Az ipari tulajdon védelmére alakult nemzetközi Únió, amelynek Magyarország is tagja, a Hágában megtartott utolsó konferenciáján két olyan megegyezést létesített, amelyeknek részesei vagyunk és amelyeket az 1929:XVIII. törvénycikkel az ország törvényei közé iktattunk. Ennek a törvénynek indokolása rámutatott arra, hogy ezek a nemzetközi megegyezések szükségessé teszik azt, hogy bizonyos kérdéseket törvényhozás útján szabályozzunk. Ilyen szabályozást igényel a kényszerengedély intézménye, amelyet az említett törvény 2. §-ában I. alatt közölt és a továbbiakban főegyezménynek nevezett hágai egyezmény 5. Cikke a szabadalom megvonhatásának újabb előfeltételeként meghatároz. Törvényi szabályozást igényelnek továbbá a találmányi szabadalmak díjainak fizetési határidőire vonatkozó enyhítések, amelyeket ugyanezen egyezmény 5/b. Cikkének második bekezdése szabályoz, végül a védjegy fokozott védelme azoknak a rendelkezéseknek keretei között, amelyekről az említett egyezmény 5/b., 6/b., 6/c. és 7/b. Cikke szól.
Ezek közül legfontosabb a kényszerengedély intézménye, amely lehetővé teszi azt, hogy a hazai ipar foglalkozhassék olyan szabadalom kihasználásával, amelynek külföldi tulajdonosa a belföldi szükségletet nem a belföldi ipar foglalkoztatásával elégíti ki. Ennek az új intézménynek létesítése tehát a hazai ipar szempontjából kívánatos is.
A kényszerengedély új intézményét az első alkalommal a megfelelő gyakorlat hiányában minden vonatkozásban törvényileg szabályozni nem látszik célszerűnek. Egyelőre az élettel lépést tartani képes bírói gyakorlat van hivatva a törvénnyel kevésbbé szabályozott kérdéseket megfelelően és helyesen szabályozni.
Az úniós jogviszonyoknak e törvényhozási szabályozása alkalmával nem mulaszthatom el azt, hogy a hazai ipar fejlesztése érdekében nehány olyan újítás bevezetését is javasoljam, amelyek iparunk fejlődése szempontjából előnyösek és amelyeknek bevezetését az érdekeltségek szorgalmazzák.
Ezek közül legfontosabb a szabadalmak oltalmi idejének az eddigi 15 évről 20 évre való felemelése, amivel el lehet érni azt, hogy a hazai ipar az eddiginél hosszabb időn át élvezze a szabadalmakkal nyujtott védelmet.
Szükségesnek találom továbbá, hogy az 1908:LII. tc. 3. §-a utolsó bekezdésének hatályon kívül helyezését is javasoljam. E szerint a rendelkezés szerint ugyanis belföldi bejelentő külföldi bejelentés, illetve letétel alapján belföldön elsőbbséget igénybe nem vehet. Ennek a rendelkezésnek fenntartása a belföldi feltalálót a külföldinél továbbra is hátrányosabb helyzetbe juttatná, mert a külföldi bejelentő bármilyen úniós elsőbbséget igénybe vehet. Az említett rendelkezés hatályon kívül helyezése tehát indokolt.
Szükségesnek tartom azt is, hogy az 1895:XLI. tc. 4. §-ának 3. bekezdésében foglalt rendkívüli elévülési határidőt tartalmazó rendelkezés hatályon kívül helyezését javasoljam, mert annak fenntartása semmivel sem indokolható.
Minthogy a törvényjavaslat egyes rendelkezéseit a részletes indokolás során a szükséghez képest egyenként indokolom, a fentiekben csak a legjelentősebb újításokra és azok főindokaira mutattam rá.
