy ismétlődésüknek elejét veendő, illetőleg a megzavart fegyelem helyreállításának érdekében a legnyomatékosabb végső eszköz alkalmazásától sem szabad visszariadnunk.
A javaslat tehát a katonai szükségességnek kíván eleget tenni azzal a rendelkezésével, amely szerint mind békében, mind háború idején ex lege, vagyis minden előzetes kihirdetés nélkül rögtönbíróságilag lehet eljárni a katonai őrök elleni bűntettek bizonyos eseteiben. Ezeket az eseteket a javaslat a lehető legszűkebb térre szorítja, mert csak oly esetben enged ex lege rögtönítélő eljárásnak helyet, amidőn a tettest már a rendes eljárásban is halálbüntetés érné és a megzavart fegyelem az elrettentő példaadást szükségessé teszi.
A 4. ponthoz. Feltűnő, hogy a régi Ktbtk. csak a bátortalan nyilatkozatokkal elkövetett gyávaság bűntette esetén enged helyet rögtönbíráskodásnak előzetes kihirdetés nélkül. Ez nyilvánvaló hézag a törvényben, mert hiszen tiszta dolog, hogy a gyávaság bűntettének többi esete is olyan, amely a „példa ragadós”-ságánál fogva könnyen utánzókra talál s ekkép esetleg a fegyveres erőt katasztrófába viheti, ha a gyávaság terjedésének erélyes rendszabállyal idejében elejét nem vesszük.
A fennforgó hézagot egészben pótolta az új katonai bűnvádi perrendtartás 481. §-a, amely felhatalmazza a hadrakelt sereg legfőbb parancsnokát (valamint az ellenségtől körülzárt hely parancsnokát is), hogy bármely bűntett miatt, tehát gyávaság bűntette miatt is bármikor, tehát még ily bűntett előfordulása előtt is rögtönbíráskodást hirdessen. Hogy ezzel a joggal az illető parancsnokok élni fognak, az természetes, mert hisz háború idején e nélkül boldogulni nem lehet. Tényleg a lezajlott világháborúban a legelső intézkedések közé tartozott a rögtönbíráskodásnak a gyávaság összes bűntetteire való kihirdetése.
Ámde a tapasztalat szerint az ellenségeskedések sokkal előbb beállhatnak, semmint a legfőbb parancsnok kinevezhető vagy ennek intézkedései a rögtönbíráskodás kihirdetése iránt megtehetők volnának. Már csak erre a rövid időközre tekintettel is intézkedni kell tehát aziránt, hogy addig is, míg rögtönbíráskodás hirdethető, a váratlanul bekövetkező ellenségeskedés alkalmával gyáván viselkedő egyénekkel szemben szükség esetén rögtönbíróságilag lehessen eljárni.
Ezt célozza a szőnyegen levő § 4. pontja.
Ami a szőnyegen levő § utolsó bekezdését illeti, ez csak hézagait pótolja katonai büntetőjogunknak. Ha ugyanis az ex lege rögtönítélő eljárás alá vonható függelemsértést, zendülést vagy katonai őr elleni bűntettet képező erőszakos cselekmény egyszersmind a befejezett gyilkosság bűntettét is megvalósítja, úgy a dolog természeténél fogva módot kell nyujtani arra, hogy a halmazatban levő gyilkosság bűntettére is kiterjedjen a rögtönítélő eljárás, ha a rögtönbíráskodás nem volt is gyilkosság miatt előzetesen (1. a 45. §-t) kihirdetve.
A ma alkalmazásban levő Ktbtk. 322. §-a értelmében háború idején a kémmel és bűntársaival rögtönbíróságilag kell eljárni. Ezt az indokolást is alig igénylő rendelkezést - amelyet az 1925:XIV. törvénycikk sem érintett - a javaslat is fenn kívánja tartani. Csakhogy mivel a polgári büntetőtörvények hatályának a katonai büntetőbíráskodásra való kiterjesztése után a szóbanforgó „kémkedési” cselekmények a „hűtlenség” fogalma alá esnek, erre a szőnyegen levő § szövegezésénél figyelemmel kellett lenni.
Megjegyezzük, hogy e § anyaga nemcsak azért különíttetett el az előző § anyagától, mert ott katonai, itt pedig közönséges bűncselekményekről van szó, hanem azért is, mivel a jelen § feltétlenül, az előző § pedig csak akkor enged előzetes kihirdetés nélkül helyet a rögtönbíráskodásnak, „ha a megzavart fegyelem helyreállítása elrettentő példaadást tesz szükségessé”.
Ez a § a bűncselekmények felsorolásának elején - szemben a Kbp. 434. §-ának felsorolásával - a „lázadás”-t mint katonai bűntettet mellőzte, mert az új Ktbtk. ezt a bűntettet (melyet a „zendülés” fogalmába olvasztott) már nem ismeri, viszont azonban a felsorolás végén a lázadást mint közönséges bűntettet felvette, mert a polgári Btk. alkalmazásával ez a bűntett lép az eddigi „lázongás” helyébe.
Egy további változtatás az, hogy a „bujtogatás”, mint az új Ktbtk.-vel létesített új katonai bűntett, szintén felvétetett azok közé a bűntettek közé, amelyek miatt előzetes kihirdetés után rögtönítélő eljárásnak lehet helye, mert hisz a fegyelmet sértő cselekmények elharapódzása rendszerint bujtogatásra enged következtetni s a tapasztalás szerint gyakran elég a rögtönbíráskodás egyszerű kihirdetése is az aknamunkák elfojtására. Semmi esetre sem szabad tehát a lehetőségét elzárni annak, hogy bujtogatás miatt rögtönbíráskodás hirdettessék és alkalmaztassék. Áll ez béke idején is, ha a fegyelmet sértő bűntettek elharapódznak.
A Kbp. 434. §-ában említett „fosztogatás” helyébe az új Ktbtk. 113-115. §-ában meghatározott fegyelem és rendelleni bűntettek tétettek részint azért, mert jelenleg s egészben az utóbbi bűntettek felelnek meg az eddigi „fosztogatás” fogalmának, részint pedig azért, mert ezek a cselekmények csak háború idején követhetők el ugyan, a hadrakelt seregnél pedig a Kbp. 481. §-a értelmében bármikor, bármily bűntett miatt lehet rögtönbíráskodást hirdetni, mindamellett előfordulhat, hogy a szóbanforgó cselekmények nem a hadrakelt seregnél, illetőleg nem ahhoz tartozó egyén által követtetnek el.
Ugyancsak változtatás az eddigi szöveggel szemben az, hogy a szőnyegen levő § első bekezdésének szövegéből „az esküvel fogadott katonai szolgálati kötelesség megszegésére csábítás vagy segélynyujtás” kihagyatott. Ennek oka az, hogy az új Ktbtk. 35. és 36. §-a és a javaslat 48. §-a alapján katonai bűncselekmények esetében, ha a tettes rögtönítélő eljárás alá vonható, az extraneus részessel szemben is rögtönbíróságilag lehet eljárni minden külön törvényes felhatalmazás nélkül, ha pedig a segély előzetes egyetértés nélkül egy már megszökött katonának nyujtatott (régi Ktbtk. 318. §), e miatt béke idején ezentúl azért nincs helye rögtönbíráskodásnak, mivel ez a cselekmény béke idején a jelen javaslat 78. §-a értelmében csak vétség, ellenben háború idején ez a cselekmény is bűntett s miatta, mint minden bűntett miatt, a hadrakelt seregnél bármikor ki lehet hirdetni a rögtönbíráskodást (Kbp. 481. § 2. bek.)
Az a rendelkezés, amely szerint a 30 nap alatt önként jelentkező szökevénnyel béke idején nem lehet rögtönbíróságilag eljárni, honorálja a Ktbtk. 95. §-át és illetőleg az annak indokolásában kifejtett opportunitási okokat. (A hadrakelt seregnél követendő eljárásban tett különös kivételt 1. a javaslat 55. §-ában.)
Tekintettel a világháború kezdetén felmerült kételyre (amelyet az 1914. évi 15,008/eln. 15/a. számú honvédelmi miniszteri rendelettel kellett eloszlatni), ki kell még emelni, hogy a jelen § végbekezdésében említett illetékes parancsnok csak az „alája rendelt” „katonai” kötelékre és egyénekre hirdethet rögtönbíráskodást, minélfogva „meghatározott kerületre” nézve a kihirdetés szükségessége fölött (mind a szőnyegen levő, mind a következő §-ban említett bűntettek miatt) kizárólag a honvédelmi miniszter határoz. Ez különben a jelen § végbekezdésének, valamint a Kbp. 435. §-a 3. bekezdésének, továbbá a Kbp. 436., 449. és 481. §-ának egybevetéséből is kitűnik.
Ez a § lényegileg csak egybefoglalja azokat az eseteket, amelyekben a létező jogállapot szerint (1912:XXXIII. tc. 435. §, 1920:XXXVIII. törvénycikk) rögtönítélő eljárásnak a rögtönbíráskodás előzetes kihirdetése után helye lehet.
