A társadalombiztosítási bíráskodást az 1921:XXXI. törvénycikk szabályozta. Ezt a törvényt a megalkotása óta lefolyt tíz év alatt sok későbbi törvény és rendelet módosította és kiegészítette. E későbbi jogszabályokat főleg a társadalombiztosítás egyre szélesebb körre való kiterjesztése tette szükségessé. A sok utólagos jogszabály következtében azonban e bíráskodás szabályai nehezen áttekinthetőkké váltak s még a sok módosítással és kiegészítéssel sem simulnak tökéletesen a társadalombiztosítás újabb anyagi jogszabályaihoz. Elsősorban ez teszi szükségessé új törvény alkotását.
A jelen törvényjavaslat azonban nemcsak az összefoglalást és az összhang helyreállítását tűzi célul maga elé, hanem ennél messzebb megy és a társadalombiztosítási bíráskodáson olyan lényeges változásokat is tesz, melyek a társadalombiztosítás anyagi jogszabályainak fejlődésével összefüggésben nincsenek.
Első lényeges módosítás a külön társadalombiztosítási bíróságok megszüntetése. Ily külön bíróságok ma a Budapesti Munkásbiztosítási Bíróság és a Munkásbiztosítási Felsőbíróság. Csak vidéken látják el a járásbíróságok - tehát rendes bíróságok - az elsőfokú munkásbiztosítási bíráskodást. Ez a szabályozás haladás ugyan az 1921. év előtti állapothoz képest, amikor ennél is nagyobb volt a munkásbiztosítási bíráskodás és a rendes bíráskodás között a szervezeti elkülönülés, de a fejlődés további irányának az elkülönülés teljes megszűnésére kell vezetnie.
Nem volna kellően indokolható e külön bíróságok további fenntartása. Fenntartásukat egyedül a szakszerűség biztosítása indokolhatná, de ezt a célt is teljesen el lehet érni azzal, ha a rendes bíróságok keretében külön szakbírák, szaktanácsok intézik ezeket az ügyeket. Viszont a szervezeti egyesítésnek lényeges előnyei vannak. Még a kisebbik előny az, hogy ilyen módon némi megtakarításokat lehet elérni és a bírósági szervezet bonyolódottságán is valamit enyhíteni lehet. A nagyobbik előny az, hogy az egyesítés esetében a társadalombiztosítási ügyekkel foglalkozó bírák számát könnyebben lehet az ügyforgalom növekedésével vagy csökkenésével arányba hozni, mint a külön szervezett bíróságoknál. Világosan mutatják ezt a közelmúlt évek tapasztalatai. Nehány évvel ezelőtt még az volt a helyzet, hogy a Munkásbiztosítási Felsőbíróság bíráinak munkaerejét nem lehetett tökéletesen kihasználni mert a társadalombiztosítási ügyforgalom csekély volt. Viszont az utóbbi években a gazdasági válság és egyéb körülmények következtében a társadalombiztosítási perek száma lényegesen emelkedett, úgyhogy a különbíróságokat hatalmas hátralék terhe nyomja, bár bíráik száma időközben lényegesen megszaporodott. Mennyivel könnyebb lett volna mind az egyik, mind a másik bajon segíteni, ha a társadalombiztosítási ügyeket a rendes bíróságok intézték volna. Ezeknél nem lett volna lehetetlen ezeket az ügyeket soronkívül, gyorsan elintézni, bármennyire emelkedett volna is számuk. A rendes bíróságok ezeket sürgős természetükre tekintettel soronkívül elintézték volna, viszont ezeknek az ügyeknek az egész ügyforgalomhoz viszonyított csekély száma folytán soronkívüli elintézésük a bíróságok többi ügyeinek elintézését nem vetette volna lényegesen vissza. Csak az lett volna szükséges, hogy más ügyszakból bírákat osszanak be a társadalombiztosítási ügyszakba, akiket azután a társadalombiztosítási ügyek forgalmának rendes mederbe való visszatérése után ismét előbbi ügykörükben lehetett volna alkalmazni. Mindezt a bíróság szervezeti különállása mellett a bírói áthelyezhetetlenség nagy elve következtében sokkal nehezebben lehet megvalósítani.
Ezekből az okokból a törvényjavaslat a külön bíróságok megszüntetésével a bíráskodást a társadalombiztosítási ügyekben is a rendes bíróságokra bízza. Ez feleslegessé teszi a külön Munkásbiztosítási Orvosszakértői Tanács fenntartását is, mert ennek munkáját, amit egyébiránt a törvényjavaslat rendelkezései lényegesen csökkenteni kívánnak, az Igazságügyi Orvosi Tanács is elláthatja. Megszüntetése az államháztartás némi könnyebbségével fog járni és az igazságügyi szervezet bonyolultságán is valami keveset javítani fog.
A második lényeges változást a törvényjavaslat a társadalombiztosítási ügyekkel foglalkozó bíróságok belső szervezetén tervezi. Ma a munkásbiztosítási bíróságok az ügyek nagy részében ülnökök közreműködésével járnak el. Ezt a javaslat megszünteti.
