Az 1867. évi kiegyezés után az elnyomatásból felszabadult országban hatalmas lendülettel támadt fel az új élet. Minden számottevő tényező lángoló lelkesedéssel kezdett munkába, azért, hogy Magyarország ragyogó multjához és régi nagyságához méltó helyre juthasson újra az államok sorában. Az újjáéledt ország számára hatalmas, nagyszabású fővárost akartak teremteni, hogy legyen ennek az államnak elevenen lüktető szíve, legyen központja az élni és haladni vágyó nemzet vérkeringésének. Ez a nemes cél keltette életre azt a gondolatot, - amelyről Széchenyi István, a legnagyobb magyar már mintegy 100 évvel ezelőtt álmodott - hogy Pest, Buda és Óbuda városokat egyesíteni kell, mert csak egyesített erővel töltheti be igazán sikeresen városfejlesztő hivatásukat. Ebből a meggyőződésből fakadt az 1872:XXXVI. tc., amely a három külön várost egyesítette és a főváros egységes szervezetének alapjait megvetette. Hatalmas arányú fejlődés indult meg itt ezután. Kábító gyorsasággal nőttek ki a földből a hatalmas paloták és a fényes középületek az apró régi házacskák helyén. Új hidakkal könnyítették meg a két part közötti közlekedést. Mintaszerű közintézmények létesültek. A gazdasági élet termékenységét ipari, kereskedelmi vállalatok, gyárak alapításával fokozták. A művészeti tudás műgyüjteményeket, műintézeteket teremtett. A törvényhozás, a kormányok, a társadalom lelkesedéssel és a legnagyobb áldozatkészséggel fogtak össze, hogy az ország szemefényének, Budapestnek haladását szolgálják. Az izmos magyar tehetségek beláthatatlan sora tudásának legjavát adta az alkotó munkához. A magyar tudás, a magyar akarat diadalmas ereje bámulatos eredményeket teremtett. Büszkeséggel tekintett minden magyar a kultúrértékekben gazdag, külsejében ragyogó székesfővárosra, amely hihetetlenül gyors lendülettel küzdötte fel magát a világvárosok sorába.
Csakhamar érezni kezdték, hogy a székesfőváros nagyvonalú, szinte amerikai arányú fejlődésével nem áll összhangban az a közigazgatási berendezkedés, amelyet az 1872:XXXVI. tc. alkotott. A közéleti viszonyok azonban mélyebbre nyúló közigazgatási reformra nem voltak alkalmasak. Így történt, hogy a világháború kitöréséig a székesfővárosban csak a kerületi igazgatást szabályozták az 1893:XXXIII. törvénycikkkel. Azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogyha a város fejlődése és közigazgatása között egyensúlyt akarnak biztosítani, gyökeres, mélyreható törvényhozási intézkedésre volna szükség.
A székesfőváros törvényhatósági bizottságát egy 400 tagból álló testület alkotta. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen népes testület nem lehet alkalmas arra, hogy az önkormányzati hatáskörbe utalt nagyfontosságú ügyeket szakszerűen és behatóan intézze. Erre a vidéki törvényhatóságokra való vonatkozásban, már rámutattam a közigazgatás rendezéséről szóló - azóta már törvénnyé vált - javaslatom országgyűlési tárgyalása alkalmával. Fokozott mértékben áll ez a székesfővárosra, amelynek törvényhatósági bizottsága rendkívül nagy horderejű gazdasági, társadalmi, közművelődési kihatású problémákkal foglalkozik. Ezek nemcsak a székesfőváros lakosságát érdeklik, hanem országos fontosságúak is. Egy 400 tagú testületben, amelynek összeállításánál a szakszerűség szempontjai egyáltalában nem játszottak szerepet és amelynek figyelmét gyakran jobban lekötötték a politikai és személyi kérdések, mint a konkrét ügyek, nem lehet olyan behatóan tárgyalni, hogy azt a feladatok nagy fontossága megkívánná. Az 1872:XXXVI. tc. a székesfőváros hatáskörébe tartozó közigazgatási ügyek nagy részét a városi tanács hatáskörébe utalta. Az ügyek nagymérvű szaporodása következtében ez a testületi ügyintézés lassúvá, nehézkessé vált és a tisztviselők idejét is túlságosan lekötötte. A törvény főpolgármestert állított a székesfőváros élére a nélkül, hogy annak hatáskörét a székesfőváros különleges helyzetének megfelelően szabályozta volna. A polgármester hatásköre - a tanácsi ügyintézés rendszere következtében - szintén nem volt úgy megállapítva, ahogy azt az ország fővárosa első tisztviselőjének nagyfontosságú hivatása megkívánta volna.
Ennek a nagy városnak legfontosabb ügyeit egy a régi elavult képviselő-választói jog alapján válaszott 400 tagból álló, gyorsabb mozgásra nem alkalmas testület intézte, amelynek felerészét a legtöbb adófizetők közül kellett választani. Ezt az önmagát túlélt testületet - szervezeti okokból is - előállott belső ellentétek miatt a forradalmak után össze sem lehetett hívni. Ezt tett szükségessé az 1920:IX. tc. megalkotását. Ez a törvény három évre szóló hatállyal megállapította a törvényhatósági bizottság összetételét. E törvény szerint a tagok száma 240 választott és 22 olyan tag volt, aki állásánál fogva foglalt helyet a bizottságban. A választójog azonos volt a nemzetgyűlési választói joggal. Ez a törvény azonban csak három évre szólt és már az 1. § jelzi a végleges szabályozás szükségességét.
Az 1920:IX. tc. hatálya 1923. évi december hó 31-én lejárt. Ekkor alkotta meg a törvényhozás az 1924:XXVI. törvénycikket, amely szerint a törvényhatósági bizottság 250 tagból, a testületek és az intézmények képviselőiből és azokból áll, akiknek hivatali állásuknál vagy tisztüknél fogva ülési és szavazati joguk van. A törvényhatósági választójog azonos az országgyűlési képviselőválasztójoggal, azzal a kikötéssel, hogy ez a törvény hatévi helybenlakást is kíván. Szóval e a törvény is csak a törvényhatósági bizottság összetételét szabályozta, de a többi fonákságot meg nem szüntette. Meg kell tehát állapítanom, hogy a székesfőváros közigazgatása nem tud lépést tartani azzal a szédületes irámú fejlődéssel, amelyre nézve tájékoztatást nyujtanak az alább következő adatok: Egy hektárra eső népsűrűség 1869-ben 14.5, 1928-ban 51.5. Épületek száma 1869-ben 9351, 1938-ban 22,016. Lakások száma 1880-ban 77,480, 1928-ban 252,717. Népesség száma 1869-ben 296,867, 1928-ban 960,995. Házasságkötések száma 1874-ben 2526, 1928-ban 10,894. Születések száma 1874-ben 13,194, 1928-ban 17,137. Halottak száma 1874-ben 12,869, 1928-ban 16,315. Gáztermelés (m) 1874-ben 6.809,000, 1928-ban 90.603,000. Vízleadás (1000 m-ben) 1874-ben 3307, 1928-ban 62,438. Ipari részvénytársaságok száma 1874-ben 29, 1928-ban 1709. Áruforgalom: érkezés (mm) 1874-ben 13.219,000, 1928-ban 71.136,090; elszállítás (mm) 1874-ben 6.047,000, 1928-ban 18.565,536. Közúti vasutak személyforgalma 1874-ben 8.864,733, 1928-ban 331.669,313. iskolák száma 1874-ben 161, 1928-ban 70. Tanerők száma 1874-ben 1010, 1928-ban 8786. Tanulók száma 1874-ben 44,601, 1928-ban 162.429. Betegforgalom a községi kórházakban 1874-ben 19,550, 1928-ban 80,757. Ápolási napok száma a községi kórházakban 1874-ben 453,347, 1928-ban 2.307,772. Ilyen ütemű fejlődés mellett a mostani rendezetlen állapotot már tovább tűrni nem lehet és így - a közigazgatás rendjeért való felelősségemnél fogva - kötelességemnek tartottam, hogy elkészítsem a „Budapest székesfőváros közigazgatásáról” szóló törvényjavaslatot.
A törvényjavaslat öt részre oszlik. A „Általános rendelkezések” címet viselő első rész kimondja, hogy a székesfőváros önálló törvényhatóság, amelynek hatósági jogköre a területén levő minden személyre és vagyonra kiterjed, kivéve a katonai szolgálatban állóknak szolgálati viszonyból eredő ügyeit, az államfő és a katonaság épületeit, továbbá a külföldi államok itteni képviselőit. Kimondja a törvényjavaslat, hogy a székesfőváros területének megváltoztatása csak törvény útján történhetik. Egyúttal csatolja a székesfővároshoz Budakeszi község területének azt a részét, amelyen a székesfőváros ingatlana fekszik. Ugyanebben a részben van megállapítva a székesfőváros címere és színei. Itt vannak felsorolva a székesfővárosi hatóságok is.
A második rész a székesfőváros önkormányzati közigazgatásának szervezetéről szól.
A harmadik rész „A székesfőváros háztartásá”-ról szól.
A negyedik rész a „Kormányhatósági felügyelet” jogát szabályozza.
Az ötödik részben vannak a „Vegyes rendelkezések”.
A törvényjavaslatnak alapelve az, hogy az önkormányzati jogok megtartásával, sőt megerősítésével biztosítsa az egyszerű, a jó és a gyors közigazgatást.
A törvényjavaslat gyökeresen újjáalakítja a székesfőváros törvényhatósági bizottságát. A tapasztalat szerint ugyanis a választott tagoknak az 1924:XXVI. törvénycikkkel megállapított száma (250) még mindig túlságosan nagy volt. Ez a törvényjavaslat tehát csupán 150 választott tagot javasol. Ezeken kívül 32 örökös tag, a különböző érdekcsoportoknak 18 képviselője, 10 szakképviselő és 20 székesfővárosi főtisztviselő fog helyet foglalni a közgyűlésben, amelynek így összesen 230 tagja lesz. Ezeken kívül egy méltányossági szemponttal is számol a törvényjavaslat. A tagok számának apasztásával ugyanis kimaradnak a törvényhatósági bizottságból olyan tisztviselők, akik eddig tagsági jogot gyakoroltak. Ezek, ha állásukra újra alkalmazzák őket, ad personam tagjai maradnak a törvényhatósági bizottságnak. Még most is jóval több tagja marad tehát a közgyűlésnek, mint amennyi a legtöbb világvárosnak önkormányzati testületében helyet foglal. A tagok számának ezzel a leszállításával azonban mégis elérjük azt, hogy a nagy taglétszámnak az önkormányzati működésre esetleg hátrányos következményeit elhárítjuk.
Meggyőződésem szerint a törvényhatósági bizottság csakis úgy lehet a székesfővárosban uralkodó közhangulatnak hű kifejezője és csak akkor fejthet ki az összes érdekkörök jogos törekvéseivel összhangban álló működést, ha az önkormányzati testületben a különböző társadalmi rétegek, hivatások, foglalkozások képviselve vannak. Ez indított arra, hogy az érdekképviselet elvét a vidéki törvényhatóságokhoz hasonlóan, de a székesfőváros különleges viszonyainak megfelelő módon és mértékben ebben a törvényjavaslatban is érvényre jutassam. Ezért a törvényjavaslat akként intézkedik, hogy a törvényhatósági bizottságba 18 tagot küldenek olyan megszervezett társadalmi csoportok, amelyek közéleti és számbeli súlyuknál fogva joggal számíthatnak rá, hogy az önkormányzati testületben képviselethez jussanak és így módjukban legyen az, hogy érdekeiket a törvényhatósági bizottságban érvényesíthessék, illetőleg megvédhessék.
A székesfővárosban új lesz az örökös tagok intézménye is, amelyet a vidéki törvényhatóságokban az 1929:XXX. tc. szervezett meg abból a célból, hogy a bizottság működésében az állandóságot képviselje. Azt hiszem, hogy ez a szempont a székesfővárosban még fokozottabb figyelmet érdemel. A székesfővárosi önkormányzat széleskörű és rendkívül bonyolult feladatkörének megismeréséhez ugyanis még hosszabb idő szükséges, mint a vidéken. A székesfőváros önkormányzata értékes elemet fog nyerni azzal, hogy az örökös tagok intézményét itt is megszervezzük. Ez biztosítani fogja a jogfolytonosságát, továbbá a mélyreható tapasztalatnak és nagyobb közéleti gyakorlatnak a közügyek intézésében való érvényesülését. Ezen a címen kétségtelenül olyan tagok fognak a törvényhatósági bizottságba jutni, akiktől joggal remélhető, hoy képességeiket egész életükön át odaadással fogják a köz javára értékesíteni. Az örökös tagok csoportja állandóan - és bizonyára a szélsőséges politikai áramlatoktól függetlenül - fogja mérlegelni az igazgatás szükségleteit és fogyatkozásait és évek hosszú során át szerzett gazdag tapasztalataival a törvényhatóság életében nagymértékű összekapcsoló tényező lesz a mult és a jelen között. Az örökös tagság révén a törvényhatósági bizottság olyan egyéniségeket is megnyerhet tagokul, akiknek értékes közreműködését más módon megszerezni nem lehetne, mert idegenkednék a választási küzdelmektől.
Nagy súlyt helyezek arra, hogy az önkormányzati testületekben a szakszerűség szempontjai minél erőteljesebben érvényesüljenek. Ezért javaslatom már az 1929:XXX. tc. tárgyalásakor a szakigazgatási ágak főnökeinek a törvényhatósági bizottságba való felvételét. Ugyanebből az okból szerveztem meg a székesfővárosban a törvényhatósági bizottságnak egy csoportját azokból, akik viselt állásuknál fogva hivatottak arra, hogy bizonyos ügycsoportot képviseljenek és szakismereteikkel elősegítsék az ügyeknek szakszerű intézését. Ebbe a csoportba tartozik a 20 székesfővárosi tiszfviselőn kívül 10 olyan tag, aki a székesfővárosra nézve illetékes hatóságoknak, illetőleg intézményeknek élén áll.
A törvényhatósági bizottság azonban még ebben a megújult alakjában is túlságosan nagy testület lenne ahhoz, hogy a jelenleg közgyűlési hatáskörbe utalt ügyeknek óriási tömegét teljes ülésben intézhesse. Ezek között az ügyek között rendkívül sok van olyan, amely vagy nem tűr halasztást, vagy sokkal közvetlenebb tárgyalást kíván, mint amennyi egy 200 főt meghaladó tagkörében maradjon. Amint már a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. országgyűlési tárgyalása alkalmával reámutattam, régóta hiányzott a törvényhatóságok szervezetéből egy szűkebbkörű, mozgékonyabb és az ügyek részletesebb megvitatására alkalmas terület, amely a törvényhatósági bizottság közgyűlése elé utalt ügyeket a döntésre a kellő pontossággal előkészítse, a közgyűlési ügyek egy nagy részét pedig saját intézkedései körébe vonja a végből, hogy azokat behatóbban lehessen tárgylani és gyorsabban lehessen elintézni. Ezért keltette életre az 1929:XXX. tc. a kisgyűlés intézményét, amelyet - ha nem is ilyen önálló hatáskörrel - a régi vármegyei életből ismerünk. A kisgyűlés intézményének megszervezését a szakkörök örömmel üdvözölték. Ehhez hasonló új szervet iktat bele a székesfőváros közigazgatási szervezetébe a törvényjavaslat „törvényhatósági tanács” elnevezéssel. Ez a tanács, amely az elnöklő főpolgármesterrel együtt csak 27 tagból fog állani, gondosan elő fogja készíteni azokat az ügyeket, amelyek ezután is a közgyűlés elé fognak tartozni. Ezeknek körét azonban csupán a törvényhatósági bizottság közjogi (politikai, levelezési, panaszjog stb.) hatáskörébe tartozó kérdések, a székesfőváros tisztviselői karában legfontosabb állást betöltő tisztviselők megválasztása, tisztviselői állások szervezése, megszüntetése, az illetmények, a költségvetés és a zárószámadás megállapítása, üzemek, intézmények, intézetek, közművek létesítése, nagyobb fntosságú városrendezési és háztartási ügyek fogják alkotni. A közgyűlés eddigi hatáskörének további része a törvényhatósági tanácsra fog átszállani. A törvényhatósági tanácsra azonban - figyelemmel a székesfőváros kiemelkedő és különleges helyzetére - még fontosabb szerep vár, mint aminőt az 1929:XXX. tc. a vidéki törvényhatóságokban a kisgyűlésnek adott. A törvényhatósági tanács ugyanis felügyeletet fog gyakorolni a székesfőváros egész közigazgatása és gazdálkodása felett. A törvényhatósági tanács fogja megválasztani - a polgármesteren, alpolgármestereken, az árvaszéki elnökön, tiszti főügyészen és a tiszti főorvoson kívül - azokat a főtisztviselőket, akiknek alkalmaztatása választáshoz lesz kötve. Hatáskörébe fog tartozni a székesfőváros kezelése vagy felügyelete alatt álló pénztárak megvizsgálása; az 500,000 pengő értéket meg nem haladó jogügyletek; a kisebb jelentőségű városszabályozási ügyek; ezenkívül még mindazok az ügyek, amelyek a vidéki törvényhatóságokban a kisgyűlés hatáskörébe vannak utalva. A törvényhatósági tanács fogja választani az üzemi bizottságoknak 6-6 tagját, a részvénytársasági alapon álló üzemeknek közgyűlésére, igazgatóságába és felügyelőbizottságába kiküldötteket küld, amely jognak révén fokozottabb befolyást nyer és üzemi ügyek intézésébe és azokról állandóan tájékoztatva lesz.
