Az igazságszolgáltatás munkaterhe egyre rohamosan növekszik. Ezzel szemben az igazságügyi személyzet létszámát emelni nem lehet, sőt a pénzügyi és gazdasági viszonyok következtében az igazságügyi személyzetet fokozatosan csökkenteni vagyunk kénytelenek. Ilyen körülmények között gondoskodni kell arról, hogy a bíróságok eljárásának módosításával a fokozott munkaterhet csökkentett számú személyzet is képes legyen ellátni. Ez a fő célja ennek a törvényjavaslatnak.
I. A polgári eljárás egyszerűsítése terén már a háború kitörése óta többrendbeli intézkedés történt részben törvényhozási, részben rendeleti úton. Az ítélőtáblai fellebbezési tanácsok tagjai számának ötről háromra való leszállítása, majd a törvényszéki egyesbíráskodás meghonosítása, a perbeli értékhatárok folytonos emelése, a szóbeliség és közvetlenség elveinek lazítása, a törvényszéki eljárásban a jegyzőkönyvvezető kötelező alkalmazásának megszüntetése és sok más rendelkezés törekedett arra, hogy a bíróságok egyre növekedő munkájukat elvégezhessék. Az erre vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket az 1925:VIII. törvénycikk tartalmazza. Mindezek a rendelkezések azonban alig mutatkoznak elegendőknek arra, hogy a bíróságok mostani személyzete nagy erőfeszítéssel elvégezhesse az egyre szaporodó munkát, és még kevésbbé elegendők arra, hogy az igazságügyi személyzet létszámát csökkenteni is lehessen. E célra további egyszerűsítésekre van szükség. Az egyszerűsítést célzó egyes rendelkezések részletes fejtegetését az egyes szakaszokhoz készített részletes indokolás tartalmazza.
II. Ami a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítését illeti, e tekintetben törvényhozásunk az alkotmányos élet visszaállása után azonnal intézkedéseket tett. Az 1921:XXIX. törvénycikk kizárólag a rendkívüli viszonyok hatása alatt összetorlódott bírósági munkateher könnyítésére és főleg az elsőfokú büntetőbíráskodás egyszerűsítésére irányult. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek és az 1928:X. törvénycikk messzebbmenő egyszerűsítéseket tett, különösen abban, hogy a perorvoslati eljárás körére is kiterjedő újításokat létesített. E két törvény alapján az igazságügyi hatóságok sikerrel küzdöttek meg a rendkívüli munkateherrel és ezidőszerint az ügyintézés ismét normális mederbe jutott.
Még mindig lehet kifogást tenni azonban büntető igazságszolgáltatásunk ellen mind a gyorsaság, mind az egyszerűség, mind az olcsóság szempontjából. Ezek a kifogások csak közvetve fakadnak abból a törekvésből, hogy az államháztartás terhein könnyíteni kell, bár ez a szempont a magyar államnak jelenlegi súlyos pénzügyi helyzetében kétségtelenül nagyjelentőségű. A büntető igazságszolgáltatás terén azonban a szorosan vett igazságügyi szempontok közvetlenül is a mai eljárás javítását követelik. Az igazságügyi szempontok a büntető eljárás terén találkoznak a pénzügyi szempontokkal. A büntetés értéke szempontjából rendkívüli fontosságú ugyanis, hogy az a bűncselekményt lehetőleg nyomon kövesse. A gyors és hatályos megtorlás megnyugtatja az egész társadalmat és megfelelő esetekben alkalmas lehet arra, hogy az elítéltet ismét jó útra terelje. A legmagasabbrendű közérdek követelménye tehát, hogy a büntető eljárás necsak alapos legyen, ne csupán az igazságos ítélkezés biztosítékait nyujtsa, hanem egyúttal gyors is legyen. Egyfelől a komolytalan ügyeknek és a felesleges perszakoknak kiküszöbölésére, másfelől a nem okvetlenül szükséges bírói munka közvetlen csökkentésére és a perorvoslatoknak kellő hatályok közé szorítására kell törekedni. Igy lehet elérni a büntető eljárásnak a komoly ügyekre és ezekben is a lényegre koncentrálását, ami az eljárás gyorsítását, egyúttal pedig a büntető igazságszolgáltatás olcsóbbá válását eredményezi. Minthogy pedig a büntető igazságszolgáltatás költségeit a dolog természetéhez képest jórészt az államkincstár viseli, így a szorosan igazságügyi szempontból történő javítás az államkincstár terheinek is könnyítésére vezet.
A büntető eljárás komolyságának fokozására irányulnak a javaslatnak azok az intézkedései, melyek a magánvád gyakorlásának könnyelmű és szakszerűtlenségét kívánják csökkenteni egyfelől a kötelező ügyvédi képviselet rendszerének bizonyos körben meghonosításával, másfelől törvénykezési illeték behozásával. Ezek a tervezett intézkedések előreláthatólag alkalmasak lesznek arra, hogy a magánvádlót komoly megfontolásra indítsák, mielőtt panaszával bírósághoz fordulna. Nem mulasztja el a javaslat azonban arról is gondoskodni, hogy ezek az intézkedések ne tegyék lehetetlenné vagyontalan egyének számára magánvádra üldözendő bűncselekmények eseteiben az állam büntető hatalmának gyakorlását és a büntetésben rejlő elégtétel megszerzését. A magánvád megfontoltságát kívánja előmozdítani, hogy a magánvádra nem szegénységi jogon folyó eljárás során a bűnügyi költséget az államkincstár a mai jogállapottól eltérően nem előlegezi s a nyilván alaptalanul bejelentett bizonyíték felvételével járó költséget abban az esetben is az ily költségre okot adó személy viseli, akit különben a bűnügyi költség nem terhelne. A bírói eljárás komolyságát kívánja fokozni a javaslat azzal is, hogy megengedi a kir. ügyészségnek a vádemelés mellőzését minden olyan esetben, amikor valakit több bűncselekmény gyanúja terhel és ezek közül egynek vagy többnek letárgyalása esetében a kiszabott büntetés előreláthatólag olyan jelentékeny lehet, hogy a többi bűncselekmény elbírálása a közérdek szempontjából közömbösnek s így céltalannak tekinthető. A büntető bíróságnak nem szorosan büntetőjogi természetű eljárását is komolyabbá törekszik tenni a javaslat azzal, hogy a sajtó-helyreigazítási panaszt kötelező ügyvédi képviselethez köti, a büntetőeljárás során érvényesített magánjogi igényt pedig - ideértve a nemvagyoni kár címén követelt vagyoni elégtételt is - az ügyvédi képviselet tekintetében egyenlősíti a polgári bíróság előtti érvényesítéssel. Végül a bíróküldési indítvány bizonyos eseteiben a halasztó hatály megszüntetése és a nyilván alaptalan ily indítvány miatt pénzbírság alkalmazásának megengedése is alkalmas arra, hogy ily indítványt csak komoly okból terjesszenek elő.
A perszakaszok csökkentése terén nagyjelentőségű lépést tett már az 1921:XXIX. törvénycikk, amikor a vádirat ellen intézhető kifogás rendszerét az egyesbírósági eljárásból kiküszöbölte. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az intézkedés semmiféle hátránnyal nem járt és célját elérte, amennyiben az eljárás gyorsításához jelentékenyen hozzájárult. Ezt a rendszert kívánja a javaslat kiterjeszteni s bűnügyek egész területén, tehát a törvényszék tanácsa elé tartozó bűncselekmények miatt folyamatba tett ügyekre is, természetesen azokkal a rendelkezésekkel együtt, amelyek lehetővé teszik, hogy előreláthatóan célra nem vezető vád esetében a főtárgyalást mellőzni lehessen, magánvád esetében pedig a bíróság minden esetben ellenőrizhesse, hogy a vád komolysága elegendő-e a terheltre kétségtelenül nagy hátrányt jelentő nyilvános főtárgyalás elrendeléséhez.
A perorvoslatok kellő határok közé szorítása terén az 1928:X. törvénycikk tört utat az egyesbírsógági ügyekben hozott másodfokú ítéletek ellen használható semmisségi panasz korlátozásával. A javaslat a jársábírósági eljárásban is szűkebb korlátok közé szorítja a perorvoslatok használatát azzal, hogy a felebbviteli bíróság ítélete ellen további perorvoslatot egyáltalában nem enged. A jogegység érdekében használható perorvoslat elegendő biztosítékot nyujt az esetleges súlyosabb természetű bírói tévedések ellen és az ítélkezés egyöntetűségének megóvására elegendő eszköz.
A bűnvádi eljárás komolyságának fokozása és a felesleges perszakok kiküszöbölése már egymagában is a bírói munka csökkenését idézi elő. E mellett azonban a javaslat olyan újításokat is honosít meg, amelyek közvetlenül a felesleges bírói munka csökkentésére irányulnak a nélkül, hogy az elintézés alaposságát érintenék. Ilyen irányú intézkedés elsősorban a kir. törvényszék, mint egyesbíróság hatáskörének kiterjesztése. A bírói munka gazdaságosabb kihasználása érdekében továbbfejleszti a javaslat azt a rendszert is, mellyel az 1928:X. törvénycikk a tárgyalási jegyzőkönyv és az ítélet kellékeit egyszerűsítette. Ezt a rendszert kiterjeszti a javaslat a járásbírósági eljárásra, másfelől pedig az említett körön túl is általában rövidebbé teszi az írásba foglalt ítéletet és ezzel nemcsak felesleges bírói munkát szüntet meg, de eyyúttal az ítélet áttekinthetőségét is növeli. Továbbfejleszti a javaslat az 1921:XXIX. törvénycikket annyiban is, hogy a tettenkapás esetére engedett közvetlen tárgyalást minden olyan egyesbírósági ügyre kiterjeszti, mely egyszerűségénél fogva alkalmas arra, hogy a legkisebb mértékre csökkentett előkészítés után nyomban a bíróság érdemleges megítélése alá kerüljön. Ily ügyekben a tárgyalás menetét és módját is úgy szabja meg a javaslat, hogy az ügynek gyors és megnyugtató befejezését minél inkább biztosítsa. Olyankor is azonban, amikor a tárgyalást nem lehet nyomban megtartani, az előkészítő eljárásnak a legrövidebbnek kell lennie a javaslat szerint, ha az ügy természete megengedi, s ilyen ügyekben a kir. ügyészség minden formaság mellőzésével indítványozhatja a tárgyalás kitűzését. Munkamegtakarításra irányuló újítás a főtárgyalás elnapolásának és félbeszakításának rendszerint csak a megjelentek kihallgatása után való megengedése és ezzel kapcsolatban a főtárgyalás megismétlésének az eddiginél szélesebb körben mellőzése, továbbá a felsőbíróságoknál a tanácsülési elintézés kiterjesztése. Kizárólag a járásbírósági eljárásra tartozik az a nagymértékű egyszerűsítés, melyet a javaslat a büntetőparancs intézménye tekintetében állapít meg.
Eltérően a hatályos jogtól, a büntetőparancs kibocsátásának egyetlen feltétele a javaslat szerint az, hogy a bíróság a feljelentés alapján arról legyen meggyőződve, hogy pénzbüntetésnél súlyosabb büntetést nem kell kiszabni. Ezzel az egyszerűsítéssel el lehet érni, hogy a kisebb jelentőségű járásbírósági bűnügyeknek az eddiginél jóval nagyobb hányada legyen elintézhető tárgyalás nélkül, tehát a bíróság munkájának és az érdekeltek idejének és költségeinek jelentékeny kímélésével.
A büntető igazságszolgáltatásnak a mainál nagyobb egyszerűségét pusztán eljárási intézkedésekkel alig lehet elérni. Az anyagi büntetőjognak bizonyos átalakítása is szükséges ehhez. Sok esetben a bíróság csak azért büntet, mert a törvény nem ad módot a büntetés mellőzésére az oly egészen jelentéktelen esetekben sem, amikor azt sem a közérdek, sem a sértett fél érdeke nem kívánja meg. Ezen is kíván segíteni a javaslat.
Lényegesen továbbfejleszti a javaslat a büntetés végrehajtása feltételes felfüggesztésének rendszerét is, amikor az erre nézve a hatályos jogban foglalt korlátozásokat enyhíti.
Az eddig felsorolt intézkedéseken felül közvetlenül is törekszik a javaslat az állam terheinek csökkentésére a büntető igazságszolgáltatásban. Ezért korlátozza a tanudíjak összegét, törvénynapokat rendszeresít, megengedi a törvényszék, mint egyesbíróság hatáskörébe tartozó egyes ügyeknek járásbíróság által elintézését, megszünteti magánvádas ügyekben a bűnügyi költségeknek az államkincstár részéről előlegzését, illetéket rendszeresít bizonyos ügyekben, külön rendelkezést javasol a nyilván alaptalanul bejelentett bizonyítás költségeinek viselésére vonatkozóan s célszerűbben szabályozza a tárgyi sajtóelkobzást rendelő ítélet végrehajtásának módját.
III. A törvényjavaslat a főcélt, vagyis az egszerűsítést szolgáló rendelkezések mellett azonban egyéb rendelkezéseket is tartalmaz. Ezt a törvényjavaslatot kívánom ugyanis felhasználni arra, hogy törvénybe iktathatók legyenek egyes olyan rendelkezések, amelyek más szempontból mutatkoznak kívánatosnak. Ilyen pl. a törvényjavaslat 1. §-ában a bírói hatalomnak a magyar szent korona nevében gyakorlása tekintetében foglalt rendelkezés, ilyenek továbbá a házassági perekre vonatkozó rendelkezések, amely utóbbiak a házasságok felbontásának megnehezítését akarják elérni; ilyenek a szegénységi jogra vonatkozó rendelkezések, amelyek az ezzel az intézménnyel űzött visszaéléseknak akarnak gátat vetni stb. stb. Az ezekből a szempontokból a törvényjavaslatba felvett rendelkezések indokolását is a részletes indokolás foglalja magában. Itt csak két körülményt akarok kiemelni:
Az első az, hogy a törvényjavaslat nem tartalmazza a polgári peres eljásra vonatkozó értékhatárok megállapítását. Ezeket az értékhatárokat eredetileg a perrendtartási törvény maga határozta meg. Ma az 1925:VIII. törvénycikk 55. és 59. §-ai alapján ezeket az értékhatárokat az igazságügyminiszter állapítja meg. Miután előre nem lehet megállapítani azt, hogy a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések és azok az értékhatárok, amelyeknek megállapítása ma célszerűnek mutatkozik, elegendők lesznek-e arra, hogy a bírói létszám szükséges csökkentése mellett a bíróságok elvégezhetik-e a munkát vagy nem, nem tartamán célszerűnek, hogy ezeket az értékhatárokat már most törvényben megrögzítsük, hanem fenn akarom tartani az igazságügyi kormányzatnak azt a lehetőséget, hogy ezeket az értékhatárokat a szükséghez képest továbbra is rendelettel módosíthassa.
A második körülmény, amelyet itt ki kell emelnem, az, hogy a községi bíráskodás szabályozása iránt külön törvényjavaslatot kívánok előterjeszteni, amely ezt az eljárást egész terjedelmében újból fogja szabályozni. A jásábíróságok tehermentesítése elkerülhetetlenül szükségessé teszi a községi bírsákodás fejlesztését. Ennélfogva gondoskodni kell arról, hogy ezt a bíráskodást hivatott egyének gyakorolják. Szükséges lesz, hogy nemcsak Budapesten, hanem más városokban, esetleg egyes népes nagyközségekben is bírói képesítéssel bíró városbírák nyerjenek alkalmazást, akikre megnyugvással lehet a kisértékű pereknek elintézését bízni, különösen ha a járásbíróság elé vitel lehetőségét fenntartjuk. Ezek előtt a városbírók előtt az eljárást is megfelelően szabályozni kívánom, így pl. lehetővé kívánom tenni a fizetési meghagyást, és indokoltnak találom, hogy az ügyvédi képviselet költségeinek megtérítése se legyen ezekben az ügyekben kizárva. Mindezekből az okokból ez a javaslat nem terjeszkedik ki arra, hogy a községi bíráskodásnak a polgári perrendtartásban foglalt szabályait már itt módosítsa, hanem e módosításokat az ebben a tárgyban előterjesztendő külön törvényjavaslatnak tartja fenn.
A polgári perrendtartás (1911:I. tc.) 401. §-a értelmében az ítéletnek tartalmaznia kell annak a kijelentését, hogy az ítélet Ő Felsége a Király nevében hozatott. Hasonlókép rendelkezik a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. tc. 327. §-a, a közigazgatási bíróságról szóló 1896:XXVI. tc. 136. §-a, valamint a hatásköri bíróságról szóló 1907:LXI. tc. 20. §-a.
Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920:I. tc. 7. §-a rendelkezések megváltoztatásával úgy rendelkezett, hogy a bírói hatalmat a törvény értelmében szervezett bíróságok a törvényhozás további rendelkezéséig a magyar állam nevében gyakorolják.
Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület 1928. évi szeptember hó 23. napján tartott közgyűlésének egyhangúlag elfogadott határozata alapján azt kérte, hogy a m. kir. kormány megfontolás tárgyává tegye egy olyértelmű törvényjavaslatnak a törvényhozás elé való terjesztését, hogy ezentúl a m. kir. bíróságok ítéleteiket ne a magyar állam, hanem a Magyar Szent Korona nevében hozzák meg és hirdessék ki, mert az évszázadok folyamán kifejlődött közjogi felfogás szerint a Magyar Szent Korona az ezeréves magyar államiságnak, az uralkodót és az egész magyar nemzetet magábanfoglaló szuverénitásnak megtestesülése. Az államfőhatalmi jogosítványok egyike a bírói hatalom, ennek a hatalomnak is a Szent Korona a gyökere. A bírói hatalom is külsőleg a Szent Koronában elevenedik meg a legtökéletesebben.
A sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. tc. 1. §-ának bevezetése így szól: Sommás eljárás alá és a kir. járásbíróságok hatáskörébe tartoznak, amennyiben az 1874:XXII. törvénycikkben szabályozott községi bírósági eljárásra utalva nincsenek stb., stb.
A polgári perrendtartás 1. §-a bevezetésében csak annyit mond, hogy a járásbíróság hatáskörébe tartoznak az ott felsorolt ügyek és elhagyta a községi bírósági eljárásra utalt ügyekre vonatkozó kivételt. E kihagyás következtében, különösen a régi sommás eljárás 1. §-ának szövegezése alapján, az a kétség merült fel, hogy a perrendtartás 1. §-ának 2. pontjában a per tárgyának értékére való tekintet nélkül a járásbíróság hatáskörébe tartozó ügyekre fennáll-e a községi bíróság hatásköre és hogy a községi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben kiköthető-e a járásbíróság hatásköre. E kétségeknek kiküszöbölése végett a törvényjavaslat szükségesnek tartja annak világos kijelentését, hogy az 1. §-ban felsorolt valamennyi ügy, tehát azok az ügyek is, amelyek tekintet nélkül a per tárgyának értékére, a járásbíróság hatáskörébe vannak utalva, csak annyiban tartoznak a járásbíróság hatáskörébe, amennyiben nincsenek a községi bíróság hatáskörébe utalva.
Ennek a §-nak rendelkezése nem érinti a Pp. 758. §-ának azt a rendelkezését, hogy a községi bíróság hatáskörébe tartozó követelést a hitelező a járásbíróság előtt fizetési meghagyás útján érvényesítheti. Amennyiben e rendelkezés módosítása szükségessé válnék, - ami lehetséges akkor, ha a községi bíráskodással megbízott városbíró előtt a követelést fizetési meghagyás útján lehet majd esetleg érvényesíteni - ebben az esetben azt a kérdést a külön törvénnyel szabályozandó községi bíráskodás szabályozásának körében kell majd megfontolni.
A Pp. 5. §-a szerint a per tárgyának a felperes által előadott értéke irányadó rendszerint a hatáskör megállapításában, míg azt az alperes vitássá nem teszi. Ha alperes ezt az értéket vitássá teszi, akkor a bíróság bizonyítást vehet fel, hivatalból tudakozódhatik, szemlét tarthat és szakértőket is meghallgathat. Mindez munkával és késedelemmel járhat. A javaslat ennélfogva lehetővé teszi felperesnek, hogy ez a munka és késedelem elmaradhasson, ha a keresetlevélben kijelenti, hogy a per tárgya helyett meghatározott pénzösszeget elfogad. Még inkább áll ez, ha a felperes vagylagos kérelmet terjeszt elő nem pénzkövetelés iránt indított perben pénzösszegben marasztalásra is. Ebben az esetben a bíróság ennél a pénzösszegnél magasabbra nem teheti a per tárgyának értékét. így pl. az ily értékmegjelölés alapján a járásbíróság előtt indított perben ez a bíróság nem mondhatja ki hatáskörének hiányát abból az okból, hogy a per tárgyának értéke nagyobb. Viszont azonban például a törvényszék alacsonyabbra teheti ezt az értéket és kimondhatja hatáskörének hiányát, ha azt látja, hogy a felperes a hatásköri szabályok megkerülése végett túlságosan alacsony pénzösszeget jelöl meg ezen a módon.
A Pp. 6. §-ának 3. pontja szerint osztályperben a felosztandó vagyon, 5. pontja szerint pedig örökösödési jogot tárgyazó perben az egész hagyaték értéke az adósságok és terhek levonása nélkül irányadó a per tárgya értékének megállapításában. Megtörténhetik, hogy a felperes a vagyonnak, illetőleg a hagyatéknak csak csekély részét kívánja perrel érvényesíteni és ennek ellenére a per költségeit, ideértve az illetéket és egyéb kjiadásokat is, oly mértékben köteles viselni, mintha az egész vagyon vagy az egész örökség volna vitás. A javaslat 3. §-a ennélfogva olykép módosítja a Pp. 6. §-ának rendelkezéseit, hogy ezekben az esetekben csak a keresettel érvényesített jognak értéke irányadó a per tárgya értékének megállapításában.
Az Országos Orvosszövetség azzal a kérelemmel fordult hozzám, hogy a törvényhozás a gyakorló orvosnak is adja meg azt a különös illetékességi okot, amely a polgári perrendtartás 36. §-ának rendelkezése alapján az ügyvédet megilleti. Indokolásul fölhozta azt, hogy az orvosi munka specializálódása következtében az általános gyakorlatot folytató orvos a beteg gyógyulása érdekében mind több és több esetben utasítja a beteget szakorvosi megvizsgálásra vagy kezelésre, aminek folytán a beteg nemcsak a vele egy helyen lakó orvossal, hanem a bíróságának területén kívül lakó orvossal is jogviszonyba kerül. Hozzájárul ehhez az is, hogy az egyetemeket, klinikákat, megyei és városi kórházakat nemcsak az illető városok lakói, hanem a széles környékről érkező betegek is fölkeresik. Fokozott mértékben áll ez Budapestre, amelynek országos és sok esetben világhírű szakorvosait nemcsak Csonka-Magyarország lakosai, hanem még a határon túl élő betegek is igénybe veszik. A székhelyen kívüli perlés pedig a költségek előlegezése miatt rendkívül drága, de azonkívül oly nehézkes és bonyolult, hogy az orvos képtelen jogosan kiérdemelt díjait érvényesíteni. Figyelembe kell venni azt is, hogy a jelenlegi rendkívüli súlyos gazdasági viszonyok következtében az orvosok azt tapasztalják, hogy a betegek gyakrabban igyekeznek magukat a fizetési kötelezettség alól kivonni, úgyhogy az orvos kénytelen járandóságait bírói úton érvényesíteni. Az orvosok hivatásuknál fogva is megérdemlik azt a bizalmat, hogy alap nélkül úgysem perelnek és ennélfogva számot tarthatnak arra, hogy a törvény az illetékesség szabályozásában éppen olyan figyelemmel legyen reájuk, mint amilyen figyelemmel volt az ügyvédre, a kereskedőre és iparosra. A törvényjavaslat méltányolva ezeket az okokat, a gyakorló orvosok részére is díjaik és költségeik tekintetében külön illetékességet állapít meg.
