(M. i.) 1. A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. törvénycikk = Btk.) a Különös Rész XXXV. fejezetében a csalárd és vétkes bukás cím alatt foglalja össze a hitelezőket károsító bűncselekményeknek legjelentékenyebb csoportját.
A csalárd bukás bűntettét az 1878:V. tc. (Btk.) 414. §-a következően határozza meg:
A csalárd bukás bűntettét követi el a vagyonbukott, ki azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa:
1. vagyonához tartozó értéktárgyat elrejt, félretesz, értéken alul elidegenít, elajándékoz vagy őt cselekvőleg illető követelést elenged, eltitkol, vagy valótlan követelést kifizet;
2. oly adósságot vagy kötelezettséget valónak ismer el, mely egészben vagy részben valótlan;
3. egy vagy több hitelezőjét kielégíti, zálog- vagy megtartási jognak engedélyezése vagy vagyona valamely részének átengedése által kedvezményben részesíti;
4. kereskedelmi könyveket, ha a törvény azok vezetésére kötelezte, nem vezetett; vagy azokat megsemmisítette, elrejtette, hamisan vezette, vagy akkép változtatta meg, hogy azokból cselekvő és szenvedő állapota vagy üzletének folyama ki nem deríthető.
A Btk. rendszerében a vétkes bukás vétségét leginkább az különbözteti meg a csalárd bukás bűntettétől, hogy az előbb említett bűncselekmények nem fogalmi eleme a hitelezők megkárosításának a célzata. A Btk. 416. §-a szerint a vétkes bukás vétségét követi el azon vagyonbukott, aki:
1. fizetési képtelenségbe pazarlása, gondatlan üzletvezetése, tőzsdejáték vagy olyan merész üzletek által jutott, melyek rendes üzletköréhez nem tartoznak;
2. a 414. § 4. pontjában megjelölt valamelyik cselekményt nem azon célból követte el, hogy ezáltal hitelezőit megkárosítsa;
3. kereskedelmi könyvek vezetésére kötelezve, cselekvő és szenvedő vagyoni állapotáról évenkint rendes mérleget nem készít;
4. miután fizetési képtelenségét tudta, vagy tudnia kellett, új adósságokat csinált, vagy a csődkérvény beadásának elmulasztása által alkalmat szolgáltatott arra, hogy vagyonára egy vagy több hitelezője zálog- vagy megtartási jogot nyerjen.
Úgy a csalárd, mint vétkes bukás tettese csak a vagyonbukott lehet. Ezt a rendelkezést a Btk. 417. §-a úgy egészíti ki, hogyha valamely kereskedelmi társaság vagy egylet vagyona ellen nyittatik csőd: a 414. §-ban meghatározott bűntett vagy a 416. §-ban meghatározott vétség esetében a bűnösség az üzlet vezetésével megbízott azon személyeket terhelik, kik a büntetendő cselekményt elkövették.
A Btk. 415. §-a szerint a csalárd bukás bűntette öt évig terjedhető fegyházzal, ha azonban az okozott kár négyezer pengőt (1928:X. tc. 1. §) túl nem halad: három évig terjedhető börtönnel büntetendő. A szabadságvesztésbüntetésen felül a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is megállapítandó. A vétkes bukás vétségének büntetését pedig a Btk. 416. §-a két évig terjedhető fogházban, valamint hivatalvesztésben állapítja meg.
2. A csalárd bukás bűntettének és a vétkes bukás vétségének közös tárgyi előfeltétele, hogy a vagyonbukottal szemben bírói határozat csődöt nyisson. Csődnyitó végzés hiányában a károsító cselekményt kísérletként sem lehet büntetni. Ezt a hiányt törvényhozásunk úgy igyekezett pótolni, hogy egyes eseteket, amelyekben a bekövetkezett fizetésképtelenség ellenére a csődnyitás bizonyos meghatározott okokból elmaradt, a csalással egyenlően büntetendő cselekményekké nyilvánított.
Így már a Btk. tárgyalása alkalmával, az igazságügyi bizottság beillesztette a Különös Résznek a csalásról szóló XXXI. fejezetébe a 387. §-t, amely szerint azon adós, aki fizetésképtelenségbe jutván, azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, a 414. §-ban meghatározott cselekmények valamelyikét követi el, ha ellene a csőd akár azért, mert csak egy hitelezője van, akár azért, mert vagyona a csőd költségeinek fedezésére elégtelen, ki sem mondatott: az okozott kár összegéhez képest a 383. § szerint büntetendő. A Btk. 383. §-a a csalás büntetéséről rendelkezik, ehhez képest a csalás vétsége egy évig terjedhető fogházzal, a csalás bűntette pedig öt évig terjedhető börtönnel, ha azonban az okozott kár értéke négyezer pengőt (1928:X. tc. = II. Bn. 1. §) felülhalad: úgyszintén a 381. § 3. pontjában (visszaesés) és a 382. §-ban (saját biztosított vagyonnak megsemmisítése vagy megrongálása) meghatározott esetekben öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. A Btk. 388. §-a szerint csalás miatt a szabadságvesztésbüntetéssel a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is megállapítandó.
A Btk. 387. §-ába foglalt rendelkezést újabb törvényhozásunk, az abban említett két eseten felül, a csődnyitás elmaradásának több más esetére is kiterjesztette. Így a csődönkívüli kényszeregyességről és a csődtörvény egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1916:V. tc. 1. §-a felhatalmazást adott a csődeljárást pótló kényszeregyességi eljárásnak rendelettel szabályozására. Ennek következményeként az idézett tc. 4. a) §-ában kimondta, hogy az az adós, aki fizetésképtelenségének beállása, vagy ha kereskedő, fizetéseinek megszüntetése után hitelezőinek megkárosítása céljából az 1878:V. tc. (Btk.) 414. §-ában említett cselekmények valamelyikét követi el, ha a csődönkívüli kényszeregyességi eljárást az egyesség jóváhagyásával jogerősen befejezték, az okozott kár összegéhez képest az idézett törvénycikk 383. §-ában foglalt rendelkezések szerint büntetendő.
A Pénzintézeti Központról szóló 1916:XIV. törvénycikk helyébe lépett 1920:XXXVII. törvénycikknek 12. §-a szerint, ha fenn is forognak a csődnyitás feltételei, pénzintézet ellen sem a hitelezőnek, sem az adósnak kérelmére nem nyitható csőd, ha a Pénzintézeti Központ a felszámolásnak intézésére vállalkozik. Ennek következtében az idézett § 3. bekezdése a Btk. 387. §-ához és az 1916:V. tc. 4. §-ához hasonló módon rendelkezik arra az esetre, ha a csődöt a pénzintézet ellen az említett okból nem nyitották meg.
Végül a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről és egyes közhiteli kérdések rendezéséről szóló 1923:VIII. tc. 8. §-a a csődeljárás kizárásával a biztosító magánvállalatok állami felügyelőhatóságának azt a jogot adta meg, hogyha a vállalat válságos helyzetbe jut, vagy fizetéseit megszüntette, vagy ha a vállalat üzletvitelének, illetőleg vagyoni helyzetének megvizsgálásából kitűnik, hogy fizetési kötelezettségeinek nem lesz képes eleget tenni, a vállalatnak az életbiztosítási üzletben fennálló, folyó biztosításokból eredő kötelezettségeit leszállíthassa vagy pedig a felszámolást elrendelhesse. Ennek megfelelően a 10. § úgy rendelkezik, hogy aki a biztosítóvállalat fizetéseinek megszüntetése vagy válságos helyzetének beállta után a vállalat hitelezőinek megkárosítása céljából a Btk. 414. §-ában meghatározott cselekmények valamelyikét követi el, ha a csődöt a 8. § 2. bekezdésében említett okból nem mondták ki, az okozott kár összegéhez képest a Btk. 383. §-ában foglalt rendelkezések szerint büntetendő.
3. A csődeljárás, illetőleg a kényszeregyességi eljárás sikerének biztosítását célozzák a fentebb említett 1916:V. törvénycikknek többi büntető rendelkezései is.