A székesfőváros élén ezentúl is a főpolgármester fog állani. Az eddigi jogállapot szerint a főpolgármestert a főispánokéhoz hasonló jogkör illette meg, a nélkül, hogy figyelembe vették volna azt az eltérést, ami a főpolgármester és a főispáni állás között van. Amíg a főispánt az államfő nevezi ki és mentheti fel bármikor állásától, addig a főpolgármestert az államfő által kijelölt három személy közül maga a székesfőváros törvényhatósági bizottsága választja. Ez a választás szorosabb köteléket teremt a főpolgármester és a székesfőváros között, mint aminő a főispán és a vidéki törvényhatóságok között fennáll. A főpolgármester személyének kiválasztása ugyanis nem kizárólag az államfőtől, hanem részben a székesfőváros elhatározásától is függ és meghatározott időre szól, amely idő alatt a főpolgármestert állásától felmenteni nem is lehet. Kettős hivatása volt a székesfőváros élén. Egyfelől bizalmi embere volt a kormánynak, másfelől - mint a székesfőváros választottjának - önként érthetőleg az is kötelessége volt, hogy a székesfőváros érdekeit a kormánynál támogassa. Ez a törvényjavaslat a főpolgármester eddigi jogállásán nem változtat, de levonja annak okszerű következményeit. Ennek megfelelőleg a főpolgármesternek reprezentatív hatáskört ad, amennyiben kimondja, hogy mint a közgyűlés elnöke, képviseli a törvényhatósági bizottságot olyan esetekben, amelyekben nem közigazgatási hatáskörbe vágó eljárásról vagy vagyonjogi természetű ügyekről van szó. Egyéb ügyekben a polgármester marad továbbra is a székesfőváros képviselője. Ez a rendelkezés véget vet annak a félreértésekre alkalmat adó visszás helyzetnek, amelyben eddig a főpolgármester a reprezentáció szempontjából volt, és olyan képviseleti hatáskört biztosít részére, amely összhangban fog állani egyfelől a székesfőváros közgyűlése által történt megválasztatás tényével, másfelől pedig az állás tekintélyével. Elnöke lesz továbbra is a főpolgármester a törvényhatósági bizottságnak, a közigazgatási bizottságnak, a tisztviselők és örökös tagok jelölésére alakított kijelölő választmánynak és az új intézőtanácsnak is, amelybe hat tagot ő nevez ki a végből, hogy az intézőtanács összeállítására közérdekből befolyása lehessen. A főpolgármester fogja kinevezni az igazoló választmány elnökét, a kijelölő választmány három tagját és az üzemi bizottságok egy-egy tagját. A főpolgármester fogja kinevezni a fogalmazó-személyzet legalsó fizetési osztályába tartozó tisztviselőket, a tiszti és kerületi orvosokat, állatorvosokat, a számvevőségi tisztviselőket és a műszaki tisztviselők egy részét. A főiskolai képesítésű ideiglenes hivatalnokokat pedig a polgármester az ő hozzájárulásával nevezheti csak ki. Széleskörű felügyeletet fog gyakorolni a tövényhatósági közigazgatás egész menetére és a székesfőváros gazdálkodására. Beható ellenőrzési jogot nyer valamennyi törvényhatósági szerv eljárására, valamint a székesfőváros intézeteinek, közintézményeinek és üzemeinek működésére még akkor is, ha ezek külön jogi személyek. Mindezeknek ügyvitelét és vagyonkezelését bármikor megvizsgálhatja, a vizsgálathoz az érdekelt tisztviselőket kirendelheti és vizsgáló közegeket - esetleg külső szakértők közül is - kiküldhet. A törvényjavaslat tehát a főpolgármesternek olyan széleskörű és nagyfontosságú intézkedési, felügyeleti és ellenőrzési hatáskört biztosít, amely lehetővé teszi neki, hogy állandóan rajta tartsa kezét a székesfőváros közigazgatási és gazdasági életének ütőerén és hogy tapasztalatai alapján módjában legyen a közérdekből szükséges eljárás kezdeményezésére. Valódi tartalommal töli meg tehát ez a törvényjavaslat a főpolgármesteri hatáskört, mivel a székesfőváros közigazgatásának, gazdálkodásának és a közterheket viselő közönségnek érdekeit kívánja fokozottabb gondossággal szolgálni.
Új elvi alapot teremt a törvényjavaslat a polgármesteri állásra való vonatkozásban is. A székesfővárosi régi tanács intézménye megszűnik és a régi tanács eddigi hatáskörébe utalt ügyeket ezentúl a polgármester egyéni hatóságként fogja intézni. Szakítani kellett a régi városi tanács intézményével a székesfővárosban is, mert a tanácsi hatáskörbe tartozott ügyeknek testületi intézése nagy időveszteséggel járt. A tanácsülések túlságosan sokat lekötöttek a tisztviselők idejéből is, a nélkül, hogy bárminemű előny származott volna az elintézésnek ilyen módjából. A célszerűségi szempontok és a személyi felelősséggel járó előnyök tették indokolttá, hogy a tanácsot megszüntessük és annak ügykörét a polgármesterre ruházzák át. Ez a rendelkezés a mindennapi élettel kapcsolatos és így sürgős intézkedést követelő ügyeknek intézését meggyorsítja és - a polgármesterre nehezedő személyes felelősségnél fogva - szakszerűség és jogbiztosság szempontjából is teljes biztosítékot nyujt.
A törvényjavaslat gondoskodni kíván arról is, hogy a kerületi közigazgatás rugalmasabb, gyorsabb legyen és hogy közelebb kerüljön az élethez. E végből a kerületek számának megállapítását törvényhozási hatáskörébe utalja, mert ez a jogkereső közönség érdeke és a közigazgatás zavartalansága szempontjából olyan nagyfontoságú feladatkör, amelyet a szabályrendelet alkotási jogköréből ki kell emelni. A törvényjavaslat mindjárt meg is teszi azt az intézkedést, amelyet a közérdek kíván, amennyiben a tapasztalat szerint túlságos nagynak bizonyult közigazgatási kerületeket felosztva, a közigazgatási kerületek számát 10-ről 14-re emeli fel. Módot nyujt arra is a törvényjavaslat, hogy célszerűségi szempontokból egyes ügycsoportokat egy kerületbe összpontosíthassanak, amik az ügynek céltudatosabb, egységesebb intézését biztosítja. Viszont lehetővé teszi a törvényjavaslat azt is, hogy ott, ahol a közönséges érdekei ezt megkívánják, a kerületeken belül körzeteket alakítsanak, amelyekben a közönség közelebb találja meg az ügyes-bajos dolgainak intézésére hivatott közigazgatási hatóságot.
Újra szabályozza a törvényjavaslat a törvényhatósági tisztviselői állások betöltésének módját. A polgármestert, az alpolgármestereket, az árvaszéki elnököt, a tiszti főügyészt, és a tiszti főorvost ezentúl is a közgyűlés fogja választani és pedig a tiszti főorvost állandó, a többit hat évre szóló megbízatással. A megbízatás tartama tekintetében ugyanis kívánatos az, hogy a székesfőváros közigazgatásának legfontosabb vezető állásába helyezett főtisztviselőknek működése felett a közgyűlés időnként bírálatot gyakorolhasson és ennek következményeit az újabb megbízás megadásának mellőzése útján levonhassa. A tiszti főorvosra és a tiszti tisztviselők közül azokra nézve, akik eddig hat évre szóló megbízatással nyerték alkalmaztatásukat, biztosítani kell azt, hogy megélhetésüknek alapja ne váljék rövid időközökben újra meg újra kétségessé. Ezért a polgármesteren, alpolgármestereken, árvaszéki elnökön, tiszti főügyészen kívül a többi tisztviselői állásra való alkalmaztatás jövőre életfogytiglan történik. Ez a tisztviselőre nézve azzal az előnnyel jár, hogy biztosítja az állandóságot - aminek a tiszti főorvosnál egészségügyi szempontokból különös jelentősége van - és függetleníti a tisztviselőt a választóközönségtől. Egyúttal megkíméli a székesfőváros közéletet az általános tisztújítások izgalmától is.
Egyébként a tisztviselői állásokra való alkalmazás jogát a törvényjavaslat megosztja a közgyűlés, a főpolgármester, a törvényhatósági tanács és a polgármester között. A mint már előbb említettem, a legfontosabb hatáskört betöltő vezető főtisztviselőket a közgyűlés fogja választani ezentúl is. A fogalmazói karhoz tartozó legalsó fizetési osztályú állásra a kinevezés jogát a főpolgármester fogja gyakorolni. Az egész közigazgatás új tisztviselői nemzedéke ugyanis nemcsak a törvényhatóságnál, hanem a kormányhatóságoknál is a külső szolgálatban alkalmazott tisztviselők köréből kerül ki. Közigazgatásunk jövője függ attól, hogy a közigazgatási pályára jelentkezők közül a leggondosabban válogassuk ki azokat, akik erre a nehéz hivatásra a legalaposabb felkészültséget mutatják ki és akik arra a legjobban rátermetteknek ígérkeznek. A közérdek szempontjai kívánják meg tehát, hogy ezekre a kezdőállomásokra nézve a kinevezés jogát a főpolgármester gyakorolja, akinek e hatáskörében kötelessége lesz, hogy a közigazgatási tisztviselői kar kiegészítésének országos szempontjaira különös figyelemmel legyen.
Ugyanez a szempont teszi indokolttá, hogy a főpolgármesternek beleszólása legyen a székesfővárosi ideiglenes hivatalnokok csoportjában azoknak a kinevezésébe, akiknek főiskolai képesítésük van. Ezeket a polgármester fogja ugyan kinevezni, azonban a főpolgármester előzetes hozzájárulásával. Erre azért van szükség, mert hiszen a főpolgármester kinevezés alá tartozó legalsó fizetési osztályú fogalmazási tisztviselőket rendszerint az ideiglenes hivatalnokok sorából nevezik ki, és így, ha el akarjuk érni azt a célt, amelyet fentebb megjelölni szerencsém volt, akkor biztosítanunk kell azt is, hogy az ideiglenes hivatalnokok körében is olyan jelöltek álljanak a főpolgármester rendelkezésére, akik a részéről képviselt országos szempontokból alkalmasak arra, hogy a fogalmazási szakbeli legalsóbb állásra kinevezést nyerjenek.
Szükséges még kiemelni, hogy a fogalmazási szakban a legalsó fizetési osztály után felfelé következő két magasabb fizetési osztályban a polgármester fogja a tisztviselőket kinevezni. Első tekintetre talán nem látszik okszerűnek az, hogy a legalsó fizetési osztályba tartozó állásokra a főpolgármester nevez ki, amikor pedig a főpolgármester által kinevezettek előtt a további előlépés lehetősége megnyílik, akkor a polgármester hatáskörébe tartozzék a kinevezés joga. Azonban a következetlenség vádját eloszlatja az, ha a dolog mélyére tekintünk. A főpolgármester ugyanis arra hivatott, hogy a közigazgatási pályára lépni akaró ifjak képességét, képzettségét és egyéniségét államérdekek szempontjából is vizsgálat tárgyává tegye. Indokolt tehát az, hogy az ő kezébe tegyük le azt a jogot, amellyel a pályázók előtt megnyitja az utat a közigazgatási pályán való továbbhaladás felé. A főpolgármesternek azonban már az első kinevezésnél, sőt már az ideiglenes hivatalnokok kinevezésénél is módja lesz arra, hogy eldöntse a jelölteknek alkalmasságát. Aki tehát már a főpolgármester bírálata alkalmával kiállotta a tűzpróbát, azt most már csak abból a szempontból kell az előlépés előtt megítélni, hogy a székesfővárosi közigazgatási közszolgálat szempontjából és szakszempontból miképen állja meg a helyét. Erre pedig a székesfőváros közigazgatását vezető polgármester lehet a leghivatottabb és ezért az említett magasabb fizetési osztályú tisztviselői kinevezéseket leghelyesebb volt a polgármester hatáskörébe utalni.
Az imént fel nem sorolt többi állás betöltésének joga megoszlik a főpolgármester, a törvényhatósági tanács és a polgármester között, akként, hogy a vezetőállást vagy más fontosabb hatáskört betöltő tisztviselőket a törvényhatósági tanács fogja választani, azokat pedig, akiknek működéséhez különlegesebb állami közérdekek, illetőleg felügyeleti és ellenőrzési szempontok is fűződnek, a főpolgármester fogja kinevezni. Itt kell még megemlítenem, hogy a tanszemélyzetet a polgármester fogja kinevezni, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter előzetes hozzájárulásával. Ezt a kikötést azok a nagyfontosságú érdekek tették indokolttá, amelyek az új nemzedék neveléséhez fűződnek és amelyeknek a székesfővárosban az iskolát látogató fiatalság nagy számára való tekintettel - fokozott jelentőségük van.
A székesfőváros háztartása és gazdálkodása a közvagyonnak és közjövedelemnek akkora mennyiségét öleli fel, hogy az e téren való eljárás szabályainak megállapítása a legnagyobb gondot és körültekintést követeli meg. Ezért a törvényjavaslat a III. részben foglalkozik a székesfőváros háztartásával, a vagyon kezelésével, a szükségletek fedezésével, a költségvetés és a zárószámadás készítésével, a számadási kötelezettség és felelősség kérdésével, az intézetek, közintézmények és üzemek ügyeinek intézésével. Az említett fejezetben foglalt rendelkezések, amelyekre nézve az indokolást a egyes §-oknál fogom megadni, voltaképpen csak kereteket adnak a gazdálkodáshoz. E tekintetben azért nem szabályoztam még részletesebben az eljárást, mert az a meggyőződésem, hogy a részletekbe túlságosan belenyúló szabályozás az önkormányzati élet szabad működését megkötné, tehát csak a gazdálkodás alapelveit szegeztem le és azokat a szabályokat állapítottam meg, amelyeket vagyonfelügyeleti szempontból feltétlenül törvénybe kell iktatni.
A törvénnyel való szabályozás hiánya már hosszú idő óta élénken érezhető, mert az a nagyarányú fejlődés, amely a székesfőváros vagyonkezelésében az utóbbi 50 évben mutatkozott, az 1872:XXXVI. tc. korlátait már régen ledöntötte és a minduntalan felmerülő új és nehéz problémákkal szemben az említett törvénynek a főváros háztartását szabályozó rendelkezései elavultak és felette hiányosak.
Egyébiránt a székesfőváros és a kezelése alatt levő üzemek vagyonára és forgalmára nézve szolgáljanak tájékozásul a következő főbb adatok:
A főváros háztartási alapjának bevételei az 1929. évi költségvetés adatai szerint 212 millió pengőre, a különálló alapok bevételei 16 millió pengőre rúgnak. A községi üzemek bevételei 119 milliót, a részvénytársasági alapon működő üzemek bevételei pedig 68 milliót meghaladó összeget tesznek ki.
A háztartási alap bevételeiből netto 104.926,675 pengő a községi közszolgáltatásokból folyik be, míg az üzemek a beruházási tőke törlesztése és kamata fejében 10.458,548 pengővel, üzleti fölösleg címén pedig 5.421,445 pengővel, összesen tehát 15.879,993 pengővel járulnak hozzá a főváros háztartásához.
A háztartási kiadások között a közjótékonyság és közművelődés netto 9.801,000 pengővel szerepel, - közoktatási célokra pedig ugyancsak netto összegben 42.508,622 pengőt fordít a főváros.
Az üzemek közül az Elektromos-művek bevételei 44.213,000 pengőt, a Gázművek bevételei 27.508,934 pengőt, a BSzKRT bevételei pedig 65.065,000 pengőt tesznek ki.
A BSzKRT 464 tisztviselőnek és 11,530 más alkalmazottnak ad kenyeret.
A főváros vagyona az 1928. évi zárszámadás szerint 1243 millió pengőt tesz ki. (Ebben a vagyonban az ingatlanok 646 millióval, az üzemek beruházására adott kölcsönök 154 millió pengővel szerepelnek.) Az 1243 millió aktívával szemben a főváros adósságai 490 milliót tesznek, tehát a főváros tiszta vagyona 753 millió pengő.
Nyilvánvaló, hogy ennek a hatalmas vagyonnak, valamint az évente sokszáz millió pengőre rúgó bevételeknek és kiadásoknak kezelése és ellenőrzése nemcsak a főváros hatóságaira és hivatalaira hárítanak súlyos kötelességeket, de az önkormányzattól is állandó gondosságot és körültekintő elhatározásokat követel, mert itt nemcsak Budapest székesfőváros anyagi érdekeinek megóvásáról és előmozdításáról van szó, hanem a sok érdekszálnál fogva, amely a főváros minden lakosát életének minden mozzanatában a fővároshoz és intézményeihez fűzi: minden embernek és minden családnak elsőrangú érdeke, hogy rend, takarékosság és célszerű gazdálkodás honosíttassék meg az egész vonalon.
De a vagyon megóvása, az üzemek helyes kezelése nemcsak Budapest székesfővárosnak, hanem az egész országnak is nagy érdeke, mert a nemzeti vagyon tekintélyes részéről van szó. Felette kívánatos tehát, hogy a székesfőváros és üzemeinek vagyonkezelése olyan legyen, amely mintául és követendő például szolgáljon az ország többi városainak.
Ennek pedig első előfeltétele, hogy a hatáskörök és a vagyonkezelés főbb szabályai a törvényben helyesen és célszerűen állapíttassanak meg és az ellenőrzés biztos alapra legyen fektetve.
E tekintetben az 1927:V. törvénycikkkel az első lépés megtörtént. Ennek a törvénynek az önkormányzati testületek háztartására vonatkozó része Budapest székesfőváros vagyonkezelésének hatályosabb ellenőrzése céljából a belügyminiszternek - és közvetve a pénzügyminiszternek is - szélesebb hatáskört, illetőleg befolyást biztosít.
Ez a javaslat a vagyonkezelés főbb mozzanatait - a törvényhatóság lényegbevágó önkormányzati rendelkezési jogainak épségbentartása mellett szabályozza és az ellenőrzést is számos rendelkezéssel hatályosabbá teszi.
Különösen kell hangsúlyozni az üzemek helyes kezeléséhez fűződő nagy érdekeket. E részben az 1872:XXXVI. tc. rendelkezéseket egyáltalában nem tartalmaz. Abban az időben a kis keretben működő vízvezetéken kívül más üzeme vagy vállalata nem volt a fővárosnak. Ezidőszerint a háztartási alap költségvetésében foglalt intézményeken kívül tizennyolc önálló üzeme és hat részvénytársasági alapon működő intézménye (vállalata) van a fővárosnak.
A javaslat gondoskodni kíván az üzemek megfelelő és olyan szervezetéről, hogy mind az önkormányzat, mind a kormány ellenőrzése biztos alapra helyeztessék és e mellett az üzemek tevékenységükben és szabad mozgásukban korlátozva ne legyenek. Főtörekvésem oda irányul, hogy az üzemek helyes és okszerű kezelésével a székesfőváros reális hozzájárulást kapjon és amennyire lehetséges, a tarifák leszállíttassanak.
Vagyonfelügyeleti hatáskörömben eddig is annak az elvnek az érvényesítését kívántam, hogy a hasznothajtó célzattal létesített üzemeket és vállalatokat be kell szüntetni, ha azok a fővárosnak számottevő jövedelmet okszerű gazdálkodás mellett sem biztosítanak, és hogy olyan üzemeket és vállalatokat, amelyek a kisipar érdekeit sértik, ha azoknak fenntartása közérdekből nem szükséges, szintén meg kell szüntetni.
A székesfőváros háztartása a székesfőváros intézeteinek, közintézményeinek, közműveinek és üzemeinek működése feletti felügyelet olyan nagyfontosságú gazdasági érdek, amelynek kivételes gonddal és fokozott éberséggel való gyakorlását országos szempontok is kötelezővé teszik. Ezért az ellenőrzés nehéz feladatának megkönnyítése és eredményességének biztosítása érdekében egy, a székesfővárostól teljesen független szervet kell létesíteni, amely számszéki ellenőrzést gyakorol a vagyonkezelés és számvitel szempontjából a közigazgatás minden ága, a székesfőváros és a felügyelete alatt álló alapok, alapítványok minden jövedelmének és vagyonának kezelése, a székesfőváros intézeteinek, közintézményeinek, közművei és üzemei minden jövedelmei és vagyonának kezelése felett még akkor is, ha az igazgatást külön jogi személy (részvénytársaság, cég stb.) látja el, de a székesfővárosnak ott a felénél nagyobb érdekeltsége van.