Új csak az a rendelkezés, amely a rögtönbíráskodás ily lehetőségét az állam és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. tc. 1. és 2. §-ában, továbbá a robbantószer és robbanóanyag előállításával, tartásával és használatával elkövetett bűncselekményekről szóló 1924:XV. tc. 1. §-ának 3. bekezdésében meghatározott bűntettekre is kiterjeszti. Ez a rendelkezés tekintettel a most említett bűntetteknek súlyos és veszélyes voltára és tekintettel a katonai érdekre, alig igényel bővebb indokolást, mert erre a rendelkezésre is vonatkozik a Kbp. 435. §-ának második bekezdése, amely szerint a kihirdetés egyáltalában csak akkor történhetik meg, ha e bűntettek „oly fenyegető módon harapódznak el, hogy a fegyelem csorbulásának vagy a közbiztonság veszélyeztetésének vagy az állam hadierejét fenyegető bűncselekmények szélesebb körű elterjedésének megakadályozása végett elrettentő példaadás válik szükségessé”.
A Kbp. 444. §-ának 2. bekezdése kijelenti ugyan, hogy a rögtönítélő eljárás során bűnösnek talált egyénre halálbüntetést kell kiszabni, de nem mondja meg, hogy ezt a halálbüntetést mikép, vagyis mikor kell kötéllel és mikor agyonlövéssel végrehajtani. Ezt a hiányt a háború alatt a hadseregfőparancsnokság rendelettel pótolta és ezzel a rendelettel, valamint a polgári rögtönítélő eljárás tekintetében fennálló jogállapottal van összhangzásban az új szöveg 1. bekezdése.
A régi Ktbtk. 121. §-a szerint továbbá, ha a törvényben halálbüntetéssel sujtott bűntett a kísérletnél maradt, akkor rá a rendes eljárásban rendszerint csak határozott idejű szabadságvesztésbüntetés szabható. Már ezen az okon ismételten kételyek támadtak a világháború folyamán aziránt, vajjon a rögtönítélő eljárásban a kísérletre szabható-e halálbüntetés.
Ez a magábanvéve nem alapos kétely most tápot nyerhet annak következtében, hogy az új Ktbtk. 1. §-a a Btk. általános rendelkezéseinek hatályát a katonaságra is kiterjeszti, e rendelkezések közt pedig az foglaltatik (Btk. 66. § 3. bek.), hogy olyan esetben, amelyben a véghezvitt bűntettre halálbüntetést határoz a törvény, a kísérlet büntetése öt évnél nem rövidebb tartamú fegyház.
Hasonló kételyek támadhatnak tekintettel a Btk. 72. §-ára abban az irányban is, vajjon a rögtönítélő eljárásban alkalmazható-e halálbüntetés a bűnsegéddel és a sikertelen felbujtóval szemben.
E kételyek megelőzésére szolgál az új szöveg 2. bekezdése.
Katonai bűnvádi perrendtartásunknak ma érvényben levő szabályai értelmében más a bűnvádi eljárás rendes (béke-) viszonyok közt, illetőleg azoknál a mozgósított kötelékeknél, amelyek még a mozgósítási állomásukat el nem hagyták (Kbp. I-XXVI. fejezet) és más a hadrakelt seregnél (XXVII. fejezet).
Ez a rendelkezés akkor készült, amikor még nagyon jól el volt képzelhető, hogy egyes országrészek háború idején tartósan megkímélve maradnak a hadviselés zavaraitól és az ellenséges támadástól, ahol tehát a rendes (békebeli) eljárás még folytatható. Ma azonban, hazánknak mai szűk határai közt, az ilyen rendelkezés idejét multa.
De a világháború során sem bizonyult a ma (egyébként más katonai bűnvádi eljárásokhoz hasonló) szabályozás minden tekintetben célszerűnek.
Amint ugyanis az 52. §-nál még bővebben kifejtjük, már maga az a körülmény, hogy a békebeli bűnvádi eljárást a hadrakelt sereg eljárása szerint és ezt megint a békebeli eljárás szerint kellett folytatni, ha a terhelt időközben a hadrakelt sereghez s onnan megint a nem mozgósított kötelékhez került, súrlódásokra és a bűnügy elhúzódására vezett. Ehhez járult, hogy voltak csapataink (pl. Bosznia-Hercegovinában vagy a határállomásokon), amelyek már mozgósítási állomásuknak elhagyása előtt harcbakeveredtek az ellenséggel s így náluk szükségkép a hadrakelt sereg eljárási szabályait kellett alkalmazni.
Visszás volt továbbá a rendes (béke-) eljárás alkalmazása az oly nem mozgósított parancsnokságnál stb.-nél, amely a működő hadsereg körletében állomásozott. Ennek a visszásságnak rendelettel megszüntetése végett történtek is a háború során a hadvezetőség részéről kísérletek, de ezek a magyar kormány ellenállása miatt (mert ily rendelkezésre a törvény alapot nem nyujtott) Magyarország tekintetében sikertelenek maradtak és így a hadseregfőparancsnokság csakis a monarchia másik államára és Bosznia-Hercegovinára kiterjedő hatállyal léptette életbe a hadrakelt sereg eljárási szabályait azokra a nem mozgósított parancsnokságokra stb.-re vonatkozólag is, amelyek a működő hadsereg körletében állomásoztak.
A helyzetből folyó megfontolások tehát arra intenek, hogy a kérdést ruganyosan, minden lehetőséggel számoló módon úgy szabályozzuk, hogy a hadrakelt sereg bűnvádi eljárásának hatálybalépésére és meghatározására a minisztériumnak is megfelelő ingerenciát engedjünk.
E megfontolásokból kifolyóan legcélszerűbbnek mutatkozott magában a törvényben annak az elvnek a leszögezése, hogy azon a területen, illetőleg a fegyveres erőnek annál a részénél, ahol az új Ktbtk. 4. §-a értelmében a „háború idejére” szóló anyagi büntetőjogi rendelkezések alkalmazandók, az alakijog terén is az egyszerűsített és gyorsított háborús szabályokat kell alkalmazni, mert ha a helyzet annyira komoly, hogy a minisztérium szükségesnek tartotta a háborús viszonyokra megszabott szigorúbb büntetéseket hatálybaléptetni, mindenesetre indokolt az is, hogy a büntetések kiszabásánál a rendesnél gyorsabb megtorlást biztosító bűnvádi eljárás szabályait alkalmazzák. Különben a fegyelemtartás érdekében is az kívánatos, hogy háború idején a fegyveres erő minden tagja - akár a harctéren, akár a mögöttes országrészben tartózkodik vagy szolgál - egyenlő elbánásban részesüljön. Minthogy azonban előre nem látott esetek lehetővé és indokolttá tehetik, hogy egyes kötelékekben vagy területeken háború idején is a rendes (békebeli) eljárás szabályait alkalmazzák, a minisztériumot fel kellett hatalmazni arra, hogy ilyen irányban kivételeket tehessen (első bekezdés).
Csonka és hiányos maradna azonban a szabályozás még így is, ha nem gondoskodnék egyszersmind arról is, hogy a minisztérium a szükséghez képest s az eljárás gyorsítása érdekében, de az alapelvek érintetlenül hagyása mellett magukat a hadrakelt sereg eljárási szabályait is módosíthassa és kiegészíthesse. Ennek a célnak felel meg a szőnyegen levő § 2. bekezdése. A már előadottakból is kitűnik ugyanis, hogy a háborús viszonyok kaleidoszkópszerű változásai folytán a legjobban átgondolt törvény alkalmazásakor is merülhetnek fel előre nem látható hiányok vagy akadályok, melyeknek gyors megszüntetése fontos katonai érdek. Ha a magyar törvényhozás megadta a polgári büntető igazságszolgáltatás terén az igazságügyminiszternek a felhatalmazást (1912:LXIII. tc. 31. §) arra, hogy a gyorsított bűnvádi eljárást hasonló kritikus viszonyok közt s bizonyos elvek szem előtt tartásával saját hatáskörében szabályozhassa, úgy valóban nincsen ok arra, hogy ily meghatalmazást az egész minisztériumtól tagadjon meg azoknak a kivételes alaki büntetőjogi szabályoknak módosítása vagy kiegészítése tekintetében, amelyek háború idején a katonai bíráskodásban alkalmazandók. Azzal a rendelkezéssel pedig, amely szerint ezek a törvénytől eltérő rendelkezések csakis a Kbp. XXVII. fejezete „alapelveinek szem előtt tartása mellett” állapíthatók meg, el van az útja vágva annak, hogy a felhatalmazás jogcímül szolgálhasson a szóbanforgó eljárási szabályok alapelveinek kiforgatására.
