Ez a szakasz mondja ki, mint alapelvet, hogy a katonai, illetőleg fegyveres őrtestületi szolgálat a polgári köz- és magánszolgálatra való alkalmazásra előnyt biztosít. A katonai, illetőleg fegyveres őrtestületi szolgálat keretéül, a honvédséget, vámőrséget, folyamőrséget és csendőrséget jelöli meg. Az 1873. évi II. tc. csak a közös hadsereget és honvédséget említi, azonban a közös hadsereg alatt 1873-ban a csendőrség is értendő volt, amely 1881-ben történt átszervezéséig még annak kebelébe tartozott s a gyakorlat szerint annak tagjai az altiszti igazolványt mindenkor meg is kapták. A csendőrség külön megemlítése tehát nem terjeszti ki a jogosítványt csak a szükségszerű következménye annak, hogy ez a testület azóta külön alakulattá vált.
A vámőrség és folyamőrség felvétele új dolog, ez azonban szükséges és indokolt, mert ezek az alakulatok szintén katonailag szervezett fegyveres testületek.
Az 1873:II. tc. az igényjogosultságot altiszti rendfokozathoz kötötte, ez a törvényszakasz pedig ettől eltekint. Az igényjogosultságnak az egész legénységi állományra történt kiterjesztése azért szükséges, mert az általános hadkötelezettség hiányában egyrészt ez a törvény propaganda eszköz is, másrészt pedig a 6 és 12 évet szolgáló legénység nagyrésze ma úgyis elér valamely tisztesi vagy altiszti rendfokozatot, amennyiben pedig el nem érne, annak nem az arra valóság hiánya, hanem a korlátolt létszám és költségvetési nehézség az oka. Ha tehát a fegyveres, erőnek egy önként hosszabb szolgálatot teljésítő tagja saját hibáján kívül nem érhet el tisztesi esetleg altiszti rendfokozatot annak hosszú szolgálatát éppúgy jutalmazni kell, mintha azt elérte volna.
Ez a szakasz az 1. §-ban statuált jogosítványt, a szolgálati idő szempontjából közelebbről meghatározza, illetőleg 6 és 12 évi szolgálathoz köti.
Az 1873:II. tc. az igényjogosultságot 12 évi szolgálathoz kötötte, ez a törvény pedig már 6 évi szolgálat után módot nyujt a közszolgálati állások alsóbb kategóriájának igénylésére.
A szolgálati idő leszállítása a polgári közszolgálat érdekei szempontjából megengedhető, a katonai, illetőleg fegyveres őrtestület szolgálatérdekei szempontjából pedig szükséges volt.
A polgári közszolgálat érdekeit ez a szolgálati időleszállítás nem sérti először azért, mert csak alacsonyabb kategóriájú altiszti és ezekkel egy tekintet alá eső állásokra ad igényt, másodszor pedig azért, mert a hadvezetőség, a legénység szellemi nivójának emelésére nagy gondot fordít, s kezdve az analfabéta tanfolyamoktól, a IV. polgári osztálynak a katonai szolgálat alatt magánúton való elvégzéséig, a szükséges idő engedélyezésével és egyéb támogatással, valamint tanfolyamok és próbaszolgálat engedélyezésével, módot nyujt a legénységnek a polgári pályákra való előkészületre. Nem kell tehát attól tartani, hogy a 6 évet leszolgált igazolványos szellemi színvonala nem fog megfelelni azokra az állásokra, melyekre igénye lehet.
A hatévi szolgálat után igényelhető és a kezelői, továbbá az állami üzemeknél és közforgalmú vasúti vállalatoknál a segédtiszti, valamint az ezekkel egy tekintet alá eső állások elnyerésére jogosító igazolványt csak azok kaphatják, alkik valamely középiskola IV. osztályát elvégezték, a magasabb kategóriájú tisztviselői jellegű közszolgálati állások elnyerése pedig, már 12 évi szolgálathoz van kötve s így a szellemi színvonalat illetőleg az előbb említett segítő eszközök révén itt sincs ok aggodalomra.
Ez a szakasz az igényjogosultságot kiterjeszti azokra, akik saját hibájukon kívül s a katonai szolgálatból kifolyólag szerzett rokkantság miatt kénytelenek a szolgálatból az elvállalt szolgálati idő előtt kiválni.