Az ülnököknek az volna a hivatásuk, hogy a szakmabeli működésükben szerzett tapasztalataikkal támogassák a jogász bírót. Az ülnöki működés azonban erre a célra nem helyes eszköz. A szakvélemény előterjesztésének nem a tanácskozás során van helye, hanem az ügy tárgyalása során, amikor a felek a szakértőhöz kérdéseket intézhetnek, véleményéhez hozzászólhatnak, azt bírálat alá vehetik. Mindez lehetetlen akkor, ha a szakértő az ítélőtanács tagja és szakvéleményét a tanácskozáson mondja el. De e mellett a mai rendszer sok esetben feleslegesen alkalmaz ülnökszakértőt, olyan ügyekben, amelyekben munkaügyi szakértőre szükség nincs. Bármily gonddal választja is ki a jogszabály külsőleges ismérvek szerint a társadalombiztosítási ügyek tömegéből azokat, amelyeket ülnökök közreműködése mellett kell intézni, nincs olyan külső ismertető jel, amelyből meg lehetne állapítani, hogy mikor lesz szükség szakértőre és mikor nem. Ezt csak az tudja, aki a konkrét per anyagával foglalkozik. Felesleges szakértői munkát és költséget tehát csak akkor nem pazarolunk, ha a bíróra bízzuk, hogy alkalmazzon szakértőt abban a perben, amelyben a szakértő támogatására szüksége van, más perben pedig ne.
Ez a rendszer egyúttal lehetővé teszi, hogy valóban alkalmas szakértőt válasszon ki a bíró. Ma az a helyzet, hogy a bíró egy napra kitűzött ügyeiben megidéz egy munkaadó és egy munkavállaló ülnököt. Az aznapon tárgyalandó perek között vannak a legkülönfélébb munkavállalók perei. Vajjon hozzá tud-e szólani pl. a hentes munkaadó és a borbély munkavállaló ahhoz, hogy egy kalapos, ács, könyvkötő vagy kéményseprő munkavállalónak keresőképességét a baleseti sérülés milyen mértékben csökkentette? Nem sokkal helyesebb-e, ha olyan esetekben, amikor az orvosszakértő véleményének meghallgatása után a bíró azt látja, hogy a peres kérdést a felperessel egy szakmához tartozó egyénnek kell megvilágítania, szakértőt nevez ki abból a szakmából, amelynek viszonyait a per eldöntésében mérlegelés alá kell vonnia? A törvényjavaslat ezen megoldások alapján az ülnökök alkalmazását mellőzi; az azután a polgári peres eljárás rendes szabályaiból külön rendelkezés nélkül is következik, hogy szakértőként a bíróság ezentúl is alkalmazhat szakbeli munkaadót vagy munkavállalót, ha szakértelmükre szüksége van.
Hasonló okok indították a törvényjavaslatot arra is, hogy megszüntesse a műszaki szakértők alkalmazását, akik eddig a Munkásbiztosítási Felsőbíróságnál az úgynevezett üzembesorozási ügyekben működtek. Természetes, hogy a bíróságnak az üzembesorozási ügyekben is módja lesz szakértőt - esetleg szakértő hatóságokat - meghallgatni olyankor, amikor azt szükségesnek tartja. A műszaki szakértők működése eddig sem tette nélkülözhetővé, hogy a Felsőbíróság az ipari főfelügyelőségek helyszíni eljárását és megállapításait vegye igénybe.
A társadalombiztosítási bíráskodás körét a törvényjavaslat nem akarja kiterjeszteni, sőt valamelyest még meg is akarja szorítani. Többször felmerült az a kívánság, hogy a társadalombiztosítási bíráskodás terjedjen ki a gazdasági munkavállalók biztosításából folyó jogviták eldöntésére is, amelyeket ma közigazgatási hatóságok, végsőfokon a földmívelésügyi miniszter dönt el.
Felmerült az a gondolat is, hogy a m. kir. közigazgatási bíróság hatásköréből a társadalombiztosítási bíráskodás útjára terelje a törvény mindazokat a pereket, amelyeknek tárgya betegápolási költségek megtérítése. Ámde arra nincs kellő ok, hogy a társadalombiztosítási intézetek körébe nem tartozó ápoltak után járó költségek ügyei a társadalombiztosítási bíráskodásra tartozzanak, mert semmi elvi alapja nincs annak, hogy pl. a társadalombiztosítással semmi kapcsolatban nem álló ápolt vagy hozzátartozója ellen követelt ápolási költség megtérítése ügyében a társadalombiztosítási bíróság döntsön.
A törvényjavaslat - ellentétben az 1921:XXXI. törvénycikkel - a bírói eljárás szabályait maga szabályozza, nem utalja azokat rendeleti útra. Alkotmányunk értelmében a bírói eljárás szabályait általában véve törvényhozási úton kell megalkotni. Ettől az elvtől a munkásbiztosítási bíráskodásra nézve indokolt volt az eltérés tíz évvel ezelőtt, amikor még nem volt elég tapasztalat arról, hogy a rendes peres eljárástól a társadalombiztosítási ügyekben minő eltérésekre van szükség s ezért a könnyebben módosítható rendeleti szabályozás megfelelőbbnek látszott, mint a természete szerint nagyobb állandóságú törvényi szabályozás. Ma azonban a kellő gyakorlati tapasztalatok megvannak és így az eljárás törvényi szabályozásának akadálya nincs.