A washingtoni főegyezmény 5. Cikke a belföldi gyakorlás elmulasztása esetére a szabadalom megvonásának alkalmazását két előfeltételtől tette függővé. Nem engedi a megvonást a belföldi bejelentés beadásának napjától számított három év eltelte előtt vagy akkor, ha a szabadalomtulajdonos a gyakorlatbavétel elmulasztását igazolni tudja. A nemzetközi egyezménynek ez a rendelkezése az 1895:XXXVII. tc. 20. §-ának és az 1908:LII. tc. azt kiegészítő és módosító 4. §-ának a megváltoztatását tette szükségessé, amely rendelkezések helyébe az 1913:XII. tc. 1. §-a lépett, szabályozván a belföldi gyakorlás elmulasztásának a következményeit. A hágai főegyezmény 5. Cikke a megvonásnak további előfeltételéül megszabja azt, hogy ez csak akkor foghat helyt, ha a gyakorlási kényszerre vonatkozó visszaéléseket kényszerengedélyekkel megelőzni nem sikerülne. Az egyenlő elbánás elve megkívánja, hogy a kényszerengedély - aminek célszerűsége a hágai megegyezéseket becikkelyező 1929:XVIII. tc. indokolása szerint elvitázhatatlan - a belföldiek szabadalmaira is kiterjedő hatállyal törvényileg szabályoztassék. Ez helyesen csak a megvonást jelenleg szabályozó 1913:XII. tc. 1. §-a 2. és 3. bekezdésének hatályon kívül helyezése mellett a tervezet 1-7. §-aiban foglalt rendelkezések törvénybeiktatásával történhet.
A kényszerengedély eddig nálunk alkalmazásban nem volt és így azt bevezetése alkalmával a szükséghez képest szabályozni kell. Ezt a szabályozást a jelen törvényjavaslat 1-7. §-ai tartalmazzák.
A kényszerengedély, amelynek tartalmáról a 2. § szól, módot kíván nyujtani a hazai iparnak olyan szabadalom kiaknázására, amelyre nézve megállapítható, hogy azzal a szabadalom tulajdonosa a hazai ipart nem foglalkoztatja. Ennek a szemelőtt tartása mellett határozza meg a javaslat 1. §-a a kényszerengedély adásának feltételeit.
A szabadalom megadásának kihirdetését követő első három év a hágai főegyezmény 5. Cikkének megfelelően arra szolgál, hogy a szabadalom tulajdonosa szabadalmát Magyarország területén gyakorlatba vehesse és ezáltal azzal a magyar ipart foglalkoztassa, akár valamely belföldi vállalkozónak önként adott engedély útján, akár saját maga; csak akkor lehet tehát a szabadalomtulajdonos jogába az ő akarata ellenére beleavatkozni, ha ez a három esztendő, amely az engedélyezési eljáráshoz szükséges idővel együtt az oltalmi időből 4-5 évet von el, a magyar iparnak a szabadalommal való foglalkoztatását nem eredményezte.
Nem lenne indokolt ennek a beavatkozási lehetőségnek hosszabb időre való kitolása, mert a gyakorlatbavételre általában ennyi idő elég és mert ahhoz, hogy a kényszerengedély a kitűzött célt elérhesse, az oltalmi idő hátralévő részére azért is szükség van, mivel abból a kényszerengedélyezési eljárás maga mintegy két évet vesz igénybe és így a gyakorlatban a kényszerengedély csak az oltalmi idő későbbi szakában érvényesülhet.
A tervbevett rendelkezés azzal, hogy a kényszerengedély megadását csak annak a részére engedi meg, aki a szabadalomtulajdonostól bíróságon kívül engedélyt már kért, de nem kapott, megóvja a szabadalomtulajdonost attól, hogy szabadalmára meglepetésszerűen induljon meg a kényszerengedély iránti eljárás.
A kényszerengedély ismertetett céljával szervesen összefügg az, hogy kényszerengedély csak belföldi vállalkozónak adható.
A §-nak az a rendelkezése, amely a kárpótlásról szól, a szabadalomtulajdonos jogos érdekeit védi, a biztosítékadás pedig e mellett azt is szolgálja, hogy elejét lehessen venni eredménytelen kényszerengedélyek adásának.