Az 1873:II. tc. 2. §-a azonos rendelkezést tartalmaz az ellenség előtt vagy közbiztonsági szolgálatban történt sérülés folytán katonai szolgálatra alkalmatlanná vált egyénekre vonatkozólag. Ennek a rendelkezésnek a hangsúlya a «sérülés»-re és a «közbiztonsági szolgálatra» esik. Ez szűkkeblű értelmezést tett lehetővé, mert a «sérülés» és a «közbiztonsági szolgálat» kritériummá tétele által megnehezítette azoknak az eseteknek a méltányos elbírálását, mikor valaki sem nem elellenség előtt, sem nem kifejezetten közbiztonsági szolgálatban, sem pedig sérülés útján és mégis kétségtelenül a katonai szolgálat folyományaként vált arra alkalmatlanná. Ezek az esetek a régi törvény intenciójának helyes magyarázásával a gyakorlatban mindig méltányosan bíráltattak el s ennek a gyakorlatnak intézményes biztosítása céljából szükséges volt ennek a szakasznak rendelkezéseit úgy szövegezni, hogy az az igényjogosultságot félreérthetetlenül megállapítsa mindazok részére, akik a mindig közbiztonsági szolgálatnak tekintendő katonai szolgálatban és annak folyományakép akár sérülés, akár a nélkül váltak további szolgálatra alkalmatlanná.
Ennek az elbírálási módnak biztosítása céljából kellett ezt a szakaszt kifejezetten azzal végezni, hogy az eset elbírálásánál a sérülési pótdíj kérdése közömbös.
Ez a szakasz az igényjogosultság elismerésének módját határozza meg s az erről adandó igazolványra nézve rendelkezik.
Az igényjogosultak háromféle igazolványt kapnak; csupán altiszti és ezzel egy tekintet alá eső állásokra jogosító, továbbá kezelői (üzemi segédtiszti) és tisztviselői állásra jogosító igazolványt. Tisztviselői állásra jogosító igazolványt csak az kaphat, aki erre egyéniségét és képesítését tekintve alkalmas. Ennek az elbírálására vonatkozólag részletes rendelkezéseket a törvényszövegbe felvenni nem célszerű, mert az esetek sokfélesége ezt nem engedi. A végrehajtási utasításban kell arra vonatkozólag rendelkezni, hogy a kezelői (üzemi segédtiszti), illetőleg a tisztviselői igazolvány odaítélésének főfeltétele általában a minősítvényből összeállítandó és szigorúan mérlegelendő erkölcsi összegyéniség, képesítés tekintetében pedig: a négy középiskolai osztályú vagy ezzel egyenlő értékű tanulmányi készültség legyen.
Méltányos rendelkezése a szakasznak az, hogy az, aki altiszti állásokra jogosító igazolványt kapott; de ennek alapján igényelhető állást még nem nyert el, 12 évi szolgálat után, vagy a 3. § hatálya alá tartozó esetben, ha a tisztviselői igazolványhoz szükséges képesítést közben megszerezte és arra egyébként is megfelel, tisztviselői igazolványt is kaphat. Ez a rendelkezés az 1873:II. törvénycikkben nem szerepel, de a gyakorlatban eddig is mindig alkalmaztuk.
Ez a szakasz felsorolja azokat az álláscsoportokat, amelyek ennek a törvénynek a rendelkezése értelmében az igényjogosultak részére biztosíttatnak.
Ez a felsorolás lényegileg megegyezik az 1873:II. tc. 4. §-nak felsorolásával, de minden félreértés kiküszöbölése céljából annál részletesebb, új rendelkezést tartalmaz a szakasz annyiban, hogy a g) pont alatt felsorolt közérdekű intézményeknél, érdekképviseleteknél, testületeknél és más jogi személyeknél - amelyeknek a szervezetét törvény állapítja meg - szintén tartattak fenn állások az igazolványosok részére.
Ez a rendelkezés az igazolványosok elhelyezkedési lehetőségének minél nagyobb terjedelemben való biztosítását célozza.
Csak látszólag új rendelkezés továbbá az, hogy ez a felsorolás a törvényhatóságok és megyei városokkal kapcsolatban kimondja, hogy a tekintetbe jövő állások arra való tekintet nélkül biztosíttatnak az igazolványosok részére, vajjon betöltésük kinevezés vagy halasztás útján történik-e. Ennek a határozott kimondására azért volt szükség, mert az 1873:II. tc. hátrányosan magyarázott szövegezése folytán az a felfogás, illetőleg gyakorlat uralkodott, hogy a választás útján betöltendő állások nem értendők a tekintetbe jövő, állások közé. Ez teljesen önkényes és indokolatlan magyarázat volt, mert a választás tényéből, mint valamely egyénnek egy közszolgálati állásba való behelyezési módjából semmiféle olyan következtetés nem vonható le, mely az igazolványosok jogait kizárná.