Hogy a társadalombiztosítási ügyekben elsőfokon a járásbíróságok járjanak el, megfelel a vidéken ma is fennálló helyzetnek. Újítás, de nem lényeges, hogy a járásbíróságok nem mind, hanem közülük csak azok járhatnak el, amelyeket ezzel a jogkörrel az igazságügyminiszter felruház. Eddig a munkásbiztosítási eljárási rendelet (44,200/1921. IM sz.) 4. §-a szerint az ügyek túlnyomórésze a pénztár székhelye szerint illetékes járásbírósághoz tartozott, tehát eddig is az volt a helyzet, hogy a járásbíróságok túlnyomó része sohasem foglalkozott társadalombiztosítási ügyekkel. Célszerűbbnek látszik azonban az igazságügyminisztert felhatalmazni arra, hogy válassza ki azokat a járásbíróságokat, amelyeknél a társadalombiztosítási ügyek várható nagyobb számára és a helyi viszonyokra tekintettel a társadalombiztosítási bíráskodásra szükség van. Ez a felhatalmazás korántsem ütközik a jogelvekbe, mert teljesen beleillik az igazságügyminiszter szervezeti jogkörébe és mert hasonló felhatalmazása van az igazságügyminiszternek arra is, hogy járásbíróságokat telekkönyvi hatáskörrel ruházzon fel.
Másodfokon az ország egész területére a budapesti kir. ítélőtábla gyakorolja a törvényjavaslat szerint a társadalombiztosítási bíráskodást, amelyet eddig másodfokon a Munkásbiztosítási Felsőbíróság gyakorolt. Ennek a központosításnak oka az, hogy a társadalombiztosítási ügyek legtöbbje Budapesten vagy a budapesti ítélőtábla kerületében merül fel s így a budapesti ítélőtábla nagyszámú bírái között lesznek leginkább olyanok, akiknél a társadalombiztosítási joganyag alapos ismeretét el lehet várni. E központosítás nélkül nem volna indokolatlan az az aggodalom, amely a külön Munkásbiztosítási Felsőbíróság megszüntetésétől a szakszerűséget félti.
Hogy a budapesti tábla a 9. §-ban felsorolt ügyekben elsőfokon jár el, megfelel a Munkásbiztosítási Felsőbíróságra ma fennálló jogállapotnak.
A 2. § magyarázata az ülnökök és műszaki szakértők közreműködésének megszűnése. Azt azonban még meg kívánom említeni, hogy ma olyan ügy is van, amelyben a Munkásbiztosítási Felsőbíróság öt szakbíróból álló tanácsban ítélkezik. Ez az eset áll fenn a 35,100/1924. IM számú rendelet alá eső ügyeknél, amelyek megfelelnek a jelen törvényjavaslat 9. § 2. pontjában meghatározott ügyeknek. Minthogy azonban a kir. ítélőtábla minden ügyében háromtagú tanácsban jár el, nem láttam kényszerítő okot arra, hogy ezekre az ügyekre külön jogszabály alkotását javasoljam.
A 3. § általános rendelkezése a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló minden pert a társadalombiztosításügyi bíráskodásra utal, ha külön jogszabály nincs, amelyből az ellenkező tűnik ki. Ez a rendelkezés megfelel a mai jogállapotnak, de általános fogalmazással mondja ki azt, amit az 1921:XXXI. tc. 11., 12. és 15. §-ai, valamint későbbi törvények és rendeletek kazuisztikus felsorolással mondottak ki. A § ilyen általános fogalmazása feleslegessé teszi például az intézet által foganatosított helyszíni eljárás megállapítása tárgyában hozott határozat (1927:XXI. tc. 136., 145. § 102. § 13. pont) elleni bírósági panasz külön megemlítését. Az ilyen ügyek egyébiránt az eddigi tapasztalatok szerint rendkívül ritkán, vagy egyáltalán nem fordulnak elő s így a törvényben való külön megemlítésük ezért is feleslegesnek látszik.
A § 2. bekezdése megfelel a mai jogállapotnak azzal az eltéréssel, hogy az 1927:XXI. tc. 90. §-án alapuló kártérítési követeléseket kiveszi a társadalombiztosítási bíráskodás alól. Ezek a követelések azon alapszanak, hogy a munkaadó vagy megbízottja a munkavállalónak büntetendő cselekménnyel kárt okoz, tárgyuk pedig az, hogy a munkaadó térítse meg a munkavállalónak az intézettől kapott kártalanítást meghaladó kárát. Nyilvánvaló, hogy ez a per tilos cselekményen alapuló kártérítési per, a társadalombiztosítási joggal összefüggésben alig van, elintézése a társadalombiztosítás anyagi jogszabályainak tüzetes ismeretét nem kívánja, elvileg tehát nem indokolható, hogy miért tartozzanak az ilyen tárgyú perek más bíróság elé, mint azok a hasonló tárgyú perek, amelyeket nem biztosított munkavállalók indítanak munkaadóik ellen, vagy amelyet harmadik személyek indítanak az ellen, aki bűncselekménnyel balesetet okoz nekik. De célszerűségi szempontból sem indokolt, hogy az ilyen perek a társadalombiztosításügyi bíráskodás útjára kerüljenek. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a perben az válik vitássá, hogy az alperes a felperesnek munkaadója volt-e. Ez a kérdés a per érdemi eldöntésénél közömbös, mert aki másnak bűncselekménnyel kárt okoz, köteles azt megtéríteni akkor is, ha közöttük semmiféle jogviszony nem állott fenn. Felesleges tehát, hogy ezt a kérdést a bíróság csupán a hatásköri kérdés eldöntése végett kénytelen legyen tisztázni; ezt pedig csak úgy lehet elkerülni, ha a hatáskör ettől függetlenül van meghatározva. A szakszerűség, a bíróság munkájának csökkentése és a perek elintézésének gyorsítása tehát egyaránt azt kívánja, hogy az ilyen perek ne maradjanak tovább a társadalombiztosítási bíráskodás körében.
