I. Az ipartestületi intézményt az 1884. évi ipartörvény hívta életre. A törvény a képesítéshez kötött ipart űző iparosok szabad elhatározására bízza, akarnak-e ipartestületet létesíteni vagy sem; abban az esetben azonban, ha valamely községben vagy városban a képesítéshez kötött ipart űző iparosok kétharmada kívánja az ipartestület megalakítását, ebbe az ipartestületbe a törvény a kisebbséget is belekényszeríti. A törvény szerint az ipartestület megalakításához legalább száz iparos szükséges, kivételesen azonban a kereskedelemügyi miniszter száznál kevesebb iparosnak is megengedheti ipartestület alakítását. Iparosaink azokban a községekben, ahol a szükséges áldozatkészség és közszellem soraikban megvolt, igénybevették a törvénybiztosította lehetőséget és megalakították ipartestületeiket. Magyarország mostani területén 1929. évi december hó végén 357 ipartestület működött. Ezek közül 42 a főváros területén, 10 a törvényhatósági jogú városokban, 44 a megyei városokban és 261 községekben alakult.
Az 1884. évi ipartörvény az ipartestületeknek megfelelő működési kört biztosítot, mely a gyakorlatban olykép alakult ki, hogy az ipartestületek főképpen az iparosság szakképzettségének emelése, a kézművesipar gazdasági megerősítése, az iparosok karitatív jellegű támogatása, az iparosok és személyzetük közt a békéltetés, továbbá a tanoncok és segédek tan- és munkaviszonyára vonatkozó bizonyos iparhatósági teendők ellátása tekintetében fejtenek ki tevékenységet.
Az ipartestületi intézmény reformjának gondolata a világháborút megelőző években nagy ipartestületeink köréből indult ki. Ezek az ipartestületek hatósági jellegű teendőinek lényegesebb kiterjesztésére helyezték a fősúlyt. Ez a törekvésük azonban nem találkozott a kormány helyeslésével, mert nyilvánvaló volt, hogy az ipartestületi intézmény reformjánál nem lehet csupán az erőteljes ipartestületekből kiindulni, hanem az ipartestületek összességét kell szem előtt tartani s az ipartestületek feladatkörét sem lehet olyképpen megállapítani, hogy annak csak a legerősebb ipartestületek tudjanak megfelelni. Márpedig az ipartestületek között 40 volt olyan, amelynek 1929-ben még 100 tagja sem volt, sőt az ipartestületek 40%-ánál a taglétszám nem érte el a 200-at. A 100-nál kisebb taglétszámú ipartestületek évi bevétele pedig átlagban csupán 2761 pengőt tett, s az ipartestületek összes bevételéből a 200-on aluli taglétszámú ipartestületekre mindössze 27.9% jutott
Az ipartestületi intézmény reformjára való törekvés a világháború alatt és az azt közvetlenül követő években szünetelt s amikor 1924-ben a reform gondolata újból felmerült, ezt annak a felismerése érlelte meg, hogy kézműves iparosságunknak szüksége van egy, őket átfogó országos szervre, s miután ezt a szervet szabad egyesülés alapján, a maga erejéből megteremteni nem tudja, törvényben kell gondoskodni arról, hogy ez a szerv életre hívható legyen.
Az erre vonatkozó kívánalmat a kormány az iparosság bevonásával többizben tartott értekezleteken beható tárgyalás alá vette. Ezeknek a tárgyalásoknak rendjén tisztázást nyert az, hogy a kézműves iparosságunk által kívánt országos szerv kötelező alapon csak az ipartestületekre alapítva építhető fel. De megállapítást nyert az is, hogy ha azt akarjuk, hogy ipartestületeink az országos szerv létesítésére szilárd alapul szolgáljanak, ipartestületi intézményünket meg kell reformálnunk. Így került az országos szerv létesítésével kapcsolatban maga az ipartestületi reform kérdése is előtérbe.
II. Ipartestületi intézményünk vizsgálatánál kétségkívül erősen szembetűnő jelenség az a nagy különbség, amely ipartestületeink fejlődési foka között van. Vannak ipartestületeink, amelyek számottevő anyagi, gazdasági és kulturális felkészültségükkel a kézműves iparosság életében jelentékeny, komoly tényezőkké küzdötték fel magukat és minden irányban eredményes tevékenységet fejtenek ki. De vannak ipartestületeink, éspedig sajnos aránylag nagy számban, amelyekről a tárgyilagos bírálat csak azt állapíthatja meg, hogy tevékenységük sem az iparosság, sem a köz szempontjából nem jelent számottevő értéket. A törvényhatósági jogú városokban működő ipartestületek átlagos tiszta vagyona például 1929-ben meghaladta az 50 ezer pengőt, s a fővárosiaké is átlag 42 ezer, a megyei városokban alakult ipartestületeké pedig átlag 30 ezer pengőre tehető. Ezzel szemben a községekben működő ipartestületek - melyek az összes ipartestületek számának mintegy 3/4 részét képviselik - átlagos tiszta vagyona 1929-ben alig haladta meg a hat és félezer pengőt.
Még nagyobb az ellentét az ipartestületek bevételeinek összegénél. A fővárosi ipartestületek összes bevétele ugyanis átlag ipartestületenkint 35.6 ezer pengőt tett, míg a községekben működő ipartestületek az 1929. évi zárszámadásaikban átlagosan csak 4.8 ezer pengő bevételt tüntettek fel.
Sőt van a fővárosban és a törvényhatósági jogú városokban több olyan ipartestület, amely még a 100 ezer pengőt is jóval meghaladó vagyont mutat ki s az évi bevételek összegénél is 100 ezer pengőnél nagyobb bevételt számol el. Viszont a községi ipartestületek legkisebb taglétszámú csoportjánál, amelybe az ipartestületeknek csaknem 1/10 része tartozik, átlagosan mindössze 1500 pengő tiszta vagyont találunk, s ezeknek az ipartestületeknek az 1929. évi összes bevétele ipartestületenkint átlag csupán mintegy 2000 pengőt ért el.
Kulturális szempontból vizsgálva az ipartestületek működéséről rendelkezésre álló adatokat, azt kell látnunk, hogy az ipartestületek közül csak 51-nek van olvasóköre, mindössze 23 tart fenn munkásszállót, s hatnak van rokkantegylete; temetkezési egyletet 23-nál és nyugdíjegyletet nyolcnál találunk, s mindössze 36-nak volt az 1929. évben módjában, hogy az ipar- és szakoktatás előmozdítására költségvetésében némi anyagi támogatást biztosítson. Munkaközvetítője csak 23 ipartestületnek van, de ebből 18 a fővárosi ipartestületekre esik, míg a többi mintegy 300 vidéki ipartestület közül csupán öt tart fenn munkaközvetítőt.
Ezeknek a jelenségeknek főokát abban kell keresni, hogy iparosságunk egy része sok helyen rideg álláspontot foglal el saját önkormányzati intézményével, ipartestületével szemben, nem szívesen hoz áldozatot ennek javára, a tagsági díjakat gyakran olyan csekély összegekben állapítja meg, hogy azokból a legszükségesebbekre sem telik, hogy azok gyakran csak egészen alárendelt szerepet játszanak az ipartestület költségvetésében s az ipartestület más címen, a tanoncok szerződtetéséért, szabadításáért stb. szedett díjakból teremti elő azt az igen szerény összeget, amely az intézményt szegényes tengődéssel felszínen tartja ugyan, de amely egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy az ipartestület a reá háruló feladatokat megfelelően ellássa. Az ipartestületek 1929. évi bevétele tagdíjakból és felvételi díjakból nem érte el az 1.3 millió pengőt. Ebből az összegből egy tagra tehát átlag csak 8 pengő 95 fillér jut. Ezzel szemben a hátralékos tagdíjak összege 1929-ben 834 ezer pengőt tett, tehát a tagdíjak kétötöde nem folyt be. A városokban alakult ipartestületek jelentékenyen nagyobb tagdíjat szednek, mint a községekben működők. A fővárosi ipartestületekben a befizetett tagdíjakból egy-egy tagra 1929-ben átlag 25 pengő esett, míg a tagdíjhátralékból ugyanott 12 pengő számítható minden ipartestületi tagra. A törvényhatósági jogú városoknál ez az arány még a felét sem érte el, a megyei városoknál pedig mintegy harmadát tette a fővárosi ipartestületeknél megállapított aránynak.
Már a megyei városokban működő ipartestületek között találunk egy olyan ipartestületet, amelynél a befizetett tagdíjakból befolyt bevétel jóval alatta maradt a szegődtetési, szabadítási és közvetítési díjakból befolyt bevételeknek. Ebben az ipartestületben a befizetett tagdíjakból egy-egy tagra átlag csak 308 fillér jut, de a tagdíjhátralék az öt pengőt is meghaladja. A községekben működő ipartestületek között 14 van olyan, amely a tagdíjbevétel helyett szegődtetési, szabadítási és közvetítési díjakból pótolta bevételeit. Ezekben az ipartestületekben a tagok átlag mintegy két pengő tagdíjat fizettek be, a tagdíjhátralék 1929-ben csaknem elérte a nyolcezer pengőt s a szegődtetési, szabadítási és közvetítési díjakból befolyt összeg 42%-kal volt nagyobb a tagdíjakból és felvételi díjakból bevett összegnél.
Az ebbe a csoportba tartozó ipartestületek nem tartanak megfelelő képzettségű munkaerőt az írásbeli teendők elvégzésére, mert nem tudják kellően díjazni s az ipartestületi jegyző teendőit gyakran olyan egyénekre bízzák, akik a középiskola négy alsó osztályának megfelelő képzettséggel sem rendelkeznek, sőt gyakran csupán az elemi iskola elvégzését tudják kimutatni. Az ilyen fogyatékos előképzettségű egyénektől, egyes kivételektől eltekintve, alig lehet várni azt, hogy ipari törvényeinket megtanulják, azok szellemével megbarátkozzanak s azokat a teendőket, amelyeket ipari törvényeink az ipartestületekre bíznak, kellően ellássák. Még kevésbbé lehet arra gondolni, hogy az iparosoknak ügyes-bajos dolgaikban tanácsadói legyenek, hogy a kézműves ipar gazdasági érdekeit átérezve, ezeknek szolgálatában az ipartestület életébe komoly tartalmat, lendületet vigyenek.
Az ilyen ipartestületeknél az ipartestületi jegyző személyében rejlő fogyatékosságokat az ipartestület előljárósága sem pótolhatja, mert az előljáróság tagjai az élet nehéz gondjaival küzdő iparosok lévén, sok esetben nincsenek abban a helyzetben, hogy rendszeresen hosszabb időt szentelhessenek az ipartestület ügyeinek. Ez a jelenség abban a tényben találja magyarázatát, hogy iparosságunk helyi megoszlásában különböző fejlődési fokot ért el s hogy ennek megfelelően más-más közszellem hatja át és ipartestületével szemben a megbecsülésnek és áldozatkészségnek más-más fokát érvényesíti. Ebből a tényből pedig annak a szüksége következik, hogy a reformnak egyik elsőrendű feladata, hogy az ipartestületek háztartását megfelelő alapokra helyezze és megteremtse azokat az anyagi eszközöket, amelyek az ipartestületek eredményes működésének nélkülözhetetlen feltételei.
Ennek a célnak elérése érdekében szükséges, hogy az ipartestületi tagsági díjak kivetése igazságos alapon, mindenkire teherviselési képességének arányában történjék és elérje azt a mértéket, amely mellett a tagsági díjakból eredő bevételek a rendelkezésre álló egyéb bevételekkel együtt lehetővé teszik az ipartestületeknek azt, hogy a törvényben előírt feladataiknak megfelelhessenek.
Ezenfelül szükséges az is, hogy kis taglétszámú ipartestületek alakításának elejét vegyük s meglevő ipartestületeink közül is azokat, amelyeknek taglétszáma nem megfelelő, működésük területének kiterjesztése, illetőleg más ipartestületekkel való egybeolvadásuk által igyekezzünk erősíteni.
A másik szembetűnő jelenség ipartestületi hálózatunk kiépítetlensége. Az 1884. évi ipartörvényben lefektetett szabad társulási rendszer az ipartestületi hálózatban nagy hézagokat hagyott. Az 1929. évben még volt olyan rendezett tanácsú város is (Hajduhadház), amelyben nem volt ipartestület s a nagyközségek több mint háromnegyed részében (836 nagyközségben) él a kézműves iparosság ipartestület nélkül. Ezek szerint kézműves iparosságunknak csak mintegy fele él ipartestületi kötelékben, másik fele nem részesül ennek az intézménynek előnyeiben. Ez az eredmény nem kielégítő s mennél értékesebbé válik ipartestületeink munkája, annál sajnálatosabb, hogy kézműves iparosságunknak jelentékeny része még mindig nélkülözi azt a támogatást, amelyet az ipartestületek munkája jelent.
A szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az életképes alapokon működő ipartestületek nagy hasznára vannak iparosságunknak, nemcsak nevelő munkájukkal, hanem azzal a támogatással is, amelyben tagjaikat az élet legkülönbözőbb viszonyai között részesítik.
Abból a célból, hogy az ipartestületeknek ebben a támogató munkájában minden kézműves iparosnak része lehessen, nem riadhatunk vissza attól, hogy a szervezkedési szabadság helyett a kényszertársulás elvét s ezzel járó megkötöttséget érvényesítsük, eleve számolva azokkal a nehézségekkel, amelyeket annak érvényesítése okozni fog. Így nehézséget fog okozni az a tény, hogy az ország területén mindenütt, ahol az ipartestületek felállítására a hajlandóság megvolt, az ipartestületeket már felállították. Az új ipartestületeket tehát olyan helyeken kell majd létesíteni, ahol eddig az ehhez szükséges közszellem és áldozatkészség nem volt meg, szóval az iparosság szegényebb köreiben.
Nehézségek támadnak majd annak következtében is, hogy míg a fennálló ipartestületek túlnyomó része olyan községekben és városokban létesült, ahol nagyobbszámú iparos él együtt, az új ipartestületeknek ezzel szemben az lesz a hivatásuk, hogy a szétszórtan élő iparosságot egyesítsék, ami nemcsak élénkebb testületi élet kifejlődését hátráltatja, hanem az ipartestületi adminisztrációt is nehézkessé és költségessé teszi. Hozzájárul ezekhez a nehézségekhez az is, hogy az elszórtan élő iparosság soraiban igen gyakran nem lesz meg a hajlandóság ahhoz, hogy az élet nehéz gondjai között időt találjanak és szenteljenek az ipartestületi feladatok ellátására, és nem ritkán az a szellemi színvonal is hiányozni fog, amely az ipartestületi feladatok ellátásához múlhatatlanul szükséges.
Céltudatos munkával, iparosságunk megfelelő tájékoztatásával ezek a nehézségek kétségkívül leküzdhetők lesznek s mihelyt az új ipartestületek munkája megindul, mihelyt ezekben tömörülő iparosságunk tapasztalni fogja ipartestületeinek jó szolgálatait, meg fogja szeretni ezt az intézményt és meghozza a fenntartásához szükséges áldozatokat is.
Az ipartestületi reformmal kapcsolatosan szükségképpen előtérbe lépett az ipartestületek feladatkörének kérdése is. Az erre vonatkozó tárgyalások során megállapítást nyert, hogy az ipartestületek feladatkörét nem lehet a reájuk ruházott hatósági teendők szaporításával tágítani. Ipartestületeink, kevés kivétellel, nem rendelkeznek olyan személyzettel, amely az ipartestületekre ruházott hatósági teendők szaporítása esetén ezeket a teendőket a kellő szakszerűséggel el tudná látni és nincsenek olyan anyagi helyzetben, amely nekik lehetővé tenné, hogy erre a célra megfelelő személyzetet vegyenek alkalmazásba. Arról pedig, hogy az állam tegye anyagi hozzájárulásával lehetővé azt, hogy az ipartestületek erre a célra megfelelő személyzetet alkalmazzanak, szó sem lehet, mert az államkincstár nincs és nem is lesz abban a helyzetben, hogy ilyen terheket vállalhasson. Ezt iparosságunk is elismeri. Az a kívánság, hogy az ipartestületek ügyviteli költségeinek egy részét az állam vállalja el, iparosságunk körében csak régebben s akkor is csak elvétve nyilvánult meg, főképpen azzal a megokolással, hogy az ipartestületek bizonyos egyszerűbb hatósági teendőket is ellátnak. Ez a megokolás tarthatatlan, mert az új ipartörvény ezeket a feladatokat nem azért bízta az ipartestületekre, mintha az államnak ezeket a feladatokat ellátó szervei nem volnának, vagy mintha ezáltal a hatóságok munkáját lényegesen csökkentené, hanem az iparosság egyenes kérelmére, amely kívánatosnak, magára nézve kényelmesnek látja és örömmel veszi azt, hogy ezeket az egyszerű feladatokat az ipartestületek láthatják el. A szóbanlevő feladatoknak ellátását egyébként az 1922. évi új ipartörvény nem teszi az ipartestületek mellőzhetetlen kötelességévé és bármelyik ipartestület bármikor kérheti a felmentését ezen feladatok végzésének kötelezettsége alól és ezt a felmentést a kereskedelemügyi minisztertől meg is nyeri. A közigazgatásunk egyszerűsítéséhez és olcsóságához fűződő követelményekkel sem lenne összeegyeztethető állami hozzájárulás árán abba a helyzetbe jutattni az ipartestületeket, hogy a kifejezett kérelmük folytán kedvezményképpen reájuk bízott teendőket a közügyek intézéséhez megkívánt szabatossággal és pontossággal ellátni tudó külön tisztviselőket alkalmazzanak akkor, amikor ezeket a teendőket sokkal kevesebb pénzáldozattal el lehet végeztetni közigazgatásunk meglévő keretei között. E mellett a negatív megállapítás mellett az említett tárgyalások jelentékeny pozitív eredményre, nevezetesen annak egyértelmű felismerésére vezettek, hogy ipartestületeinknek tulajdonképpeni hivatásuk az, hogy tagjaiknak mindennemű gazdasági, művelődési és emberbaráti érdekeit felkarolják, boldogulásuk és előhaladásuk útjait egyengessék, azok között a keretek között, amelyeket a törvényjavaslat 7. §-a állapít meg s amelyek ezzel a szakasszal kapcsolatosan nyernek közelebbi megvilágítást.