Ez a szakasz meghatározza az igazolványosok igényének terjedelmét az állások elnyerésére és a próbaszolgálat tekintetében és a fenntartott állások betöltésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
A szakasz első bekezdése a régi törvény megfelelő szakaszával szemben enyhítést tartalmaz, mert az összes fenntartott állásoknak csak a felét köti le, míg a régi törvény szerint egyes álláscsoportok egészen le voltak kötve.
Ennél a rendelkezésnél az a belátás érvényesül, hogy a polgári életpályákra való elhelyezkedés és előmenetel, amely az közszolgálati ágazatok státusának pénzügyi okokból történt csökkentése folytán nehézzé vált, a polgári egyének részére is lehetővé tétessék.
Az a rendelkezés, hogy igazolványos közvetlenül csak valamely fenntartott tisztviselői állás legalsóbb fokozatát igényelheti, elvileg megegyezik a polgári pályákra vonatkozó gyakorlattal; azonban meg kell jegyezni azt, hogy a 7000/M. E. 1925. számú kormányrendeletnek az a rendelkezése, melynek értelmében az egész segédhivatali státus létszáma a díjnoki alkalmazástól kezdődően fokozatos előléptetés útján töltendő be, az igazolványosokra nem vonatkozik. Ezt maga az idézett kormányrendelet is kimondja, természetesen még az 1873:II. tc. alapján igazolványt nyert egyének megemlítésével.
Ennél külön indokolásra nincs is szükség, mert önként értendő, hogy az igazolványos, aki 12 évet szolgált és a XI. fizetési osztályba sorolt irodasegédtiszti állásnak megfelelő képesítéssel rendelkezik, méltányos igénnyel bír annak közvetlen elnyerésére is.
Ami az alacsonyabb kategóriájú állásokra vonatkozó azt a rendelkezést illeti, hogy az igazolványosok a polgári pályázók által közvetlenül elnyerhető magasabb fokozatot igényelhetik, az az egyenlő elbánásra való törekvés, feltételezve természetesen azt, hogy az igazolványos a magasabb fokozatú altiszti állásra éppen úgy megfelel, mint az a polgári pályázó, akinek arra - bár az alacsonyabb fokozatban nem szolgált - igénye van.
A gyakorlati tanfolyamok látogatása és a próbaszolgálat engedélyezése a polgári közszolgálati ágazatokat egyáltalán nem terheli, mert az igazolványos az ehhez szükséges időre, összes illetményeinek folyósítása mellett szabadságoltatik.
A szakasznak az a rendelkezése pedig, hogy az igazolványos által közvetlenül el nem nyerhető altiszti állást nem igazolványos egyénnel csak akkor lehet betölteni, ha ugyanabhan a szolgálati ágban egy alacsonyabb közvetlenül elnyerhető állás üresedik, azért szükséges, mert előfordulhat, hogy ily állásokat áthelyezéssel, illetőleg előléptetéssel töltenek be, a nélkül, hogy az ágy megüresedett alsó kategóriájú állásra pályázatot hirdetnének s ezáltal az igazolványosok érdeke csorbát szenved.
Abban az esetben pedig, ha előléptetésre alkalmas egyén nincs az alsóbb kategóriákban és ezért a magasabb kategóriájú altiszti állást külső pályázóval kell betölteni, indokolt, hogy a pályázaton igazolványosok is részt vehessenek, mert akadhat az igazolványosok között, aki rendelkezik a megkívánt képességgel, vagy hosszabb katonai szolgálata alatt olyan beosztásban volt alkalmazva, ahol megszerezhette azokat a képességeket, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy a különben közvetlenül el nem nyerhető altiszti állásra éppoly joggal pályázhassék, mint a nem igazolványos külső pályázó.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egyes esetekben az állás betöltésére jogosult hatóságok egyes polgári pályázókat azért részesítették vagy akartak előnyben részesíteni, mert már gyakornoki, kezelői vagy napidíjasi alkalmazásban voltak. Ezért tehát ki kellett mondani, hogy ezek az igazolványosokat meg nem előzhetik, annál inkább sem, mert ezeknek elhelyezésére a fenntartott állások 50 %-a rendelkezésre áll.
A szakasz utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés az első bekezdésben foglaltakkal függ össze és az állások fenntartott felerészének betöltésénél követendő eljárást szabályozza.