E § első bekezdése társadalombiztosításügyi bíráskodásra utal egyes olyan igényeket, melyek nem társadalombiztosítási jogviszonyon alapszanak ugyan, de eldöntésük mégis a társadalombiztosítási jogszabályokban való alapos jártasságot kíván. Ez a szabályozás megfelel a mai jogállapotnak (1921:XXXI. tc. 15. § 3. p.).
Ellenben nem indokolt a társadalombiztosításügyi perútra terelni a munkavállaló és az elismert vállalati nyugdíjpénztár (1928:XL. tc. 10. § 11. p., 145. és köv. §) közt felmerült jogvitákat. Ezek rendszerint nem a társadalombiztosításügyi jogszabályok alkalmazásán dőlnek el, hanem a szolgálati jogviszonyra vonatkozó jogszabályokon, célszerűbb tehát, ha ezekben ugyanazok a bírák járnak el, amelyek más hasonló természetű kérdések eldöntésében gyakorlattal bírnak.
A § második bekezdése megfelel a mai jogállapotnak.
A 3. §-ban meghatározott szorosan vett társadalombiztosítási ügyeken kívül ez a § is társadalombiztosításügyi bíráskodásra utal egyes más pereket; olyanokat, amelyeket azok a bíróságok intézhetnek el legcélszerűbben, amelyek a társadalombiztosítás jogszabályait behatóan ismerik. A mai jogállapottal szemben nem utalja azonban a törvényjavaslat a társadalombiztosítási bíróságok elé azokat a további pereket, amelyeket az 1921:XXXI. tc. 13. §-a sorol fel, így különösen a gyógyszerészeknek, kötszerészeknek az intézetek elleni pereit. Ezek közönséges kötelmi jogi viszonyon alapuló perek, amelyek a társadalombiztosítási joganyag beható ismeretét nem kívánják s a mellett az ilyen perek tapasztalás szerint olyan ritkák, hogy rájuk külön hatásköri szabályt kimondani nem is érdemes, mert ez a jogszabályok amúgyis nagy tömegét csak feleslegesen szaporítaná.
E § rendelkezése a gyakorlatban felmerült kétséget oszlatja el, mégpedig a bírói gyakorlat irányát kötve.
E § az eddigi jogállapottal szemben nem utalja társadalombiztosításügyi bíráskodásra a társadalombiztosítási törvényben meghatározott kihágásokat. Ezek elbírálásánál ugyanis nincs szükség a társadalombiztosítási joganyag beható ismeretére, így nincsen ok sem arra, hogy a jogrendszert reájuk vonatkozó külön hatásköri szabállyal bonyolítsuk, sem pedig arra, hogy másodfokú elbírálásukkal a kir. ítélőtáblát terheljük, holott a bírói hatáskörbe tartozó más kihágások ügyében második és utolsó fokon a kir. törvényszékek járnak el. Ha e kihágásokat a törvény a társadalombiztosítási bíráskodás útján hagyná meg, a legtöbb ilyen kihágás a budapesti központi kir. járásbíróság elé tartoznék, ez a bíróság azonban egyébként nem büntetőbíróság és ezért az ítéletek végrehajtása végett csak megkeresés útján intézkedhetnék, ami az eljárás elhúzódására és zavarokra vezet. Arról, hogy szükség esetében e kihágási perekben a budapesti kir. ítélőtáblának mint társadalombiztosítási felsőbíróság is beleszólhasson, a § második mondata gondoskodik.
E § rendelkezései megfelelnek a mai jogállapotnak, azzal az eltéréssel, hogy a Munkásbiztosítási Felsőbíróság megszűnése folytán az itt felsorolt ügyek a budapesti kir. ítélőtábla hatáskörébe mennek át. A § 3. pontja a társadalombiztosításügyi bíráskodás körét kiterjeszti; az ott meghatározott jogi kérdés olyan természetű, mely a bírói jogvédelmet megkívánja. Felmerült az a gondolat is, hogy bírói jogvédelemben részesüljenek az intézetek önkormányzati választásai. A tervezet a hatáskörnek a bírói szervekre való ruházását mellőzte, mert nem volna kívánatos a bíróságot kitenni annak, hogy esetleg nagy munkaterhet jelentő választási vizsgálatokkal és határozatokkal kelljen foglalkoznia. Célszerűbbnek látszik e tekintetben megvárni a további tapasztalatokat és egyelőre megelégedni a felügyeletet gyakorló miniszternek megfelelő intézkedésével.