A kormányhatóság felügyeleti jogára is különös súlyt helyez a törvényjavaslat, amely általában a felügyeleti és ellenőrzési jog erősítését célozza. Nem állapít meg túlságos gyámkodást, amennyiben kormányhatósági jóváhagyást csak a legfontosabb közgyűlési határozatokra (szabályrendeletek, költségvetések stb.) nézve követel, amelyeknél a jóváhagyás kikötésétől - a kérdés nagy fontosságára való figyelemmel - eltekinteni nem lehetne. Már a törvényhatósági tanács határozatait nem kell jóváhagyás végett a kormányhatóság elé terjeszteni, kivéve, ha azt külön törvény rendeli el. Ezekkel a könnyítésekkel szemben azonban a belügyminiszter a székesfőváros közigazgatását és gazdálkodását, pénzkezelését és számvitelét kiküldöttei útján ellenőrizheti és kötelező intézkedéseket tehet egyes gazdálkodási módok teljes megváltoztatására. Egyes háztartási intézkedések, úgymint az önálló adó bevezetéséhez, kölcsönök felvételéhez és kölcsönkötvények kibocsátásához, üzemnek részvénytársaság alakjában való létesítéséhez a belügyminiszternek és a pénzügyminiszternek együttes engedélye szükséges.
Szabályozza a törvényjavaslat a szabályrendeletek kormányhatósági felülvizsgálatát is. Kimondja azt, hogy az olyan szabályrendeleteknél, amelyeknek megalkotását törvény teszi kötelezővé, a miniszter módosítást rendelhet el vagy a hiányok pótlását kívánhatja. Ha rendeletének a törvényhatóság nem felel meg, rendeletileg intézkedhetik. Az olyan szabályrendeletet azonban, amelynek megalkotását törvény nem teszi kötelezővé, a miniszter csak a szabályrendelet ellen beadott fellebbezésben felhozott okok miatt, hivatalból pedig csak a törvényesség szempontjából és vagyonfelügyeleti nézőpontból veheti vizsgálat alá. A törvényjavaslatnak szabatos rendelkezései jövőre ki fognak zárni minden olyan vitát, amely eddig a miniszterek felülvizsgálati jogának gyakorlása körül felmerülhetett.
A kormányhatósági felügyelet gyakorlását meg fogja könnyíteni az is, hogy a főpolgármesternek a közgyűlési, intézőtanácsi és polgármesteri közérdekű határozatok ellen felterjesztési, a tiszti főügyésznek pedig fellebbezési joga lesz.
Teljesen érintetlenül marad a törvényhatóság felírási joga és az önkormányzatot ért esetleges sérelmekkel szemben az 1907:LX. tc. alapján érvényesíthető közigazgatási bírósági panaszjog.
Már az 1920:LX. tc. megadta a belügyminiszternek a törvényhatóság feloszlatására vonatkozó jogot. Ez a törvényjavaslat - az 1929:XXX. tc. idevágó rendelkezéséhez hasonlóan - szintén jogot biztosít a törvényhatósági bizottság feloszlatására, ha az jogszabállyal nyíltan helyezkedik szembe vagy az állam érdekeit veszélyeztető magatartást tanusít, tartósan munkaképtelenné válik, vagy működése olyan irányt vesz, hogy annak következtében a törvényhatóság gazdasági helyzete válságossá válik. Természetesen ilyen esetekben is közigazgatási bírósági panasznak lesz helye.
A törvényhatósági bizottsági tagok számának csökkentése a közgyűlés alkotó elemeinek céltudatos összeállítása, az eddigi közgyűlési hatáskörnek a közgyűlés és a törvényhatósági tanács között való megosztása, gyorsabb és szabatosabb életműködésnek enged utat. Az intézőtanácsban az autonómia egy újabb nagyfontosságú tényezőt is nyer, amely a maga nagyobb mozgékonyságával, a közigazgatásra és a gazdálkodásra való mélyreható befolyásával bizonyára üdvös hivatást fog betölteni a székesfőváros életében. Megerősíti és kiszélesíti a törvényjavaslat a székesfőváror közigazgatásának vezetésére hivatott polgármester hatáskörét is azzal, hogy az elavult tanácsi rendszer megszüntetésével az ő kezébe teszi le az egész közigazgatási ügyintézést.
A törvényhatósági bizottságnak 150 tagját azok fogják választani, akiknek országgyűlési képviselőválasztójoguk van. Egyetlen külön feltétel: a hat évi helybenlakás. Ezt azért kellett az eddigi állapot nyomán - továbbra is kikötni, mert nincs jogos alapja annak a követelésnek, amely a városi közügyek intézésébe beleszólást akar biztosítani olyanoknak, akik a székesfővárosban csak átmenetileg tartózkodnak vagy rövidebb idő óta élnek itt és így még nincsenek erősebb szálakkal hozzánőve a székesfővároshoz. Egyébként a külföldi nagyvárosok legnagyobb részében is ehhez hasonló vagy más külön feltételek szabályozzák az önkormányzati választójogot. Mert másutt is súlyt helyeznek arra, hogy a szorosabb összetartozás érzésének kialakulására alkalmas idő vagy bizonyos érdekkapcsolatok létesülése után lehessen csak résztvenni az önkormányzati testületek megalakításában. Az érdekképviseletek bevonása nem sértheti az önkormányzatot egyfelől, mert ezeket a törvényhatóság egyes érdekcsoportjai választják, másfelől pedig szakszerűség szempontjából növelik az önkormányzati testület színvonalát, a nélkül, hogy ez a csoport számbelileg döntősúlyt képviselne az önkormányzati testületben.
A javaslat 1. §-a megállapítja, hogy Budapest székesfőváros önálló törvényhatóság, amely abból folyó jogait a törvény korlátai közt gyakorolja és különösen is kiemeli, hogy az a kormánnyal közvetlenül érintkezik.
Az első rendelkezés a létező állapotnak a megállapítása, a másik kettő pedig az elsőnek szükségszerű következménye, amely a törvényhatóság fogalmával és lényegével elválaszthatatlan kapcsolatban van.
A javaslat elejti a hatósági jogkörnek azt az immár elavult osztályozását, amely az önkormányzati hatáskörrel az állami igazgatás közvetítését állította szembe.
Ennek az osztályozásnak a határvonalait akkor sem tudták élesen megvonni, amikor az önkormányzati jogkörnek a helyi érdekeket állították fel ismertető kellékéül.
Abból a ma már általánosan elfogadott alapelvből indulva ki, hogy az igazgatás minden részecskéje, tehát a helyiérdekeket szolgáló legjelentéktelenebb közérdekű igazgatási feladat is az állami igazgatásnak az alkotórésze és hogy az önkormányzati szervek éppúgy, mint hatáskörük nem valami természetes velükszületett jog, hanem mindaz az államhatalomtól ered és az államhatalom részéről bármikor tágítható, de szűkíthető, sőt teljesen el is vonható, a javaslat 1. §-a nem részletezi az önkormányzati jogkör tartalmát, hanem ennek megállapítását az egyes jogszabályokra bízza.
Abból tehát, hogy a javaslat 1. §-ában az említett, de már elavult osztályozás elmaradt, egyáltalában nem következik, hogy a javaslat a törvényhatóságnak eddigi hatáskörét ezzel a szűkebb szöveggel a legparányibb részben is megszorítani kívánta volna.
A javaslat 2. §-a a székesfőváros hatósági jogkörét a terület szempontjából állapítja meg, amely kiterjed a törvényhatóság területén lakó vagy tartózkodó minden személyre és az ugyanott levő minden vagyonra.
A hatósági jogkör tehát nem szorítkozik azokra a személyekre, akik a székesfőváros kötelékébe tartoznak, sőt még azokra sem, akik állandóan ott laknak, hanem kiterjed az mindazokra, akik - ha még olyan rövid időre is - a székesfőváros területén tartózkodnak is.
Ez a törvényhatóság helyi rendészeti jogköréből szükségképpen következik, amely egyfelől a közrend fenntartását, másfelől a területén tartózkodó minden egyes személy szabadságának és személyi biztonságának megóvását teszi a hatóság kötelességévé.
A javaslat ez alól az általános rendelkezés alól személyi és dologi kivételeket állapít meg.
Személyük szerint kiveszi a székesfőváros hatósága alól a tényleges katonai, csendőrségi, vámőrségi és folyamőrségi szolgálatban álló személyeket, de ezeket is csak a szolgálati viszonyukból származó, továbbá a katonai bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, amely irányban a katonák a katonai hatóságok rendelkezése alatt állanak. Egyéb vonatkozású kérdésekben tehát a székesfőváros hatósági jogköre a tényleges állományú katonai személyekre, valamint a csendőrség, vámőrség és folyamőrség tagjaira is kiterjed.
Dologi kivételeket állapít meg továbbá a javaslat a királyi palotára és az államfőnek lakóhelyéül szolgáló épületekre és ezek tartozékaira, valamint a katonai célú épületekre és építményekre ilyen célú használatuk alatt; mindamellett azzal a korlátozással, hogy a közbiztonsági, a közrendészeti és a városépítésügyi jogszabályok ezekre is kiterjednek, tehát az ilyen épületek nem veszélyeztethetik düledező, tűzveszélyes stb. állapotukkal a közbiztonságot és alkalmazkodniok kell a székesfőváros építésügyi szabályaihoz is.
A külföldi államok diplomáciai képviselőinek és hozzátartozóiknak területkívüliségére, továbbá a külföldi államok konzulainak személyes mentességére vonatkozó rendelkezéseket a nemzetközi jog szabályozza, esetleg a nemzetközi szerződések rendezik.
Természetszerűen érintetlenül maradnak mindazok a különleges rendelkezések, amelyeket a 2. §-ban említett személyekkel szemben foganatosítandó és illetőleg az említett kivételek alá tartozó épületekben teljesítendő hatósági eljárásra külön jogszabályok, pl. az 1901:XX. tc. 27. §-a, az 1909:XVI. tc. 12. §-a, az 1901:I. tc. 165. és 341. §-ai stb. megállapítanak.
A javaslat 3. §-a a székesfőváros területét Budakeszi és Csepel község határának egy részével növeli.
Budakeszi község határa egy részének a székesfőváros területéhez csatolását az teszi indokolttá, hogy ezek a területek a székesfőváros tulajdonában állanak és a székesfőváros tulajdonában levő szomszédos területekkel azonos elbánást kívánnak, tehát a székesfőváros hatósága alá tartozásukat ez a körülmény közérdekből megköveteli, mert helytelen, sőt tarthatatlan állapot volna, hogy a székesfőváros tulajdonában és közvetlen birtokában levő és a határos és hasonló ingatlanokkal összefüggő egységes területek részben idegen községi hatóság alá tartozzanak.
Az említett területek átcsatolása következtében Budakeszi községre kétségkívül vagyoni hátrány hárul. Ezeknek a hátrányoknak mérlegelését és méltányos kiegyenlítését a javaslat - a bírói út kizárásával - a minisztérium rendelet intézkedésére bízza.
A területre is kihat továbbá az a szervezeti rendelkezés, hogy a székesfőváros területén a közigazgatás egy részét a kerületi előljáró gyakorolja. Ezért a javaslat 3. §-a megállapítja, hogy a székesfőváros területét közigazgatási kerületekre ezután a törvényhozás osztja be, arra a fontos szerepre való tekintettel, amelyet a székesfőváros igazgatása az egész ország igazgatásának a körében betölt.
A legközvetlenebb jövőre a törvény a kerületi beosztást akként állapítja meg, hogy azokat a kerületeket, amelyek nem növekedhetnek, valamint azokat, amelyek ezidőszerint nagyobb terjeszkedést nem mutatnak, érintetlenül hagyja, - azokból pedig, amelyeknek a határa máris nagykiterjedésű, új kerületeket alkot, amelyeknek határait a javaslat csak főbb vonalakban jelöli meg - részletes megállapításukat, valamint az új kerületi beosztás közigazgatási működésének hatálybaléptetését pedig a belügyminiszter rendeleti intézkedésére bízza.
A székesfőváros címerét a 4. § (1) bekezdése, színeit pedig részben az eddigitől eltérően (2) bekezdése állapítja meg.
A javaslat 5. §-a - minden újabb rendelkezés nélkül - pusztán megállapítja azt a tényt, hogy Budapesten a közigazgatást - a jogszabályoknak megfelelően - önkormányzati és állami szakigazgatási szervek látják el.
Az 5. §-nak abból a megállapításából, hogy mindez a jogszabályoknak megfelelően történik, szükségképpen következik, hogy a hatósági jogkörök tekintetében minden változtatás ugyancsak jogszabályokkal, mégpedig szervezetről és hatáskörről lévén szó, törvénnyel történik és csak akkor történhetik rendelettel, ha erre a törvény kifejezetten felhatalmazást ad.
Áttekinthetőség kedvéért ebben a §-ban vannak felsorolva a székesfővárosnak központi és kerületi hatóságai.
A § utolsó bekezdése állapítja meg a főpolgármester képviseleti hatáskörét, amellyel az indokolás általános részében már részletesen foglalkoztam. Ennélfogva csak ismétlésekbe bocsátkoznám, ha ennek a rendelkezésnek indokait ezen a helyen újra felsorolnám.
A törvényjavaslat 7. §-a a főpolgármesteri állás betöltésének módját változatlanul úgy állapítja meg, amint az az 1872:XXXVI. tc. 68. §-a szabályozta.
Az (1) bekezdés - az eddigi gyakorlatnak megfelelően és 1886:XXI. törvénycikknek - a főispánok esküjére vonatkozó 60. §-ában foglaltakkal is egybehangzóan állapítja meg azt, hogy a főpolgármester működésének megkezdése előtt a törvényhatósági bizottság közgyűlésének színe előtt köteles hivatali esküjét letenni. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartottam, hogy az eskü szövege is törvénybe foglaltassék. A főpolgármester pecsétje - az 1886:XXI. tc. 62. §-ának eskü szövege is törvénybe foglaltassék. A főpolgármester pecsétje - az 1886:XXI. tc. 62. §-ának megfelelően és a főispánok pecsétjével teljesen egyezően - az ország címerét a törvényhatóság nevének köriratával tünteti fel.
Az (1) bekezdés rendelkezése okszerűen következik a 6. § (5) bekezdésének abból a rendelkezéséből, amely szerint a székesfőváros törvényhatósági bizottságának képviselete a főpolgármester feladata. Ennek a terhes - és tetemes anyagi áldozatokkal járó - feladatkörnek ellátása csak úgy biztosítható, ha a székesfőváros a főpolgármester részére legalább annyi képviseleti átalányt juttat, mint amennyit a polgármester részére folyósít. Ennek a képviseleti átalánynak az állami költségvetés terhére való megállapítása nem volna indokolt, mert a főpolgármester a 6. § (5) bekezdésében megállapított feladatkörét kizárólag a székesfőváros törvényhatósági bizottságának képviseletében és a székesfőváros érdekében látja el.
A főpolgármester és hozzátartozóinak nyugellátására vonatkozó rendelkezés teljesen megegyezik az 1929:XXX. tc. 95. §-ának (5)-(7) bekezdéseiben a főispánokra vonatkozó rendelkezésekkel.
A törvényjavaslatnak egyik főcélja az volt, hogy egyfelől a székesfőváros főpolgármesterének felügyeleti és ellenőrzési jogkörét kiszélesítsük és megerősítsük, másfelől pedig, hogy biztosítsam a főpolgármesternek a székesfőváros élén azt a jogállást, amelyet a főpolgármesteri állásnak egészen különleges jellege és az állás súlya megkíván. Ebből az alapelvből indul ki a törvényjavaslatnak ez a §-a, amely az (1) bekezdésnek a) pontjában levonja a következményeit annak a ténynek, hogy a főpolgármester nemcsak a kormánynak bizalmi embere, hanem a székesfővárosnak választottja is. Ennek a kettős szerepnek megfelelően a törvényjavaslat kötelességévé teszi a főpolgármesternek, hogy a törvényhatóság érdekeit a kormánynál támogassa, másfelől pedig őrködjék a felett, hogy a székesfőváros közigazgatása az állam érdekeit ne sértse.
Az előbb idézett bekezdésének b)-f)-ig terjedő rendelkezései a főpolgármester felügyeleti jogából folynak.
A g) pont leszögezi a főpolgármester kinevezési jogát.
A felügyelet és ellenőrzés magának hatásosabb gyakorlását kívánja szolgálni e törvényszakasznak (2) bekezdése, amely kimondja, hogy a kormány a belügyminiszter kívánságára bármelyik minisztérium létszámából állandó szakközeget rendelhet ki a főpolgármester mellé. Ez különben nem újítás, mert az 1927:V. tc. is lehetővé tette ilyen szakközeg kiküldését.
A főpolgármester kiszélesített hatáskörének ellátásához a dolog természeténél fogva megfelelő számú személyzet szükséges. A személyzet létszámának a megállapítását a törvényjavaslat a bekezdése a belügyminiszterre bízza, aki a főpolgármester és a polgármester meghallgatása után teljes tárgyilagossággal bírálhatja el azt a kérdést, hogy a főpolgármester hatáskörébe utalt ügyek mennyiségével milyen létszámú hivatali személyzet áll arányban. Mivel a főpolgármester a székesfőváros érdekében intézi a reábízott ügyeket, ennélfogva egészen természetes, hogy a részére szükséges hivatali személyzetet a székesfőváros adja és a működésével járó összes dologi kiadásokat is a székesfőváros viseli.
A (4) bekezdés rendelkezése nem mellőzhető, mert méltánytalan volna, hogy az, aki a választhatóságra megállapított feltételeknek a fővárosban megfelel, ne lehessen a székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagjává azért, mert tagja valamely vidéki törvényhatósági jogú város vagy vármegye törvényhatósági bizottságának. Ez a rendelkezés nem áll ellentétben az 1929:XXX. tc. 2. §-ának (4) bekezdésében lefektetett irányelvekkel sem, mert lehetővé teszi azt, hogy valaki - tekintet nélkül máshol viselt törvényhatósági bizottsági tagságára - egyidejűleg tagja lehessen a székesfőváros törvényhatósági bizottságának is, abban az esetben, ha azt a közérdek megköveteli.
A (6) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy az, akit örökös taggá megválasztanak, más címen szerzett megbízatását elveszti, bővebb magyarázatra nem szorul, miután az örökös tagság fogalmából következik, hogy az, akit a törvényhatósági bizottság bizalma az örökös taggá megválasztással megtisztel, csak az e címen kapott megbízatását tarthatja meg. Az örökös tagsági helyeket a törvényhatósági bizottság bizonyára a közélet terén különös érdemeket szerzett egyének sorából fogja összeválogatni és ezen a címen olyan tagokat fog nyerni a törvényhatósági bizottság, akik érdemekben gazdag multjuk és kipróbált képességeik révén arra lesznek hivatva, hogy a törvényhatóság életében a közérdekekért - mondhatni hivatásszerűen - és teljes odaadással munkálkodjanak. Mindezekre való tekintettel és a gyakorlati élet követelményeihez is alkalmazkodva, megfelelő a kérdést úgy szabályozni, hogy a törvényhatósági bizottság ne is kerülhessen a fentebb vázolt nemkívánatos helyzet elé. Magától értetődő annak a bekezdésnek a rendelkezése, hogy aki hivatali állásánál fogva lesz tagja a törvényhatósági bizottságnak, az minden más jogcímen kapott megbízatását elveszti.
Ennek a rendelkezésnek mellőzése esetében ugyanis a 24. § rendelkezéseivel ellentétben álló helyzet állhatna elő, mert az a hivatali állásánál fogva tag, aki a más címen kapott megbízatását tartaná meg, hivatali állásánál fogva nem lehetne tagja a törvényhatósági bizottságnak, miután a 11. § (3) bekezdése szerint mindenki csak egyféle jogcímen lehet tagja a törvényhatósági bizottságnak.