A felek számos esetben csakis az eljárás késleltetése végett kérik a Pp. 59. és 61. §-a alapján a bíró kizárását. A Pp. 66. §-a értelmében a kifogásolt bíró a kizárási kérelem elintézéséig csak olyan cselekményeket végezzen, amelyek halasztást nem tűrnek. E rendelkezés következtében a fél bármily alaptalan kizárási kérelemmel megakaszthatja a per folytatását. Ennélfogva a javaslat 6. §-a úgy rendelkezik, hogy azokat az iratokat, amelyekre a fél hivatkozik, köteles hiteles másolatban csatolni, úgyhogy az eredeti iratoknak felterjesztése a kifogást elintéző bírósághoz feleslegessé válik.
A javaslat 7. §-a ennélfogva kimondja, hogy a bíró a kizárási kérelem elintézéséig nemcsak a halasztást nem tűrő cselekményeket fogja végezhetni, hanem az egész eljárást lefolytathatja és csak a per érdemében nem hozhat ítéletet. Ha pedig a fél kizárási kérelmének elutadítása ellenére ugyanabban a perben ismételten terjeszt elő kizárási kérelmet, ez nem akadályozza, hogy a kifogásolt bíró az ügy érdemében is ítéletet hozzon. A félre ez a rendelkezés nem lehet sérelmes, mert az ítélet ellen ezen az alapon fellebbezéssel is élhet. Mindezek ellenére a fél a kizárási kérelemmel mégis elérhetné az eljárás késleltetését, ha a per iratait, amelyek nélkül az eljárás nem folytatható, fel kellene terjeszteni a Pp. 64. §-a szerint a kifogás elintézésére hivatott bírósághoz.
Hogy a felet a nyilvánvalóan alaptalan kizárási kérelemtől visszatartsa, a javaslat 7. §-a a kizárási kérelemmel visszaélő fél ellen pénzbírság alkalmazását is lehetővé teszi.
A szegénységi joggal sok visszaélés történik. Míg a szegénységi joggal perlekedő fél minden kockázat nélkül indítja meg és folytatja a pert, addig ellenfelét oly költségekre és kiadásokra kényszeríti, amelyeket gyakran a szegénységi joggal perlekedő féltől még ez utóbbinak marasztalása esetében sem hajthat be. Ez a helyzet zsarolásokra is vezet, mert a szegénységi joggal perlekedő fél arra számít, hogy ellenfele kiegyezik és ámbár minden alap nélkül is, inkább fizet neki valamint, csakhogy a per folytatásával előálló költségektől szabaduljon. A javaslat 8. §-a ennélfogva úgy rendelkezik, hogy ha a perben a felperes szegénységi jogban részesül, az alperes egyelőre fel van mentve az illetékek lerovása alól és azokat utólag csak pervesztessége esetében köteles megfizetni. Természetesen ez nem áll, ha az alperes viszontkeresetet támaszt, mert ilyen esetben nem lehet arról szó, hogy a szegénységi joggal perlekedő fél kényszert gyakorol ellenfelével szemben. Igaz ugyan, hogy a szegénységi jogot élvező félnek ellenfele még így sem szabadul az illetékeken felüli többi költségektől, így pl. az ügyvéd, a tanuk és szakértők költségeitől stb. Ha azonban az ellenfelet egyelőre ezeknek viselése alól is felmentenők, ez részben az ügyvédi karnak, részben az államkincstárnak rendkívüli megterhelésével járna.
A Pp. 113. § 1. bekezdése 4. pontja szerint a szegénységi joggal pereskedő fél helyett az ügygondnok költségét is az államkincstár előlegezi. Tekintettel arra, hogy ügygondnok általában ügyvéd, és hogy az ügyvédek a törvény értelmében díjtalanul viszik a szegénységi joggal pereskedő fél ügyeit, a javaslat az ügyvédek ügygondnoki költségeivel sem kívánja az államkincstárt mai súlyos helyzetében megterhelni. Ugyanez a helyzet a szegénységi joggal perlekedő fél házassági perében kirendelt házasságvédő tekintetében is.
Az ügyvédi kar a szegénységi joggal perlekedő felek ügyeinek díjtalan vezetésével kétségtelenül elismerésreméltó nagy szolgálatot tesz a köznek. Az állam mai súlyos gazdasági helyzetében kénytelen az ügyvédi karnak önzetlenségét igénybe venni, ámbár ez a kar is súlyos küzdelmet folytat a gazdasági nehézségekkel. Az ügyvédi kart ezért az áldozatért elismerés illeti.
A Pp. 112. §-ának 1. bekezdése szerint szegénységi jogban rendszerint az a fél részesíthető, akinek jövedelme nem nagyobb, mint a lakóhelyén szokásos közönséges napszám. Mégis köztudomású, hogy olyan felek is szereznek szegénységi bizonyítványt, akik ennek a feltételnek nem felelnek meg. A szegénységi bizonyítványnak tartalmaznia kell ugyan a fél részéről fizetendő állami adó összegét, de ez a rendelkezés ma egymagában nem elegendő a visszaélések megszüntetésére. Ennélfogva a javaslat 9. §-a úgy rendelkezik, hogy a szegénységi bizonyítvány alapján megadható szegénységi jogot az igazságügyminiszter korlátozhatja olyan felekre, akiknek egyenes álalmi adója bizonyos meghatározott összeget nem halad meg. A szegény felekre ez nem lehet sérelmes, mert az 1911:I. tc. (Pp.) 112. §-ának 2. bekezdése alapján a bíróság indokolt esetben szegénységi jogban részesítheti azt a felet is, aki a perköltséget fedezni nem tudja a nélkül, hogy saját vagy hozzátartozóinak szükséges tartása sérelmet ne szenvedjen.
A javaslat 13. §-a rendelkezik, hogy a törvényszéki eljárásban a bíróság sürgősség esetén kívül is az érdemleges tárgyalást a perfelvételre bejelentett ügyek elintézése után a perfelvételi határnapon megtartani köteles abban az esetben, ha az érdemleges tárgyalás előkészítése nem mutatkozik szükségesnek. A javaslat 10. §-a szerint erre a lehetőségre a feleket már az idéző végzésben figyelmeztetni kell abból a célból, hogy az érdemleges tárgyalásra előkészüljenek.
A Pp. 1. §-ának 2. a) pontja szerint a felek vagyonjogi perekben kiköthetik a járásbíróság hatáskörét; a kikötés egyéb feltételeken felül csak akkor érvényes, ha közokiratba vagy a Pp. 317. §-ának megfelelően kiállitott magánokiratokba van foglalva. Ugyanily alakban kiállított okiratban az alperes a Pp. 45. §-a szerint az ott meghatározott esetben alávetheti magát a bíróság illetékességének. Megtörtént, hogy a felek a járásbíróság előtt a Pp. 146. §-a szerint megtartott rendes törvénynapon idézés nélkül megjelentek ügyük tárgyalása végett és jegyzőkönyvbe kívánták mondani, hogy a járásbíróság hatáskörét kikötik vagy illetékességének alávetik magukat. Egyes bírák ennek a kérelemnek teljesítését megtagadták azzal az indokolással, hogy a megfelelő okiratnak a per megindítása előtt kiállítva kell lennie, mert ellenesetben a járásbíróság ily okirat nélkül nem bírhat hatáskörrel vagy illetékességgel. Minthogy indokolt, hogy a felek közös megegyezése alapján ilyen esetben a járásbíróság eljárhasson és a hatásköri kikötést vagy az illetékességi alávetést tartalmazó bírósági jegyzőkönyv különben is közokirat, a törvényjavaslat 11. §-a ezt lehetővé kívánja tenni.
A Pp. 184. §-a értelmében abban az esetben, ha a bíróság a pert akár pergátló kifogás következtében, akár valamely hivatalból figyelembe veendő pergátló körülmény alapján megszüntette vagy a keresetet más okból hivatalból visszautasította, a keresetlevél beadásának és a perindításnak magánjogi hatályai megmaradnak, ha a felperes a megszüntetendő, illetőleg visszautasító határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen benyujtja vagy magánjogi követelését egyébként szabályszerűen érvényesíti.
E rendelkezések következtében a felperes abban az esetben is, ha a bíróság hatáskörének vagy illetékességének hiányát megállapította, nem kérheti azt, hogy keresetlevelét a véleménye szerint hatáskörrel bíró és illetékes bírósághoz tegyék át, hanem kénytelen keresetét újból megindítani, ami felesleges munkával és költséggel jár. Hozzájárul ahhoz, hogy felperes addig, amíg a bíróságnak az a határozata, amellyel hatáskörének vagy illetékességének hiányát kimondta, jogerőre nem emelkedik, tulajdonképpen más bíróságnál keresetlevelét a perfüggőség akadálya következtében nem is adható be. Igaz ugyan, hogy ő maga fellebbviteli jogáról lemondhatna, de egyes esetekben a határozat ellen, pl. a perköltség viselésének vagy mennyiségének kérdésében, a másik fél is élhet fellebbvitellel és ez a fellebbvitel a határozat jogerőre emelkedését megakadályozza.
Mindezek következtében a törvényjavaslat szükségesnek tartja, hogy abban az esetben, ha a bíróság a pert hatáskörének vagy illetékességének hiánya miatt akár kifogás következtében, akár hivatalból, bár nem jogerős határozattal megszüntette, a felperes a fellebbvitelről való lemondásának bejelentése mellett kérhesse, hogy keresetlevelét meghatározott bírósághoz tegyék át.
Az eljárás gyorsítása végett azt a határidőt, amelyben a fél ezt a kérelmét előterjeszti, a javaslat eltérőleg a Pp. 184. §-ától nem a határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 napban, hanem a határozat közlését követő 15 napban állapítja meg, úgyhogy ez a határidő összeesik a fellebbezési határidővel.
Magától érthető, hogy a bíróság ilyen esetben nem vizsgálja azt, hogy az a bíróság, amelyhez felperes keresetlevelét áttenni kéri, bír-e hatáskörrel és illetékességgel. Ennek vizsgálata rendkívül megterhelné a bíróságot és prejudikálna a másik bíróság határozatának, amelyhez a keresetlevelet átteszi.
A Pp. 191. §-ának 3. bekezdése értelmében a törvényszéki eljárásban, ha a felek kölcsönösen beelegyeznek, sürgős esetben pedig az egyik fél kérelmére is, a bíróság az érdemleges tárgyalást a pervételre bejelentett ügyek elintézése után a perfelvételi határnapon is megtarthatja. A törvény ezzel a rendelkezéssel el akarta érni azt, hogy a perfelvétel és az érdemleges tárgyalás ne történjék meg szükségtelenül két különböző határnapon, vagyis hogy a bíróság ne tartson felesleges módon két tárgyalást akkor, amikor egy tárgyaláson is be lehet az ügyet fejezni. Ez a rendelkezés azonban nem érte el célját. Az alperes, aki sok esetben az eljárást késleltetni akarja, nem egyezik bele, hogy a bíróság az érdemleges tárgyalást a perfelvételi határnapon megtartsa és ha a bíróság az ügyet nem tartja sürgősnek, az érdemleges tárgyalást a perfelvételi határnapon nem tarthatja meg. Márpedig ha a felek között pl. csak a jogkérdés vitás vagy a bizonyítás okirattal halasztás nélkül megtörténhetik, nincs semmi szüksége annak, hogy a felek előkészítő iratokat váltsanak és az érdemleges tárgyalást a perfelvételi határnapon meg ne tartsák. Ez az eljárást gyorsabbá és olcsóbbá teszi. A törvényjavaslat erre nemcsak lehetőséget kíván a bírónak nyujtani, hanem azt a bíró kötelességévé is kívánja tenni.
Az 1925:VIII. tc. 4. §-a az előkészítő iratok túltengése miatt elrendelte, hogy mindegyik fél a Pp. 194. és 195. §-ában említett egy-egy előkészítő iraton felül még csak további egy-egy előkészítő iratot közölhet, ennél több előkészítő irat közlése pedig csak a bíróság engedélyével történheti. Ennek ellenére általános a panasz, hogy az előkészítő iratok túltengenek, azoknak terjedelme a peranyagot áttekinthetetlenné teszi és a bíróságra azoknak elolvasása nagy munkaterhet ró. A törvényjavaslat ennélfogva azt a célt kívánja elérni, hogy az előkészítő iratok rövidek, áttekinthetők legyenek. A tárgyalás előkészítése végett az előkészítő iratoknak csak a tényállításokat, bizonyítékokat, jogszabályra való utalást és kérelmeket szabad tartalmazniok, mégpedig lehető legrövidebben, a terjedelmes tudományos jogi fejtegetések teljesen feleslegesek. Ezt a célt a törvényjavaslat előmozdítani kívánja azzal, hogy a meg nem felelő előkészítő iratokat a perköltségek megállapításában nem szabad figyelembe venni.
Az 1925:VIII. tc. 5. §-a szakítva a polgári perrendtartásnak 205. §-ában foglalt alapvető szabályával, amely szerint a járásbírósági eljárásban előkészítő iratoknak nincs helye, megengedte, hogy a járásbírósági eljárásban is előkészítő iratok legyenek közölhetők. Ámbár a törvény szerint ennek csak akkor van helye, ha a bíróság ezt elrendeli, ez mégis odavezetett, hogy a járásbírósági eljárás is nagyrészt írásbelivé vált. A bíróságok túlterheltsége és az a körülmény, hogy a pénzügyi okokból nem lehet minden bíró mellé jegyzőkönyvvezetőt beosztani, érthetővé teszi, hogy a bíró a végett, hogy a jegyzőkönyvvezetés súlyos terhétől legalább részben szabaduljon, elrendelheti az előkészítő iratok közlését olyan esetekben is, amikor az nem föltétlenül szükséges. A bíróságok munkaterhének csökkentése s a bíráskodás színvonalának emelése végett rendkívüli fontossággal bírna, ha minden bíró mellé jegyzőkönyvvezetőt, sőt lehetőleg gépírásban és gyorsírsában jártas segédet adhatnánk. Ebben az esetben a járásbírósági eljárásban az előkészítő iratokat egészen mellőzni lehetne. Azonban addig is, amíg ez megtörténhetik, gondoskodni kell arról, hogy az előkészítő iratok túltengése ne tegye írásbelivé a járásbírósági eljárást. Ebből a célból a törvényjavaslat a járásbírósági eljárásban az előkészítő iratok közlésének elrendelését csakis bonyolódottabb természetű perekben, nevezetesen örökösödési, közszerzeményi és özvegyi jogot tárgyazó perekben, továbbá számadási, vagyonelkülönítési és más hasonló viszonyokat tárgyazó perekben engedi meg, amennyiben ez a vitás követelések vagy ellenkövetelések nagy száma miatt szükségesnek mutatkozik. A törvényjavaslat abból indul ki, hogy még a legbonyolódottabb pereket is célszerű a bírónak közvetlen irányítása alatt előkészítő iratok nélkül letárgyalni, azonban miután ez a bíróság munkáját megnehezítené és különösen bonyolódott ügyekben terjedelmesebb tárgyalási jegyzőkönyv fölvételét tenné szükségessé, kénytelen a járásbírósági eljárásban is tért adni az előkészítő iratoknak.
A Pp. 280. §-a értelmében a bizonyítás felvétele a kellően értesített felek távollétében is a lehetőség szerint foganatosítandó. A törvény ezzel kívánja elérni azt, hogy ha a tanut vagy a szakértőt a bíróság megidézte, akkor azt a lehetőség szerint hallgassa is ki, illetőleg hallgassa meg és ne okozzon újabb idézésekkel a tanunak vagy a szakértőnek újabb megterhelést és költséget. A gyakorlatban mégis megtörténik, hogy a rendkívül elfoglalt bíró a tárgyalást, valamint a tanuk kihallgatását, illetőleg a szakértők meghallgatását hivatalból elhalasztja. Ez helytelen, mert a bíró munkaideje nincs korlátozba; amíg megidézett tanu vagy szakértő van, addig a bíró munkanapját nem fejezheti be. Ezt kívánja elérni a törvényjavaslat, amikor olykép rendelkezik, hogy a határnapon a bíróság idézésére megjelent tanu kihallgatása vagy a megjelent szakértő meghallgatása előtt a tárgyalást nem lehet elhalasztani, hanem a kihallgatást vagy meghallgatást föltétlenül foganatosítani kell. Megtörténhetik az is, hogy a bíró akadályoztatása, pl. betegsége következtében a tárgyalást el kell napolni a nélkül, hogy a megidézett tanut vagy szakértőt erről előzetesen értesítették. Ilyen esetben is azt rendeli a törvényjavaslat, hogy a tanut vagy szakértőt más bíró, esetleg önálló működési körrel felruházott bírósági titkár vagy jegyző hallgassa ki, illetőleg hallgassa meg. Igaz ugyan, hogy a közvetlenség elve ilykép némi kárt szenved, de a törvényjavaslat ennél fontosabbnak találja azt, hogy a tanut vagy a szakértőt újabb idézéssel ne terheljék.
Szegénységi jogon pereskedő félnek ügyében az államkincstárt súlyosan terhelik a tanukihallgatás költségei abban az esetben, ha a tanu nem lakik a bíróság székhelyén. A Pp. 113. §-a szerint az államkincstárnak ilyenkor előlegeznie és sok esetben véglegesen viselnie kell a tanuk és szakértők illetményeit, amelyek az útiköltségen és ellátási költségen felül egyes esetekben az időmulasztás megtérítésében is állanak. Ezek az illetmények a szegénységi jogban nem részesülő feleknek kisértékű pereit is oly költséggel terhelik meg, amely a per tárgyának értékével nem áll arányban. Ennélfogva a törvényjavaslat egyrészt lehetővé kívánja tenni, hogy a tanukat ilyen perekben a lehetőséghez képest lakóhelyükön hallgassák ki, mégpedig esetleg, ha a bizonyítandó tény egyszerű, például aláírás valódiságának bizonyítása esetében, a községi bíróság útján is, ha a perbíróság különös okból nem kívánja maga kihallgatni a tanut.
A törvényjavaslat szerint a tanunak csak a megjelenéshez elkerülhetetlenül szükséges útiköltség megtérítésére lehet igénye és csak napszámos tarthat igényt az időmulasztással járó károsodás megtérítésére (18. § 1. bekezdése). A tanuzás polgári kötelesség, a tanu nem követelheti, hogy vagy az államkincstár vagy az egyébként vagyonilag gyönge fél a tanunak az elkerülhetetlenül szükséges útiköltségen felül még valamint megtérítsen. Másrészt a javaslat arról is gondoskodik, hogy a munkaadó semmiféle hátránnyal ne sujthassa a munkást a miatt, mert ez tanuzási kötelezettségének teljesítése végett munkát mulasztott és hogy a munkást a munkaadónak ily jogellenes cselekménye ellen biztosítsa, az ilyen cselekményt kihágáskép rendeli büntetni (18. § 2. és 3. bekezdése).
Az államkincstárt a tanukihallgatási költségeken felül a szakértők illetményei is rendkivül megterhelik a szegénységi jogon pereskedő felek ügyeiben. A törvényjavaslat 19. és 20. §-ai ezeknek a költségeknek csökkentését célozzák. Az állandóan alkalmazott helybenlakó szakértő nem panaszkodhatik a miatt, hogy készkiadásán kívül az államkincstár munkadíját nem előlegezi. Az állandó szakértő jellegével való felruházás a szakértőnek rendszerint olyan erkölcsi vagy anyagi előnyöket biztosít, amelyek a szakértőt kárpótolják. Kivételesen, ha az állandó szakértő túlságosan el volna halmozva ilyen ingyenes munkálatokkal, a törvényjavaslat lehetővé teszi, hogy a viszonyokhoz képest kérelmére őt évi jutalomban részesítsék.
Az előleges bizonyítás felvétele oly cselekmény, amely különösen a tanuvallomások és szakértői vélemények jegyzőkönyvbe vételében, a szemle tárgyának leírásában stb. áll. Bírói megítélés ezekhez rendszerint nem szükséges. Ennélfogva megnyugvással lehet ezeket a cselekményeket kir. közjegyzőre bízni és a bíróságokat ez alól az ámbár csekély munkateher alól felszabadítani. A törvényjavaslat különben a bíróságra bízza azt, hogy maga foganatosítsa-e vagy pedig kir. közjegyzővel foganatosíttassa-e az előleges bizonyítást. Ebből következik, hogy a bíróság azt rendszerint csak akkor fogja kir. közjegyzőre bízni, ha egyéb ügyekkel túl van terhelve és ha nem tartja jobbnak, hogy ő maga foganatosítsa azt.
A Pp. 401. §-a részletesen megállapítja, hogy mit kell az ítéleti tényállásnak magában foglalnia. A Pp. abból indult ki, hogy a tényállásból mindannak ki kell tűnnie, hogy mi történt a perben és mi történt a bíróság elintézése alá bocsátott magánjogi ügyben. Ámbár a Pp. 401. §-a az indokolás megrövidítése végett megengedi, hogy a tényállás előadása az előkészítő iratok és a bírósági iratok tartalmára való hivatkozással is kiegészíthető vagy pótolható legyen, az említett törvényszakasznak az a rendelkezése, hogy a per tárgyát tevő jogvitát és azokat a ténykörülményeket, amelyek az ítélet megértéséhez szükségesek, az ítélet indokolásában minden esetben elő kell adni, szükségtelenül terjedelmes indokolásokra vezetett, ami főkép a bírákat, azonban a másolás következtében a segédhivatalokat is rendkívül megterhelte. Az 1925:VIII. tc. 12. §-a egyszerűsítette ugyan ezeket a szabályokat annyiban, hogy az ítéletnek csak a megállapított tényeket és az alkalmazott jogszabályt kell röviden tartalmaznia abban az esetben, ha az ítéletet nem lehet fellebbezéssel megtámadni vagy ha a fél az ítélet elleni fellebbvitelről lemondását az ítélet kihirdetésétől számított három nap alatt bejelentette, Pp. 401. §-ának az ítéleti tényállásra vonatkozó rendelkezései azonban az említett két eseten felül más esetekben is egyszerűsíthető olykép, hogy a bíróságok ne legyenek megterhelve túlságosan terjedelmes ítéleti tényállás szerkesztésével. Nevezetesen az, hogy mi történt a perben, rendszerint az iratokból, a keresetlevélből, az előkészítő iratokból és a jegyzőkönyvből eléggé kitűnik, úgyhogy annak ismétlése az ítéleti tényállásban fölösleges. így pl. teljesen fölösleges, hogy a bíró a tanu vallomását a jegyzőkönyvből szószerint átírja az ítéleti tényállásba. A törvényjavaslat 22. §-a tehét az ítéleti tényállásnál főkép arra fektet súlyt, hogy a bíróság által valónak elfogadott tények abbál kitűnjenek. Ha a feleknek kérelmei, tényállításai, nyilatkozatai, valamint a bizonyításfelvétel menete az iratokból kitűnnek, azokat a bíróság az ítéleti tényállásban vagy egyáltalában ne ismertesse, vagy ha azok ismertetése mégis szükségesnek mutatkoznkék, elégedjék meg olyan rövid szövegezéssel, amely az iratok tartalmára is hivatkozik.
A Pp. 423. §-a szerint az a bírói egyesség, amelyet a bíróság jogerős végzéssel tudomásul vett, jogerős bírói ítélet hatályával bír. A polgári perrendtartást életbeléptető 1912. évi LIV. tc. 31. §-ának 2. pontja szerint a polgári bíróság előtt kötött és jogerős bírói ítélet hatályával bíró egyesség alapján kielégítési végrehajtásnak van helye. Ebből az következnék, hogy az egyességet tudomásul vevő végzés jogerőre emelkedése előtt az egyességet nem lehet végrehajtani és a fél az egyességben vállat kötelezettség ellenére is kitolhatná a teljesítési határidőt azzal, hogy az egyességet tudomásul vevő végzés ellen felfolyamodással él. Ez nyilvánvalóan nem volt a törvény célja és ennélfogva a törvényjavaslat 23. §-a szerint a bíróság végzésével tudomásul vett bírói egyességet akkor is végre lehet hajtani, ha a fél a tudomásul vevő végzés ellen felfolyamodással él és ilykép a Pp. 423. §-ának 3. bekezdése csak az ítélet anyagi jogereje tekintetében tartalmaz rendelkezést. Az 1912:LIV. törvénycikk 31. §-ának 2. pontját, amely ezzel összefügg, a törvényjavaslat 54. §-a módosítja.