Ilyképpen alakult ki az a három főkérdés, amely az ipartestületi reformnak mintegy gerincét alkotja s amelyet az alkotandó törvénynek meg kell oldania, nevezetesen:
1. a kényszertársulás elvének érvényesítésével összes kézműves iparosainknak életképes ipartestületekbe tömörítése és az ipartestületi hálózatnak az ország egész területére kiterjedő kiépítése;
2. az ipartestületek eredményes működése anyagi feltételeinek megteremtése;
3. az ipartestületek feladatkörének megfelelő megállapítása.
Ezeken a főkérdéseken felül az ipartestületek szervezetével, ügy- és vagyonkezelésükkel és egyáltalán belső életükkel kapcsolatosan az új szabályozást igénylő kérdéseknek egész sora merült fel.
A törvényjavaslatban lefektetett megoldást úgy az említett három főkérdés, mint a többi kérdés tekintetében a részletes indokolás ismerteti.
III. Amint már az általános indokolás I. része említette, az ipartestületi reform tárgyában az iparosság bevonásával tartott előkészítő tanácskozások során megállapítást nyert, hogy a kézműves iparosságunk által kívánt országos szerv kötelező alapon csak az ipartestületekre alapítva építhető fel. Ezért minden ipartestületet az országos szerv kötelezett tagjává kell tenni. Megállapítást nyert, hogy kézműves iparosságunknak szüksége van erre a szervre. Ennek a központi szervnek lesz a feladata, hogy közösséget teremtsen a székesfőváros és a vidék iparossága között, hogy iparosságunk körében megteremtse és ápolja az egységes testületi szellemet, hogy szorosan összeműködjék a kereskedelmi és iparkamarákkal és ezekkel együtt igyekezzék javítani a kézműves iparosság helyzetét. Megállapítást nyert az is, hogy a központi szerv fenntartásának terheit nem lehet az iparosságra hárítani, mert iparosságunk súlyos helyzetében ezeket a terheket nem tudná elviselni. Ezért kellett azt a megoldást választani, hogy a központi szerv fenntartásának terheit felerészben az államkincstár, egynegyed részben a kereskedelmi és iparkamarák vállalják és csak egynegyed részben viselje kézműves iparosságunk.
A törvényjavaslat szerint évi százezer pengő áll a központi szerv rendelkezésére. Ezt az összeget az államkincstár és az iparosság nehéz helyzetének megfelelően kellett megállapítani. Az ilyképpen adott keretek nem nagyarányúak, de megfelelnek kézműves iparunk helyzetének és megadják a lehetőséget arra, hogy a központi szerv eredményes működést fejthessen ki. Számolnak a legkülönbözőbb körök részéről kifejezett azzal a követelménnyel, hogy az országos szerv működésével kapcsolatosan iparosságunk kímélése érdekében messzemenő takarékosságot kell érvényesíteni.
Nagy megfontolást igényel az országos szerv feladatkörének megállapítása is. Kézenfekvő, hogy erre a szervre nem szabad olyan feladatokat bízni, amelyeket hatóságainknak, hivatalainknak, meglévő közintézményeinknek, a kereskedelmi és iparkamaráknak vagy maguknak az ipartestületeknek kell ellátniok. Ellenben módot kell nyujtani arra, hogy az iparosok körében kialakult közvéleménynek kifejezést adva, az érdekükben szükségeseknek talált új törvények és rendeletek előkészítését, továbbá a hatályban lévő törvények és rendeletek módosítását javasolhassa, a közzétett törvénytervezetekre és rendelettervezetekre véleményét nyilváníthassa, az ipart érintő kérdésekben nyilatkozhasson, az iparosok gazdasági helyzetének és jólétének emelésére szolgáló intézmények létesítését kezdeményezhesse, az ipartestületek működését irányíthassa, az ipartestületeket feladataik ellátásában támogathassa stb.
Ezek között a keretek között is igen tág munkatér nyílik az országos szerv részére, amelyhez járul az az állandó és intenzív nevelő munka, amelyet végeznie kell abból a célból, hogy ahol az iparosság soraiban a szükséges közszellem és áldozatkészség még nincsen meg, ezt megteremtse, ahol pedig megvan, azt olyan mértékben fokozza, hogy abból magára iparosságunkra és általa gazdasági életünkre előnyök fakadjanak. Ez a munkatér sem biztat könnyen elérhető eredményekkel. Ellenkezőleg igen céltudatos, igen fáradságos és sohasem lankadó munka szükséges ahhoz, hogy az országos szerv számottevő eredményeket felmutathasson. Mindenekelőtt pedig szükséges az, hogy az országos szerv működésének kezdetétől megteremtse a közvetlen kapcsolatot kézműves iparosságunkkal s azt állandóan ápolni is tudja, előre számolva a gondolkozásmód, az értelmi színvonal, a szakmabeli készség, az anyagi helyzet, az évtizedes szokások és hagyományok ama sokféleségével, amely iparosságunk köreiben fennáll.
Évek előtt nagy vitákra vezetett az országos szerv elnevezésének kérdése. Idők folyamán ebben a tekintetben megszűntek az ellentétek.
Az 1. §-ban jut kifejezésre az ipartestületi reform leglényegesebb céljainak egyike, nevezetesen az, hogy az ország területén képesítéshez kötött ipart űző összes iparosokat ipartestületbe kell tömöríteni s ebből a célból az ipartestületi szervezetet abban a mértékben, aminőben azt a viszonyok lehetővé teszik, de legkésőbb öt év alatt ki kell építeni.
Ez a rendelkezés azt célozza, hogy az ipartestületek fenntartásának terhei többek között legyenek megoszthatók és könnyebben legyenek viselhetők, maguk az ipartestületek pedig szélesebb anyagi alapokra helyezhetők és megerősíthetők legyenek. Ezenkívül annak a célnak az elérését is szolgálni kívánja, hogy az ipartestületek nevelő, irányító, támogató munkájukat azokra az iparosokra is kiterjeszthessék, akik addig ipartestületi köteléken kívül maradtak s nem válhattak részeseivé annak a szellemi közösségnek, amelynek megteremtése és ébrentartása az ipartestületek elsőrendű feladata.
Az általános indokolás utal azokra a nehézségekre, amelyekkel az ipartestületi hálózatnak tervbevett kiépítése szemben találja magát. Ezekre a nehézségekre való tekintettel a törvényjavaslat öt évben állapítja meg azt az időt, amely alatt az ipartestületi hálózat kiépítését be kell fejezni. Utal az általános indokolás arra is, hogy ez a kiépítés még nem biztosítja erőteljes testületi élet kifejlődését. Az ipartestületi élet csak ott lehet élénk, ahol erős ipar van. A gyérlakosságú, szétszórt községekben, amelyek az év egy részén alig járható utakkal vannak egybekötve s amelyek a legszerényebb vidéki ipari központtól, sőt egymástól is távol esnek, a tanyai rendszerű községekben, amelyeknek lakossága igen nagy területeken elszórtan és egymástól elszigetelve él, a kedvezőtlen körülmények folytán nem fejlődhetett ki erőteljes ipar. Az ilyen községek iparosaiban a szakmabeli érintkezés, az ipartestületi szervezkedés szükségességének érzete csak nehezen fejlődhetik ki s erősödhetik meg annyira, hogy annak hatása alatt készséggel vállalnák az ipartestületek fenntartásával járó terheket. Utal az általános indokolás arra is, hogy az ilyen szétszórt helyek iparosai között nehezen lesz biztosítható az iparosságnak az a közreműködése is, amely az ipartestületi ügyek intézéséhez szükséges.
Amikor a törvényjavaslat mégis ezt az irányt választja, ezt abban a feltevésben és várakozásban teszi, hogy a fejlődés lehetőségei szétszórt, gyérlakosságú községeink előtt is meg fognak nyílni, utaik kiépítésével a közlekedés könnyebbé válik s ezzel iparunk is fejlődésnek indul. Az így várható fellendülés pedig az ilyen községek ipartestületeinek életére is kedvező hatással lesz.
Az ipartestületi hálózat tervbevett kiépítése egyrészt új ipartestületek alakítását, másrészt a meglevő ipartestületek működése területének megváltoztatását, a legtöbb esetben kiterjesztését, de egyes esetekben csökkentését teszi szükségessé. Annak a megállapítása, hogy hol és minő működési területtel kell új ipartestületeket alakítani, továbbá, hogy mely ipartestületek működésének területét és minő mértékben kell kiterjeszteni, esetleg szűkíteni, nagy körültekintést és hosszadalmas munkát fog igényelni, amely munka csak az érdekelt iparosoknak, ipartestületeknek, iparhatóságoknak, kereskedelmi és iparkamaráknak, valamint az ipartestületek országos központjának bevonásával végezhető el. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésénél nemcsak a helyi viszonyokat, a közlekedési lehetőségeket, a szűkebb körzetre kiterjedő kisebb ipari gócpontok alakulásának irányait, hanem igen gyakran iparosságunk lelki diszpozícióit, hagyományait, szokásait is figyelembe kell venni.
Kétségtelen az is, hogy az ipartestületek hálózatának kiépítésénél nagyobb területek szem előtt tartásával, messzemenő tervszerűséget, egységességet kell érvényesíteni. Ebből következik, hogy az egész munkát egy helyről kell irányítani. Ezért bízza azt a törvényjavaslat a kereskedelemügyi miniszterre.
Abban a tekintetben, hogy körülbelül hány új ipartestület felállítása válik majd szükségessé, s hány meglevő ipartestület működésének területét kell kiterjeszteni, esetleg szűkíteni, egyelőre hozzávetőleges számítást sem lehet tenni, mert ez csak az irányadó összes körülmények tüzetes megvizsgálása alapján s az ipartestületi hálózat kiépítése egész tervének elkészítése során lesz megállapítható. Ezért a törvényjavaslat nem is adhat ebben a tekintetben irányítást, feltétlenül érvényesítendő alapkövetelmény azonban, hogy mind az új ipartestületek alakításánál, mind a meglevő ipartestületek működése területének kiterjesztésénél arra kell törekedni, hogy életképes ipartestületek létesüljenek.
Az ipartestületek életképességének biztosítása érdekében a törvényjavaslat arra is felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy az ipartestületek működésének területét nyilvánvaló szükség esetén, kivételesen az elsőfokú iparhatóságok területi illetékességétől függetlenül, olyképpen is megállapíthassa, hogy két vagy több elsőfokú iparhatóság hatásköre alá tartozó község területét egy ipartestület működésének területéhez csatolja. Nem szenvedhet kétséget, hogy az ilyen átcsatolást komoly és helytálló okok tehetik szükségessé. Az olyan község iparosait például, akik valamely közeli megyei várossal vannak a legszorosabb gazdasági érintkezésben, akiket összes életviszonyaik ehhez a városhoz kötnek, adott esetben hátrányos lehetne eltiltani attól, hogy a megyei város területén működő ipartestületeknek tagjai legyenek és valamely távolabb eső ipartestület kötelékébe kényszeríteni. Az elsőfokú iparhatóságok területi illetékességéhez való merev ragaszkodást azért is mellőzni lehet, mert ez sem a felügyelet, sem az ipartestület által intézendő hatósági teendők ellátása szempontjából zavarokat nem vonhat maga után. Az ilyen ipartestület felett ugyanis az ipartestület székhelye szerint illetékes elsőfokú iparhatóság fogja a felügyeletet gyakorolni, azoknak a tagjainak az ipartestület önkormányzati működésén vagy igazgatásán kívül eső ügyeit pedig, akik más elsőfokú iparhatóság hatásköre alá eső községben laknak, olyképpen fogja az ipartestület intézni, hogy azok az ipartestület bármely ténye vagy határozata ellen a lakóhelyük szerint illetékes iparhatóság előtt emelhetnek kifogást. Ezt a kérdést a 35. § oldja meg.
A 2. § abból a célból, hogy az ipartestületek anyagi életképességét a legkisebb taglétszám megfelelő megállapításával is biztosítsa, a vidéki ipartestületek taglétszámának alsó határát az 1884. évi ipartörvényben megállapított száz taggal szemben, kétszáz tagban állapítja meg. Természetesen ezt a követelményt nem lehet egészen mereven érvényesíteni, mert ott, ahol iparosságunk kedvező anyagi helyzetben van s hajlandó magasabb ipartestületi tagsági díjakat is vállalni, kétszáznál kevesebb tag mellett is biztosított lehet az ipartestület fenntartása. A törvényjavaslat felhatalmazza ennélfogva a kereskedelemügyi minisztert, hogy az elsőfokú iparhatóság előterjesztésére, az illetékes kereskedelmi és iparkamarának, valamint az ipartestületek országos központjának meghallgatása után, kétszáznál kevesebb tagú ipartestület alakítását is megengedhesse, ha az ipartestület fenntartásához szükséges anyagi eszközöket biztosítottaknak látja.
Ezzel a rendelkezéssel szemben felmerült az a kívánság, hogy kétszáznál kisebb létszám esetén a kereskedelemügyi miniszter se engedhesse meg új ipartestületnek létesítését. Ez a kívánalom összhangban van a reformnak azzal a céljával, hogy az ipartestületeket anyagilag is mennél erősebbekké tegye, s annak, hogy a törvényjavaslat mégsem vette ezt a kívánalmat figyelembe, az az oka, hogy a közlekedési és egyéb helyi viszonyok, különösen pedig a trianoni határvidékek helyzete egyes esetekben elkerülhetetlenné fogják tenni kétszáznál kisebb taglétszámú ipartestületnek létesítését.
A feltétlenül megkívánandó legkisebb taglétszámnak a törvényjavaslatban megállapítása mellőzhetőnek látszik, mert annak következtében, hogy a szakasz második bekezdése szerint a kereskedelemügyi miniszter kétszáznál kevesebb tagú ipartestület alakítását csak abban az esetben engedheti meg, ha az ipartestület fenntartásához szükséges anyagi eszközöket biztosítottnak látja, eleje van véve annak, hogy életképtelen ipartestületek alakulhassanak.
Budapest székesfőváros területén a törvényjavaslat ugyanúgy, mint az 1884. évi ipartörvény, az ipartestületeknek iparágak vagy iparcsoportok szerinti megalakítását írja elő. Előfordulhat azonban, hogy az egyik vagy másik szakmán belül, az ahhoz tartozó iparosok bizonyos csoportjai között olyan gazdasági érdekellentétek merülnek fel, amelyek nemcsak a békés ipartestületi munkára hatnak zavaróan, de megnehezítik azt is, hogy az egymással szembekerülő gazdasági érdekek a maguk természetes módján egyensúlyba hozhatók legyenek. Módot kell ennélfogva nyujtani arra, hogy ilyen remélhetően csak egészen kivételesen előforduló esetekben a kereskedelemügyi miniszter az illetékes kereskedelmi és iparkamara javaslata alapján megengedhesse, hogy a kérdéses csoportba tartozó iparosok külön ipartestületet alakíthassanak.
A törvényjavaslat a szakmaszerinti ipartestületek taglétszámának alsó határát száz taggal változatlanul hagyja, az 1884. évi ipartörvénnyel szemben azzal a továbbmenő korlátozással, hogy száznál kevesebb tagú ipartestület létesítésének megengedésére nem nyujt lehetőséget.
A 2. § harmadik bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely szerint azoknak az iparágaknak, illetőleg iparcsoportoknak iparosait, amelyekben az iparosok száma a százat el nem éri, lehetőleg hozzájuk közelebb eső iparágak iparosaival kell meghallgatásukkal az ipartestületekbe tömöríteni, a székesfőváros területén érvényesülő szakma szerinti ipartestületi szervezkedés elvéből folyik. Ugyanebből az elvből következik az is, hogy a székesfővárosi ipartestületek működése a székesfőváros egész területére kiterjed. Az utóbb említett körülmény pedig szükségessé teszi, hogy ezeknek az ipartestületeknek megalakítását egy helyről irányítsák s hogy eziránt a székesfőváros polgármestere intézkedjék.
A szakasz utolsó bekezdése azt írja elő, hogy szemben a székesfővárossal, vidéken a képesítéshez kötött összes iparosokat kell az ipartestületekben tömöríteni. A vidéken tehát sem szakmaszerinti ipartestület létesítésére, sem ugyanazon város vagy község területén egynél több általános ipartestület létesítésére nincs lehetőség.