Ez a szakasz az államilag biztosított vagy segélyezett magánvállalatok kötelezettségét tárgyalja.
A magánvállalatokat azért kellett a kötelezettségbe belekapcsolni, mert bár üzleti vállalkozásuk és a szabadversenyben való érvényesülésük érdekében személyzetük kiválasztásában nem korlátozhatók, még sem lett volna indokolt felmenteni őket az alól a minimális kötelezettség alól, hogy az ő eminens érdekeiket is védő fegyveres erőnek egy arra alkalmas tagját időnként üzemükben elhelyezzék. Ez a vállalatokra terhet nem ró, mert ennek a törvénynek egyéb szakaszai módot nyujtanak arra, hogy csak olyan igazolványost alkalmazzanak, aki a betöltendő állásra megfelel s így ha egy alkalmazott a szükséges képességeken kívül katonai, illetőleg a fegyveres őrtestületeknél teljesített szolgálatban szerzett fegyelmezettséget és az igazolványban rejlő erkölcsi garanciát is hoz magával, az a vállalatnak feltétlenül csak hasznot jelenthet.
Indokolt és szükséges a magánvállalkozás bevonása azért is, hogy ezáltal egyrészt a korlátolt számban meglevő közszolgálati állások tehermentesíttessenek, másrészt az igazolványosoknak mód nyújtassék a szabad pályákon leendő érvényesülésre is.
Ez a szakasz a fenntartott állások számának, megszervezésének és elnyerésük feltételeinek kimutatás útján leendő nyilvántartásáról rendelkezik.
Erre a nyilvántartásra szükség van azért, hogy az igazolványosok alkalmassága ne legyen bizonytalanságnak kitéve, folytonos vita tárgya és ennek az elbírálása mindenütt egységes alapon történjék. Viszont figyelemmel az egyes különleges alkalmazási ágakra (üzemekre) lehetőséget kellett teremteni arra is, hogy bizonyos állások betöltésénél az életkor tekintetében különleges feltételek legyenek megszabhatók.
E szakasznak az a rendelkezése, hogy az állások elnyerésének az igazolványosoktól megkívánható feltételeit annak figyelembe vételével kell megállapítani, hogy vajjon az általános feltételeket reájuk nézve nem lehetne-e enyhíteni, kizárólag úgy értendő, hogy az állás betöltésére jogosult hatósággal egyetértőleg állapíttassanak meg olyan enyhítések, amelyekből a szolgálatnak kára nincs. Viszont a rendelkezés figyelembe veszi azt, hogy egyes állások oly különleges feltételekhez lehetnek kötve (ápolónők, gyors- és gépírónők stb.), amelyek az igazolványosok alkalmazásának lehetőségét kizárják.
Előfordulhat ugyanis, hogy valamely állás betöltéséhez olyan képességek szükségesek, amelyeket az igazolványos kinevezése után, szolgálat közben rövid idő alatt elsajátíthat, a nélkül, hogy az a szolgálat hátrányára válnék, vagy esetleg olyan képességekről lehet szó, amelyekről feltételezhető, hogy az igazolványos hosszabb katonai illetőleg fegyveres szolgálata alatt azokat megszerezte.
Természetes, hogy midőn álláscsoportok elnyerésének alapfeltételei megállapíttatnak, nem lehet arról szó, hogy valamely speciális alkalmazás minden különleges feltételét megállapítsuk. Például: az altiszti állás mint kategória, számtalan szolgálati ágban szerepel s köztük van olyan, amely egészen különleges és csak az illető szolgálati ágban elsajátítható épességeket, esetleg különös rátermettséget igényel. Az ilyen képességek csak a pályázati hirdetményben részletezhetők.
Ez a szakasz a betöltésre kerülő fenntartott állások közhírré tételének módját szabályozza.
A pályázati hirdetésre való kötelezés, a törvényben foglalt rendelkezések mellőzhetetlen technikai követelménye.
A törvényben biztosított az a jog, hogy a későn közölt pályázat határideje az igazolványosok részére esetleg meghosszabbítható, a gyakorlatban már eddig is megvolt és szintén mellőzhetetlen biztosíték arra, hogy az igazolványosok a pályázatról kellő időben értesülve, arról saját hibájukon kívül le ne maradjanak.
Ennek a korrektívumnak az alkalmazása különben a pályázati hirdetmény idejében való közlésével kikerülhető.
Ez a szakasz az igazolványos igényének érvényesítési módját határozza meg.