A Pp. 476. §-a a fellebbezést a per tárgyának értékétől függően korlátozza. Ennélfogva megtörténhetik, hogy a bíróság a felperest keresetének igen csekély részével elutasítja és a felperes mégis élhet fellebbezéssel, és éppúgy megtörténheti, hogy a bíróság alperest a per tárgya értékének igen csekély részében marasztalja és az alperes mégis fellebbezéssel élhet az ítélet ellen. Miután nem indokolt, hogy a peresfelek bármelyike igen csekély összeg miatt fellebbezéssel éljen, ami egyaránt áll akkor, ha ez a csekély érték a pertárgy egész értéke vagy a pertárgy egész részének értéke, ennélfogva a javaslat 24. §-a szerint nem a per tárgyának értéke, hanem az ítélet sérelmes rendelkezése az, ami a fellebbezés korlátozása szempontjából figyelembe jön. A törvényjavaslat ezt fellebbezési értéknek nevezi, hogy ilyképpen a fellebbezés korlátozása szempontjából figyelembe jövő értéknek rövid megjelölése legyen. Az 1925:VIII. tc. 50. és 59. §-a szerint ennek az értéknek megállapítása az igazságügyminiszter rendeletével történik. A törvényjavaslat ezt a felhatalmazást továbbra is fenntartja.
A Pp. 476. § 2. bekezdésének 2. mondata szerint a fellebbezés korlátozása nem terjed ki a Pp. 758. § 1-6. pontjaiban felsorolt perekben hozott ítéletekre. A törvényjavaslat az idézést mellőzi és ugyanezt a szabályt olykép fejezi ki, hogy ez a korlátozás nem terjed ki az elsőbíróságnak olyan perekben hozott ítéleteire, amelyek a törvény értelmében, tekintet nélkül az értékre, ki vannak véve a községi bíróság hatásköre alól. A Pp. 758. §-ára való hivatkozás mellőzése annál is indokoltabb, mert az ott foglalt felsorolás esetleg a községi bíráskodás új szabályozása esetében változni fog.
A Pp. 481. §-a értelmében a fellebbezést írásban kell benyujtani és abban a fellebbezési tárgyalás előkészítése céljából a fellebbező köteles mindazt közölni, amit a tárgyaláson elő akar adni. E kötelesség elmulasztása azonban nem vonja maga után azt, hogy a szóbeli tárgyaláson a fél a fellebbezésben előkészítés céljából előadottakhoz kötve van; az előkészítés elmulasztása éppúgy, mint az elsőfokú bíróságnál, csakis esetleges költségmegtérítési kötelezettséget von maga után. A törvényjavaslat, eltérőleg a polgári perrendtartástól, olykép szabályozza a fellebbezési eljárást, hogy a felek a fellebbezésben és az arra adandó válasziratban új ténykörülményeket, bizonyítékokat és kérelmeket előadhatnak ugyan, de a szóbeli tárgyaláson e részben már az iratokhoz kötve vannak. A törvényjavaslatnak ezt az álláspontját a fellebbezési tárgyalásnak a lehetőséghez képest szükséges koncentrációja, a további halasztások mellőzése és ilykép a fellebbezési eljárás megrövidítése indokolja. Ebből folyólag a törvényjavaslat a Pp. 481. §-át úgy változtatja meg, hogy a fellebbezésben a fellebbező fél új tényállásait, nyilatkozatait és bizonyítékait nemcsak a tárgyalás előkészítése végett köteles előadni, hanem ha azokat itt elő nem adja, rendszerint többé nem is érvényesítheti. Ennek az elvnek következménye, hogy a javaslat szerint az írásban beadott fellebbezést ügyvédi ellenjegyzéssel kell ellátni. A Pp. 484. §-a, illetőleg az annak helyébe lépett 1925. évi VIII. tc. 16. §-a szerint a fellebbezési eljárásban a törvényszéki eljárás szabályai nyernek alkalmazást, az ügyvédi képviselet tehát kötelező. A fellebbezési eljárás ily szabályozása mellett szükséges, hogy ez a szabály már az írásban beadott fellebbezésre is alkalmazást nyerjen, mert ha a fellebbezés rosszul van szerkesztve, annak hibáit az ügyvéd a fellebbezési tárgyaláson többé nem pótolhatja.
A Pp. 482. §-a értelmében a járásbíróság ítélete ellen a fellebbezést jegyzőkönyvbe is lehet mondani. Vitás volt, hogy olyan járásbírósági perben, amelyben az ügyvédi képviselet kötelező, a fellebbezést csak az ügyvéd mondhatja-e jegyzőkönyvbe vagy pedig a fél személyesen is. A törvényjavaslat ezt a kétséget eloszlatja azzal, hogy a fél a járásbíróság ítélete ellen a fellebbezést csak akkor mondhatja jegyzőkönyvbe, hogyha az ügyben az ügyvédi képviselet nem kötelező. Ebben az esetben a javaslat a Pp. rendelkezésének fenntartását célszerűnek tartja, mert ezek a perek a fellebbezési eljárásban nyilvános előadásra kerülnek, ahol a fél jelenléte nem szükséges és így a fél ügyvéd igénybevétele nélkül elérheti azt, hogy a fellebbezési bíróság az első bíróságnak hibás ítéletét megváltoztassa.
A Pp. 483. §-a szerint az elsőbíróság, amelynél a fellebbezést beadták, nem vizsgálja, hogy van-e fellebbezésnek helye vagy hogy a fellebbezés kellő időben volt-e beadva, hanem minden vizsgálat nélkül felterjeszti azt a felsőbírósághoz és csak ez észleli a fenti körülményeket. E rendelkezésnek az volt az oka, hogy abban az esetben, ha a fellebbezést az elsőbíróság ilyen okból visszautasítja, a fél a visszautasító végzés ellen felfolyamodással él és így nem kerülhető ki, hogy a fellebbezési bíróság foglalkozzék vele. Ennek ellenére a Pp. 483. §-a ebben az irányban arra a panaszra ad okot, hogy sok esetben feleslegesen megterheli a fellebbezési bíróságot oly munkával, amelyet az elsőbíróság is elvégezhetne és az elsőbíróságnál sem kímél meg munkát, mert a felterjesztés ugyanannyi munkát ad, mint a visszautasítás; a visszautasító végzés ellen használt alaptalan felfolyamodásokat pedig bírsággal lehet elriasztani. A törvényjavaslat ennélfogva módosítja a jelzett irányban a Pp. 483. §-ának rendelkezéseit.
A Pp. 489. §-a szerint a fellebbező ellenfele a fellebbezési tárgyalás előkészítése céljából előkészítő iratot közölhet. A 25. § indokolása kifejti, hogy a törvényjavaslat a fellebbezési eljárást úgy módosítja, hogy a fellebbezési szóbeli tárgyalása rendszerint lényegileg az iratokban foglaltakra szorítkozik. Ennek következtében a törvényjavaslat szerint az ellenfél előkészítő iratának helyébe a válaszirat lép, amelyet a törvényjavaslat általánosságban olykép szabályoz, mint a Pp. 531. §-a felülvizsgálati eljárásban a válasziratot.
Ez a § folyománya annak, hogy a javaslat 34. §-a szerint a felek elmaradása nem gátolja a fellebbezés elintézését. E rendelkezés következtében gondoskodni kell arról, hogy a felek távollétében is megtörténjék a fellebbezési kérelem és ellenkérelem felolvasása.
A Pp. 493. §-a szabályozza a fellebbező ellenfelének csatlakozását a fellebbezéshez. A 25. § indokaiban kifejtetteknél fogva a csatlakozás szabályait is a fellebbezés új szabályozásához képest kellett módosítani.
A Pp. 495. §-a szerint a fellebbezési kérelem és ellenkérelem - eltekintve a tilos keresetváltoztatástól - a szóbeli tárgyalás befejezéséig megváltoztatható. A fellebbezési eljárásnak a 25. § indokaiban kifejtett megváltoztatása következtében a törvényjavaslat eltér a Pp. rendelkezéseitől és olykép rendelkezik, hogy a fellebbezésben és a válasziratban előterjesztett kérelmeket és ellenkérelmeket a szóbeli tárgyaláson megváltoztatni nem lehet. Ez alól az általános szabály alól célszerűségi szempontokból kivesz egyes eseteket, amelyeket nem tekint megváltoztatásnak. Ezek az esetek lényegileg megfelelnek a Pp. 188. § 2-6. pontjaiban a keresetváltoztatás tilalma alól kivett eseteknek. E kivételek nélkül a megváltoztatási tilalom felesleges formalitásokra és a perek elszaporítására vezetne.
A 32. § tartalmazza a fellebbezési eljárás szabályozásának azt a módosítását, amelyet a 25. § indokolása már kifejtett. Az ott előadottakhoz csak azt kell hozzátenni, hogy a felek az elsőbírósági ítéletből már tudomást szerezhettek arról, hogy melyek azok a tényállítások, ténybeli nyilatkozatok, bizonyítékok vagy kérelmek, amelyeket már az elsőbíróság előtt fel kellett volna hozniok vagy érvényesíteniök. Mindezeket a fellebbezésben és a válasziratban még pótolhatják. Semmiféle ok nem szól tehát a mellett, hogy a feleket feljogosítsuk arra, hogy ezeket még a fellebbezésben és válasziratban is elhallgassák és csak a szóbeli tárgyaláson lapják meg ezekkel a bíróságot és az ellenfelet, sőt ha több szóbeli tárgyalás van, ezeket még a legutolsó tárgyalás végén is felhozzák, mégpedig ismételten, s előidézzék ilykép az eljárás befejezésének késleltetését.
A Pp. 507. §-a értelmében a fellebbezési bíróság ítéletében a tényállás előadásánál az elsőbíróság ítéletére is hivatkozhatik. Nem indokolt, hogy ez a rendelkezés csak a tényállás előadására szorítkozzék, és ha a fellebbezési bíróság az indokokat általában helyeseknek tartja, ebben a tekintetben is ne hivatkozhassék az elsőbíróság ítéletére. Ez az ítéletszerkesztést megkönnyíti és a fellebbezési bíróság munkáját csökkenti. Természetes, hogy e mellett a fellebbezési bíróság azokat az okokat, amelyek a bizonyítékok szabad mérlegelésében meggyőződését előidézték, úgyszintén azokat, amelyek miatt a bizonyítást elégtelennek tartja vagy a fél ajánlotta bizonyítást mellőzte, az ítéletben tüzetesen előadni köteles.
Miután a 25. §-nál előadott indokoknál fogva a javaslat szerinti fellebbezési eljárásnak súlypontja nem a tárgyaláson, hanem az iratokon van, fölösleges a feleket szóbeli tárgyaláson való megjelenésre kényszeríteni és a tárgyalás elmulasztására oly szigorú következményeket szabni, mint azt a Pp. 510. §-a teszi. A javaslat ennélfogva olyképpen szabályozza ezt a kérdést, hogy a kellően értesített feleknek vagy egyiküknek elmaradása a fellebbezés elintézését nem gátolja. Miután ilykép a feleknek részvétele a fellebbezési tárgyaláson nem szükséges, nem volna indokolt, hogy a tárgyalásról való elmaradás miatt igazolásnak legyen helye. Mindazonáltal, ha a bíróság valamely félnek vagy az ügyvédnek meghallgatását a tényállás tisztázása végett mégis szükségesnek tartja, ezt elrendelheti.
Az előadottaknál fogva az eljárás szünetelését a fellebbezési eljárásban nem lehet olykép szabályozni, mint azt a Pp. 475. §-a teszi. A Pp. 475. §-a szerint ugyanis a felek kölcsönös megegyezéssel minden ok nélkül is szüneteltethetik az ügyet. Már az elsőfokú bíróságnál is ez a rendelkezés némileg ellentétben van a Pp. 238. §-ával, amely szerint a határnap az ügy kikiáltása előtt csak akkor napolható el, ha a fél nyomban valószínűvé teszi, hogy a határnapon való megjelenésben fontos ok gátolja és a Pp. 239. §-ával, amely szerint a tárgyalás elhalasztása csak fontos okból, bírósági határozattal történhetik meg. Az elsőbíróságnál a szünetelésnek ez a szabályozása csak azért indokolt, mert a Pp. 446. §-a szerint a felek közös megegyezéssel úgy is elérhetik az ügy szünetelését, hogy a perfelvételi vagy a tárgyalási határnapon nem jelennek meg, ami következménye annak, hogy a felek közreműködése nélkül a bíróság a tárgyalást nem tarthatja meg. Hogy azonban az eljárás szüntelése még itt is ellenkezik a törvény ama céljával, hogy az eljárás lehetőleg gyorsan befejezést nyerjen, az kitűnik abból, hogy a feleket attól vissza akarja tartani azzal, hogy az eljárás folytatása iránti kérelemre hosszabb határidőt tűz, mégpedig a perrendtartásban e célból eredetileg két hónapot, amely határidőt az 1925:VIII. tc. 15. §-a négy hónapra emelt föl.
Máskép van ez a fellebbezési eljárásban. A törvényjavaslat azért módosítja a fellebbezési eljárás szerkezetét olyképpen, hogy az eljárás súlypontja az iratokon legyen, mert ezzel lehetővé kívánja tenni, hogy a bíróság az ítéletet vagy legalább a bizonyítást elrendelő végzést lehetőleg az első tárgyaláson hozza meg. Az ügy tanulmányozásával és az előadói előterjesztés tervezetének előkészítésével járó bírói munka nagyrészt kárbaveszne és a tárgyalások beosztását károsan befolyásolná, ha a felek minden fontos ok nélkül a bíróság által kitűzött tárgyalási határnap mellőzésével valamely tetszésszerinti későbbi határnapra tolhatnák el a tárgyalást. Hozzájárul ehhez, hogy a fellebbezési tárgyaláson a javaslat szerint a felek közreműködése nem is nélkülözhetetlen, nem volna tehát indokolt, hogy ők szünetelési kérelemmel a bíróság ügymenetét zavarják. Egyességi tárgyalásokra a feleknek elég idejük volt a fellebbezési tárgyalásig, és ha tudják, hogy a fellebbezési tárgyalás határnapjának kitolása nem tőlük függ, jobban fognak sietni az egyesség megkötésével.
Mindazonáltal a javaslat nem kívánja a fellebbezési eljárás szünetelését egyáltalában kizárni, hanem csak a szükséghez képest megszorítani. Először is nem tekinti e célból elegendőnek a felek kölcsönös megegyezését, hanem bírói engedélytől teszi azt függővé. A felek eziránti kérelmüket kellően indokolni és kellő időben kötelesewk előterjeszteni, mégpedig ez utóbbit azért, hogy a bíróság ügymenete a tárgyalás kiesésével nem szenvedjen hátrányt és a tárgyalás előkészítése körül a bíróság ne végezzen hiábavaló munkát. Ilyen feltételek mellett a bíróság egyszer engedélyt adhat az eljárás szünetelésére.
A Pp. 513. § 2. bekezdése szerint szóbeli tárgyalás kitűzése nélkül nyilvános előadás útján kell elintézni a járásbíróság ítélete elleni fellebbezést, ha a per tárgyának értéke bizonyos összeget meg nem halad, amelyet az 1925:VIII. tc. 55. és 59. §-a alapján az igazságügyminiszter rendelettel állapít meg. A 24. § indokaiban felhozottaknál fogva a per tárgyának értéke helyébe itt is az ott körülírt fellebbezési érték lép.
A fellebbezésnek nyilvános előadás útján történt elintézése esetében jegyzőkönyv felvétele rendszerint nem szükséges. A bíróság tehermentesítése végett tehát a jegyzőkönyvvet ilyen esetben csak akkor kell felvenni, ha a bíróság azt szükségesnek tartja.
A javaslat e §-a a Pp. 521. § 1. bekezdésében felülvizsgálat megengedhetősége szempontjából figyelembe vehető pertárgy értéke helyett a felülvizsgálati értéket mondja irányadónak. E részben ugyanazok az okok jönnek figyelembe, amelyeket a 24. § indokolása magában foglal.
A Pp. 521. §-ának 1. bekezdése kisebb felülvizsgálati értékhatárt állapít meg a részvénytársasági vagy szövetkezeti viszonyból, továbbá a szabadalomnak, a védjegynek, valamint az ipari munkának törvényes oltalmára fennálló szabályok megsértéséből származó perekben. A törvényjavaslat, amely egyébként ezekben a perekben, tekintet nélkül az értékre, fellebbezést enged meg, nem látja szükségesnek, hogy a felülvizsgálat tekintetében különbség legyen ezek között és más perek között. A jogegység biztosítását ezekben a perekben is jobban fogja szolgálni a jogegységi határozatok hozatalának ez a nagyobb lehetősége, amelyet a javaslat 116. §-a tartalmaz.
A Pp. 521. §-ának utolsó bekezdése arra a téves értelmezésre adhat okot, hogy a perköltség tárgyában minden esetben lehet felülvizsgálattal élni, ha a felülvizsgálat egyúttal az ítélet egyéb része ellen irányul, tekintet nélkül arra, hogy az egyéb rész ellen irányuló felülvizsgálatnak van-e helye vagy nincs. Ez a helytelen magyarázat felesleges felülvizsgálati kérelmekkel terhelheti a felülvizsgálati bíróságot. A törvényjavaslat ennélfogva szükségesnek találja annak világos kimondását, hogy a perköltségek kérdésében csak akkor van felülvizsgálatnak helye, ha az ítéletnek egyúttal megtámadott egyéb része egymabában is felülvizsgálattal megtámadható.
Ez a § annyiban módosítja a Pp. 525. §-át, hogy a kir. törvényszéknek, mint fellebbezési bíróságnak ítélete ellen felülvizsgálati bíráskodásra hivatott bíróságot (kir. Kúria vagy kir. ítélőtábla) nem a per tárgyának, hanem a felülvizsgálati értéknek alapján kívánja meghatározni, ami összhangban van a 37. § rendelkezésével is.
Ez a § összhangban van a fellebbezési eljárásban hasonló rendelkezést tartalmazó 27. §-sal és indokolása ugyanaz, mint a 27. §-é.
A Pp. 534. §-ának utolsó bekezdése értelmében a felülvizsgálati bíróság tényállást egyes meghatározott eseteken kívül a bizonyítás mérlegelése vagy tárgyalás alapján meg nem állapíthat. Ez a szabály olyan esetekben is akadályozta a felülvizsgálati bíróságot a tényállás megállapításában és kényszerítette az ítélet feloldására, amikor a Kúria maga is könnyen megállapíthatta volna a tényállást. A törvényjavaslat ennélfogva kitágítja a felülvizsgálati bíróság jogát és tényállás megállapítására olyan esetekben, amikor ez nem aggályos. Ilyen eset az, ha a felülvizsgálati bíróság a tényállást a bizonyításnak közvetlen észlelése nélkül a bizonyítás mérlegelésével az iratok alapján vagy a feleknek teljesen egybehangzó előadása alapján megállapíthatja. A törvényjavaslat azonban ezt is csak abban az esetben engedi meg, ha a fellebbezési bíróság ítéletének tényállása a kérdéses tényállítás tekintetében nem tartalmaz megállapítást. Ebben az utóbbi esetben kiegészítheti a felülvizsgálati bíróság a fellebbezési bíróság ítéletének tényállását.
A 34. § indokolása előadta azokat az okokat, amelyeknél fogva az eljárás szünetelését a fellebbezési eljárásban csak kivételesen, rendkívüli esetben lehet engedélyezni. A szünetelés ellen ott felhozott okok fokozottan állanak a felülvizsgálati eljárásban és indokolttá teszik, hogy csakis a felek kölcsönös megegyezése alapján a felülvizsgálati eljárás szünetelésének egyáltalában ne legyen helye.
A Pp. 542. §-ának utolsó bekezdése értelmében a felülvizsgálati bíróság a felülvizsgálati, illetőleg a csatlakozási kérelem indokolása és különösen a felhozott jogszabály iránti határozatának indokaiban nyilatkozni köteles.
Ez a kötelezettség a felülvizsgálati bíróságot sok esetben fölösleges munkával terheli meg. A felek kérelmeik indokolásául sok esetben lényegtelen körülményeket is hoznak föl. Kétségtelenül helyes, hogy a felülvizsgálati bíróság a joggyakorlat fejlesztése és a jogegység biztosítása érdekében a felhozott jogszabály iránt minél több esetben nyilatkozzék, azonban ez is csak akkor szükséges, ha a fellebbezési bíróság ezt nem tette volna meg már előbb is ítéletében. A felülvizsgálati bíróságra nyugodtan rá lehet bízni azt a feladatot, hogy a jogszabályok tekintetében felmerült kétségeket el fogja oszlatni és az eltérő magyarázatok esetében a helyes irányt meg fogja jelölni. Ennek következtében a törvényjavaslat úgy rendelkezik, hogy a felülvizsgálati bíróság a kérelmek indokolása és különösen a felhozott jogszabály iránt határozatának indokaiban csak akkor nyilatkozik, ha ezt szükségesnek tartja.
A Pp. 543. §-a szerint a felülvizsgálati bíróság abban az esetben, ha a fellebbezési bíróság ítéletét és eljárását feloldja, a fellebbezési bíróságot további eljárásra és újabb határozathozatalra utasítja és ebben az esetben a fellebbezési bíróság az új eljárásban és határozathozatalban alkalmazkodni köteles a felülvizsgálati bíróság álláspontjához.
Kétség merült fel aziránt, hogy a felülvizsgálati bíróság utasítása kiterjedhet-e arra is, hogy a fellebbezési bíróság miképpen mérlegelje a bizonyítást. A bizonyítás szabad mérlegeléséből az következik, hogy a bizonyítékokat mérlegelő bíróság csakis saját belátása és meggyőződése szerint járhat el, mert ellenkező esetben ez a mérlegelés már nem volna szabad mérlegelés. Kétségek eloszlatása végett a törvényjavaslat ezt kifejezetten kimondja.
A Pp. 545. §-a szerint abban az esetben, ha a királyi törvényszéknek, mint fellebbezési bíróságnak ítéletét támadják meg és a per tárgyának értéke az 1925:VIII. tc. 55. §-a alapján igazságügyminiszteri rendelettel megállapított összeget meg nem haladja, a felülvizsgálati bíróság a felülvizsgálati kérelem felől szóbeli tárgyalás nélkül nyilvános előadás alapján határoz. A törvényjavaslat 24. és 35. §-a szerint a fellebbviteli eljárásban a per tárgyának értéke helyébe a fellebbezési, illetőleg a felülvizsgálati érték és ennek megfelelően a Pp. 545. §-ában is a per tárgyának értéke helyébe a felülvizsgálati érték jön.
A törvényjavaslat 27. §-a szerint a fellebbezést, a törvényjavaslat 37. §-a szerint pedig a felülvizsgálatot abban az esetben, ha az elkésett vagy ha annak helye nincs, az a bíróság utasítja vissza, amelynél a fellebbezést, illetőleg a felülvizsgálatot beadták. Ugyanezt a szabályt alkalmazza a törvényjavaslat e §-a a felfolyamodásra is.
A 32. § indokolása kifejti, hogy a felek új tényeket és bizonyítékokat a szóbeli tárgyaláson csak kivételesen terjeszthetnek elő, a fellebbezési bíróság az e § ellenére előterjesztett tényállításokat és bizonyítékokat mellőzi. Ennek következtében az ilykép mellőzött tények vagy bizonyítékok érvényesítésére a perújítást lehetővé tenni és a Pp. 563. §-ának 12. pontját ilyen értelemben kiegészíteni kellett.
A Pp. 566. §-a szerint a perújítási keresetet az elsőbíróság jogerős végítélete ellen rendszerint az ügyben eljárt elsőbíróság előtt, a fellebbezési bíróság jogerős végítélete ellen pedig a fellebbezési bíróság előtt kell megindítani; ha azonban a perújítási ok az elsőbírósági végítélet alapjául szolgáló fellebbezési bírósági határozat ellen vagy az ellen is érvényesíttetik, a perújítási keresetet a fellebbezési bíróság előtt kell megindítani. A fellebbezési bíróság előtt kell ma megindítani a perújítási keresetet akkor is, ha a perújítási okot a felülvizsgálati bíróság végítélete vagy a végítélet alapjául szolgált határozata ellen érvényesítik; ha azonban a felülvizsgálati bíróság végítéletét vagy határozatát a Pp. 563. §-ának 1-7. pontjai alapján támadják meg vagy e pontok alapján is megtámadták, a perújítási keresetet a fölülvizsgálati bíróság előtt kell megindítani.