Ez a szakasz az 1929:XXX. tc. 20. §-ában is megállapított rendelkezéseknek megfelelően szabályozza az igazoló választmány összetételét és működését. Eltérés csupán abban van, hogy az igazoló választmány elnökét - az 1872:XXXVI. tc. 31. §-ának és az 1924:XXVI. tc. 8. §-ának rendelkezéseivel egybehangzóan - a főpolgármester jelöli ki a törvényhatósági bizottságnak azok közül a tagjai közül, akiket az összes választók választottak. Az (1) bekezdés rendelkezését azért tartottam szükségesnek felvenni, mert - jóllehet a törvény az illető szakaszokban minden esetben külön megállapítja az igazoló választmány hatáskörét - előfordulhatnak a törvényhatósági bizottság megalakulásával kapcsolatosan olyan tennivalók is, amelyek a törvény egyes szakaszaiban megállapítva nincsenek és amelyeknek elvégzése okszerűen nem is lehet más önkormányzati testületnek a feladata, mint aé, amely a megalakuláshoz szükséges legfontosabb tennivalók (választás kitűzése, választások felülbírálása stb.) elvégzésére jogosult. A (4) bekezdésben foglalt rendelkezést az 1929:XXX. tc. 20. § (3) bekezdésének megfelelően szükségesnek láttam itt is törvénybe foglalni, mert ez a rendelkezés az önkormányzati érdekek fokozottabb mértékben való biztosítására szolgál.
A törvényhatósági választójogot a törvényjavaslat az eddigi állapotnak megfelelően - és az 1929:XXX. tc. 7. §-ában foglaltakkal is összhangban - úgy állapítja meg, hogy törvényhatósági választójoga mindenkinek van, aki az országgyűlési képviselőválasztói jogra megállapított feltételeknek megfelel, ha legalább hat év óta egyfolytában lakik a székesfőváros területén.
Ezek a rendelkezések sem az eddigi állapottól, sem a fentebb hivatkozott törvényben foglaltaktól eltérő rendelkezést nem tartalmaznak.
A választhatóságot a javaslat az 1924:XXVI. tc. 3. §-ának és az 1929:XXX. tc. 7. §-ának vonatkozó rendelkezéseivel teljesen egybehangzóan szabályozza.
Tekintettel arra, hogy a bizottsági tagokat hatévi megbízatással választják, a választók névjegyzékét hat évenként kell összeállítani. A választói névjegyzéknek évenkénti összeállítása vagy kiigazítása teljesen felesleges és csak indokolatlan munkatöbbletet és tetemes anyagi terhet jelentene a törvényhatóságra. Miután súlyt helyezek arra, hogy mindazok, akik a törvényhatósági választójogra megállapított kellékeknek megfelelnek, valamennyien bele is kerüljenek a választói névjegyzékbe, viszont jogosulatlanok abba bele ne kerülhessenek, szükségesnek tartom, hogy a választók névjegyzéke - az országgyűlési képviselőválasztók névjegyzékétől teljesen függetlenül - önállóan készüljön. A névjegyzék csak úgy lehet tökéletes, ha a választókat hozzáértő szakemberek irányítása mellett - hivatali esküt tett hatósági biztosok által végzett, házról-házra járva gyüjtött megbízható adatok alapján - egy külön e célra szervezett nyilvántartó hivatal írja össze. Ezt a nyilvántartó hivatalt legcélszerűbb, legkézenfekvőbb és leggazdaságosabb a székesfőváros statisztikai hivatalának keretében megszervezni. A statisztikai hivatalnál rendelkezésre álló adatok ugyanis nagyban megkönnyítik és meggyorsítják a névjegyzékek összeállításánál szükséges tennivalók tervszerű és céltudatos elvégzését. Szükséges azonban, hogy ennek a nagy munkának egyöntetű irányítása és vezetése egy kézben összpontosuljon. Ebből a célból és az önkormányzati érdekeknek szem előtt tartásával legcélszerűbbnek tartottam ezt a feladatot a székesfőváros polgármesterére bízni, aki, mint a székesfőváros közönsége bizalmának a letéteményese, véleményem szerint a leghivatottabb ennek a feladatnak ellátására. A (7) bekezdés - az 1925:XXVI. tc. 50. §-ának (1) és (2) bekezdéseiben is részben feltalálható - olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelynek célja az, hogy a törvényhatósági választójog kellékeinek igazolása az érdekelt választópolgárok minden anyagi megterhelése nélkül történhessék. Az itt lefektetett főbb irányelveken túlmenően a választók összeírásának és a névjegyzék elkészítésének részletes szabályait, az egyöntetű eljárás és a tervszerűség érdekében, rendeletben kell megállapítani, miután az eljárási rendelkezések körültekintő és elkerülhetetlenül terjedelmes megállapítása nem mellőzhető; azonban a törvény szövegében - már csak nagy terjedelme miatt sem - foglalhat helyet. A § többi része - az 1929:XXX. tc. 11. §-ában foglaltakkal lényegben megegyezően - a névjegyzék összeállításának időpontjára, közszemléretételére és az ellene használható jogorvoslatokra vonatkozó olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek magyarázatra nem szorulnak, és céljuk az, hogy a választópolgároknak jogorvoslatot biztosítson ama sérelmek ellen, amelyek őket - a névjegyzék összeállításával kapcsolatosan érhetik.
Az összes választók közül való választás választókerületekben és ezeken belül szavazókörökben fog történni. Az egyes közigazgatási kerületek lakóik érdekközössége révén külön egységekké összeforrott részei a városnak, amelyek mindenike érdekeinek egyedüli érvényesülésére tarthat számot. Ez teszi indokolttá, hogy a választás közigazgatási kerületenként történik, és méltányosság, hogy minden kerület egyenlő számú képviselethez jusson.
Az összes választók közül választandó 150 tagnak megválasztása lényegileg az 1924:XXVI. törvénycikkkel megállapított szabályok szerint fog történni. Ezeket a szabályokat sorolja fel ez a törvényszakasz. Kimondja az (1) bekezdés, hogy a választás az arányos képviseleti rendszer titkosan, hivatalosan előállított szavazólapokkal történik, ami a kisebbségek megfelelő érvényesülését biztosítja és kizár minden olyan törekvést, ami a választók elhatározásának függetlenségét befolyásolhatja.
A jelöléshez a (2) bekezdés szerint legalább 1000 választó szükséges abból a célból, hogy csak olyan jelöltek kerülhessenek ajánlás alá, akinek a választók körében megfelelő gyökerük van. Ez a rendelkezés tehát a választás komolyságát szolgálja.
A (3) bekezdés előírja, hogy az ajánló-íveken az ajánlóknak sajátkezű aláírása mellé a szavazójegy szelvényét is fel kell ragasztani. Ez a rendelkezés - kapcsolatban azzal a kikötéssel, hogy a választó szavazójegyzének szelvényét csak annak adhatja át, aki az ajánlóívet neki aláírás végett bemutatta - biztosítani fogja az ajánlók aláírásának hitelességét.
A (9) bekezdés a választójog gyakorlását ezután is kötelezővé teszi és kimondja, hogy a kerületi előljáró 100 pengőig terjedhető pénzbírsággal sujtja azt, aki a szavazástól való elmaradását elfogadhatólag igazolni nem tudja. Ez természetes következménye annak az elvnek, hogy a választásban való részvétel nemcsak jog, hanem polgári kötelesség is.
A (10) bekezdés - az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1925:XXVI. tc. 61. §-ának (4) bekezdése nyomán - megállapítja a választás idejére a szesztilalmat és a tilalom áthágásának büntetését, amely rendelkezésnek ideiktatását a választás rendjéhez és tisztaságához fűződő erkölcsi szempontok tették indokolttá.
A (11) bekezdés büntető rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha valaki kijátsza a (4) bekezdésben megállapított azt a szabályt, hogy a szavazójegy szelvényét csak annak lehet átadni, aki az ajánlóívet a választónak aláírás végett bemutatja. Ez nyujt módot arra, hogy az ajánlás hitelességét veszélyeztető minden visszaélés szigorú megtorlásra találjon.
A választási eljárás részletes szabályai terjedelmüknél fogva nem iktathatók bele a törvénybe. Ennélfogva a (12) bekezdés kimondja, hogy az említett szabályokat a belügyminiszter állapítja meg.
A 18. § az érdekképviseleti csoportok köréből való választás szabályait állapítja meg.
A törvényhatósági bizottság választott tagjait az 1872:XXXVI. tc. 27., továbbá az 1924:XXVI. tc. 9. §-a értelmében eddig is hatévi megbízatással választották, a tagok felerésze azonban három évenként került új választás alá. Ezzel szemben a törvényjavaslat szerint valamennyi választott tagot hat évenként kell egyidőben újraválasztani. A tagok felerészének három évenként történő választása azt a célt szolgálta, hogy a törvényhatósági bizottság érdemleges munkásságának zökkenő nélküli folytonosságát biztosítsa. Kétségtelen ugyanis, hogy ha a törvényhatósági bizottságba minden választásnál az összes tagokat egyszerre választották volna újra, előfordulhatott volna, hogy a törvényhatósági bizottság tagjainak túlnyomó része olyan egyének közül került volna ki, akik az önkormányzati életben eddig részt nem vettek, tehát az eredményes közéleti tevékenységhez elengedhetetlenül szükséges gyakorlatot és tapasztalatokat nem is szerezhették meg. A törvényhatósági bizottság eddigi összetétele mellett tehát indokolt volt, hogy a választott tagok begyakorlott és tapasztalt felerésze állandóan működjék, amíg az újonnan választott tagok is olyan mértékű gyakorlatra nem tesznek szert, amely az eredményes közéleti munkálkodáshoz szükséges. A törvényhatósági bizottságnak a törvényjavaslat által megállapított összetétele mellett erre a biztosítékra már nem lesz többé szükség, mert az örökös tagok nagy tapasztalataikkal, az érdekképviseleti tagok és a szakszerűség képviselői pedig szaktudásukkal olyan biztos támpontot nyujtanak, amely a bizottság érdemleges és a követelményeknek megfelelő munkásságát még abban az esetben is a helyes irányban fogja vezetni, ha a választott tagok túlnyomó része esetleg olyanoknak a köréből kerül ki, akik ezelőtt nem is vettek részt a törvényhatósági önkormányzati életében. Nincs tehát szükség továbbra arra a korlátozó rendelkezésre, amelynek következtében a választó közönség a törvényhatósági bizottság időszakonkénti újjáalakítása alkalmával a választott tagok felerészét választhatta csak újra.
Az érdekképviselet címén tagok megbízatásának időtartama az egyöntetűség kedvéért szintén hat év.
A (2) bekezdés a póttagok sorrendjét, behívásuk módját és megbízatásuk időtartamát az 1929:XXX. tc. 13. §-ának (9) bekezdésében foglaltaknak megfelelően állapítja meg.
A választások határidejét olyan időpontra kívánta megállapítani, amely egyrészt módot nyujt arra, hogy a választások elbírálása és a választások hivatalból való felülvizsgálása a bizottsági tagok megbízatásának letelte előtt kellő időben befejezést nyerhessen, másrészt nem idézheti elő azt a nemkívánatos körülményt, hogy a választással járó izgalmak túlságosan korán befolyásolhassák a törvényhatósági bizottság érdemleges munkásságának zavartalanságát. A választás napjának megállapítását a javaslat - az 1872:XXXVI. tc. 42. §-ának és a 7600/1924. BM eln. számú rendelet 16. §-ának megfelelően - az igazoló választmány hatáskörébe utalja.
Az összes választók köréből történő választásokat azért indokolt az érdekképviseleti választások előtt megtartani, mert ebben az esetben az összes választók elhatározásának szabad megnyilatkozását nem befolyásolhatja az a körülmény, hogy valaki már más címen megválasztatott a törvényhatósági bizottság tagjává.
Ennek a §-nak rendelkezései teljesen megegyeznek az 1929:XXX. tc. 14. §-ában foglaltakkal.
A (3) bekezdés csak annyiban tér el az 1929:XXX. tc. 14. §-ának (3) bekezdésében foglaltaktól, hogy a tilalom hatályát az újjáalakított törvényhatósági bizottság megalakulásáig terjeszti ki. Ez a kiegészítés azonban szintén nem kíván bővebb magyarázatot, mert kétségtelen, hogy a választási izgalmak utóhullámai a törvényhatósági bizottság nyugodt megalakulására is zavarólag hathatnak.
Ez a § az 1929:XXX. tc. 18. §-ának (1)-(3) bekezdéseiben foglalt rendelkezésekkel lényegében azonos rendelkezéseket tartalmaz.
Az (5) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy az új választást az igazoló választmány rendeli el, természetes folyománya a 12. § (1) bekezdésében foglalt ama rendelkezésnek, hogy a törvényhatósági bizottság megalakulásával kapcsolatos tennivalókat az igazoló választmány látja el, továbbá a 20. § (1) bekezdésében foglalt ama rendelkezésnek, hogy a választások időpontját minden alkalommal az igazoló választmány állapítja meg. Az 1929:XXX. tc. 18. §-ának abból a rendelkezéséből, hogy az, akinek választását megtámadták, tagság jogait mindaddig gyakorolhatja, amíg választását jogerősen meg nem semmisítették: önmagától értetődik, hogy tagsági jogát mindenki gyakorolhatja már akkor is, ha az igazoló választmány a választását hivatalból még nem is bírálta felül. Mégis minden esetleges vita és félreértés elkerülése végett szükségesnek láttam az 1929:XXX. tc. 18. §-ának (8) bekezdésében foglalt szöveg helyett olyan szöveg felvételét, amely kétségtelenné teszi, hogy a tagsági jog gyakorlása teljesen függetlenül attól, hogy a választásokat az igazoló választmány hivatalból felülvizsgálta-e már vagy sem.
Az örökös tagok csoportjának a törvényhatósági bizottság tagjai közé való beillesztését a székesfővárosnál ugyanazok az okok teszik indokolttá, amelyeknek alapján a törvényhozás az 1929:XXX. törvénycikkben a tagoknak ezt a csoportját a vidéki törvényhatósági jogú városok és a vármegyék törvényhatósági bizottságának tagjai sorába felvette. Az örökös tagsági helyek betöltésére és a választások ellen használható jogorvoslatra az előbb hivatkozott törvénycikk 5. §-ának (5), (4) és (3), továbbá 18. §-ának (4) és (5) bekezdéseiben foglaltakkal lényegükben tejesen megegyező rendelkezéseket tartalmaz a törvényjavaslat. Eltérés az 1929:XXX. tc. vonatkozó rendelkezéseitől csak annyiban van, hogy a székesfővárosban örökös taggá nőket is meg lehet választani.
Azoknak a tagoknak a számát, akik törvényhatósági tisztviselői állásuknál fogva tagjai a bizottságnak, - az 1929:XXX. tc. 6. §-ában is követett elvnek megfelelően - a székesfőváros törvényhatósági bizottságában is leszállította és csak a vezető- és magasabb állásban levő törvényhatósági tisztviselőket vette fel a bizottsági tagok sorába.
Az állami szakigazgatás egyes ágazatainak vezetői - mint a szakszerűség képviselői - ezután is tagjai lesznek a törvényhatósági bizottságnak. Az 1924:XXVI. tc. 24. §-ának b) pontjában felsorolt bizottsági tagok sorából mellőzte a Műemlékek Országos Bizottságának elnökét, az Országos Testnevelési Tanács elnökét, továbbá a budapesti m. kir. adófelügyelőt. Az előbbi kettőnek kihagyását az indokolja, hogy egyikük sem tekinthető valamely állami szakigazgatási ágazat vezetőjének, holott a b) pont alatt felsoroltak bizottsági tagságának fenntartását az indokolja, hogy az ott felsorolt szakemberek a székesfőváros önkormányzati életével szoros kapcsolatban álló állami igazgatási érdekeket a törvényhatósági bizottságban kellő mértékben képviseljék. A budapesti m. kir. adófelügyelőnek bizottsági tagsága azért mellőzhető, mert az állami pénzügyigazgatás érdekeit a m. kir. pénzügyigazgató kellően képviseli. A szociálpolitikának rendkívül fontos szerepe miatt nem mellőzhető az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke. Amennyire fontos, hogy az állami igazgatási ágak vezetői és a többi szakemberek szaktudásukat a törvényhatósági önkormányzati élet működésében is gyümölcsöztessék és ezzel előmozdítsák az önkormányzati élet működésének az állami szakigazgatás menetével való összhangbahozását, éppoly kevéssé kifogásolható ezeknek a szakférfiaknak törvényhatósági bizottsági tagsága, mert csekély számuknál fogva egyáltalán nem befolyásolhatják a törvényhatósági bizottság elhatározásainál az önkormányzati érdekek jogos érvényesülését.
Az (1) bekezdés 1. pontja értelmében nem lehet tagja a törvényhatósági bizottságnak, aki a választhatóságból kizáró okok valamelyikének hatálya alatt áll. Ez a rendelkezés lényegében megegyezik az 1924:XXVI. tc. 5. §-a (1) bekezdésének 1. pontjában foglaltakkal és teljesen azonos az 1929:XXX. tc. 8. §-ának (1) bekezdésében lefektetett szabályozással.
A 2. pont a), b) és c) alpontjai alá foglalt rendelkezések ugyanazokon az irányelveken alapulnak, mint az 1924:XXVI. tc. 5. § (1) bekezdés 2., 3. és 4. pontjának rendelkezései, eltérés azoktól csupán a szabatosabb szövegezés és a kizáró okok részletesebb felsorolása céljából történt. Lényeges eltérésnek tekintendő az 1924:XXVI. tc. 5. § (1) bekezdésének 2. pontjában megállapított száz aranykorona értékhatárnak ezer pengőre felemelése, amit azonban a székesfőváros gazdálkodásának nagy méretei mellett magasnak egyáltalán nem lehet tekinteni.
A (2) bekezdés az 1924:XXVI. tc. 5. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket az 1924:XXVI. tc. 6. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel egészíti ki, miután ezek a rendelkezések természetüknél fogva a kizáró okokról szóló rendelkezések közé tartoznak.
A (3) bekezdés az 1924:XXVI. tc. 5. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezést tartalmazza és attól csak abban tér el, hogy mellőzi azt a rendelkezést, amely szerint a törvényhatóságtól nyert kiküldetésért díjazást nem szabad elfogadni. Ezt a rendelkezést azért kellet mellőzni, mert fenntartásuk ellenkeznék a törvényjavaslatnak azokkal a rendelkezéseivel, amelyek szerint az intéző tanács és az üzemi igazgatóságok tagjai részére tiszteletdíjat, illetve díjazást lehet megállapítani.
A (4) bekezdés az 1924:XXVI. tc. 5. §-ának (1) bekezdés 4. pontjában említett kivételek felsorolásán kívül csupán olyan szükséges kiegészítő rendelkezést tartalmaz, ami az imént mondottaknak természetes következménye.
Ez a § az 1924:XXVI. tc. 6. §-ának rendelkezéseivel lényegben megegyező szabályozást tartalmaz. Eltérés attól főleg csak abban található, hogy az összeférhetetlenségi esetek felsorolásának sorrendjét megváltoztatja és a nagyobb szabatosság céljából változott szövegezésben fekteti le az erre vonatkozó szabályokat. Érdemi változtatást tulajdonképpen csak az a rendelkezés jelent, amely az összeférhetetlenségi tilalmat - az 1924:XXVI. tc. 6. §-ának (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben - az ügyvédekre is kiterjeszti. Ennek a rendelkezésnek törvénybeiktatását nem tartom mellőzhetőnek, mert az a székesfőváros önkormányzati életének tisztaságát van hivatva szolgálni és megszünteti azt a semmivel sem indokolható kiváltságos helyzetet, amely eddig az ügyvéd-törvényhatósági bizottsági tagok javára a többi törvényhatósági bizottsági tagokkal szemben fennállott.