Annak a megállapítása, hogy a szabadalom tulajdonosa mulasztását kellőképpen igazolta-e, teljesen a bíróság mérlegelésére és megítélésére van bízva. A bíróság ennek a kérdésnek eldöntésénél egyéb lényeges körülmények mellett bizonyára figyelemmel lesz arra is, hogy van-e belföldi szükséglet, komolyan megkísérelte-e a szabadalom tulajdonosa a belföldi gyakorlatbavételt, az általa adott engedély az ő hibájából hiusult-e meg.
A kényszerengedély tartalmának rövid jelzése - tekintettel az intézmény újszerűségére - szükségesnek mutatkozik, részletes meghatározása azonban - éppen a vonatkozó gyakorlat hiányára tekintettel - nem kívánatos.
A kényszerengedélyről eddig mondottakból az következnék, hogy csak kizárólagos kényszerengedélyt lehessen adni, ami egyfelől a kényszerengedély tulajdonosát a belföldi versenytől mentessé tenné, másfelől a bíróságot - e verseny ismeretlen tényezőinek a számításból való kirekesztésével - kedvezőbb helyzetbe hozná ahhoz, hogy a kárpótlás tekintetében megnyugtatóbb ítéletet hozhasson.
Amikor ettől eltérően azt javasolom, hogy a bíróság rendkívüli esetben nem kizárólagos kényszerengedélyt is adhasson, a törvényjavaslat előkészítése során az érdekeltségek és jogi képviselők köréből megnyilvánult számos kívánságnak óhajtok eleget tenni, méltányolván különösen azt az érvet, amely szerint könnyen előfordulhat olyan eset, amikor több igénypontot tartalmazó szabadalom egyes igénypontjainak gyakorlatbavételére megfelelő üzem vállalkozhat a nélkül, hogy ugyanaz az üzem a szabadalom egyéb igénypontjainak a gyakorlatbavételére hivatott volna, vagy amikor a kényszerengedélyt kérő csak Magyarországnak bizonyos területrészén kívánja a szabadalmat gyakorolni. A szabadalom egyes igénypontjaira adott kényszerengedély ezek szerint annak a lehetőségét biztosítja, hogy a szabadalomnak azok az igénypontjai, amelyekre kényszerengedélyt nem kértek, esetleg más kényszerengedélyes által későbben kihasználhatók legyenek s a gazdasági élet számára el ne vesszenek. Ugyanez a meggondolás indokolja a területileg korlátozott kényszerengedély létesítését is. A kényszerengedély ily tárgyi és területi korlátozásának elkerülésére felmerülhet annak a megoldásnak a lehetősége, hogy alkalmi egyesülések létrehozásával kellene a kényszerengedély osztatlanságát biztosítani és ezáltal a kényszerengedélyt oly alkalmi egyesüléseknek juttatni, amelyek a szabadalmat tárgyi és területi korlátozás nélkül a maga teljes egészében gyakorolnák. Ez a megoldás azonban a fentebb előadott gazdasági előnyt nem biztosítaná. Ebben az esetben ugyanis az oly szabadalmak, amelyeknek tárgyi és területi korlátozások nélkül való igénybevételére ily alkalmi egyesülések nem alakulnának, teljesen kihasználatlanul maradnának.
A most kifejtettek figyelembevételével a kísérletképpen bevezetendő nem kizárólagos kényszerengedélynél ügyelni kell arra, hogy ebből minél kevesebb zavar származhassék. Ennek leginkább azzal vehetjük elejét, ha a kényszerengedély oszthatóságát csupán a fentemlített két vonatkozásban engedjük meg, de időbeli megosztást nem engedünk és még kevésbbé az egyes igénypontok megosztását. Ez utóbbinak megengedése állandó és teljes jogbizonytalanságot eredményezhetne a szabadalomtulajdonos, valamint az egyes kényszerengedélyesek jogait illetően.