Meg kell még jegyezni, hogy a hadrakelt sereg számára szóló eljárási szabályok (Kbp. XXVII. fejezete) megalkotásánál a dolog természeténél fogva a hadrakelt sereg szervezete tartatott szem előtt, holott a szőnyegen levő § első bekezdése értelmében megtörténhetik, hogy a mögöttes országrészben olyan időben és olyan viszonyok közt is kell majd a hadrakelt seregnél követendő szabályokat alkalmazni, amikor hadrakelt sereg nincs vagy ha van is hadrakelt sereg: ennek parancsnokaival szemben a mögöttes országrész egyes alakulatai alárendeltségi viszonyban nem állanak. A minisztérium feladata lesz tehát az is, hogy annak a parancsnoknak a kijelölése iránt intézkedjék, aki a mögöttes országrészben a nem mozgósított parancsnok illetékességi körén belül felmerülő (a Kbp. XXVII. fejezete szerint lefolytatandó) bűnvádi ügyekben a „legfőbb parancsnok” jogait (Kbp. 457., 459., 477-479., 481. § stb.) gyakorolni fogja.
De fel kellett hatalmazni a minisztériumot arra is, hogy a hadrakelt seregnél egyúttal a fegyelmi megtorlás körét kiterjeszthesse a Kbp. 2. §-ában, illetőleg a jelen javaslat 4. §-ában nem említett oly bűncselekményekre is, amelyek miatt az adott esetben előreláthatólag nem lehetne hathavi fogháznál súlyosabb büntetést kiszabni.
A javaslat 55. §-ának indokolásánál ugyanis még rá fogunk mutatni arra, hogy milyen különféle módon igyekeznek egyesek magukat a harctéri szolgálat alól kivonni és hogy mily eminens katonai érdek az, hogy főleg háború idején nyomon kövesse a bűnt a büntetés s ezzel a katonai jogi rend ellen vétőket megbüntetésük után mihamarabb visszaadjuk a katonai szolgálatnak. Ezt a célt szolgálja az imént említett rendelkezés, amely számolva egy bűnvádi eljárás gyors lefolytatásának a háborús válságok okozta nehézségeivel és azzal is, hogy a haditörvényszékek gyakori alakítása érzékenyen fokozhatja a harcoló állományban a tiszthiányt: kisebb jelentőségű bűnesetekben a fegyelmi elintézéssel járó prompt gyorsaság előnyeit szintén a hadiérdek szolgálatába hajtja. Az e rendelkezésnek katonai szempontból való nagy fontosságával és előnyeivel szemben általános jogi szempontból való nagy fontosságával és előnyeivel szemben általános jogi szempontból felhozható aggályok eloszlatása végett rá kell itt mutatni arra, hogy a rendelkezés nem imperatív, hanem a különleges háborús viszonyokhoz képest csak fakultatív, továbbá, hogy a minisztérium csakis a bűnvádi üldözésre illetékes parancsnokokat ruházhatja fel ezzel a kiterjedtebb fegyelmezési joggal, akik mellé mindig van szakelőadóként jogtudó bíró beosztva és így lényegileg a fegyelmi elintézés olybá vehető, mintha az ügy egyesbíró által bírói úton intéztetnék el. E mellett a terheltre nézve általában nem lehet sérelmesnek mondani, ha ügye a bűnvádi út helyett fegyelmi úton intéztetik el, az esetleges reparációra pedig a javaslat azzal is módot kíván nyujtani, hogy a megfenyített egyént általában megillető fegyelmi panasz érintetlenül hagyása mellett külön megadja a sértettnek és a magánpanaszosnak azt a jogot, hogy a honvédelmi minisztertől az ügy felülvizsgálását kérhetik.
Az, hogy az első bekezdés esetében a hadrakelt seregnél követendő eljárásra való átmenet szempontjából a folyamatban levő ügyekre a Kbp. 485. és 486. §-át kell megfelelően alkalmazni, annyira magától értetődik, hogy ezt a törvényben kimondani nem szükséges, ellenben kifejezetten a honvédelmi miniszter hatáskörébe kell utalni azt (utolsó bekezdés), hogy ily átmenet idején a folyamatban levő ügyekre nézve illetékes parancsnokot jelölhessen ki, nehogy a mögöttes országrészben a Kbp. XXVII. fejezete szerint lefolytatandó bűnügyek a hadrakelt sereghez kerüljenek csak azért, mert az addigi illetékes parancsnok a mozgósított kötelékbe lépett. (V. ö. a Kbp. 33. § 2. bek.-ével és 30. §-ával.)
A magyar Btk. rendelkezései a hűtlenségi és kémkedési cselekmények megtorlása dolgában hézagosak, nem elég hatékonyak és a modern külföldi törvények mögött messze elmaradnak.
E tekintetben az alábbi §-ok részletes indokolása mellett utalunk arra, hogy a Btk. szerint a hűtlenségi esetek egész tömegére vonatkozó rendelkezések csak „magyar honos”-okra alkalmazhatók, holott a külföldi törvények már rég elhagyták azt az álláspontot, hogy efféle bűncselekmények csak az alattvalói hűség megszegésével követhetők el s ennélfogva azokat - hasonlóan a nálunk ma alkalmazott katonai büntetőjoghoz - elvileg mindenkivel szemben egyformán büntetik, mert ezek a cselekmények az állam fennállását, illetőleg biztosítását veszélyeztetik.
Az is hiánya a Btk.-nek, hogy míg egyfelől túlságosan elmerül az egyes hűtlenségi esetek taxatív felsorolásában, addig másfelől mellőz olyan eseteket, amelyek büntetés nélkül nem maradhatnak. Igy például a Btk. 144. §-a csak a már kitört háborúra („ellenség”) vonatkozik és - szemben a ma alkalmazásban levő katonai büntetőjoggal - nem bünteti az ily cselekményeket abban az esetben, ha azokat a háború kitörésének veszélye vagy belső lázadás idején követték el, de nem bünteti e § minden részletezése ellenére azt sem, aki egyes fegyverünket, léghajónkat, repülőgépünket vagy dróttalan távírónkat juttatja ellenséges kézre vagy aki fegyverkészletünket saját haderőnk elől elrejti, avagy kikötőnk tervét, a jelszót, jelhangot, más titkos jelzésünket közli az ellenséggel stb., stb.
Annak sincs indokoltsága, hogy a Btk. a hűtlenségi esetek egyikében-másikában enyhe (államfogház-) büntetést alkalmaz és a katonai titoknak kikémlelését a hűtlenség köréből kikapcsolva külön fejezetben fegyveres erő elleni bűntett gyanánt tárgyalja s enyhe büntetéssel sujtja (Btk. 455. §), a fegyveres erőnek tilos közléssel stb.-vel való veszélyeztetését pedig a kihágási büntetőtörvény enyhe büntetései alá helyezi (Ktbtk. 333. §). Igaz ugyan, hogy a háború esetére szóló kivételes rendelkezéseket tárgyaló 1912:LXIII. tc. 18. és 26. §-a a Btk. idevágó rendelkezéseit szigorította, de hézagait nem töltötte ki és - főleg a mai viszonyok közt - büntetései sem elég nyomatékosak, az anyagnak széttagoltságát pedig a később hozott 1921:III. tc. 7. §-ának második bekezdésében foglalt bűncselekmény statuálása még növelte.
Mindezek a megfontolások és az egyes §-oknál említett egyéb okok indokolják, hogy a Btk. II. Részének III. fejezete helyébe a hűtlenségi bűncselekményeknek egységes és új szabályozásával egészen új fejezet kerüljön.
A Btk. 142. §-a csak azt a magyar honost rendeli büntetni, aki valamely külső hatalom kormányával szövetkezik vagy azzal közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe bocsátkozik a végett, hogy azt a magyar állam elleni ellenséges cselekményre bírja, továbbá azt is, aki valamely külső hatalmat az állam ellen háborúra indítani törekszik. Ez a rendelkezés sem az elkövetési cselekmény, sem a cél meghatározása tekintetében nem kielégítő. Az állam nemzetközi helyzetének veszélyeztetése nem csupán az említett módon történhetik. A legutóbbi idők tapasztalatai azt mutatják, hogy nem jelentéktelen a veszély akkor sem, ha a szövetkezés vagy az érintkezésbebocsátkozás nem idegen kormánnyal, hanem külföldi szervezettel történik. Másfelől azt sem lehet a büntethetőséghez a mai viszonyok között megkövetelni, hogy az ily érintkezés vagy szövetkezés célja külhatalomnak a magyar állam ellen háborúra indítása legyen. A nemzetközi jogi eszmék legújabb fejlődése a háborút, mint a nemzetközi viszonyok rendezésének eszközét, mindinkább háttérbe szorítja, de egyúttal tág teret nyit az államok ellen alkalmazható más kényszerintézkedéseknek, melyek szintén hátrányosan befolyásolják az állam nemzetközi helyzetét és csorbítják függetlenségét. Ezért a javaslat felöleli az állam függetlensége ellen irányuló oly cselekményeket is, melyeknek célja az, hogy külhatalmat a magyar állam ellen kényszerintézkedésre indítson. Ezekkel a változtatásokkal az 58. § egyébként azonos a Btk. 142. §-ának szövegével.
Az említett bővítéseken túlmenni nem látszott célszerűnek. Így nem követte a javaslat a külföldi javaslatok közül a legújabb svájci és olasz büntetőjavaslatokat, melyek közelebbi meghatározás nélkül büntetni rendelnek minden olyan cselekményt, amely arra irányul, hogy az állam függetlenségét sértse. Ez a meghatározás túlságosan tágnak mutatkozik és nem nyujt elegendő útmutatást a bírónak arra, mit tekintsen a hűtlenség tényálladékába tartozónak, ami a gyakorlatban nagy ingadozásoknak lehet szülője. Ezért a javaslat lényegében megtartotta a hűtlenség eddigi meghatározását és ezt csak új elemekkel egészítette ki.