E törvény 2. §-a a hitelező megvesztegetését bünteti a következőkben: aki abból a célból, hogy a hitelező a csődeljárás vagy a csődönkívüli kényszeregyességi eljárás során a hitelezők valamely határozatának hozatalához szavazatával hozzájáruljon, vagy hozzá ne járuljon, vagy pedig a szavazástól tartózkodjék, a hitelező részéről vagy pedig a hitelező beleegyezésével más részére ajándékot vagy egyéb előnyt juttat vagy ígér, úgyszintén a hitelező, aki az említett célból a maga vagy más részére ily előnyt követel vagy elfogad, vétséget követ el, amelynek büntetése két évig terjedhető fogház;
3. §-a a koholt követelések érvényesítésének megtorlásáról gondoskodik. E § szerint aki akár a csődeljárás, akár a csődönkívüli kényszeregyességi eljárás során tudva koholt követelést érvényesít, amennyiben súlyosabb bűncselekmény nem forog fenn, vétséget követ el, amelynek büntetése három évig terjedhető fogház;
5. §-a végül a hűtlen kezelés büntetése alá helyez egyes cselekményeket azzal a rendelkezésével, hogy a csődválasztmány tagja, aki a csődeljárás során, úgyszintén a vagyonfelügyelő, valamint az ellenőrző biztos és az ellenőrző bizottság tagja, aki a csődönkívüli kényszeregyességi eljárás során megbízatása körében a Btk. 361. §-ában említett cselekményt követi el, az idézett § 1. bekezdésében, valamint a Btk. 363. és 364. §-ában foglalt rendelkezések szerint büntetendő.
4. Végül arra az esetre, ha az adós ellen nem nyitottak csődöt, sőt esetleg nem is vált fizetésképtelenné, illetőleg nem szüntette meg fizetéseit, a hitelező jogvédelmét lényegében a Btk. 386. §-a foglalja magában, ha eltekintünk a csalás fogalommeghatározása alá vonható esetektől. Ezt a §-t ugyancsak a képviselőház igazságügyi bizottsága iktatta a Btk. törvényjavaslatába. A Btk. 386. §-a szerint: Aki azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, a bekövetkező hatósági végrehajtás előtt vagyonához tartozó értéktárgyakat elrejt, eltitkol, elidegenít, megrongál, adósságokat vagy jogügyleteket kohol: tekintettel az okozott kár összegére, a 383. § szerint büntetendő. A 383. § büntetési tételei fentebb, a 387. §-sal kapcsolatban lettek ismertetve.
1. Mint az előrebocsátott ismertetésből kitűnik, a Btk. úgy a csalárd bukás, mint a vétkes bukás elnevezése alatt összefoglalt cselekmények büntethetőségét ahhoz a feltételhez köti, hogy a vagyonbukott ellen megnyittassék a csőd.
A csődnyitás viszont az 1881:XVII. törvénycikkben foglalt csődtörvényünk 83. és 84. §-a szerint, attól a feltételtől függ, hogy a tartozások meghaladják az adós vagyonát. Azonban a csődtörvény 244. és 248. §-ai értelmében kereskedővel szemben fizetéseinek megszüntetése is alapot nyujt a csődeljárás megindítására. A Btk. nyilván abból indul ki, hogy ezek a tények (az ú. n. anyagi csőd, vagyoni elégtelenség, vagy másként túladósodás, valamint a fizetések megszüntetése) minden további bizonyítás szüksége nélkül magukban foglalják a hitelező károsodását, illetőleg olyan nagymérvű veszélyeztetését, amelyet a törvényhozó nem hagyhat büntetés nélkül. A Btk. másrészt arra a feltevésre alapítja rendelkezéseit, hogy a túladósodásnak vagy a fizetések megszüntetésének beálltakor, vagy az adós, törvényes kötelességéből folyóan, vagy valamelyik hitelező, követelésének legalább részleges kielégítése végett, a csőd megnyitását fogja kérelmezni. A csődnyitás pedig megadja az alapot a hitelezőket károsító cselekmények büntetőjogi megtorlására.
Ez a rendszer azonban nem kívánja meg, hogy a Btk. 414. vagy 416. §-ában leírt cselekmény ne csak alkalmi, hanem okozati összefüggésben is legyen a csőddel. Ez abból is nyilvánvaló, hogy a cselekménynek legnagyobb részét úgy a csődnyitás előtt, mint azután is el lehet követni.
A gyakorlati élet vitathatatlan módon mutatta ki ennek a szabályozásnak gyengeségeit és hiányosságait.
Már a Btk. is - a fentebb ismertetett 387. §-ában - kivételt állít fel azokra az esetekre, amelyekben maga az akkor fennálló csődtörvény (1840:XXII. tc.) és ennek mintájára az 1881:XVII. tc. 87. §-a, gyakorlati okokból, az adós vagyonának elégtelensége, illetőleg fizetéseinek megszüntetése dacára is kizárta a csődeljárás megindítását. Ez a kivétel azonban csak a Btk. 414. §-ában meghatározott úgynevezett csalárd bukási cselekményekre vonatkozik. Ezekre az idézett § a csalásnak a Btk. 383. §-ában meghatározott büntetését rendeli alkalmazni. Már itt szembetűnő: mennyire helytelen az ugyanazonos jellegű és jelentőségű cselekményeknek kétféle elbírálása, kétféle büntető rendelkezés alá helyezése. Gyakorlati jelentőségű ez különösen ha a két büntetési tételt összevetjük (Btk. 383. és 415. §). Száz pengőt meg nem haladó kár esetében a büntetés a 387. § alapján egy évig terjedhető fogház, a 414. § alapján három évig terjedhető börtön. Ellenben a száz és négyezer pengős értékhatárok közé tartozó esetekben már a 387. § a szigorúbb, mert öt évig terjedhető börtönbüntetést von maga után, míg a 414. §-beli börtönbüntetés legmagasabb mértékéül megmarad a három esztendő. Viszont a Btk. 416. §-a alá eső cselekményekre a kiterjesztés nem terjed ki, azok tehát büntetlenek maradnak. Ez a megkülönböztetés különösen kirívónak és indokolatlannak tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy a kétrendbeli eseteket merőben külső, esetlegesség számbamenő körülmények választják el, t. i., hogy a 387. § esetében vagy csak egy hitelező van, vagy a csődvagyon a költségek fedezésére sem elég. Ezek a körülmények pedig az adós szempontjából sem nem fokozzák, sem nem enyhítik a cselekmény bűnösségét, a hitelező szempontjából pedig a károsodás veszélyét vagy nagyságát.
A Btk. 387. §-ának bírálatánál arról sem kell megfeledkezni, hogy ez a § csupán a fizetésképtelenségbe jutás után elkövetett cselekményekre vonatkozik, habár a bírói gyakorlat e tekintetben sokat enyhített a törvényszöveg merevségén. A 414. § alkalmazásánál viszont rendszerint közömbös, hogy a cselekményt a csődnyitás, vagy akár még a fizetésképtelenségbe jutás előtt követték-e el vagy sem.
Más oldalról a 387. § körében még egy, megnyugvással el nem fogadható, ellentétességet fedezünk fel, ha figyelembe vesszük, hogy a fizetésképtelenség, azaz az esedékes kötelezettségek teljesítésére való tartós képtelenség nem azonos a túladósodással, ami a csődtörvény 83. és 84. §-ai szerint a csődnyitás feltétele. A fizetési képtelenség aktív vagyonmérleg mellett is fennállhat, ha a vagyon értékesítésének és a hitelező kielégítésére fordításának időleges akadályai forognak fenn. Ez az állapot a magyar csődjog szerint még nem ok a csőd elrendelésére. A fizetésképtelen adós által elkövetett s a hitelezőket egyébként megkárosító, illetőleg veszélyeztető cselekmény büntethetősége tehát egy, merőben közömbös körülménytől függ, attól, vajjon a csőd el nem rendelése milyen megokolással történt, a 387. §-ban említett két ok valamelyikére hivatkozással-e, vagy az úgynevezett anyagi csődnek a fizetésképtelenség ellenére is fennálló hiányára-e.