Annak a szemelőtt tartásával, hogy a kényszerengedély kizárólagosságán csupán azoknak a kérelmére ütünk rést, akik nem kizárólagos kényszerengedélyt kérnek, akik tehát hajlandók tűrni azt, hogy a szabadalomtulajdonos jogosítványainak egy részét más használhassa ki, gondoskodni kell arról, hogy kifejezett akarata ellenére nem kizárólagos kényszerengedélyt adni senkinek se lehessen. Erre vonatkozólag a 2. § rendelkezést tartalmaz.
Ha a kényszerengedély kellő eredményre vezetett, fenntartása céltalan. Ezért módot kell adni a szabadalom tulajdonosának arra, hogy az említett esetben a kényszerengedély visszavételét kérhesse. A javaslat egy esztendőben állapítja meg azt az időt, amely alatt az eredménynek be kell következnie. Ez az időmeghatározás megfelelő, tekintettel arra, hogy a kényszerengedélyes a gyakorlatbavételre már a kényszerengedélyezési eljárás alatt készülhetett. Akár a kényszerengedélyes lemondása, akár a kényszerengedély visszavétele szünteti meg a kényszerengedélyt, az mindkét esetben megszűnik. A megszűnés időpontjától kezdve már a szabadalomtulajdonos gyakorolhatja szabadalmát.
Ha azonban ez a gyakorlás a jelen törvényjavaslat 1. §-ának meg nem felelő, úgy újabb kényszerengedélyt már minden további határidő bevásárása nélkül lehet kérni, minthogy az a három évi határidő, amely az 1. § szerint a kényszerengedély megadásának elengedhetetlen előfeltétele, már eltelt.
A kényszerengedélynek a 3 §-ban szabályozott megszűnése esetén a netalán már kifizetett kárpótlás és a letett biztosíték visszaadása tárgyában a Pp. alapján eljárni hivatott bíróság feladata lesz elbírálni azt, vajjon a kényszerengedélyes önhibáján kívül nem teljesítette-e azt, amire vállalkozott.
A kényszerengedély nem vezethetne megfelelő eredményre, ha a kényszerengedélyes a szabadalom fenntartása és oltalmazása tekintetében a vele esetleg ellentétes érdekű vagy legalább is a szabadalom iránt közömbös szabadalomtulajdonostól függene. Az ilyen visszás helyzetnek kívánja elejét venni a 4. §-ban foglalt rendelkezés.
A kényszerengedély intézményének csak abban az esetben van komoly tartalma, ha a törvény gondoskodik arról, hogy a kényszerengedélyest a kényszerengedéllyel nyert jogaitól a szabadalom tulajdonosa a szabadalomról való lemondással el ne üthesse. Ezért javasolom azt, hogy ilyen lemondás a kényszerengedélyesnek beleegyezése nélkül ne legyen hatályos. Ámde arról is gondoskodni kell, hogy a kényszerengedélyes ne élhessen vissza ezzel a javára szóló különleges előnnyel a szabadalomtulajdonos rovására. Ezért javasolom azt is, hogy a szabadalomról való lemondás a kényszerengedélyesnek hozzájárulása nélkül is hatályos legyen abban az esetben, ha a lemondó szabadalomtulajdonos igazolja azt, hogy a kényszerengedélyest a szabadalom fenntartásához érdek annyira nem fűzi, hogy a szabadalmat még ellenérték nélkül sem hajlandó magára ruháztatni.
Mindez természetesen áll akkor is, ha a lemondás a szabadalomnak a kényszerengedélytől érintett bármely részére vonatkozik.
A szabadalomtulajdonos és a kényszerengedélyes összejátszása könnyen lehetségessé tenné azt, hogy a hazai ipar a szabadalommal való foglalkoztatásból kizárassék, ha a kényszerengedély eredménytelenségét nem követhetné a szabadalom megvonása. Ennek az összejátszásnak kizárása érdekében a 6. § a hágai I. megegyezés 5. Cikkének megfelelően rendelkezik aziránt, hogy a szabadalmat egészben vagy részben meg lehet vonni, ha a kényszerengedélyt kihirdetésétől számított két év alatt kellőképpen gyakorlatba nem vették és nem gyakorolják.