Azokat a cselekményeket, amelyekkel az ellenségnek előnyt, a saját haderőnknek pedig hátrányt lehet okozni, a törvényben egyenkint felsorolni lehetetlen, mert számuk légió és a haditechnika, valamint a forgalmi eszközök stb. fejlődésével egyre szaporodik. Ezért hézagos a Btk. 144. §-a is, amely például a repülőgépről, dróttalan távíróról vagy a léghajóról említést sem tesz és ezért kell a katonai büntetőjog mai állapotának (régi Ktbtk. 327. §) és a legtöbb idegen törvényalkotásnak megfelelően a törvénybe olyan általános meghatározást felvenni, amelyet minden felmerülhető esetre alkalmazni lehet. Ilyen a német Btk. 90. §-a, a svájci Ktbtk. 41. Cikke, az 1921. évi holland Ktbtk. 77. Cikke, a köztársaság védelméről szóló 1923. évi III/19-i csehszlovák törvény 6. §-a, az egyes átcsatolt területeken is hatályban levő osztrák Btk. 67. §-a, az osztrák köztársasági törvény ex 1920. 15/VII. Art. II., az 1912. évi osztrák javaslat 117. §-a és legújabban az 1925. évi német büntetőjavaslat 94. §-ának 3. pontja. Mindez persze nem zárja ki, hogy egyes alanyi vagy tárgyi szempontból különösen súlyos esetek külön kezeltessenek és fokozottabb büntetésben részesüljenek, amint ezt a jelen § 2. és 3. bekezdése is teszi.
A javaslat 97. §-a mondja meg az új katonai büntetőjogi terminológiával összhangban, hogy mit kell érteni a „háború idején” kifejezés alatt. E meghatározásból folyik az „ellenség” kifejezés értelme is.
A bűntett fennforgásához az 1. pontban használt „szándékosan” szó értelméhez képest az kívántatik, hogy a tettes tudatának nem csupán az eredmény képzetét, hanem ily eredménynek fegyveres erőnkre hátrányos voltát is át kellett fognia. Különös célzat nem szükséges. A német Btk. 89. §-a a „vorsatzlich”, az 1925. évi német tervezet a „wissentlich” szót használja, míg az 1912. évi osztrák javaslat 117. §-a, valamint az 1923. évi csehszlovák törvény minden jelzőt mellőz.
Az 1. pontban használt ez a körülírás: „a magyar állam vagy szövetségese fegyveres erejének vagy a velük közösen működő fegyveres erőnek” az 1915:XIX. tc. 1. §-ából van véve. (A szövetséges érdekét a Btk. 144. §-ának 8. pontja is védi.)
A 2-4. pont megfelel a cselekmény veszélyességének és a háborús tapasztalatoknak s több tekintetben a mai jogállapotnak, valamint a külföldi jogalkotásoknak is.
Részletesebb indokolásuk végett a következőkre utalhatunk:
A 2. ponthoz. Az, hogy a kísérlet bevégzett bűntett gyanánt büntettessék, a Btk. rendszerével nem ellenkezik (Btk. 126. §), a ma még alkalmazásban levő Ktbtk. 15. §-a, valamint az osztrák büntetőtörvény szerint pedig a kísérletre elvileg a véghezvitt bűntett büntetését kell alkalmazni. Ugyanez az álláspontja a francia büntetőjognak, valamint az 1925. évi német büntetőjavaslatnak is.
Indokolt tehát, hogy ezt a legkritikusabb időben elkövetett bűntettet ennek kísérletével equiparáljuk.
A3. ponthoz. Az ellenséggel egyetértést, illetőleg az érintkezésbelépést, vagyis a vele való levelezést és alkudozást, a nekivaló ajánlkozást a Ktbtk. 327. §-a, valamint a Btk. (144. § 1.) is bevégzett bűntett gyanánt bünteti. Ugyanezt teszi a német Ktbtk. 58. §-ának 8. pontja is, halállal büntetvén az ellenséggel való írásbeli érintkezést, ha a cselekmény „im Felde” követtetik el.
Ugyancsak halállal bünteti a francia Ktbtk. 205. Cikke, valamint az 1923. évi francia katonai büntetőjavaslat 236. Cikke azt a katonát, aki az ellenséggel egyetértésbe bocsátkozik az ellenséges vállalkozások támogatása céljából. A bűntettre való ajánlkozás általában pönalizálva van a belga és a német büntetőtörvényben, valamint az 1912. évi osztrák javaslatban stb.
A 4. ponthoz. A „szövetkezés”-re a Btk. 148. §-a is tízévig terjedhető fegyházat szab. Az 1921. évi III. tc. 1. §-ában is tulajdonkép szövetkezés fogalma alá eső tevékenység van befejezett bűncselekménynek nyilvánítva. A hűtlenség a felségsértési célzatot is felölelheti s a hűtlenség itt tárgyalt esetére való szövetkezés az elkövetésnek kritikus időpontja miatt súlyosabban eshetik latba, mint a felségsértés némelyik esetére béke idején való szövetkezés. Nem szükséges kiemelni annak veszélyességét, ha többen (magában a fegyveres erőben vagy a katonaságon kívül pl. egész falu) arra szövetkeznek, hogy az ellenségnek előnyt, csapatainknak pedig hátrányt fognak okozni. Az 1921. évi holland katonai btk. 77. §-a halállal vagy életfogytiglani, avagy húszévi szabadságvesztéssel büntet minden katonát, aki ily katonai árulásra összebeszél, a német Ktbtk. 59. §-a pedig a „Kriegsverrat”-ra való szövetkezést tizenöt évig terjedhető fegyházzal sujtja.
A sikertelen reábírást bizonyos esetekben tudvalevően a Btk. is bünteti, az 1890:XXI., illetőleg az 1921:XLIX. tc. pedig a katonai behívás iránt engedetlenségre sikertelen csábítást szintén a tettes-re megállapított büntetéssel sujtja.
Az 1918. évi svájci polgári és katonai javaslatok (22., illetve 21. §) a halállal vagy fegyházzal büntetett cselekményekre való sikertelen reábírást általában büntetik a kísérletre megállapított büntetéssel. Hasonló rendelkezést a bűntettekre vonatkozóan az 1912. évi osztrák javaslat (239. §) is tartalmaz. Az osztrák Btk. szerint, valamint a még alkalmazásban levő katonai büntetőjog szerint (régi Ktbtk. 17. §) minden sikertelen csábítás vagy felhívás a kísérletre szabott büntetéssel sujtandó. Az új Ktbtk. (35. §) mintegy az ellentétek kiegyenlítése okából csak a katonai bűncselekményekre való sikertelen reábírást bünteti ugyan a kísérlet büntetésével, de feltételezte, hogy a polgári Btk.-nek a katonaságra való kiterjesztésével a szőnyegen levő és ahhoz hasonló (a katonai érdeket különösen súlyosan sértő) cselekményekre való sikertelen reábírás kellőképpen pönalizáltatni fog.
A nyilvános felhívást már a Btk. 149. §-a is tízévig terjedhető fegyházzal bünteti s a javaslat rendelkezéseit a már felhozott okok (cselekmény veszélyessége stb.) is indokolják.
Ami a büntetés mértékét illeti, megjegyzendő, hogy külföldön több helyütt (cseh törv. 37. §-a, svájci Kbp. 1. Art.: 8, svájci javaslatok, az 1912. évi osztrák életb. törv. 11. Art. stb.) az ily bűntettek miatt polgári egyének is katonai büntetőbíráskodás alá tartoznak, viszont a külföldi polgári kódexek közül egyesek, pl. a német életbelépt. törv. is halált szab a minősített esetekre, ha ostromállapot (Kriegszustand) idején vagy a harcszíntéren követtettek el, a francia code pénal 75. Cikke pedig az ellenségnél való hadiszolgálatot bünteti halállal, míg a magyar Btk. (144. §) minden esetet életfogytig tartó fegyházzal sujt. A jelen javaslat a ma alkalmazásban levő Ktbtk. 328. és 329. §-át is szem előtt tartva, a középúton halad s alapbüntetésül tíz évtől tizenöt évig terjedhető fegyházat állapít meg, de e mellett az életfogytig tartó fegyháznak és a halálbüntetésnek is helyt enged, mely utóbbiról már csak azért sem mondhat le, mert hiszen analóg feltételek alatt már maga az 1915:XIX. tc. 2., 3. és 8. §-a is halállal sujtja a hadiszállítási, valamint a hadviselés érdekei ellen elkövetett egyéb visszaéléseket. Megjegyzendő, hogy az 59. §-ban meghatározott bűntettet álhírek terjesztésével is el lehet követni, ha azonban ez nem az ellenségnek kedvezés szándékával történik, a javaslat 80. §-a jöhet alkalmazásba.