A 10. § illetékességi szabályai lényegileg megfelelnek a mai jogállapotnak: a 44,200/1921. IM számú rendelet 3. §-ának és az azt kiegészítő újabb rendeleteknek, természetesen azzal az eltéréssel, hogy a budapesti külön munkásbiztosítási bíróság helyett a budapesti központi járásbíróság kizárólagos illetékességéhez utalja az itt felsorolt ügyeket. Felmerült ugyan az a gondolat is, hogy az ilyen ügyeket az ítélőtáblai székhelyen levő járásbíróságok között kellene felosztani, mivel Debrecen, Győr, Pécs és Szeged oly fejlett városok, hogy az ezekben székelő járásbíróságoknak bizonyára elég jelentékeny társadalombiztosítási ügyforgalmuk lenne s e mellett az alkalmas orvosszakértők kiszemelése sem ütköznék ezekben a városokban nagyobb nehézségbe. Ezt a gondolatot azonban ezúttal elejtettem, mert ezeknek az ügyeknek egy része olyan, amelyet az Országos Társadalombiztosító Intézet Budapesten központosítva intéz s így az ebből származó pereket sem tudná vidéken megfelelően vinni vagy legalább is ottani vitelük jelentékeny költségekkel terhelné ezt az intézetet. Szó lehetne ugyan arról is, hogy az itt felsorolt ügyek közül azokat utalja a törvényhozás a vidéki királyi ítélőtáblák székhelyén lévő járásbíróságok elé, amelyekre vonatkozólag ez az akadály nem merül fel, de túlságosan bonyolódottá tenné az illetékesség szabályozását, ha volnának olyan ügyek, amelyek csak Budapesten, olyanok, amelyek az ítélőtáblai székhelyeken, és olyanok, amelyek más, társadalombiztosításügyi bíráskodással felruházott járásbíróságnál is peresíthetők volnának. Minthogy mindazonáltal nem lehetetlen, hogy a javaslat szerinti illetékességi szabály a magánfelekre túlságosan terhesnek fog bizonyulni és hogy idővel sikerülni fog minden irányban megnyugtató megoldást találni: felhatalmazást kérek, hogy e § illetékességi szabályaitól rendelettel eltérhessek.
E § rendelkezései lényegileg megfelelnek a mai jogállapotnak (44,200/1921. IM számú rendelet 3. § ut. bek. 4. és 5. §) azzal az eltéréssel, hogy a törvényjavaslat a 10. és a 12. § 2. bekezdésének esetein kívül kerüli az illetékesség kizárólagossá tételét. Nincs ugyanis elegendő ok arra, hogy az illetékesség hiányát a bíróság minden perben a perbebocsátkozás után is hivatalból vegye figyelembe és hogy az alávetésen alapuló illetékesség mindig ki legyen zárva, márpedig az 1911:I. tc. 45. és 50. §-a szerint az illetékesség kizárólagosságának éppen ez a legfőbb jogi jelentősége.
Megegyezik a mai jogállapottal (44,200/1921. IM sz. rendelet 1. §), azzal az eltéréssel, hogy a most idézett rendelet 36. és következő §-ában szabályozott külön közigazgatási eljárást elejti, mert a gyakorlati tapasztalatok szerint erre nincs szükség. Ezt pótolják a törvényjavaslat 35-39. §-aiban meghatározott eljárás szabályai.
E §-ok lényegében megfelelnek a 44,200/1921. IM sz. rendelet 35., 9. és 10., 11., illetőleg 12. §-ának és a 35,000/1924. IM sz. rendelet 1. §-ának.
A 15. § - a mai jogállapottal szemben - kizárja azt, hogy a munkavállaló olyan valakivel képviseltesse magát, aki sem nem ügyvéd, sem a polgári perrendtartási törvény 95. §-ában foglalt hozzátartozók közé nem tartozik, mert ennek a tágító szabálynak elvi indokoltsága eddig sem volt, fenntartásának eredménye csak a zugirászat kifejlődése lehetne és mert a felek a gyakorlati tapasztalatok szerint eddig sem éltek a mai jog kiterjesztő szabályával.
A 44,200/1921. IM sz. rendelet 13. §-ától eltér annyiban, hogy közvetlen keresetlevelet enged akkor is, ha az intézet a panasz felterjesztésével elfogadható ok nélkül késik.
A 18. §-ához
Megfelel a 44,200/1921. IM sz. rendelet 15. és 16. §-ának. A 18. § mégis tartalmaz egy újítást: azt, hogy a fellebbezést és keresetet nemcsak a társadalombiztosítási bíróságoknál, hanem más járásbíróságoknál is érvényesen be lehet adni vagy szóval elő lehet terjeszteni. Az új rendelkezés célja a társadalombiztosítási bíróságból távol levő felek helyzetének megkönnyítése.
Megfelel a 44,200/1921. IM sz. rendelet 17. §-ának úgy, amint az ma a 35,000/1924. IM sz. rendelet 2. §-ában foglalt módosítással hatályban van.
Ez a § arról az esetről rendelkezik, amikor az intézet a határozat meghozatalával vagy a panasz felterjesztésével elfogadható ok nélkül késedelmeskedik. A rendelkezései lényegileg megfelelnek a 44,200/1921. IM sz. rendelet 14. §-ának azzal a kiegészítéssel, hogy a bíróságot ebben az esetben ideiglenes intézkedésre jogosítja fel. A társadalombiztosításügyi perekben érvényesített követelések legnagyobb része az élet fenntartására szükséges szolgáltatás iránt folyik, ha tehát az intézet késedelmesen jár el, ideiglenes intézkedés hiányában a bírói végítélet meghozataláig a felperes nyomorba juthatna. Mellőzi e § a mai rendeletnek azt a rendelkezését, hogy a bíróság a póthatáridő eredménytelen letelte után újabb póthatáridőt is tűzhet, mert a bíróság az első póthatáridőt is csak akkor tűzi ki, ha az intézet késedelmét megállapítja, ebben az esetben pedig túlságos kedvezés volna, ha a póthatáridő lejárta után még újabb póthatáridőt is tűzne ki.