További, szintén merőben esetlegességtől függő feltétele a 387. § alkalmazásának az, hogy a csőd elrendelésére irányzott kérelemre a bíróság elutasító határozatot hozzon. Ez viszont a 387. § gyakorlati alkalmazásának körét a legszűkebbre szorítja, mert ha hiányzik a hitelezők többsége vagy a költségek fedezésére elégséges vagyon, úgyszólván soha senki nem fog előterjeszteni, ilyen esetben nyilvánvalóan alaptalan, csődnyitási kérelmet.
Az elbírálásnak ez a helyt nem álló kettőssége végigvonul azokon a további szabályozásokon is, amelyeknél fogva a Btk. 387. §-ának alkalmazási területe kiszélesedett. A csődönkívüli kényszeregyességi eljárásnak jogrendszerünkbe bevezetésével ez az utóbbi lett a csődeljárás helyett a vagyoni bukás, illetőleg fizetőképtelenség lebonyolításának rendszerinti módja.
Az 1916:V. tc. 4. §-a, a kényszeregyességi eljárással kapcsolatban, a Btk. 414. §-át kiterjesztő és a csődnyitást pótló esetek közé egy újabbat soroz: ha a csődönkívüli kényszeregyességi eljárást az egyesség jóváhagyásával jogerősen befejezték.
Az 1916:V. tc. 4. §-ának értékelésénél részben ugyanazokat a kifogásokat lehet megújítani, mint amelyek a Btk. 387. §-ának fejtegetésénél már felmerültek. Így különösen azt, hogy a vétkes bukási cselekményekre a kiterjesztés nem terjed ki.
Újabb visszásság származik azonban abból, hogy a kényszeregyességi eljárást szabályozó rendeletek (jelenleg az 1926. évi február hó 23-án kiadott 1410/1926. ME sz. rendelet) a kényszeregyességi eljárás feltételeit a nem kereskedő adósra nézve egy pontban tágabban vonják meg a csődeljárás feltételeinél. A rendelet 1. §-a ugyanis a kényszeregyességi eljárásnak az esetben is helyt ad, ha az adós tartozásai nem haladják meg a vagyonát, hanem az adós csupán „egyébként fizetőképtelen”. Ezzel a rendelet nyilván a likvidálásnak aktív vagyonmérleg dacára is előállható hiányára céloz, amely eset a Btk. 387. §-a tárgyalása közben már említést nyert.
A Btk. 414. §-ában felsorolt cselekmények tehát esetleg büntethetőkké válnak akkor is, ha az adós ellen a túladósodás kellékének hiánya következtében csődöt nem lehetne nyitni. Az 1916:V. tc. 4. §-a azonban azt a további feltételt követeli meg, hogy a kényszeregyességi eljárást az egyesség jóváhagyásával fejezzék be. Az adósnak a Btk. 414. §-a alá eső cselekménye pedig a rendelet 82. vagy 83. §-a értelmében éppen a jóváhagyás megtagadásának lehet oka. Az ilyen cselekmény az 1916:V. tc. 4. §-a alá tehát rendszerint csak akkor vonható, ha azt az egyesség jóváhagyása után fedezik fel. Egyébként a Btk. 414. §-a szerint minősül, de csak az alatt a további feltétel alatt, ha az egyesség jóváhagyásának megtagadásával kapcsolatban a rendelet 88. §-a értelmében megindul az adós ellen a csődeljárás. Ez utóbbi ismét esetlegességtől, nevezetesen nem kereskedő adóssal szemben, valamely hitelező kérelmétől függ, ezenfelül ismét hézag mutatkozik, ha olyan nem kereskedő adósról van szó, kivel szemben - mint arról fentebb említés történt - csődeljárást nem lehet indítani, mert fizetésképtelen ugyan, de tartozásai nem haladják meg a vagyonát. Ez az adós tehát a körülményeknek csupán oly alakulása mellett büntethető, ha a kényszeregyességet jóváhagyták és nem akkor is, ha a kényszeregyességet nem hagyták jóvá éppen az ő csalárd magatartásának leleplezése folytán. Ezzel újabb, szembetűnő visszásságra akadtunk.
Az 1920:XXXVII. tc. 12. §-ával, továbbá az 1923:VIII. tc. 10. §-ával kapcsolatban általában ugyanazokat a megjegyzéseket lehet tenni, mint amelyek az 1916:V. tc. 4. §-ára vonatkoztak.
A Btk. 414. §-ának és az annak hatályát kiterjesztő törvényes rendelkezéseknek közös jellemvonása, hogy a büntethetőség tárgyi előfeltételéül az adós ellen indított polgári perenkívüli eljárásnak valamely mozzanata szerepel: a csődnyitás rendelése, a csődnyitás elrendelését meghatározott okból elutasító határozat, a kényszeregyességi eljárás jóváhagyása, a Pénzintézeti Központ, illetőleg a biztosító magánvállalatok állami felügyelő hatóságának közbelépése. Ez az eljárási mozzanat pedig a kifejtettekhez képest, úgy az adós bűnössége, mint a hitelező vagyoni helyzetét érő kár vagy veszély szempontjából merő esetlegesség és nem alkalmas a büntetést érdemlő és nem érdemlő eseteknek különválasztására.
A fennálló törvényes rendelkezések hatókörén teljesen kívül maradnak azok az esetek, amelyekben nem indul meg semmiféle hatósági eljárás és az adós és hitelező közt a tartozások lebonyolítása teljesen magánúton, esetleg az e célra alakult érdekképviseleti szervek közbenjöttével folyik le. Kétségtelen, hogy a csalárd bukási cselekmények mindegyikét az adós ilyen esetekben is elkövetheti és ennek folytán a hitelezők éppúgy és éppoly mértékben károsodhatnak. Azt sem lehet állítani, hogy ilyenkor a hitelezők nem járnak el érdekeik megóvása végett a kellő erélyességgel, ha nem szorgalmazzák a csődeljárásnak, esetleg a csődönkívüli kényszeregyességi eljárásnak megindítását. Lehet, hogy csak az ügy végleges elintézése után jut tudomásunkra az adós rosszhiszemű eljárása, lehet az is, hogy a csődtől sem várhatnak eredményt, talán éppen azért, mert az adós teljes sikerrel hajtotta végre vagyonának eltüntetését. Ily körülmények között a csődkérés a hitelezőkre csupán céltalan, meg nem térülő kiadásokat jelentene. A hitelezők egyébként természetszerűen csak a saját anyagi érdekeieket tartják szem előtt és nem lehet tőlük elvárni, hogy önzetlenül képviseljék a közhitelt súlyosan veszélyeztető cselekmények megbüntetéséhez fűződő közérdeket is.
Az előadottakból önként következik olyan szabályozásnak szükségessége, amely a likvidációs eljárás mozzanataitól függetlenül rendelekezik az adós által bűnösen elkövetett és a hitelezőket megkárosító cselekmények megtorlásáról.
2. A fentebb említett szabályozással kapcsolatban egyúttal elmosódnék a Btk. 386. §-a alkalmazási területének határvonala is. A 386. §-t ugyanis a csalárd bukásra vonatkozó rendelkezések hiányainak pótlására iktatta a Btk-be a képviselőház igazságügyi bizottsága.
Ez a § a célzat és nagyjából az elkövetési cselekmény meghatározása tekintetében is, megegyezik a vagyon rosszhiszemű csökkentése által elkövetett csalárd bukási cselekményekre vonatkozó rendelkezésekkel és nagyjából megfelel annak a célnak, hogy pótolja a 414. és 387. §-ok hiányait.
Súlyos nehézségeket okozott azonban a törvény alkalmazása körül a Btk. 386. §-ában foglalt az a kellék, hogy a hitelező károsítására irányzott vagyoncsökkentő cselekménynek a „bekövetkező hatósági végrehajtás előtt” kell történnie.
