Régebbi gazdasági rendszerünkben a földesúr munkásaival s cselédségével együtt élt, és ebből az együttélésből százados hagyományokon alapuló patriarkális viszony keletkezett, amelyet nem annyira a jogrend, mint inkább erkölcsi elvek szabályoztak.
Az újabbi idők változásai következtében ez a meleg patriarkális viszony sajnos, szűnőfélben van, s ezért fokozottabb mértékben szükséges, hogy a gazdaságban alkalmazottaknak jogi helyzetét a törvény szabályozza, olyan elvek alapján, amelyek a régen kifejlődött erkölcsi elveknek, a becsületes és méltányos munkaadó gondolatvilágának és szokásainak megfelelnek.
A régi idők gazdálkodója lehetetlennek tartotta, hogy alkalmazottainak, akikkel legtöbbször évtizedekig egy faluban élt, adósa maradjon kiérdemelt járandóságaival. Az újabb időben, ha az esetek kisebbségében is, előfordul, hogy a gazdasági munkavállalók kiérdemelt járandóságaikat nem kapják meg, ami nemcsak igazságtalan helyzet, hanem szociális szempontból romboló következményekre vezet. Ezeket a bajokat kívánja a jelen javaslat a lehetőséghez képest kiküszöbölni.
Ennek a törvényjavaslatnak főcélja tehát az, hogy a gazdaságban végzett munka alapján járó követeléseknek behajthatóságát, más jogosult érdekek feláldozása nélkül, az eddiginél világosabb és hatásosabb rendelkezésekkel biztosítsa.
A magánjogban általános szabály, hogy a munkaadó vagy a munka megrendelője nem felel azoknak a követeléseiért, akiket az ő munkavállalója vagy vállalkozója a maga nevében alkalmazott a munka elvégzésére. Az ilyen személyekkel szemben ugyanis ő semmiféle jogviszonyban nincsen.
A gazdaságban végzett munka bérének szociális jelentősége a magánjognak ezzel az általános szabályával szemben szükségessé teszi, hogy a gazdálkodó a mezőgazdasági munkavállaló bérköveteléseiért közvetlenül tétessék felelőssé, ha a gazdaságban előforduló munkálatok elvégzésére nem közvetlenül maga a szerződő munkavállalókkal, hanem a vele szolgálati viszonyba nem kerülő ú. n. munkásvállalkozót szerződtet, aki viszont a munkásokkal saját nevében és személyében köt szerződést.
Előfordul ugyanis, hogy némely lelkiismeretlen munkásvállalkozó az általa szerződtetett munkásokat megkárosítja azáltal, hogy felveszi ugyan a gazdálkodótól neki járó pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokat, a munkavállalóknak az őket megillető járandóságokat csak részben vagy egyáltalában nem adja ki. A munkások javára az 1899:XLII. tc. 14. §-ában biztosított jelzálogot pedig figyelmen kívül hagyja. Az ilyen durva jogsértések az ország legszegényebb rétegeihez tartozó és istápolásra leginkább rászoruló földmívesmunkásság amúgy is felette nehéz helyzetét lényegesen súlyosbítják és szociális szempontból mérhetetlen, utólagos hatósági intézkedésekkel alig csökkenthető károkat okoznak. A büntetőjogi felelősségrevonás a megkárosított munkavállalóknak csak kevés vigaszt nyujthat, mert az ő szempontjukból csak a saját és családjuk megélhetése bír jelentőséggel és a megkárosítójukra mért legsúlyosabb büntetés sem kárpotolhatja őket azért a sok nélkülözésért és szenvedésért, mely abból származik, hogy 4-8 hónapi nehéz munkájuk díja elmarad, és éppen a munka és kereset nélküli téli időszakon át minden a megélhetéshez szükséges eszköz híjján vannak.
Minthogy a gazdasági üzem fenntartója, a jelenlegi állapot szerint, a munkások esetleges károsodásáért nem szavatol, őt a munkásvállalkozó és a munkások között létesült szerződés felvételei nem érdeklik, azokra befolyást gyakorolni nem érdeke, és azoknak a munkásvállalkozó részéről való teljesítését nem ellenőrzi, míg ha a munkabérekért ő is felelőssé tétetik, saját érdekében gondja lesz reá, hogy a munkásvállalkozó a munkásokat meg ne károsítsa.
A gazdasági üzem fenntartója felelősségének az alapja, maga az a puszta tény, hogy a gazdálkodó a gazdaságában szükséges munkálatok elvégzését másra bízza.
A készfizető kezesség adja a bérköveteléseknek a legnagyobb biztosítékot és ez a forma a legegyszerűbb is.
A 2. § az 1. § rendelkezéseit terjeszti ki a vízimunkálatoknál, út-, vasútépítésnél vagy más földmunkánál alkalmazottak követeléseire is. A rendelkezés az 1. §-hoz fűzött indokolás után további indokolásra alig szorul, az említett munkavállalók a földmíves népesség köréből kerülnek ki, és így indokolt, hogy ez a törvényjavaslat velük is foglalkozzék, még pedig lehetőleg ugyanolyan előnyök nyujtása által, amilyeneket a szoros értelemben vett gazdasági munkásoknak biztosít.
Arról az esetről azonban, ha a most említett munkát nem gazdasági üzem részére végezték (pl. városi építkezés céljára vállalt földmunka esetében) a jelen törvényjavaslatban rendelkezni nem lehet, mert ez a gazdasági munkásszerződés körén kívül felmerülő kérdés; ez a törvény javaslat pedig csak a gazdasági munkaszerződésekkel foglalkozik, s oda nem tartozó kérdéseknek e szabályozásba belevegyítése a törvényalkotás rendszertelenségének jogos vádját válthatná ki.