Erre azért nem nyujt a törvényjavaslat lehetőséget, mert ez a lehetőség éppen legerősebb vidéki ipartestületeinket igen meggyöngítené. Kézenfekvő ugyanis, hogy amennyiben ez a lehetőség meglenne, vidéken a népesebb iparágak gyakorlói szakmaszerinti ipartestületek alakítására törekednének, a nélkül, hogy ezeknek elegendő tagot tudnának biztosítani. Ez a törekvés tehát életképtelen szakipartestületek létesítésére vezetne, amelyeknek maga a szakma semmi előnyét sem látná, az általános ipartestület pedig a szakmához tartozó iparosok kiválását súlyosan megérezné. A vidéki ipartestületekben a szakmabeli érdekek felkarolására külön szakosztályok létesítésének lehetővé tétele útján nyujt módot a törvényjavaslat (l. a 23. §-t).
A szakasz második bekezdése az ipartestületi hálózat kiépítésével kapcsolatosan az 1884. évi ipartörvény hatálya idejében alakult ipartestületeket teljes védelemben részesíti, olyképpen rendelkezvén, hogy ezeknek bármelyikét megszüntetni vagy más ipartestületbe beolvasztani csak az illető ipartestület beleegyezésével lehet. Ezen túl azonban a védelem nem mehet, nevezetesen a fennálló ipartestületek működése területének megváltoztatását, akár új területek csatolásában, akár meglévő területek elvételében álljon a változtatás, nem lehet az ipartestület hozzájárulásától függővé tenni, mert amennyiben ehhez is a fennálló ipartestületek beleegyezése lenne szükséges, azok beleegyezésük megtagadásával megakaszthatnák az ipartestületi hálózat célszerű kiépítését. Nyilvánvaló, hogy az egyik vagy másik ipartestületre nézve bizonyos áldozatot jelenthet működése területének megváltoztatása, különösen akkor, amikor olyan területek odacsatolásáról van szó, amelyeken az ipartestületi teendők ellátása fokozott költségekkel van egybekötve, a csatlakozó iparosság pedig szegény. Ezt az áldozatot azonban az illető ipartestületeknek a köz érdekében meg kell hozniok, mert e nélkül a tervbevett reform nem volna megvalósítható.
Önként értetődik, hogy a kereskedelemügyi miniszter ezzel a lehetőséggel csak azokban az esetekben fog élni, amelyekben annak igénybevételét az ipartestületi hálózat célszerű kiépítéséhez fűződő ipari közérdekek múlhatatlanul megkövetelik, mert feltétlenül kényszerítő okok fennforgása nélkül elhibázott lenne ily intézkedéshez nyúlni, amely nemcsak az illető ipartestületek beléletére lehet átmenetileg hátrányos befolyással, de némely esetben az ipartestületi vagyon és az ipartestületi alapok egy részének kihasítását és más ipartestület részére átadását is szükségessé teheti.
Egyébként a törvényjavaslat ily esetekben érdemleges elhatározás előtt az illető kereskedelmi és iparkamarának, az ipartestületek országos központjának és az érdekelt ipartestületeknek meghallgatását írja elő.
A szakasz utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezés a 4. §-sal kapcsolatosan nyer megokolást.
Előfordulhat, hogy valamely ipartestületből akár az ipartestületi hálózat kiépítése kapcsán, de a nélkül, hogy a kereskedelemügyi miniszter ez iránt rendelkezett volna, akár ennek a hálózatnak kiépítése után a székesfőváros területén bizonyos iparághoz, illetőleg bizonyos iparágakhoz tartozó iparosok, a vidéken bizonyos területen lakó iparosok kiválni óhajtanak abból a célból, hogy új ipartestületet létesítsenek, vagy más ipartestületbe olvadjanak be. Ennek nem lehet útját vágni, mert a kiválásnak olyan okai lehetnek, amelyeknek jogosultságát el kell ismerni. Viszont az ilyen önkéntes kiválást sem lehet teljesen szabadon hagyni s gondoskodni kell arról, hogy a kilépés ne nyerhessen helyt akkor, ha az iparosok kilépésükkel az elhagyni kívánt ipartestület működését kérdésessé tennék, úgyszintén akkor sem, ha az érdekelt iparosoknak túlnyomó többsége nem foglal a kilépés mellett állást. Amennyiben a kiválást új ipartestület létesítése céljából veszik az iparosok tervbe, az csak abban az esetben engedhető meg, ha az új ipartestülettől eredményes működést lehet várni. Abban az esetben pedig, ha a kiválást abból a célból vették tervbe, hogy a kilépők más ipartestületbe olvadjanak be, önként értetődik, hogy a kiválás csak úgy engedhető meg, ha a kiszemelt ipartestület hajlandó a kilépőket befogadni. A 4. § első bekezdése mindezeket a követelményeket megfelelően érvényesíti.
A kiválással kapcsolatosan az esetek egy részében az együttesen szerzett ipartestületi vagyon és az ipartestületi alapok megosztásának szükségessége is felmerülhet. Ez magánjogi kérdés s mint ilyen voltaképpen a bírói útra tartoznék, de a kérdés megoldásának bírói útra terelése nem kívánatos, mert ez az út hosszadalmas és költséges volna, maga a kérdés pedig a legtöbb esetben egyszerű, úgyhogy megnyugtató elbíráláshoz a bírói eljárás perjogi garanciái nem szükségesek. Ezért a törvényjavaslat ennek a kérdésnek elbírálását a bírói út kizárásával a kereskedelemügyi miniszter feladatává teszi.
Azt, hogy hol és minő működési területtel kell új ipartestületeket alakítani, továbbá, hogy mely ipartestületek működésének területét és minő mértékben kell kiterjeszteni, esetleg szűkíteni, az 1. § második bekezdése szerint a kereskedelemügyi miniszter állapítja meg. A kereskedelemügyi miniszter rendeletének megfelelően az új ipartestületek megalakítása, valamint a meglévő ipartestületek működése területének kiterjesztése iránt a szükséges intézkedések megtételét az 5. § az illetékes kereskedelmi és iparkamaráknak, valamint az ipartestületek országos központjának meghallgatásával az új ipartestület székhelye szerint illetékes elsőfokú iparhatóság feladatává teszi s ezzel tisztázza a hatáskör kérdését.
Az új ipartestület megalakítása, úgyszintén valamely ipartestület működése területének kiterjesztése szempontjából az első teendő az alakuló közgyűlés összehívása, amelynek feladata az ipartestület alapszabályainak megállapítása, elnökének, alelnökének és előljárósága tagjainak megválasztása.
Az alakuló közgyűlésnek nagy jelentősége van. Ezért írja elő az 5. §, hogy arra az ipartestülethez tartozó összes iparosok írásos meghívó, kis- és nagyközségekben a meghívást tartalmazó s a községi előljáróságok által körözött ívek útján kell meghívni. Miután ezzel biztosítva van az, hogy az alakuló közgyűlésen minden iparos résztvehessen, az 5. § aziránt is rendelkezik, hogy az alakuló közgyűlés, tekintet nélkül a megjelent iparosok számára, határozatképes. Ez a rendelkezés azért szükséges, hogy az ipartestület megalakítása ne szenvedjen késedelmet.
A 6. §-ban foglalt rendelkezések az alapszabályok megalkotását mennél könnyebbé és egyszerűbbé kívánják tenni. Ebből a célból a kereskedelemügyi miniszter közzéteszi az alapszabályok mintáját. Ennek a mintának figyelembevétele mellett, az érdekeltek sorából meghívott öt iparosnak és a kereskedelmi és iparkamara, valamint az ipartestületek országos központja képviselőjének közreműködésével az eljáró elsőfokú iparhatóság készíti el az alapszabályoknak az alakuló közgyűlés elé terjesztendő tervezetét. Az alapszabálymintának a kereskedelemügyi miniszter által való közzététele nemcsak az alapszabályok tervezetének elkészítését könnyíti meg, hanem lehetővé teszi azt is, hogy az alapszabályok főbb rendelkezéseikben egységesek legyenek s mindazokat a rendelkezéseket tartalmazzák, amelyekre az ipartestületek működése és ennek a működésnek egységessége szempontjából súlyt kell helyezni.
Az alapszabályminta kiadása önként értetődően nem állja útját annak, hogy az alapszabályokba a mintában foglaltakon felül más rendelkezések is felvétessenek; vagy hogy a mintának egyes rendelkezései módosíttassanak. Ezeknek az eltéréseknek azonban összhangban kell lenniök a törvény rendelkezéseivel. Amennyiben ez az összhang megvan, nincsen akadálya annak, hogy az alakuló közgyűlésen elfogadott alapszabályokat az eljáró iparhatóság jóváhagyási záradékkal lássa el. Ilymódon el lehet kerülni azt a hosszadalmas eljárást, amelyet az 1884. évi ipartörvény 128. §-a az alapszabályok jóváhagyása tekintetében előír.
Arra, hogy az alakuló közgyűlés az eléje terjesztett alapszabálytervezetet ne fogadja el, előreláthatóan nem lesz ok. Amennyiben azonban ez mégis megtörténnék, úgyszintén akkor is, ha az alakuló közgyűlés az alapszabályokon olyan módosításokat kívánna foganatosítani, amelyeket az eljáró iparhatóság nem talál a törvény rendelkezéseivel összeegyeztethetőknek és megengedhetőknek, a szakasz az eljáró iparhatóság kötelességévé teszi, hogy erről a kereskedelemügyi miniszternek haladéktalanul jelentést tegyen. Ilyen módon a kereskedelemügyi miniszter elhatározása elé kerül az ügy, ő határoz a további teendők felett. A kérdésnek ilyen módon való megoldása nemcsak az eljárás egyszerűségét biztosítja, hanem azt is, hogy a vitás kérdések az egyetemes közszempontok érvényesítésével bíráltassanak el.
A törvényjavaslat arra a nem várt esetre is tartalmaz rendelkezést, ha az alakuló közgyűlés az ipartestület elnökét és előljáróságának tagjait bárminő okból nem választaná meg. Az eljáró iparhatóság ebben az esetben is haladéktalanul jelentést köteles tenni a kereskedelemügyi miniszternek, aki felhatalmazhatja, hogy az elnököt, alelnököt és az előljáróság tagjait az ipartestület tagjai sorából kinevezhesse. Más megoldás alig is gondolható, figyelemmel arra, hogy az ipartestület megalakítását halogatni nem kívánatos. Az említett kinevezésnek hatálya azonban csak addig tart, amíg az ipartestület közgyűlése a választásokat nem foganatosítja. Ezenfelül a szakasz az iparhatóság által kinevezett előljáróságnak kötelességévé teszi, hogy kinevezésétől számított hatvan napon belül az elnök, alelnök és az előljárósági tagok megválasztása céljából az ipartestületi közgyűlést összehívja. Ebben a rendelkezésben is az a törekvés nyilvánul meg, hogy még az ilyen kivételes esetekben is mennél előbb a szabályszerűen megválasztott előljáróság vegye át az ipartestület ügyeinek vezetését.
Az ipartestület tagjai részére érdekeik megvédése céljából a szakasz utolsó bekezdése az eljáró iparhatóságnak az ipartestület megalakításával kapcsolatos minden intézkedése ellen fellebbezési jogot biztosít a másodfokú iparhatósághoz.
A 7. § felsorolja az ipartestületek feladatait. Amint ebből a felsorolásból kitűnik, a törvényjavaslat széles munkateret biztosít az ipartestületeknek és megadja nekik a módot arra, hogy a fennforgó reális lehetőségek korlátain belül tagjaik mindennemű gazdasági érdekeit felkarolhassák és hatékonyan szolgálhassák. Eldöntöttnek kell tekinteni azt, hogy az ipartestületek tevékenységét tagjaik gazdasági érdekeinek szolgálatára kell terelni, ezen a téren kell tőlük olyan tevékenységet kívánni, amelyre nemcsak vitathatatlan szükség van, hanem amelyből egyszersmind igazi áldás fakadhat iparosságunkra és általa gazdasági életünkre is. A felsorolás olyan keretek között mozog, hogy azokon belül sokoldalú tevékenységre nyílik lehetőség. Teljesen az ipartestületektől fog függni, hogy ezeket a kereteket minő mértékben tudják majd közhasznú munkával kitölteni. Annyi bizonyos, hogy egy ipartestület sem fogja ebben a tekintetben azt érezni, hogy tevékenysége a feladatkör szűk megállapítása következtében akadályokba ütközik.
Más a helyzet a hatósági jellegű teendőknek az ipartestületek munkakörébe utalása tekintetében. E részben a törvényjavaslatnak az az álláspontja, hogy az ipari törvényeink által az ipartestületek munkakörébe utalt hatósági teendőket onnan nem vonja el, de ezt a munkakört nem is tágítja. Nem lehet az ipartestületek ezirányú tevékenységi körét tágítani, egyfelől mert ez elterelné az ipartestületeket tulajdonképpeni gazdasági munkakörüktől s olyan feladatok elé állítaná, amelyeknek legnagyobb részük egyáltalán nem tudna megfelelni, másfelől mert azok az intézményes garanciák egyáltalán nem volnának megteremthetők, amelyeket a polgári jogokat legközvetlenebbül érintő közigazgatási teendőknek ellátása tekintetében támasztani kell és ilyirányú rendelkezés, nagy zavart és hátrányokat vonva maga után, az ipari közigazgatás egységességét is súlyosan megbontaná.
A hatósági teendők kiterjesztése tekintetében régebben két irányban nyilvánultak meg kívánalmak. Egyfelől abban az irányban, hogy a jogosulatlan iparűzés leküzdése érdekében legalább a fejlettebb ipartestületek büntetőbírósági jogkörrel ruháztassanak fel, másfelől abban az irányban, hogy az iparigazolványok kiadása is az ipartestületek hatáskörébe utaltassék. Az első kívánalom tekintetében elég arra utalni, hogy a büntetőbírói ítélkezést az állam nem bízhatja olyan szervekre, amelyek felett nem gyakorolja közvetlenül a fegyelmi hatalmat s amelyek részére a büntetőbírói hatáskör betöltése tekintetében nem tudja biztosítani a teljes függetlenséget. A második kívánalom tekintetében pedig az a helyzet, hogy abban a kérdésben, vajjon az iparigazolványt kérő rendelkezik-e az önálló iparűzéshez szükséges szakképzettséggel, már az 1922:XII. törvénycikk 41. §-a biztosítja az ipartestületeknek azt a jogot, hogy véleményüket nyilváníthassák, s amennyiben az iparhatóság véleményüket figyelmen kívül hagyná, határozata ellen fellebbezéssel élhessenek. Ezzel az ipartestületek messzemenő lehetőséget nyertek arra, hogy az ipari szakképzettség követelményeinek érvényesítését a maguk közbenjárásával is előmozdítsák. Ezen túlmenni azonban nem lehet, mert olyan fontos jogkört, aminő az iparjogosítvány kiadása, az állam nem ruházhat olyan szervekre, amelyek a közszempontokból szükséges garanciákat nem nyujthatják. Ez a kérdés egyébként már az 1922:XII. törvénycikk előkészítése során is felmerült és annak idézett 41. §-ával elintézést is nyert, úgyhogy azzal e helyütt nem is lenne indokolt részletesebben foglalkozni.
A 7. § utolsóelőtti bekezdése megfelel az 1922:XII. törvénycikk 134. §-ának s csak a teljesség és minden félreértés kikerülése érdekében vétetett fel ebbe a szakaszba.
A szakasz az ipartestületek feladatai között említi az ipartestület tagjai és azok alkalmazottai munkaviszonyából kifolyóan felmerülő vitás kérdésekben a békéltetést, illetőleg döntést az érvényben levő rendelkezések keretein belül.
A szakasz utolsó bekezdésében foglalt abban a rendelkezésben, amely szerint az ipartestületek a hatóságoknak hozzájuk intézett felhívásait, valamint a kereskedelmi és iparkamaráknak és az ipartestületek országos központjának hozzájuk intézet megkereséseit elintézni kötelesek, önként értetődő követelmény nyer kifejezést. Szükségesnek mutatkozik azonban, hogy az ipartestületeknek érintkezése a hatóságokkal, valamint a kereskedelmi és iparkamarákkal és az ipartestületek országos központjával, ezen a rendelkezésen túlmenően, közelebbi szabályozást is nyerjen, amely szabályozás célszerűen csak rendelettel történhetik.
Az ipartestületeknek felekezeti vagy politikai célokat szolgálniok nem szabad. Ennek a követelménynek érvényesítése céljából a 8. § tartalmaz megfelelő rendelkezéseket. Ugyanez a szakasz rendelkezik aziránt is, hogy az ipartestület tagjait polgári és politikai jogaik gyakorlásában, szükségleteik beszerzésében, termékeik és munkájuk értékesítésében nem korlátozhatja.
A szakasz második bekezdése megállapítja az ipartestület segélyezési tevékenységének kereteit, olyképpen rendelkezvén, hogy az ipartestület tagjait csak a segélyezésre vonatkozó jogigény biztosítása nélkül segélyezheti. Ez a korlátozás azért szükséges, mert amennyiben a segélyezés arra való jogigény nyujtásával történnék, ez már biztosítási tevékenység lenne, amely külön törvényi feltételekhez van kötve.
A magyar ipartestületi intézményt multjánál és eddigi fejlődésénél fogva a képesítéshez kötött ipart űző iparosok szervezetének kell tekinteni. Az ipartestületi intézménynek ez a fejlődése megfelelt kézműves iparosságunk kívánságának s egyébként is bevált. Nem lehet ennélfogva arról szó, hogy ezt a jellegét megváltoztassuk s a szabad ipart űzőket, valamint a kereskedőket bebocsássuk az ipartestületek kötelékébe. Ilyen rendelkezés egyedül pénzügyi előnyökkel, nagyobb tagdíjbevételekkel járna, ezek miatt azonban nem kívánatos megváltoztatni az intézménynek egész felépítését és berendezését, amely azon az alapkövetelményen nyugszik, hogy az ipartestületek kézműves iparosságunk szervezetei legyenek. Ezért a 9. § negyedik bekezdése, kézműves iparosságunk álláspontjának figyelembevételével, olyképpen rendelkezik, hogy képesítéshez nem kötött ipart űző iparosok (kereskedők) nem lehetnek ipartestületnek tagjai.