Ez a kifejezés arra látszik mutatni, hogy valamely konkrét végrehajtási eljárás célbavett meghiusításában látja a törvény a büntetendőség elvi alapját. A joggyakorlat hosszabb ideig meg is követelte a követelés tárgyában hozott végrehajtható ítéletet vagy legalább is a behajtási per megindítását. Nyilvánvalóan a gyakorlati élet követelményeinek nyomása alatt, a bíróságok újabban megelégszenek azzal, ha a követelés lejárt, valódi és kétségtelen, sőt néha még ezektől a feltételektől is eltekintenek. Ennek a kérdésnek végleges eldöntése kétségtelenül fontos feladata a büntetőjogi törvényhozásnak. Ez pedig csupán akkor történhetik meg, ha egységes tényálladékba foglaltatik össze a hitelezőknek megkárosítása, akár indult az adós ellen csőd, csődönkívüli kényszeregyességi stb. eljárás, akár nem.
3. A Btk. 414. §-ának 1. és 2. pontjai, valamint a 386. §-a tényálladékainak kétségkívül az a lényege, hogy az adós a hitelezői elől a kielégítési alapot szándékosan és jogtalanul elvonja. Az elvonásnak az idézett §-okban felsorolt módozatait pedig ekként lehet összefoglalni: az aktívák csökkentése, vagy a passzíváknak szaporítása, illetőleg a mindkét esetben egységes eredmény megjelölésével: a kielégítési alapul szolgáló vagyon csökkentése. Ennek ismét lényegében csak két változata lehet, a vagyon csökkentése végbemehet vagy valóságosan, vagy színlegesen.
Kétségkívül már a Btk. is ki akarta meríteni a jogellenes vagyoncsökkentés elképzelhető módozatait. Nem lehet ugyanis feltételezni, hogy felsorolásával e hitelezők kijátszására irányuló vagyonelvonás egyes módozatait büntetés alá kívánta vonni, más módozatokat pedig büntetés nélkül hagyni.
Ebből a szempontból tekintve a kérdést, a Btk. 414. és 386. §-aiban foglalt felsorolások ellen nemcsak azt a kifogást lehetne felhozni, hogy egymásközt is eltérnek minden megfogható ok nélkül, hanem azt is, hogy nem szabatosak és nem minden kétséget kizáró módon kimerítőek.
A Btk. 414. § 1. és 2. pontjait véve szemügyre, az 1. pont különösen az aktívák csökkentéséről szól, mégpedig egyrészt a testi dolgokról, amelyeket értéktárgyaknak nevez, másrészt a követelésekről.
A dolgok elvonása tekintetében a felsorolásban nem találunk rendelkezést azokról az esetekről, ha a tulajdonos a dolgot megsemmisíti, megrongálja, a tulajdonról másra való átruházás nélkül lemond, a dolog elbirtoklását tűri, a dolgot más javára dologi joggal, zálogjoggal, építményi, szolgalmi joggal, pl. a használat vagy a haszonélvezet jogával megterheli, a dologra vonatkozó olyan kötelmi jogot alapít meg, amely annak a hitelezők szempontjából való értékét megszünteti vagy csökkenti, pl. célzatosan hátrányos bérleti, haszonbérleti szerződést köt stb. Mindezeket az eseteket alig lehetne az értéken aluli elidegenítés fogalma alá vonni, mert a törvény e mellett még az elajándékozást is külön említi, azaz az elidegenítés kifejezést nyilván a visszteher mellett való átruházás értelmében használja. Kétes az is, lehet-e az elrejtés vagy a félretétel alatt az egyszerű eltitkolást is érteni, mely a törvényben csak a követelésekkel kapcsolatban van felemlítve.
Az adóst aktíve illető követeléseknek csak elengedését vagy eltitkolását tiltja a törvény. Ezek mellé lehetne állítani, mint az említettekkel teljesen egyenlő értékű elkövetési változatokat: ha az adós a saját követelését ingyenesen vagy megfelelő ellenérték nélkül másra engedményezi, azt elévülni hagyja, az érvényesítéséhez szükséges jogcselekményt (óvás stb.) szándékosan elmulasztja, az azt biztosító szerződésből (kezesség stb.) eredő jogáról egyoldalúan lemond. Mindezeket azért nem lehet az elengedés fogalma alá vonni, mert ez a hitelező és az adós között létrejött szerződést tételez fel (l. a Magánjogi Törvénykönyv javaslatának 1281. §-át).
Ezenfelül a hitelező kielégítési alapját csorbíthatja olyan vagyoni jelentőségű, hasznot hajtó jogosítványról lemondás stb. is, amely sem a dolog, sem a követelési jog fogalma alá nem esik. Hasonlóképpen a megnyilt örökségről való lemondás is.
A valótlan kötelezettség elismerése és kifizetése mellett a passzívák csalárd növelésének eszközéül fel lehetne még venni a valótlan követelés elleni védekezés szándékos elmulasztását, a valódi, de bírói úton nem érvényesíthető követelés kifizetését, bírói úton érvényesíthető, vagy külön kielégítésre vagy kedvezményes elbánásra igényt adó követelés gyanánt valótlanul való feltüntetését, követeléseknek a törvény kijátszása végett - bár érvényesen, de gazdasági szempontból nem indokolt alapon - való létesítését stb.
Azonfelül elgondolhatók a vagyoncsökkentésnek olyan bonyolult vagy burkolt módjai, amelyeket előre tüzetesen körül sem lehet írni. Például fizetésképtelenség előtt álló részéről új vagyonalkatrészek szerzése, értéküknél drágábban stb.
Mindezekből kitűnik, hogy a törvényben a vagyoncsökkentés módozatainak felsorolása nem kielégítő, kimerítő felsorolás megszerkesztése alig lehetséges és azt kényszerűen valamennyi elkövetési módozatot egyaránt felölelő, általános meghatározással kell helyettesíteni.
4. Fennálló jogunk a vagyonbukottnak a hitelezőket, bár nem célzatosan, károsító egyes cselekményeit a vétkes bukás vétségének elnevezése alatt foglalja össze és csupán a csődnyitás feltétele alatt bünteti. Az azonos jogi helyzetnek ellenére, ezt a §-t, a 414. §-al ellentétben, a későbbi törvényes rendelkezésekben nem terjesztették ki a csődöt pótló eljárások rendeltetésszerű lebonyolításának eseteire. S ezzel az e §-ban foglalt rendelkezések jelentőségét abban a mértékben fokozták le, amely mértékben a gyakorlati életben a csődeljárás alkalmazási területét az újabb, egyszerűbb lebonyolítási formák érvényesülése megszűkítette. A büntetőjog által védett érdek szempontjából azonban szintén közömbösnek kellene lennie, hogy a vagyonbukott ellen nyitottak-e csődöt, vagy a hitelezők csődeljárás nélkül veszik-e igénybe a vagyonát. Feltéve, hogy beállt az anyagi értelemben vett fizetésképtelenség, s ezzel a hitelezők érdekeinek nagyfokú veszélyeztetése.
A vétkes bukás vétségének a Btk. 416. §-ában foglalt meghatározása ellen még azt a kifogást is jogosan lehet emelni, hogy nem domborodik ki az a vezető szempont, amely a § négy pontjában összefoglalt különböző súlyú és jelentőségű cselekményeket összetartja és ezt a csoportot a csalárd bukási cselekményektől lényegében elválasztja. Ez a szempont abban áll, hogy a cselekményeket olyanoknak tekinti a törvényhozó, mint amelyek által, akár szándékosan, akár gondatlanságból követi el azokat a tettes, gondatlanságból előidézi elsősorban a saját fizetésképtelenségét, és ezáltal másodsorban vagy pedig a fizetésképtelenség után elkövetett cselekményeivel (416. § 4. pont) közvetlenül - szintén gondatlanságból - a hitelezők károsodását.
Ezek szerint szükségesnek látszik a vétkes bukás fogalmi körének szabatosabb, összefoglalóbb megjelölése és a fogalomnak az adós vagyonának likvidálási módjától függetlenítése.