A perújítási illetékességnek ez a szabályozása rendkívül bonyolult és a gyakorlatban egyes esetekben nehézzé tette a perújításra illetékes bíróság meghatározását. Hozzájárul ehhez, hogy a törvényjavaslatban szabályozott fellebbezési eljárás, amely szerint a fellebbezési eljárás súlypontja az iratokon van, kevésbbé alkalmas az új tényekre és bizonyítékokra alapított perújítás elintézésére. A fellebbviteli bíróságok munkaterhének könnyítése is indokolttá teszi, hogy a perújítási keresetet, különösen ha abban új tények és bizonyítékok érvényesítéséről van szó, lehetőleg az elsőbíróság tárgyalja és intézze el. A törvényjavaslat ennélfogva a Pp.-nek fentidézett rendelkezéseit olykép módosítja, hogy a perújítási keresetet az ügyben eljárt elsőbíróság előtt kell megindítani. Csakis abban az esetben, ha a fellebbezési vagy a felülvizsgálati bíróság végítéletét a Pp. 563. §-ának 1-7. pontjaiban meghatározott valamelyik perújítási ok alapján támadják meg, kell a perújítási keresetet a fellebbezési, illetőleg a felülvizsgálati bíróság előtt megindítani. Visszás volna például, hogy abban a kérdésben, vajjon a fellebbezési vagy a felülvizsgálati bíróság szabályszerűen volt-e alakítva, vagy hogy az ítélet hozatalában kizárt bíró vett-e részt, vagy hogy a fellebbezési vagy a felülvizsgálati bíróság előtt a fél nevében harmadik személy meghatalmazás nélkül járt-e el vagy nem, nem a maga a fellebbezési vagy a felülvizsgálati bíróság, hanem az ilyen körülmények eldöntésére nem hivatott elsőbíróság járna el.
Ha a Pp. 563. §-ának 1-7. pontjai alapján indított perújítási keresetben más perújítási okokat, különösen új tényeket és bizonyítékokat is érvényesítenek, a fent kifejtett szabályozás következménye az is, hogy a fellebbezési vagy a felülvizsgálati bíróság csak a Pp. 563. §-ának 1-7. pontjaiban meghatározott perújítási okot dönti el, a többi perújítási ok eldöntése végett pedig az ügyet az elsőbírósághoz utasítja.
A járásbíróság tehermentesítését kívánja előmozdítani az a rendelkezés, hogy ha a követelés ezer pengőt meg nem haladó készpénz fizetésre irányul és egyébként is fizetési meghagyás útján érvényesíthető, a hitelező keresetlevél helyett fizetési meghagyás útján köteles követelését érvényesíteni. A bíróság így mentesül a tárgyalás kitűzésének, az idézés kézbesítésének és a felesleges mulasztási tárgyalásnak terhétől, a fél pedig mentesül ez utóbbi tárgyalás felesleges költségétől. Ez megszünteti a ma oly sok panaszra okot adó ú. n. tömegnapok visszásságait is.
A helyettesíthető dolgok és értékpapírok szolgáltatására irányuló követelések érvényesítésénél a törvényjavaslat nem kívánja kötelezővé tenni a fizetési meghagyás igénybevételét, egyrészt, mert ez bonyolítaná a szabályozást, másrészt, mert nem készpénzbeli követelés esetében az alperes rendszerint védekezik és így rendszerint ellentmondással támadná meg a fizetési meghagyást.
Fölösleges formaságok elkerülése végett a a javaslat e §-a szerint a bíróság fizetési meghagyást bocsát ki akkor is, ha a fél tévedésből meghagyás iránti kérelem helyett keresetlevelet adott be. Ha azonban nem lehetne fizetési meghagyást kibocsátani azért, mert az adós nem lakik vagy tartózkodik a fizetési meghagyást kibocsátó járásbíróság területén vagy székhelyén (Pp. 589. és 594. §), akkor a hitelezőt megilleti a jog, hogy közvetlenül keresettel érvényesíthesse követelését, és ebben az esetben a beadott keresetlevelet is nem lehet fizetési meghagyás iránti kérelemnek tekinteni, hanem a keresetlevél elintézésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Magától értetődik, hogy ez a szabályozás nem érinti az illetékességi okokat. Ha tehát a hitelezőnek joga van, hogy követelését nem a fizetési meghagyás kibocsátására illetékes, hanem más járásbíróságnál érvényesítse és ő e jogával él, nem lehet kötelezni őt arra, hogy fizetési meghagyás iránti kérelmet adjon be.
Ilymódon ez a rendelkezés nem érinti pl. a könyvkivonati illetékességet (Pp. 32. §), valamint a többi különös illetékességi okokat. Ha pl. könyvkivonati illetékesség alapján a budapesti bejegyzett kereskedő Szegeden lakó kereskedő elleni követelését a budapesti bíróságnál érvényesítheti, ebben az esetben ő nem esik el a könyvkivonati illetékességtől, mert nem köteles követelését fizetési meghagyás útján érvényesíteni, hanem közvetlenül keresetlevelet adhat be.
Ez a § nem érinti a Pp. 758. §-ának azt a rendelkezését, hogy a községi bíróság hatáskörébe tartozó követelést a hitelező a járásbíróság előtt fizetési meghagyás útján érvényesíthet. E rendelkezésnek esetleg szükségessé váló módosításáról a 2. §-nak indokolása emlékezik meg.
Ha a hitelező a fizetési meghagyás kötelező igénybevételére vonatkozó törvényes rendelkezést olykép kívánná megkerülni, hogy a járásbíróság területén vagy székhelyén kívül lakó adóstársat kohol vagy a követelés összegét a valódinál magasabbra teszi, az ily eljárás ellen védelmet nyujt egyrészről a Pp. 430. §-a, amely szerint a bíróság még a pernyertes felperest is marasztalhatja a perköltségben, ha ő törvény ellenére csalárdul fizetési meghagyás helyett tárgyalást eszközölt ki, másrészről pedig a Pp. 222. §-a, amely szerint pénzbírsággal kell büntetni azt a felet vagy képviselőt, aki jobb tudomása ellenére nyilvánvalólag alaptalan tényt állít. Ha e téren gyakoribb visszaélések volnának tapasztalhatók, az igazségügyi kormányzat felügyeleti úton is oda fog hatni, hogy a bíróságok azok ellen a megfelelő intézkedéseket alkalmazzák.
A Pp. 590. §-a szerint a fizetési meghagyás kibocsátása iránt írásban beadott kérelemhez csatolni kell a fizetési meghagyásnak annyi példányát, ahány példányban a meghagyás kézbesítendő. Célszerűnek mutatkozik, hogy a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet éppúgy, mint a keresetlevelet, két példányban, és ha több adós részére kell kézbesíteni, a szükséges további példányokban adja be, különösen tekintettel arra, hogy a törvényjavaslat következő §-a szerint, de - egyébként is - ellentmondás következtében a fizetési meghagyásos eljárás perré alakul át.
A Pp. 591. §-ának harmadik bekezdése értelmében a fizetési meghagyás iránti kérelmet vissza kell utasítani, ha a visszautasítás oka a követelésnek vagy járulékainak csak egy részére vagy egy adóstársra nézve áll fenn. Célszerűbbnek mutatkozik és a félre nézve előnyös, hogy a bíróság ilyen esetben a kérelem visszautasítása mellett a kérelmet keresetlevélnek tekintse és mint ilyet intézze el.
A Pp. 591. §-ának utolsó bekezdése szerint a fizetési meghagyás iránti kérelmet hiánypótlás végett nem lehet visszaadni. E szabálynak az a következménye, hogy a kérelmet akkor is vissza kell utasítani, ha a fél elnézéséből valamely olyan adatnak felvételét a kérelembe elfelejtette, amelyet a Pp. 590. §-a szerint a kérelemnek magában kell foglalnia. E rendelkezésnek az volt az oka, hogy az eljárás lehetőleg egyszerű legyen. Azonban e helyett ez a szabály odavezet, hogy a fél kénytelen ugyanazt a kérelmet egész terjedelmében némi kis pótlással újból beadni és e miatt esetleg elveszti elévülés következtében jogát vagy megszűnnek a keresetlevél beadásának és a perindításnak egyéb magánjogi hatályai, amelyek a Pp. 184. és 186. §-a értelmében a harminc napon belül benyujtott fizetési meghagyásos kérelemmel együtt járnak. A törvényjavaslat ennélfogva a Pp. 591. §-ának utolsó bekezdését hatályon kívül helyezi.
A Pp. 595. §-ai szerint a fizetési meghagyás ellen ellentmondásnak van helye, ha az adós a fizetési meghagyásnak a kézbesítéstől számított 15 nap alatt ellent nem mondott, a Pp. 596. §-a szerint a hitelező kérelmére a fizetési meghagyás alapján kielégítési végrehajtásnak van helye, a Pp. 598. §-a szerint azonban, ha az előbb említett 15 napos ellentmondási idő el is telt, a végrehajtást rendelő végzésnek kézbesítésétől számított további tizenöt nap alatt még mindig lehet ellentmondást előterjeszteni és csak ez utóbbi határidő lejártával lesz a fizetési meghagyás, ha ellentmondással meg nem támadták, a jogerős ítélettel egyenlő hatályú olyan értelemben, hogy most már ellene csak perújításnak van helye.
Az ellentmondási határidőnek ez a kitolása egyik oka annak, hogy a hitelezők csak a legritkább esetekben élnek ezzel az intézménnyel. A fizetési meghagyás intézménye, amely nagymértékben alkalmas az eljárás gyorsítására, a bíróság tehermentesítésére és a perköltségek csökkentésére, mai jogunkban rendszerint csak arra szolgál, hogy a hitelező annak segítségével a különben községi bíróság hatáskörébe tartozó pert közvetlenül a járásbíróság elé vihesse.
A törvényjavaslat ennélfogva, hogy a fizetési meghagyás intézményét a behajtás alkalmas eszközévé tegye, megszünteti azt a lehetőséget, hogy az adós - semmibe véve az első ellentmondási határidőt - bevárhassa a végrehajtás foganatosítását, illetőleg a végrehajtást elrendelő végzésnek abból az alkalomból történt kézbesítését és még ezután is élhessen ellentmondással. A törvényjavaslat szerint már az első ellentmondási határidő komoly záros határidő, ami annyit jelent, hgoy elmulasztása miatt a Pp. 451. §-a szerint igazolásnak van helye, az igazolás hiányában azonban a fizetési meghagyás jogerőre emelkedik és ellene az adós csak perújítással élhet.
Ez a szabályozás már azért is szükséges, mert ha fizetési meghagyásos kérelem a járásbírósági eljárásban bizonyos értékhatáron aluli ügyekben a követelés érvényesítésének kötelező formája, gondoskodni kell arról is, hogy ez az intézmény a követelések behajtására alkalmas legyen.
Igaz ugyan, hogy a fizetési meghagyásos eljárásnak ez a szigorítása azzal az agodalommal találkozik, hogy az írni nem tudó járatlan adósok az ellentmondást esetleg el fogják mulasztani és ilykép ebből nehezen helyrehozható kár keletkezhetik. E veszély kikerülésére ügyviteli úton gondoskodás fog történni, hogy az ilyen felek a fizetési meghagyás különös alakja után is figyelmessé tétessenek arra, hogy szigorú bírói paranccsal állnak szemben, amely tétlenségük esetében feltétlenül érvényes lesz.
Az ellentmondás folytán keletkező pert a törvényjavaslat azzal akarja megrövidíteni, hogy az ügyvéd ellenjegyzésével ellátott ellentmondásnak a tárgyalást elő kell készítenie. Természetesen ilyen esetben is az ellentmondást el kell fogadni és a tárgyalást ki kell tűzni, még ha az nem is tartalmazza a tárgyalás előkészítésére szükséges tényeket és bizonyítékokat. Ennek a mulasztásnak csak az a következménye, hogy ha e miatt a tárgyalást el kell halasztani, az okozott költségben a felet el kell marasztalni (Pp. 203. §).
A fizetési meghagyásos eljárásnak e módosítása következtében a Pp.-nek idevonatkozó több rendelkezését hatályon kívül helyezni és módosítani kellett. Így például módosítani kellett az adóstársak elleni fizetési meghagyásra vonatkozó szabályokat, valamint az ellentmondás előterjesztésére jogosított személyre vonatkozó rendelkezést. A Pp. 601. § 2. pontja értelmében ugyanis ellentmondásra feljogosítottnak kell tekinteni minden önjogú személyt, aki a fizetési meghagyást felmutatja vagy az írásban benyujtott ellentmondáshoz csatolja. Abból az okból, hogy az ellentmondás, ha az ügyvéd készíti, a tárgyalás előkészítésére is szolgáljon, ki kellett mondani, hogy abban az esetben, ha a követelésre tekintettel a járásbírósági eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező, az ellentmondásnak is ügyvéd ellenjegyzésével kell ellátva lennie és ilykép a Pp. 601. §-ának idézett 2-ik pontja csak abban az esetben nyer alkalmazást, ha az ügyvédi képviselet nem kötelező.
A Pp. 612. §-ának 2-ik bekezdése szerint a váltómeghagyás elleni kifogásnak a törvényszéki eljárásban a tárgyalás előkészítésére is kell szolgálnia. A polgári perrendtartás ezt a rendelkezést nem terjesztette ki a járásbírósági eljárásra, mert a Pp. 613. §-a szerint a kifogás ügyvédi képviselet nélkül lévén benyujtható, járásbíróságnál az alperes szóval is előadhatja kifogását. Kétségtelenül helyes, hogy abban az esetben, ha a fél e jogával élve járásbíróságnál személyesen szóval adja elő kifogását, az ilyen felet ne kötelezzük a tárgyalás előkészítésére, mert a jogban nem jártas fél e kötelességének nem is tudna eleget tenni; de nem helyes ez a szabály akkor, ha a fél nem él e jogával, hanem ügyvéd útján terjeszti elő kifogását. Az ügyvéd képes arra, hogy a kifogást olykép szerkessze, hogy az a tárgyalás előkészítésére is szolgáljon. Ha ezzel szemben felhozzák azt, hogy a fél a rövid háromnapos kifogásolási határidőben nem tájékoztatja az ügyvédet a kifogás alapjául szolgáló tényekről, ezzel szemben áll az, hogy ez a mulasztás úgysem von egyéb következményt maga után, mint azt, hogy az ebből származó halasztás költsége a mulasztó felet terheli (Pp. 203. §). Erre a költségre a mulasztó félnek ellenfele semmikép sem adott okot. Minthogy a törvényjavaslat előbbi §-a ezt a szabályt a közönséges fizetési meghagyásos eljárásra is megállapítja, visszás volna, ha ugyanazt nem tenné a szigorúbb és gyorsabb eljárást igénylő váltómeghagyásos eljárásra.
A Pp. 643. §-a értelmében a házasfelek vagy törvényes képviselőik ügyvédjének a házassági per vitelére szóló különös meghatalmazásra van szüksége. Minthogy a Pp. 682. §-a értelmében a házasság érvénytelenségét vagy felbontását, valamint az ágytól és asztaltól való elválást kimondó ítélet ellen a házasság fennállásának kérdésében perújításnak nincs helye, az ilyen ítélet helyre nem hozható sérelmet okozhat a félnek, ha házassági per vitelére szóló meghatalmazás nem tőle ered. Minthogy ilyen esetben a határozatokat az ügyvédnek kézbesítik, megtörténhetik, hogy a fél csak az ítélet jogerőre emelkedése után értesül arról, hogy az ügyvéd más személytől kapott hamis meghatalmazás alapján járt el az ő nevében. Az ügyvédet itt talán nem is terheli mulasztás, ő jóhiszeműen házasfélnek tekinthette azt a harmadik személyt, aki részére a meghatalmazást aláírta. A javaslat tehát azt kívánja a kötelező hitelesítés megszabásával elérni, hogy ily hamis meghatalmazás alapján ne legyen folytatható a házassági per.
A Pp. 644. §-a szerint házassági perekben a királyi ügyész abban az esetben is résztvehet, ha a törvény szerint félként föl nem léphet, tehát megtámadó-, bontó- és válóperekben. E végből ilyen perekben a királyi ügyészt minden határnapról hivatalból értesíteni és az iratokat, valamint a határozatokat vele is közölni kell, jogában áll az iratokat megtekinteni, valamint fellebbvitellel élni. A törvény e rendelkezés alapján a királyi ügyész a házasság fenntartása érdekében érvényesíthetné azokat a tényeket és bizonyítékokat, amelyek az ügy megítélésére befolyással bírnak és amelyeket a Pp. 670. §-a szerint a bíróság különben hivatalból is figyelembe venni köteles. Minthogy azonban a királyi ügyészek a büntetőperekkel nagymértékben meg vannak terhelve, feladatukat a házassági perekben alig képesek teljesíteni. A törvényjavaslat ennélfogva feléleszti a házasságvédő intézményét abból a célból, hogy a királyi ügyésznek a házasság fenntartása érdekében tények és bizonyítékok kinyomozáősában segítségére legyen. E végből följogosítja a házasságvédőt, hogy az iratokat megtekintse és a tárgyaláson, amelynek határnapjáról őt is értesíteni kell, megjelenjen és felszólaljon. A fellebbvitel jogával a törvényjavaslat nem ruházza fel a házasságvédőt, mert ez esetleg odavinne, hogy sok házassági per fontosabb ok nélkül kerülne a fellebbviteli bírósághoz és azt szükségtelenül megterhelné. Erre nincs is szükség, mert ha a házasságvédő azt látja, hogy az ítélet ellen fellebbezéssel kellene élni, a királyi ügyészhez fordulhat, aki azután ezt a jogot indokolt esetben gyakorolhatja.
A Pp. 648. §-ának harmadik bekezdése értelmében abban az esetben, ha az 1894:XXXI. tc. 77. §-ának a) pontja alapján a házassági életközösséget megbontó házasfélnek a házassági életközösség visszaállítására való kötelezését kéri a másik házasfél, a kérelemben elő kell adni és valószínűvé kell tenni az elhagyásra és az elhagyás tartamára vonatkozó adatokat. A bírói gyakorlat értelmében ezeknek az adatoknak valószínűvé tételére községi bizonyítvány szolgál. Ezt a községi bizonyítványt - a helytelenül kialakult gyakorlat szerint - többnyire minden további vizsgálat nélkül kiadják a félnek, ha a tényeket két előállított tenu eskü nélkül sokszor szívességből és a tények ismerete nélkül bizonyítja. Ez nem felel meg az eljárás komolyságának és annak a fontos szempontnak, hogy könnyelműen indított bontópereket közérdekből meg kell akadályozni. Ennélfogva a törvényjavaslat a községi bizonyítvány helyébe közjegyzői tanusítványt kíván helyezni. A királyi közjegyző annak alapján állítaná ki ezt a tanúsítványt, hogy a fél által e célból megnevezett tanukat az előleges bizonyításfelvétel szabályai szerint kihallgatja és megesketi. Minthogy a törvényjavaslat 21. §-a szerint a bíróság az előleges bizonyításfelvétel foganatosítását közjegyzőre is bízhatja, ez a rendelkezés azzal összhangban van. A bíróságokra rendkívüli munkaterhet róna az, hogy ha ezeknek a tanuknak kihallgatását a bíróságra bíznók. Minthogy a Pp. 386. §-a szerint a perbíróság hivatalból is elrendelheti az előlegesen felvett bizonyítás ismétlését vagy kiegészítését, a házassági per bírájának természetesen joga lesz ezt az eljárás folyamán a királyi közjegyző által felvett előleges bizonyítással szemben is megtenni.
Házassági perekben a nyilvánosság sok esetben egyrészt a feleknek jogos érdekét, másrészt a közérdeket is veszélyezteti. Igaz ugyan, hogy a Pp. 207. §-a szerint a bíróság hivatalból is elrendelheti a nyilvánosság kizárását, ha a tárgyalás nyilvánossága a közrendet vagy a közerkölcsiséget veszélyeztetné, a fél kérelmére pedig hivatalból elrendelheti a nyilvánosság kizárását, ha a tárgyalás nyilvánossága a fél méltányos érdekét sértené, ez azonban minden egyes esetben a körülmények mérlegelését és bírói határozat hozatalát tenné szükségessé, holott a nyilvánosság kizárásának ezek a feltételei általában minden házassági perben megvannak. A törvényjavaslat ezért általánosságban mondja ki, hogy házassági perekben a tárgyalás és a határozatok kihirdetése nem nyilvános. Természetesen a felek és képviselőik, úgyszintén mindegyik fél részéről megjelölt két-két egyén éppúgy, mint a nyilvánosságnak bírói határozattal való kizárása esetében, ebben az esetben is jelen lehetnek a tárgyaláson. Hasonlóképpen ugyanazok a szabályok, amelyek a nyilvánosságnak határozattal való kizárása esetében a tárgyalás tartalmának közlését tiltják (Pp. 207. §-ának 4. bek. és 1917:LIV. tc. 96. §-a), ebben az esetben is alkalmazást nyernek.
Ez a § a végrehajtási kérvény példányszámát eggyel felemeli. Ennek az intézkedésnek az a célja, hogy a végrehajtást elrendelő végzést munkamegtakarítás kedvéért a kérvény tartalmára való utalással lehessen megszövegezni; ilyen szövegezésnek ugyanis feltétele az, hogy a végrehajtási kérvénynek egy példánya a bíróságnál is megmaradjon. Kimondja továbbá a §, hogy a végrehajtási kérelem alapjául szolgáló bírói határozatot vagy bírói egyességet ezentúl még egyszerű másolatban sem kell a végrehajtási kérvényhez csatolni. Erre ugyanis a gyakorlati tapasztalatok szerint semmi szükség sincsen.
Kihagyja ez a § a Vht. 6. §-ának azt a szabályát, amely szerint váltókövetelés tárgyában hozott marasztaló határozat vagy egyesség alapján kért végrehajtásnál az eredeti váltót mellékelni kellett a végrehajtási kérvényhez. Ennek megkívánása eddig sem volt szükséges és a bíróságra elkerülhető őrzési munkát és felelősséget rótt. Nem is beszélve ugyanis arról, hogy vannak esetek, mikor a váltóhitelezői minőség vagy legalább a követelés érvényesítéséhez való jogosultság a váltó birtoka nélkül is megvan, az a volt váltóhitelező, akinek birtokából a váltó már kikerült és ezzel a követelés érvényesítésére való joga megszűnt, nem fog végrehajtást kérni, mivel kielégítést a váltó visszaadása nélkül nem kaphat s így önmagának a végrehajtás kérésével és foganatosításával a legjobb esetben is felesleges, meg nem térülő költségeket okozna. Az adósra tehát nem jár veszéllyel az, ha a hitelezőtől a végrehajtási kérvény előterjesztésekor nem kívánjuk is meg a váltó bemutatását. Viszont a váltóhitelezőnek a végrehajtási kérvény beadása és a végrehajtást elrendelő végzésnek részére való kézbesítése közti időben is szüksége lehet a váltóra, pl. telekkönyvi bejegyzés kieszközlése végett. A bíróságnak és a hitelezőnek tehát érdekében áll a váltó csatolásának mellőzése, az adósra pedig ártalmatlan. Végül pedig a váltókövetelés behajtása céljából e törvényjavaslat törvénnyé válása után csak kivételesen lesz szükség végrehajtási kérvényre és elrendelő végzésre, míg az esetek legtöbbjében a 62. § értelmében végrehajtható kiadmány kiállítását kell kérni, ez utóbbi kérelem előterjesztése pedig formátlanul írásbeli kérvény nélkül történik, a végrehajtási kérelem előterjesztésének ilyen módja mellett pedig a váltó becsatolása keresztül nem vihető. Ha pedig az esetek e túlnyomó részében elengedjük a váltó bemutatását, nem indokolt azt megkívánni azokban a kivételes esetekben sem, amikor a váltó alapján végrehajtási kérvényt kell beadni.