Bár technikai rendelkezéseket tartalmaz, mégis nemcsak a végrehajtási utasításba, hanem magába a törvénybe volna felveendő, mert részleteiben az alapvető jogosítványak folyománya s részben kivételezést tartalmaz. Ki kellett mondani az igazolványos érdekében, hogy az alkalmazása iránti kérelmével az állás betöltésére hivatott hatósághoz, vagy a próbaszolgálat esetén, az annak engedélyezésére jogosult hatósághoz tartozik fordulni, mert előfordulhat, hogy az ilyen kérelmek benyujtására esetenként különböző útnak a betartása van előírva, melynek mellőzése a kérelem elutasításának is oka lehet.
A testi és szellemi kívánalmak igazolási kötelezettségét úgy az alkalmazó fórumok és a közszolgálat érdekében, mint az igazolványos tájékoztatása érdekében kellett a törvényszövegbe felvenni, valamint azt is, hogy ezeket az igazolásokat - a legrövidebb idő alatt és a legegyszerűbb módon - a parancsnokság hitelesítheti, hogy ezáltal az igazolványosnak módja legyen kérvényét egyszerre több állásra is benyujtani. Ez az utóbbi rendelkezés alapjában nem kivételezés, mert erre minden kérvényezőnek joga van, s a kedvezmény benne csak annyi, hogy az igazolványosnak nem kell utána járnia és hitelesítési díjakat fizetnie.
Ez a § abban az esetben, ha a kinevező vagy alkalmazó hatóság az állást a pályázó igényjogosultnak mellőzésével kívánná betölteni, ehhez az igényjogosultak érdekének megóvása céljából az érdekelt miniszter hozzájárulását, sőt a szükséghez képest a minisztertanácsi döntést is megköveteli.
Egyébként ez a szakasz az igazolványosok alkalmazásának ellenőrzését szabályozza.
Ez a szakasz az igazolványos szolgálati idejének a nyugellátás szempontjából való beszámítására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
Ennek a beszámítási rendelkezésnek a legnagyobb kedvezménye az, hogy a katonai és polgári szolgálat közötti 30 napon túli megszakítást - az 19l2. évi LXV. tc. rendelkezésétől eltérően - nem kell figyelembe venni. Ez az általános eljárástól elütő különösen kivételesnek látszó elbánás az igazolványosokkal szemben okvetlenül szükséges és méltányos. A polgári alkalmazott könnyebben számolhat a 30 napi megszakítás következményeivel, de az igazolványos sokszor hibáján és akaratán kívül kénytelen a katonai, illetőleg a fegyveres szolgálatból kiválni és ilyenkor esetleg a legjobb akarattal sem tud 30 nap alatt polgári alkalmazásba jutni.
Ezzel a rendelkezéssel szemben azonban ki kellett mondani, hogy az igazolványosnál a megelőző szolgálati idő az újabb szolgálatban eltöltött időhöz csak akkor számítható hozzá, ha az előző szolgálatból történt kilépés - melynek alapján az igazolványos ellátásra már törvényes igényt szerzett - és az újabb szolgálatba való belépés között öt esztendő még nem telt el. Ezzel a korlátozással azt kívánjuk elérni, hogy az igazolványosok a részükre fenntartott állásokra olyan életkorban pályázzanak, amikor még teljes testi és szellemi erejük birtokában vannak és így az újabb szolgálatukat még huzamosabb időn át képesek ellátni s így kizárjuk annak lehetőségét, hogy a magasabb életkorban kinevezett egyének aránylag rövid szolgálat után szolgálatképtelenné válván, a nyugdíjasok létszámának s így nyugdíjtehernek fokozottabb emelkedésére adjanak okot. Ez az ötévi korlátozás nem új rendelkezés, mert hasonló rendelkezést tartalmaz az 1912:LXV. törvénycikknek 13. és 17. §-a is.
Annak kimondására, hogy az igazolványos az újabb alkalmazásában csak öt év után szerezhet igényt ellátásra, a pénzügyi szempontok figyelembevételével, a nyugdíjteher emelkedésének meggátlása céljából van szükség. A toborzott legénység ellátásáról szóló 1919:XV. tc. szerint ugyanis, aki nem szolgálatképtelenség okából válik ki a honvédség kötelékéből, legfeljebb végkielégítést kaphat. A javasolt korlátozás hiányában az ilyen egyén már a kinevezés időpontjában végkielégítés helyett állandó ellátásra (nyugdíjra) szerezhetne igényt, ez pedig a nyugdíjtehernek feltétlen emelkedésére vezetne. Indokolt tehát, hogy az ilyen egyén az új állásában csak ötévi szolgálat után szerezhessen állandó ellátásra vagy végkielégítésre igényt, feltétlenül méltányos azonban, hogy ilyen esetekben a korábbi állások után folyosított, de visszafizetett végkielégítés részükre újból kiadassék.