5. A Btk. 417. §-a felelőssé teszi a vagyonbukott kereskedelmi társaság vagy egyesület vezetésével megbízott személyeket, ha a csalárd vagy vétkes bukás elkövetési cselekményét ők vitték véghez. Ezt azonban igen sok esetben nem lehet bizonyítani, leggyakrabban azért, mert az érdekelteknek sikerült elpalástolni az üzletvitel belső viszonyait és a valóban felelős személyt. Holott kétségtelen, hogy a hitelezőket károsító cselekményekért az üzlet vezetőit mindenképpen felelősség terheli, ha másért nem, legalább is a felügyeleti vagy ellenőrzési kötelesség vétkes elmulasztásáért.
6. A hitelező kárára elkövetett bűncselekménynek a Btk. 386. és a 387. § eseteiben az adós, a 414. és a 416. §-ok eseteiben a vagyonbukott a törvényben kijelölt tettese. Ennek a rendelkezésnek ki nem elégítő volta a Btk. életbelépte óta mindinkább nyilvánvalóvá lett. Nem ritka esetben más az, aki a vagyonnal tényleg és jogosan rendelkezik, és más, akit a magánjog a vagyon alanyául elismer. Ez az utóbbi lehet cselekvőképtelen egyén, akinek ügyeit törvényes képviselője viszi, de egyébként is előfordulhat, hogy a jogosult vagyonával megbízott rendelkezik, esetleg ténylegesen korlátlan hatalommal. Pl. gyakran a feleség a névleges üzlettulajdonos, azonban az üzleti ügyeket férje intézi, a nélkül, hogy nejét az ügyvitelbe bevonná. Ha ilyen és hasonló esetekben a törvényes képviselő, a megbízott, esetleg a megbízás nélküli ügyvivő károsítja meg a hitelezőket, tettesként őt mégsem lehet felelősségre vonni, pusztán abból az okból, mert a formális magánjog szempontjából nem ő az adós, illetőleg a vagyonbukott.
A bírói gyakorlat gyakran bűnsegély (Btk. 69. § 2. pontja) címén hoz az adós helyett eljáró személy ellen büntető ítéletet. A gyakorlatnak ez az iránya azonban képtelen a törvény hézagának megnyugtató módon való kitöltésére. A bűnsegély tettesi alapcselekményt tételez föl, azaz a bűncselekmény tényálladéki elemeit szándékosan megvalósító, beszámítási képességgel bíró tettest, akinek tettét a bűnsegéd csupán előmozdítja vagy könnyíti. A képviselt, a megbízó, a hasonló jogállású személy vagy a vagyon egyébkénti tulajdonosa esetleg beszámítási képesség hiányában nem büntethető, vagy azért nem, mert nem tud a megbízott stb. cselekményéről. De még ha feltesszük is, hogy a büntetőjogi szempontból beszámítható adós tudtával követik el a cselekményt, akkor is aggályos őt puszta tudomása alapján tettessé, a cselekmény valódi véghezvivőjét pedig jogilag alárendeltebb szereplővé, bűnsegéddé nyilvánítani, s ekként úgy az egyiknek, mint a másiknak szerepére természetszerűen ráillő jogi minősítést formai kényszerűségből úgyszólván megcserélni.
7. Az 1916:V. tc. 2. §-a egyaránt bünteti azt a hitelezőt, aki ajándékot vagy előnyt követel magának a csődeljárás vagy a kényszeregyességi eljárás folyamán tanusítandó magatartásáért, mint azt, aki a hitelezőt ebből a célból megvesztegeti. A gyakorlati életben az a tapasztalat lett általánossá, hogy ez a gyakran előforduló bűncselekmény igen ritkán lesz bűnvádi eljárás tárgya. Ennek az az oka, hogy egyik-másik lelkiismeretlenebb hitelező a kényszerhelyzetben levő adóstól külön előnyöket csikar ki azzal a fenyegetéssel, hogy máskülönben a likvidációs eljárás folyamán jogainak rosszindulatú gyakorlásával akadályozni fogja az eljárásnak az adós érdekeit kímélő befejezését. Az adós pedig az ellene végrehajtott zsaroló műveletről nem tesz feljelentést, mert tudja, hogy a kierőszakolt előny megadásával maga is büntetendővé vált.
8. Az 1916:V. tc. 3. §-a bünteti a koholt követelés érvényesítését, az 5. §-a pedig a csődválasztmányi tagnak, a vagyonfelügyelőnek, az ellenőrző biztosnak, az ellenőrző bizottság tagjának a Btk. 361. §-ában meghatározott hűtlen kezelés fogalma alá eső visszaéléseit. Mind a két törvényes rendelkezés csupán a csődeljárást és a csődönkívüli kényszeregyességi eljárást tartja szem előtt. Hasonló jogszabályra azonban a Pénzintézeti Központ (1920:XXXVII. tc. 12. §-a), vagy a biztosító magánvállalatok állami felügyelőhatósága (1923:VIII. tc. 8. §-a) által elrendelt kényszerfelszámolási eljárás körében is szükség van.
9. A fennálló jogállapot hiányait idők folyamán a gazdasági élet élősdi elemei mindinkább kiismerték és saját hasznukra fordították. Hivatott gazdasági érdekképviseletek, különösen az Országos Hitelvédő Egylet részéről egyre általánosabb a panasz, hogy egyes visszaélési módozatok egyre szokásosabbakká válnak. A súlyos gazdasági helyzet, különösen a tartós tőkehiány, még jobban növeli a hitelélet válságát. Ilyen körülmények közt különösen időszerűnek mutatkozik a hitelezési visszaéléseket szigorúbban és teljesebben megtorló törvény megalkotása, mert ettől a hitel biztonságába vetett bizalomnak s ezzel a közhitelnek újabb megerősödését lehet remélni.
A törvényjavaslat a fentebbi II. 1. pont alatt előadott fogyatkozások megszüntetése végett egységes rendszerbe foglalja a hitelezőt károsító azokat a cselekményeket, amelyeket fennálló jogunk részint a Btk.-ben, részint külön törvényekben a csaláshoz hasonló bűncselekményekként vagy csalárd, illetőleg vétkes bukásként büntet, s a javasolt rendelkezéseket a Btk. Különös Részének XXXV. fejezete helyébe kívánja tenni, hogy ott együtt lehessen megtalálni a hitelezők kijátszásának büntetőjogi szabályait, akár van csőd, kényszeregyességi vagy kényszerfelszámolási eljárás, akár nincs. Az újraszabályozás kiterjed az 1916:V. tc. 3. és 5. §-ának hatályon kívül helyezésére is, bár az ebben a két §-ban foglalt tényálladékoknak (koholt követelés érvényesítése, az eljárási funkcionáriusok visszaélései) nincsen lényeges fogyatkozásuk és csupán kiterjesztésre szorulnak (l. fentebb II. 8. alatt), mert a jogalkalmazás nagy előnynek tekinti, ha ugyanarra a tárgyra vonatkozó törvényes rendelkezéseket ugyanabban a törvénycikkben találhatja meg.
Hatályos jogunknak fentebb II. 1. alatt tárgyalt következetlenségeit óhajtja a javaslat megszüntetni, amikor a kielégítési alap szándékos és jogtalan megcsorbításából egységes tényálladékot alkot, mert azokat az igen különböző cselekményeket, amelyek erre az eredményre vezetnek, az adós egyaránt elkövetheti, akár van csőd vagy hasonló likvidációs eljárás, akár nincs.
A javaslat a fentebb II. 3. alatt is jelzett okokból az elkövetési cselekményt a lehető legegyszerűbben és legáltalánosabban igyekezett meghatározni. Lemondott arról, hogy az elkövetési módozatokat kimerítően és egyenként felsorolja, de eltekint az egyes módozatoknak példaszerű felsorolásától is. Ezt az eljárást követik egyébként az újabb külföldi törvényelőkészítő munkálatok is, pl. az 1912. évi osztrák Btk. javaslat 366. §-a és az 1918. évi svájci javaslat 140. és 141. §-a és ezt az eljárást javasolja az újabb tudományos irodalom is. A javaslat úgy találta, hogy a példaszerű felsorolást nemcsak minden hátrány nélkül mellőzni lehet, de a helyes igazságszolgáltatás érdekében a példaszerű felsorolás mellőzését kívánták a véleményezésre felkért kiváló gyakorlati s elméleti szakférfiak is. Kerülni kívánja a javaslat egyes vagyoncsökkentési módozatok kifejezett büntetés alá helyezését, mert ez a rendszer hatályos jogunk egyik legnagyobb fogyatkozása, ami nyitott ajtókat hagy a törvény kijátszására.