A kényszerengedély megadása a szabadalom tulajdonosától a szabadalomadta bizonyos jogait elveszi, e részben tehát a megvonással azonos tekintet alá esik. A kényszerengedély visszavétele pedig ugyanezeket a jogokat érinti, amikor a kényszerengedélyest zárja ki a szabadalomra szerzett jogaiból, amely vonatkozásában az említett megvonással rokontermészetű. Minthogy mindkét eljárás szerzett jogok megszüntetésére irányul, indokolt, hogy ezek az eljárások azonos garanciákkal legyenek körülbástyázva. Erről gondoskodik a 7. §, melynek értelmében mindazokat a jogszabályokat, amelyek a megvonásra vonatkoznak, a kényszerengedély megadására vagy visszavételére vonatkozó eljárásban megfelelően alkalmazni kell.
Ezzel a rendelkezéssel az említett eljárásokban az 1895:XXXVII. tc. 20., 27., 38., 40., 41. és 46. §-a, az 1912:LV. tc. 6. §-a, az 1913:XII. tc. 1. §-ának 4. és 5. bekezdése, az 1920:XXXV. tc. 7. §-a, a 81,588/1914. K. M. sz. rendelet 52-85. §-a és az ezekkel kapcsolatos jogszabályok alkalmazást nyernek.
A kényszerengedély megadása vagy visszavétele iránti eljárásból jog másra, mint a kényszerengedélyesre vagy a szabadalomtulajdonosra, nem származhat, míg a szabadalom megvonása iránti eljárás eredménye - siker esetén - az eljárásban résztvett feleken kívül állókra is kihat, amennyiben a megvonás a szabadalmat mindenki részére felszabadítja. A szabadalom megvonása iránti eljárás tehát közérdekű, míg a 7. §-ban említett eljárások nem közérdekűek. Félreértések elkerülése végett tehát kifejezetten ki kell mondani, hogy a közérdekű megvonási eljárásnak azok a szabályai, amelyek ennek az eljárásnak a közérdekű voltával függnek össze, a kényszerengedélyezési eljárásban alkalmazást nem nyernek.
A szabadalmak oltalmi idejének 20 évre való felemelését a magyar ipar régóta szorgalmazza. Ez a felemelés a belföldi iparnak jól felfogott érdekét van hivatva előmozdítani. Akár a szabadalomtulajdonos, akár ennek szerződéses engedélyese, akár a kényszerengedélyes kíván ugyanis vállalkozni arra, hogy a belföldi szükségletet a hazai ipar foglalkoztatásával elégítse ki, jobb kilátások mellett teheti ezt, ha a szabadalomadta kizárólagosság és ennek eredményeképpen a verseny távoltartásának biztosítása tovább tart. Ennek a felismerése vezette a különböző államok törvényhozásait az oltalmi időnek hosszabb időben való megállapításánál. Ezek közül rámutatok a legújabb spanyol törvényre, amely az oltalmi időt a belgiumi, chilei, columbiai, finnországi és mexikói szabályozással egyezően 20 évben állapítja meg, és utalok Ausztriára, ahol az oltalmi idő 18 év, de ez az idő a bejelentés közzétételétől számít, ami az újdonságot hivatalból vizsgáló országokban, amilyen Ausztria is, gyakorlatban azt jelenti, hogy az oltalom a bejelentés után 20 évnél hamarább nem szűnik meg, tekintve, hogy a közzététel és a bejelentés között átlagosan két év eltelik. Ha tehát nálunk az oltalmi időt a bejelentéstől számított 20 évben állapítjuk meg, a mi szabadalmaink oltalmi ideje átlagban nem hosszabb, mint az ausztriai szabadalmaké.
Az oltalmi idő ilyen szabályozása egyébként megfelel az Association pour la Protection de la Propriété Industrielle-nek az 1927. évben Genfben tartott kongresszusán elfogadott annak az óhajnak, hogy az oltalmi idő egységesen 20 évben állapíttassék meg.