A 60. § a végrehajtást elrendelő végzésnek a végrehajtási kérelem tartalmára hivatkozással való megszövegezését szabályozza. Az ilyen szövegezéshez tulajdonképpen nem is kellene törvényi engedély, a szövegezés e módjának akadálya eddig is csak az volt, hogy a végrehajtási kérvény példányai közül egy sem maradt meg a bíróságnál, ezt az akadályt azonban e javaslat 59. §-a elhárítja. Mindazonáltal célszerű kifejezett törvényi engedéllyel felhívni a bíróságok figyelmét arra, hogy ilyen szövegezésnek most már nincs akadálya.
A 62. § tág körben rendeli el azt, hogy a végrehajtást a fél ne végrehajtási kérvénnyel, hanem formaszerűtlenül kérje és a bíróság ne végzéssel, hanem végrehajtható kiadmány alakjában rendelje el.
A végrehajtható kiadmány a végrehajtást elrendelő végzéstől lényegében nem különbözik, hanem csak szövegezési módjában, amennyiben a végrehajtási záradék a végrehajtható közokirat tartalmára való utalással jelöli meg a behajtandó követelést. Ez a szövegezési forma a bíróságok elintézési munkáját nem csökkentheti, mert akár a végrehajtási kérvény tartalmára, akár a végrehajtható közokirat tartalmára való utalással rendeli el a bíróság a végrehajtást, munkája egyformán csekély. Lényegesen munkamegtakarítást jelent azonban az elrendelésnek ez a módja a segédhivatal munkájában. A végrehajtható kiadmányt ugyanis formaszerűtlenül kell kérni, a kérelem előterjesztése egyszerűen a végrehajtható kiadmányok bemutatásával történik, elmarad tehát a végrehajtási kérvény lajstromozása és elmaradnak az ezzel kapcsolatos kezelés tennivalók, amik egy-egy kérvénynél nem sok időt kívánnak ugyan, de a sokezer végrehajtási kérvénynél együttvéve már igen számottevő munkát jelentenek.
A törvényjavaslat azonban csak azokban az esetekben tér rá a végrehajtás elrendelésének erre az útjára, amikor feltehető, hogy a végrehajtható közokirat szövege a végrehajtató birokában megvan s így a végrehajtás kérése céljából nem kell azt külön megszereznie (erre volna szükség pl. a vele kihirdetés útjá közölt kontradiktórius ítéleteknél) és amikor sem több határozat összevetésére nincs szükség a végrehajtási jog tartalmának megállapítása végett, sem pedig a végrehajtás elrendelésén túlmenő rendelkezést nem kell tennie a bíróságnak. Ezeket a szempontokat tekintve a törvényjavaslat csak mulasztási ítélet, bírói egyesség és fizetési meghagyás eseteiben tér a végrehajtható kiadmány útjára, ezeknél is csak abban az esetben, ha ellenük semmiféle jogorvoslatot nem adtak be és ha a § 1-6. pontjaiban felsorolt kivételek nem állanak fenn.
Minthogy a végrehajtásnak a 62. §-ban szabályozott formátlan kérelmezésénél a végrehajtatónak nincs módja a felől nyilatkozni, hogy a végrehajtásnak közbenjárására vagy hivatalból való foganatosítását kívánja-e, a foganatosítás a Vht. 20. §-a szerint mindig közbenjárásra történik, hacsak a végrehajtató utóbb be nem jelenti, hogy a végrehajtás foganatosításánál közbenjárni nem kíván.
A 63. § a végrehajtási záradék szövegét, a végrehajtható kiadmány kézbesítésének módját és a költségre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, továbbá kimondja, hogy a végrehajtásnak ingatlanra kívánt foganatosítása esetében a végrehajtónak külön kérvényt kell beadnia a telekkönyvi hatósághoz. Ez azért szükséges, mert a végrehajtást elrendelő bíróság még nem tudja, hogy a végrehajtható kiadmány alapján milyen vagyontárgyra kíván a végrehajtató végrehajtást vezetni, tehát a foganatosítás iránt a telekkönyvi hatósághoz nem intézhet megkeresést.
Ez a § a végrehajtható kiadmány intézményét az ügyvédi és közjegyzői kamarák végrehajtható közokiratainak eseteire is kiterjeszti.
A mai szabályok szerint a kiküldöttnek bírói letétbe kell helyeznie azt az összeget, amit a végrehajtató a végrehajtás elkerülése végett az ő kezéhez kifizet akkor, amikor foglalás végett nála megjelenik. Ez az eljárás azonban a végrehajtató kielégítését késlelteti és a bíróság munkáját szükség nélkül szaporítja. Ezért a 65. § arra kötelezi a kiküldöttet, hogy az ilyen módon átvett összeget postán küldje meg a végrehajtónak.
Ez a § megszünteti azt a mai jogállapotot, hogy a kiküldött az iratokat minden foglalás után köteles a bíróságnak bemutatni tudomásulvétel és az eljárási költségek megállapítása végett. Ennek az új rendelkezésnek oka az, hogy a mai eljárás - a nélkül, hogy a végrehajtató eljárása felett komoly felügyelet gyakorlására adna módot - a bíróságnak sok munkát okoz, gátolja az eljárás menetét és a felülfoglalásoknak is akadálya annak következtében, hogy az alapfoglalási jegyzőkönyv bizonyos időre a bírósághoz kerül. Ezért a törvényjavaslat a tudomásulvétel végett való bemutatását mellőzi, a költségek kiszámítását pedig magára a kiküldöttre bízza. Ez az utóbbi azért nem aggodalmas, mert minden bíróságnak van díjszabása végrehajtási ügyekre, amelyet a kiküldött is nehézség nélkül alkalmazhat és mert a § szerint a bíróság akár a felek előterjesztésére, akár hivatalból is megváltoztathatja a költségek összegét, ha úgy találja, hogy a kiküldött számítása hibás.
E § rendelkezik arról is, hogy a kiküldött költségszámítását hogyan kell a felekkel közölni. Elrendeli továbbá a végrehajtási jegzyőkönyv másolatának közlését. Az utóbbi azért szükséges, hogy a végrehajtást szenvedő mindig tudhassa, mely vagyontárgyait foglalták le. Végül elrendeli a § a foglalási jegyzőkönyv másolatának a bírósághoz való beterjesztését, de nem tudomásulvétel vagy költségmegállapítás végett, hanem csak azért, hogy a bíróságnál azt el lehessen helyezni és meg lehessen őrizni s abból az érdekeltek - pl. az igénylők - másolatokat vehessenek és hogy ne származzék pótolhatatlan veszteség abból, ha az eredeti jegyzőkönyv netán elkallódnék.
Ez a § kézbesítés helyett az árverési hirdetménynek postai úton való megküldését engedi meg az érdekelteknek, kivéve az árverést kérő végrehajtatót és a végrehajtást szenvedőt. A posta megbízhatósága mellett a másodsorban érdekeltek ily értesítése nem látszik aggályosnak, viszont lényeges kezelési munkát takarít meg és a vétívek olykor előforduló elkallódásával járó sok huzavonát szüntet meg.
A tapasztalatok szerint sok árverés meghiusul a miatt, hogy az árverési hirdetmény vétívei az árverés határnapjáig nem érkeznek vissza. Ezért a 71. § az ingóságokra vonatkozó árverési határidőt felemeli.
A 69. § célja egyrészt az, hogy a kiküldöttnek a helyszínre való kiszállásával felesleges költségek ne merüljenek fel, másrészt az, hogy hivatalból foganatosított végrehajtásoknál ne tartson meg a kiküldött olyan árveréseket, amelyeknek megtartását senki sem kívánja, csupán azért, mert a felek feledékenységből vagy jogtudatlanságból nem értesítették őt az árverés elmaradásáról.
Ez a § az árverési határnapon befolyt összegnek a végrehajtható részére való kiadását könnyíti meg, megengedve a kiküldöttnek, hogy a befolyt pénzt a távollevő végrehajtatónak postán is elküldje és függetlenné téve a végrehajtató kielégítését attól, hogy az értékpapír jellegével nem bíró adóslevelet beszolgáltatja e vagy nem. Kívánatos ugyan, hogy a behajtás folytán egészben vagy részben megszűnt adósságról szóló adóslevelet a hitelező szolgáltassa be, de ha az árverésen a hitelező nincs is jelen vagy az adóslevelet nem is tudja beszolgáltatni, ez nem lehet ok kielégítésének megtagadására, mert a kielégítés a végrehajtási jegyzőkönyvből - tehát közokiratból - kitűnik s így az adóst kétszeri fizetés veszélye nem fenyegeti. Összhangban van a törvényjavaslat rendelkezése a magánjogi törvénykönyv törvényjavaslatának 1253. §-ában foglalt rendelkezéssel is.
A 77. § az előnyös tételek körét a maival szemben megszorítja. Azt, hogy a korábbi foglaltató elől a későbbi foglaltató költségkövetelése elvonja a fedezetet, elvileg semmivel sem lehet megindokolni. A későbbi foglaltató kielégítésére ugyanis csak az előző foglaltató fedezése után fennmaradó többlet szolgálhat, tehát az előző foglaltató hátrányára a későbbi foglaltató nemcsak tőke- és kamatkövetelésének, hanem költségkövetelésének kielégítését sem kívánhatja méltányosan. De gyakorlatilag sem helyes a mostani állapot, mert arra vezet, hogy végrehajtást foganatosítanak, árverést kérnek és az árverésen megjelennek olyan hitelezők is, akiknek követelésére már nyilvánvalóan nincs fedezet s ezzel a bíróság munkáját és a végrehajtás költségeit céltalanul szaporítják. Elvi és gyakorlati szempontból egyaránt indokolt tehát, hogy az ingóra vezetett végrehajtásnál is ugyanazon elvek szerint történjék az előnyös tételek körének megvonása, amelyek szerint az ingatlanokra vezetett végrehajtásnál a 24,000/1929. I. M. számú rendelet 15. §-a szerint már megtörtént.
Az 1912:LIV. tc. 60. §-a újra szabályozta a végrehajtás elrendelése tárgyában hozott másodfokú végzés elleni felfolyamodást, a nélkül azonban, hogy az ingatlanra kért végrehajtás felől hozott másodfokú végzés elleni felfolyamodás külön szabályát, melyet a Vht. 140. §-a tartalmazott, kifejezetten hatályon kívül helyezte volna. A törvényjavaslat 79. §-a az így előállt látszólagos ellentétet küszöböli ki.
Ez a § az ingatlanra vonatkozó árverési hirdetmények kézbesítésének szabályain könnyít. A rendelkezés indokai lényegileg azonosak a 67. §-éival.
A mai gyakorlatban vitás, hogy az ingatlannak olyan árverési vevője, aki maga is jogosult az árverési vételárból kielégítésre, köteles-e az árverési vételárnak neki visszajáró részét befizetni. Ezt a kérdést rendezi a törvényjavaslat 83. §-a. A tervezett rendelkezés a méltányosságnak is megfelel, de a mellett az árverési vétel megkönnyítésével a vevőknek az árverésre kerülő ingatlanok megszerzése végett kifejlődő versenyét is fokozni s ezzel az árverési vételárat emelni is törekszik.
Veszély esetében a hitelező a Vht. 223., illetőleg az 1922:LIV. tc. 50. §-ában szabályozott közelebbi feltételek mellett biztosítási végrehajtást kérhetett. Nem volt azonban hasonló joga, ha követelését fizetési meghagyási kérelemmel érvényesítette. Ez eddig is alig volt indokolható. Minthogy pedig a javaslat szerint a legtöbb pert a fizetési meghagyásos eljárásnak kell megelőznie, fokozottan kívánatos annak az eddig is fennálló hézagnak betöltése. Ezt hajtja végre a törvényjavaslat 84. §-a.
Ez a § kimondja, hogy a kifogással megtámadott váltófizetési meghagyás alapján a biztosítási végrehajtást végrehajtható kiadmány alakjában kell elrendelni.
E § rendelkezését hasonló okok támogatják, mint a 84. §-éit.
Ez a § elkerülhető munkát és időveszteséget azzal takarít meg, hogy a végrehajtható közjegyzői okirat alapján ingatlanra kért végrehajtásnak már az elrendelését is rendszerint a foganatosításra illetékes telekkönyvi hatóságra bízza.
Ez a § a bírósági végrehajtót feljogosítja arra, hogy a végrehajtási cselekmények elvégzését díjainak és költségeinek előlegezésétől tegye függővé. Nem méltányos ugyanis a végrehajtót arra kötelezni, hogy díjait és költségeit hitelezze. E mellett az új szabály a bíróságot is mentesíteni fogja a végrehajtói díjak behajtása érdekében eddig szükségessé vált sok munkától. Előleg nélkül csak akkor lesz e § szerint kötelezve az eljárásra a végrehajtó, ha költségei biztosítva vannak, tehát amikor szegénységi jogon vagy külföldi megkeresés alapján jár el, mert ezekben az esetekben az államkincstártól kapja meg járandóságait, továbbá, amikor árverést kell tartania, mert akkor a lefoglalt tárgyak az ő követeléseinek is biztosítékául szolgálnak.
A második fejezet III. címéhez
Az ez alatt a cím alatt összefoglalt rendelkezések a telekkönyvi hatóságok túlterhelésén a telekkönyvi jog alapelveinek és a közhitel érdekeinek lényeges sérelme nélkül kívánnak segíteni. A telekkönyvi hatóságok túlterhelése részben abból származott, hogy a háború óta keletkezett jogszabályok s főleg a földbirtokpolitikai reform (1920:XXXVI., 1924:VII. és az 1928:XLI. törvénycikkek), a jelzálogjogról szóló törvény (1927:XXXV. törvénycikk), a trianoni szerződésből folyó, az utódállamokkal a telekkönyvi kölcsönös iratcsere tárgyában kötött egyezmények és az utódállamokból visszahozott telekkönyvek forgalombaadása a telekkönyvi hatóságokra korábban ismeretlen minőségű és mennyiségű munkaterhet rótt. A telekkönyvi hatóságok túlterhelését fokozza ezenfelül még az is, hogy az általános létszámcsökkentés során a telekkönyvi személyzetet éppen a telekkönyvi ügyforgalom kezdődő emelkedése idején lényegesen apasztották, továbbá az, hogy a közgazdasági viszonyok megromlása következtében a telekkönyvi ügyforgalom különben is lényegesen megnőtt; ehhez járult még az, hogy a kivételes állapotnak mintegy tíz évi tartama alatt a telekkönyvi átalakító személyzet utánpótlás hiányában teljesen megszűnt, a telekkönyvi betétszerkesztő személyzet pedig aránylag nagyon megfogyatkozott és az így megcsappant betétszerkesztő telekkönyvi személyzet nagyrészét az 1927. és az 1928. évben mintegy tizennégy hónapon át kényszerítő szükségből el kellett vonni munkájától s a rendes telekkönyvi ügyszak másfélszázezer ügydarabra felszaporodott hátralékának feldolgozására kellett igénybe venni. Ennek következtében a különleges és a községek egész telekkönyvére kiterjedő telekkönyvi munkálatok (telekkönyvi betétszerkesztés, telekkönyvi térképpótlás és helyesbítés) végzése megakadt, minek folytán ezek a munkálatok is annyira felgyűltek, hogy a telekkönyvi betétszerkesztő személyzetet ma már a különleges munkálatoktól nem lehet elvonni s őket a rendes telekkönyvi ügyforgalomban ismételten felszaporodó hátraléknak feldolgozására nem lehet felhasználni.
A kérdéses különleges telekkönyvi munkálatokban felszaporodott nagy hátralék ugyanis egyrészt az ezek alapjául szolgáló kész tagosítási és kataszteri munkálatok elavulását és ez utóbbinak újra átdolgozását tenné szükségessé, másrészt a telekkönyvi rendezésnek hosszabb ideig elmaradása aránytalanul költségessebbé tenné a telekkönyvi rendezést, mivel a telekkönyvezett tulajdoni állás és a tényleges birtoklás közötti eltérés idővel mindinkább növekszik s így a telekkönyvi betétszerkesztő közegeknek hosszabb időbe és nagyobb munkába kerülne a telekkönyvi rendezés, mint közvetlenül a tagosítás befejezése, illetőleg a kataszteri munkálatok elkészítése után. De a különleges telekkönyvi munkálatok elodázása káros a földbirtokosokra is, mivel a tényleges birtokukban lévő, de nevükön nem álló ingatlanokat saját költségükön kellene nevükre íratni, hogy kölcsönt szerezhessenek vagy ingatlanukat másra átruházhassák.
Az állam pénzügyi helyzete miatt a telekkönyvi hatóságokat a rendes és a különleges telekkönyvi munkálatoknak a közgazdaság és a közhitel szempontjából egyébként feltétlenül szükséges gyors és szakszerű elvégzéséhez kellő számú szakértő személyzettel nem lehet ellátni, azért az ebben a címben foglalt rendelkezésekre feltétlenül szükség van, mert az ezekkel célzott könnyítések nélkül a telekkönyvi hátralék további szaporodásának nem lehet útját állani.
A kataszteri tiszta jövedelemnek telekkönyvi kitüntetését az egész országra kiterjedő hatállyal az 1886:XXIX. tc. 3. §-ának utolsóelőtti bekezdése, de csakis az említett törvény szerint szerkesztendő telekkönyvi betétekre nézve rendelte el. A telekkönyvi betétek A. lapján a kataszteri tiszta jövedelemnek beírása külön (5.) rovat szolgál.
Ezeknek az adatoknak a telekkönyvi betétekbe felvétele a telekkönyvi betét A. lapját olyan adattal bővítette, amely a telekkönyv rendeltetésével összefüggésben nincs s nem indokolja a telekkönyvi betéteknek a földadókataszteri munkálatokkal szükséges összhangja sem, mert a kataszteri tiszta jövedelemre csak az adókivetés céljaira van szükség, de nem egyszersmind a telekkönyvi forgalom és a földrészleteknek azonosítása céljára is.
A Tkr. 51. §-a és 52. §-nak g) pontja gondoskodik arról, hogy egyrészt a telekkönyvi földrészletnek megfelelő ingatlan a természetben megtalálható (azonosítható) legyen, mikor az A. lapon a helyrajzi számon s a területi adatokon felül az ingatlan tárgyi ismertető jeleire vonatkozó adatokat (mívelési ág, fekvési hely vagy dűlő neve, építmény stb.) is feltünteti, másrészt gondoskodik arról is, hogy az ingatlan forgalmi értéke meghatározhatásának érdekében a B. lapon kérelemre a vételár s a becsérték feltüntettessék.
E szerint a kataszteri tiszta jövedelem telekkönyvi feltüntetésére a föld forgalmi értéke meghatározása szempontjából sincs szükség. És különben is ezeket az adatokat a kataszteri birtokívekből pontosabban meg lehet álalpítani, mint a telekkönyvi betétekből, amelyekben az időközi változásokat rendszerint nem tüntetik fel.
De a hiteltnyujtó pénzintézetek szempontjából sincs szükség a kataszteri tiszta jövedelemnek a telekkönyvi betétekben kitüntetésére, mert a pénzintézetek a hitel folyósítása előtt a telekkönyvi másolaton felül a hiteltkérő által a kataszteri birtokív hiteles másolatát is megszereztetik, sőt gyakran külön becslést is kívánnak.
Hozzájárul még ehhez, hogy a Tkr. 51. §-ának végbekezdése szerint a birtokállási lap (A.) a „birtokrészletek külső ismertető jeleinek, minőségeinek és előadott termékeinek valóságáért nem kezeskedik”. A kataszteri tiszta jövedelem pedig nem tartozik az ingatlan tárgyi ismertető jeleihez s így tere nyílik annak a felfogásnak, hogy ez adat a telekkönyvi betétben a publica fides alá esik, holott ez már csak azért sem állhat, mert az 1886:XXXIX. tc. 75. §-ának b) pontjában kapott azzal a felhatalmazással, hogy a kataszteri tiszta jövedelmekben a telekkönyvi betétek szerkesztése után beállott változásoknak az eredetileg bejegyzett adat kiigazítása útján a telekkönyvi betétekben keresztülvezetése iránt rendelettel intézkedjenek, az igazságügyi és pénzügyminiszterek nem éltek azért, mert erre a gyakorlatban szükség nem volt és nincs.
A kataszteri tiszta jövedelemnek a tekekkönyvi betétekben feltüntetése még azt a célt sem szolgálja, hogy amikor valamely ingatlan árverésre kerül, a telekkönyvben feltüntetett kataszteri tiszta jövedelem legalább a kikiáltási ár megállapítására legyen alap; a kikiáltási árat ugyanis az adó- és értékbizonylat vagy a becslés adatai alapján állapítják meg.
Minthogy a kataszteri tiszta jövedelemnek a telekkönyvi betétekben is feltüntetése ezek szerint a telekkönyv rendeltetésével összefüggésben nincsen, arra a föld forgalmi értékének meghatározása, a közhitel érdeke s az ingatlanvégrehajtás szempontjából egyáltalában nincs szükség, ezzel szemben ennek a telekkönyvi betétekben feltüntetése és továbbvezetése is sok és felesleges munkát okoz, ennélfogva indokolt, hogy ezeknek az adatoknak a jövőben megszerkesztendő telekkönyvi betétekbe felvételét és a már forgalomban lévő betétekben felvett ezeknek az adatoknak átjegyzés esetében újonnan nyitott telekkönyvi betétekbe átvezetését mellőzzük.
A Tkr. 130. §-a szerint az értesítő részt a végzésbe fel kell venni. A telekkönyvi bejegyzést rendelő végzésekben az értesítő rész gyakran igen terjedelmes, nem egyszer ívekre terjed. E szakasz szerint az értesítő rész a kiadmányból kimaradna. Ez jelentékeny leírási munkának a megtakarítását jelentené. Minthogy a feleket és hatóságokat érdeklő adatokat a végzés szövegébe a rendszeresített nyomtatványok szerint úgy is fel kell venni, az értesítő rész kimaradása az érdekeltekre nem hátrányos.
Nagyon sok telekkönyvi betét (telekjegyzőkönyv) tele van meghaladott vagy törölt tételek tömegével, amelyek egyrészt megnehezítik a telekkönyvi betét (telekjegyzőkönyv) áttekinthetőségét és így sok munkát okoznak a felek értesítésével megbízott telekkönyvvezetőknek, de sok munkát okoznak a leíróknak is, mikor a betét másolatát kell a felek vagy a felsőbb bíróság részére lemásolni. Munkamegtakarítást jelent tehát, ha megengedjük az ilyen betétnek újraszerkesztését.
Az 1880:XLVI. törvénycikk a forgalomban lévő betét újraszerkesztését csak akkor engedte meg, ha a betétbe felvett ingatlanok árverésen eladattak és az árverési vevő az újraszerkesztést kérte s az ingatlanoknak nevére bekebelezését elrendelő végzés jogerőre emelkedett.
A § ezzel szemben kiterjeszti az újraszerkesztés lehetőségét a meghaladott és törölt tételek nagy száma miatt nehezen áttekinthető betétekre (telekjegyzőkönyvekre) is és megengedi az újraszerkesztést hivatalból, az elárverezett ingatlanoknál pedig eltekint a kérelemtől s a bejegyzést rendelő végzés jogerejétől, mert a munkateher enyhítése megkívánja, hogy a telekkönyvi hatóság a további munkatöbblet megtakarítása tekintetében ne függjön a felek kérelmétől, továbbá mert az elárverezett ingatlanoknak a vevő javára bekebelezését rendelő végzések a gyakorlatban az esetek legnagyobb részében jogerőre emelkednek s ezért nem érdemes a jogerőre emelkedés nyilvántartásával többletmunkát okozni a telekkönyvi hatóságoknak.
Habár az egész község határára kiterjedő minden telekkönyvi betétszerkesztés, telekkönyvi átalakítás, telekkönyvi helyesbítés alkalmával az erre begyakorolt telekkönyvi betétszerkesztő személyzet azokban a telekjegyzőkönyveklen (telekkönyvi betétekben) felvett ingatlanokat, amelyekben ugyanaz a személy van vagy ugyanazok a tulajdonostársak vannak az egészhez viszonyított azonos tulajdoni hányadrészekben tulajdonosul bejegyezve, egy telekkönyvi betétben (telekjegyzőkönyvben) összesítik, a telekkönyv rendes továbbvezetése közben a betétek szaporodnak a miatt, mert az ingatlant szerző felek a tulajdonjog bekebelezését szorgalmazó telekkönyvi beadványaikban rendszerint nem mutatják ki, hogy ugyanabban a telekkönyvi községben már van nevükön álló betét s nem kérik az újonnan szerzett ingatlannak a már nevükön álló betétbe átvezetését, összesítését, vagy amennyiben a teherállás különbözősége ezt nem gátolja, a megvett ingatlannak a már meglévővel egy telekkönyvi jószágtestté egyesítését. Ez a betétek szaporítását és több munkát jelent, főleg terhelés esetében egyedüli jelzálogjog helyett az egyetemleges jelzálogjog bejegyzését teszi szükségessé s a betétmásolási munkát is szaporítja.