A kielégítési alap csökkentése természetszerűen magában foglalja a Btk. 386. §-ának és a 414. §-ának 1. és 2. pontjaiban részletesen leírt elkövetési módozatok mindegyikét. Bekövetkezhetik az aktívumok csökkentése: dolgoknak, követeléseknek és mindennemű vagyoni értékű jogosítványnak értéken aluli vagy ingyenes elidegenítése, dolgoknak elhagyása, megrongálása, megsemmisítése, jogosítványokról lemondás, a kellő időben való érvényesítés elmulasztása stb. által. De beállhat a passzívumok növelése által is, minők pl. kötelezettségeknek jogalap nélkül, ingyenesen vagy kellő ellenérték nélkül vállalása, elismerése, biztosítása vagy kifizetése.
A tényálladéki elemek közül a javaslat - a Btk. 386. §-ával összehasonlítva - elhagyta a „bekövetkező hatósági végrehajtás” kellékét, amelyet a legújabb bírói gyakorlat amúgyis megfosztott csaknem minden jelentőségétől (l. a fentebb II. 2. alatt foglaltakat). A cselekménnyel előidézett jogsérelem ugyanis nem a hatósági végrehajtási eljárás meghiusítása, hanem a hitelező vagy a hitelezők vagyoni érdekeinek sérelme. Ez az utóbbi pedig bekövetkezettnek tekinthető már akkor is, mikor a hitelező a végrehajtási jog által megadott segédeszközöket még nem vette igénybe, és akkor is, ha azokat kilátástalanságuk miatt esetleg nem is szándékozik igénybe venni.
A javaslat a valóságos vagyoncsökkentéssel a színlegeset egy fokra helyezi. Ide esik dolgoknak elrejtése, félretétele, mindennemű vagyonalkatrésznek eltitkolása, vagyoni terhek koholása stb. Az ekként elvont vagyonérték megmarad ugyan az eddigi tulajdonosnak, de elvész a hitelezők kielégítésének szempontjából.
A javaslat szövege azonban az adóst nem korlátozza az okvetlenül szükségesnél nagyobb mértékben a saját vagyonával rendelkezésben. A rendelkezési jognak korlátozása először is csak a kielégítési alapul szolgáló vagyonra vonatkozik, tehát nem arra a vagyonrészre is, amelyet a végrehajtási jog szabályai értelmében nem lehet lefoglalni, sem az adós vagyonának olyan alkatrészére, amelyhez a hitelezők különben sem férhetnének, pl. olyan külföldi államban van elhelyezve, amely nekünk magánjogi jogsegélyt nem nyujt, úgyhogy az ilyen vagyonrésznek csökkentése nem csorbíthatja a hitelezők kielégítési érdekeit.
A jogtalanul kifejezést ugyanabban az értelemben használja a javaslat, mint a számos más büntetőjogi tényálladékban is előfordul. A javaslat e kifejezés használatával arra utal, hogy vannak és lehetnek jogszabályok, amelyek bizonyos feltételek mellett feljogosítják az adóst a törvényben általában eltiltott cselekmény véghezvitelére. A javaslat a büntethetőségnek ezeket a korlátait nem kívánja érinteni és a jogtalanul szót, mint tényálladéki elem ezekre a kivételt alkotó jogszabályokra nyomatékkal hívja fel a törvény alkalmazásával foglalkozók figyelmét. A hitelezők kielégítési alapjának szándékos megcsorbítására pl. kifejezetten jogot ad a kényszeregyességi rendelet 20. §-ának utolsó bekezdése, amely szerint az adósnak szabad rendelkezésére igénye van oly összegre, amely a saját és ama személyeknek tartására szükséges, akiket ő jogszabálynál fogva eltartani köteles. Az adósnak kétségtelenül a kényszeregyességi eljáráson kívül is joga van a maga és hozzátartozóinak megfelelő eltartására szükséges összegek felhasználására. Ezenfelül is megszüntetheti a vagyoncsökkentő cselekmény jogellenességét pl. a végszükség (Btk. 80. §), vagy a hitelezőknek beleegyezése stb.
Az adósnak lehető szabad mozgását, valamint a büntetendő és a nem büntetendő eseteknek minél világosabb szétválasztását biztosítja a javaslat akkor is, midőn a cselekmény büntethetőségéhez határozott eredményt kíván meg: a hitelező kielégítésének meghiusulását vagy csorbulását és azt is, hogy a tettes szándéka kiterjedjen erre az eredményre is. Hatályos jogunk (Btk.-nek 386. és 414. §-ai) célzatot kíván meg e helyett, éspedig azt a célzatot, hogy az adóst az a cél vezesse, hogy hitelezőit megkárosítsa. Hatályos jogunk fogyatékossága nyilvánvaló, amelyen a bíróság csak oly gyakorlat meghonosításával tudott segíteni, hogy kimondotta, hogy „a bekövetkezendőnek előrelátott eredményt célzott eredménynek kell tekinteni” (Kúria 9586/1907). Az a körülmény ugyanis, hogy az adós valamely hitelező károsítása céljából cselekedett-e, pusztán szubjektív, lelki tény, gyakran bizonyítási nehézségekbe ütközik, de ezt nem is tekintve az adós cselekményének rendszerint nem is ez a célja és nincs más kimutatható célja, mint az, hogy a saját maga vagy más részére jogosulatlanul vagyoni előnyt biztosítson.
A javaslat a károsodásnak valóságos bekövetkezését kívánja meg ahhoz, hogy a cselekményt bevégzett bűntett gyanánt lehessen megbüntetni. Ha ez az eredmény a tettes akarata ellenére elmarad, csak kísérletről lehet szó. Erről is természetesen csak abban az esetben, ha a véghezvitt cselekmény a károsodás előidézésének alkalmas eszköze lett volna, míg a büntethetőség határán kívül esnek azok az esetek, amelyekkel az adós ugyan vagyonának elvonását célozta, de ennek az eredménynek elérésére abszolute nem alkalmas módon.
A hitelezők károsodásának szándékosnak kell lennie. Még kísérletként sem lehet tehát büntetni azt a cselekményt, amely a hitelezők károsodását eredményezte ugyan, de az adós ezt nem láthatta előre és így azt nem is akarhatta. Ebbeli gondatlansága is legfeljebb a 4. § értelmében kerülhet büntetés alá.
A saját vagyonnak szándékos csökkentése az okszerű gazdálkodás alapelveivel egyenes ellentétben áll s így az a gazdasági életben csak egészen elszigetelt, kivételes jelenségként fordulhat elő. Ha ennek megfontolása mellett azt is figyelembe vesszük, hogy a javaslat 1. §-a alapján vádemelés esetében a vádnak nemcsak a szándékos vagyoncsökkentést kell bizonyítani, hanem egy vagy több hitelező kielégítési jogának tényleges meghiusulását vagy megcsorbulását is, mégpedig mint éppen a kérdéses vagyoncsökkentő cselekménynek következményét, és nem tévesztjük szem elől, hogy a büntethetőséghez még ezenfelül az is szükséges, hogy az adós szándéka erre a következményre irányult s az nem az adós akaratán kívül következett be, - akkor nem kell többé tartanunk attól, hogy a § szövegezése a gazdasági élet rendes menetét korlátozhatja.
Magától értetődik, hogy a vagyoncsökkentő cselekménynek a javaslat 1. §-a alapján való megítélése szóba sem kerülhet, ha a vagyon csökkentése gyengítette ugyan a hitelezők biztonságát, de a megmaradt vagyon még mindig elégségesnek látszik vagy elégségesnek bizonyul a tartozások fedezésére. Nem lehet szó a § szerint való minősítésről akkor sem, ha az adós cselekményein kívül eső okok, pl. árverés, csökkentették a kielégítési alap értékét.