Természetes dolog, hogy a szőnyegen levő bűntett minden cselekménnyel vagy mulasztással, tehát azzal is elkövethető, ha valaki az ellenségnek hadiszükségletet szállít vagy az ellenséges állam kölcsönének kibocsátása körül közreműködik vagy ily kölcsön jegyzésében résztvesz, de hogy az ily cselekmény mennyiben nem büntethető a nemzetközi megállapodások, illetőleg a hágai egyezmények folytán, ez nem a büntetőtörvénybe való és abba való felvétele nem célszerű és nem is indokolt, mert ily egyezményeket nem minden állam ír alá és mert azok időnkint változásoknak vannak kitéve. Ennélfogva ennek megemlítését itt a javaslat mellőzte.
A Btk. 143. §-ára nincs szükség, mert az abban körülírt cselekmény a jelen javaslat 59. §-ának új fogalommeghatározásába beleesik.
Egyfelől az ismert politikai és gazdasági viszonyok, valamint a trianoni békéből folyó földrajzi és harcászati védtelenségünk miatt, másfelől a rohamosan fejlődő természettudományoknak és a technika vívmányainak kihasználhatása érdekében egyre sürgősebb és fontosabb feladat: az állam fontos érdekét érintő titkoknak megoltalmazása.
Ha valahol, hát nálunk kell e végből a büntetőjog által nyujtott eszközöket is tőlünk telhetően igénybe venni és az ily titkokat biztos lakat alá helyezve, a lakatnak már a feszegetőit is nyomatékos büntetéssel sujtani.
Franciaország volt az első, amely felismerte ama régebbi felfogás helytelenségét, amely a kémkedés megbüntethetéséhez okvetlenül megkövetelte, hogy a tettes valamely idegen állam értesítésének szándékával cselekedjék s az 1886. évi április hó 18-án kelt francia törvény már az állam titokszférájába való minden jogosulatlan betolakodást büntet, akármilyen célból történt is az. Ezt a példát egymásután követte Angolország (1889), Olaszország (1889), Oroszország (1892), Németország (1893 és 1914), továbbá az 1912. évi osztrák javaslat stb. De nemcsak a minden különös célzatnélküli puszta kémlelést, hanem a titoknak ily célzatnélküli jogosulatlan megszerzését magát is bünteti az említett francia törvény 3. Cikke és az 1922., illetőleg 1926. évi francia javaslat („Tendant á réprimer les délits d'espionnage etc.”) 3. Cikke, az 1914. évi június hó 3-án kelt német törvény („gegen den Verrat militarischer Geheimnisse”) 3. és 4. §-a és külön (amennyiben az állam érdeke elleni közlés céljából történik) az 1925. évi német büntetőjavaslat 91. §-a.
Ezt a példát követi javaslatunk is (60. § 1. pont), amely egyszersmind abban is mintául vette a katonai titok megőrzése érdekében hozott külföldi törvényeket, hogy nem csupán azokat az egyéneket teszi büntetőjogilag felelősekké, akik hivatalosan vagy szerződéses viszonyuknál fogva birtokukba vagy tudomásukra jutott titkot közölnek más (illetéktelen) személlyel (60. § 2.), hanem azokat is, akik e közlést olyan titokra nézve követik el, amelyhez véletlenül vagy magánbizalomból jutottak (60. § 3.).
E tekintetben a javaslat csak azt a különbséget teszi, hogy míg a hivatalos úton megtudott titok elárulását minden további feltétel nélkül bűntettnek nyilvánítja, addig az elárulás többi esetét csak akkor minősíti ily súlyos bűntetté, ha „a cselekmény az állam érdekét veszélyezteti”. Túlszigorra vezetne ugyanis a nemhivatalos és nem is bűnös úton vagy a véletlenül megtudott titoknak továbbadását feltétlenül, tehát akkor is bűntettnek nyilvánítani, amikor a közlés körülményeiből és a titokba (helytelenül) beavatott egyén személyes megbízhatóságából stb.-ből folyólag az államérdekre semmi veszély sem származott. Az állam érdekeinek veszélyeztetése esetén azonban a javaslat ennek a cselekménynek gondatlanságból elkövetett alakját is bünteti (66. §).
Ami a javaslatnak a kísérlet (60. § 4.), továbbá a szövetkezés, a sikertelen reábírás, valamint a nyilvános és egyenes felhívás (60. § 5.) megbüntetésére vonatkozó rendelkezéseit illeti, ezek összhangban vannak az előző § 2. és 4. pontjával és indokaik is azonosak.
Szolgáljon e rendelkezések illusztrálására még az a világháború során elégszer tapasztalt körülmény, hogy egyes, főleg az ellenséggel faji rokonságban levő vidékeken az első felszólításra akadtak emberek, akik az ellenség javára való kémkedésre vállalkoztak s erre másokat is felszólítottak s ekként csakhamar egész kémszervezet vagy kémhálózat létesült. A világvárosokban pedig egész börzéje van az államtitkoknak, amely hihetetlenül kiterjedt kémhálózata révén adja és veszi az idegen államok titkait. A katonai árulásraszövetkezést különben legújabban az 1923. évi cseh törvény 6. §-ának 2. pontja is bevégzett bűntett gyanánt bünteti, míg a kémkedésre való felhívás és ajánlkozás megbüntetésére az 1922. évi, illetőleg 1926. évi francia javaslat 9. Cikke vesz fel rendelkezést, mégpedig mint az indokolás mondja: az 1886. évi április hó 18-i törvény legsúlyosabb hézagának kipótlása végett.
A javaslat 60. §-ának 6. pontjához hasonló rendelkezést az 1912. évi osztrák büntetőjavaslat 128. §-a is tartalmaz. Már a háború előtt is tapasztaltatott ugyanis, hogy bűnös kezek különféle helyeken postagalamb-állomásokat rendeztek be, postagalambokat idomítottak és egyéb berendezéseket létesítettek meg nem engedett hírszolgálat szervezése végett.
A javaslat 60. §-ának utolsó két bekezdése kifejezetten meghatározza, mit kell katonai titok alatt érteni és háború idején a szövetségesnek és a velünk közösen működő fegyveres erőnek katonai titkára is kiterjeszti a törvény oltalmát. A katonai titok meghatározása egészben megfelel más jogalkotásokban használt körülírásnak (1923. évi csehszlovák törvény 5. és 6. §-a, 1912. évi osztrák javaslat 116., 123-126. §, 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat 87. Cikk, 1925. évi német büntetőjavaslat 91. és 92. §), a szövetséges katonai titkát pedig a ma alkalmazásban levő Ktbtk. 321. §-a és a magyar polgári büntetőjog (Btk. 144. § 8., 1912:LXIII. tc. 18. §-a) is védi.
Ki kell még emelni, hogy a javaslat - eltérően a Btk-től - a kémkedésnek és a titok elárulásának mind a katonai, mind pedig más államtitokra vonatkozóan elkövetett valamennyi alakját hűtlenségnek nyilvánítja és büntetésüket is együttesen és azonos módon állapítja meg. A javaslat álláspontja ugyanis az, hogy ezek a cselekmények lényegükben azonos természetűek az állam jólétére és hatalmi állására e titkok bármelyik kategóriájának kikémlelése vagy elárulása egyaránt veszélyes lehet s e cselekményeknek együttes és egységes tárgyalása törvénytechnikai szempontból is felette előnyös. A világháború elég tapasztalatot nyujtott arra, hogy a kémkedés tárgya mennyire kibővülhet az államtitkok egyes - nem tulajdonképpeni „katonai” természetű - kategóriájával, különleges hazai viszonyaink pedig kétszeres nyomatékkal arra intenek, hogy a szóbanforgó hűtlenségi cselekmények pönalizálásánál bízzuk a konkrét eset netáni enyhítő körülményeinek méltánylását a bíróra, akinek erre büntetőjogunk elegendő módot nyujt.
Ami azt az esetleges ellenvetést illeti, hogy a javaslat imént említett álláspontja folytán nem is kellett volna az államtitkok közt a katonait külön is kiemelni, erre nézve meg kell jegyeznünk, hogy e hűtlenségi cselekmények elbírálására a hatáskör a polgári és a katonai hatóságok közt meg van osztva és így e két illetékesség biztos elhatárolása végett (1. a javaslat 8. és 98. §-át) szükséges volt a „katonai” titkot már a tényálladék meghatározásánál külön kiemelni s a katonai titkok fogalmát is körülírni.
Ki kell még emelni, hogy a javaslat a büntetéseket háború idejére szigorítja, ami ilyen, az állam hatalmi állását, sőt létét fenyegető cselekmények tekintetében a szerzett szomorú tapasztalatok után indokolt is.
A 60. § büntetései azonban csak az egyszerűbb esetekre vonatkoznak, mert ha a tettest az a cél vezette, hogy idegen államnak vagy éppen az ellenségnek hírt adjon, úgy az alábbi 61. és 62. § szigorúbb rendelkezései alkalmazandók.