Más a helyzet a gyárosok tekintetében. Ezeknek sok érintkezési pontjuk van a kézműves iparosokkal. Egy részük gyárszerű keretek között ugyanolyan iparcikkeket állít elő, aminőket a képesítéshez kötött ipar és tanoncokat is tart. Az ipartestületek általában eddig is szívesen látták tagjaik sorában a gyárosokat, akik tagdíjaikkal megkönnyítették az ipartestületek fenntartásával járó anyagi terheknek viselését is. Indokolt ennélfogva módot nyujtani arra, hogy a gyárosok az ipartestületeknek önkéntes tagjai lehessenek, az ipartestületek jogává téve, hogy alapszabályaikban rendelkezhessenek arra nézve, lehetővé teszik-e a gyárosoknak önkéntes tagokul belépését és ha igen, milyen feltételek mellett. Ezen túlmenni azonban nem volna helyes, nevezetesen nem volna megokolt a gyárosok befogadását kötelezővé tenni. Még kevésbbé volna helyénvaló a gyárosokat, vagy közülük akár csak azokat, akik gyáripari keretekben ugyanolyan iparcikkeket állítanak elő, aminőket a képesítéshez kötött ipar és tanoncokat is tartanak, kötelezni, hogy az ipartestületeknek tagjai legyenek. Az eddig szerzett tapasztalatok szerint ugyanis a gyárosoknak belépése az ipartestületek kötelékébe csak abban az esetben jár előnnyel, ha ez a belépés mind a két részről teljesen szabad elhatározáson alapul.
Az említett kérdéseknek ilyen rendezése csak még jobban kidomborítja a szakasz első bekezdésében foglalt annak a rendelkezésnek jelentőségét, amely szerint az ipartestületnek köteles tagja minden iparos, aki az ipartestület működése területén képesítéshez kötött ipart űz, Budapesten pedig az iparágak, illetőleg iparcsoportok szerint alakult ipartestületeknek mindazok az iparosok tagjai, akik az ipartestületben egyesített iparágak valamelyikét gyakorolják. A Budapestre vonatkozó rendelkezésben benn van az is, hogy aki több, képesítéshez kötött ipart folytat, az mindazoknak az ipartestületeknek tagjává köteles lenni, amely ipartestületekbe az általa űzött iparágak tartoznak. Ennek külön kifejezésre juttatása tehát felesleges. Ezzel szemben azt, hogy aki több község területén űz képesítéshez kötött ipart, mindegyik községben tagja a megfelelő ipartestületnek, a szakasz harmadik bekezdése külön is kifejezésre juttatja, azzal a hozzáadással, hogy a rendes munkatelepének községén kívül csupán ideiglenes jellegű ipari munkát végző iparost az ideiglenes munkahelyén működő ipartestületbe való belépésre nem lehet kötelezni.
Egyes ipartestületek azt kérték, hogy a törvényjavaslat a rendes munkatelepének községén kívül ideiglenes jellegű ipari munkát végző iparost az ideiglenes munkahelyén működő ipartestületbe való belépésre kötelezze. Ez a kérelem azonban nem teljesíthető, mert ily rendelkezés terhet róna az iparosokra, a nélkül, hogy azt megokolni lehetne, miután a munka ideiglenessége kizárja azt, hogy az iparos és az ipartestület között közelebbi kapcsolat keletkezzék, az a körülmény pedig, hogy az ipartestület ilyen ideiglenes üzemmel kapcsolatosan is bizonyos teendőket köteles végezni (nyilvántartja az alkalmazottakat stb.), nem lehet ok a belépési kötelezettség előírására.
A tagsági kötelezettséget megállapító fentebb említett rendelkezésekből következik, de a szakasz első bekezdésében külön is kifejezést nyer, hogy a tagság mindaddig tart, amíg az iparos képesítéséhez kötött iparának az ipartestület működése területén való gyakorlásával fel nem hagy, továbbá, hogy az az iparos, aki iparának gyakorlását az 1922:XII. törvénycikk 72. §-ának keretei között szünetelteti, nem szűnik meg az ipartestület tagja lenni.
Annak, hogy ipartestületeink egy része nem fejtett ki kielégítő működést, egyik oka az volt, hogy tagjaik nem tanusítottak megfelelő áldozatkészséget saját önkormányzati intézményük iránt s a tagsági díjakat olyan alacsonyan állapították meg, hogy az ezekből nyert bevételek nem nyujtottak lehetőséget eredményes működésre. Ebből a tényből szükségképpen következik, hogy a reformnak arra kell irányulnia, hogy az ipartestületeket a múlhatatlanul szükséges anyagi eszközökhöz hozzásegítse. Ebben az irányban kétségkívül előnyös szerepe lesz annak, ha sikerül az ipartestületek részére, működésük területének kiterjesztésével jelentékenyebb taglétszámot biztosítani. A taglétszám emelése azonban, amelyet egyébként sem lehet minden esetben biztosítani, egymagában még nem vezet célhoz, mert amennyiben a tagdíjak megállapítása továbbra is az ezidőszerinti keretek között maradna, az ipartestületek anyagi helyzetének számottevő javításáról nem lehetne szó. A főtörekvésnek tehát arra kell irányulnia, hogy az ipartestületek tagdíjaikat olyképpen állapítsák meg, hogy eredményes működésüket lehetővé tevő bevételekhez jussanak.
Az ipartestületi tagdíjak megállapítása körül a multban és ezidőszerint követett rendszert vizsgálva, nemcsak az tűnik szembe, hogy a tagdíjak általában túlalacsonyan vannak megállapítva, - a községekben alakult ipartestületekben például egy-egy tagra átlag nyolc pengő tagdíj esett, s ebből is csak 4.5 pengő folyt be, - hanem az is, hogy a tagdíjak megállapításánál az ipartestületek nagy része vagy egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben volt figyelemmel arra, hogy tagjaiknak iparüzletükből származó jövedelmei között lényeges különbségek vannak. Ha a tagdíjak tekintetében bizonyos fokozatokkal találkozunk is, ezek a fokozatok többnyire olyképpen vannak megállapítva, hogy azokban a jövedelmekhez igazodó progresszió követelménye számbavehető módon nem érvényesül, mégpedig nemcsak azért, mert az egyes fokozatok között az eltérés nagyon csekély, hanem gyakran azért is, mert a fokozatok megszabásánál olyan körülményeket vettek az ipartestületek alapul, amelyek nem helyes kifejezői a tagok által folytatott üzem jövedelmezőségének. Így sűrűn fordul elő, hogy a tagdíjak fokozatai egyedül a tagok által alkalmazott tanoncok és segédek száma szerint vannak megállapítva, holott nyilvánvaló, hogy ez egymagában nem elfogadható alap. Elég e részben az iparágak között fennforgó nagy különbségekre utalni. Vannak iparok, amelyek természetüknél fogva segédszemélyzet nélkül nem is gyakorolhatók, amelyeknél éppen ezért segédnek tartásából az üzlet jövedelmezőségére még nem lehet következtetni. Viszont vannak iparok, amelyeknél egy segédnek foglalkoztatása is az üzem jelentékeny jövedelmezőségére enged következtetni. De az iparok természetétől egészen el is tekintve, az iparosok egyéni körülményeit sem lehet ebben a vonatkozásban figyelmen kívül hagyni. A beteg, az elaggott, egyáltalán a csökkent munkaképességű iparosnál elkerülhetetlen követelmény lehet az, hogy segédet alkalmazzon. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben a segéd alkalmazása nem szolgálhat alapot arra, hogy az iparos magasabb tagdíjat fizessen.
Ha valamely társadalmi vagy más célú szabad egyesületnél, amelybe a tagok szabad elhatározásuk alapján lépnek be, a tagsági díjak megállapítása a tagok teherbíróképességének figyelmen kívül hagyásával történik, az ellen nem lehet észrevételt tenni. Ha ellenben olyan testületről van szó, amelybe törvényi rendelkezés folytán bizonyos egyéneknek be kell lépniök és benn kell maradniok, akkor elengedhetetlen követelmény, hogy a tagdíjak megállapítása és kivetése igazságos legyen. Elengedhetetlen követelménynek kell ezt az ipartestületeket illetően az 1884. évi ipartörvényben foglalt szabályozás alapján is tekinteni, mert a kisebbséggel szemben, valamint egyéb vonatkozásokban ez a szabályozás is a tagsági kényszert érvényesíti. Még inkább el kell azonban ismerni ezen követelmény érvényesítésének szükségességét a tervbevett új szabályozás keretében, amely a tagsági kényszert az egész vonalon teljes mértékben érvényesíti.
A szakasz második bekezdése abból a célból, hogy a helyes progresszió érvényesítését biztosítsa, előírja, hogy a tagsági díjak mérvét minden ipartestület legalább négy, fokozatosan emelkedő díjtételben köteles megállapítani. Ezeket a díjtételeket minden ipartestület szabadon állapíthatja meg, attól a követelménytől eltekintve, hogy a díjtételeket olyképpen kell megszabni, hogy a tagsági díjakból eredő bevételek a rendelkezésre álló egyéb bevételekkel együtt lehetővé tegyék az ipartestületeknek azt, hogy a törvényben előírt feladataiknak és kötelezettségeiknek megfelelhessenek. Ez az egyébként önként értetődő és feltétlenül érvényesítendő követelmény szabja tehát meg azt, hogy az említett díjtételeket minő keretekben kell megállapítani.
Abból a célból, hogy ez a követelmény érvényesíthető legyen, módot kell teremteni arra, hogy azokban az esetekben, amelyekben az említett díjtételeket az egyik vagy másik ipartestület nem megfelelően állapítja meg (konkrét esetekben nyilván csak arról lesz szó, hogy a díjtételek túlalacsonyan s a progresszió érvényesítésének figyelmen kívül hagyásával állapíttatnak meg), a díjtételek hivatalból felemelhetők legyenek. Erre a törvényjavaslat 34. §-a a kereskedelemügyi minisztert hatalmazza fel. Ezt a felhatalmazást mellőzni nem lehet, mert a díjtételek helyes megállapításától függ az ipartestületek eredményes működéséhez szükséges anyagi alap biztosítása.
Azt a kérdést illetően, minő módon lehet biztosítani azt, hogy a tagsági díjak kivetése igazságos legyen, a törvényjavaslat abból indul ki, hogy ezt leginkább azáltal lehet elérni, ha a tagsági díjakat az ipartestületek vagy a tagjaik által űzött képesítéshez kötött ipar után az ipartestület működése területén előírt általános kereseti adó alapjának, vagy az ott folytatott képesítéshez kötött ipar jövedelmezőségének és az abban foglalkoztatott alkalmazottak számának alapulvételével vetik ki évről-évre. Megfelelőbb alapot a tagsági díjak kivetésére nem lehetett találni. Különösen el kellett ejteni a tagsági díjaknak az egyenesadók bizonyos százalékában való megállapítását, mert az egyenesadók százalékolása a szükségszerű nagy százalékkulcs miatt, különösen a kisembereknél, kedvezőtlen benyomást keltene és adópolitikai szempontokból sem engedhető meg.
A 10. § harmadik bekezdése a most jelzett szempontoknak megfelelően szabályozza a tagsági díjaknak kivetését, amelyet vagy a tagok által űzött képesítéshez kötött ipar után előírt általános kereseti adó alapjának, vagy az ipar jövedelmezőségének és az iparban foglalkoztatott alkalmazottak számának figyelembevételével kell foganatosítani. E részben célszerűnek látszott további rendelkezések megállapítását mellőzni s bizonyos szabadságot engedni abban a tekintetben, minő módon érje el az ipartestület azt a célt, hogy minden tagja végeredményben az által űzött iparnak hozamához mért tagdíjat fizessen. Az ipartestületek nagy részénél, amelyeknél az ipartestületi előljáróság a tagok helyzetét jól ismeri, ennek a célnak az elérésére előreláthatóan nem lesz nehéz. Egyébként is módjukban lesz az ipartestületi előljáróságoknak e részben kellőképpen tájékozódni. Az iparüzletek után megállapított általános kereseti adó alapjai tekintetében a községi előljáróságoktól (városi adóhivataloktól), amelyek az általános kereseti adó alapjait feltüntető kivetési lajstromokat kezelik, szerezhetik be a szükséges adatokat. Ezeknek az adatoknak szolgáltatását a 10. §-nak negyedik bekezdése a községi előljáróságok (városi adóhivatalok) kötelességévé teszi.
A tagsági díjak igazságos megállapításának előnyös hatása lesz az ipartestületek beléletére is, nemcsak azért, mert megnyugvást fog kelteni, hanem azért is, mert meg fogja szüntetni azt az állandóan észlelhető törekvést is, hogy az ipartestületek a tagdíjaik csekélysége folytán előálló hiányt bizonyos teendők elvégzésével kapcsolatosan szedett magas díjakkal pótolják, amelyek éppen olyanokat sujtanak, akiket leginkább kellene kímélni.
Ezekkel a követelményekkel kapcsolatosan felvetődik a kérdés, mi történik akkor, ha az ipartestület közgyűlése az említett követelményt figyelmen kívül hagyja, ha például a tagsági díj kulcsát túlalacsonyan állapítja meg. A tagsági díj kulcsának megállapítására vonatkozó közgyűlési határozatot a 30. § szerint az az ellen beadott fellebbezésekkel együtt az ipartestület felügyeleti hatósága elé kell terjeszteni. Ennek a hatóságnak, végső fokon a kereskedelemügyi miniszternek lesz feladata a meg nem felelő közgyűlési határozat hatályon kívül helyezésével új határozat hozatalára utasítani az ipartestület közgyűlését. Amennyiben a közgyűlés újabb határozata sem volna elfogadható, nem maradna más hátra, mint hogy a felügyeleti hatóság, végső fokon a kereskedelemügyi miniszter állapítsa meg a tagsági díj kulcsát.
A szakasz első bekezdése szerint az ipartestület kötelékébe való felvételért a tagok felvételi díjat kötelesek fizetni. Ennek a felvételi díjnak a nagyságát az ipartestületek eddig szabadon, nem egy esetben indokolatlanul magas összegben állapították meg. Ez semmivel sem indokolható. A felvételi díj magas összegben megállapításának nem lehet helye az ipartestületi bevételek emelése érdekében, mert ezeket a bevételeket nem lehet egyeseknek túlzott megterhelése árán emelni. Nem lehet helye azért sem, mert az új iparosnak az ipartestület kötelékébe való felvétele el nem kerülhető aktus, amelyet nem szabad túlmagas díjak szedésével megnehezíteni. Végül nem lehet helye, mert igazságtalan lenne a kezdő iparos amúgyis nehéz megindulását még aránytalanul magas ipartestületi belépési díj szedésével is megnehezíteni, esetleg hátrányára késleltetni. Ezért a felvételi díj nagyságát az alkotandó törvényben kell megállapítani. A törvényjavaslat a felvételi díjat a legmagasabb tagsági díj félévi összegével egyenlő összegben állapítja meg.
Az ötödik bekezdés a tagsági díjak kivetése ellen irányuló felszólamlások eldöntését az ipartestület felügyeleti hatóságának hatáskörébe utalja s a bírói utat kizárja, mert az ilyen ügyeknek a bíróságok elé utalása nem volna megokolt. Azokban az esetekben, amelyekben olyan iparosnál, aki több ipartestületnek tagja, az adóalap meghatározása válik vitássá és ebben a tekintetben az érdekelt ipartestületek felügyeleti hatóságai között nézeteltérés áll fenn, a vitás kérdést a kereskedelemügyi miniszter fogja eldönteni.
A 10. § utolsó bekezdése szerint a felvételi és tagsági díjak biztosítására, behajtására és elévülésére a közadók kezelésére vonatkozó törvényes rendelkezések irányadók. Ebből a rendelkezésből következik, hogy a kereskedelemügyi miniszter utasíthatja az ipartestületeket, hogy a tagdíjhátralékok kimutatása és behajtása céljából a közadók kezeléséről szóló 1927. évi 600/PM számú hivatalos összeállítás 44. §-ának 3. bekezdéséhez fűzött utasítás 8. bekezdésének megfelelően járjanak el.
A szakasz az ipartestületben minden tagnak biztosít tanácskozási és szavazási jogot, a szenvedő választói jogot ellenben ahhoz a feltételhez köti, hogy az ipartestületi tag az ipartestület működésének területén legalább három év óta űzzön képesítéshez kötött ipart. Ennek a feltételnek megállapítása azért indokolt, mert ahhoz, hogy az ipartestületi tag valamely tisztséget eredményesen tölthessen be, szükséges, hogy a helyi viszonyokat megismerje és huzamosabb időn át tapasztalatokat szerezzen.
A szakasz második bekezdése négy pontba foglalva felsorolja azokat az okokat, amelyeknek fennforgása esetén az ipartestületi tag tanácskozási és szavazási jogát nem gyakorolhatja és az ipartestületben semminő tisztet be nem tölthet és semminő megbizatással fel nem ruházható.