A 9. § az 1895:XXXVII. tc. 19. §-ának az oltalmi idő változtatásával szükségessé vált módosítását tartalmazza.
A hágai főegyezmény 5/b. Cikkének második bekezdése szerint a szabadalmi díjfizetési határidőt legalább hat hónapra ki kell tolni, vagy arról kell gondoskodni, hogy a díjfizetés elmulasztása miatt érvényüket vesztett szabadalmak újból feléledhessenek. Az utóbb említett megoldás hazai jogrendszerünkkel nem áll összhangban, és számos magánjogi bonyodalomnak bírói úton való tisztázását tenné szükségessé, ami egymagában elég arra, hogy az első helyen említett megoldást válasszuk. Érvényvesztés csak a 2-20. évi díj nem fizetése esetén következik be, újból szabályozni tehát csak ezeknek a díjaknak a fizetési idejét kell.
A javaslat 10. §-a a határidők hónaponkénti számításának egységessé tétele mellett az évi díjaknak a lejáratot követő 1. hónap alatt történő befizetésére vonatkozólag az eddigitől eltérő szabályozást nem tartalmaz, a 25%-os pótdíjjal való fizetés lehetőségét azonban a 2. hónapon kívül a 3. hónapban történő fizetésre is kiterjeszti.
A 4-6. hónapokban történő fizetéseknél a pótdíj ugyan 100%-ra emelkedik, ez azonban túlmagasnak azért nem tekinthető, mert ennek fejében a szabadalom tulajdonosa igazolási vagy egyéb felélesztési kérelmet tartalmazó beadvány és az ezzel kapcsolatos eljárás költsége nélkül éri el biztosan azt, amit más szabályozás mellett a fentemlített külön eljárások kapcsán esetleg elérhetne.
Figyelemmel arra, hogy a szabadalmi díjfizetések elmulasztása helyrehozhatatlan és súlyos következményekkel jár, célszerűnek mutatkozik gondoskodni arról, hogy az erre vonatkozó rendelkezéseket, amelyek jelenleg az 1895:XXXVII. törvénycikkben, az 1920:XXXV. törvénycikkben és a 128,023/1928. K. M. sz. rendeletben elszórtan lelhetők fel, a mostani újabb szabályozás alkalmából egyetlen jogszabály, a jelen törvény 10. §-a egyesítve tartalmazza. Ennek következtében természetesen azokat a jogszabályokat, amelyeknek rendelkezéseit e § megismétli, hatályon kívül kellett helyezni.
E szabályozás kapcsán nem zárkózhattam el az évi díjak olyan újabb megállapításától, amely a gyakorlatba vétel megindítása szempontjából legsúlyosabbnak minősülő 1-2. évek utáni időre a 128,023/1928. K. M. sz. rendelettel meghatározott összegek mérsékelt emelését tartalmazza ugyan, de sohasem több pengő, mint ahány korona az 1895:XXXVII. tc. 45. §-a szerint volt. A 16-20. évi díjak, valamint a pótszabadalmi díj megállapított összegeit a meghallgatott érdekeltségek kivétel nélkül megfelelőnek találták.
Az évi díj visszatérítésének kérdését a § utolsó bekezdése a gyakorlatban felmerült vitás kérdések figyelembevételével kellő határozottsággal igyekszik szabályozni, figyelemmel arra, hogy az 1. évi díj a szabadalom megadásának éppen úgy előfeltétele, mint a bejelentési díj, és így ennek a sorsában osztozik.
Ugyancsak gyakorlati nehézségek miatt ejtettem el az 1895:XXXVII. tc. 45. §-ának azt a rendelkezését, hogy évi díjat csak a szabadalom fennállásánál érdekelt féltől lehet elfogadni, tekintve, hogy ennek az érdekeltségnek a megállapítása úgyszólván lehetetlen és hogy a szabadalmát megszüntetni kívánó fél ezt lemondással akkor is elérheti, ha az évi díj akarata ellenére be van fizetve.