Ami pedig a 60. § 2. és 3. pontjában és a 61. és 62. §-ban tárgyalt rendelkezéseknek a Ktbtk. 133. §-a 7. pontjában és 134. §-ában a szolgálati titoktartás megsértésére vonatkozólag foglaltakhoz való viszonyát illeti, meg kell jegyezni, hogy abban a kérdésben, vajjon katonai egyén ellen a fennforgó esetben a jelen törvényt vagy az új Ktbtk. 133., illetve 134. §-át kell-e majd alkalmazni, elsősorban az a körülmény lesz mértékadó, vajjon a megsértett titok természete és a tettes célzata megfelel-e a 60-62. §-ok követelményeinek.
E tekintetben még csak arra utalhatunk, hogy a „szolgálati titoktartás” csakis a katonai szolgálattal kapcsolatos titokra terjed ki és az állam nem fontos érdekeit érintő titkot is felölelheti, továbbá hogy katonai egyénnel szemben elvileg a két törvény közül mindig a szigorúbbat kell alkalmazni, ami a Ktbtk. 133. §-ának bevezető soraiban („amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik”) világosan ki is van mondva. Meg kell azonban jegyezni, hogy míg a Ktbtk. 133. és 134. §-a a szándékos és gondatlan cselekményeket egyaránt felöleli, addig a jelen javaslat 60-62. §-a csakis a szándékos árulásról szól s a gondatlanság esetét a jelen javaslat 66. §-a külön tárgyalja.
Háború idején a kém - ősi nemzetközi szokás szerint - mindig halállal lakolt. A ma alkalmazásban lévő Ktbtk. 321. és 322. §-a szerint is halál a büntetése a kémkedésnek és kísérletének háború vagy hadikészületek idején, ha a tettes szándéka az volt, hogy az „ellenségnek vagy annak a hatalomnak, amellyel a háború kitörőfélben van vagy a lázadóknak” hírt adjon. Ezt a büntetést az 1925:XIV. tc. sem érintette és a javaslat is átvette azzal az eltéréssel, hogy a javaslat szerint akkor is halál a büntetés, ha a tettes háború idején bármely állam vagy külföldi szervezet javára követte el vagy kísérelte meg a 60. § 1. vagy 2. pontjában meghatározott cselekményt. A javaslat tehát a halálbüntetés alkalmazásához nem kívánja azt, hogy a titok kikémlelése vagy megszerzése, avagy a 60. § 2. pontjában említett elárulása olyan hatalom javára történjék, amellyel a háború „kitörőfélben” van.
A világháború ugyanis elég szomorú tapasztalatot nyujtott arra, hogy nehéz megállapítani, mikor van a háború egy más állammal „kitörőfélben” és miután a kémszolgálat úgynevezett „semleges” állam útján is gyakorolható, a halálbüntetést a cselekmény egyforma veszélyességénél fogva ki kell terjeszteni mindazokra az esetekre, amelyben a cselekményt háború idején bármely külső hatalom vagy külföldi szervezet javára követik el vagy kísérlik meg.
Ellenben enyhébb beszámításnak lehet helye még ily körülmények közt is a 60. § többi esetében, mert ezekben a cselekmény alanyi vagy tárgyi szempontból kevésbbé súlyos és mivel jellegénél fogva az 59. §-ban meghatározott cselekmények ez különben is hasonlatos, megtorlására az utóbbiak büntetései kielégítőknek mutatkoznak.
Az is veszélyt rejt magában az állam érdekeire, mert visszaélésekre nyujt alkalmat és megfosztja az illetékes hatóságot a szabad rendelkezéstől, ha valaki illetéktelenül, illetőleg a nélkül, hogy jogosítva volna rá, az állam biztonságára vagy egyéb fontos érdekére vonatkozó titkot tartalmazó ügyiratot vagy egyéb tárgyat magánál tart. E tekintetben nem tesz különbséget, hogy az illető jogos úton jutott-e a kérdéses ügyirathoz vagy tárgyhoz, avagy sem. A tényálladékot tehát egyaránt megvalósítja a puszta jogosulatlan visszatartás, akár véletlenül, akár magánbizalomból, akár közhivatali állásánál vagy hivatalos megbizatásánál, akár a hatósággal szemben fennálló szerződéses viszonyánál fogva jutott a tettes a titkot tartalmazó ügyirat vagy tárgy birtokába.
Az új szöveg első bekezdése jóformán csak stiláris módosítást tartalmaz.
A második bekezdés csak a törvény valódi intencióját juttatja kifejezésre, amire azonban akkor, amikor a törvény a fegyverhordásra hivatásuknál fogva köteles katonai egyénekre is kiterjesztetik, kétszeres szükség van. (A ma még alkalmazásban levő katonai büntetőtörvény 461. §-ának a) pontja értelmében is csak akkor forog fenn „fegyveres” lopás, ha a tolvaj oly fegyverrel stb.-vel volt ellátva, „amelynek viselésére ő hivatásánál fogva kötelezve nincs”.)
A Btk. 337. §-ának 2. bekezdése elmarad, mert a részesek megbüntetésére vonatkozó kérdés az általános elvek alapján megoldható, amennyiben a tettes „eszköztulajdonsága” az ennek tudatában levő részesnek is terhére esik a Btk. 74. §-a alapján.
Az a különös hűségi viszony, amelyben a katona az államfőhöz, mint „legfőbb hadúr”-hoz áll, méltán megokolttá teszi, hogy a közönséges büntetőjognak a felségsértésre vonatkozó azok a rendelkezései, amelyek az államfő személye ellen intézett támadás megbüntetésére vonatkoznak, a katonai büntetőbíráskodásban szigorúbbak legyenek. Ha az új Ktbtk. 70. és 74. §-a már az előljáróval szemben felállított sorban és rendben vagy háború idején bárminő szolgálatban elkövetett erőszakot is - függelemsértés gyanánt - halállal bünteti, nem maradhat a katonai bíráskodás szempontjából érintetlenül a Btk. 128. §-a sem, amely a király ellen intézett erőszakos cselekményeket - amennyiben nem ölési szándékkal követtettek el vagy kíséreltettek meg - csak életfogytig tartó, illetőleg 15 évig terjedhető fegyházzal bünteti. A ma még alkalmazásban levő Ktbtk. 334. és 335. §-a is halállal büntet minden olyan cselekményt, amellyel az uralkodó „személyének testben, egészségben vagy szabadságban megsértése vagy veszélyeztetése, avagy uralkodási jogának gyakorlásában való gátoltatása céloztatik”. Ezek azok a szempontok, amelyek a 85. § 1. pontját indokolják.
Ugyancsak a katona különleges hűségi viszonya és a mai jogállapot (régi Ktbtk. 17. §) indokolja a 85. § 2. pontját is, amely különben összhangban van a hűtlenség új szabályozásával (1. a javaslat 59. §-ának 4. és 60. §-ának 5. pontját).
A 85. § 3. pontjának tekintetében a következő megfontolások voltak mértékadók:
A Btk., szemben a ma még alkalmazásban levő katonai büntetőtörvénnyel és más kódexekkel (osztrák és német Btk. stb.), a felségsértésre vonatkozólag nem minden szövetkezésnélküli előkészületi cselekményt büntet, hanem csak azt, amely a Btk. 126. §-ában meghatározott felségsértés elkövetésére irányul. E szerint tehát a Btk. alapján nem lehet büntetni azt a katonai parancsnokot, aki béke idején a trónöröklés törvényes rendjének vagy a magyar állam alkotmányának erőszakos megváltoztatásához, avagy az állam valamely területének erőszakos elszakításához csapatainak felhasználására előkészületet tesz, de cselekményét már ebben a stádiumban felfedezik és meggátolják. Nem szükséges bizonyítani, hogy ez tarthatatlan állapot és a katonai viszonyokkal nem egyeztethető össze.
A 85. § 4. pontjának indokai a következők:
A Btk. 134. §-ának szövegezése nem egyezik a Btk. 171. §-ával s ez alapot adhat arra a felfogásra, hogy az eredményesen felhívó a 134. § esetében csak akkor büntethető felbujtóként, ha a Btk. 69. §-ának 1. pontját alkalmazni lehet. Ez a jogi helyzet a katonai bíráskodásban tarthatatlan lenne s ezért vétetett fel a 85. § 4. pontja, amely míg egyfelől a katonai bíráskodásban az eredményes felhívásra nézve a Btk. 171. §-ában foglalt elvet juttatja érvényre, addig másfelől a katonai viszonyoknak megfelelően a teljesen sikertelenül maradt felhívás büntetését is felemeli, ha a felhívás az államfő megölésére, illetőleg a Btk. 126. §-ában meghatározott felségsértésre vonatkozott.
A 85. § 5. pontja felemeli bizonyos körülmények közt a felségsértés feljelentésének elmulasztására a Btk.-ben megállapított büntetést a katonai bíráskodásban, míg az utolsó bekezdés megtoldja a Btk. 135. §-ának rendelkezését a meggátlás elmulasztásának megbüntetésével.
Idevonatkozólag, valamint az alábbi 86. §-ra vonatkozólag a következőket kell megjegyezni:
Már az új Ktbtk. javaslatához készített indokolás is rámutat arra, hogy a magyar polgári büntetőtörvény - szemben más kódexekkel és a ma még alkalmazásban levő katonai büntetőtörvénnyeI - túlságosan elnéző a készülőben levő bűntett fel nem jelentőivel szemben, mert csupán a felségsértés feljelentésének elmulasztását bünteti, amely rendelkezés csak az 1921:III. tc. 3. §-ával nyert még kiegészítést.