A javaslat a telekkönyvi község megjelölést a közigazgatási községgel szemben használja, mivel sok esetben az anyaközségnek is s a közigazgatásilag hozzátartozó pusztának is, sőt a közigazgatásilag egy községgé egyesített régi községeknek régi községenkint önálló telekkönyve van.
A §-ban foglalt rendelkezés bizonyára elő fogja segíteni azt, hogy a több betétben tulajdonos ingatlanainak egy betétbe összesítésére, illetve egy telekkönyvi jószágtestté egyesítésére törekedjék, hogy külön eljárási költséget ne kelljen fizetnie. Erre különben rendszerint a hiteltnyujtók fogják rászorítani a tulajdonost már csak azért is, hogy biztosítsák magukat az ellen a veszély ellen, amely jelzálogjoguknak azonos nevű, de a valóságban különböző személyek nevén álló ingatlanokra bekebelezése esetében fenyegeti őket, amit azzal háríthatnak el, ha a hiteltkérővel igazoltatják, hogy a jelzálogul lekötött s több betétben felvett ingatlanok telekkönyvi tulajdonosa egy személy és azonos a tényleges birtokossal, a kölcsönvevővel. Ez esetben a bejegyzést kérelmező adós a külön eljárási költség megtakarítása céljából bizonyára kérelmezni fogja az egy betétbe összesítést. Ugyanez lesz az érdeke annak is, aki ugyanazon község több betétjében felvett ingatlanokra kéri a tulajdonjognak javára bekebelezését.
Így remélhető, hogy az a telekkönyvi tulajdonos, aki már meglévő ingatlanához a községben már ingatlant szerez, saját érdekében gondoskodni fog arról, hogy újonnan szerzett ingatlana a már nevén álló ingatlan betétébe jegyeztessék át.
Jelzálogjog jogügyleti megállapításához szükséges, hogy a jelzálog tulajdonosa a jelzálogjog megállapításához beleegyezését adja és hogy a jelzálogjogot a hitelező javára a telekkönyvbe bejegyezzék (1927:XXXV. tc. 6. §). Ehhez képest abban az esetben is szükség volna a jelzálog tulajdonosának beleegyezésére, amikor társtulajdonosok közös ingatlanukat természetben megosztják úgy, hogy az egyes tulajdoni hányadokat külön-külön terhelő jelzálogjogot csakis az egyes tulajdoni hányadok helyébe lépő ingatlanokra viszik át. A megosztás előtt ugyanis a jelzálogjog csak eszmei tulajdoni hányadot terhelt s ingatlanon magán tulajdonképpen csak a természetben való megosztás következtében nyer megállapítást. Ilyen esetben azonban céltalan volna az osztozkodó tulajdonostárs külön beleegyezését megkívánni a jelzálogjog megalapításához, mert a természetbeni megosztáshoz szükségképpen fűződik az a jogi következmény, hogy a tulajdoni hányadon az osztálykor fennállott jelzálogjog átmegy a tulajdoni hányad helyébe lépő ingatlanra. Hogy a közös tulajdonban lévő ingatlanok megosztása esetében az 1927:XXXV. tc. 6 §-ának rendelkezése kétséget ne keltsen, hogy szükséges-e a jelzálogjognak a megosztott ingatlanra átviteléhez a jelzálog tulajdonosának külön kifejezett hozzájárulása, célszerűnek látszott, hogy ezt a törvény határozottan eldöntse, mégpedig úgy, hogy külön kifejezett beleegyezés nem kell. Ez a rendelkezés természetesen nem érinti azokat a szabályokat, amelyek a jelzálogos hitelezők meghallgatására vonatkoznak.
Ha a közös ingatlanok tulajdonosai a tulajdonközösség megszüntetésével természetben megosztoznak olyan közös ingatlanokon, amelyek nem egészükben s azonos rangsorú terhekkel vannak terhelve, hanem vagy csak egyes tulajdonostársakat illető hányadrészek vannak terhelve, vagy a tulajdonostársak hányadainak terhelése egyébként különböző, a telekkönyvi hatóság ilyen esetekben akként jár el, hogy a Tkr. 56. §-ának d) pontja, illetőleg az 1927:XXXV. tc. 38. §-a alapján a hitelezőket meghallgatásra meghívja, s ha ezek nem jelennek meg vagy megjelennek, de nem ellenzik a lejegyzést, vagy bár ellenzik a lejegyzést, de a telekkönyvi hatóság megítélése szerint a lejegyzés a jelzálogjogi fedezetet nem veszélyezteti, a lejegyzést a terhek egyetemleges átvitelével elrendeli és foganatosítja. Mármost, ha pl. A., B. és C. 1/3-1/3-ad részben tulajdonosok közül C. illetősége terhelve van, A-é és B-é tehermentes, a lejegyzés után a C. 1/3 illetőségét terhelő terhet úgy az A-nak mint B-nek, valamint C-nek kizárólagos tulajdonába jutó ingatlanok mindenikének osztatlan 0/0-0/0-ad részére átviszik. Ily módon az adós C. ingatlanának 0/0-ad része tehermentessé válik, míg az A. és B. tehermentes tulajdoni hányadrészei helyébe lépő ingatlanok 1/3-1/3-ad részét C. adóssága fogja terhelni, amit a társtulajdonosok, akiknek tulajdoni hányada a megosztás előtt tehermentes volt, gyakran csak akkor vesznek észre, amikor a nem fizető C. adóssága miatt elárverezik az ő ingatlanaikat is. Ez ellen az osztály alkalmával rendszerint szem előtt nem tartott súlyos következmény ellen az osztozkodókat meg kell védenünk olymódon, hogy ily tulajdonközösségnek jogügylet útján telekkönyvi megszüntetését az eddigi rendszertől eltérőleg csak abban az esetben engedjük meg, ha azok a tulajdonostársak, akiknek hányadát a megosztás előtt a szóbanlévő teher nem terhelte, kifejezetten beleegyeznek abba, hogy a teher a megosztás után megfelelő arányban az ő tulajdoni hányaduk helyébe lépő ingatlanokra is átvitessék. Ezt a szabályt tartalmazza a § második bekezdése.
A közös ingatlan megosztására vonatkozó telekkönyvi szabályok nincsenek összefoglalva, ez okból nem egyöntetű a telekkönyvi hatóságok eljárása. Márpedig célszerű világos és könnyen áttekinthető szabályokat felállítani e tekintetben, hogy egyrészt a közönség tájékozódhassék, miféle eljárást kell követnie, másrészt a telekkönyvi hatóság is tudja, hogy kiket kell meghallgatásra meghívnia s a megjelenés elmulasztásához miféle következmények fűződnek. Ezeknek a kérdéseknek szabályozása nem való törvénybe, mert az előfordulható eseteknek igen nagy változatosságánál fogva a szabályozás nagyon aprólékos részletezést kíván, amelyet helyesebben lehet befoglalni egy a telekkönyvi hatóságoknak szóló magyarázó utasításba. Ez okból ennek az eljárásnak szabályozását célszerű rendeleti útra terelni.
A volt úrbéresek közös legelőjét a telekkönyvi helyszíneléskor az úrbéresek összességét jelentő községnek, a közbirtokosságok közös legelőit pedig a közbirtokosoknak, mint társtulajdonosoknak nevére telekkönyvezték. Az 1869. éci április hó 8-án 2579. I. M. szám alatt kiadott rendelet (R. T. 555. l.) 7. §-ának g) pontja szerint a telekkönyvnek úrbéri birtokrendezés következtében szükséges átalakításakor a volt úrbéreseknek átadott közös legelőt már nem a község telekjegyzőkönyvébe, hanem külön telekjegyzőkönyvbe kellett felvenni s abban fel kellett sorolni azokat az úrbéri telkeket, amelyekhez a közös legelőkből az egyes úrbéri telkek után járó illetőségek tartoztak és egyúttal minden egyes teleknél utalni kellett arra, hogy a közös legelőkből a telek után járó legelőilletőség a telekhez tartozik.
Az 1881. évi december hó 16-án 40,101. I. M. szám alatt kelt rendelet (R. T. 1671. l.) szerint ennek életbelépte után a telekkönyv átalakításakor a közös legelőt a legelőben részes felek, mint társtulajdonosok nevére tulajdoni hányadrészük kitüntetésével kellett telekkönyvezni.
Az 1889. évi december hó 22-én 45,041. (R. T. 2531. l.) és az 1904. évi november 22-én 10,320. (R. T. 1528. l.) I. M. szám alatt kiadott rendeletek ezen annyiban változtattak, hogy a telekkönyvi átalakítás, a telekkönyvi betétszerkesztés és az általános telekkönyvhelyesbítő eljárás során úgy az úrbéri közös legelő, mint a közbirtokossági közös legelő telekjegyzőkönyvében vagy telekkönyvi betétekben csak magát a közös legelőt kellett felvenni tulajdoni állás nélkül, míg az egyes jogosultaknak a közös legelőből illető tulajdoni hányadrészeket az egyes jogosultak egyéni telekkönyvi betéteibe (telekjegyzőkönyveibe) kellett felvenni s így a legelőt és az arravonatkozó tulajdoni állást elkülönítetten telekkönyvezték.
Az osztatlan közös legelőkről szóló 1913:X. törvénycikk meghozatala után az 1913. évi augusztus hó 7-én 39,900. I. M. szám alatt kelt (I. K. XXII. évf. 410. l.) rendelet 1. és 6. §-a elrendelte, hogy ennek a rendeletnek életbeléptetése után a közös legelők mindazokban az esetekben, amelyekben a közös legelőilletőségek a telekkönyvben egyénenkint kitüntetve nincsenek, a tulajdonostársak (közösbirtokosok) közös elnevezés alatt (pl. ..... közbirtokosság) - (.....i telkes gazdák összessége, .....i volt úrbéresek összessége stb.) illetőségeik kitüntetése nélkül telekkönyvezendők. így kellett telekkönyvezni nemcsak az úrbéri elkülönítés vagy arányosítás után addig még nem telekkönyvezett úrbéri és közbirtokossági, valamint a tagosításkor kiadott, úgy nemkülönben az államsegéllyel vagy egyébként szerzett közös legelőket, hanem azokat is, amelyek a helyszínelési rendeletek szerint az úrbéri község nevére vétettek fel, de a község a legelőnek a volt úrbéresek nevére telekkönyvezését megengedte, vagy amelyek a 2579/1869. I. M. számú átalakítási rendelet 7. §-ának g) pontja szerint vagy hasonló módon voltak telekkönyvezve.
Ez utóbbi rendelet a közös legelők telekkönyvezését a korábbi bonyolult módszerrel szemben a lehető legegyszerűbb módon telekkönyveztette s ezzel olyan állapotot kívánt teremteni, hogy az 1913:X. törvénycikk végrehajtása ezekre a közös legelőkre nézve akadálytalanul történhessék.
Az 1913:X. törvénycikk, amelynek végrehajtása ezidőszerint van folyamatban, 1. §-ában felsorolt közös legelőkre nézve a közös legelőkben részes felekből legeltetési társulat alakítását és azt célozza, hogy a közös legelők a tulajdonostársak jogai sérelme nélkül lehetőleg a legeltető társulat, mint jogi személy tulajdonába, vagy ha ez akadályba ütközik, a közös legelő kezelése és a legelőnek vagy elkülönített testi darabjának elidegenítése és a legelő megterhelése tekintetében a társulatnak a törvény szerint korlátozott rendelkezése alá kerüljön.
E törvény és az azt végrehajtó rendeletek szerint a legeltető társulat tulajdonjoga jegyzendő be mindazokra a közös legelőkre, amelyek még nincsenek a legelőben részes felek nevére telekkönyvezve, továbbá, amelyek a volt úrbéresek összessége helyett a község nevére vagy a 2579/1869. I. M. számú rendelet 7. §-ának g) pontja szerint, avagy a 39,900/1913. I. M. számú rendelet értelmében vagy ahhoz hasonló módon vannak telekkönyvezve, végül, amelyek a 40,101/1881., a 45,041/889. és 10,320/1914. I. M. számú rendeletek szerint vannak ugyan telekkönyvezve, de a közös legelő vagy tehermentes, vagy csak olyan terhekkel van terhelve, amelyek az egész legelőt, illetőleg az összes tulajdoni hányadrészeket azonos rangsorban terhelik, avagy a tulajdoni hányadrészeket különbözőképpen terhelő terhek törléséhez a jogosultak hozzájárulása törlési engedéllyel ki van mutatva.
Egyébként a legutóbb említett rendelet szerint telekkönyvezett legelőre a társulat tulajdonjoga nem kebelezhető be, hanem a társulattá alakulás után a vonatkozó telekkönyvi betétben (telekjegyzőkönyvben) fel kell jegyezni, hogy a közös legelő tulajdonosai az 1913:X. törvénycikk értelmében társulattá alakultak.
A közös legelőre a tulajdonjognak a legeltető társulat vagy a 39,900/1913. I. M. számú rendelet szerint a részes felek közös elnevezésű összessége javára bekebelezése a legelőre nézve a telekkönyv továbbvezetését az eddigi bonyolult telekkönyvezési rendszerekkel szemben rendkívül egyszerűsíti s az eddigi gyakran többszáz tulajdoni bejegyzés egyre csökken s megszűnik a gyakran többszáz tulajdoni hányadrész külön terhelése.
A telekkönyvi hatóság munkájának csökkentését jelenti az említett telekkönyvezés, amelyet azonban nem vitt teljesen keresztül az 1913:X. törvénycikk, mégpedig azért, mert nem tudta megoldani azt a kérdést, hogy a tulajdoni hányadrészeket terhelő terhek a tulajdoni illetőségek megszüntetése esetében dologilag hogyan volnának biztosíthatók.
Az 1913:X. tc. alkotásakor nem alkalmazott módozat az, hogy a tulajdoni illetőségek a 40,101/1881. I. M. számú rendelet szerint telekkönyvezett közös legelőnél a legeltetési társulat tulajdonának bekebelezésével megszűnnek, de érintetlenül maradnak a tulajdoni hányadrészeket terhelő terhek. A 45,041/889. és a 10,320/1904. I. M. számú rendeletek szerint telekkönyvezett közös legelőknél az egyéni betétekbe bevezetett tulajdoni hányadrészek a legelő főbetétébe átjegyzés nélkül lejegyeztetnek (telekkönyvezetlenné tétetnek), de az azokat terhelő terhek iktatószámaik sorrendjében átjegyeztetnek a legelő főbetétébe a C. lapra, míg a B. lapon a társulat tulajdonjoga bekebeleztetik. Mindkét esetben a fennálló s a tulajdoni hányadrészeket terhelő terhek idővel törlés folytán megszűnnek s mivel a társulat tulajdonául bejegyzés után a telekkönyvben a tulajdoni hányadrészekre már újabb bejegyzéseket telekkönyvi akadály miatt nem lehet teljesíteni, bekövetkezik az az idő, mikor a közös legelőt többé nem fogja terhelni olyan teher, amely csak az egyes tulajdoni hányadrészt terheli, így az összes legelők a társulat nevére kerülhetnek s idővel a közös legelőkkel a telekkönyvi hatóságnak számbavehető dolga nem lesz.
Ha a tulajdoni hányadrészt még terhelő teher miatt végrehajtásra kerülne a sor, a telekkönyvi hatóság a terhelt tulajdoni hányadrészt, mint használati illetőséget árverezi el s a sorrendi végzés jogerőre emelkedése és a befolyt árverési vételár felosztása után az illető tehertételt a legelő telekkönyvéből törli, de az árverési vevő javára a tulajdonjogot a telekkönyvbe nem kebelezi be, hanem annak az elárverezett használati illetőség használati jogát adja át s a legeltetési társulatot utasítja, hogy a végrehajtást szenvedőt illető használati illetőségre jogosultként az 1913:X. tc. 43. és 44. §-ai szerint a társulat tagjairól vezetett névjegyzékbe a végrehajtást szenvedő helyett az árverési vevőt vezesse be.
Ilymódon a hitelezők sérelme nélkül elérhető egyrészt az, hogy az 1913:X. tc. szerint alakult legeltetési társulatok nevére kerülhetnek az 1913:X. tc. hatálya alá első közös legelők, másrészt az, hogy a telekkönyvi hatóságnak a közös legelők telekkönyvének vezetésével felmerülő munkája idővel a minimumra csökken.
Az, hogy a legeltetési társulat nevére került ingatlan tulajdoni hányadrészeit terhelő terhek fennmaradnak, egyezik a telekkönyvi szabályokkal is; eltérés csak az, hogy a követelés behajtása miatt tartott árverésenh nem a tulajdoni hányadrészt, hanem a használati illetőséget árverezik el s az árverési vevő javára nem kebelezik be a tulajdoni hányadrész tulajdonát, hanem e helyett a használati illetőséget a társulati névjegyzékben írják a nevére. Azonban ez csak átmeneti jelenség s meg kell tenni, mert csak ez a mód az, amellyel a tulajdoni hányadrészesek anyagi sérelem nélkül s a fennálló szabályoktól némileg eltérőleg zárhatók ki a telekkönyvből. Egyébként a legelő telekkönyvezésének története mutatja, hogy a legelő telekkönyvezése többnyire az általános szabályoktól eltérőleg történt s hogy éppen a szabályokkal megegyező telekkönyvezés hozta létre a gyakran többszáz oldalas vastag legelőbetéteket.
Az 1914. év előtt bekebelezett terhek nagyrésze azóta értékét vesztett forintokban és koronákban van bekebelezve s ezek nem is valorizálhatók s legtöbb esetben nem érik el a 100 P értéket, viszont ezeknek a telekkönyvben továbbvezetése a követelések értékével arányban nem álló munkát okoz s e mellett akadályozza új hitel igénybevételét, miért is ezeknek törlése iránt intézkedni kell.
A kérdés természete, különösen a szabályozás alá eső esetek sokfélesége és ezzel kapcsolatban a telekkönyvi szabályozás kazuisztikussága indokolja, hogy a szabályozás rendeleti útra tereltessék.
Ugyancsak rendeleti útra volna terelendő az 1925:VIII. tc. 27. §-ában a telekkönyvi hatóságra s a földmívelésügyi minisztériumra nehezedő ama tehernek enyhítése, hogy a telekkönyvi hatóság az ingatlan árverési hirdetményeket és feltételeket minden esetben köteles megküldeni a földmívelésügyi miniszternek, holott kisebb értékű ingatlanok érverési hirdetményei a gyakorlati tapasztalatok szerint nem érdeklik a földmívelésügyi minisztert, mivel azoknak megvétele s továbbeladása aránytalan költséggel jár s a törvény által szem előtt tartott cél elérését nem biztosítja. A rendeletet természetesen a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve kellene kibocsátani.
Az egyesbírósági rendszerrel járó munkamegtakarítás fokozása érdekében a javaslat a kir. törvényszék, mint egyesbíróság hatáskörébe utalt bűncselekmények körét kiterjeszti egyfelől a testi sértésnek (Btk. 30-305. §-ok), a lopásnak (Bn. 49. § első bek. 2. mondata) és a csalásnak (Btk. 381. § 1. p., 383. § második bek.) olyan eseteire, amelyekben a szabadságvesztésbüntetés öt évet meg nem halad, másfelől kiterjeszti a magánlaksértés bűntettére és a hatósági közeg elleni erőszaknak csoportosulás esetén kívül elkövetett vétségére.
Midezeknek a bűncselekményeknek megítélése az esetek nagy többségében sem jog, sem ténybeli szempontból nem jár nehézséggel és így egyesbírói elintézésre alkalmas s az ily bűncselekmények nagyobb száma kívánatossá teszi az elintézésükkel járó munkaterheknek az egyesbíró hatáskörébe utalással elérhető csökkentését. Ezzel a kiterjesztéssel kapcsolatban egyesbírói elintézés alá kerül a lopás és csalás említett eseteire vonatkozóan elkövetett orgazdaság és az újonnan egyesbírósági hatáskörbe utalt valamennyi bűncselekményre vonatkozó bűnpártolás is.
A bíróküldési indítvány olyankor, ha arra alapítják, hogy az illetékes bíróságtól részrehajlatlan eljárás és határozat nem várható (Bp. 29. § 2. pontja), könnyen használható az ügy elhúzására és a büntető igazságszolgáltatás nyugodt menetét veszélyeztető légkör mesterséges előidézésére. A javaslat nem korlátozza bíróküldési indítváőny előterjesztésének lehetőségét ilyen indokokból sem, mert nem kívánja megfosztani a feleket attól a garanciától, melyet ez az intézmény nyujt, azonban gondoskodni kíván róla, hogy ezzel az intézménnyel a lehetőségik ne éljenek vissza és ne okozzanak a bíróságnak fölösleges munkaterhet. Ezért a § kifejezetten kimondja, hogy a bíróküldési indítványnak nincs halasztó hatálya, ha az indítványt a bíróság nyilván alaptalannak tartja, s az ily indítvány miatt a kir. Kúria pénzbírságot szabhat ki, amelyért - hasonlóan a Pp. 544. §-ának a nyilván alaptalan felülvizsgálati kérelmet ellenjegyző ügyvédre vonatkozó rendelkezéséhez - elsősorban az ellenjegyző ügyvédet teszi felelőssé, akinek visszkereseti joga saját fele ellen csak akkor van, ha a félnek külön írásbeli utasítására terjesztette elő a bíróküldési indítványt. Ezzel a javaslat nagyobb megfontolásra készteti az érdekelteket. Másfelől azonban gondosan megőrzi a javaslat a bíróküldés garanciális jellegét, amennyiben olyankor, ha a bíróküldési indítvány sikerre vezetett, az addig teljesített bírói cselekményeket ismételnie kell az illetékes bíróság helyett kiküldött bíróságnak.
A Bp. 41. §-a a szabadalombitorlás kihágását nem sorolja fel azok között a bűncselekmények között, amelyek miatt a sértett mint főmagánvádló emelhet vádat. így ez a kihágás a Bp. életbelépése óta is közvádra üldözendő, holott a védjegybitorlás vétsége és a tisztességtelen verseny körébe eső vétségek főmagánvád tárgyai. Ennek a megkülönböztetésnek nincs elvi alapja és a gyakorlati tapasztalat sem szól mellette. Ezért a § kimondja, hogy a Bp. 41. §-ának a főmagánvádról szóló rendelkezései az 1895:XXVII. tc. 49. §-a alá eső szabadalombitorlás kihágására is kiterjednek.
A javaslat csak a törvényszéki eljárásban - ideértve természetesen a kir. törvényszék ítélete ellen használható perorvoslatok tekintetében folytatott eljárást is - teszi kötelezővé a magánvád - úgy a fő, valamint a pótmagánvád - ügyvédi képviseletét. Ez az elv tehát a járásbírósági eljárásnak csak fellebbviteli szakában érvényesül, mert a kir. járásbíróság hatáskörébe tartozó kisebb jelentőségű ügyekben nincs szükség elsőfokon a felek képviseletében szakképzett jogászok közreműködésére. A járásbíróság elé utalt bűncselekmények nagyrésze főmagánvádra üldözendő és amennyiben ezekben az ügyekben a kir. járásbíróság előtt is kötelező lenne az ügyvédi képviselet, a szegénységi jog alapján kirendelt ügyvédek működése nagy megterhelést jelentene az ügyvédi karra. Egyébként a javaslat a büntetőparancs kiterjedtebb alkalmazásától és az illetékkötelezettség behozatalától a járásbírósági főmagánvádas ügyek számának jelentékeny csökkenését várja.
Célszerűségi szempontból, főleg az eljárás gyorsítása érdekében kivételt tesz a javaslat a különböző kötelező ügyvédi képviselet alól is olyankor, ha a kir. ügyész a vádat a kir. törvényszék főtárgyalásán ejti el. Ilyenkor az ügyvédi képviselet megkövetelése esetleg a főtárgyalás félbeszakítását vagy elnapolását tenné szükségessé, ami az eljárás befejezését gátolná. Ezért célszerű, hogy a jelenlevő sértett személyesen vehesse át a pótmagánvádat és ezt ugyanazon a határnapon ügyvéd nélkül képviselhesse.