A hágai főegyezmény 5/b. Cikkének első bekezdése szerint az ipari tulajdonjogok fenntartására vonatkozó díjak fizetésére legalább három hónapi határidőt kell engedélyezni.
A védjegy terén ilyen fenntartási díj fogalma alá eső megújítási díjról az 1925:XII. tc. 2. §-ának 1. bekezdése intézkedik, azt kell tehát az egyezménynek megfelelően kiegészíteni.
Védjegyjogszabályaink pótdíjat eddig nem alkalmaztak, ettől tehát itt is el akarok tekinteni.
A hágai főegyezmény 6/c. Cikke a szerződő országok címereinek és egyéb állami jelvényeinek védelmét kötelezővé teszi, tekintet nélkül arra, hogy valamely ország saját címerét mily mértékben védte.
Minthogy belföldi vonatkozásban ez a védelem az 1890:II. tc. 3. §-ában szűkebb mértékre volt korlátozva, nehogy a külföldi a belföldnél nagyobb előnyökhöz jusson, ezt a védelmet az idézett § kiegészítésével úgy kell szabályozni, hogy a szerződő külföldiekre a belföldi szabályozás kiterjesztett keretek közt érvényesüljön.
Annak, hogy a kérdés a lajstromozás megtagadását eredményező okok közt az 1890:II. tc. 3. §-ának kiegészítéseképpen nyer szabályozást, következménye, hogy ez a szabályozás a törlésre is kiterjed, mert a 21. § d) pontja szerint a védjegy törlendő, ha nem volt belajstromozható.
A javaslatnak az a rendelkezése, hogy a külföldi jelzésre vonatkozó tilalom csak akkor érvényesül, ha a kereskedelemügyi miniszter ezt a jelzést mint ilyent, a Budapesti Közlönyben közzétette, egyedüli megfelelő eszköze a jogbiztonságnak.
A hágai főegyezmény 7/b. Cikkének a külföldi kollektív védjegyek oltalmazására vonatkozó rendelkezéseit a kollektív védjegyek oltalmáról rendelkező 1921:XXII. tc. 2-6. §-ainak a kiegészítése útján kell érvényesíteni.
Annak a megállapítását, hogy a kollektív védjegyet bejelentő külföldi egyesülés az idézett törvény 2. §-ának megfelel-e, belföldi hatóság elbírálására bízni nem lehet. Ezért javaslom azt, hogy ezt a körülményt csak a kollektív védjegynek a származási országban történt belajstromozásával lehessen igazolni, ami egyedül alkalmas annak a bizonyítására, hogy ezt a kérdést az arra legilletékesebb hatóság igenlő értelmében döntötte el.
A viszonosság fennforgásának kérdésében a jogbizonytalanságot el kell kerülni. Erre az egyedüli megfelelő mód az, ha e tekintetben - úgy mint az 1911:I. tc. 124. §-ában szabályozott esetben - hatóságnak és pedig a kereskedelemügyi miniszternek megállapítása irányadó.
Az 1908:LII. tc. 3. §-ának utolsó bekezdése, amely szerint úniós elsőbbséget belföldi bejelentő külföldi bejelentés, illetőleg letétel alapján belföldön igénybe nem vehet, a belföldi feltalálót a külföldinél hátrányosabb helyzetbe juttatja. Ezért ennek a rendelkezésnek hatályon kívül helyezése kívánatos.
Mellőzhetetlen az 1913:XII. tc. 1. §-a 2. és 3. bekezdésének hatályon kívül helyezése is, mert a megvonás a kényszerengedély intézményével, valamint a jelen törvény 6. §-ával olyan szabályozást nyert, amely mellett az említett rendelkezések nem érvényesülhetnek.
Az 1895:LXI. tc. 4. §-ának második bekezdése olyan rendkívüli elévülési határidőt állít fel, amelynek a fenntartása alig indokolható. Fenntartása ugyanis azt jelentené, hogy törlési perrel a bejegyzéstől számított két év eltelte után nem léphet fel az, aki ugyanezen ok miatt az 1923:V. tc. 9. §-a alapján az ilyen védjegy használatának abbahagyását követelheti.