Ehhez járul, hogy közönséges büntetőjogunk abban a tekintetben egyáltalában nem tartalmaz büntetést azokra, akik bármely súlyos bűntettet meg nem akadályoznak, noha azt önmaguknak vagy hozzátartozóiknak veszélyeztetése nélkül könnyen megtehetnék.
Ezek a hiányok annál szembetűnőbbek, mert a nálunk ezidőszerint még alkalmazásban levő katonai büntetőtörvény és vele egybehangzóan a minket környező államokban is több helyütt hatályban levő osztrák polgári büntetőtörvény mindenkit büntetéssel sujt, aki a „felségárulást” (a magyar közönséges büntetőjog terminológiája szerint: „felségsértést”), a jogosulatlan toborzást, a kémkedést és az állam hadiereje ellen célba vett más bűntettet fel nem jelenti vagy (amikor könnyen megtehette volna) meg nem akadályozza stb. s ezenfelül a katonai és az osztrák büntetőtörvény külön deliktum gyanánt (bűntettesek elősegítése címén) külön is büntet mindenkit, aki bármely bűntett megakadályozását gonoszságból elmulasztja. A köztársaság védelmére legújabban alkotott csehszlovák törvény 12. §-a is egy évig, hivatalos személy ellenében öt évig terjedhető börtönnel, illetőleg súlyos börtönnel bünteti azt, aki az alkotmány erőszakos megváltoztatása vagy a köztársasági elnök alkotmányos működésének lehetetlenné tevése, életében vagy testi épségében való megháborítása vagy a csehszlovák állam egy részének erőszakos kiszakítása céljából készülő merényletet vagy e végből létrejött szövetséget stb.-t, avagy a készülő vagy bevégzett katonai árulást (a javaslat 59. és 61. §-a szerinti hűtlenséget) meg nem akadályozza, illetőleg fel nem jelenti.
Természetes tehát, hogy a közönséges büntetőjogot e tárgyban a katonai bíráskodásra változatlanul kiterjeszteni nem lehet, viszont azonban azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy e kérdésnek a közönséges büntetőjog terén a mai katonai jogállapot szerinti megoldása a magyar polgári törvény egész rendszerét érintené és csak a polgári törvény általános reformjával kapcsolatosan volna megvalósítható.
Mindezeknél fogva meg kell ezúttal elégedni azzal, hogy a közönséges bűntetőjog egyes részletintézkedéssel váljék a katonai bíráskodásban is használható, illetőleg a katonai érdekek védelmére alkalmas eszközzé.
Az új Ktbtk. javaslatában már gondoskodás történt a katonai bűntetteket illetően arról, hogy a készülő zendülés és szökés feljelentésének vagy megakadályozásának elmulasztása büntetés alá essék (új Ktbtk. 83. és 98. §-a), a jelen javaslatban pedig a közönséges bűntetteket illetően gondoskodás történik arról, hogy a felségsértés feljelentésének már a közönséges büntetőjogban is büntetés alá eső elmulasztása a katonai bíráskodásban szigorúbban büntettessék (javaslat 85. §-ának 5. pontja), hogy a felségsértés meg nem akadályozása legalább is a katonai bíráskodásban büntethető legyen (javaslat 85. §-ának utolsó bekezdése), hogy a feljelentés elmulasztása a készülőben levő hűtlenség bűntettének összes eseteiben a polgári biráskodásra is kiterjedő hatállyal büntetés alá essék (javaslat 69. §), hogy ez a büntetés a katonai bíráskodásban szigorúbb legyen (javaslat 86. § 1.), hogy a hűtlenségnek katonai szempontból fontos bizonyos esetei, még ha már elkövettettek is, utólag feljelentessenek (javaslat 86. § 2.), hogy a meggátlási kötelesség legalább is a katonai bíráskodásban a hűtlenség egyes eseteire ki legyen mondva (javaslat 86. § 3.) s ehhez képest (az imént hivatkozott csehszlovák törvény 12. §-ával egybehangzóan) az is büntetés alá essék, aki - noha könnyen megtehetné - nem akadályozza meg azt, hogy valamely (már kikémlelt vagy másként a tettes tudomására jutott) katonai vagy államtitkot az ellenséggel vagy általában (t. i. béke idején is) idegen állammal stb.-vel közöljenek.
Mindezekkel a rendelkezésekkel pedig, ha nem is olyan kiterjedtek, mint a ma még alkalmazásban levő Ktbtk. rendelkezései, biztosítottnak tekinthető a katonai érdek.
A 86. § utolsóelőtti bekezdése az 1921:III. tc. 3. §-a nyomán van szövegezve s az abban említett „hatóság” kifejezést a katonai fölé- és alárendeltségi viszonynak megfelelően tág értelemben kell venni, amit az is mutat, hogy a jelen § 2. pontjában a „felsőbbség” kifejezés van szinonim értelemben használva.
A régi Ktbtk. 121. §-a szerint a rendes eljárásban a tettesre, ha a huszadik életévét még meg nem haladta, nem lehet halálbüntetést alkalmazni. Általában a közönséges bűntetteknek fiatalkorú tetteseivel szemben az új Ktbtk. is hasonló, sőt messzebbmenő elnézést gyakorol. Ámde amint az új Ktbtk. 49. §-a is kénytelen volt ez alól a katonai bűntettek tetteseivel szemben kivételt tenni, kivételt kell tenni a katonai bíráskodásban e helyütt a hűtlenség, illetőleg kémkedés elkövetőivel szemben is, mert a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az ellenfél kihasználja a húsz éven alóli bűntetteseknek biztosított kedvezményes elbánást és számos esetben olyan egyént bír rá katonai titkaink kikémlelésére, illetőleg elárulására, aki a huszadik életévét még be nem töltötte. Erre főleg az orosz harctéren igen sok példa volt és nem szükséges bővebben bizonyítgatni, hogy ilyen esetben az igazságszolgáltatásnak a bűnösre teljes szigorral lesujtani akaró karját megbénítani annyit tesz, mint az állam létérdekét kockáztatni.
A még alkalmazásban levő Ktbtk. 516. §-a a tisztek becsületét tisztek támadásával szemben fokozottabb védelemben részesíti. Ez a § ugyanis szószerint így hangzik:
„A tisztek között előforduló becsületsértések bűntettek gyanánt büntettetnek, ha állásukhoz képest megbecstelenítőnek tartott testi bántalmazásban vagy oly gyalázásokban állanak, amelyek által egyik a másikát nyilvánosan, avagy egy vagy több személy jelenlétében, bárminő nyomtatványokban, elterjesztett iratokban vagy képes ábrázolatokban - akár megnevezetten, akár ráillő ismertetőjelek alkalmazásával, határozott tények előadása mellett vagy a nélkül - megvetendő tulajdonsággal vagy gondolkodással vádolja.
Ha a gyalázó a büntetőbírósági vizsgálat során gyalázásának indokolására a gyalázott által elkövetett becstelen cselekedetre hivatkozik, büntetlenül csak akkor marad, ha állításai valóságát bebizonyítja”.
Ennek a rendelkezésnek alapgondolata kétségkívül nemes és üdvös, mert a tisztikar lovagias érzületét akarja emelni és védeni, márpedig hivatásának színvonalán álló katonai tisztikart elképzelni sem lehet lovagias érzület nélkül, amelynek első szabálya az, hogy necsak a magunk becsületének szeplőtlenségén őrködjünk féltékenyen, hanem tőlünk telhetően kíméljük és szükség esetén védjük a társunkét is.
Ugyanezért már az új Ktbtk. indokolás rámutat arra, hogy gondoskodni kell arról is, hogy a tisztek között rágalmazások és becsületsértések ezentúl is hivatalból üldöztessenek és bűntetté minősüljenek.
Ennek a célnak felel meg a szőnyegen levő szakasz, amely lényegében fenntartja a régi Ktbtk. 516. §-át, de egyúttal összhangba hozza az új Ktbtk., illetőleg a becsület védelméről szóló 1914. évi XLI. tc. rendelkezéseivel.
A ma alkalmazásban lévő Ktbtk. 516. §-a szerint a nyilvánosan, avagy egy vagy több személy jelenlétében tisztek között elkövetett gyalázás bűntett, a javaslat szerint a kérdéses gyalázásban álló rágalmazás a bűntett, de ehhez is egy vagy több tanu jelenléte kell, mert a rágalmazás az 1914:XLI. tc. 1. §-ában foglalt fogalommeghatározás szerint csakis „más előtt” követhető el. Viszont a Ktbtk. 516. §-a szerint a tisztek közötti becsületsértés bűntettének elkövetéséhez tanu jelenléte nem szükséges, ha az „testi bántalmazás”-ban állt, míg a javaslat szövege értelmében a bűntett (tanuk jelenléte nélkül is) akkor forog fenn, ha a becsületsértés „feltűnően durva”. A különbség tehát e tekintetben sem nagy, mert „feltűnően durva” becsületsértés rendszerint tettlegességben áll és a javaslatban használt kifejezés („feltűnően durva”) azzal az előnnyel jár, hogy a becsület védelméről szóló törvény 4. §-ából van véve és így nem hagy fenn kétséget aziránt, hogy a tiszt (hasonló állású) által tiszttel (hasonló állásúval) szemben elkövetett (feltűnően durva) becsületsértés mindig bűntett és a szőnyegen levő § szerint büntetendő.