A főmagánvádló kötelező ügyvédi képviseletének elvét nem lenne indokolt olyan esetekben is alkalmazni, amikor a főmagánvádlónak vagy közeli hozzátartozójának jogi ismeretei kellő biztosítékot nyujtanak arra, hogy nem kívánja a bíróság munkáját nyilván alaptalan panasszal igénybe venni. Ezért rendeli a § harmadik bekezdése, hogy a magánvád tekintetében is alkalmazni kell a polgári perrendtartásnak azokat a szabályait, melyek a kötelező ügyvédi képviselet alól mentességet állapítanak meg. Ezek a kivételek azonban nem törik át a §-ban megvalósuló elvet, mert ennek a §-nak törvényhozási indoka a jogi szakértő közreműködésének biztosítása a magánvád előterjesztése körül, ez pedig az ügyvédi képviselet mellőzésének felsorolt eseteiben szintén nem hiányzik. Méltányossági szempontból azonban még tovább kell menni és lehetővé kell tenni azt is, hogy az, aki vagyoni viszonyainál fogva nem képes ügyvéd közreműködését igénybe venni, személyesen is képviselhesse a magánvádat. Ezért olyankor, ha a magánvádló a szegénységi jog kedvezményében részesül, a bíróság az ügyvédi képviselet kötelezettsége alól felmentést adhat vagy a magánvádló képviseletére ügyvédet rendelhet. Ez az utóbbi intézkedés különösen olyankor lesz indokolt, ha az ügy körülményeinél fogva a magánvádló ügyvédi képviselete célszerűnek mutatkozik.
Kötelezővé teszi a javaslat az ügyvédi képviseletet olyankor is, ha a sértett magánjogi igényét - ideértve a nemvagyoni kár címén követelt vagyoni elégtételt is - bűnvádi eljárás során érvényesíti, ha ugyanannak a polgári eljárásban érvényesítését a polgári perrendtartás szabályai ügyvédi képviselethez kötik. Az ügyvédi képviselet hiánya azonban csak azzal a következménnyel jár a javaslat szerint, hogy a magánjogi igényt a Bp. 5. §-ának esetein kívül is polgári perre kell utasítani. így a javaslat újítása csak olyan kedvezménytől fosztja meg a sértettet, melynek eddig nem volt elvi alapja, mert hiszen a magánjogi igény természetesen nem változtat az, hogy büntetőbíróság előtt érvényesítik, és így a következetesség azt hozza magával, hogy a büntetőperben is kötelező legyen az ügyvédi képviselet olyan esetekben, amikor az a polgári perrendtartás szabályai szerint kötelező.
A javaslat a vádhatóság belátására bízza a vádemelést vagy ennek mellőzését olyankor, ha az eljárás több bűncselekmény miatt folyik és ezek közül egynek vagy többnek figyelmen kívül maradása a büntetés súlyát nem befolyásolhatja lényegesebben. Ezzel a javaslat teret enged az opportunitás elvének s áttöri a legalitás uralkodó elvét a gyakorlati célszerűség érdekében. Ilyen esetekben kötelező a vádemelés mellőzése olyankor, ha az ily cselekmények miatt folytatott eljárás késleltetné az ugyanazon terhelt ellen nagyobb jelentőségű más bűncselekmény miatt folyó eljárás befejezését. Ilyenkor is az az alapfeltétel, hogy a vádemelés mellőzése ne érintse lényegesebben a büntetés súlyát, de a különbség a többi esethez képest az, hogy a kir. ügyészség nem szabad belátása szerint mellőzi a vádemelést, hanem erre az eljárás gyorsítása érdekében köteles is, míg más esetekben belátása szerint annyiban mellőzi a védemelést, amennyiben a bírói munka csökkentését várja az egyik vagy másik bűncselekmény figyelmen kívül hagyásától.
A § nem tesz különbséget a bűncselekmények egyes nemei között, így tehát bűntett, vétség vagy kihágás miatt egyaránt lehet mellőzni a vádemelést a megfelelő esetekben. Lehetséges ugyanis, hogy több bűntett esetében egyik vagy másik bűntett jelentősége is háttérbe szorul a többi bűntetthez képest és a bírói ítélkezés terén szerzett tapasztalat figyelembevételével valószínűséggel várható, hogy az ily bűntett az összbüntetés kiszabásakor nem nagy súllyal érvényesül.
A vádemelés mellőzésének kötelező eseteiben már a nyomozás megindítását is mellőzheti a kir. ügyészség, míg a mellőzés többi esetében rendszerint csak az előkészítő eljárás befejezésekor juthat abba a helyzetbe, hogy állást foglaljon abban az irányban, van-e alap a vádemelés mellőzésére. Rendszerint az fogja adni a gyakorlati választóvonalat, hogy az egyes cselekmények kiderítése kisebb vagy nagyobb terjedelmű külön bizonyítést tesz-e szükségessé. Ha a külön bizonyítás előreláthatólag nagyobb szabású lenne, célszerű a vádemelést mellőzni, ha azonban az összes cselekményekre nézve együttesen lehet bizonyítást folytatni ugyanazokkal a tanukkal vagy szakértőkkel, a vádemelés mellőzése rendszerint csak akkor kívánatos, ha az együttes bizonyításfelvétel is nagy munkatöbbletet okozna vagy az ügy áttekintését céltalanul nehezítené. Ebben a tekintetben az eset körülményei és a célszerűség kívánalmai fogják a közvádlót eligazítani.
A § alapján mellőzött vádemelés esetében nem enged pótmagánvádat a javaslat, mert különben nem érhetné el célját, a fölösleges hatósági munka megtakarítását és ezzel együtt az eljárás nagyobb gyorsaságát. A gyakorlati tapasztalat azt bizonyítja, hogy a büntető perjog tudományában kifejtett eljárási elvek nem abszolút értékűek és a célszerűség érdekében, amelynek éppen az eljárási jogban nagy a jelentősége, az egyes elvek viszonylagos érvényesülése egymás mellett fölöttébb kívánatos. így a javaslat a §-ban meghatározott körben érvényesüléshez juttatja a közvád monopóliumának elvét, melyet bűnvádi perrendtartásunk ma csupán a felhatalmazásra és kívánatra üldözendő bűncselekmények eseteiben ismer el.
Nem érinti a § az újrafelvétel szabályait. Ehhez képest - a hatályos joggal teljes összhangban - az e § alapján mellőzött vád esetében is a kir. ügészség elhatározásától függ, hogy a terhelt hátrányára folytatja-e a nyomozást p. o. olyankor, amikor a többi bűncselekmény miatt emelt vád nem vezetett elítélésre és a közérdek szükségessé teszi a mellőzött bűncselekmények kiderítését és bírói megítélés alá bocsátását.
Nem szorul kiemelésre, hogy a kir. ügyészségnek minden esetben kötelessége gondoskodni a halaszthatatlan nyomozócselekmények teljesítéséről, tehát olyankor is, amikor a nyomozást különben mellőzhetőnek tartja.
A § alapján mellőzött vádemelés esetében a sértettnek joga van a kir. főügyészhez folyamodni a kir. ügyészség határozata ellen. Az ily folyamodás ugyanis még nem jelenti a pótmagánvád átvételét. A javaslat nem kívánta a folyamodást kizárni azért, mert megnyugtatóbb és a kir. főügyész érvényesítheti hatáskörét és az ennek gyakorlása közben szerzett nagyobb gyakorlatát és szélesebb látókörét abban a kérdésben is, megengedi-e a közérdek egyik vagy másik bűncselekménynek pusztán célszerűségi okból figyelmen kívül hagyását.
A javaslat csökkenteni igyekszik az államkincstár, de egyúttal a magánvádló terheit is azzal, hogy a tanu részére általában csak útiköltségét térítteti meg, más kárpótlásban csak azokat részesíti a tanukihallgatással járó időveszteségükért, akiknek megélhetése a tényleg munkában töltött időhöz közvetlenül kapcsolódik. Ezzel a javaslat a bűnvádi eljárást kétségtelenül olcsóbbá teszi, a nélkül, hogy az esetek többségében ez a tanura méltánytalan hátránnyal járhatna. A javaslat ebben a §-ban ugyanis a legmesszebbmenően igyekszik megvalósítani azt az elvet, hogy a bűnügyeket ott tárgyalja a bíróság, ahol az érdekeltek legnagyobb része lakik. így a tanuk utazása csak ritkán lesz szükséges. Felügyeleti úton megfelelő gondoskodás fog történni arról, hogy olyankor, ha az utazás mégis elkerülhetetlen, a tanut több napra terjedő tárgyalás esetében arra a napra idézzék be, amelyen kihallgatására valószínűen sor fog kerülni. Erre egyébként a bíróságok eddig is rendszerint figyelemmel voltak.
A 108. § két főelvet állít fel. Az egyik az, hogy egyszerűbb ügyekben a nyomozásnak csak a legszükségesebb adatok felderítésére kell szorítkoznia és a nyomozó szerveknek mellőzniök kell az alakszerű jegyzőkönyvek készítését. A másik elv az, hogy amikor az ily egyszerű ügyet a nyomozó hatóság tényvázlatszerű tájékoztató iratának megérkezésekor a kir. ügyészség nyomban a bíróság elé terjesztheti, ezt meg kell tennie és a kir. ügyészségnek kell gondoskodnia a szükséges bizonyító személyeknek a bíróság elé állításáról is. Az első elv tehát szélesebb terjedelmű, míg a második elv alkalmazása bizonyos további gyakorlati feltételektől függ. Mindkét elv alkalmazását lehetővé teszi az 1921. évi XXIX. tc. 5. §-a, melynek alapján a kir. ügyészségnek és a nyomozó rendőrségnek együttműködését s a kir. ügyészség irányító hatáskörének gyakorlását célszerűen lehet fokozni a nélkül, hogy a kir. ügyészségnek írásbeli úton kellene érintkeznie a nyomozó szervekkel. Az igazságügyi igazgatásnak egyik legsürgősebb feladata lesz a szükséges gyakorlati intézkedéseknek megtétele e rendelkezés végrehajtására.
A közvetlen tárgyaláson a vádirat felolvasása helyett a vádat a kir. ügyész szóval terjeszti elő s az ily tárgyalás egyszerűbb formák között nagyobb gyorsaságot biztosító szabályok szerint megy végbe, ha a kir. ügyészség ilyirányú indítványt terjeszt elő. Ezeket a külön szabályokat a 97. § foglalja magában.
A 108. § alapján alkalmazható szabályok lényege a szóbeliség legteljesebb megvalósítása és az írásbeliség maradványainak lehetőleg teljes kiküszöbölése a bűnvádi eljárásból, másfelől a vámrendszernek is minél tökéletesebb megvalósítása és a bíró nyomozó hatáskörének a legszűkebb térre szorítása. A bíró nem is kerül abba a helyzetbe, hogy az előkészítő eljárás iratai már előre hatást gyakoroljanak meggyőződésére, mert ezek az iratok kizárólag a kir. ügyészség tájékoztatására szolgálnak és nem állnak a bíróság rendelkezésére, maga a vád előadása pedig szóval történik a kir. ügyészség részéről. A vádrendszer teljesebb megvalósítása érdekében a javaslat megengedi a bizonyításnak közvetlenül a felek által történő felvételét s a bíróságot csak a szükséges kiegészítésekre hatalmazza fel, nemkülönben a felek kérdezési jogának ellenőrzésére és a bizonyításfelvételnek tárgyilagos mederben tartására. Ez a rendszer egyúttal a bíróság teljesítőképességét is fokozza, mert a bírónak kisebb fáradságával jár és így több ügy elintézésére teszi képessé egy tárgyalási napon, mint a különben elég tár terjedelemben gyakorolt nyomozó hatáskör mellett lehetséges. Ennek a szempontnak pedig különösen az egyesbíróság elé utalt ügyekben van nagy jelentősége, amikor a tárgyalást vezető bírót nem támogatja a határozathozatalban más bíró, mint a tanács elé tartozó ügyekben.
Igen lényeges rendelkezése a 108. §-nak az utolsó bekezdés szabálya, mely lehetővé teszi, hogy a bizonyításfelvételnek a felekre bízása ne járjon az esetleg járatlan és kérdezésre nem képes vádlott hátrányával. A bíróságnak kell ugyanis gondoskodnia a védelem tanuinak megidézéséről, esetleg elővezetéséről, nemkülönben a védelem más bizonyítékainak megszerzéséről, amennyiben erre a védelem maga nem képes, továbbá a bíróság gondoskodik szükség esetében arról is, hogy a kérdezési jog gyakorlására nem képes vádlottat pusztán ebből az indokból kirendelt védő képviselje, habár az ügy körülményeinél fogva ez egyébként nem is volna szükséges.
Már az 1921:XXIX. tc. 12. §-a lehetővé tette a bűnügyi költségnek és a bűnügyekben szereplők időveszteségének csökkentését azzal, hogy megengedné a törvényszék székhelyén kívül való tárgyalást. Ezt a rendszert fejleszti tovább a javaslat, amikor a törvényszék székhelyén kívül előre meghatározott törvénynapok tartását rendeli el. Az erre vonatkozó részletes szabályokat azonban a javaslat rendeletre tartja fenn, mert ily szabályokat csak a helyi, közlekedési és egyéb viszonyok figyelembevételével lehet célszerűen megállapítani és a viszonyok változása esetében újra módosítani.
Az állandóan ugyanazon a napon tartott törvénynapra a kir. ügyészség már előre utasíttatja a szükséges személyeket a megjelenésre, de a nyomozó szervek magán a törvénynapon is a bíróság elé állíthatják a terhelteket és a szükséges többi személyt, a kir. ügyészség pedig a nyomozás eredményéről tájékoztató irat alapján azonnal eldöntheti, lehet-e nyomban tárgyalni az ügyet. Az ily ügyekben még kihallgatni kívánt és a bíróságnál még meg nem jelent egyéneket is könnyen elő lehet hívni a helybeli lakosok közül.
A javaslat 110. §-ának alkalmazása főleg olyankor indokolt, ha a tárgyalást a törvényszék székhelyén kívül, de nem járásbírósági székhelyen lehet megtartani. Amikor a tárgyalásban érdekelt személyek járásbírósági székhelyen laknak, arról kell gondoskodni, hogy a tárgyalást megfelelő esetekben maga a helyben működő kir. járásbíróság tarthassa meg. Így a 110. §-sal kapcsolatban előadott előnyöket tovább lehet fokozni. E mellett a törvényszék munkaterhének csökkentése is figyelmet érdemel.
A javaslat a törvényszéki ügyek tárgyalását a járásbíróságnak csak olyan körben engedi meg, amelyen belül sem az elintézés alapossága szempontjából, sem más szempontból nem merülhet fel kifogás. Így csak egyesbíró elé utalt ügyekben járhat el a kir. járásbíróság, tehát általában olyan bűncselekmények eseteiben, melyeknek nagyrésze bizonyos értékhatáron vagy bizonyos gyógyulási tartamon alul úgyis a járásbíróság hatáskörébe tartozik, úgyhogy az ily ügyek elintézésében a kir. járásbíróságnak megvan a gyakorlata. Másfelől csak olyan ügyeket tárgyalhat a járásbíróság, melyekben a kir. ügyészség meggyőződése szerint előreláthatólag nem lehet egy évnél hosszabbb szabadságvesztésbüntetést kiszabni, úgyhogy a járásbírósági hatáskörbe utalt bűncselekmények legmagasabb büntetési lehetőségét a 110. § alkalmazásával nem kell túllépni. Nem szorul kiemelésre, hogy a kir. ügyészség olyankor is indítványozhatja az ügyeknek járásbíróság által tárgyalását, amikor pénzbüntetés kerülhet csak alkalmazásra, mely enyhébb a szabadságvesztésbüntetésnél.
A 110. § a kir. ügyészség munkaterhét is csökkenti azzal, hogy az elsőfokú eljárásra a járásbírósági eljárás szabályait rendeli alkalmazni és így a vádat az ügyészségi megbízott képviselheti. A bíróra vonatkozóan kifejtett indokokból a vád képviseletének ily szabályozása ellen sem lehet komoly kifogást tenni.
Nem szükséges eltérni az általános szabályoktól a perorvoslatokra nézve, mert az ügy nem veszti el eredeti természetét azzal, hogy célszerűségi okokból a törvényszék egyesbírája helyett egy másik egyesbíró, a kir. járásbíróság tárgyal. Ennek az eltérésnek a perorvoslati szakban már nincs jelentősége.
A vádirat ellen használható kifogást és a bírói vádaláhelyezést már az 1921. évi XXIX. tc. javaslata szándékozott kiküszöbölni, a törvényhozás azonban akkor csak a kir. törvényszék mint egyesbíróság hatáskörébe utalt ügyekben valósította meg ezt a tervet. A bírói vádaláhelyezés ugyanis elvileg nem illik bele egyáltalában a közhivatalnok - kir. ügyész - által képviselt közvád rendszerébe, mely kellő biztosítékot nyujt a vádemelés pártatlansága és megfontoltsága iránt. A bíró feladata az ítélkezés és a bűnvádi eljárás helyes berendezése az, ha az ügy minél előtt az ítélőbíró elé kerül, aminek pedig a Bp. vádaláhelyezési rendszere csak akadálya. Az 1921:XXIX. tc. alkalmazása során szerzett tapasztalat a kifogás és a vádaláhelyezés rendszerét mellőzhetőnek mutatja azokban az ügyekben is, amelyek a törvényszék tanácsának hatáskörében maradtak. A kifogás mellőzése nem járhat méltánytalansággal, mert a bíróság akár hivatalból, akár a terhelt észrevétele alapján még a főtárgyalás előtt megvizsgálhatja az ügyet és megfelelő esetekben mellőzheti a nyilvánosság előtt való tárgyalást. Magánvád esetében, amikor a közvád pártatlanságában és megfontoltságában rejlő garancia hiányzik, természetesen kötelezővé teszi a javaslat az ügynek a főtárgyalás kitűzése előtt bírói megvizsgálását.
A közérdekre haszonnal nem járó bírói munka csökkentésére törekszik a 112. § akkor, amikor a bűntetőbírósági ítélet tartalmát lehetőleg arra korlátozza, ami nem tűnik ki a tárgyalási jegyzőkönyvből. Ezért nem kívánja többé a javaslat annak felemlítését, hogy a vád és a védelem meg volt hallgatva, úgyszintén azt sem, hogy kik voltak a bírák, a vádló, a védő és a jegyzőkönyvvezető. Mindezek az adatok a főtárgyalási jegyzőkönyvből megállapíthatók. Nem kívánja a javaslat a bűnösséget megállapító ítélet rendelkezőrészében a bűncselekményre vonatkozó ténybeli körülményeknek kiemelését sem (Bp. 327. § második bek. a) pontja), mert a tényállást az ítélet indokolása sokkal világosabban és mesterkéltség nélkül úgyis magábanfoglalja.
Az ítélet indokolását is egyszerűsíti a 112. § a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozóan. Kifejezetten kijelenti a javaslat, hogy nem kell ismertetni a tanuk vallomásait, a szakértők leleteit és véleményeit, sem a bizonyítékul használt okiratok tartalmát. Rendszerint elegendő csak röviden utalni azokra a bizonyítékokra, melyek alapján a bíróság a tényállást megállapította. Ez már csak azért is elegendő, mert rendszerint nem is lehet felsorolni azokat az összes okokat, melyek a bíróságot arra indították, hogy egy-egy tanu vallomásának vagy szakértő véleményének meggyőző erőt tulajdonítson. Az ily meggyőződés a közvetlen észlelet alapján keletkezik és logikai helyessége az iratok alapján alig ellenőrizhető. Szükséges ellenben a javaslat szerint annak kifejtése, miért nem fogadott el valamely bizonyítóeszközt bizonyítékul a bíróság. Az erre vonatkozó meggyőződés tudatosabban keletkezik és a ténykérdés felülvizsgálatára hivatott bíróság csak az ítélet indokolásából meríthet alapot annak megítélésére, elfogadható-e az elsőfokú bíróságnak erre vonatkozó álláspontja. Bonyolult ténykérdés esetében természetesen érintetlenül marad a bíróságnak az a kötelessége, hogy részletesen indokolja meg, mily okokból tarja bebizonyítottnak a tényállást.
Az 1928:X. tc. 27. §-ából nem tűnt ki világosan, kiterjednek-e a jegyzőkönyv és az ítélet egyszerűsítésére vonatkozó szabályok a járásbírósági eljárásra is. A kiterjesztés kétségtelenül indokolt, mert a járásbírósági ügyek rendszerint kisebb jelentőségűek, mint a kir. törvényszék egyesbírájának hatáskörébe utalt bűnügyek. Ezért a 113. § világosan kijelenti, hogy a szóbanlevő egyszerűsítések a járásbírósági eljárásra is kiterjednek.
A bírói munkna és az eljárási költségek csökkentésére törekszik a javaslat azzal, hogy a főtárgyalás elnapolását vagy félbeszakítását rendszerint csak úgy engedi meg, ha a megjelenteket előbb kihallgatják. Ezzel feleslegessé válik a kihallgatottak újabb megidézése, ami nemcsak munkamegtakarítással, hanem az eljárás költségeinek és az idézettek időveszteségének cöskkentésével is jár. Ennek az újításnak hatása azonban csak akkor érvényesülhet, ha gondoskodás történik arról is, hogy az újabb határnapon lehetőleg a bizonyítás ismétlése nélkül lehessen ítéletet hozni. Erre már a Bp. is módot nyujtott, amikor 335. §-ában megengedte, hogy nyolc napnál tovább tartott elnapolás vagy félbeszakítás után a főtárgyalásnak elülről kezdését mellőzni lehessen, ha az elhalasztott főtárgyalás óta egy hónapnál több idő el nem mult, ha azon a bíróság tagjai mind jelen voltak, és ha a bizonyítás ismétlését egyikük sem kívánja. Ezek a határidők a gyakorlatban túlságosan rövidnek bizonyultak és így felemelésük mutatkozik szükségesnek. A javaslat ebben a §-ban a nyolc napot egy hónapra, az egy hónapot pedig két hónapra emeli föl. Figyelemmel arra, hogy két hónap még nem olyan hosszú idő, amely alatt az előző határnapon nyert benyomások elhalványulnak. A javaslat azonban érintetlenül hagyja a bíróság minden tagjának azt a jogát, hogy a bizonyítás ismétlését kívánja.
Az 1928:X. tc. 32. §-ának az a rendelkezése, mely a perorvoslati eljárásban a tanácsülési elintézést a Bp.-ben felsorolt eseteken kívül is bizonyos korlátok között átmenetileg megengedte, a gyakorlatban jól bevált és fenntartását a felsőbíróságok részéről kívánatosnak jelzik. Ezért a javaslat ennek az elintézési módnak alkalmazását általában megengedi, de az ítélkezés alaposságának és megnyugtató hatásának érdekében a bíróságon kívül a felek akaratának is tág teret enged abban a tekintetben, hogy az ügy fellebbviteli főtárgyaláson, illetőleg tárgyaláson legyen elintézve.
A Bp. 478. §-ának az a rendelkezése, mely szerint olyankor, ha a sajtóeljárás senki ellen sem indítható meg, a tárgyi elkobzást kimondó jogerős ítéletet valamennyi bíróságga közölni kell, a gyakorlatban nem bizonyult célszerűnek. Az ily ítéletek kiadmányainak sokszorosítása ugyanis fölösleges költséget okoz, és az ily ítéletek nyilvántartása célszerűbben történhetik akkor, ha a hatóságokat pl. időszaki sajtóközlemény útján tájékoztatják arról, mily sajtótermékeknek tárgyi elkobzása van elrendelve. Ezért a javaslat ebben a §-ban úgy rendelkezik, hogy az ily ítéleteket csak a belügyminiszterrel kell közölni, az ítélet közzétételéről s az elkobzandó és megsemmisitendő sajtóterméknek az ország egész területén elkobzásáról és megsemmisítéséről pedig a belügyminiszter gondoskodik. Az e végből szükséges rendelkezéseket a belügyminiszter az igazságügyminiszterrel egyetértve teszi meg.