A fizetésképtelenségi állapot bekövetkezése előtt az adósnak rendszerint joga, sőt kötelessége hitelezőinek követeléseit lejáratkor teljes összegben kiegyenlíteni. Jogtalanná lesz ez a cselekmény, ha az adós oly helyzetbe kerül, amelyre külön magánjogi jogszabály (pl. a csőd, illetőleg a kényszeregyességi eljárásban) megtiltja az adósnak ezt, mert ezzel a hitelezők arányos mértékű kielégítését hiusítaná meg. Ha az adós valamelyik hitelezőjét e szabály megszegésével előnyben részesíti, ezzel egy vagy több hitelezőjének kielégítését hiusítja vagy csorbítja meg, mert az aránylagos kielégítés joga valamennyi hitelezőjét egyaránt megilleti. Ehhez képest a javaslat szerint ez a cselekmény is - amely jelenleg a Btk. 414. § 3. pontjában külön van körülírva - a 1. § fogalmi körébe esik. Ennélfogva nem szükséges arra vonatkozó külön rendelkezésnek megalkotása.
A kereskedelmi könyvek vezetésének elmulasztását, azok megsemmisítését, elrejtését, hamisan vezetését, vagy a vagyoni állapotot elhomályosító megváltoztatását a Btk. 414. § 4. pontja csalárd bukásként bünteti, ha ez a cselekmény a hitelezők megkárosítását célozta. E célzat hiányában a cselekmény egyik esete a vétkes bukásnak (416. § 2. p.). A javaslat 1. §-a nem emlékezik meg kifejezetten a kereskedelmi könyvek vezetése körül elkövetett visszaélésekről. Ha az ily cselekmény nincs összefüggésben a hitelezőket közvetlenül károsító cselekménnyel, vagy ha, bár a hitelezőket károsító cselekmény elpalástolására irányult is, a javaslat álláspontja szerint nincs szükség arra, hogy ez a cselekmény mint speciális deliktum büntettessék, mert ez mint magánokirathamisítás (Btk. 401. és a következő § s esetleg 403. § 2. pont) úgyis büntetés alá esik. Ha pedig a könyvvezetési visszaélés bármi okból magánokirathamisításként nem lenne büntethető, a bíróságnak feladata lesz mérlegelni, vajjon az adott eset körülményeihez képest a könyvek meghamisításában vagy hamis vezetésében rejlő újabb törvénysértést és fokozott fondorlatosságot mennyiben kell súlyosító körülménynek tekinteni.
A büntetési tétel tekintetében a javaslat beható megfontolás alapján - a 2. § esetét kivéve - eltekintett több fokozat felállításától és minősítő körülmények meghatározásától. Véleménye szerint az öt évig terjedhető börtönbüntetési tétel elég tág teret nyit a bírói mérlegelésnek, ha figyelembe vesszük, hogy a Btk. 66. vagy 92. §-ainak alkalmazásával kísérlet, illetőleg nyomatékos enyhítő körülmények esetén a büntetés kiszabásánál egynapi fogházig lehet leszállítani s a méltányos esetekben még a büntetés végrehajtása felfüggesztésének is helyt adhat. Viszont az egyes esetek olyan változatosságot mutathatnak, amelyek megítélését előre megállapított büntetési fokozatok keretébe nem célszerű beszorítani. Különösen az e téren szerzett gyakorlati tapasztalatok alapján nem találta helyesnek a javaslat, hogy a súlyosabb és a kevésbbé súlyos eseteket a kárösszeghez igazodó merev értékhatárokkal válassza el egymástól. Nem kétséges, hogy a bíróságok a büntetési kereten belül gondosan mérlegelni fogják, egyéb lényeges körülmények mellett, a fokozott kár nagyobb voltát, a tettes esetleges visszaélését s eljárásának üzletszerűségét is.
A 2. § kivételesen szigorú büntetési tételt határoz meg a rendkívül súlyos, katasztrófaszerű következményeket maguk után vonó cselekményekre. A tapasztalat szerint az ilyen esetek pusztító hatása szinte kiszámíthatatlan, a közhitelt mélyen megrendítő s az összeomlások sorozatát megindító lehet. Az ilyen esetek rendszerint az egész közvéleménynek felháborodásával járnak, a gazdasági életnek a károsult hitelezők körén túlmenő károkat is okoz s a felizgatott közhangulatot, a gazdasági élet káros nyugtalanságát csak szigorú megtorlás csillapíthatja le. S a szigorú megtorlás igazságos is az olyan tettessel szemben, akit üzelmeitől a katasztrófaszerű következmények eshetőségének előrelátása sem tart vissza, ami a társadalmi felelősségérzet teljes hiányára vall.
A 3. § a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését mellékbüntetésül állapítja meg az 1. és 2. §-okban meghatározott rendszerint önző nyereségvágyból elkövetett bűntettekre. A törvénynek ez a rendelkezése a Btk. rendszerébe beleillik s így bővebb megalkotást nem kíván.
A 4. § célja, hogy a gondatlansági cselekményekre egységes s átfogó fogalommeghatározást adjon s ily módon megszüntette azokat a kirívó bizonytalanságokat, amelyek a Btk. 416. §-ában meghatározott úgynevezett vétkes bukási cselekmények büntethetősége körében előfordulnak s amelyekre az általános indokolásban a javaslat már részletesen rámutatott.
Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy e §-nak alkalmazása - éppúgy, mint az 1. §-é - az ott tüzetesen említett okokból független attól, hogy az adós ellen indult-e csőd, kényszeregyességi vagy kényszerfelszámolási eljárás vagy sem.
E § szövegezése, a Btk. 416. §-ával ellentétben, súlyt fektet annak kiemelésére, hogy a gondatlanul okozott eredmény lényeges kelléke minden alája tartozó cselekménynek, s ez egyben világos elválasztóul szolgál, szemben az 1. § körébe eső cselekményekkel, amelyeket ugyanannak az eredménynek szándékos előidézése jellemez.
A javaslat azonban a büntethetőség területét a hitelezők gondatlan megkárosításának körében szűkebb térre szorítja, mint az 1. §-ban a szándékosan elkövetett cselekményeknél, amennyiben következményül megkívánja az adós fizetésképtelenségbe jutását. Alanyi tekintetben az adóssal szemben gondatlanságot kell kimutatni, azaz annak előreláthatását, hogy cselekményének hatása a fizetésképtelenség s ezúton a hitelezőinek károsodása lesz.
A cselekmény meghatározásában gondos megvizsgálásban részesültek a Btk. 416. § egyes cselekményei, és fokozott gondot fordítottunk arra, hogy a javasolt § alkalmazása ne járhasson az üzleti élet szabadságának túlzott megszorításával.
A „gondatlan üzletvezetés” (Btk. 416. § 1. pont) kifejezés helyett „nagymértékben hanyag vagy könnyelmű üzletvitelről” szól, amelyben a „gondatlan üzletvezetés” tartalmi elemeire utal s ezzel a cselekményt sokkal szabatosabban határozza meg.
A gazdálkodásnak az üzletvitel mellé állítása arra tekintettel történt, hogy a javaslat alá eső cselekményeket nemcsak a kereskedés, hanem más foglalkozás keretében is el lehet követni.
A § második bekezdése a jogalkalmazás tájékoztatása végett külön felsorol egyes, szokásosan előforduló eseteket, amelyek a kereskedő által nagymértékben hanyagul vagy könnyelműen folytatott üzletvitelt jellemzik. Nyomatékosan ki kell emelni, hogy a második bekezdésben említett cselekmények nem magukban véve adnak alapot a büntethetőségre, hanem csak abban az esetben, ha az első bekezdésben meghatározott általános feltételek is fennállanak.