A harmadik bekezdés a tagsági jogok gyakorlásának módját szabályozza. A tagsági jogokat az iparosok személyesen gyakorolják. Jogi személyeknél, a részvénytársaságokat és szövetkezeteket is ideértve, a tagsági jogok gyakorlását célszerű erre a célra meghatalmazott képviselőjükre bízni. A közkereseti és betéti társaságok, amelyek az 1922:XII. törvénycikk 4. §-a értelmében képesítéshez kötött ipart csak abban az esetben űzhetnek, ha az illető ipar önálló gyakorlása tekintetében a törvényben megállapított feltételeket s ezek között a szakképzettséget a társaságnak az üzlet vezetésére jogosított valamelyik tagja saját személyében igazolja, ennek a rendelkezésnek megfelelően az üzlet vezetésére jogosított tagjuk által gyakorolják tagsági jogaikat. Az iparnak kiskorúak javára gyakorlása esetén önként értetődő követelmény, hogy az ipartestületi tagsági jogokat az gyakorolja, aki az ipart a kiskorúak javára űzi.
A szakasz az ipartestületek önkormányzati szerveit sorolja fel. Több oldalról arra utaltak, hogy az ipartestületek jelentékeny részénél a szakaszban felsorolt szerveken felül még egy külön szerv működik, az úgynevezett elnöki tanács, amely rendszerint az előljáróság elé kerülő ügyeket készíti elő. Felmerült ennélfogva az a javaslat, hogy az ipartestületek önkormányzati szervei közé az elnöki tanács is felvétessék. Ennek a javaslatnak a figyelembevétele azonban nem indokolt. Semminő szükség sincs arra, hogy az önkormányzati szervek közé az elnöki tanács is felvétessék, amelynek intézkedő, határozó jogköre amúgy sem lehetne s amelyeknek működése a gyakorlatban ezidőszerint is csak az előjáróság elé kerülő ügyek előkészítésére szorítkozik. Ilyen előkészítő munkára pedig minden ipartestület tetszése szerint állíthat össze olyan tanácsot vagy bizottságot, aminőt a legmegfelelőbbnek lát, a nélkül, hogy e végből külön felhatalmazásra lenne szüksége.
A szakasz első bekezdése kifejezésre juttatja azt az elvet, hogy az ipartestület közgyűlése a szavazásra jogosult összes tagokból áll.
Nagy taglétszámú ipartestületeknél a tanácskozások sikeressége érdekében, de egyéb okokból is kívánatos lehet a tagok jogainak olyértelmű korlátozása, hogy a közgyűlésen csak kiküldöttek által vehetnek részt. A törvényjavaslat erre azoknál az ipartestületeknél, amelyeknél a tagok száma az ezret meghaladja, módot nyujt, az ipartestületekre bízva, élni akarnak-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. Igenlő esetben az alapszabályokba kell megfelelő rendelkezést felvenniök. Az ipartestület kebelében foganatosítandó választásokra azonban ez a korlátozás nem terjedhet ki, ezekben a szavazásra jogosult összes tagok közvetlenül vehetnek részt.
A kiküldöttek számát és választásuk módját az alapszabályok állapítják meg s a törvényjavaslat utolsó bekezdése ebben a tekintetben csak azt a korlátozást állapítja meg, hogy a kiküldöttek száma a tagok számának tíz százalékánál csekélyebb nem lehet.
A 14-17. §-okhoz
A 14-17. szakaszok az ipartestületi közgyűlés összehívását, az összehívásnak az ipartestület felügyelő hatóságával és az iparhatósági biztossal közlését, a rendes közgyűlés megtartásának idejét, a rendkívüli közgyűlés összehívásának lehetőségét, a közgyűlés tanácskozásainak vezetését és a közgyűlés hatáskörét szabályozzák.
A szakasz szabályozza az ipartestületi előljáróság megalakítását.
Súlyt kell helyezni arra, hogy az előljáróságban a népesebb iparágakhoz tartozó iparosok lehetőleg létszámuknak megfelelő arányban legyenek képviselve, mert ez lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy az előljáróság figyelme az iparosságot érdeklő minden tényre kiterjedjen. Ezért a szakasz második bekezdése eziránt megfelelően rendelkezik.
A felügyelőhatóságnak az ipartestületi előljáróság megalakításáról tudomással kell bírnia, hogy megállapíthassa, hogy a választás a törvény és az alapszabályok rendelkezéseinek megfelelően történt-e. Ezért a szakasz előírja, hogy az elnök, az alelnökök és az előljárósági tagok megválasztásáról a felügyelőhatóságnak a megválasztásától számított nyolc nap alatt jelentést kell tenni. A felügyelőhatóság fellebbezés esetében éppen úgy, mint akkor, ha hivatalból teszi a választást vizsgálat tárgyává, bárkinek megválasztását csak abban az esetben semmisítheti meg, ha a választást a törvénybe vagy az alapszabályokba ütközőnek találja.
A 19. szakasz az előljáróság hatáskörébe utalja az ipartestületnek mindazokat az ügyeit, amelyeknek intézése nincsen a közgyűlésnek, a különbizottságoknak, a szakosztályoknak, az ipartestületi széknek, avagy az elnöknek (alelnöknek) fenntartva. Külön is kifejezésre juttatja a szakasz, hogy az ipartestület tisztviselőit és altiszteit az előljáróság választja és bocsátja el.
Nyilvánvaló, hogy az előljáróság határozatai ellen a jogorvoslat lehetőségét biztosítani kell. Kézenfekvő az is, hogy a jogorvoslat az évenként többnyire csak egyszer, tehát rendszerint csak hosszabb időközökben tartott közgyűlés elé nem utalható. Csupán arról lehet ennélfogva szó, hogy az előljáróság határozatai ellen az érdekelt fél a felügyelőhatósághoz fordulhasson. A szakasz utolsó bekezdése így oldja meg a kérdést. Rendelkezése összhangban van a felügyeleti hatóság részére a 34. § második és harmadik bekezdésében biztosított jogkörrel.
A 20. szakasz a fennálló gyakorlatnak megfelelően szabályozza az ipartestületek képviseletét a bíróságokkal, hatóságokkal és harmadik személyekkel szemben, nemkülönben jogügyletek kötésénél.
A szakaszban kifejezést nyer, hogy az ipartestület jogi személy. Kötelezettségeiért csak maga az ipartestület felel. Az ipartestület tartozásaiért tagjait felelőssé tenni tagsági díjak erejéig sem lehet. Az ipartestület hitelezőjének tehát a tag egyáltalán nem felelős, még tagsági díja erejéig sem, mert ezzel az ipartestületnek tartozik.
A szakasz második bekezdésében jut kifejezésre az a fontos alapelv, hogy az ipartestület bevételeit csak a törvényben megállapított feladatainak ellátásával egybekötött kiadások fedezésére fordíthatja.
Az ipartestület vagyonjogi életműködése ugyan szabad mozgást tesz kívánatossá, mégis szükséges bizonyos határvonalnak megállapítása, amelyen túl ingó és ingatlan vagyon szerzése, elidegenítése és terhes jogügyletek kötése külön alakszerűségekhez van kötve. A határvonalnak élesnek és minden tévedést kizárónak kell lennie, mert az ügylet érvényességi kellékéről van szó és az előírt alakszerűségek be nem tartásából folyó semmisségekre nemcsak az ipartestület, hanem adott esetben a vele szemben álló ügyleti fél is hivatkozhatik. Az említett határvonalnak megállapításánál legmegfelelőbb az ipartestületi tagsági díjak egyévi összegének meghatározott és elég magas hányadát venni alapul. Az összes ipartestületekre érvényes fixösszegnek megállapítása az ipartestületek anyagi helyzete tekintetében fennálló nagy különbségekre való tekintettel nem lenne helyes.
Mindezek figyelembevételével a szakasz előírja, hogy a tagsági díjak egyévi összegének negyedrészét meghaladó értékű ingó- vagy ingatlan vagyon szerzéséhez, elidegenítéséhez és az említett összegen felül terhes jogügyletek kötéséhez szükséges, hogy azt az ebből a célból egybehívott közgyűlésen határozatképes számban megjelent ipartestületi tagoknak legalább kétharmada határozattá emelje és az ipartestület felügyelőhatósága jóváhagyja.
A 21. szakasz az ipartestület elnökének, akadályoztatása esetén az előljáróság által kijelölt alelnöknek teszi feladatává, hogy az ipartestület egész ügyvitelét irányítsa, ellenőrizze és az ipartestület személyzetének munkájára is ügyeljen. Igen kívánatos, hogy az ipartestületek elnöki, alelnöki székét nemcsak nagyobb ipartestületeknél, hanem a kisebbeknél is olyan egyének töltsék be, akik ipari pályájukon szerzett tapasztalataik és gazdasági ismereteik alapján ezt az irányító munkakört el tudják látni, akik meg tudják állapítani a jelentkező bajok okát s az elhárításukra vagy enyhítésükre igénybevehető eszközöket s a helyzet tiszta megítélésével sok izgalomnak tudják elejét venni. A cél az, hogy az ipartestületi ügyek vezetése, irányítása az elnök kezében legyen, aki az iparosság bizalmának letéteményese. Ez felel meg az önkormányzat követelményeinek s ezekkel nem lenne összeegyeztethető és nem lenne előnyös, ha az elnök tisztán reprezentatív szerepet töltene be, a tényleges vezetés pedig a jegyző kezébe menne át.
Az ipartestületi tagsági kényszer általánossá tétele szükségképpen maga után fogja vonni azt, hogy az ipartestület székhelyétől távolabb fekvő községek iparosait is az ipartestület kötelékébe kell belevonni. A távolság a székhelytől messzebb eső községek iparosainak az ipartestülettel való közvetlen érintkezését nagyon megnehezíti és esetleg lehetetlenné teszi azt, hogy az ipartestületet ezek a tagjai ügyes-bajos dolgaik ellátása céljából közvetlenül felkeressék. Gondoskodni kell tehát arról, hogy az ilyen esetekben oly külön szerv legyen létesíthető, amely az említett érintkezést megkönnyíti és az ügyek elintézését lehetővé teszi. Ebből a célból a szakasz módot nyujt arra, hogy az előljáróság az ipartestület székhelyétől távolabbeső községben lakó ipartestületi tagok közül megbízottakat választhasson, akik az előljárósági üléseken a szükséghez képest megjelennek s a reájuk bízott teendőket ugyanazzal a felelősséggel végzik, mint az ipartestületnek azok a közegei, akiknek munkakörébe tartozik egyébként a kérdéses teendők ellátása.
A megbízottaknak választását azért bízza a törvényjavaslat az előljáróságra, mert ennek kell a megbízottakkal együtt dolgoznia s így fel lehet tenni, hogy az előljáróság azokat az iparosokat fogja megbízottakul választani, akiket erre a tisztségre legalkalmasabbaknak talál. E mellett ez a megoldás a legegyszerűbb. Más megoldás lényegesen körülményesebb és költséges lenne.
Abból a célból, hogy ezeknek az előljárósági megbízottaknak közreműködése s ezzel a távolabbeső községek iparosai és az ipartestület közötti kapcsolat biztosítható legyen, a szakasz kötelezi az ipartestületet, hogy az előljárósági ülésen meghívás folytán megjelenő előljárósági megbízottak költségeit megtérítse.
A 2. §-hoz fűzött indokolásban már említést nyert, hogy a törvényjavaslat a vidéken szakmaszerinti ipartestületek létesítésére nem nyujt lehetőséget, mert ennek a lehetőségnek nyujtásával éppen legerősebb vidéki ipartestületeinket igen meggyöngítené. A vidéki ipartestületekben a szakmai érdekek felkarolása csak külön szakosztályok felállításával lehetséges. Ezt a lehetőséget a 23. § megfelelően biztosítja. A népesebb szakmák az ipartestületen belül a maguk szakosztályait kellőképpen kiépíthetik és a szakmájukhoz tartozó kérdéseket ezeken a szakosztályokon belül tárgyalhatják. A 23. § a szakosztályok feladatait olyképpen körvonalazza, hogy azok a szakma érdekében széleskörű tevékenységet fejthetnek ki.
Az egyik ipartestület azt a javaslatot tette, hogy a törvényjavaslat a szakosztályok létesítését tegye kötelezővé. Ez a javaslat nem fogadható el, mert azokban az ipartestületekben, amelyeknél szakosztályok alakítására komoly lehetőség van s a szakmához tartozók ezzel a lehetőséggel élni kívánnak, a szakosztályokat kényszerítő rendelkezés nélkül is meg fogják szervezni. Ezzel szemben az olyan ipartestületeknél, amelyeknél a szakmabeli iparosok nem érzik a szükségét annak, hogy szakosztályt létesítsenek, vagy ehhez nincsen kedvük, vagy a számuk nem elegendő, a szakosztályoknak kikényszerített megalakítása céltalan lenne s csak felesleges szervezési munkát okozna. Eddig is módjukban volt az ipartestületeknek szakcsoportokat alakítani, de az összes ipartestületeknél mindössze 23 szakcsoport megalakulásáról van adat.
A szakosztályok szervezetét, munkakörét és eljárását, valamint munkaerőik alkalmazását és költségeik fedezésének módját a szakosztályhoz tartozók külön ügyrendben állapítják meg, amelyet azonban jóváhagyás végett az ipartestületi előljáróságnak kell bemutatniok, amely a szakosztályok működése felett a felügyeletet gyakorolja.
Kézműves iparosságunk kebelében már régebben is megnyilvánult az a kívánság, hogy az ipartestületeken belül olyan szervet nyerjen, amely mint a kari tisztességnek s az iparosság erkölcsi javainak őre, tekintélyének súlyával, az ellentéteket kiegyenlítő, megfontolt állásfoglalásával iparosságunk körében a kartársi megbecsülést, az egyetértést, a békét, a nyugodt munkát biztosíthassa s a haladás, a gazdasági megizmosodás útjait egyengesse.
Iparosságunknak ez a kívánsága megokolt és teljesíthető, mert kétségen kívül áll, hogy ipartestületeink jelentékeny részénél megvannak az előfeltételei annak, hogy ilyen szerv életre hívható legyen és eredményesen működjék. A törvényjavaslat ennek a szervnek az ipartestületi szék nevet adja és feladatkörét a 25. §-ban szabályozza.
Az ipartestületi széknek szervezetét a törvényjavaslat nem szabályozza, csupán azt írja elő a 17. § 3. pontjában, hogy tagjait a közgyűlés választja, mert nem lenne célszerű ebben a tekintetben megkötni az ipartestületeket. Ellenkezőleg az kívánatos, hogy az ipartestületi szék megszervezése tagjainak száma, belső tagozódása, az előljárósággal való kapcsolata stb. tekintetében az ipartestületek szabadon határozhassanak, mert csak így érhető el a szervezés kérdésének olyan megoldása, amely a szükséges mértékben számol az egyes ipartestületek viszonyaival.
A szakasz az ipartestületi szék feladatkörét, az adott lehetőségeket mérlegelve, olyképpen állapítja meg, hogy részére igen széles munkatér nyílik meg. Feladata az üzleti, kari tisztesség és az ipartestületi fegyelem követelményeinek érvényesítése, valamint az iparosok között az ipargyakorlás terjedelme tekintetében felmerülő ellentétek békés kiegyenlítése. Az ipartestületi szék jogot nyer arra, hogy azokban az esetekben, amelyekben tudomást szerez arról, hogy az ipartestület tagjai között az üzleti verseny tisztességét érintő szokás, eljárás vagy újítás alakul ki, illetőleg, hogy azok egyike vagy másika az iparűzés tisztességét sértő módon jár el, az esetet megvizsgálhassa s az illetőket eljárásuk helytelenségére figyelmeztethesse. Remélni lehet, hogy az esetek túlnyomó részében az ipartestületi szék figyelmeztetése magában is elegendő lesz arra, hogy az illetők kifogás alá eső eljárásukkal felhagyjanak. Mennél komolyabban fogja fel az ipartestületi szék hivatását, mennél megfontoltabb állásfoglalásában, annál nagyobb lesz a tekintélye s annál több kilátás van arra, hogy az érdekeltek meg fognak hajolni állásfoglalása előtt. Arra az esetre, ha figyelmeztetésének eredménye nem volna, jogot nyer az ipartestületi szék arra is, hogy az illetők ellen az eljárásra illetékes hatóságnál, illetőleg bíróságnál feljelentést adhasson be, magánindítványt tehessen és felperességi jogot gyakorolhasson. Ennek a jognak messzemenő gyakorlati jelentősége van különösen azért, mert általánosan ismeretes, hogy iparosaink nem szeretnek feljelentést tenni s inkább hajlandók eltűrni a mások jogtalan cselekedeteiből reájuk háramló károkat, mintsem hogy feljelentést tennének s vállalnák az ilyképpen meginduló eljáráson való megjelenés terheit. Iparosainknak a feljelentésektől való ezen idegenkedése folytán természetesen sok jogtalan cselekmény marad megtorlatlanul, mert feljelentés hiányában, hacsak hivatalból nem észlelik a jogtalan cselekményt, nem indulhat meg az eljárás. Az ipartestületi széknek említett jogköre előreláthatóan lényegesen javítani fog ezen a helyzeten, amennyiben a szék teheti majd meg a feljelentést, tehet magánindítványt és gyakorolhatja a felperességi jogokat.
Még mindig aránylag gyakran fordul elő, hogy különböző iparágak munkakörének terjedelme tekintetében merülnek fel az érdekelt iparosok között nézeteltérések, amelyek eddig részint kihágási eljárással kapcsolatosan, részint e nélkül foglalkoztatták az iparhatóságokat, az esetek túlnyomó részében a kereskedelemügyi minisztert is. A szakasz megadja a lehetőséget, hogy az ilyen nézeteltérések esetében annak békés kiegyenlítése céljából az ipartestület tagjai az ipartestületi székhez fordulhassanak s annak állásfoglalását kérjék ki.