Bűnügyekben az eljárás költségeit a hatályos szabályok szerint az államkincstár előlegezi akkor is, ha a vádat magánvádló képviseli. Az ily bűnügyi költségek nagyrészt behajthatatlanok és így igen sok esetben véglegesen az államkincstárt terhelik. Ezeknek az állami terheknek csökkentése, de egyúttal a magánvád komolyabbá és megfontoltabbá tétele végett is a javaslat megszünteti a bűnügyi költségeknek magánvád esetében az államkincstár által való előlegezését. így számítani lehet arra is, hogy a magánvádló a bűnvádi eljárás megindítása előtt számot vet az eljárás előrelátható költségeivel és ehhez szabja elhatározását. Ennek a megfontolásnak annál alaposabbnak kell lennie, mert a javaslat azt is megengedi, hogy a bíróság tanunak vagy szakértőnek megidézését attól tegye függővé, letétbe helyezi-e előzetesen a magánvádló a megfelelő összegeket.
Gondoskodik a javaslat arról is, hogy amikor az eljárás szegénységi jogon folyik, a § rendelkezései ne rójanak méltánytalan terhet a vagyontalan magánvádlóra.
A javaslat az eljárás gyorsítására azzal is törekszik, hogy a felek bizonyítási indítványait célszerű korlátok közé kívánja szorítani és a bizonyítással való könnyelmű kísérletezést vagyoni hátránnyal sujtja. Nem lehet indokolt, hogy akár az államkincstár, akár a vádlott viselje az oly bizonyítás költségét, amely nyilván alaptalanul bizonyítási indítvány következtében állt elő. Az ily költséget - bárkit terhelnek is egyébként az ügy érdemleges eldöntéséhez képest a bűnügyi költségek - annak kell viselnie, aki olyan bizonyírást indítványozott, amelyről már előre tudnia kellett, hogy nem vezethet eredményre. Természetesen nem terjed ki ez a rendelkezés a kir. ügyészségre, figyelemmel a Bp. 482. §-nak utolsó bekezdésére, továbbá arra is, hogy a kir. ügyészséget felügyeleti úton kellően lehet gondos körültekintésre utasítani a bizonyítás indítványozása tekintetében.
Mai jogunk szerint bűnügyekben illetékkötelezettség nincs s a bűnvádi eljárással hatósági munka ellenértékét a felek illeték alakjában nem viselik, hanem a bűnügyek közérdekű jellegéhez képest a bűnügyi igazságügyi hatóságok működése kizárólag az államkincstár terhe. Ez az általános elv érvényesül a főmagánvád eseteiben is. Bár kétségtelen, hogy a főnagánvádló is az állam büntető igényét érvényesíti, mert ma másnak, mint az államnak nincs igénye arra, hogy valaki büntetésben részesüljön s a magánszemélyt csak kártérítés vagy más pénzbeli elégtétel illetheti meg. Mindamellett nem indokolt a közvádra üldözendő bűncselekményekkel teljesen azonos megítélésben részesíteni a főmagánvád eseteit az illetékviselés szempontjából. Ugyanez áll a pótmagánvádra is, mely a közvád rendszerében bizonyos mértékig mint a sértettnek nyujtott kedvezmény jelentkezik.
Egyébként a javaslat a magánvádnak nem minden esetére állapítja meg az illetékkötelezettséget, hanem csak a pótmagánvádra és ezenkívül főmagánvádra üldözendő olyan bűncselekményekre, amelyeknek megbüntetése túlnyomóan a sértett érdeke. Így nem sorolja fel ezek között a bűncselekmények között a testi bántalmazással elkövetett becsületsértést, a levél- és távsürgönytitoknak magánszemély által megsértését, a magánlaksértés vétségét és a vagyonrongálás vétségét, mert ezeknek eseteivel egyúttal a közrendnek nagyobb megzavarása is együttjár.
Illetékkötelezettséget lehet megállapítani a javaslat szerint a sajtóról szóló 1914:XIV. tc. 21. §-a alapján magánszemélyek részéről folyamatba tett helyreigazítási ügyek tekintetében is, mert az ily bírói eljárás is főleg magánszemélyek érdekeit szolgálja.
A §-nak az a rendelkezése, mely szerint a bűnvádi eljárás során érvényesített magánjogi követelések tekintetében is helye lehet illetékkötelezettségnek, azon alapul, hogy az ily követelések nem vesztik el magánjogi jellegüket annak folytán, hogy a bíróság bűnügy keretében foglalkozik velük. Az a bírói munka, melyet az ily követelésekre fordítanak, lényegében egy tekintet alá esik a polgári bíró munkájával, melyért az állam illetéket szed.
Magánérdeket szolgál rendszerint a büntetés végrehajtásának elhalasztása és félbeszakítása, nemkülönben a kegyelem is. Indokolt tehát, hogy ezekre is lehessen illetékkötelezettségnek helye.
Önként érthető, hogy a vagyontalan egyénekre a 120. § alapján megállapítható illetékkötelezettség tekintetében is irányadók az egyébként alkalmazott méltányossági kivételek.
A büntetőparancs intézménye alkalmas arra, hogy messzemenő megtakarításra vezessen egyfelől a bírói munkában, másfelől az eljárási költségekben és az érdekelt személyek időmulasztásában is. A büntetőparancs elintézése ugyanis a feljelentés alapján tárgyalás nélkül történik, e mellett pedig a legteljesebb biztosítékát nyujtja annak is, hogy a terheltet méltánytalanság ne érhesse, mert minden esetben módot nyujt a terheltnek arra, hogy tárgyalása kitűzését kérje. Az eddigi tapasztalat szerint a kir. járásbíróságok a büntetőparancs intézményével járó előnyöket nem aknázták ki elegendő mértékben. Ennek oka főleg abban található, hogy a bűnvádi perrendtartás szabályai igen szűk körre szorították a büntetőparancs intézményét azzal, hogy csak hatósági feljelentés esetében vagy olyankor engedték alkalmazni, ha a feljelentő magánegyén a terhelt bűnösségét köz- vagy magánokirattal vagy más bizonyítékkal valószínűvé tette. Ez magában a feljelentésben csak ritkán lehetséges s így a büntetőparancs kibocsátására igen ritkán kerülhetett sor. A javaslat gyökeresen szakít az eddigi rendszerrel.
Nem szükséges a javaslat szerint a bűnösségnek valószínűvé tétele a feljelentésben, de az sem szükséges, hogy a közvádló indítványozza a büntetőparancs kibocsátását, vagy hogy ehhez hozzájáruljon. A javaslat szerint egyedüli feltétel az, hogy a kir. járásbíróság pénzbüntetés alkalmazását találja megfelelőnek. Amennyiben a terhelt nem érzi magát bűnösnek, módjában van tárgyalás tartását kérni s ebben az esetben az ügyet szabályszerűen le kell tárgyalni.
A javasolt § rendszeréből következik, hogy a Bp. 533. §-ának az a szabálya, mely szerint a büntetőparancsnak magában kell foglalnia - egyebek közt - a bizonyító adatok felsorolását is, csak azt jelenti immár, hogy az ily adatokat abban az esetben kell felsorolni, ha a bíróságnak rendelkezésére állanak. Ennek külön kimondása felesleges s ezért a javaslat mellőzi.
A bíróság a büntetés feltételes felfüggesztését már a büntetőparancsban is kimondhatja, sőt a javasolt § alapján csekély jeletőségű becsületsértés vagy más efféle bűncselekmény esetében még a megbüntetést is mellőzheti és az eljárást végzéssel megszüntetheti. Az ily bűnügyek kevesbedése nemcsak a bírói munka csökkentésével, hanem az igazságszolgáltatás komolyságának emelésével is fog járni, ami már csak azért is kívánatos, hogy a bíróság a valóban komoly ügyekkel annál alaposabban foglalkozhassék a nélkül, hogy ez túlterhelésre vagy az eljárás elhúzódására vezetne.
A helyreigazító-nyilatkozat közzétételének elmulasztása miatt az 1914:XIV. tc. 21. §-a alapján folyamatba tehető eljárásban ezidőszerint nincs kötelező ügyvédi képviselet. Minthogy az ily panasz megszerkesztése helyesen rendszerint csak jogi szaktudás mellett lehetséges, a bíróságnak alaptalan panaszoktól megkímélése érdekében, de egyúttal a panaszlott szerkesztő kímélése érdekében is célszerú, hogy az ily eljárásban a panaszost ügyvéd képviselje.
A szegénységi jogot ezen a téren is kellő érvényesüléshez juttatja a javaslat.
A rövidtartalmú szabadságvesztés-büntetés káros hatásai közismertek. Ezeknek a hátrányoknak elkerülésére egyik igen alkalmas mód a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése. Ennek az intézménynek alkalmazási köre azonban igen szűkre van szabva az 1908:XXXVI. törvénycikkben. Az eddigi tapasztalat alapján meg lehet állapítani, hogy a bíróság nem megy túlzásba a feltételes felfüggesztés alkalmazásában. Így már magának az intézménynek alapgondolatával is megegyezik, ha alkalmazásának lehetőségét a törvényhozás kiterjeszti. A jelen javaslat keretében azonban ennek a kiterjesztésnek eljárási jelentősége is van, amennyiben nemcsak a büntetés végrehajtásával járó és jórészt az államkincstárt terhelő költségek megtakarítását teszi lehetségessé, hanem egyúttal a bírói munkát is előreláthatólag gyakran fogja csökkenteni, amennyiben szaporítani fogja az elsőfokon jogerősen befejezett bűnügyek számát is, úgyhogy perorvoslatra nem fog sor kerülni. így az eljárás gyorsítására is hatással lesz a feltételes felfüggesztés kiterjesztése.
Ezekből a megfontolásokból kiindulva a javaslat még a büntetőtörvények általános reviziója előtt továbbfejleszti ezt a jogintézményt és egyfelől három hónapban szabja meg a felfüggeszthető fogházbüntetés legmagasabb tartalmát az eddigi egy hónap helyett, másfelől pedig azt is lehetővé teszi, hogy felfüggesztésnek olyankor is legyen helye, ha a bűncselekmény a törvény értelmében bűntetett és csak a Btk. 92. §-ának alkalmazásával minősül a Btk. 20. §-ához képest vétséggé. Lehetnek ugyanis esetek, amikor az ilyen büntetés végrehajtása is nagyobb kárral járna, mint a végrehajtás elmaradása.
A büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése főleg az elítélt egyéniségére és életviszonyaira tekintve lehet indokolt, amikor számítani lehet arra, hogy nem fog sor kerülni a felfüggesztett büntetés végrehajtására, mert a bűnösség ítéleti megállapítása kellő hatást gyakorol az elítéltre és egymagában is elegendő, hogy újabb bűncselekmények elkövetésének útját állja. Szükség van azonban nemcsak a rövidtartamú szabadságvesztés-büntetés elkerülése végett, hanem egyúttal a közérdek szempontjából feleslegesnek mutatkozó megbüntétés teljes mellőzése érdekében is olyan rendelkezésre, amely a bírót felhatalmazza arra, hogy tekintve az eset csekély jelentőségét, olyankor se büntessen, amikor a törvényben meghatározott tényálladék megvalósult és a büntethetőségnek mindegyik feltétele megállapítható. Ez rendszerint olyankor lehet indokolt, amikor az eset körülményei szerint a büntethetőség feltételei csak igen kis mértékben vannak meg, így p. o. ha a tettes magatartása a jogos védelemhez vagy a végszükséghez igen közel áll, habár ennek feltételei nincsenek is meg a törvény által követelt teljes mértékben. De lehetnek az esetnek más méltánylást érdemlő komoly körülményei is, amelyek kívánatossá teszik a büntetés mellőzését. Ily rendelkezés hiánya nem egy esetben érezhető a gyakorlatban.
Bár a szóbanlevő intézmény meghonosítása inkább a büntetőtörvények általános reviziójára tartoznék, célszerűnek mutatkozik már a jelen javaslat keretében intézkedni erre vonatkozóan, mert a bírónak ily jogkörrel felruházása jótékony hatást gyakorolhat a bűnvádi eljárás alakulására is, így különösen a perorvoslatok számának csökkentését vonhatja előreláthatólag maga után, sőt az elsőfokú bíró munkáját is megkönnyítheti az alakszerű ítélet mellőzése.
Kellő határok között marad a javaslat, amikor a büntetés ily mellőzését csak kétség vagy kihágás vádja esetére szorítja és a vádemelés mellőzését ilyen alapon nem engedi meg.
Nem szorul indokolásra, hogy a megbüntetés mellőzésének ily eseteiben is a bűnügyi költséget a vádlottnak kell viselnie, aki az eljárásra okot szolgáltatott. Különösen fontos ez a főmagánvád eseteiben, amikor a bíróság a sértettnek nyujtott elégtétel szempontjából sem tartja szükségesnek a vádlott megbüntetését. Ilyenkor legalább a bűnügyi eljárás költségétől kell mentesíteni a sértettet, aki nem alaptalanul indított eljárást.
A bírói gyakorlat ingadozást mutat az 1928:X. tc. 36-38. §-ai helyes értelmezése körül.
Kívánatos ehhez képest, hogy e §-ok helyes értelme a törvényhozás hiteles magyarázatában döntessék el.
A törvényjavaslat arra törekszik, hogy a m. kir. Kúria felülbírálása alá eső ügyek számát kevesbítse és ily módon csökkentse a pereskedés folytán az államot és a feleket terhelő kiadásokat is. A Kúria elé kerülő ügyek számának ez a csökkentése azonban azzal a veszedelemmel fenyeget, hogy a Kúria nem tehet majd kellő mértékben eleget annak a feladatának, hogy határozataival irányítsa a joggyakorlatot és biztosítsa a jogegységet. Ezért a törvényjavaslat az eddiginél szélesebb körben teszi lehetővé, hogy a kúria jogegységi határozatokat hozzon. Lehetővé teszi ugyanis a Kúria ítélkező tanácsának, hogy amikor elvi kérdésben el akar térni a Kúria valamelyik korábbi határozatának elvi álláspontjától határozatának meghozatala előtt a jogegységi tanács döntését kérje ki.
Lehetővé teszi e § a jogegységi döntés hozatalát akkor is, ha a rendes bíróságoknak bármilyen két jogerős határozata között elvi kérdésben ellentét van és a m. kir. Kúria elnöke vagy az igazságügyminiszter az elvi kérdés egyöntetű eldöntésének biztosítását a jövőre szükségesnek tartja, holott a mai jog e részben ellentétes gyakorlat folytatásától teszi függővé a jogegységi döntés hozatalát, tehát több bírói határozatot kíván meg e végett.
Bírói és ügyvédi részről egyaránt felvetődött az a kívánság, hogy az első bíróságoknál lépjen újra életbe a törvénykezési szünet intézménye, amelyet ezeknél az 1877:XXX. tc. megszüntetett. A törvényjavaslat 118. §-a arra kíván az igazságügyminiszternek felhatalmazást adni, hogy ezt a kérdést rendelettel szabályozza. A szabályozást magába ebbe a törvénybe azért nem vette fel, mert a kérdés részletei a törvényhozási rendezésre nem alkalmasak és mert még ha meg is történik a szabályozás, a gyakorlati tapasztalatok fogják megmutatni, hogy azon esetleg milyen változások vagy kiegészítések szükségesek, ezeket pedig rendelettel könnyebben meg lehet valósítani, mint törvényhozási úton.
Többször elhangzottak olyan panaszok, melyek szerint ferde helyzetek támadnak abból, hogy a kir. ítélőbírák nyugalombavonulásuk után mint ügyvédek járnak el annál a bíróságnál, ahol nemrégen mint közhatalommal felruházott bírák működtek. Hasonló szempont alá esik az olyan ügyvédek működése is, akik nem bírói, hanem más közhivatali állásból léptek át az ügyvédi pályára és annál a hatóságnál képviselnek feleket, ahol azelőtt maguk is működtek. Jóllehet bíróságaink és más közhatóságaink magas erkölcsi szelleme és a korábban köztisztviselőként működő ügyvédek helyes erkölcsi érzéke biztosíték arra, hogy ügyvédi működésük nem befolyásolja az ügyek elintézését, mégis kívánatos még az alaptalan gyanút is teljesen távoltartani; ez a magasabb erkölcsi szempont indokolja a 131. § rendelkezését és ez a szempont nyugtathatja meg mind a bírói, mind az ügyvédi kart.
A kisajátítási kártalanítási eljárás a mai szabályok szerint nem ritkán évekre megakad amiatt, hogy valamelyik kisajátítást szenvedőt más telekkönyvi érdekeltet - haláluk esetében pedig örököseiket - felkutatni nem sikerül. Ez az eset annál könnyebben állhat be, mert némely eljárásban nagyszámú kisajátítást szenvedő és más érdekelt szerepel. Az eljárásnak ilyen megakasztása azonban nem mutatkozik szükségesnek, mert az eljárás folyamatbatételét az 1881:XLI. tc. 46. §-ának megfelelő módon közhírré teszik, az eljárás során a tárgyalásokat a helyszínen tartják meg és így alig fordul elő, hogy valamelyik érdekelt az eljárásról ne tudna. A gyakorlat is azt mutatja, hogy amikor az ilyen érdekelteket nagy fáradság és időveszteség árán végre sikerült felkutatni: ezek az eljárásban legritkább esetben vesznek részt és még ritkábban él közülük valaki fellebbezéssel a kártalanítási határozattal szemben. Ezért a 120. § megelégszik azzal, hogy részükre ügygondnokot rendeljenek ki és erről az érdekelteket megpróbálják utolsó ismert lakására küldött levéllel értesíteni.
Az 1912:LIV. tc. 20. §-ának alkalmazásánál a bíróságok nem követtek egyöntetű gyakorlatot abban a kérdésben, hogy az elmegyógyintézetből való elbocsátás iránti nemperes eljárásnak a során lehet-e valakit az eljárás költségeiben marasztalni vagy nem. A törvényjavaslat álláspontja szerint nem volna helyes, ha az eljárás költségeinek - főleg a szakértői díjnak - behajtása végett külön perre vagy fizetési meghagyásos eljárásra volna szükség. Ezért a 122. § kimondja, hogy ebben az eljárásban a költségek felől marasztaló határozatot kell hozni. De útbaigazítást ad e § a bírónak a felől is, hogy milyen jogszabályok alapján határozza meg az eljárási költségek viselésére köteles személyt: utal egyrészt a polgári perrendtartás szabályaira, másrészt pedig a betegápolási költségekre vonatkozó szabályokra. Az 1912:LIX. törvénycikknek az elmebetegek befogadására vonatkozó rendelkezései - a 19. § bevezető része szerint - a közegészségügyi törvény 73. és 74. §-ai helyébe lépnek, tehát a közegészségügyi törvény rendszerébe illeszkednek bele, ennélfogva már a mai jogszabályok helyes értelme szerint is rendszerint annak kell az ilyen eljárás költségeit viselnie, akit az elhelyezéssel járó többi költségek terhelnek. A költségek behajtásának egyszerűsítése végett azonban a § módot ad arra, hogy a magángyógyintézetbe való felvétel iránti eljárás során közvetlenül az elmegyógyintézet fenntartóját lehessen a költségekben marasztalni, neki ugyanis könnyebb lesz a költséget a nála ápolt betegtől vagy hozzátartozóitól beszedni, mint azoknak (bíró, jegyzőkönyvvezető, szakértő stb.) akiknek javára a költség jár.
Azt, hogy az elmegyógyintézeti és közkórházi vezetőnek vagy orvosnak a szóbanlevő eljárás során kifejtett szakértői működéseért mennyiben jár díjazás, ma is rendeletek szabályozzák. Ezt a helyzetet kívánja fenntartani a § második bekezdése is.
E §-nak célja az, hogy a kiskorú törvényes gyermekek elhelyezésének és tartásának a kérdésében eddig gyakran felmerült hatásköri összeütközéseket és ezekből folyó késedelmeket lehetőleg megszüntesse. Eddig ugyanis a gyámhatósági és a bírósági hatáskör közti elhatárolások hatásköri vitára és súrlódásra adtak okot, különösen azért, mert a hatáskör szempontjából lényeges volt, hogy a szülők együtt élnek-e vagy különváltan, megegyeztek-e a gyermek elhelyezése vagy tartása felől és gondoskodnak-e gyermekük tartásáról vagy nem stb. A törvényjavaslat ezektől a feltételektől függetlenül határozza meg ezekben az ügyekben a gyámhatóság hatáskörét s ezzel elkerüli azt, hogy a hatáskör kérdésében mindezeket vizsgálni kelljen és hogy ezekben a tényezőkben való változás az ügynek egyik hatóság hatásköréből a másikéba való átmenetellel járjon.
Az 1925:VIII. tc. 47. §-ában meghatározott perenkívüli eskü vagy fogadalom (affidavit) kivételét a 124. § egyrészt a bíróságok tehermentesítése végett, másrészt azért utalja bírósági hatáskörből közjegyzői ügykörbe, mert ez nem szorosan bírói természetű munka, hanem inkább a hites ténytanusítás körébe tartozik.
A törvényszéki egyes bíráskodás további meghosszabbítása a viszonyoktól parancsolt takarékosság követelménye.
Azt, hogy a bíróságok és ügyészségek tagjait az igazságügyminisztériumban ezentúl is lehessen alkalmazni, azok az okok indokolják, amelyek ennek az intézménynek bevezetésére és több évtizedes fenntartására vezettek.
Ez a § az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetnek kíván az ügyvédek önadóztatása útján újabb jövedelmi forrást nyitni.
Az értékhatárok rendeleti megszabására adott felhatalmazás fenntartása e törvény megalkotása utáni időre azért szükséges, mert nem lehet pontosan előre látni, hogy ennek rendelkezései következtében a bíróságok közül melyek lesznek túlságosan vagy kevéssé foglalkoztatva s így csak az értékhatárok rendeleti változtatására adott felhatalmazás teszi majd lehetővé, hogy az értékhatárok felemelése vagy leszállítása útján a munkaterhet a bíróságok közt arányosan lehessen elosztani.
A 37. § értelmében a fellebbezési bíróságok ítéletei ellen általában, tehát mind a kir. törvényszékek, mind a kir. ítélőtáblák ítéletei ellen a felülvizsgálat korlátozása alá fog esni. Indokolt lehet, hogy a felülvizsgálat kizárására irányadó értékhatár különböző legyen, nevezetesen alacsonyabb legyen a törvényszék ítélete elleni, mint a kir. ítélőtábla ítélete elleni felülvizsgálat tekintetében. Ez indokolja e § második bekezdésének rendelkezését.
A § utolsó bekezdése csupán kétségek eloszlatása végett mondja ki, hogy az igazságügyminiszter az e törvény alapján kibocsátott rendeleteit módosíthatja, kiegészítheti vagy hatályon kívül helyezheti.
A polgári perrendtartásnak és még inkább a végrehajtási eljárásnak eredeti szabályai sok változáson mentek már át. Mind a feleknek, mind a bíróságnak megkönnyíti tehát ezeken a jogterületeken való eligazodását és a jogszabályok idézését, ha azok szabályait ma érvényes alakjukban hivatalos összeállításban összefoglalva találhatják meg. Erre kíván a jelen § módot adni az igazságügyminiszternek. Hogy azonban az összeállításnak helyessége és teljessége kétségen felül álljon, s § úgy rendelkezik, hogy az összeállításokat ebből a szempontból kibocsátásuk előtt a Kúria is vizsgálja meg. Természetes, hogy az összeállítás semmivel sem fogja az abban fölvett jogszabályok erejét növelni, vagy az abból kihagyatottakét csökkenteni, a bíróságoknak tehát az összeállítás helyességének és teljességnek vizsgálata jogukban fog állani.
Az utolsó bekezdésre azért van szükség, mert a végrehajtási eljárás szabályainak összefoglalására már van ugyan felhatalmazás, de az nem terjed ki arra, hogy az igazságügyminiszter a hatályukat vesztett részeket az összeállításból kihagyja, a módosítottakat hatályban levő tartalmukban tüntesse fel, márpedig a hatályukat vesztett vagy módosított rendelkezéseknek közlése és utánuk a módosító vagy hatályon kívül helyező jogszabályok lenyomatása az összeállításnak nem eléggé használható formája volna.