A § (2) bekezdése az 1924:XXVI. tc. 6. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezést azzal a nem mellőzhető rendelkezéssel egészíti ki, amely szerint a törvényhatósági bizottsági tag saját maga vagy házastársa, gyermekei, gyámoltja vagy gondnokoltja ügyében a székesfőváros érdekeivel szemben is eljárhat. Ez a rendelkezés annyira természetes, hogy az bővebb magyarázatra csak azért sem szorul, mert azt a törvényhozás az 1929:XXX. tc. rendelkezései közé is szükségesnek látta felvenni.
Az (1) bekezdés a bizottsági tagság megszűnésének eseteit - az 1929:XXX. tc. 21. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően - pontonként felsorolja. A § többi rendelkezése - az 1924:XXVI. tc. 15. §-ában foglalt rendelkezések lényegének érintetlenül hagyása mellett - részletesebben megállapítja a bizottsági tagság megszűnése esetében szükséges teendőket, a határozathozatalnak a módját, továbbá kötelességévé teszi a székesfőváros tisztviselőinek, hogy a tudomásukra jutott kizáró okokat és összeférhetetlenségi eseteket bejelentsék. Az 1924:XXVI. tc. vonatkozó rendelkezéseivel szemben az összeférhetetlenségi kérdésekben a jövőben az összeférhetetlenségi zsűri fog dönteni, amelynek összetételére, megalakítására és eljárására vonatkozóan ugyanazokat a szabályokat tartalmazza a törvényjavaslat, amelyeket a vármegyék és a vidéki törvényhatósági bizottsági tagjaira az 1929:XXX. tc. 21. §-a már megállapított. E § rendelkezései egyébként bővebb magyarázatra vagy indokolásra egyáltalán nem szorulnak, miután kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a bizottsági tagság megszűnésének kérdésében a törvényben lefektetett irányelvek szerint és minden késedelem nélkül lehessen végérvényesen határozni.
Ez a § kimondja, hogy a törvényhatósági bizottság azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket a jogszabályok reáruháznak, a közgyűlésen gyakorolja.
Ez a § az 1872:XXXVI. tc. 56. §-ában foglaltaknak érintetlenül hagyása mellett jelöli meg azokat, akik a közgyűlésen elnöklésre elsősorban jogosultak. A § az elnöklésre jogosultak sorrendjét egyébként az 1929:XXX. tc. 24. §-ában foglaltakkal egybehangzóan állapítja meg.
Ez a közgyűlés fajaira és összehívásának módjára vonatkozóan az 1872. évi XXXVI. tc. 57. §-ában foglaltakkal lényegükben megegyező rendelkezéseket tartalmaz, azzal a kiegészítéssel, hogy az 1929:XXX. tc. 23. §-ában foglaltaknak szem előtt tartásával részletes pontossággal állapítja meg a közgyűlés összehívására jogosultaknak sorrendjét, továbbá azt, hogy az összehívás milyen határidőre és hogyan történjék. Ezek a rendelkezések bővebb indokolásra nem szorulnak.
A tárgysorozatot természetszerűen annak kell összeállítani, aki a közgyűlésen való elnöklésre jogosult. Tekintettel arra, hogy a közgyűlésen rendszerint és elsősorban a főpolgármester elnököl, nem volt mellőzhető annak a rendelkezésnek a felvétele, amely szerint a főpolgármester egyes ügyeknek a tárgysorozatba felvételét akkor is elrendelheti, ha kivételesen más elnököl a közgyűlésen. A § többi bekezdése az 1929:XXX. tc. 26. §-ának (2)-(4) bekezdéseiben foglaltakkal lényegében azonos rendelkezéseket tartalmaz, kiegészítve a tárgysorozat közzétételére vonatkozó olyan rendelkezésekkel, amelyek módot nyujtanak arra, hogy a bizottsági tagok és a székesfőváros lakossága kellő időben tájékozódhassék a napirendre kerülő tárgyak felől.
Az 1872:XXXVI. tc. 59. §-ának rendelkezése értelmében a közgyűlés hatáskörébe utalt fontosabb ügyek előkészítési munkálatait a tanács végezte. Miután a tanács intézményét a törvényjavaslat megszünteti, a tanács előkészítő jogkörét más testületi szervnek a feladatkörébe kellett utalni. Ennek a feladatnak elvégzésére legalkalmasabb a törvényhatósági tanács. Legkézenfekvőbb is volt ennek a feladatkörnek a törvényhatósági tanács hatáskörébe való utalása, már csak azért is, mert ezt a feladatkört a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. 35. §-a szerint is a törvényhatósági tanácsnak megfelelő szerv, a törvényhatósági kisgyűlés látja el.
A törvényhatósági bizottság elé kerülő ügyek szakszerűbb előkészítése céljából a rokonvonatkozású ügyek egyes csoportjaira terjedő jogkörrel a törvényhatóság állandó szakbizottságokat; a bonyolultabb, nagyobb és különös szakértelmet kívánó ügyek előkészítése végett pedig az egyes ügyekre kiterjedő jogkörrel esetenként külön bizottságokat alakíthat. Az errevonatkozó rendelkezések lényegükben teljesen azonosak az 1929:XXX. tc. 27. §-ában foglaltakkal.
A törvényjavaslat a székesfőváros kegyúri jogainak gyakorlását a törvényhatósági bizottság római katholikus vallású tagjai sorából alakított kegyúri bizottság hatáskörébe utalja. Ez a rendelkezés megfelel az eddigi gyakorlat szellemének és biztosítja azt, hogy a székesfőváros római katholikus lakosságának érdekei kellő mértékben és kellő megértéssel figyelembe vétessenek a kegyúri jog gyakorlásával kapcsolatosan felmerülő kérdések eldöntésénél.
A törvényhatósági bizottsági tagság nemcsak jogokat biztosít, hanem a köz érdekében teljesítendő kötelességeket is ró azokra, akik a törvényhatósági bizottság tagjai sorában helyt foglalnak. Nem mellőzhető annak a rendelkezésnek a törvénybeiktatása, amely a kötelességüket nemteljesítő bizottsági tagokat a legközelebbi választás alkalmával kizárja a választhatóságból, mert kétségtelenül a közérdeket sértő és méltánytalan lenne, hogy a törvényhatósági bizottsági tagsági helyeket olyanok tölthessék be, akik a közügyek iránt egyáltalán nem érdeklődnek, a közéleti tevékenységben hasznos munkálkodással részt nem vesznek és kizárólag csak egyéni hiúságuk kielégítése céljából vagy esetleg más előnyök elérhetésének a reményében igyekeztek a bizottsági tagok sorába bekerülni.
Ennek a §-nak rendelkezései teljesen azonosak az 1929:XXX. tc. 25. §-ában foglalt rendelkezésekkel. Rendeltetésük kizárólag az, hogy megadják a módot arra, hogy az elnök a tárgyalás és tanácskozás rendjét és eredményességét biztosítsák a nélkül, hogy az elnök részére olyan jogokat állapítanának meg, amelyek az önkormányzatra sérelmesek lehetnének.
Ez a § ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazza, mint az 1929:XXX. tc. 28. §-a.
Az 1929:XXX. tc. 28. §-ába foglalt rendelkezéseket kiegészíti még a (9) bekezdésnek a költségvetés tárgyalását szabályozó rendelkezése, amely a mellett, hogy elegendő időt és módot ad a költségvetés alapos és részletekre is kiterjedő beható megvitatására, mégis korlátokat állít fel arra az esetre, ha netán a költségvetés tárgyalása indokolatlanul hosszúra nyúlnék, ami a törvényhatósági bizottság érdemleges munkásságát megbéníthatná és veszélyeztethetné.
A 37-39. §-okhoz
A törvényjavaslat 37-39. §-ai a törvényhatósági bizottsági tagok érdekeltségét, a széksértés elkövetésének megtorlását és a közgyűlés nyilvánosságára vonatkozó szabályokat - amelyekre az 1872:XXXVI. tc. 62-64. §-ai is tartalmaztak már rendelkezéseket - ugyanúgy állapítja meg, mint ahogy azok az 1929:XXX. tc. 29-31. §-aiban meg vannak állapítva. A törvényhozás szükségesnek látta ezeknek a rendelkezéseknek az 1929:XXX. törvénycikkbe felvételét, az ebben a törvényjavaslatban sem mellőzhető, mert ezeknek a kérdéseknek részletes és kimerítő szabályozása a székesfőváros törvényhatósági bizottságára vonatkozóan még fokozottabb mértékben indokolt.
Ez a § lényegében azonos rendelkezéseket tartalmaz az 1929:XXX. tc. 33. §-ában foglalt rendelkezésekkel és azoktól csak annyiban tér el, hogy részletesen megállapítja, hogy a közgyűlés jegyzőkönyvét kiknek kell aláírni, továbbá azt, hogy a közgyűlés jegyzőjét a polgármester jelöli ki. A közgyűlés határozatainak aláírását az elnök hatáskörébe utalja a javaslat. Ez a rendelkezés természetes, mert nem vitatható, hogy a határozat aláírására elsősorban az hivatott, aki a határozat hozatalánál elnökölt.
Ez a § teljesen azonos az 1929:XXX. tc. 32. §-ának vonatkozó rendelkezésével és nem jelent változást az 1872:XXXVI. tc. 62. §-ának utolsó bekezdésében foglaltakkal szemben sem.
A törvényhatósági bizottság képviseli a székesfőváros közönségének az egyetemét és a bizottság közgyűlése az a szerv, amelynek útján ennek a képviseletnek az akarata a legnyomatékosabban kifejezésre jut.
Az ügyintézés természetéből következik ugyan, hogy ez a nagy taglétszámú és éppen ezért nehézkes szerv nem láthatja el valamennyi közigazgatási ügyet, hogy tehát a hatásköröket a különféle szervek közt meg kell osztani - viszont azonban a közgyűlés tekintélye hozza magával, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyekben a törvényhatóság döntő vagy irányító akaratának kell megnyilvánulnia, a közgyűlésnek kell állást foglalnia.
Ez a §-a felsorolással (taxációval) állapítja meg a közgyűlés hatáskörét, amely felsorolásra azért van szükség, mert a (2) bekezdés a fel nem sorolt ügyeket a törvényhatósági tanács hatáskörébe utalja.
A felsorolásból a következő irányelvek szűrődnek le.
A § szerint a közgyülés kizárólagos hatáskörébe tartozik:
a politikai jogkör;
a politikai jögkörrel rokon levelezési, felírási, kérelmezési és közigazgatási bírósági panaszjog;
a szabályalkotás joga;
azoknak a választmányoknak, bizottságoknak és küldöttségeknek a megalakítása, amelyeknek megszervezését valamely jogszabály a törvényhatósági bizottságra ruházza;
a szervezetét érintő kérdésekben állásfoglalás:
a fegyelmi jogkör gyakorlása;
a gazdasági kérdések irányítása és a háztartási alapvető kérdésekben állásfoglalás;
a nagyobb városszabályozási tervek tárgyalása.
Természetes, hogy azok a kérdések, amelyeket maga a javaslat vagy valamely későbbi törvény utal a törvényhatósági közgyűlés hatáskörébe, szintén idetartoznak; ellenben azokban az ügyekben, amelyeket korábbi törvények vagy általában a törvényhatóságra vagy a törvényhatósági bizottság közgyűlésére bíztak, de amelyek nem tartoznak a felsorolt ügyek közé, jövőre a törvényhatósági bizottság hatáskörébe fognak tartozni.
A javaslat e §-a érintetlenül kívánja hagyni a székesfőváros politikai jogkörét úgy, amint ezt az 1872:XXXVI. tc. 2. §-ának c) pontja megállapította.
A politikai jogkör ugyanis vármegyei törvényhatóságaink lényével annyira össze van forrva, hogy a vármegyék történeti fejlődését hagynók figyelmen kívül és hagyományaikat mellőznők, ha azokat politikai jogkörüktől megfosztani akarnók.
A politikai jogkör átszállott aztán a városi törvényhatóságokra és így Budapest székesfővárosra is, amely jogkört teljes mértékben tiszteletben kívánja tartani a törvényjavaslat is.
A szabályrendelet az önkormányzati testületnek önalkotta jogszabálya, amelyhez a szabályozott ügyek elintézésénél igazodnia kell.
Ebből kétségtelen, hogy a szabályrendelet-alkotási jog az önkormányzati testületeknek egyik legfontosabb joguk, valamint az is, hogy az csak saját közigazgatásuk körébe eső közügyekre, a saját belügyeire terjedhet ki. Ez alól az általános szabály alól a törvény tesz ugyan néha kivételt és egyes magánjogi kérdések szabályozását is a szabályrendeleti jogkörbe utalja, például az 1912. évi LIV. tc. 102. §-a a lakbérlet ügyek szabályozását; az ilyen kivételek jogalapja azonban mindig az illető törvényes rendelkezésen nyugszik és az általános szabály hatályát csak még jobban megerősíti.
Az önkormányzati testület közigazgatási körébe eső közügyek közül csak azok vannak a szabályrendeleti szabályozás köréből kizárva, amelyeket törvény vagy miniszteri rendelet szabályoz, vagy amelyek ilyen rendezésnek fenntartattak; ezek tehát akkor is, ha azokat törvény vagy rendelet még nem is szabályozza.
Amely kérdést törvény szabályoz, arra - természetesen - nem lehet többé szabályrendeletet alkotni még akkor sem, ha korábban, tudniillik a törvény meghozatala előtt azt tényleg szabályrendelet szabályozta volna. Ez abból következik, hogy a szabályrendelet-alkotás is egyik része az önkormányzati jogkörnek, amelyet a törvényhozás szűkebbre is szoríthat, tehát azt olyan esetekre is kizárhatja, amelyek korábban a szabályrendeleti szabályozás körébe tartoztak.
Másként áll az a miniszteri rendelet tekintetében.
Kétségtelen, hogy ha valamely ügy szabályozását a törvény kifejezetten a miniszter vagy a minisztérium rendeleti jogkörébe utalja, annak az ügynek a szabályozása a szabályrendeleti szabályozás köréből ki van rekesztve.
Ha azonban ilyen törvényes rendelkezés nincs, akkor az önkormányzati testület kétségkívül jogosult a közigazgatás jogkörébe tartozó közérdekű ügynek szabályrendelettel való szabályozására.
Ha tehát ilyen ügyben akarna a miniszter rendeleti úton intézkedni, sértené az önkormányzati testület autonómiáját és rendelete nem volna hatályos. Tehát a miniszteri rendelet csak olyan kérdésekben érvényesülhet a szabályrendelettel szemben, amely kérdéseknek szabályozása ki van véve a szabályrendeleti szabályozás alól és a miniszter rendeleti jogkörébe tartozik. Mindezekből világlik ki a (2) bekezdésben foglalt annak a rendelkezésnek a valódi értelme is, hogy a szabályrendelet törvénnyel, országos szokásjoggal - amely a törvénnyel egyenlő erejű - és miniszteri rendelettel nem ellenkezhetik. Ez a rendelkezés pedig szükségszerű következménye annak a jogelvnek, hogy az alsóbbrendű jogszabály nem érvényesülhet a magasabbrendű jogszabállyal szemben, föltéve természetesen, hogy a magasabbrendű jogszabály, ezúttal tehát a miniszteri rendelet, törvényes alapon nyugszik.
A törvényhatósági tanács elnöki tisztének betöltését a javaslat ugyanúgy szabályozza, mint az 1929:XXX. tc. 34. §-a azt a törvényhatósági kisgyűlésre már megállapította.
Az intézőbizottság tagjai közül hatot a főpolgármester fog kinevezni a törvényhatósági bizottság tagjainak sorából. Ez a rendelkezés azért szükséges, mert az intézőbizottság feladatkörébe tartozó fontos közérdekü ügyek elintézésénél feltétlenül szükség van a közügyek iránt érdeklődő és a pártbefolyásoktól teljesen független olyan egyénekre, akiknek részvétele hivatva van azt biztosítani, hogy ez a testület fontos feladatának meg is felelhessen. Ennek a célnak elérése abban az esetben, ha az összes tagsági helyek betöltését a választás esélyeire bíznók, nem volna mindig kellő mértékben biztosítható, sőt előfordulhatna, hogy az intézőbizottság ilyen összetételben feladatának egyáltalán nem tudna megfelelni, miután tagjait elhatározásaikban kizárólag a pártszempontok irányítanák. A törvényhozás már az 1929:XXX. tc. megalkotása során szükségesnek látta a vidéki törvényhatósági városok kisgyűléseire vonatkozóan ugyanilyen intézkedés törvénybeiktatását és ezt ott sem találta az önkormányzatra sérelmesnek, miután a kinevezés csak a törvényhatósági bizottság tagjai közül történhetik.
A törvényhatósági tanács tagjainak választása a törvényhatósági bizottsági tagok választásához simulva, szintén arányos választási rendszer mellett titkosan történik. A választás módjának részletes szabályozása törvény keretébe fel nem ölelhető és annak a legapróbb részletekig terjedő megállapítása csak rendeletben történhetik.
A t. főügyész vagy helyettesének a törvényhatósági tanács ülésein kötelező jelenléte azért szükséges, mert a törvényhatósági tanács elé tartozó fontos ügyek elintézése során az önkormányzati érdekek kellő megvédése csak így biztosítható.
Lényegükben azonosak az 1920:XXX. tc. 34. §-ának a kisgyűlésre megállapított rendelkezésével és attól csak abban térnek el, hogy módot nyujtanak arra, hogy a törvényhatósági tanács elé fellebbezés folytán kerülő ügyek elintézését az e célból alakított albizottságok is elintézhetik. Ezzel a kiegészítéssel a fellebbezett ügyek szakszerűbb és gyorsabb elintézését kívánja a javaslat lehetővé tenni.
A törvényhatósági intézőtanács működésére vonatkozó rendelkezései lényegükben azonosak az 1929:XXX. tc. 34. §-ának (6)-(9) bekezdéseiben foglalt rendelkezésekkel.
Az indokolás általános része rámutat arra a nagyfontosságú szerepre, amely az önkormányzati életben a törvényhatósági tanácsra vár.
Ez a § kimondja, hogy a polgármester a törvényhatóság első tisztviselője és felsorolja azokat a jogokat, amelyeket a polgármester gyakorol és azokat a kötelességeket, amelyek őt állásánál fogva terhelik. A második bekezdés a) pontja számol azzal a helyzettel, amelyet a főpolgármester részére megállapított reprezentatív hatáskör teremtett, s amíg a főpolgármester főként olyan esetekben képviseli a székesfőváros törvényhatósági bizottságát, amikor a székesfővárosnak ünnepélyesebb formák között kell megjelennie, addig a polgármester megmarad a székesfőváros képviselője mindazokban az esetekben, amikor a székesfőváros nevében a kormányhatóságokkal szemben kell eljárni vagy közigazgatási, illetőleg vagyonjogi természetű ügyekről van szó. E szakasznak további rendelkezései felsorolják a polgármesterre, mint a törvényhatóság első tisztviselőjére igazgatási, felügyeleti és ellenőrzési hatásköréből kifolyólag háruló tennivalókat.