Az ipartestületi szék állásfoglalása természetesen nem lehet akadálya annak, hogy az érdekeltek ügyüket az elbírálásra illetékes iparhatóság elé vihessék, de ennek a hatóságnak kötelességévé teszi, hogyha értesül arról, hogy az üggyel az ipartestületi szék foglalkozott, ennek állásfoglalásáról véghatározatának meghozatala előtt tájékozódjék. Miután a felek vagy közülük legalább azok, akikre nézve kedvező az ipartestületi szék állásfoglalása, erre minden esetben hivatkozni fognak, az ipartestületi szék állásfoglalása előreláthatóan az esetek túlnyomó részében az iparhatóság elé fog kerülni. Az iparhatóság tehát véghatározatának meghozatala előtt mérlegelni fogja az ipartestületi szék állásfoglalását s legjobb meggyőződését követve figyelembe is fogja venni.
Ezeken felül az ipartestületi előljáróság megbízást adhat az ipartestületi széknek arra, hogy tagjai azokban a kihágási ügyekben, amelyekben az ipartestületet szakképviseleti jogkör illeti meg, mint szakképviselők járjanak el.
Végül igen fontos teendője lesz az ipartestületi széknek az eljárás az ipartestületi fegyelem ellen vétő ipartestületi alkalmazottakkal szemben.
A fentiekben vázolt munkakörön túlmenő feladatkört nem lehet az ipartestületi széknek biztosítani. Különösen nem lehet az ipartestületi széket hatósági jogkörrel felruházni, nevezetesen nem lehet részére biztosítani azt, hogy azokban az ügyekben, amelyekben a fenti keretek között eljárhat, a feleket kötelező határozatokat hozhasson, mert a törvényeinkben lefektetett jogrendszert, amely a különböző iparügyek intézését részint a m. kir. bíróságok, részint az iparhatóság hatáskörébe utalja, nem lehet megbolygatni, mert az ipartestületi szék nem rendelkezik azokkal a követelményekkel, amelyek hatósági jogkör betöltésének elengedhetetlen feltételei.
Az egyik kereskedelmi és iparkamara az iparosság részéről megnyilvánult kívánságoknak figyelembevételével javaslatot tett aziránt, hogy a jogosulatlan iparűzés, az alkalmazottak be- és kijelentésének, a tanszerződés kötésének elmulasztása, úgyszintén a tanonciskolai mulasztások esetében az eljárás ott, ahol annak előfeltételei megvannak, az ipartestületi szék felállítása révén az ipartestületbe helyeztessék át. A javaslat előterjesztője ezt olyképpen gondolja, hogy az ipartestületi szék ilyen esetekben az illetékes rendőri büntetőbíróságból mint elnökből és két ülnökből állana, akiknek egyikét az elsőfokú iparhatóság saját szakközegei sorából, másikat az illető ipartestület saját tagjai sorából jelölné ki. Az ilyképpen megalakított ipartestületi szék tárgyalásait az Rbsz. szabályai szerint, de az ipartestület helyiségeiben és ünnepélyes keretekben tartaná s mint szakbíróság járna el.
Ez az elgondolás a mellett, hogy megvalósíthatatlan, voltaképpen semmit sem jelent az iparosság kívánalmai szempontjából, mert hogy az iparosság az így megalakított szakbíróságban, amelyben csak egy taggal lenne képviselve, nem látná az általa kívánt különbíróságot, az nyilvánvaló. Az ipartestületi szék elnevezés ily összeállítás esetében értéktelen külsőség lenne, azért is, mert az iparkihágási ügyek túlnyomó részének tárgyalásán iparosságunk az ipartestület által kijelölt szakképviselő útján amúgy is ugyanolyan mértékben vesz részt, aminőben résztvenne az említett szakbíróság megalakítása esetén. Mit sem jelentő külsőség lenne az is, hogy az említett módon gondolt „szakbíróság” tárgyalásait az ipartestület helyiségeiben, ünnepélyes keretekben tartaná. Ám a javaslatnak még ezen, végeredményben mit sem jelentő elgondolás szerinti megvalósítás is leküzdhetetlen nehézségekbe ütköznék, igen sok zavart és fennakadást okozna és elfogadható ok nélkül megbontaná rendőri büntetőeljárási és ügyviteli szabályainak egységét. Ezek a szabályok kellőképpen biztosítják az iparkihágási ügyek igazságos és szakszerű elbírálását, akár jogosulatlan iparűzésről, akár más kihágásról legyen szó s a miatt, hogy az iparkihágási ügyekben hozott ítéletek az igazságosság és szakszerűség követelményeinek meg nem feleltek volna, nem merült fel panasz. Azok a kívánalmak, amelyeket a jogosulatlan iparűzés leküzdése érdekében iparosaink előterjesztettek, más természetűek s a jogosulatlan iparűzéssel elkövetett kihágásoknak hivatalból megállapítására, az eljárásnak gyorsított lefolytatására, a jogosulatlanul végzett munkának az ítélet jogerőre emelkedése előtt, szükség esetén karhatalommal megszüntetésére stb. vonatkoznak. Ezeket a kívánalmakat a fennforgó lehetőségek keretei között figyelembe vette a kereskedelemügyi miniszternek a jogosulatlan iparűzés leküzdése tárgyában 1928. évi május hó 8-án 81,161. szám alatt kiadott rendelete, amelynek rendelkezésein túlmenő jogszabályokat megállapítani nem lehet.
De más megoldás lehetősége sem kínálkozik arra, hogy az ipartestületi szék az iparkihágási ügyekben bíráskodjék. Egyáltalán azt a kívánalmat, hogy az iparosság ügyeiben az illetékes hatóságok helyett maguk az iparosok járjanak el, hogy az iparosság maga igazgassa magát, teljesen elhibázottnak kell minősíteni, mert keresztülvihetetlen követelményt állít fel. A közigazgatást, a bíráskodást az állam szerveinek egységes jogszabályok alapján kell ellátniok, a jogegyenlőség követelményeinek mindenkivel szemben való érvényesítésével, és teljesen lehetetlen az állampolgároknak foglalkozásuk szerint elválasztott valamely csoportjára nézve külön eljárási szabályokat és külön jogszolgáltatást bevezetni.
Az ipartestületi szék részére a törvényjavaslat igen komoly és tág feladatkört állapít meg, s az iparosok ott, ahol az ipartestületi szék ezt a feladatkört úgy tölti be, ahogyan azt a törvényjavaslat gondolja, meg lehetnek majd elégedve.
Tekintélyt, súlyt a köztudat előtt a jogszabályok természetesen nem adhatnak, ezt minden intézménynek, így az ipartestületi széknek is önmagának kell működésével kivívnia. Arra, hogy ez sikerüljön, a lehetőség megvan s az erre vonatkozó várakozás is megokolt.
A 26. szakasz lehetővé teszi, hogy az ipartestületek az ipari alkalmazottak bevonásával a munkaviszonyból származó közös érdekű ügyek megbeszélése és együttes megállapodások létesítése céljából munkaügyi bizottságot létesíthessenek. A bizottság célját tekintve, csak paritásos alapon létesíthető s ezért a szakasz előírja, hogy ebben a bizottságban a munkaadóknak és az alkalmazottaknak egyenlő képviseletet kell biztosítani. Abból a célból, hogy a bizottságban a kisebb és nagyobb üzemek tulajdonosai egyformán képviselve legyenek, a szakasz azt is előírja, hogy a munkaügyi bizottságban egyfelől az öt alkalmazottat vagy ennél kevesebbet foglalkoztató, másfelől az ötnél több alkalmazottat foglalkoztató munkaadók egyenlő számban legyenek képviselve, olyan iparosok pedig, akik alkalmazottat nem foglalkoztatnak, a bizottságban ne nyerjenek helyet.
Az alkalmazottak csoportján belül megfelelő kikötésnek, az érdekek teljes azonossága folytán, nem lehet helye.
A 27. §-sal kapcsolatosan, amely átveszi az 1884:XVII. törvénycikk 141. §-ának az ipartestületi békéltetőbizottság megalakítására vonatkozó rendelkezéseit, az a kívánalom merült fel, hogy az ipartestületi békéltető bizottságoknak elsőfokon kötelező igénybevételét az alkotandó törvény mondja ki, s hogy e végből a szakasz a következő rendelkezéssel egészíttessék ki: „Az ipartestület tagjai és alkalmazottai között a munkaviszonyból felmerülő vitás kérdések elsőfokon az ipartestületi békéltetőbizottság elé terjesztendők, amelynek határozata ellen a munkaügyi bírósághoz lehet fellebbezni.” Ezen kívánalom tekintetében a következőkre kell utalni.
A munkaügyi bíráskodást ezidőszerint az 1920:I. törvénycikk 9. §-ának harmadik bekezdésében kapott felhatalmazás alapján kibocsátott és a 25,900/1925. számú igazságügyi miniszteri rendelettel hatályában - némi módosításokkal - fenntartott 9180/1920. ME számú rendelet szabályozza. E rendelet 1. §-a a munkaügyi bíráskodás körébe vonja egyebek között mindazokat a pereket, amelyek az ipari munkaadó és a vele magánjogi szerződés alapján szolgálati jogviszonyban álló iparossegéd és tanonc közt, úgyszintén az ugyanegy üzemben szolgálati jogviszonyban álló ipari munkavállalók között a szolgálati szerződésből merülnek fel, ideértve a szerződésszerű teljesítés elmulasztásából és a szolgálati viszony időelőtti megszűnéséből keletkező, valamint a munka tárgyain vagy eszközein okozott kár megtérítése iránt indított pereket is. Ugyancsak az első szakasz rendelkezik aziránt is, hogy a munkaügyi bíráskodás a kir. járásbíróságnak, mint munkaügyi bíróságnak hatáskörébe tartozik, mégpedig a 25,900/1925. számú igazságügyminiszteri rendelet 2. §-a értelmében a pertárgy értékére tekintet nélkül. A 9180/1920. ME számú rendelet 6. §-a fakultatív értelemben fenntartja a munkaügyi bíráskodás alá eső perekben is a községi bíróság hatáskörét, a 7. § pedig ugyanilyen értelemben az ipartestületi békéltetőbizottságnak hatáskörét.
A 9180/1920. ME számú rendelet 1., 6. és 7. §-aiban foglalt rendelkezésekből kitűnik, hogy a rendelet a munkaügyi bíráskodást hatásköri szempontból újonnan, egységesen és kimerítően kívánta szabályozni s kiterjeszkedett a rendes bíróság, mint munkaügyi bíróság eljárását megelőző közigazgatási hatósági eljárás kérdésére is. Az 1884:XVII. törvénycikk 176. §-a szerint fennállott korábbi jogállapottal az új rendezés csak abban egyezik meg, hogy az iparosok és segédeik (tanoncaik) között felmerülő azok a vitás kérdések, amelyek a munka- vagy tanviszony megkezdésére, folytatására vagy megszűnésére, annak tartama alatt fennálló kölcsönös kötelezettségek teljesítésére s a munka- vagy tanviszony megszűnéséből keletkező kártérítési követelésekre vonatkoznak, mind az 1884:XVII. törvénycikk 176. §-ának második bekezdése, mind a 9180/1920. ME számú rendelet 1. és 7. §-ai értelmében végérvényesen a rendes bíróság hatáskörébe tartoztak, illetve tartoznak. Lényeges eltérés van azonban egyfelől abban, hogy míg a korábbi jogállapot szerint ezekben az ügyekben a rendes bíróság, mint közpolgári bíróság járt el, addig a mai jogállapot szerint a rendes bíróság, mint munkaügyi bíróság jár el. Másfelől pedig a 9180/1920. ME számú rendelet megszüntette az előzetes közigazgatási eljárás kötelező voltát, amidőn lehetővé tette a felek részére azt, hogy ügyüket az előzetes eljárás mellőzésével közvetlenül is a rendes bíróság, mint munkaügyi bíróság elé vihessék. Végül a 9180/1920. ME számú rendelet 7. §-a meg is szorította az előzetes közigazgatási eljárás körét, amennyiben csak „azok az iparosok, akik valamely ipartestületnek tagjai, úgyszintén az ezeknél alkalmazott segédek és tanoncok vihetik az 1. § alá eső követeléseiket az ipartestület békéltetőbizottsága elé s ők is csak addig, amíg egyikük a követelés tárgyában a keresetet a munkaügyi bíróságnál vagy a községi bíróságnál (6. §) elő nem terjesztette”.
E megszorító rendelkezésekkel a kormányrendelet célja kétségkívül az volt, hogy a munkaügyi bíráskodás alá tartozó ügyekben az eljárás egyszerűsíttessék, gyorsíttassék s a munkaügyi bíróság eljárása az előzetes közigazgatási eljárás hiányára alapított kifogásokkal és negatív hatásköri összeütközések előidézésével ne hátráltathassék. Ez a törvényhozói célzat jutott különben kifejezésre már a Pp. 26. §-ának harmadik bekezdésében foglalt abban a rendelkezésben is, hogyha az iparhatóság, vagy a békéltetőbizottság jogerősen kimondta hatáskörének hiányát, a bíróság a megelőző eljárás hiánya miatt az eljárást meg nem tagadhatja.
Ezzel szemben az 1884:XVII. törvénycikknek megfelelő jogállapot szerint az előzetes iparhatóság vagy ipartestületi békéltetőbizottsági eljárás kötelezővé tétele egyebek között azt a célt szolgálta, hogy az ipari alkalmazottaknak a szolgálati viszonyaikból felmerülő vitás ügyei elbírálásánál a szakszerűség szempontja feltétlenül érvényre jusson. A 9180/1920. ME számú rendelet azonban azzal, hogy az ilyen ügyek ellátására külön ügybíróságot szervezett s e mellett szakértő ülnökök közreműködését is lehetővé tette, a szakszerűség szempontjának érvényre jutását magának a bírósági eljárásnak keretében megnyugtató módon biztosította s ezzel az előzetes közigazgatási eljárás feleslegessé vált. Ehhez képest a 9180/1920. ME számú rendelet 7. §-a az 1884:XVII. törvénycikk 176. §-ától eltérően az előzetes iparhatósági eljárást többé nem kívánja meg s az első szakasz általános szabálya alól csupán az ipartestületi tagokra nézve tesz az ipartestületi békéltetőbizottság javára - fakultatív - kivételt.
Amint ezekből kitűnik, a munkaügyi bíráskodás az 1884:XVII. törvénycikk 176. §-ától függetlenül külön szabályozást nyert. Ezzel a szabályozással szemben lehetetlen visszaállítani az 1884:XVII. tc. 176. §-a szerint fennállott jogállapotot.
A 28. § az ipartestület személyzetének ügyeit szabályozza, azok között a keretek között, amelyek az adott és a várható viszonyok között lehetségesek. Közszempontokból az ipartestületek személyzetével szemben feladatkörüket tekintve, úgy elméleti előképzettségük, mint gyakorlati úton szerzett szakismereteik tekintetében, nagy követelményeket kellene támasztani, ezeket azonban mérsékelni kell, mert az ipartestületek nagy része nincs és belátható időn belül nem is lesz olyan anyagi helyzetben, hogy magasabb képzettségű tisztviselőket fizethessen.
Bármennyire kívánatos lenne például oly rendelkezésnek felvétele, amely szerint ipartestületi jegyzőül csak olyan egyén alkalmazható, akinek legalább középiskolai érettségi bizonyítványa van, az ipartestületek anyagi helyzetére való tekintettel, ily minősítést minden ipartestületre kiterjedő hatállyal nem lehet előírni és a csekély taglétszámú ipartestületeknél lényegesen kisebbfokú iskolai előképzettséggel kell beérni.
A szakasz az ipartestületi jegyzői állás betöltéséhez megkívánt iskolai előképzettség legkisebb mértékeként azoknál az ipartestületeknél, amelyeknek taglétszáma ötszáz vagy ennél kevesebb, a középiskola négy osztályának sikeres elvégzését írja elő, kiegészítve ezt azzal a követelménnyel, hogy az illetőnek ezenfelül igazolnia kell, hogy ipartestületi, ügyvédi vagy közjegyzői irodában, kereskedelmi és iparkamaránál, valamely hivatalnál, bíróságnál vagy közintézetnél legalább két évet töltött megfelelő munkával és az ipartestületi jegyzői vizsgálatot sikerrel letette. A kétévi gyakorlat és a jegyzői vizsgálat letétele mindenesetre enyhíti az iskolai előképzettség csekélységét.
Természetesen az említett követelményt sem lehet érvényesíteni azokkal szemben, akik az alkotandó törvény kihirdetésekor ipartestületi jegyzői tisztet töltenek be, vagy valamely ipartestületnél hosszabb idő óta főfoglalkozásként irodai munkák végzésére vannak alkalmazva. A szakasz eziránt is megfelelően rendelkezik.
Azoknál az ipartestületeknél, amelyek nincsenek abban a helyzetben, hogy az ipartestületi jegyzői állást önálló megélhetést nyujtó állásként szervezzék, meg kell engedni azt, hogy az irodai teendőket mellékfoglalkozásban alkalmazott személyzettel is végeztethessék. Az ilyen egyének képesítését illetően, sajnos, még a fentebb ismertetett követelményeket sem lehet érvényesíteni.