A 21. § megfelel a 44,200/1921. IM számú rendelet 21. §-ának, illetőleg a 35,000/1924. IM számú rendelet 4. §-ának.
A 22. § pedig a 44,200/1921. IM számú rendelet 22. §-ának.
Megfelel a 44,200/1921. IM számú rendelet 23. §-ának, illetőleg a 35,000/1924. IM számú rendelet 5. §-ának azzal az eltéréssel, hogy csak a munkavállaló javára tesz eltéréseket a perrendtartás szabályaitól. Nem indokolható, hogy a munkavállaló ellenfelének beismerése miért ne járjon azzal a következménnyel, amit a polgári perrendtartás rendelkezései megállapítanak. Eltér továbbá a törvényjavaslat a rendelet szövegétől annyiban, hogy nem zárja ki a polgári perrendtartásban a bizonyítási teher megosztására vonatkozó §-nak (1911:I. tc. 269. §) alkalmazását. Az ugyanis a törvényjavaslat korábbi rendelkezéseiből már úgyis kitűnik, hogy a bíróság, amennyire teheti, hivatalból is kinyomozza a tényállást s így alaki bizonyítási teher ezekben a perekben nincs, de másrészt ezekben a perekben is fennáll az anyagi bizonyítási teher, vagyis az, hogy a bizonyítási eljárás eredménytelensége esetében a jogalapító tények bizonyítás nélkül maradása a jogot állító fél terhére esik, a jogkizáró és jogszüntető tények bizonyítás nélkül maradása pedig annak a félnek terhére, aki a jogállítás ellen védekezik.
A § 2. bekezdése új rendelkezés továbbfejlesztése az 1927:XXI. tc. 160. § 4. bekezdésében foglalt szabálynak és a baleseti perekben is uralkodó nyomozási elvvel összhangban áll.
A 24. § rendelkezése az eddigi jogszabályokban kifejezetten nem volt meg, bár a perjog szabályaiból és elveiből kifejezett rendelkezés nélkül is levezethető volna. Különösen alkalmazható lesz arra az esetre, ha az intézet a rendelkezésére álló adatok szolgáltatását megtagadja, vagy azzal indokolatlanul késik.
Megfelel a 35,000/1924. IM számú rendelet 3. §-ának.
A törvényjavaslat nem tartalmaz olyan rendelkezést, mint az 1921:XXXI. tc. 20. §-ának utolsó bekezdése, amely bizonyos ügyekben kötelezővé tette orvosszakértő meghallgatását. Azt ugyanis külső ismérvek alapján nem lehet előre eldönteni, hogy milyen perekben lesz szükséges orvosszakértőt meghallgatni, hanem ezt mindig az eset körülményeihez képest a bíróságnak kell eldöntenie. Természetes, hogy amikor keresőképtelenség fennforgása, vagy annak vagy a bekövetkezett halálnak a balesettel összefüggése, vagy pedig a keresetképtelenség foka vitás, a bíró az esetek túlnyomó részében orvosszakértőt fog meghallgatni, lehetséges azonban, hogy valamely perben már rendelkezésére áll egy, minden tekintetben megbízható orvosszakértői vélemény, pl. egy előző polgári vagy büntető per orvosszakértőjének a véleménye. Ilyen esetben tehát felesleges a társadalombiztosítási perben orvosszakértőt újra meghallgatni. Az 1921:XXXI. tc. 20. §-a még azokban az esetekben is kötelezővé tette az orvosszakértő alkalmazását, amikor a pénztári orvosok jogviszonyaiból eredő igényekre és egyéb orvosi gyógykezelési díjakra vonatkoznak. Ezeknél azonban orvosi szakkérdés legtöbb esetben nem fordul elő s így orvosszakértő alkalmazásának kötelező elrendelése fokozottan indokolatlan.
Az orvosszakértő perbeli meghallgatását egyébiránt szűk körre szorítják a 27. és 45. § rendelkezései.
A fennálló rendelkezéstől (a 44,200/1921. IM számú rendelet 28. §-ától) eltér, mert míg az említett rendelet az ítéletek írásban való közlését rendelte el, addig a törvényjavaslat rendszerint itt is alkalmazni kívánja a polgári perrendtartásnak a járásbírósági ítéletek közlésére vonatkozó azt a szabályát, hogy a közlés kihirdetéssel történik. Amikor pedig kivételesen kézbesítés útján történik a közlés, megelégszik a javaslat rendelkező részt tartalmazó kiadmány kézbesítésével. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy társadalombiztosítási perekben a legtöbb fél nem helyez súlyt arra, hogy az ítélet rendelkező részét vagy éppen indokait írásban is megkapja, azokat sokszor meg sem érti, viszont a sok írásbeli munka a bírósági irodát feleslegesen terheli. Az intézetet marasztaló határozat kézbesítésére vonatkozó rendelkezés az intézeti igazgatás könnyítésére szolgál.
A 28. § megfelel a 44,200/1921. IM számú rendelet 29. §-ának.