A törvényjavaslat megszünteti a városi tanács régi intézményét és az eddig tanácsi ügykörbe tartozott ügyek ellátását a polgármesterre bízza. Természetes, hogy a székesfőváros óriási ügyforgalma mellett az ügyintézést a polgármester egymagában nem vezetheti. Ezért rendeli el e §-nak (1) bekezdése a polgármesteri ügyosztályok és ügyosztálycsoportok megalakítását.
Az ügyosztályok és az ügyosztálycsoportok számát a törvényhatósági bizottság közgyűlése állapítja meg, figyelemmel a kérdés nagy fontosságára. Az egyes ügyosztályok ügykörének megállapítása azonban a polgármester feladata lesz, aki erre vezetőszerepénél és tapasztalatainál fogva a leghivatottabb.
A (3) bekezdés szerint az ügyosztálycsoportok élén az alpolgármesterek fognak állani, az ügyosztályvezetőket pedig a polgármester fogja kijelölni, ami egészen természetes, mert hiszen neki kell megadni a jogot arra, hogy kiválogassa azokat a munkatársakat, akik az ő nevében és az ő felelőssége mellett intézik a székesfőváros ügyeit.
A régi városi tanács megszüntetése nyomán érvényesülni fognak a székesfőváros közigazgatásában azok az előnyök, amelyek az ügyek egyéni intézéséből eredő személyes felelősség érvényesüléséből származnak. A polgármester tehát mindazokért az intézkedésekért felelős lesz, amelyeket az alpolgármesterek és az ügyosztályok vezetői tesznek, mert ezek csak az ő nevében intézkedhetnek. Ez a felelősség azonban természetesen nem mentheti fel az intézkedést kiadó alpolgármestereket és ügyosztályvezetőket sem a személyes felelősség alól.
Az (5) bekezdés szerint a polgármester az ügyosztályvezetőkkel, alpolgármesterekkel és kerületi előljárókkal időnként értekezletet tart. A közvetlen megbeszéléshez fűződő előnyökre való tekintettel mutatkozott helyénvalónak az ilyen tiszti értekezletek tartásának elrendelése.
Ez a törvényszakasz röviden leszögezi a tiszti főügyész és a tiszti főorvos jogállását. A tiszti főügyészre nézve kimondja, hogy a törvényhatósági bizottságnak és a törvényhatósági tanácsnak minden határozata ellen fellebbezhet. Ezzel a fellebbezéssel a törvényjavaslat a jogbiztossághoz és a kormányhatósági felügyelethez fűződő nagy érdekeket kívánja szolgálni. Említésreméltó rendelkezése még ennek a §-nak, hogy a tiszti főügyész külön meghatalmazás nélkül képviselheti a székesfővárost a bíróságok és más hatóságok előtt. Előfordult ugyanis, hogy egyes bíróságok olyan esetekben, amikor a tiszti főügyész a székesfőváros képviseletében járt el, tőle ügyvédi meghatalmazást kívántak. Ennek az állapotnak kívánja útját vágni az említett rendelkezés.
E szakasz rendelkezéseivel a törvényjavaslat a székesfőváros egész háztartásának ellenőrzését és felügyeletét újból szabályozza.
Az állandó és szakszerű ellenőrzésnek és felügyeletnek ilymódon való megszervezésével egy régóta érzett hiányt kívánt a törvényjavaslat pótolni. Ugyanis éppúgy, mint ahogy az államigazgatás vagyonkezelése egy, a kormányzattól független szerv, a legfőbb állami számszék ellenőrzésének van alávetve, a székesfőváros nagyarányú vagyonkezelése sem nélkülözheti ezt az állandó ellenőrzést és felügyeletet.
Eddig a székesfőváros törvényhatósági bizottságának közgyűlése által kerületi előljáróvá megválasztott tisztviselők állottak az egyes közigazgatási kerületek élén. A törvényjavaslat külön kerüli előljárói állást nem ismer, hanem az lesz a kerületi előljáró, akit a fogalmazói kar létszámából a polgármester állít a kerület élére. Ez az új rendszer lehetővé teszi, hogy a polgármester, aki helyzeténél fogva legjobban ismeri a tisztviselői kart és akit az egész közigazgatásért felelősség terhel, minden megkötöttség nélkül olyan tisztviselőt állíthasson a kerület élére, aki a kerületi igazgatással járó tennivalók ellátására a legalkalmasabb.
Röviden rámutat a kerületi előljáró hatáskörébe és felhatalmazza a belügyminisztert, hogy ezt a hatáskört három év alatt az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg rendelettel szabályozza. Erre a rendelkezésre azért volt szükség, hogy a kerületi előljáró hatáskörét, amelyet terjedelménél fogva törvénybe beilleszteni nem volna célszerű, a belügyminiszter alapos megvitatás és megfontolás után úgy állapíthassa meg, hogy az az egészséges munkamegosztás elveinek és a jogkereső közönség érdekeinek egyaránt megfeleljen.
Ez a § jogot ad a polgármesternek arra, hogy az egyes kerületek hivatali tennivalóinak ellátásához szükséges személyzetet beoszthassa és egyik kerületből a másikba bárkit bármikor áthelyezhessen. Ez a rendelkezés a polgármester vezető hatásköréből folyik.
A kerületi előljáró ügykörének terjedelme szükségessé teszi, hogy legyen neki helyettese, akire egyes ügyekben az intézkedés jogát a személyes felelősség érintetlensége mellett átruházhatja. Erről rendelkeznek e §-nak (1) és (2) bekezdései, amelyek szerint a kerületi előljáró helyettesét a polgármester jelöli ki.
A korszerű haladás megkívánja, hogy a közigazgatási eljárásban ne tartsuk meg ridegen azokat a határokat, amelyeket a területszerinti illetékesség megszab. Ha azt látjuk, hogy az ügyeknek bizonyos csoportját az azonos hatáskört gyakorló hatóságok közül egyesek egymagukban gyorsabban vagy könnyebben, illetőleg szabatosabban intézhetik, mintha az illető ügyeket az azonos hatáskörű hatóságok mindegyike külön-külön tárgyalja, akkor habozás nélkül át kell lépni azt a határt, amelyet a területi illetékesség megszab és oda kell összpontosítani az illető ügyeket, ahol azokat legcélszerűbben intézhetik el. Ebből a gondolatból indul ki a (3) bekezdés, amely lehetővé teszi, hogy a polgármester az azonos természetű ügyeknek egyes csoportjait egy vagy több kerületi előljáró kizárólagos illetékességi körébe utalja.
A közigazgatásnak, amely a mindennapi életviszonyokkal foglalkozik, a dolog természeténél fogva a lehető legközelebb kell állania az élethez. Ebből indul ki a (4) bekezdés, amely lehetővé teszi, hogy egyes kerületeken belül kisebb körzeteket alakíthasson a törvényhatósági bizottság a végből, hogy a kerület ügyeinek intézését és a közönségnek a kerületi hatósággal való érintkezését megkönnyítse.
A törvényjavaslat megtartja a kerületi választmányt, amelynek megalakításáról a (6) bekezdés intézkedik.
A közigazgatás rendjét szolgálja a (7) bekezdés is, amely a kerületi közigazgatás egyöntetűsége érdekében kimondja, hogy a kerületi előljárók és tisztviselők eljárását a polgármester szolgálati utasításban szabályozza.
Ez a § az 1893:XXXIII. tc. 32. §-ának a kerületi városbíróra vonatkozó rendelkezéseit azzal egészíti ki, hogy kerületi városbíróvá és annak helyettesévé csak azt lehet kinevezni, akinek a bírákra és ügyvédekre megállapított elméleti képesítése van. Ez a kiegészítés nem mellőzhető, mert a kerületi városbíró feladatkörét eredményesen csak úgy láthatja el, ha megfelelő jogi felkészültséggel rendelkezik.
A kerületi városbíró ügyvédi gyakorlatot nem folytathat, mert - eltekintve attól, hogy ez a két tevékenység összeférhetetlen - kétségtelen, hogy az ügyvédi gyakorlatot folytató kerületi városbíró feladatkörét lelkiismeretesen már csak azért sem láthatná el, mert ügyvédi tevékenysége abban meggátolná. Mindezekre való tekintettel indokolt, hogy a törvényhatóság a kerületi városbíró és annak helyettese részére tiszteletdíjat állapíthasson meg.
A székesfőváros alkalmazottainak fizetési osztályokba és fokozatokba való beosztása és az illetmények megállapítása önkormányzati hatáskörbe tartozik. Ezt állapítja meg ez a §, amely egyúttal kimondja, hogy a belügyminiszter által kinevezett számszéki igazgatót a tanácsnokkal ugyanegy, helyettesét pedig a következő fizetési osztályba kell sorozni. Ez a rendelkezés biztosítani akarja a székesfővárostól független számszéki igazgatónak és helyettesének a fontos állásukhoz mért illetményeket.
A főpolgármester a részére biztosított kinevezési jogot minden esetben a polgármester előzetes meghallgatásával gyakorolja. Ez természetes is, mert a polgármesterre nézve nem közönyös az, hogy a személyes felelőssége alatt működő közigazgatásba milyen tisztviselők kerülnek be.
A polgármester is köteles a tisztviselői állások betöltése alkalmával a kinevezésre kiszemelt egyének nevét a főpolgármesternek előzetesen bejelenteni, amely kikötés a főpolgármester felügyeleti hatáskörének figyelembevételéből ered.
A hivatali eskü erkölcsi biztosíték arra nézve, hogy az alkalmazott a reábízott közhatalmat hűen és lelkiismeretesen fogja gyakorolni.
A hivatali eskünek tehát magában kell foglalnia az államfőhöz, az államhoz és alkotmányához való hűségnek, a törvények és törvényes jogszabályok megtartásának, a hivatali engedelmességnek, a lelkiismeretes kötelességteljesítésnek és a hivatali titok megtartásának ünnepélyes fogadását. Ezt tartalmazza az ebben a §-ban megállapított esküforma is.
Minthogy pedig az állami szolgálat körében a hivatali esküvel szemben a fogadalom ismeretlen, illetőleg a vasuti rendtartásról szóló 1914:XVII. tc. 8. §-a az ideiglenes alkalmazottól fogadalom, ellenben az állandó alkalmazottól már szolgálati eskü letételét követeli és ezzel az esküt a fogadalomnál lényegesen nyomatékosabb erkölcsi tényezőnek minősíti, minthogy továbbá újabban az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1925:XXVI. tc. 19., 26., 55. és 67. §-ai is - az ünnepélyes fogadalom teljes mellőzésével - kizárólag esküről rendelkeznek, a javaslat is a hivatali eskü letételét teszi kötelezővé.
A tisztviselői állások megüresedése vagy felfüggesztés esetében felmerülhet a szüksége annak, hogy az illető állást a közszolgálat érdekében helyettesítés útján kell betölteni. Ilyen esetekre nézve rendelkezik ez a §, amely kimondja, hogy a polgármester helyettesítéséről a törvényhatósági bizottság közgyűlése gondoskodik, úgy, amint az eddig is történt. A többi tisztviselő helyettesítésénél azonban nem volna megokolt a törvényhatósági bizottság rendelkezését kívánni, és már a közigazgatás rendjének minden fennakadástól való megóvása érdekében is célszerűbb volt a helyettesítés jogát a főpolgármesterre ruházni.
A (2) bekezdés a kiszolgált alkalmazottak nyugdíjazása tekintetében kiterjeszti a székesfővárosra az 1929:XXX. tc. 74. §-ának rendelkezéseit, ami az egyenlő elbánás elvét juttatja érvényre.
E § (1) és (2) bekezdése az összeférhetetlenségről rendelkezik, mégpedig (1) bekezdése rokonsági összeférhetetlenséget állapít meg egyfelől a főszámvevő és a helyettes főszámvevő, másfelől a polgármester és az alpolgármester (alpolgármesterek) közt, ami természetszerűen következik az említett állások betöltői közt fennálló hivatali ellenőrző jogkörből.
A (2) bekezdés a számvevőségi tisztviselőkre kétféle foglalkozási összeférhetetlenséget állapít meg, jelesül: eltiltja őket olyan tisztség, állás vagy hivatal betöltésétől, amely számadási kötelezettséggel vagy vagyoni felelősséggel jár, amivel ezeket vagyoni érdektelenség, függetlenség és részrehajlatlanság szempontjából kívánja megóvni; - másodszor kizárja őket minden olyan vállalat igazgatásából vagy ügyviteléből, amely a székesfővárossal számadási, segélyezési vagy szerződéses viszonyban áll - amivel azt kívánja biztosítani, hogy ezen hivatali ellenőrző feladatokat a székesfőváros érdekeinek megóvása körül tárgyilagosan, részrehajlás, elfogultság, érdekeltség és kedvezés nélkül gyakorolják. Az utóbbi viszonylatban természetszerűleg kivételt állapít meg a javaslat azok személyére nézve, akiket az ilyen vállalatokhoz maga a székesfőváros rendel ki érdekeinek védelmére.
A (3) bekezdés rendelkezése visszaéléseket kíván kizárni.
A § (4) bekezdése a székesfővárosi tisztviselők mellékfoglalkozására az 1929. évi XXX. tc. 72. §-ának (1) és (3) - (7) bekezdésben foglalt rendelkezéseket jelenti ki irányadóknak.
Az (1) bekezdés az önkormányzati tisztviselőknek kártérítési felelősségét állapítja meg azokért a károkért, amelyeket cselekvés vagy mulasztás által, szándékosan vagy vétkes gondatlanságból jogtalanul vagy illetéktelenül okoztak.
A § mentesíti a tisztviselőt a kártérítés kötelezettsége alól akkor, amikor a károkozó cselekvést vagy mulasztást hivatali felsőbbségének jogos hatáskörében kiadott rendeletéből és ennek megfelelően követte el; tehát ha a felettes hatóság jogos hatáskörének megsértésével rendelkezett, az ilyen rendelkezés éppoly kevéssé mentesíti a tisztviselőt a kártérítési felelősség alól, mint ahogy nem mentesíti őt - az 1878:V. tc. 474. §-a szerint - a büntetőjogi következmények alól sem.
A § a székesfőváros önkormányzati tisztviselőinek fegyelmi felelősségére és a fegyelmi eljárásra az 1929:XXX. tc. IV. részének (75-94. §-ainak) hatályosságát állapítja meg, amit már az 1929:XXX. tc. 97. §-ának (2) bekezdése is kimondott.
Ennek a §-nak rendelkezései értelmében a székesfőváros vagyonának különös rendeltetéssel bíró részeit (alapok, alapítványok, üzemek, intézetek, közintézmények és közművek stb.), továbbá a székesfőváros kezelése és felügyelete alatt álló, de a székesfőváros tulajdonához nem tartozó és különös rendeltetéssel bíró vagyont, hacsak más jogszabály máskép nem intézkedik, ugyanolyan szabályok szerint kell kezelni, a székesfőváros vagyonát. E § az eddigi helyzettel szemben változást nem jelent.
Az 1872:XXXVI. tc. 97. §-a értelmében a főváros és a felügyelete alatt álló intézetek és alapok ingó és ingatlan vagyonát minden évben leltározni kell. Miután a székesfőváros ingatlan vagyonának évenként újból való felbecslése nagy és költséges munkával járna, a javaslat csak az ötévenkénti leltározást írja elő. Az ingatlanok évenkénti becslése felesleges, mert öt év alatt a becsértékben nagy eltolódás nem áll elő és ha az évenként bekövetkezett szaporodásokat és apadásokat az évi zárszámadáshoz csatolandó leltárban szabályszerűen keresztülvezetik, a vagyon állagát reálisan ki lehet mutatni.
A leltár készítési módjának, továbbá a leltározásnál és a leltár kiigazításánál követendő eljárásnak részletes szabályait a belügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértően rendelettel állapítja meg.
Az ingatlanokat rendszerint haszonbérbe, illetőleg bérbe kell adni, azonban ha a székesfőváros szükségleteinek ellátása, az ingatlanok különös rendeltetése, vagy jövedelmezősége szempontjából a házikezelés előnyösebbnek mutatkozik. A vagyon hasznosításának módját és feltételeit a törvényhatósági tanács állapítja meg, a hasznosítás tekintetében a polgármester intézkedik.
Az 1872:XXXVI. tc. 102. §-a szerint a készpénzek hasznosítása iránt a főváros szabályrendelettel intézkedik. Abból a célból, hogy a székesfőváros és a kezelése alatt álló alapok, valamint a gyámpénztár, intézetek és üzemek igen tekintélyes pénzkészletei gyümölcsöztetés végett a kellő biztonsággal helyeztessenek el, a javaslat kimondja, hogy pénzkészletet csakis a pénzintézeti központ tagjai sorába tartozó pénzintézeteknél lehet elhelyezni.
Az, hogy az egyes kúriákba tartozó pénzintézeteknél mily összegű pénzkészletet lehet elhelyezni, az állandóan változó gazdasági viszonyokra való tekintettel csak rendeletben szabályozható.
Vagyonelidegenítés és vagyonszerzés elhatározásánál azért kívánja a javaslat a törvényhatósági bizottság, illetőleg a törvényhatósági tanács névszerinti szavazását, mert ily kérdések gyakran nagy horderejűek. E részben az 1872:XXXVI. tc. 60. §-a is a határozatok érvényességét illetőleg külön kikötést írt elő.
A harmadik bekezdés rendelkezése lehetővé teszi, hogy az esetleg kínálkozó kedvező feltételek mellett valamely ingatlan sürgősen megszerezhető legyen olyankor is, amikor az idő rövidsége miatt a törvényhatósági bizottság vagy az törvényhatósági tanács kellő időben már össze nem hívható.
Ez a szakasz a székesfőváros szükségleteinek fedezésére szolgáló jövedelemforrásokat sorolja fel és megállapítja, hogy a főváros közszolgáltatásokat mily alapon vehet igénybe.
Ez a szakasz az eddigi helyzettel szemben változtatást nem létesít.
Ez a szakasz lehetővé teszi, hogy a székesfőváros szükségleteinek fedezésére a kezelése alatt álló gyámpénztár, alapok, alapítványok, intézetek és üzemek készpénzét is megfelelő kamat mellett és legfeljebb 500,000 pengő erejéig átmenetileg igénybe vehesse. Erre módot kell nyujtani, mert ezen az úton a törvényhatóság könnyebben egyszerűbben és előnyösebben jut a szükséges összeghez, mintha azért pénzintézethez kellene fordulnia.
A javaslatnak ez a §-a meghatározza a hitelátruházás kereteit, az évek óta érvényesített gyakorlatnak megfelelően megszünteti a pótkezelési időszakot és szabályként állapítja meg, hogy a költségvetési év végéig ki nem utalványozott hitel vagy hitelmaradvány elévül és azontúl fel nem használható, hacsak a következő évre zárszámadásilag fenn nem tartatott.
A hitelfenntartások kérdésének törvényes rendezése, illetőleg a hitelfenntartások korlátozása azért szükséges, mert a hitelfenntartások már évek hosszú sora óta százakra menő tételekben és igen nagy összegekkel szerepelnek a székesfővárosi zárszámadásokban.