Az ipartestület vezető tisztviselőjének címe tekintetében nincsen az ipartestületek körében egyöntetűség. Az eredetileg megállapított „ipartestületi jegyző” cím helyett egyes ipartestületek különböző címeket (titkár, vezetőtitkár, igazgató stb.) vezettek be s ezzel nemcsak a címkórságnak nyujtottak teret, hanem meglehetős zavart támasztottak, amely főképpen azért volt hátrányos, mert adott esetben sem a hatóságok, sem a magánfelek nem tudták megállapítani, hogy az ipartestületnek vezetőtisztviselőjéről vagy más tisztviselőről van-e szó.
De ettől eltekintve, az ipartestületek vezetőtisztviselőinek munkaköre, jogállása stb. lényegét tekintve, azonos. Teljesen megtévesztő és megengedhetetlen ily körülmények között az, hogy a vezetőtisztviselőknek ipartestületenként különböző címük legyen, s mellőzhetetlen követelmény, hogy a vezetőtisztviselői állás megjelölése minden ipartestületnél azonos legyen s hogy az alkotandó törvény életbelépése után azok az ipartestületi tisztviselők is a törvényben megállapított címet használják, akiknek ipartestületük előzően más címet adományozott. Ezzel a követelménnyel szemben szerzett jogra sem lehet hivatkozni, mert az egyes ipartestületek által adományozott címek megszüntetése a vezetőtisztviselőnek sem jogállásán, sem illetményein, sem társadalmi súlyán semmit sem változtat.
Ami azt a kérdést illeti, minő cím illesse meg a vezetőtisztviselőt, legmegfelelőbb „az ipartestületi jegyző” cím, mert ez fejezi ki legjobban az állás minőségét. A mellett olyan ez a cím, amelyhez egyéb vonatkozásokban is nemcsak boldogabb időkbe visszanyúló értékes hagyományok, de a megbecsülés attributumai is fűződnek, amely teljesen hozzáillik kézműves iparosságunk józan egyszerűségéhez s amelyet minden vezetőtisztviselő megelégedéssel viselhet.
A többi tisztviselő részére az általa betöltött munkakörnek megfelelő cím megállapítását teszi a szakasz kötelezővé.
A 29. § abból a célból, hogy az arravalóságukat beigazolt ipartestületi tisztviselők mentesíthetők legyenek a rövid időközönként ismétlődő újraválasztás izgalmaitól, olyképpen rendelkezik, hogy a főfoglalkozásban alkalmazott tisztviselőt egyévi próbaszolgálat után az előljárósági tagok kétharmadának hozzájárulása esetén öt évre kell szerződtetni. Ennek az öt évnek elteltével az előljárósági tagok többségének hozzájárulása esetén a tisztviselőt véglegesíteni kell. Az ipartestületi alkalmazottak szolgálati viszonyának szabályozását a szakasz egyébként a közgyűlés által alkotott szolgálati és fegyelmi szabályzatra hagyja, ilyennek hiányában az illető tisztviselőkkel kötött szerződéses megállapodások irányadók, azzal a korlátozással mindazonáltal, hogy a szolgálati és fegyelmi szabályzat nem tartalmazhat az alkalmazottakra kedvezőtlenebb rendelkezéseket azoknál, amelyek az iparban alkalmazott magántisztviselőkre érvényesek.
Az ipartestületeknek szervezetét és a tagoknak az ipartestülethez való viszonyát a törvény korlátain belül az alapszabályokban kell megállapítani. A szakasz tizenkét pontba foglalva sorolja fel azokat a kérdéseket, amelyeket mindenesetre az alapszabályokban kell szabályozni.
A fegyelmet sértő tagokra szabható fegyelmi büntetések nemeit a szakasz harmadik bekezdése állapítja meg. Fegyelmi büntetések lehetnek: pénzbírság, a kapott megbízás visszavonása, a tanácskozási, szavazási és szenvedő választói jog gyakorlásának felfüggesztése.
A pénzbírság legmagasabb összegét húsz pengőben állapítja meg a szakasz negyedik bekezdése. Ebbe a bekezdésbe, előterjesztett külön kérelemre, rendelkezés vétetett fel aziránt is, hogy a pénzbírságokat közigazgatási úton a közadók módjára kell beszedni.
A szakasz ötödik bekezdése kizárja az alapszabályokba olyan rendelkezésnek felvételét, hogy amennyiben a szabályszerűen egybehívott közgyűlésen a tagok nem jelennének meg határozatképes számban, újabb közgyűlés egybehívását mellőzni lehet és meghatározott várakozási idő után a megjelent tagok a közgyűlés napirendjén szereplő ügyeket még aznap végig tárgyalhatják és azok tekintetében határozatot hozhatnak.
Az alapszabályoknak és azok módosításának jóváhagyását a szakasz, az eljárás egyszerűsítését szem előtt tartva, az ipartestület felügyeleti hatóságának hatáskörébe utalja. Azokban az esetekben, amelyekben a felügyelő hatóságnak aggályai vannak az alapszabályok jóváhagyása ellen s azokat, illetőleg azok módosítását nem találja jóváhagyhatóknak, a felügyelőhatóság a kereskedelemügyi miniszter döntését köteles kikérni. A kereskedelemügyi miniszter felhatalmazást kap arra, hogy ilyenkor szükség esetén megállapíthassa azokat a változásokat is, amelyeket az alapszabályokon, illetőleg a kívánt módosítások szövegén vagy a jóváhagyási záradékba felvétel útján, vagy más módon foganatosítani kell.
Lehetett volna e helyett más megoldást is választani, melynek értelmében ilyen esetekben a felügyelő hatóságot cassatorius jog és az a jog illetné meg, hogy az alapszabályok szövegén megfelelő módosításokat kívánhasson, s csak ha az ipartestület a módosításokat záros határidő alatt keresztül nem vinné, kellene az ügyet a kereskedelemügyi miniszter elé terjeszteni, aki végérvényesen és az ipartestületet kötelezően határozna. Ez a megoldás is eredményre vezetne, de annál lényegesen bonyolultabb úton, amelyet a törvényjavaslat választott.
A szakasz a közgyűlési határozatok közül a jelentékenyebbekre előírja, hogy azokat megerősítés végett az ipartestület felügyelő hatósága elé kell terjeszteni. A tisztviselői és altiszti állások rendszeresítése, a tagok érdekeit szolgáló intézmények létesítésének és fenntartásának elhatározása, a költségvetésnek és zárszámadásnak, a tagsági díj kulcsának megállapítása stb. mind olyan messzire kiható jelentőségű kérdések, hogy ezek tekintetében bizonyos ellenőrzés gyakorlása szükséges s azért meg kell kívánni azt, hogy megerősítés végett a felügyelő hatóság elé terjesztessenek.
A szakasz második és harmadik bekezdése szabályozza az igénybevehető jogorvoslatokat a közgyűlésen hozott határozatok, valamint a foganatosított választások ellen.
A szakasz negyedik és ötödik bekezdésében foglalt rendelkezések az ipartestületi igazgatás érdekeit szolgálják.
A szakasz az ipartestületek felett a felügyelet gyakorlását szabályozza. Felmerült az a javaslat, hogy a felügyelet gyakorlása az ország egész területén a másodfokú iparhatóságokra bízassék. Ez a javaslat azonban nem vehető figyelembe, mert ily megbízás a másodfokú iparhatóságok túlnagy megterhelésére vezetne s a felügyelet közvetlenségének rovására lenne. A székesfőváros területén ellenben, miután a különböző szakmabeli ipartestületek működése a székesfőváros egész területére kiterjed, az eljárás egyöntetűsége érdekében kívánatos és nehézség nélkül megvalósítható a felügyeletnek a polgármester által gyakorlása.
Az egyik érdekképviseleti testület kifogást emelt a miatt, hogy a felügyeletet maga az elsőfokú iparhatóság gyakorolja s ebben lényeges megszorítást lát az 1884. évi ipartörvénnyel szemben, amelynek 139. § értelmében az ellenőrzést az iparhatósági biztos gyakorolja, úgyhogy oly intézkedés felett, amelyet a biztos nem ellenzett, az iparhatóság további felügyeletet nem gyakorol. Egyes ipartestületek a szakasz ellen azt az észrevételt tették, hogy túlmessze megy a felügyelő hatóság jogkörének megállapításában s különösen azt kifogásolták, hogy a szakasz harmadik bekezdése szerint a felügyelő hatóság az ipartestület közegeit fel is függesztheti, ha állásukban való meghagyásuk közszempontból aggályos lenne.
Ami az első kifogást illeti, sem elvi, sem gyakorlati szempontokból nem lehet helyeselni olyan megoldást, amely szerint az iparhatóság csak az iparhatósági biztos útján, tehát csak közvetve gyakorolhatja a felügyeletet, mert a felügyeletnek ilyen módon való gyakorlása esetén a felügyelő hatóságot nem lehet felelőssé tenni az ipartestületi igazgatás rendes menetéért s az az esetek egy részében nem is teheti meg a jelentkező rendellenességek megszüntetése érdekében szükséges intézkedéseket. Múlhatatlanul szükséges, hogy a felügyelő hatóság közvetlenül is ellenőrizze az ipartestület közegeinek működését és saját megállapításai alapján rendelkezzék. Az iparhatósági biztos, aki maga is a felügyelő hatóságnak ellenőrző szerve, az ipartestületi igazgatás állandó figyelemmel kísérése és a hozott határozatok megvizsgálása által van a felügyelő hatóságnak segítségére, de tevékenységével a felügyelő hatóság közvetlen ellenőrzését feleslegessé nem teszi.
A másik kifogást illetően nem lehet vitatni annak a rendelkezésnek az indokoltságát, amely lehetővé teszi azt, hogy azokban a súlyos esetekben, amikor az ipartestület valamelyik közege olyan viselkedést tanusít, hogy állásában való meghagyása közszempontból aggályos lenne, az illetőt a felügyelőhatóság a szabályszerű eljárás befejezéséig tisztségétől felfüggeszthesse. Az ipartestület és az iparosság érdekei egyenesen megkívánják, hogy ilyen esetekben a felügyelőhatóság közbeléphessen.
A felügyelő hatóságnak múlhatatlanul kötelességévé kell tenni, hogy az ipartestület ügy- és vagyonkezelését évenként legalább egyszer megvizsgálja. Másfelől fel kell hatalmazni a felügyelő hatóságot, hogy az ipartestület önkormányzati szerveinek egybehívását bármikor elrendelhesse s amennyiben az ipartestület közegei ennek a rendelkezésnek eleget nem tennének, az önkormányzati szerveket maga is összehívhassa, tanácskozásaikon pedig bármikor résztvehessen.
Azokban a súlyos esetekben, amelyekben a felügyelő hatóság megállapítja, hogy az önkormányzati szervek törvényellenesen vagy az ipartestület érdekeit veszélyeztető módon járnak el, az intézkedési jogot a szakasz közvetlenül a kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe utalja.
A szakasz az iparhatósági biztos jogállását és feladatkörét szabályozza, amely a 32. §-hoz fűzött indokolás kapcsán részben már megvilágítást nyert.
Nagy súly van azon, hogy iparhatósági biztosul csak olyan egyének rendeltessenek ki, akik széles látókörrel rendelkeznek, az ipari életet ismerik és köztiszteletnek örvendenek, mert csak ilyenektől lehet várni, hogy tisztüknek sikerrel fognak megfelelni. A megbízatás természete hozza magával, hogy annak bármikor visszavonhatónak kell lennie.
Az iparhatósági biztosok díját Budapesten a multban a tanács szabta meg, vidéken az ipartestületek állapították meg. Számos vidéki ipartestületnél az iparhatósági biztosok eddig semminő díjat sem kaptak.
Az iparhatósági biztosi teendőknek díjtalan ellátását, azoktól az ipartestületektől eltekintve, amelyek kis taglétszámuknál és ügyvitelük egyszerűségénél fogva alig adnak az iparhatósági biztosnak munkát, nem lehet kívánni.
Azt a gyakorlatot, hogy az iparhatósági biztosok tiszteletdíját az ipartestületek állapítják meg, nem lehet fenntartani, mert nem helyes az, hogy az ellenőrzésre hivatott biztosnak tiszteletdíját az a testület állapítja meg, amelynek ellenőrzésére hivatott a biztos. Viszont Budapesten, ahol a felügyelő hatóság állapítja meg a biztosok tiszteletdíját, egyes ipartestületek a miatt panaszkodnak, hogy ez a tiszteletdíj túlmagasan van megállapítva és nem áll arányban az iparhatósági biztosok által végzett munkával. Ezt természetesen szintén kifogásolni kell, mert az iparhatósági biztos csak olyan tiszteletdíjra támaszthat igényt, amely munkájával arányban van.
Mindezek figyelembevételével, a törvényjavaslat a tiszteletdíj kérdését olyképpen szabályozza, hogy az iparhatósági biztos csupán az időmulasztásból vagy keresete elmulasztásából származó kárának és indokolt készkiadásainak megtérítését kívánhatja s hogy ezeket az összegeket a felügyelőhatóság állapítja ugyan meg, de csupán azok között a szerény keretek között, amelyeket a kereskedelemügyi miniszter rendelettel szab meg. Ilyen módon el lesz kerülhető az, hogy az ipartestületek ezen a címen indokolatlan terheket viseljenek.
A szakasz negyedik bekezdése egyszerű adminisztratív jogszabályt tartalmaz. Ötödik bekezdése módot nyujt arra, hogy az iparhatósági biztos az ipartestületi önkormányzati szerveknek olyan határozatai, illetőleg rendelkezései ellen, amelyek törvénybe ütköznek, kifogást emelhessen, azzal a hatállyal, hogy azok a kifogásnak a felügyelő hatóság részéről történő jogerős elbírálásáig végre nem hajthatók. A kifogásemelés joga tehát eleve szűk térre van korlátozva s halasztó hatálya is korlátozott.
A 34. szakasz első bekezdésében foglalt rendelkezések a 10. § második bekezdésével kapcsolatosan nyertek megokolást.
A szakasz második bekezdése jogot ad a felügyelő hatóságnak arra, hogy az ipartestület bármely szervének olyan határozatát vagy intézkedését, amely a hatályban levő törvényi vagy rendeleti rendelkezésekkel ellenkezik, nemcsak fellebbezés esetében, hanem hivatalból megsemmisíthesse és az ipartestületet illető szervét újabb határozatnak záros határidőn belül leendő hozatalára utasíthassa.
Erre a rendelkezésre az az észrevétel merült fel, hogy a hivatalból is gyakorolható megsemmisítési jog túlzás. Ez az észrevétel azonban nem helytálló, mert a szakasz ezt a jogot kifejezetten csak olyan határozatok és intézkedések tekintetében állapítja meg, amelyek hatályban lévő törvényi vagy rendeleti rendelkezésekkel ellenkeznek, az ilyen határozatokat és intézkedéseket illetően pedig a közrend érdekében múlhatatlanul biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy azokat a felügyelőhatóság ne csak fellebbezés esetén, hanem akkor is megsemmisíthesse, ha azokról hivatalból nyer tudomást.
A felügyelő hatóságnak ez a joga egyébként azért sem lehet aggályos, mert határozata ellen fellebbezésnek van helye a kereskedelemügyi miniszterhez.
Felmerül ezzel kapcsolatosan az a kérdés, mi történjék akkor, ha az ipartestület a meghagyásnak a kitűzött határidő alatt eleget nem tesz, akár azért, mert például a kívánt intézkedésre nem tud többséget kapni, akár más okokból. Ilyen esetekben a felügyelő hatóságnak, illetőleg a kereskedelemügyi miniszternek a 32. § alapján kell a célravezető rendelkezéseket megtennie.
A szakasz harmadik és negyedik bekezdése a felügyeleti hatáskörből kifolyóan hozott határozatok és tett intézkedések ellen igénybevehető fellebbezési jogot s a fellebbezés halasztó hatályát szabályozza. Az általánosan elfogadott jogelvnek megfelelő szabályként állapítja meg a szakasz, hogy a fellebbezésnek, amennyiben a felügyelő hatóság súlyos hátrány elkerülése érdekében határozatának vagy intézkedésének azonnali végrehajtását el nem rendeli, halasztó hatálya van.
A 35. szakasz azokra az esetekre nézve szabályozza a célszerűség követelményeinek érvényesítésével a jogorvoslat kérdését, amelyekben valamely ipartestület működésének területe két vagy több iparhatóság hatásköre alá tartozó községek területére terjed ki.
A kényszertársulás elvéből folyik, hogy az ipartestület közgyűlése az ipartestület feloszlását nem mondhatja ki. Viszont kézenfekvő, hogy az olyan ipartestületet, amely önmagáról megállapítja, hogy a reábízott feladatokat ellátni nem tudja, nem lehet arra kényszeríteni, hogy ennek ellenére továbbműködjék, hanem lehetővé kell tenni, hogy feloszlatását kérhesse s a kérelemnek, amennyiben megokoltnak bizonyul, helyt kell adni. De ezenfelül módot kell nyujtani arra is, hogy azokban az esetekben, amelyekben hivatalból nyer megállapítást, hogy valamely ipartestület kötelességeinek megfelelni nem tud, a kereskedelemügyi miniszter az ilyen ipartestületet kérelme nélkül is feloszlathassa. Az ipartestület feloszlatásával kapcsolatosan tagjait természetesen más ipartestületbe, esetleg több ipartestületbe kell beutalni. Az ilyen beutalás előtt a törvényjavaslat az érdekelt ipartestületeknek és az illető kereskedelmi és iparkamarának, valamint az ipartestületek országos központjának meghallgatását írja elő, de a beutalást nem teszi az érdekelt ipartestületek hozzájárulásától függővé, mert ebben az esetben a hozzájárulás megtagadása esetében a beutalás lehetetlenné válnék. A beutalás tehát az érdekelt ipartestületek ellenzése esetében is helyt nyerhet.