A 29. § megfelel a 44,200/1921. IM számú rendelet 30. §-ának, illetőleg a 35,000/1924. IM számú rendelet 7. §-ának. Annyiban a 29. § 3. bekezdése újítást tartalmaz, hogy a költségeknek a bíróság átalányából való előlegezését megszorítja. Sem az állam pénzügyi helyzete nem engedi meg, sem pedig elvileg nem indokolt az, hogy az államkincstár olyan biztosítottak helyett előlegezzen költségeket, akik ezeket maguk is megbírnák, ilyen biztosítottak pedig - ha nem nagy számmal is - vannak.
Megfelel a mai jogszabályoknak (a 44,200/1921. IM számú rendelet 35. §-ának) azzal az eltéréssel, hogy a törvényjavaslat a választott bírósági egyességet csak azokban az ügyekben zárja ki, amelyekben más egyességnek sincs helye. Nincs ugyanis kényszerítő ok arra, hogy egyéb perekben, pl. a két intézet közt felmerült járulék-tartalékátutalási perekben ne köthessenek ki a felek választott bírósági eljárást.
A magyar állam pénzügyi helyzete nemcsak most, de előreláthatóan a jövőben sem bírja ki azt, hogy minden ügyben többfokú bíráskodást adjon a feleknek. Kisebb jelentőségű vagy egyszerűbb ügyekben az utóbbi évek jogalkotása következetesen a fellebbvitel korlátozására törekedett. A társadalombiztosítási ügyekben sem indokolható meg, hogy minden pert két fokon bíráljon el a bíróság. A 31. § ezért keresi az utakat, amelyeken a fellebbezés korlátozását legcélszerűbben meg lehet valósítani. E tekintetben két szempontot tartott szem előtt. Korlátozni akarja a fellebbezést egyrészt csekély jelentőségű ügyekben, másrészt azokban, amelyekben az elsőfokú bíróság ítéletének helyessége külső jelek alapján nagyon valószínű. Az előbbi szempont indokolja a csekély pertárgy iránt folyó perekben a fellebbvitel kizárását, az utóbbi szempont a táppénzt és a hozzá hasonló tárgy iránt folyó perekben az egyfokú bíráskodást. A táppénzperekben ugyanis a per rendszerint az orvosszakértő véleménye alapján dől el, - Budapesten a 45. § alapján működő döntőbizottság határozatán - az orvosszakértői vélemény beszerzésénél pedig az elsőbíróság semmivel sincs kedvezőtlenebb helyzetben, mint az ítélőtábla, sőt annyiban kedvezőbb helyzetben van, hogy rövidebb idő leteltével foganatosíthatja a vizsgálatot, mint a fellebbezési bíróság. Nincs tehát komoly szükség ezekben az ügyekben fellebbezésre; egyébiránt az ilyen ügyekben a fellebbezést már az 1907:XIX. tc. 167. §-a is korlátozta.
Felmerült az a gondolat is, hogy a társadalombiztosítási ügyekben csak felülvizsgálati kérelmet engedjen a törvény, azonban ez a ténykérdésben a fellebbvitelnek csaknem teljes kizárását jelentené, márpedig túlságos megszorításnak tartanám, ha az ilyen ügyekben a ténykérdést, első és utolsó fokon egyetlen bíró döntené el.
Első bekezdése megfelel a 44,200/1921. IM számú rendelet 32. §-ának. Második bekezdése eltérés a polgári perrendtartási törvény (1911:I. tc.) 499. §-ától, célja a perek elhúzódásának megakadályozása.
Már az általános indokolásban kifejtettem, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint nincs szükség arra, hogy a kir. ítélőtábla a közvetlenül eléje tartozó társadalombiztosítási ügyekben a közigazgatási bíráskodásra vonatkozó szabályok szerint járjon el, amint azt a 44,200/1921. IM számú rendelet 36. és következő §-ai szabályozzák. Ezért a 34. § az ilyen ügyekben a polgári perrendtartásnak a felfolyamodásra vonatkozó szabályait terjeszti ki közelebbi indokolásra nem szoruló eltéréssel.
Az 1921:XXXI. tc. 22. §-ának első bekezdése szerint munkásbiztosítási perekben a végrehajtás elrendelése, felfüggesztése, korlátozása és megszüntetése tárgyában a munkásbiztosítási bíróság határoz. A végrehajtás részletes szabályait külön terjedelmes rendelet, a harminckilenc §-ból álló 66,600/1921. IM számú rendelet szabályozza. Ezzel szemben ez a törvényjavaslat abból indul ki, hogy amikor a társadalombiztosításügyi bíróság a fellebbezést elutasítva az intézet határozatát hatályában fenntartotta, nincs szükség arra, hogy a végrehajtás más szabályok szerint folyjék le, mint akkor, amikor az intézet határozatát meg sem támadták. Ilyenkor a végrehajtásnak a bíróság hatáskörébe való utalása annál célszerűtlenebb volna, mert az intézet határozata alapján a végrehajtást esetleg már meg is kezdették s így a végrehajtási ügykörnek bírósági hatáskörbe való átmenete zavarokat okozna, vagy mindenesetre külön szabályokat tenne szükségessé. Ezekre tekintettel célszerűbb, ha az ilyen esetekben végrehajtás alapjául szolgáló határozatnak tovább is az intézet határozatát tekintjük és a végrehajtást meghagyjuk azok alatt a szabályok alatt, amelyek szerint az intézet meg nem támadott határozatait végre kell hajtani. Más elbírálás alá tartozik az az eset, amikor az intézet határozatát a bíróság megváltoztatta. Az ilyen határozat alapján a végrehajtást rendszerint az intézet ellen kell elrendelni. Ebben az esetben a végrehajtás alapja kétségtelenül a bíróság határozata és így semmi ok sincs arra, hogy a végrehajtás elrendelése és foganatosítása ne ugyanazok szerint a szabályok szerint történjék, mint más marasztaló bírói határozatoké. Ugyanez áll azokra a perekre is, melyek előzetes intézeti határozat nélkül, közvetlenül a társadalombiztosításügyi bíróság előtt indultak meg.