A fenntartott hitelösszegek között nagy számmal szerepelnek olyan összegek is, amelyek annakidején nem beruházási célokra vagy közművekre létesítésére, hanem a legkülönbözőbb címeken folyó kiadásokra, kifizetetlen számlákra, nyugdíjakra stb. voltak szánva és a költségvetési évben fel nem használtattak.
Mindezeknél fogva szükséges, hogy a hitelfenntartások csak az építkezésekre és első felszerelésekre előirányzott hiteleknek a költségvetési évben fel nem használt részére korlátoztassanak. Ez a rendelkezés nem zárja ki azt, hogy a nagyobb beruházásokra több évi költségvetés terhére megosztottan felvett összegek a beruházás foganatosításáig, illetőleg a felhasználásig fenntartassanak és alapszerűleg kezeltessenek.
A zárszámadásnak és a vagyonmérlegnek a számvevőség által való elkészítésére a határidőt a számadási évet követő április hónap 15-ében kellett megállapítani, hogy ilymódon a törvényhatósági tanácsnak is kellő ideje legyen a zárszámadás megvizsgálására és javaslatának előterjesztésére és hogy a törvényhatósági bizottság közgyűlése is abba a helyzetbe jusson, hogy május hó 15-éig a zárszámadást megvizsgálhassa és elfogadása kérdésében határozhasson.
A harmadik rész III. fejezetéhez
E fejezet a pénzek és egyéb értékek kezelésével megbízottak számadási kötelezettségét állapítja meg, továbbá a pénzkezelő hivataloknak és a számadásoknak megvizsgálására, a számadók felmentésére, esetleg elmarasztalására, a számadó panaszjogára, a marasztaló határozatnak közadók módjára való behajtására és a kártérítési kötelezettségre vonatkozó szabályokat tartalmaz. E fontos kérdések korszerű szabályozásának hiánya eddig annál is inkább érezhető volt, mert az 1872:XXXVI. tc. e. részében, különösen pedig a számadókkal szemben a felelősség érvényesítése tekintetében megfelelő rendelkezéseket nem tartalmazott.
A harmadik rész V. fejezetéhez
A községi üzemek jogviszonyai eddig külön törvényben nem voltak szabályozva. Tekintettel arra, hogy a kormány a közeljövőben a közüzemek kérdését törvényhozási úton részletesen fogja szabályozni, a javaslat csak olyan részletek szabályozására szorítkozik amelyeknek szabályozása el nem odázható.
Az üzemek vagyonának egyenként és a székesfőváros többi vagyonától elkülönített kezelését az üzemi gazdálkodás különleges természete indokolja. E nélkül az üzem pénzügyi gazdálkodásának eredménye, jövedelmezősége sem volna elbírálható. A javaslat szerint az üzemek kezelésénél a kereskedelmi üzleteknél szokásos szabályok szerint kell eljárni. Ez a rendelkezés az üzemvitelben a szabad mozgást, az ügyletek egyszerű és gyors elintézését kívánja biztosítani. Gondoskodik a javaslat, hogy az egyes üzemek a székesfővárostól kapott beruházási és forgótőkéket, úgyszintén bármilyen szolgáltatást a megfelelő kamattal visszafizessék. A törvényhatósági bizottságnak erre vonatkozó eltérő rendelkezése csak kellően indokolt esetben foglalhat helyet. Ez a rendelkezés egyúttal orvosolni kívánja az ipar részéről a községi vállalatokkal szemben hangoztatott panaszt, hogy a községi üzemek a magánipari tevékenységgel szemben a községi ingyenes támogatások révén kedvezőbb helyzetben vannak.
Gondoskodik továbbá a javaslat az üzemekbe fektetett beruházások szükségszerű megújításáról, nehogy részben a székesfővárost károsodás érje. A székesfőváros vagyoni érdekeit kívánja biztosítani az a rendelkezés, hogy üzemet vagy vállalatot magánosokkal közösen csak a felénél nagyobb érdekeltségének biztosítása mellett létesíthet és tarthat fenn és már fennálló üzembe vagy vállalatba is csak ezzel a feltétellel léphet be. A javaslat szerint részvénytársaság alakjában ezután csak olyan üzemet lehet vezetni, amelynek a székesfőváros nem egyedüli tulajdonosa. E szabály alól kivételt a belügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg engedélyezhet. Tapasztalat szerint ugyanis a községi üzemeket részvénytársasági forma nélkül is éppen olyan jól el lehet vezetni, s az ily alakban vezetett üzemeknél sokkal megfelelőbben érvényesül az önkormányzat rendelkezési, felügyeleti és ellenőrzési jogköre.
Ez a szakasz az üzemi igazgatóság szervezetét, összeférhetetlenségét, felelősségét, újraalakítását állapítja meg. Elvként kimondja, hogy a nagy üzemeket külön-külön lehet kezelni, a rokoncélú és hasonló természetű üzemeket azonban lehetőleg egy üzemi igazgatóság alá kell rendelni. Ugyanis több hasonló rendeltetésű üzemnek egy igazgatóság alá helyezésével nemcsak a személyi járandóságoknál, hanem a dologi kiadásoknál (felszerelések, anyagbeszerzések stb.) is jelentékeny megtakarításokat lehet elérni és a mellett az üzemvezetésben a tervszerűség, egyöntetűség jobban érvényesíthető és az alkalmazottak munkabeosztása is előnyösebben történhetik. Az üzem igazgatóságának összeállításánál a törvényjavaslat az önkormányzati hatóságok közreműködését és befolyását biztosítja és az igazgatósági tagok összeférhetetlenségét, felelősségét akként állapítja meg, hogy az üzem eredményes működését illetéktelen befolyás ne veszélyeztesse.
A székesfővárosi üzemi alkalmazottak kereskedelmi alkalmazottak és így végül szolgálati és jogviszonyaik tekintetében a kereskedelmi alkalmazottakra érvényes jogszabályok az irányadók. Az üzem közérdekű rendeltetésénél fogva azonban szükségesnek mutatkozott, hogy a székesfőváros ettől eltérően szabályozhassa a szolgálati jogviszonyokat. Az üzem érdekeinek megóvása céljából szükséges volt olyan rendelkezést felvenni, amely megtiltja, hogy az üzemi vezetők és az üzemi alkalmazottak kereskedelmi ügyletek kötésével vagy közvetítésével foglalkozzanak vagy engedély nélkül mellékfoglalkozást űzzenek. Jogosulatlan érdekek érvényesülésének és az üzem rovására illetéktelen vagyoni előnyök szerzésének vet gátat az a rendelkezés, amely meghatározza azokat a rokonsági akadályokat, amelyek az üzemvezetők és az alkalmazottak körében az együttműködést kizárják.
A negyedik részhez
A felügyeleti jogkör hathatós gyakorlása a közigazgatás törvényességének elsőrendű biztosítéka, viszont kétségtelen, hogy a felügyeleti jogkörének esetleges egyoldalú és mértéktelen kiterjesztése veszélyeztetheti a felügyelet alatt álló hatóság törvényes jogkörét, tehát esetleg az önkormányzatot is.
A felügyeleti jogkörnek erélyes gyakorlását a közérdek követeli meg, viszont a kellő határon túlterjeszkedő felügyelet ellen az önkormányzati jog sértetlensége követel védelmet.
Amint nehéz a felügyeleti jogkör határát félreérthetetlen pontossággal megvonni, éppen úgy nehéz mind a két - néha ellentétes - érdeknek sértetlenségét biztosítani.
Ennek a kétféle érdeknek az egyensúlyát egyedül csak az alapelvek biztosíthatják, amelyek a kétféle jogkört gyakorló hatóságok - az állam és az önkormányzati testületek - működésére irányadók.
Kétségtelen ugyanis, hogy az egész közigazgatás - tehát az önkormányzati testületek közigazgatási működésének legapróbb részlete is - az állam céljának és érdekeinek minél tökéletesebb megvalósítását szolgálja, ami annyit jelent, hogy az önkormányzati igazgatás is az állam érdekében végzett, tehát állami igazgatás. Kétségtelen ez abból is, hogy az államhatalom - a törvényhozás - időnként majd több, majd kevesebb feladatot enged át az önkormányzatnak, tehát az önkormányzati jogkör terjedelmének tágítása vagy szűkítése a törvényhozás belátásától és elhatározásától függ.
Az önkormányzati testületek jogkörének a terjedelme kétségkívül fokmérője ugyan a politikai szabadságnak, ha azonban a törvényhozás korlátozza az önkormányzati jogkört, azt az önkormányzat sérelmének nem lehet minősíteni, mert ilyenről csak akkor lehetne szó, ha az önkormányzati testületek törvényben biztosított jogkörét a kormány csorbítaná.
Azt az elvet pedig, amely az önkormányzati testületek jogkörének megszabásánál irányadóul kell, hogy szolgáljon, egyedül és kizárólag a közérdek követelményéből kell levonnunk.
Szem előtt kell továbbá tartanunk azt is, hogy az önkormányzati szabadság az akaratkijelentés, az elhatározás szabadságában jut kifejezésre és ezt a szabadságot nem sérti és nem csorbítja az, ha a felügyeleti hatóság a legszigorúbban őrködik a fölött, hogy az önkormányzati testület kifejezett akarata pontosan és lelkiismeretesen hajtassék végre, más szóval: ha felügyeleti jogát a legerélyesebben gyakorolja.
Ezeket a szempontokat tartja szem előtt a javaslat negyedik része is és ha ettől néhány rendelekzésben némi eltérésre akadunk ennek az okát abban kell keresnünk, hogy az önkormányzati testületek gazdálkodása szoros összefüggésben áll az államháztartással és közvetlenül kihat az állampolgárok teherviselő képességére, ebből kifolyólag tehát néha elkerülhetetlen annak a biztosítása, hogy a kormány az egyes önkormányzati testületeket reákényszeríthesse azoknak az általános követelményeknek a megvalósítására, amelyet az államháztartás egyensúlyát is befolyásolják.
A § (1) és (2) bekezdése az általános közigazgatás körében a belügyminiszter, az egyes szakigazgatási kérdésekben az illetékes szakminiszter felügyeleti jogát állapítja meg általánosságban, ami eddig is így volt, és természetes, hogy máskép elgondolható is alig volna.
A (3) bekezdés szerint az illetékes miniszter a székesfővárostól felvilágosítást és jelentést kívánhat, és az iratok felterjesztését is követelheti, ami nélkül a felügyelet hatályos gyakorlása nem volna lehetséges.
A (4) bekezdés - az 1924:XXVI. tc. 20. §-ának rendelkezésével egybehangzóan - arra ad felhatalmazást a belügyminiszternek, hogy a székesfőváros közigazgatását és gazdasági működését saját kiküldött közegei vagy általa kiküldött más szakértők által megvizsgáltathassa, az (5) bekezdés pedig a háztartás, az intézetek, közintézmények, közművek és üzemek gazdálkodásának a megvizsgáltatására jogosítja fel a belügyminisztert, vagy vele egyetértve, a pénzügyminisztert. Mindezek a rendelkezések a felügyeleti jogkör természetes következményei.
A (6) bekezdés jogot ad a belügyminiszternek arra, hogy a székesfővárost igazgatási szervezetének kiegészítésére vagy személyzeti létszámának apasztására vagy gazdálkodásának, pénzkezelésének és számvitelének szabályozására utasítsa.
Az igazgatási szervezet kiegészítésére vonatkozó utasítás csak akkor volna elképzelhető, ha a székesfőváros igazgatása körébe tartozó valamely ügyággal szemben olyan szűkkeblű álláspontra helyezkednék, ami - a közérdek megóvása szempontjából - a szükséges szervezet kiépítésére való kényszerítést tenné szükségessé. Ilyen szükség alig tételezhető ugyan fel, azonban az ilyen esetről való gondoskodás mégsem teljesen felesleges.
Semminemű veszedelmet nem rejt magában az önkormányzatra, sőt a közérdek szempontjából egyenesen kívánatosnak minősíthető az a felhatalmazás, hogy a belügyminiszter a székesfővárost gazdálkodásának, pénzkezelésének és számvitelének megfelelő szabályozására utasíthatja, amire - természetesen - csak akkor kerülne a sor, ha ebben a tekintetben a belügyminiszter valaminő hiányt észlelne.
A személyzeti létszám apasztásának a megkövetelhetése az egyetlen olyan felhatalmazás, amely az autonóm szabad rendelkezési jog szempontjából sérelmesnek volna minősíthető.
Nem képzelhető el azonban, hogy legyen valaha olyan belügyminiszter, aki a létszámapasztást a székesfővárosi közigazgatás érdekeinek a félretételével és a gazdasági követelmények kényszere nélkül követelné. Ez a rendelkezés tehát, amely a többi törvényhatóság háztartásának rendezésével kapcsolatban kétségkívül ezekkel szemben szintén érvényesülni fog, a végső szükség esetére biztosítja az a jogalap, amely az ilyen irányú követelmények teljesülésére is lehetőséget nyujt.
A § (1) bekezdése azokat a határozatokat sorolja fel, amelyeket csak a kormány jóváhagyása után hajthatók végre.
A § (2) bekezdése a jóváhagyás kérdésében való döntés határidejét 60 napban állapítja meg az eddigi 40 nap helyett, ami abból a tapasztalatból eredt, hogy a 40 napi határidő, különösen olyan ügyekben, amelyek több minisztérium állásfoglalását teszik szükségessé, nem elegendő.
A § (3) bekezdése végül felterjesztési jogot biztosít a főpolgármester részére a törvényhatósági bizottságnak, továbbá az intézőtanácsnak, végül a polgármesternek minden közérdekű ügyben hozott határozata ellen.
Ez a rendelkezés a főpolgármesternek hasonló jogot kíván adni, mint az 1886:XXI. tc. 54. §-ának k) pontja a főispánoknak; a felterjesztéssel megtámadható határozatok körét azonban szélesebbre terjeszti ki, amennyiben nemcsak a törvényhatósági bizottság határozatai ellen enged elterjesztést és minden közérdekű ügyben hozott határozat ellen helyt ad annak, tekintet nélkül arra, hogy sért-e az törvényt, miniszteri rendeletet, avagy állami érdeket.
A szabályrendelet-alkotás a törvényhatóság egyik legfontosabb feladata, mert azzal saját belügyeinek szabályozására általános szabályt teremt, amely az azonos ügyek intézésénél kivétel nélkül irányadó, míg az egyes ügyekben hozott határozat, bárminő nagyfontosságú elvi kérdést dönt is el, semminemű kötelező hatállyal nincs más ügyekre.
Természetes tehát, hogy az ilyen állandó jellegű jogszabály csak a tárgya szerint illetékes miniszter jóváhagyása után válhatik hatályossá.
A § különbséget tesz a szabályrendeletek közt a szerint, amint azok megalkotása a törvényhatóság szabad elhatározásától függ, avagy megalkotásukat törvény rendeli el. Az előbbiek kevésbbé fontosak, és ezért a jóváhagyásra hivatott miniszter ezeket csak törvényesség szempontjából veheti felülvizsgálat alá, célszerűség szempontjából pedig csak azokat a rendelkezéseiket, amelyeket fellebbezéssel támadtak meg. A belügyminiszternek jogot ad azonban a § (2) bekezdése, hogy az ilyen szabályrendeleteket vagyonfelügyeleti szempontból is felülvizsgálja. A felülvizsgálatra hivatott miniszter aztán a most említett csoportba tartozó szabályrendeletét jóváhagyja vagy attól a jóváhagyást indokolt határozatban megtagadja.
Azokkal a szabályrendeletekkel szemben ellenben, amelyeknek megalkotását törvény teszi kötelezővé, a miniszter módosításokat, egyes rendelkezések kihagyását vagy a hiányok pótlását kívánhatja meg; sőt arra az esetre, ha a törvényhatóság a megszabott határidőre egyáltalában nem alkotja meg az ilyen szabályrendeletet vagy nem módosítja azt a miniszter kívánságainak megfelelően, vagy ha a szabályrendelet a módosítás után sem felel meg rendeltetésének, feljogosítja a javaslat a minisztert, hogy rendelet útján intézkedjék, amely rendelet azonban csak addig marad hatályban, amíg a törvényhatóság olyan szabályrendeletet nem alkot, amelyet a miniszter jóváhagyásával megerősít.
Ezt a megkülönböztetést az a körülmény indokolja, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben a törvény a szabályrendelet alkotását elrendelte, maga a törvényhozás állapította meg, hogy szabályrendeletre szükség van, tehát ilyen ügyekben a jogszabálynak létre kell jönnie akkor is, ha a törvényhatóság szabályrendelet-alkotási jogával nem kívánna is élni, vagy ha ezt a jogát olyan módon gyakorolná, amely a célnak vagy a közérdeknek nem felelne meg.
Ezek a rendelkezések különben lényegileg egyezők a törvényhatósági szabályrendeletek felülvizsgálása kérdésében az 1886:XXI. tc. 12. §-ában foglalt rendelkezésekkel.
A ma hatályban álló jogszabályaink nem ismerik a törvényhatósági szabályrendeletek hallgatólagos jóváhagyását, ami lehetőséget ad arra, hogy a miniszter - pusztán a határozat elodázásával - útját vágja a törvényhatóság akarata érvényesülésének. Az 1886:XXII. tc. 28. §-a ebben a tekintetben hatályos védelmét nyujt a községeknek, amely védelmet a szakasz (4) bekezdése most Budapest székesfőváros törvényhatóságára is kiterjeszteni kíván.
A mai törvény nem gondoskodik arról, hogy ha a törvényhatósági szabályrendelet törvénnyel vagy miniszteri rendelettel ellentétbe került, a szabályrendelet módosítására vagy hatályon kívül helyezésére a törvényhatóság szorítható legyen, mint ahogy erre a községi szabályrendeletekkel szemben az 1886:XXII. tc. 29. §-a módot és lehetőséget nyujt. Ezt a hiányt kívánja pótolni a § (5) bekezdése, amely arról is gondoskodik, hogy a miniszter sérelmesnek vélt határozata ellen a törvényhatóság közigazgatási bírósági panasz útján kereshessen orvoslást.
A törvényjavaslatnak a költségvetés és a zárszámadás felülvizsgálására vonatkozó rendelkezései lényegileg egyezők az 1927:V. tc. 42. és 46. §-aival. Eltérés csak abban van, hogy a javaslat szerint a költségvetéshez a törvényhatósági tanács és a polgármester javaslatát és a kisebbség esetleges különvéleményét is csatolni kell. Ez a kiegészítő rendelkezés azért szükséges, hogy a felügyelő hatóság értesülést szerezhessen a kisebbségnek esetleg alappal bíró aggályai felől és így azokat is mérlegelés tárgyává tehesse a költségvetés és zárszámadás felülvizsgálata során.
E szakasz értelmében önálló városi közszolgáltatások behozatalához, kölcsönök felvételéhez és kölcsönkötvények kibocsátásához, továbbá üzemnek részvénytársasági alakban való létesítéséhez, illetőleg folytatásához a belügyminiszternek a pénzügyminiszterrel egyetértően megadott engedélye szükséges. Ezekben az ügyekben azért szükséges a kormányhatóság hozzájárulása, mert az önálló városi adók behozatalánál az államkincstár közvetlenül érdekelve van, kölcsönök felvételének és kölcsönkötvények kibocsátásának engedélyezésénél pedig a magasabb pénzügyi szempontokat is mérlegelni kell.