Az 1920:XXXV. tc. 8. és 9. §-ainak hatályon kívül helyezését a 10. § indokolja.
A 15. §-ban említett összeg átértékelését a koronaromlás és a vele kapcsolatos pengőszámításra történt áttérés indokolja.
A 16. § az átmeneti rendelkezések tekintetében arról kíván gondoskodni, hogy az ipari tulajdont igénybe vevőkre lehetőleg a reájuk nézve kedvezőbb jogszabály nyerjen alkalmazást.
Ez a § azoknak a jóhiszemű belföldi iparosoknak az érdekeit védi, akik a 8., 9., 10. §-ok értelmében meghosszabbított oltalmi idejű valamely szabadalomnak az 1895. évi XXXVII. tc. 19. §-a értelmében való közeli lejáratára számítván, belföldön a szabadalom tárgyának gyakorlatba vételére előkészültek.
A §-ban megállapított határidő kizárja a § felhasználásával történő visszaéléseket.
A § módot ad a szabadalomtulajdonosnak arra, hogy a jóhiszemű harmadik személyek kártalanításának kétféle módja (költségmegtérítés vagy használati, illetőleg gyakorlatbavételi engedély) közül a neki megfelelőbbet választhassa.
Ez a § a most meghosszabbodó oltalmi idejű szabadalmakra már megadott használati, illetve gyakorlatbavételi engedélyekkel kapcsolatos jogvitákat kiküszöböli azzal, hogy az engedélyesnek meghatározott határidő alatt teendő nyilatkozatától teszi függővé az engedély időtartamának a szabadalom oltalmi idejével együtt való meghosszabbítását.
Ha a 17. § alapján újabb engedélyek keletkeztek, a régebbi engedély értékéből veszít és így a használati és gyakorlatbavételi díj tekintetében vita merülhet fel. Ugyancsak vitássá válhatik a díj összege magának a szerződésnek a szövege folytán is.
Úgy ezek, mint a 17. § alapján felmerülő jogviták ugyanolyan természetűek, mint a kényszerengedélyekkel kapcsolatosak, ezért eldöntésüket indokolatlan volna más bíróságokra bízni, mint amelyek a kényszerengedélyek tárgyában ítélkeznek.
A fellebbezésnek ezt a szabályozását az indokolja, hogy az elsőfokú határozatot a Szabadalmi Bíróság bírói osztálya hozza.
A jogbiztonság kívánja, hogy a 17. és 18. §-okkal érintett jogviszonyok minél gyorsabban végleges elbírálást nyerjenek. Ez indokolja a 20. §-nak rendelkezését, amely a 74,660/1920. K. M. sz. rendeletben is benn van és hasonló átmeneti jellegű szabályozás kapcsán bevált.
E § 1. pontjában foglalt felhatalmazás a hágai főegyezmény kellő időre visszamenő érvényesülését van hivatva előmozdítani. Tekintettel arra, hogy ilyen eset alig van, és hogy ezek az esetleges sérelmek gyorsan orvosolhatók és a jövőben elő nem fordulhatnak, a felhatalmazás alapján kiadandó miniszteri rendelettel való szabályozás mutatkozik a legmegfelelőbbnek.
A 21. § 2. pontjában foglalt másik felhatalmazás arra van hivatva, hogy az ipari mintaoltalmat egyáltalában nem kielégítően szabályozó 107,709/1907. K. M. rendelet helyébe új jogszabályt alkotni és a nálunk még nem szabályozott, de más államokban már jól bevált használati mintaoltalmat a törvényhozás igénybevétele nélkül minél előbb lehessen szabályozni. Ezzel a szabályozással régi, úgyszólván általános óhaj teljesülne.
Az utolsó bekezdésben foglalt felhatalmazást a 17. és 18. §-ok rendelkezéseinek különleges jellege indokolja.