A feloszlatott ipartestületnek fel kell számolnia s kötelezettségeit teljesítenie kell. Az ezután fennmaradó vagyon hovafordítása iránti rendelkezést a szakasz a kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe utalja.
Annak a kérdésnek vizsgálatánál, hogy a kézműves iparosságunk részére kényszerítő jogszabály alapján megteremteni kívánt országos szervet hogyan építsük fel, nyilvánvaló, hogy ez az országos szerv csak az ipartestületekre alapítható. Az ipartestületeknek kell azt a szilárd alapot nyujtaniok, amelyen az országos szerv létesülhet.
A létesítendő szerv elnevezésének kérdésében sikerült a régebben fennállott nézeteltéréseket megszüntetni.
Az országos szerv feladatkörét illetően mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az országos szervnek életrehívásával nem szabad megbolygatni hatóságainknak, hivatalainknak, közintézeteinknek hatáskörét, illetőleg feladatkörét. De nem szabad megbolygatni maguknak az ipartestületeknek feladatkörét sem és lehetőleg kímélni kell a szakmai érdekek szolgálatára létesített országos szabad szervezetek (érdekképviseleti testületek) tevékenységi körét is. Ez a követelmény egészen nyilvánvaló. A legnagyobb zavarokra vezetne, ha a létesítendő országos szerv oly teendőket akarna végezni, amelyeket hatóságainknak kell végezniök s amelyeknek végzését közigazgatási jogrendszerünk teljes megbolygatása nélkül lehetetlen lenne egy érdekképviseleti testületre bízni. Az ipartestületek működési területének megállapítása, megváltoztatása stb. szigorúan vett hatósági feladat, amelynek előkészítését teljes felelősség mellett a hatóságoknak kell végezniök. De az országos szervet azzal a jogkörrel sem lehet felruházni, hogy az ipartestületek működését ellenőrizzék, az ipartestületeket utasításokkal láthassák el, mert ez a felügyeleti hatóságok teendője.
Teljesen elhibázott volna a létesítendő országos szerv feladatkörébe utalni például statisztikai felvételek foganatosítását, amikor erre a munkára hatalmasan kiépített intézetünk van, a m. kir. központi statisztikai hivatal, amelynek felkészültségével, szakszerűségével a felállítandó országos szerv természetesen egyáltalán nem versenyezhetne.
Célttévesztett lenne a munkaközvetítésnek vagy valamely ágának az országos szerv feladatkörébe utalása, miután a munkaközvetítést a hatósági munkaközvetítő intézeteink meglévő és még fejlesztendő hálózata látja el.
Téves lenne az ipari egészségvédelem és munkafelügyelet terén szerepet biztosítani az országos szervnek, mivel ezt a feladatot iparfelügyelői karunk látja el.
De arról sem lehet szó, hogy olyan feladatokat, amelyeket helyileg kell ellátni s amelyek az ipartestületek feladatkörébe vannak utalva, az ipartestületek helyett az országos szerv lásson el. Ellenkezőleg mindama feladatok tekintetében, amelyek az ipartestületek munkakörébe vannak utalva, csak az lehet az országos szervnek a szerepe s ez egymaga is igen széles munkateret jelent, hogy az ipartestületeket feladataik ellátásában támogassa. Például a törvényjavaslat 7. §-a az ipartestületek feladatává teszi egyebek között az ipartestületi tagok és alkalmazottaik szakmabeli és általános továbbképzésének az előmozdítását. Ebbe a feladatkörbe vág kétségkívül minden intézkedés, amely a tanoncok szakképzésének s a segédek továbbképzésének előmozdítását célozza. Az is nyilvánvaló, hogy mindezek az intézkedések legcélszerűbben az ipartestületeken belül oldhatók meg. Igen ferde helyzet állana tehát elő akkor, ha ezeket az intézkedéseket az ipartestületektől függetlenül, illetőleg azok helyett az országos szerv kívánná ellátni.
A felhozott tárgyi szempontokon felül nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a kérdés pénzügyi oldalát sem. Az országos szerv közpénzekből fog fenntartani, amelyek bizonyos szerény kereteket nem fognak meghaladni s amelyekkel a legtakarékosabban kell bánni. A takarékosságnak pedig elemi követelménye, hogy olyan feladatokat, amelyeknek ellátására megfelelő, esetleg csekély áldozattal fejleszthető szerveink vannak, ne bízzuk olyan szervre, amelynek erre a feladatra előbb nagy költségek árán be kellene rendezkednie.
Van a kérdéseknek egy csoportja, amelybe azok a különböző gazdasági, műszaki stb. problémák tartoznak, amelyek már tanulmányozás, előkészítés alatt állanak s amelyekkel az állam a maga szakértőit, kísérleti telepeit stb. már foglalkoztatja. Nyilvánvaló, hogy ezek tekintetében is teljesen elhibázott lenne, ha párhuzamosan az állam tevékenységével az országos szerv is foglalkozni akarna ilyen kérdésekkel.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy vannak kérdések, amelyeknek a legközelebbi jövőben törvényi szabályozása van tervbe véve s amelyeket, nehogy ezzel a törvényi szabályozásnak elébe vágjunk, nem kívánatos az országos szerv feladatkörébe utalni. Ilyen kérdés például a gazdasági célú kiállítások ügye, amelynek törvényi szabályozása során kell majd megállapítani azt, hogy az országos szerv minő keretek között foglalkozhatik ipari kiállítások rendezésével.
Önként értetődő követelmény az is, hogy az országos szervnek lehetőleg kímélnie kell azt a tevékenységi kört, amelyet bizonyos szakmai érdekek szolgálatára létesített országos jellegű érdekképviseleti testületek maguk elé tűztek, mert az ilyen tevékenységi körnek érintése súlyos egyenetlenséget eredményezne, az országos szervnek pedig ezt mindenképpen el kell kerülnie.
A törvényjavaslat az országos szerv feladatainak megállapításánál mindezekre a szempontokra figyelemmel volt, s mind e mellett olyan széles tevékenységi kört jelöl ki, hogy annak komoly ellátása nagy munkát fog igényelni és messzemenő fejlődési lehetőségeket érhet el. A kijelölt feladatok mindegyike nagy elmélyedést, sokoldalú tanulmányt, a gazdasági élet alapos ismeretét, az iparossággal való állandó szoros érintkezést, rátermettséget, gyakorlati érzéket, széles tapasztalatokat és gazdag tudást igényel. Csak ezekkel a követelményekkel felvértezve foghat az országos szerv feladatainak olyan ellátásához, aminőt el lehet és el kell várni attól a szervtől, amely mögött az ország kézműves iparossága sorakozik. Nem az ad az országos szervnek súlyt, hogy hány pontban vannak feladatai felsorolva. Nem a feladatok beláthatatlan sorára, hanem arra kell törekedni, hogy olyan feladatok jelöltessenek ki, amelyeknek betöltésére alkalmas az országos szerv, amelyeknek ellátásához közérdekek fűződnek s amelyeket nem látnak el más szervek.
Amint a 37. §-nál említést nyert, az országos szerv felépítésénél csak az ipartestületek szolgálhatnak alapul. Ennek megfelelően a szakasz egyfelől kifejezésre juttatja, hogy az országos szervnek minden ipartestület kötelezett tagja s mindaddig tagja marad, amíg működése meg nem szűnik, másfelől azonban azt is kimondja, hogy az országos szervnek az ipartestületeken kívül sem más szervezetek, sem magánfelek tagjai nem lehetnek.
Már az általános indokolás utal arra, hogy a központi szerv fenntartásának terheit nem lehet az iparosságra hárítani. Ezért választotta a törvényjavaslat azt a megoldást, hogy az országos szerv fenntartásának költségeihez az állam évi ötvenezer pengővel, a kereskedelmi és iparkamarák együtt évi huszonötezer pengővel járulnak hozzá, legalább évi huszonötezer pengővel pedig az ipartestületeknek kell a központ költségeihez tagsági díjak címén hozzájárulniok.
A tagsági díjak tekintetében azt a követelményt kell érvényesíteni, hogy mindegyik ipartestület teherbíró képességéhez mért tagsági díjat fizessen. E végből a törvényjavaslat olyképpen rendelkezik, hogy az ipartestületeket előző évi bevételeik alapján fokozatosan emelkedő alapdíjjal négy csoportba kell sorolni. Az alapdíj egy-egy csoporton belül azonos és mindegyik ipartestület a saját csoportjára megállapított alapdíjnak annyiszorosát fizeti tagsági díjképpen, ahány tagja volt az előző év végén. A négy csoportnak és az alapdíjaknak helyes megállapítása és az ipartestületek igazságos besorozása által a kitűzött cél kétségkívül elérhető.
A tagsági díj kulcsát évről-évre az országos szerv közgyűlése állapítja meg, de azt csak a kereskedelemügyi miniszter jóváhagyása után lehet érvényesíteni.
Rendelkezni kellett aziránt is, hogy a tagsági díjak biztosítására, behajtására és elévülésére a közadók kezelésére vonatkozó törvényi rendelkezések irányadók.
A 40. § az országos szerv önkormányzati szerveit sorolja fel, ezek: a közgyűlés, a választmány, az elnök, a két alelnök és a meghatározott célra létesített bizottságok.
A 41. § az országos szerv közgyűlésének összeállítását és a közgyűlési kiküldöttek választásának módját szabályozza, azt a célt tartva szem előtt, hogy a közgyűlés ne álljon túlsok tagból s hogy a közgyűlési kiküldöttek választásának módja lehetőleg egyszerű legyen.
A 42. és 43. §-ok a közgyűlés egybehívását és megtartását szabályozzák. A kereskedelmi és iparkamarák részére a 42. § azt a jogot biztosítja, hogy egy-egy kézműves tagjukkal vagy tisztviselőjükkel képviseltethetik magukat a közgyűlésen. Képviselőiknek a közgyűlésen csupán tanácskozási joguk van.
A közgyűlési kiküldöttek útiköltségeiknek megtérítésére és napidíjakra tarthatnak igényt.
A 45. § szerint a választmány tizenhat tagból, mégpedig egy elnökből, két alelnökből és tizenhárom választmányi tagból áll. Az elnököt, a két alelnököt és hat választmányi tagot az országos szerv közgyűlése választja, hét választmányi tagot a hét kereskedelmi és iparkamara ipari osztálya küld ki. A közgyűlés által választandó hat választmányi tagból kettőt a székesfővárosban, kettőt a törvényhatósági joggal felruházott, valamint a megyei városokban, kettőt a községekben székelő ipartestületek tagjai sorából kell választani. Ily módon biztosítva van az, hogy a választmányban iparosságunk minden kategóriája megfelelően képviselve legyen.
Ezzel a szakasszal kapcsolatosan igen határozottan nyilvánult meg kézműves iparosságunk részéről az a kívánság, hogy abban kifejezést nyerjen, hogy az országos szerv elnökévé és választmányi tagjává csak olyan egyének választhatók, akiknek valamely ipartestületben cselekvő és szenvedő választójoguk van. Ezzel a rendelkezéssel akarja az érdekeltség biztosítani azt, hogy az országos szerv vezetése iparosok kezébe legyen letéve. Iparosságunk kétségkívül megtalálja a maga körében azokat a férfiakat, akik országos szervének vezetésére alkalmasak s ezért a kívánalom teljesítése elől nem lehet kitérni.
A 48. szakasz az országos szerv elnökét, illetőleg alelnökeit teszi az országos szerv egész ügyvitelének vezetőjévé, azzal a megokolt várakozással, hogy azok a kiváló tulajdonságok, amelyek révén iparosaink kartársaik bizalmából erre a kimagasló polcra emelkedhetnek, a legteljesebb biztosítékot fogják szolgáltatni abban a tekintetben, hogy az országos szerv az iparosság javát fogja szolgálni.
A 49. szakasz felhatalmazza a közgyűlést, hogy az elnök, az alelnökök és a választmányi tagok mindegyike részére időmulasztás címén térítést állapíthasson meg. Ezenfelül útiköltségeik megtérítését is biztosítja. A térítésnek és az útiköltségnek mérvét a kereskedelemügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg rendelettel állapítja meg.
Az 50. szakasz az országos szervre bízza, hogy az irodai teendők ellátására anyagi erejének és az elvégzendő munka terjedelmének figyelembevételével megfelelő személyzetet alkalmazzon.
Az országos szerv vezető tisztviselőjének címét kívánatos magában a törvényben megállapítani, mert csak így lehet biztosítani azt, hogy a címzés állandó és megfelelő legyen. Múlhatatlanul szükségesnek mutatkozott a tisztviselők illetményeinek szabályozása is, legalább a felső határ megállapításával.
Az 51. szakasz megállapítja, hogy mi iránt kell az országos szerv alapszabályainak rendelkezniök. Az alapszabályokat és azoknak minden módosítását jóváhagyás végett a kereskedelemügyi miniszter elé kell terjeszteni. A szakasz felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy az alapszabályokon és azok módosításán a szükségeseknek talált változtatásokat a jóváhagyási záradékba való felvétel által közvetlenül is foganatosíthassa. Ez a felhatalmazás azért szükséges, mert amennyiben a kereskedelemügyi miniszter a szükségeseknek látott változtatásokat maga nem foganatosíthatná, hanem azok keresztülvezetésére az országos szervet lenne kénytelen felhívni, amelynek viszont állásfoglalás végett a közgyűlést kellene újból összehívnia, ez jelentékeny költséget okozna és nagyon elhúzná az alapszabályok jóváhagyását, érdemben pedig nem változtatna semmit azon, hogy a kereskedelemügyi miniszter által szükségeseknek látott változtatásokat végeredményben foganatosítani kellene.
Az 52. szakasz megjelöli azokat a közgyűlési határozatokat és azokat a szabályzatokat, amelyeket megerősítés, illetőleg jóváhagyás végett a kereskedelemügyi miniszterhez kell terjeszteni és szabályozza a közgyűlési határozatok ellen irányuló fellebbezési jogot.
Az 53. szakasz juttatja kifejezésre, hogy az országos szerv és a kereskedelmi és iparkamarák között az utóbbiak hatáskörének érintése nélkül együttműködést kell biztosítani. Ennek az együttműködésnek módozatait a kereskedelemügyi miniszter állapítja meg.
A szakasz kifejezésre juttatja azt az egyébként önként értetődő követelményt, hogy az országos szerv és a kereskedelmi és iparkamarák egymás megkereséseit érdemben elintézni kötelesek.
A kereskedelmi és iparkamarák az iparossággal való érintkezés közvetlenebbé tétele érdekében kerületeikben ipartestületi értekezletek tartását vezették be. Ezeknek az értekezleteknek megtartása igen előnyösnek bizonyult, mind a kamarák szempontjából, amelyek ily módon a legközvetlenebbül tájékozódhatnak az iparosság körében felmerülő kívánalmakról, mind az ipartestületek szempontjából, amelyek a kamaráktól ilyen módon minden felmerülő kérdésben közvetlen felvilágosítást, tanácsot és irányítást kaphatnak. Ezeknek az ipartestületi értekezleteknek fenntartása az országos szerv megalakítása után is kívánatos s ezt a szakasz külön kifejezésre juttatja.
A kamarák és az országos szerv közötti kapcsolat érdekében a szakasz kötelezi a kereskedelmi és iparkamarákat, hogy évi jelentéseiket és közgyűlési jegyzőkönyveiket az országos szervnek küldjék meg.
Az 54. és 55. szakaszok a központ felügyeletének kérdését a kereskedelmi és iparkamarákra vonatkozó rendelkezések analógiájára szabályozzák.
Az 56. szakasz rendelkezései az országos szervet a politikai mozgalmaktól teljesen távol kívánják tartani.
Az 57. szakasz a meglévő ipartestületeknek alapszabályaik és szabályzataik helyett az alkotandó törvény rendelkezéseinek megfelelő új alapszabályok, illetőleg szabályzatok alkotására egyévi határidőt állapít meg.
Az új ipartestületek megalakításánál, továbbá a meglévő ipartestületek átszervezésénél és feloszlatásánál követendő eljárásnak egyöntetűnek kell lennie. Ebből a célból az eljárást szabályozni kell. Erre a szakasz a kereskedelemügyi minisztert hatalmazza fel.
Az 58. § az 1884. évi ipartörvénynek azokat a szakaszait sorolja fel, amelyek az alkotandó törvény életbelépésével hatályon kívül helyeztetnek.
Az 1884:XVII. tc. alapján az ipartestületekre vonatkozóan több miniszteri rendelet adatott ki, amelyek több részletkérdést szabályoznak részben olyan keretek között, amelyek az alkotandó törvény rendelkezéseivel nincsenek ellentétben. Ezeket a rendelkezéseket ebben a keretben az átmenet megkönnyítése érdekében kívánatos mindaddig fenntartani, amíg eltérő újabb rendelkezés következtében hatályukat nem vesztik. Az 59. § eziránt minden félreértés kizárása érdekében megfelelően rendelkezik.
A törvényjavaslat az alkotandó törvény életbelépésének napját nem állapítja meg, mert az csak a végrehajtására vonatkozó rendeletek előkészítése után léphet hatályba. Az ezeknek a rendeleteknek elkészítéséhez szükséges időt pedig nem lehet előre megállapítani. A szakasz ennélfogva a kereskedelemügyi miniszter feladatává teszi, hogy a törvény életbelépésének napját megállapítsa.