Egyes nyugdíjintézetek az előző szolgálati idők beszámításáért utánfizetést, illetőleg a járulékoknak utólagos befizetését követelik. Ezzel szemben ki kellett mondani, hogy az igazolványosoknál ilyen utánfizetéseknek nem lehet helye. Az összeg csekélységére való tekintettel ugyanis ezek az összegek az egyes nyugdíjintézeteknél lényeges előnyt nem jelentenek, viszont az ilyen utánfizetések az állami adminisztrációnak újabb megterhelését jelentenék.
Ez a szakasz azokat az alapelveket határozza meg, amelyek szerint az 5. § második bekezdésének a) és b) pontjai alatt felsorolt hatóságoknál, hivataloknál, intézeteknél, vállalatoknál és üzemeknél az irodai vagy kezelési szakhoz tartózó tisztviselői állásra kinevezett (megválasztott alkalmazott) igazolványos milyen illetményekre bír igénnyel s a fizetés megállapításánál a honvédségnél, vámőrségnél, folyamőrségnél és a csendőrségnél eltöltött tényleges szolgálati időnek mennyi részét kell az újabb minőségben eltöltött szolgálati időnek tekinteni.
Az 1873:II. törvénycikknek nagy hiánya volt, hogy ebben a kérdésben nem rendelkezett, ami a gyakorlatban több vitára is alkalmat adott.
A szolgálatbeszámítás gondolatmenetének logikus és méltányos folytatása az a rendelkezés hogy a katonai szolgálat egy bizonyos időn túli része a polgári alkalmazás után járó illetmények megállapításánál éppen olyan elbírálás alá essék, mint ha ezt az igazolványos már polgári alkalmazásában teljesítette volna.
Ez a rendelkezés az államkincstárt - tekintettel az igazolványosok korlátolt számára - nem fogja különösen terhelni, viszont az exisztenciális érdekek szempontjából feltétlen szükséges.
Ez a szakasz az 5. § második bekezdésének c), d), e), f), és g) pontjaiban felsorolt tanintézeteknél, egyéb intézeteknél, vállalatoknál, üzemeknél vagy érdekképviseleteknél alkalmazott igazolványosokra vonatkozóan a 12. és 13. §-okban meghatározott rendelkezéseket nem a jelen törvényben, hanem az ennek alapján, a m. kir. minisztérium által kiadandó rendelettel kívánja szabályozni.
A szakasznak ez a rendelkezése azért szükséges, hogy az említett és az alkalmazásra, valamint a fizetés és nyugdíjra vonatkozóan külön jogszabályokkal rendelkező tanintézeteknél, egyéb intézeteknél, vállalatoknál, üzemeknél vagy érdekképviseleteknél alkalmazott igazolványosok érdekei is - e jogszabályok keretén belül - a külön-külön tárgyalásokat igénylő megállapodások útján, biztosíttassanak és megvédessenek.
Ez a szakasz az igényjogosultságból való kizárás és az igazolványtól való megfosztás eseteire vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz.
Rendelkezései olyan kizáró okokat sorolnak fel, amelyek a büntető jog és az erkölcsi megítélés mértéke szerint általánosan elfogadott okok ahhoz, hogy valakit bármilyen kivételes kedvezményre méltatlanná tegyenek s így külön indokolásra nem szorulnak.
Új rendelkezés az, hogy a fegyelmi úton elbocsátottak igazolványa is érvényét veszti. Ennek az a célja, hogy az igazolványosok testülete erkölcsi szempontból minden kritikát kiálljon.
A rendelkezés lényegében nem új, csak az 1873:II. tc. idevonatkozó rendelkezésénél részletesebb s így a törvény végrehajtását világosabbá teszi.
A szakasz utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés indoka a következő:
Az 1855. évi katonai büntető jogszabályok a korrekcionalizáció intézményét nem ismerik s így nem nyujtanak lehetőséget a bírónak arra, hogy nyomatékos enyhítő körülmények esetében az in thesi bűntettet képező cselekményt vétséggé fokozza le. Ha tehát a bűntett miatti elítéltetés feltétlen kizáró okot képezne, előállhatna az az eset, hogy két egyén közül - noha mindketten teljesen azonos körülmények között elkövetett ugyanazon bűncselekményben váltak bűnösökké - az egyik csupán azért, mert a cselekményét a régi katonai büntető jogszabályok alapján bírálják el, el fog esni az igazolvánnyal való ellátás kedvezményétől, míg a másik, mert cselekményét a BTK. alapján vétséggé korrekcionalizálta, el fogja nyerni az igazolványt. Az egyenlő elbánás elve tehát azt követeli, hogy az előbb említett különböző törvények alkalmazása folytán szükségszerűen bekövetkezhető igazságtalanságok a lehetőséghez képest elháríttassanak.