A miniszter (kormány) vagy bármely kormányközeg rendelete, határozata vagy intézkedése értheti a törvényhatóságnak érdekeit, de sértheti törvényes jogkörét vagy e nélkül is azért lehet sérelmes, mert törvénybe vagy más törvényes jogszabályba ütközik.
A törvényhatóság érdekeit sértő rendelet, határozat vagy intézkedés az lesz, amely a helyi viszonyokhoz képest káros vagy éppen kivihetetlen. Ez ellen ez a § - a mai jogállapotnak megfelelően - felírási jogot biztosít.
Súlyosabb az eset, ha olyan rendeletről, határozatról vagy intézkedésről van szó, amely a törvényhatóság hatáskörét sérti vagy amely egyébként ütközik törvénybe vagy törvényes jogszabályba.
Az ilyen rendelet stb. ellen az 1907:LX. tc. biztosít közigazgatási bírósági jogvédelmet és részletesen szabályozza ennek az úgynevezett garanciális panasznak az érvényesítési módját.
A törvényhatósági bizottság az állami igazgatás legfontosabb részének ellátására hivatott önkormányzati szerv, amelynek ennélfogva mindenkor működésre képesnek és alkalmasnak kell lennie. Ha tehát bekövetkeznék az, hogy a törvényhatósági bizottság a működésre nem képes, mert állandóan munkaképtelenné vált, vagy az állami igazgatás alkotmányosságát biztosító törvényekkel vagy a törvény alapján kibocsátott rendeletekkel nyíltan szembehelyezkedik, végül ha működésének iránya veszélyezteti a város gazdasági helyzetét, módot és lehetőséget kell nyujtani az állami igazgatás zavartalan menetéért elsősorban felelős kormánynak arra, hogy az állami igazgatás rendjét és összhangját veszélyeztető törvényhatósági bizottságot ideiglenesen kikapcsolhassa a közigazgatás szervezetéből és újraalakítása útján igyekezzék olyan törvényhatósági bizottságot teremteni, amely az állami és az önkormányzati igazgatás körében reá váró nagy feladatoknak megfelelni akar és tud is.
Ez a szempont vezette a törvényhozást arra az elhatározásra, hogy az 1920:IX. tc. 23. §-ában, majd az 1924:XXVI.t.-c. 19. §-ában legelőször Budapest székesfőváros, majd az 1929. évi XXX. tc. 36. §-ában valamennyi többi törvényhatóság bizottságaival szemben biztosította a kormánynak a feloszlatási jogot.
Ez a jog kétségkívül az önkormányzat jelentékeny megszorítását jelenti. Minthogy pedig ezt a jogot sem a kormány nem kívánta az önkormányzati jogkör megszorítása végett megszerezni, sem a törvényhozás nem akarta az ilyen célból megadni, biztosítékokról kellett gondoskodni arra nézve, hogy ez a jog egyedül és kizárólag az állam magasabb érdekeinek a megóvása és biztosítása céljából legyen igénybe vehető és gyakorolható.
Szorosan körül van bástyázva elsősorban az a jogalap, amely a feloszlatás indokául szolgálhat.
A feloszlatás közhírrétételének és az országgyűléshez bejelentésének a kötelezettsége az a második biztosíték, amely a közvélemény tájékoztatása és a parlamenti felelősség felidézése által nyujt megnyugvást abban a tekintetben, hogy ezzel a jogával a minisztérium csak valóban komoly szükség esetében fog élni.
Még nyomósabb biztosíték a közigazgatási bírósági panasz, amely a feloszlatás okának törvényszerűségét a független és pártatlan bíróság megítélése alá bocsátja.
A közigazgatási bírósági panasz előterjesztésének az elhatározására is alkalmat biztosít a javaslat (4) bekezdése azzal, hogy a polgármester hivatalból köteles összehívni a törvényhatósági bizottságot a feloszlató miniszteri rendelet közhírrétételétől számított nyolcadik napon, tehát egy meghatározott időre annak az elhatározása végett, hogy kíván-e panasszal élni a miniszter feloszlató rendelete ellen.
További biztosíték a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a feloszlatás esetében az új törvényhatósági bizottságot hat hónap alatt ismét meg kell alakítani és az új választást két évre csak abban az esetben lehet elhalasztani, ha az új törvényhatósági bizottságot az új választástól számított egy év alatt ismét fel kellett oszlatni, ami azt bizonyítaná, hogy a kedélyek lecsillapulására a hat hónap nem volt elegendő.
E rendelkezések - az 1929:XXX. tc. 36. §-ával egyezően - azokat az intézkedéseket ölelik fel, amelyek feloszlatás esetében a közigazgatás zavartalan menetének biztosítása végett feltétlenül szükségesek, de amelyek viszont arra is alkalmasak, hogy megóvják a törvényhatósági bizottság hatáskörét olyan kérdésekben (a tisztviselők választása és új adók kivetése), amelyekben a döntést a feltétlen szükségesség nem teszi elkerülhetetlenné.
Az 1929:XXX. tc. 43. §-ának (1) bekezdése az örökös tagok legfeljebb felerészének választását bízza a régi törvényhatósági bizottságra, a másik felerészének megválasztását pedig az új törvényhatósági bizottságnak tartja fenn. Ezzel szemben a javaslat 100. §-a a 32 örökös tag közül 22-nek megválasztását bízza a régi törvényhatósági bizottságra. Ennek az eltérésnek az indoka az, hogy míg a többi törvényhatóságnak a bizottsága szűk választójog alapján jött létre - tehát Budapesten a mai és az új törvény alapján összeülő törvényhatósági bizottság közt lényeges különbség nem lesz. Ha pedig az összetétel tekintetében nincs különbség, méltányos, hogy a nagyobb taglétszámú régi törvényhatósági bizottság nagyobb mértékben részesüljön az örökös tagok kiválasztásában is a már kisebb taglétszámmal megalakuló új törvényhatósági bizottságnál.
A (2) bekezdés személy szerint fenntartja azoknak a törvényhatósági tisztviselőknek az ülési és szavazati jogát, akiket ez a javaslat 24. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint nem illetne meg, feltéve természetesen, hogy ugyanolyan állásra ismét alkalmaztatnak, és mindaddig, amíg az 1924:XXVI. tc. 14. §-a (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt állások, illetőleg hivatali beosztás valamelyikét betöltik. Megtartja tehát saját személyére nézve a bizottsági tagságot az is, akit a tisztújításkor nem a régi állásra, hanem olyan más állásra alkalmaznak, amelyet az 1924:XXVI. tc. 14. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint az ülési és szavazati jog szintén megilletett.
A közjognak szerzett alanyi joggá minősítése főleg azért történik, nehogy valamely tisztviselőnek a személyére vonatkozó jogvesztése hivatali tekintélyének alábbszállását eredményezhesse.
Az a rendelkezés ugyanis, hogy a tisztviselő, akit nem választanak meg újra, végelbánás alá csak annak az időnek elteltével vonható, ameddig korábbi megbízatása tart, addig pedig - teljes illetményével, amelyekhez a pótlék természetesen nem számítható - ideiglenes szolgálatonkívüli viszonyba kerül, két irányban jelent előnyt a tiszviselőkre, egyfelől abban a tekintetben, hogy jelenlegi megbízatásának lejártáig - bár szolgálatot nem teljesít - fizetését, nem pedig az esetleg jóval csekélyebb összegű nyugdíját kapja, másfelől abban, hogy a végelbánás bekövetkeztéig eltelő szolgálatonkívüli idő is beszámít szolgálat idejébe és növeli nyugdíjigényét, ami annak a szándéknak a biztosítása, hogy a tisztviselői megbízásból származó közjogi igénye szerzett magánjogként tartassék tiszteletben, vagyis hogy a tisztviselőt az időközben létrejött törvény rendelkezéséből kifolyólag semminő anyagi joghátrány ne érje.
Természetes, hogy amint eddig sem volt köteles a tisztviselő a tisztújításkor pályázni, ezt a kötelezettségét a javaslat sem állapítja meg és így a tisztviselővel szemben az a körülmény, hogy azért nem volt megválasztható, mert nem is pályázott, a törvényben megállapított jogai és igényei tekintetében nem okoz különbséget.
Az (5) bekezdésnek a kerüli előljárókra vonatkozó rendelkezését az a változott helyzet indokolja, hogy a kerüli előljárói minőség a jövőben hivatali beosztás lesz, a jelenlegi kerületi előljárók jogállásáról tehát világosan rendelkezni kellett.
Abból az általános jogelvből, hogy a szabályrendelet törvénnyel nem ellenkezhetik, következik, hogy a szabályrendeletnek az a rendelkezése, amely a - bár később keletkezett - törvénnyel ellentétbe kerül, nem érvényesülhet az egyes konkrét ügyekben még akkor sem, ha a cselekmény megtörténte idejében a szabályrendeleti rendelkezés volt hatályos.
Ebből szükségképpen következik a §-nak egyrészt az a rendelkezése, hogy ezeket a szabályrendeleteket záros határidő alatt át kell dolgozni és a törvény rendelkezéseivel összhangban kell hozni, másrészt az, hogy a szabályrendeleteknek ilyen ellentétes rendelkezései a törvény hatálybalépte napjától kezdve nem érvényesülhetnek többé, mégpedig akkor sem, ha a szabályrendeletek még nincsenek átdolgozva.
Egyetlen kivételt enged ennek a szakasznak (2) bekezdése azokra az ügyekre nézve, amelyekben a törvény hatálybalépte idejében már volt első, esetleg másodfokú határozat is, ha azok jogorvoslat következtében, tehát nemhivatalos felülvizsgálat útján kerülnek elbírálás alá. Ennek a rendelkezésnek az indoka az, hogy ha valamely ügy a hatósági intézkedésnek már előrehaladottabb állapotában van, annak végleges eldöntése ne történjék más jogszabály szemelőtt tartásával, mint amely az elsőfokú határozat meghozatala idejében hatályban állott és amelyet a felek is egyedül tekinthettek irányadóul akkor, amikor igényeiket érvényesítették vagy jogorvoslataikat használták.
E szakasz (1) bekezdésének a) és b) pontja összefoglalja azokat a hatásköri változásokat, amelyek a törvény rendelkezései következtében beállanak.
Az a) pont egészen világosan elkülöníti a törvényhatósági bizottság és az intézőtanács hatáskörét, úgyhoz e körül vita ne támadhasson.
Minthogy az eddigi tanács teljesen megszűnik, rendelkezni kell azoknak az ügyeknek a hatóságáról, amelyek eddig a tanács hatáskörébe tartoztak. Erről intézkedik az (1) bekezdés b) pontja általánosságban.
Általánosságban - némileg eltérően az 1929:XXX. tc. 44. §-ának (1) bekezdésétől, amely valamennyi olyan ügyet, amelyek eddig a városi tanács hatáskörébe tartoztak, kivétel nélkül a polgármester hatáskörébe utal - kivételt tesz azokra az ügyekre, amelyeknek intézését maga ez a javaslat bízza az intézőtanácsra. Ezek olyan háztartási ügyek, amelyeket indokoltnak látszott testületi szerv hatáskörébe utalni.
A (2) bekezdés a tanács megszűnését állapítja meg.
A testületi szerveknek kétségkívül nagy előnyük, hogy a vitás kérdések megvitatása, tehát minden oldalról való megvilágítása és mérlegelése nagyobb biztosítékot nyujt az ügyek helyes eldöntésére. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a testületi szerv működése sokkal lassúbb, nehézkesebb. E mellett a testületi szerv által hozott határozatért a felelősség is alábbszáll, néha teljesen elenyészik.
Ezért fordul az irányzat közigazgatási ügyekben a testületi hatóságok kiküszöbölése felé és helyükbe egyéni hatóságok alkalmazására, amelyek lehetővé teszik a gyorsabb intézkedést, személyes felelősségük pedig biztosítékot nyujt arra, hogy eljárásukban a lelkiismeretes megfontolás fogja szaktudásukat támogatni.
Mindez a körülmény szolgált indokul arra, hogy a javaslat is a tanács megszüntetése mellett foglalt állást és a korábban testületi hatáskörbe utalt ügyek túlnyomó nagy részét egyéni hatósághoz: a polgármesterhez utalja.
Ez a § nem érinti azokat az általános rendelkezéseket, amelyeket a jogorvoslatok nemei, igénybevételük és az igénybevételükre való jogosultság előterjesztésük helye, módja, ideje és hatályuk tekintetében az 1929:XXX. tc. 46-56. §-ai megállapítanak, amit a szakasz (4) bekezdése kifejezetten is kimond.
A (1) bekezdés annyiban tér el az 1929:XXX. tc. 57. §-ának 2. a) pontjától, amennyiben a kerületi előljárók valamennyi határozatát - tekintet nélkül arra, hogy azok közérdekű kérdésekre, avagy egyesek magánérdekű ügyeire vonatkoznak-e - a polgármester másodfokú elbírálása alá utalják, ami az ügyek gyorsabb eldöntése végett és főleg azért történik, mert a kerületi előljárók elsőfokú elbírálása körébe utalt ügyek túlnyomórészben egyeseknek a konkrét ügyei és még a közérdeket érintő kérdések is rendszerint az egyesek konkrét ügyeiként kerülnek döntés alá.
A (2) bekezdésnek azok a rendelkezései, hogy építési és építésrendőri ügyekben a polgármester elsőfokú határozatának másodfokú elbírálása a fővárosi közmunkák tanácsa hivatott, teljes összhangban áll az 1929:XXX. tc. 58. §-a (4) bekezdésének azzal a rendelkezésével, amely szerint a fővárosi közmunkák tanácsának hatásköre érintetlen marad. A (2) bekezdésben említett az az ügycsoport, amelyet szabályrendelet utalt vagy utal ezután a polgármester hatáskörébe, illetőleg amelyet szabályrendelet utalt eddig a tanács hatáskörébe, túlnyomórészt olyan, a székesfőváros háztartásával kapcsolatos ügyekből áll, amelyeket egyrészt kisebb jelentőségük miatt, másrészt nagy számuknál fogva sem volna indokolt a minisztérium másodfokú elbírálása alá bocsátani. A (2) bekezdésnek az a rendelkezése pedig, hogy a polgármesternek, a törvényhatóság intézőtanácsának, valamint közgyűlésének határozata ellen a miniszterhez, illetőleg a közigazgatási bírósághoz van helye jogorvoslatnak, megegyezik az 1929:XXX. tc. 57. §-ának 2. b) pontjával. Természetesen hatályos a most említett pontnak az a rendelkezése is, hogy azokban az ügyekben, amelyekben a közigazgatási bíróság előtti elbírálásnak van helye, már az elsőfokú határozat ellen, tehát a miniszter mellőzésével van helye panasznak a közigazgatási bírósághoz.
Az 1929:XXX. tc. 47. §-ának (3) bekezdése egyszerűen érintetlenül hagyja a törvényeknek azokat a rendelkezéseit, amelyek a főispánnak (főpolgármesternek) stb. fellebbezési és felterjesztési jogot biztosítanak.
A 103. § (3) bekezdése ezeket a rendelekzéseket nem érinti, hanem azokat kibővíti, amennyiben a törvényhatósági bizottság, valamint a törvényhatósági tanács bármely határozata ellen jogorvoslati jogot biztosít:
a) a főpolgármesternek feltétlenül, tehát olyan esetben is, amikor a kérdéses határozat hozatalakor nem ő elnökölt;
b) az elnöknek, ha nem a főpolgármester volt is - ami eddig nem volt biztosítva;
c) a tiszti főügyésznek.
A jogorvoslati jognak ez a szabatos és némileg kiterjesztő megállapítása a közérdek minél hatályosabb védelmét célozza.
A törvényben elrendelt szervezeti változásokkal kapcsolatosan gondoskodni kell elsősorban az üzemi igazgatóságok újjászervezéséről, amelyet a törvényjavaslat értelmében a törvényhatósági bizottság újjáalakításától számított három hónap alatt kell keresztülvinni.
A törvényjavaslatnak az a rendelkezése, amely az üzemi igazgatóságok megbízásának időtartamát hat évben szabja meg, a törvényhatósági bizottság hat évenkénti megújításával kapcsolatos. Természetes ugyanis, hogy a törvényhatósági bizottságnak minden újra alakítása alkalmával meg kell adni a módot arra, hogy kiválaszthassa azokat, akiket a székesfőváros gazdasági életében olyan nagyfontosságú szerepet betöltő tényezőknek, az üzemeknek az irányításával megbízni kíván.
Káros rendszertelenségnek és az egyöntetűség hiányának kíván véget vetni és az üzemvitelt a törvényes mederbe kívánja terelni a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a törvényhatósági bizottság az üzemek végleges alkalmazottainak egységes szolgálati és illetményszabályzatát, valamint nyugdíj- és nyugbérszabályzatát - a székesfőváros tisztviselőire és alkalmazottaira nézve érvényes szabályzatok szem előtt tartásával - a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt megalkotni köteles.
Ez a szakasz megjelöli azokat a korábbi törvényeket, illetőleg ezeknek azokat a rendelkezéseit, amelyek a javaslat törvénnyé váltával hatályukat vesztik.
Teljesen hatályukat vesztik a Budapest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendelkezéséről szóló 1872:XXXVI. tc., továbbá az ennek utolsó módosításáról, illetőleg a székesfőváros törvényhatósági bizottságának újjászervezéséről szóló 1924:XXVI. tc. és az ennek kiegészítéséről rendelkező 1925:XVII. törvénycikk.
A Budapest székesfőváros kerületi előljáróságairól szóló 1893:XXXIII. törvénycikknek ezek hatáskörét megállapító rendelkezései érintetlenül maradnak, mindamellett azzal a változtatással, hogy ahol ez a törvény, valamint a kerületi előljáróságok hatásköréről rendelkező más jogszabály ezek hatáskörét állapítja meg, a „kerületi előljáróság” helyett mindig a „kerületi előljárót” kell érteni.
A kerületi előljáróság ugyanis eddig sem volt testületi, hanem egyéni hatóság, megjelölésére tehát az „előljáróság” kifejezést, amely testületi szervre utal, eddig is helytelenül használják a jogszabályok.
Az 1870:X. törvénycikknek 26. §-áz, amely a székesfőváros egyes közmunkáinak ellátásáról és költségeik fedezéséről rendelkezett, mint ma már elavultat, kifejezetten is hatályon kívül kellett helyezni.
Az 1876:XXVIII. törvénycikknek a székesfővárosi községi iskolaszékekről rendelkező 16. §-a hatályon kívül helyezését ugyancsak az elavultsága teszi megokolttá.
A dolog természeténél fogva megállapítja végül a szakasz (4) bekezdése azt a magától értetődő rendelkezést, hogy a jogszabályoknak mindazok a rendelkezései, amelyek a törvénnyé váló javaslat, tehát a későbbi törvény rendelkezéseivel ellenkeznének vagy ezektől elvesztett törvény egyes §-aira hivatkoznak, ezek helyett ennek a törvénynek a megfelelő rendelkezéseit kell érteni.
A törvény egyes rendelkezéseinek, pl. a törvényhatósági bizottság újjáalakításának életbeléptetése hosszabb időt igénylő előmunkálatok elvégzését, pl. a névjegyzékek elkészítését teszi elkerülhetetlenné. Ezért nem léphet az egész törvény nyomban kihirdetése napján hatályba, hanem az életbeléptetés idejének megállapítására a minisztérium kap felhatalmazást.