Az előrebocsátottakból következik az is, hogy a javaslat álláspontja szerint akkor, ha az egyébként „rágalmazás”-nak minősülő tett nem „más előtt” követtetett el és így csak „becsületsértés” gyanánt jöhet számításba, tisztek közt akkor lesz ennek dacára „bűntett” gyanánt büntetendő, ha „feltűnően durva”.
Némi kiterjesztés az eddigi jogállapottal szemben, hogy míg eddig a cselekmény csupán tisztek közt volt elkövethető, addig ezentúl tisztek és hasonló állásúak (tisztviselők közt is elkövethető lesz. Ez a kiterjesztés az általános katonai szempontokon kívül indokolva van azzal is, hogy a katonai bűncselekmények alanyának köre szintén tágul.
Hogy az ily cselekmények, ha előljáróval szemben követték el, a függelemsértés tényálladékát is kimerítik, azt már a függelemsértés indokolásánál is kiemeltük. (Lásd az új Ktbtk. indokolását.)
Egyes törvényeink értelmében büntetés, illetőleg a sértett elégtétele gyanánt a bíróság köteles az ítéletnek és indokainak hírlapi közzétételét elrendelni és meg vannak határozva a kényszerrendszabályok is arra az esetre, ha a közzétételre köteles szerkesztő vagy kiadó ebbeli kötelességének eleget nem tesz.
Az idevonatkozó törvényes rendelkezések, mielőtt a katonai bíráskodásra is kiterjesztetnek, három irányban igényelnek megfontolást, illetőleg kiegészítést.
Először is lehetnek esetek, p. o., ha a rágalmazás tárgya kémkedés vagy a kém támogatása, amikor az ítéletnek és indokainak közzététele a katonai érdeket veszélyeztetné. Ily esetekre való tekintettel gondoskodni kell tehát arról, hogy az ítélet hírlapi közzétételét mellőzni lehessen. Ezt teszi a javaslat 90. §-ának 1. bekezdése.
Gondoskodni kell továbbá arra az esetre, ha a közzétételre köteles szerkesztő vagy kiadó nem tartozik a katonai büntetőbíráskodás alá, mert a katonai és a polgári bűnvádi perrendtartásban egyaránt érvényesült eddig is az az alapelv, hogy katonai bíróság a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyén ellen és megfordítva kényszerrendszabályt ne alkalmazzon. Ez az indoka a szőnyegen levő § 2. bekezdésének.
A harmadik szempont, melyet e kérdésben figyelemben kell tartani és amelyet a szőnyegen levő § 3. bekezdése honorál, az, hogy míg a polgári Bp. 378. és 546. §-a szerint egyfokú felfolyamodásnak elvileg minden végzés ellen helye van, ha ezt a törvényt kifejezetten ki nem zárja, addig a Kbp. 327. §-a szerint felfolyamodásnak csak akkor van helye, ha ezt a törvény kifejezetten megengedi, minélfogva ha a javaslat a katonai bíróságnak a kényszerrendszabályok kérdésében hozott végzése ellen felfolyamodásnak akar helyt engedni, eziránt kifejezetten rendelkeznie kell.
Egyébiránt a kérdésnek összes vonatkozásaiban kevés a jelentősége a katonai bíráskodásban.
Meg kell még jegyezni, hogy a javaslat 6. §-a értelmében a katonai bíróságok kártérítést, kártalanítást vagy más vagyoni elégtételt akkor sem állapíthatnak meg, ha az igény valamely anyagi büntető jogszabály kifejezett rendelkezésén alapszik, a Kbp. értelmében pedig katonai bíróságaink bűnügyi költségekben marasztaló ítéletet nem hoznak. Mindezeknél fogva a sajtótörvénynek azokat a rendelkezéseit (St. 39-42. §), amelyek különleges fokozatos) vagyonjogi felelősséget állapítanak meg az ítéletben meghatározott pénzbüntetésért, bűnügyi költségért és kártérítésért, a katonai bíróságok legfeljebb csak a pénzbüntetés behajtása érdekében alkalmazhatnák. Az új Ktbtk. 34. §-a folytán azonban a katonai büntetőbíráskodásban ily rendelkezéseknek sem lehet helyük, mert ha a sajtójogi (fokozatos) felelősség elve nem alkalmazható, úgy a dolog természeténél fogva nem alkalmazhatók azok a rendelkezések sem, amelyek e felelősségi elvével szorosan összefüggnek és úgyszólván azon alapulnak. E tekintetben tehát külön rendelkezni nem kell.
Ami a szőnyegen levő § utolsó bekezdését illeti, erre nézve meg kell jegyezni, hogy az alaki büntetőjog a katonai büntetőbíráskodásban külön törvénnyel, vagyis a katonai bűnvádi perrendtartással van szabályozva. Ha tehát a közönséges anyagi büntetőjogi rendelkezések közt tisztán alakijogi természetűek is előfordulnak, úgy ezek a katonai büntetőbíráskodásban csak akkor alkalmazhatók, ha ezt a törvény kifejezetten elrendeli.
Ennélfogva világosság kedvéért ki kellett mondani, hogy mint célszerű rendelkezést, a katonai büntetőbíráskodásban is alkalmazni kell a becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. 27. és 30. §-ában foglalt merőben alakijogi természetű azt a rendelkezést, amely szerint „ha oly tény miatt, amelynek valóságára nézve a bizonyítást elrendelték, bűnvádi vagy fegyelmi eljárást indítottak, ennek jogerős befejeztéig az eljárást a bíróság felfüggeszti”, továbbá amely szerint a becsület védelméről szóló törvény alá eső vétségek eseteiben a feleknek egyező kérelme alapján a tárgyalás nyilvánosságának kizárását mindig el kell rendelni, kivéve, ha a törvény által alkotott testület, avagy közhivatalnok stb. a sértett és a sértés hivatásuk gyakorlására vonatkozik.
Hasonló rendelkezést a hivatkozott törvény 18. és 19. §-ára vonatkozóan nem kell tenni, mert az e §-okban foglalt szabályok anyagijogi természetűek is s így nem lehet kétséges, hogy a katonai büntetőbíráskodásban is alkalmazást nyernek.
Az első bekezdésben a lopás bűntettül minősítésének értékhatára fel van emelve arra az esetre, ha a lopás a katonai szolgálatra rendelt dolgon követtetett el. E rendelkezés hatálya csak a katonai bíráskodásra terjed ki, - a közönséges büntetőjog rendszerébe nehezen is volna beleilleszthető - de abban a körben érvényes, akár katona a tettes, akár nem. E rendelkezést katonai szempontok és a mai jogállapot indokolják. (V. ö. a régi Ktbtk. 464. §-ának a) és b) pontjával, valamint az új Ktbtk. jav. 132. §-ánál mondottakkal.)
A lopás és sikkasztás bizonyos esetei, valamint uzsora vétsége és tulajdon elleni kihágás miatt a közönséges büntetőjog szerint csak magánindítványra van helye bűnvádi eljárásnak.
Ez a katonai érdekre sérelmes lehet, mert megtörténhetik pl., hogy a bűnös rendfokozatot visel és így őt - magánindítvány hiányában - rendfokozatában is meg kellene hagyni, ami tekintettel a cselekménynek haszonlesésre mutató természetére, a katonai felfogással, illetőleg a fegyelemtartás követelményeivel ellenkeznék.
Ezért rendelik a szőnyegen levő szakaszok további rendelkezései, hogy a katonai bűnvádi eljárás magánindítvány nélkül is megindítható.
Ki kell emelni azonban, hogy a javaslat kérdéses rendelkezései a lopás és sikkasztás tekintetében csak arra az esetre szólnak, amikor a bűnvádi eljárás megindítását a Btk. 343. §-a teszi magánindítványtól függővé. Ennélfogva a rendelkezések nem érintik a Btk. 342. §-át, ami megfelel a ma alkalmazásban levő Ktbtk. 736. §-án nyugvó mai jogállapotnak.
Nem kellett továbbá külön kizárni az indítványiságot a hűtlen kezelés, a csalás és a jogtalan elsajátítás tekintetében, mert a hűtlen kezelés amúgy is csak akkor üldöztetik magánindítványra, ha nem nyereségvágyból követtetett el, továbbá mert a csalás tekintetében a Btk. 389. §-a már a Btk. 342. §-ára utal, végül, mert a jogtalan elsajátítás tekintetében az indítványi jelleget maga a Btk. 369. §-a a rokonok közti elkövetésre szorítja.
Végül tekintettel az erdei és mezőrendőri kihágások elütő természetére: ezekre vonatkozólag sem kellett intézkedést tenni.