Ez a szakasz az igényjogosultság megszűnésének eseteit sorolja fel.
Felsorolása részint megegyezik az 1873:II. tc. 17. §-ának felsorolásával részint új eseteket állapít meg. Új rendelkezés az, hogy az igény megszűnésének korhatára nem 37 és 45 év, hanem minden fenntartott állással szemben 45 év. A régi törvény ugyanis a törvényhatósági állásokra a korhatárt 37 évben állápította meg. Ennek elfogadható indoka nincs, mert a törvényhatóságok épp úgy közigazgatási ügyekkel foglalkoznak, mint az állami szervek, erre a célra állami javadalmazásban is részesülnek s így jogos az a kívánalom, hogy az igazolványosoknak módot nyujtsunk arra, hogy ezen a téren is teljes munkabírásuk korhatáráig alkalmaztassanak.
A régi törvény nem sorolta fel az igény megszűnésének okai között a végleges minőségben történt polgári alkalmazást s így nyilt kérdés volt, hogy az igazolványosoknak már egyszerű alkalmazása után van-e még igénye más alkalmazásért folyamodni.
Az igazolványosokat illető egyenlő elbánás elvéből az következik, hogy az egyszeri végleges elhelyezéssel elértük azt, hogy az igazolványos exisztenciája biztosíttassék, s ha egy egyénnek többször nyujtanának módot arra, hogy valamely pályázatnál előnyben részesüljön ezáltal terhelnénk azoknak az igazolványosoknak az elhelyezkedési esélyeit, akik először pályáznak. Ezért tehát ki kellett mondani azt, hogy valamely állásban történt végleges alkalmazás esetén az igazolvány érvényét veszti. Természetesen azt is meg kellett említeni, hogy az altiszti állásokra ez csak abban az esetben áll, ha az altiszti állásban elhelyezett igényjogosultnak nincs tisztviselői állásra jogosító igazolványa. Ez a rendelkezés folyománya a 4. § rendelkezésének, amelynek értelmében az igényjogosult altiszti és tisztviselői igazolványt is szerezhet. Ha ilyen egyén esetleg kénytelen exisztenciális érdekekből egyelőre - nem fenntartott - polgári altiszti állást vállalni, méltányos, hogy a tisztviselői igazolványa révén elnyerhető állástól el ne zárjuk.
Ugyancsak szükséges volt felvenni a megszűnési okok közé azt az esetet is, akkor az igazolványos a kinevezést - alapos ok nélkül - nem fogadja el, mert elejét kellett venni annak, hogy az igazolványos az elnyert végleges állást alapos ok nélkül el ne fogadja s ez által nemcsak más igazolványos, hanem a közszolgálat érdekeit is sértse.
Ennek a szakasznak új rendelkezései még: az igazolványnak a magyar állampolgárság elvesztése esetén való érvénytelenítése, továbbá az igazolványnak a katonai bűnvádi eljáráson kívül történt lefokozás, a jó minősítés elvesztése esetén történő érvénytelenítése, valamint ennek az eshetőségnek az a korrektívuma, hogy kétévi további s arra érdemesítő szolgálat után az igényjogosultság ebben az esetben újból megállapítható.
Ezeknek a rendelkezéseknek indoka az, hogy előfordul olyan fegyelem, és rendellenes magatartás, amelyet - többszöri büntetés dacára sem járulván - lefokozással kell büntetni. A lefokozás ténye és a jó minősítés elvésztése már elég ok arra, hogy valakitől egy erkölcsi és megbízhatósági tekintetben is garanciát nyujtó igazolvány elvétessék, de mivel nem dehonesztáló cselekményt követett el, megjavulása esetén ismét módot kell nyujtanunk arra, hogy az igazolványt újból elnyerhesse.
Ez a szakasz az igényjogosultság érvényesítésével kapcsolatos kérvények és okmánymellékletek bélyegmenntességét mondja ki és lényegében megegyezik az 1873:II. tc. 18. §-ával, csak annál részletesebb, néhogy a gyakorlatban félreértések forduljanak elő.