A könyvvezetési hibák vagy mulasztások a Btk. 416. § 2. és 3. pontja szerint csődnyitás esetén tekintet nélkül arra, hogy volt-e a cselekménynek káros következménye, a vétkes bukás vétségének büntetését vonják a mulasztást elkövető kereskedőre. A javaslat, álláspontjához következetesen, a könyvvezetési mulasztást vagy hiányt csak a fentebb említett további feltételek esetén bünteti, vagyis akkor, ha a kereskedő egyéni helyzetében a könyvvezetési, mulasztás nagymértékben hanyag vagy könnyelmű üzletvitel és ha éppen ennek a cselekménynek volt következménye, magában vagy más gazdasági tényezők közrehatásával, a kereskedő üzleti exisztenciájának összeomlása.
A § utolsó két bekezdése tekintélyes gazdasági érdekképviseletek óhajtására lett a javaslatba beiktatva. Ha az adós és hitelezők közt egyességi eljárás indul meg, az utóbbiaknak kiváló érdekük, hogy az egyezkedő adós minden erejét megfeszítve igyekezzék a hitelezőknek minél teljesebb kielégítésére. Ennélfogva egyúttal az is érdekük, hogy az adós gazdasági egyénisége kíméltessék, mert csak úgy maradhat képes arra, hogy hitelezőit legalább részben kielégíthesse. A hitelezőknek ezt az érdekét a javaslat messzemenő támogatásban részesíti, amikor az eddigi jogállapottal ellentétben a bűnvádi eljárás megindítását a hitelezők tőketöbbségének magánindítványától teszi függővé. Ezzel kizárja, hogy az időelőtt megindított bűnvádi eljárás az adós üzleteinek lebonyolítását megszakítsa és üzleti egyéniségét kettétörje, másrészt a hitelezők jóindulatától való e részben függés az adóst hathatósan arra fogja ösztönözni, hogy a hitelezőkre előnyös egyességet kössön és egyességi kötelezettségeinek pontosan eleget tegyen.
Ki kell azonban emelni, hogy a magánindítványi jelleg nem vonatkozik sem az 1. és 2. § alá eső, a hitelezőket szándékosan károsító cselekményekre, sem a gondatlanul károsító cselekményeknek az 5. § alá eső súlyos eseteire. Ezekben az esetekben a cselekmény súlyossága közérdekből a bűnvádi eljárásnak hivatalból való megindítását indokolja.
A 2. §-nál beható indokolást nyert, hogy a nagyon súlyos gazdasági következményekkel járó bűncselekményekre jelentékenyen magasabb büntetési tételt kell felállítani.
A 6. § kifejezetten kimondja azt az elvet, hogy a hitelezőket károsító cselekmények büntethetősége szempontjából közömbös az, hogy az adós ellen csőd nyitása, vagy kényszeregyesség vagy kényszerfelszámolás végett eljárást indítottak-e vagy sem, amely alapelv a javaslat szerkesztésénél irányadó volt s ami már mind az általános indokolásban, mind az 1. és 4. §-ok indokolásában részletes kifejezést nyert.
A 7. § szabatosabb szövegben megismétli a Btk. 417. §-ának rendelkezését.
II. 6. alatt részletes ismertetést nyert a jogi kérdéseknek az az egész szövevénye, amely abból állott elő, hogy fennálló jogunk a hitelezőt károsító bűncselekmények tettesének kizárólag az adóst, vagyoni bukás esetén pedig a vagyonbukottat, azaz az utóbbi esetben azt jelöli meg, aki ellen a csődöt megnyitották. Fennálló jogunk ugyanis nem veszi figyelembe azt a gyakori eshetőséget, amikor az adós vagyonával a hitelezők kárára, de a magánjog szempontjából jogosultan, más személy (törvényes képviselő, megbízott stb.) rendelkezett. Számtalanszor előfordul például, hogy az egyik házastárs üzletét a másik házastárs korlátlan meghatalmazással felruházva viszi.
A javaslat az ilynemű kérdéseket leginkább megfelelően véli megoldani, amikor kimondja, hogy ha a szóban levő bűntettet vagy vétséget nem az adós, hanem olyan személy követte el, aki az adós vagyonával vagy annak egy részével rendelkezésre jogosult, az utóbbi éppen úgy büntetendő, mintha ő lenne az adós.
Ezzel a szabályozással a javaslat útját állja annak, hogy tovább fennmaradjon az a vitás kérdés: vajjon a cselekmény tényleges elkövetőjét bűnsegély címén meg lehet-e büntetni vagy büntetlenül kell-e maradnia? A javaslat rendelkezései értelmében a tiltott cselekmény tényleges véghezvivője ezentúl tettesként felel. Viszont a büntetőjog általános elvei értelmében nincs akadálya annak, hogy a tettes mellett másokat, esetleg magát az adóst is részesként lehessen megbüntetni, ha a cselekmény véghezvitelében nem vettek ugyan közvetlenül részt, de a tettest arra felbujtották vagy cselekményét előmozdították.
A 9. § annyiban megegyezik az 1916:V. tc. 2. §-ával, hogy a csőd-, a kényszeregyességi vagy a kényszerfelszámolási eljárásban szereplő hitelezőt megbünteti, ha az eljárás folyamán tanusítandó magatartása tekintetében magát megvesztegetteti (ú. n. passzív megvesztegetés). Ellenben különbözik az említett §-tól abban, hogy büntetlenül hagyja az aktív megvesztegetőt, azaz azt, aki a hitelezőnek ajándékot vagy más előnyt ad vagy ígér. Ennek a rendelkezésnek oka az a fentebb II. 7. alatt ismertetett tapasztalat, hogy rendszerint a hitelező az, aki a kényszerhelyzetben levő adóstól vagy az adós érdekében eljáró más személytől előnyöket kicsikar. Ezeknek a visszaéléseknek felderítése pedig inkább várható, ha a jogtalan előny megadója legalább utólag felléphet a hitelező ellen, a nélkül, hogy büntetéstől kellene tartania.
Viszont, hogy az adós se használhasson hitelezője ellen fegyverül nehezen bizonyítható és nehezen megcáfolható, kétes tényállás alapján tett bűnvádi feljelentést, a 9. § az 1916:V. tc. 2. §-ához mérten még egy pontban megszorítja az elkövetési cselekmény meghatározását. Ugyanis a hitelező részéről csak a jogtalan előnynek elfogadását helyezi büntetés alá, az előny követését még nem. Ezt a változtatást is a gyakorlati életet ismerő gazdasági érdekképviseletek kérelmezték.
A koholt követelés érvényesítését eddig az 1916:V. tc. 3. §-a bünteti. Az általános indokolás III. 8. pontjában említve volt, hogy ez a tényálladék csak a csődeljárásban és a kényszeregyességi eljárásban elkövetett ilynemű cselekményekre terjed ki, de nem vonatkozik a kényszerfelszámolási eljárás keretében elkövetett ily cselekményekre. Ez okból az 1916:V. tc. 3. §-ának megfelelően tágabbkörű rendelkezéssel felcserélése vált szükségessé.
Fenn nem álló követelés alatt a javaslat az olyan követelést is érti, amely érvényesen fennállott ugyan, de a likvidációs eljárásban való érvényesítése előtt bármi okból megszűnt.
Az 1916:V. tc. 5. §-a a csőd vagy a kényszeregyességi eljárás alatt álló vagyon kezelői által elkövetett hűtlen kezelés tekintetében rendelkezik. Ezt a rendelkezést ki kell terjeszteni az ugyanily tekintet alá eső kényszerfelszámolási eljárásra.
Az említett eljárások egyes szereplőinek megnevezése helyett, a § általában mindazokról szól, akiket a bíróság vagy a hitelezők az adós vagyonának kezelésével, gondozásával, felügyeletével vagy ellenőrzésével megbíztak.
A bűnvádi eljárásnak hivatalból megindítása megegyezik a Btk. 362. §-ában kifejezett jogelvvel.
Az 1928:X. törvénycikkben a pénzbüntetés tekintetében foglalt szabályok közül bizonyára gyakori alkalmazást fog találni a 3. §-nak második bekezdése. Ennek értelmében a vagyon ellen irányuló, a nyereségvágyból, illetőleg a jogtalanul vagyoni haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekményekre mellékbüntetésül pénzbüntetést kell megállapítani, feltéve, hogy a terheltnek megfelelő vagyona, jövedelme vagy keresete van.