Lényegében megfelel az 1921:XXXI. tc. 21. §-ának. Már a most említett törvény is az igazságügyminiszter rendeletére bízta a döntvényhozásra vonatkozó szabályok részletes megállapítását; ennek a szabálynak fenntartása annál indokoltabb, mert az 1912:LIV. törvénycikk (a polgári perrendtartást életbeléptető törvény) 77. §-a a m. kir. Kúria döntvényeiről is hasonlóképpen rendelkezik.
Rendelkezései lényegében megfelelnek az 1921:XXXI. tc. 24. §-ának, főleg azzal az eltéréssel, hogy az intézet mint felperes a munkaadók elleni megtérítési perekben nem élvez illetékmentességet, mert ez a két peres fél helyzetét indokolatlanul egyenlőtlenné tenné.
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a társadalombiztosításügyi bírósági eljárás során foganatosított orvosszakértői vizsgálat rendszerint már elkésett. A vizsgálat ugyanis legtöbbször hónapokkal későbbre esik annál az időpontnál, amelyre vonatkozólag a fél állapotát meg kellene állapítani, a hónapok után végzett vizsgálat pedig rendszerint nem állhat elég szilárd alapokon. Ezért gondoskodni kell arról, hogy a fél állapotát idejében megvizsgálják olyan orvosszakértők, akiknek véleményét a bíróság irányadónak elfogadhatja. Sőt célszerű ezt a vizsgálatot az intézet végleges határozatának meghozatala előtti időre tenni, hogy az intézet ehhez igazodhassék végleges határozatának meghozatalában; semmi értelme nem volna ugyanis, ha az intézet szembehelyezkednék olyan orvosszakértői véleménnyel, amelyet a bíróság irányadónak venni köteles. Ezért a törvényjavaslat az Országos Társadalombiztosító Intézet budapesti kerületi pénztáránál - ahol az ügyek nagy száma ezt lehetségessé teszi - táppénzügyekre a keresőképesség kérdésében döntőbizottságot létesít, melynek határozatát mind az intézetre, mind a bíróságra kötelezővé teszi.
Bár az általános indokolásban kifejtettem, hogy a társadalombiztosítási bíráskodás szabályainak rendeleti útra utalását nem tartom indokoltnak, a jelen § szűk keretében a rendeleti intézkedés lehetőségét fenntartani kívánom, mert e § rendelkezései teljesen újak és gyakorlati megvalósításuk során olyan tapasztalatok merülhetnek fel, amelyek ezt szükségessé tehetik.
Az 1. bekezdés csupán utal a bírói állások megszűnése esetében alkalmazandó törvényi rendelkezésekre. A 2. bekezdés célja, hogy a budapesti központi járásbíróságnál a szakszerűség fenntartható legyen, a 3. bekezdés célja a társadalombiztosítási ügyekben felgyűlt nagy hátralék gyors elintézése.
Az 1921 előtt fennállott Állami Munkásbiztosítási Hivatal bírái lényegében ugyanazt a munkát végezték, amit utóbb a m. kir. Munkásbiztosítási Felsőbíróság ítélőbírái. Méltányos tehát, hogy nyugdíjukat olyan összegben kapják, mintha a m. kir. Munkásbiztosítási Felsőbíróság ítélőbírái lettek volna, tehát ne az állami tisztviselők rendes fizetési osztályai, hanem a bírói és ügyészi fizetési csoportokra megállapított illetmények alapulvételével. Annál méltányosabb ez, mert ők az 1920:XX. törvénycikk (bírói statustörvény) előtt kapták a bírákat megillető átmeneti pótlékot, és mert a 6000/1923. ME számú rendelet II. fejezetének 5. pontja a bírói statustörvény előtt nyugalomba vonult bírákra is kiterjeszti a bírói statustörvény anyagi előnyeit.
A törvényjavaslat a törvény végrehajtását egyedül az igazságügyminiszterre bízza. Minthogy a munkásbiztosítási bíróságok szervezeti különállása megszűnik, nem volna indokolt, hogy a törvény - mint az 1921:XXXI. törvénycikk - a végrehajtásban a népjóléti és munkaügyi miniszternek is részt biztosítson. Minthogy továbbá e törvény a pénzügyi tárca körébe eső rendelkezést nem tartalmaz, nem szükséges az sem, hogy a pénzügyminiszter is kapjon részt a végrehajtásban.
A 3. bekezdés rendelkezése megfelel a mai jogállapotnak. Jelenleg az 51,524/1922. IM számú rendelet szabályozza a biztosított rabmunkások és nevelőotthoni növendékek balesetbiztosítási pereire vonatkozó szabályokat s ennek szabályait törvényben felvenni azért nem volna indokolt, mert ilyen per csak a legkivételesebben indul s így szabályainak a törvényben felvétele a törvényt feleslegesen terhelné.