Ez a szakasz az 1873:II. tc. alapján keletkezett igényekre és igazolványokra vonatkozó kérdéseket szabályozza.
Erre külön kellett a szerzett jogok elismerése céljából rendelkezni, mert az 1873:II. tc. illetőleg még a volt közös hadseregben teljesített szolgálat alapján egyrészt többen igényelhetnek igazolványt, másrészt többen vannak ilyen még le nem járt igazolvány birtokában.
Lényegében tehát ez a szakasz a volt közös hadseregben teljesített szolgálat beszámítását mondja ki, ami szükséges, mert magyar honos által legális alakulatnál teljesített katonai szolgálatot tekintetbe kell venni s ezt az érdekeltekkel a törvényszövegben kifejezetten közölni is kell.
Ennek a rendelkezésnek az a célja, hogy egyrészt a csendőrséghez és rendőrséghez törekvő értékesebb elemeket a honvédség állománya részére is biztosítsa, másrészt pedig, hogy az ott adott kiképzés révén a csendőrséghez és rendőrséghez kerülő elemek értékét emelje. Az említett két fegyveres testület kiegészítési programmját ez nem zavarja, mert a rendelkezés alternatív lévén állománykiegeszítésük más módon, közvetlenül is történhetik.
E szakasz értelmében a vitézi rend tagjainak és a világháború alatt arcvonalbeli szolgálatot teljesítetteknek, valamint az ebből a szolgálatból kifolyólag megrokkantaknak az igényjogosultak, közé történt felvételét a háborút viselt egyének kiváló katonai szolgálatának az állam elismerése, valamint ebből folyóan rekompenzációs erkölcsi kötelezettsége indokolja. Ez a kategória a vitézek rendjét kivéve, - kihaló, miután az ezen igényjogosultaknak folyton fogyó a hányada s így az elhelyezkedési lehetőségeket csökkenő mértékben terheli.
Az arcvonalbeli szolgálatot teljesítettek kategóriája természetesen úgy értendő, hogy ilyeneknek csak azok minősíthetők, akik vagy önkéntes vállalkozás, vagy köteles igénybevétel alapján, annak időpontjától kezdődőleg a háború egész tartama alatt teljesítettek arcvonalbeli szolgálatot, ha csak e szolgálat teljesítése következtében az arcvonalbeli szolgálatra alkalmatlanná nem váltak.
Ez a szakasz, mint átmeneti rendelkezés, figyelemmel a jelenlegi kedvezőtlen létszám és előléptetési viszonyokra, felfüggeszti az igényjogosultak elsőbbségi jogát a már régebben kifogástalanul szolgált egyes polgári alkalmazottak javára.
Ez a szakasz az igényjogosultak és a B. listások konkurrens előjogainak egymáshoz való viszonyát szabályozza.
Az igényjogosultaknak a B. listásokkal szemben való elsőbbségét ki kellett mondani, illetőleg a kérdésnek törvényes szabályozása szükséges volt, mert e nélkül a gyakorlatban előfordulható viták egyöntetű elintézése nem lett volna biztosítható.
Erre a szakaszra szükség van azért, hogy az alkalmazás törvényességének kérdése egy olyan fórumra bízassék, amely minden más hatóságtól közigazgatási viszonylatban független bírói fórum és így ítélete közmegnyugvást keltő s a legjobb biztosíték arra, hogy a törvény intenciója úgy a panaszossal, mint a panaszolt hatósággal szemben feltétlenül érvényesülni fog.
A magánvállalatok és nem közhatósági jellegű alkalmazásra jogosult fórumokkal kapcsolatban a panaszjogot felügyelő hatóságaikkal szemben kellett megállapítani, hogy a közigazgatási bírósági eljárásnak helye lehessen, mert azt, a közigazgatási bíróság hatáskörébe vonatkozó törvényes rendelkezések szerint, csak közhatóság eljárása, illetve határozata ellen lehet igénybe venni.
A panaszjognak kétoldalú, úgy az alkalmazást eszközlő tényezők, mint az alkalmazásra igényt tartók részére történt biztosítása szükséges volt a jogegyenlőség elvén kívül azért is, mert a törvény végrehajtásával, úgy annak laza, mint túlhajtott értelmezése is okozhat sérelmet.
Szükséges volt továbbá a közigazgatási bíróság hatáskörének pontos megállapítására, valamint arra is, hogy a törvény a m. kir. közigazgatási bíróság ítéleti döntésének jogkövetkezményeit meghatározza.