Amikor valamely munka elvégzésére többen közösen vállalkoznak olyan kikötés mellett, hogy a munkájukért járó ellenszolgáltatást egységesen közös meghatalmazottjuk vehesse át, a munkaadó eleget tesz tartozásának azzal, ha a kikötött ellenszolgáltatást ennek a közös meghatalmazottnak - a bandagazdának - fizeti meg. Ennélfogva nem lehet felelős azért, hogy a közös meghatalmazott az egyes munkavállalóknak járó részt megfizeti-e, hiszen sok esetben azt sem tudja, hogy a közösen vállalkozók egymás között hogyan egyeztek meg a közös ellenszolgáltatás felosztása felől, sem azt, hogy a munkát közösen vállaló csoport egy-egy tagja mennyi munkát végzett stb. Itt sem lehet azonban ezt a szabályt egész merevségében alkalmazni. Nem ritka dolog, hogy a munkások közös meghatalmazottja állandó alkalmazottja a gazdasági üzem fenntartójának, vagy hogy a gazdasági üzem fenntartója jelöli ki a bandagazdát. Az ilyen esetekben a bandagazda nem a munkásoknak szabadon alkalmazott meghatalmazottja, hanem lényegileg nem egyéb, mint a gazdasági üzem fenntartójának a bér kiszolgáltatásával megbízott embere. Ilyen esetben tehát igazságos és indokolt, hogy annak tényeiért ő is felelős legyen.
A 2. bekezdés rendelkezése azon a magánjogi elven alapszik, hogy az, aki másnak a jóerkölcsökbe ütköző módon szándékosan kárt okoz, ezt a kárt megtéríteni köteles. Az a gazdálkodó pedig, aki a bandagazdáról tudja azt, hogy megbízhatatlan, és ezért a munkabérjárandóságoknak az ő kezéhez történő kiszolgáltatása a munkások érdekeit veszélyezteti, kétségtelenül a jóerkölcsbe ütköző módon okoz kárt a munkásoknak akkor, ha az ily meghatalmazott kezéhez fizetéseket teljesít anélkül, hogy a munkásokat az általuk megnevezett meghatalmazott megbízhatatlansága felől tájékoztatná. A törvény azonban ezt a felelősséget kiterjeszti arra az esetre is, ha a gazdasági üzem fenntartója csak súlyos gondatlanságból nem ismeri az előbbi körülményeket, mert tőle el lehet várni legalább némi gondosságot abban a tekintetben is, hogy a bérjárandóságokat az egyes munkások között szétosztó bandagazda megbízhatósága felől tájékozódjék.
Aki ingatlant szerez, az ingatlan vételárát ahhoz méri, hogy az ingatlan milyen állapotban van. Ehhez képest az ingatlan megszerzését közvetlenül megelőző időben végzett gazdasági munkák emelik az ingatlan vételárát, mert bevetett, megmunkált ingatlanért nagyobb vételárat lehet elérni, mint a meg nem munkált elhanyagolt földterületért. Ezt az értéktöbbletet azonban túlnyomó részben azok munkája termelte, akik a vételt közvetlenül megelőző időben - a törvény ezt az időt egyszerűség kedvéért egy évre teszi - szellemi vagy testi munkát végeztek az ingatlanon. Ezért méltányos, hogy ezeknek a követeléseknek az ingatlan jelzálogi bejegyzés nélkül is biztosítékául szolgáljon.
Az árverési vétel esetére ez az elv egyébiránt nem e törvény újítása, mert ez több-kevesebb eltéréssel ma is fennáll, a törvény azonban egyrészt kiterjeszti ezt a szabályt a munkásvállalkozóra is, ami nemcsak az előbbi megfontolás alapján, hanem azért is indokolt, mert közvetve a munkásvállalkozó által foglalkoztatott munkavállalók érdekeit is kellően védi (lásd az 1899:XLII. tc. 14. §-ában és a 7. § 3. bekezdésében foglalt rendelkezéseket), másrészt kiterjeszti a szabad kézből való eladás esetére is, ami már azért is indokolt, mert következetlenség az, hogy az árverés esetében megvalósított elv a szabad kézből való eladás esetére ne terjedjen ki.
A 6. § és az 5. § szabályát megfelelően alkalmazza a zárlat esetére. Az, hogy a zárgondnok köteles a folyó kiadásokat, köztük a zárlat tartama alatt végzett munkák díját, a zárlati jövedelemből megfizetni, nem új szabály, sőt kifejezetten is kimondják az 1898:II. tc. 45. §-a és az 1907:XLV. tc. 37. §-a. Új szabály azonban a zárlat előtti évben lejárt munkabérkövetelések előnyös kielégítése a zárlati jövedelemből. Ez az új szabály azonban indokolt egyrészt azért, mert a zárlati jövedelmet növeli a zárlat kezdete előtt végzett munkák eredménye, másrészt azért, mert a végrehajtást szenvedő alkalmazottai enélkül arra volnának kényszerülve, hogy követeléseiket árverés kérésével érvényesítsék, hogy az árverés esetében őket megillető előnyös kielégítéstől el ne essenek.
A 7. § első bekezdése a részes munkásokat védi. Azon az újabb időben nem ritkán mutatkozó bajon kíván segíteni, hogy a learatott gabonát vagy leszedett más terményt a gazdálkodó hitelezői lefoglalják és elárvereztetik, a részes arató vagy más részes munkás pedig sem kikötött részét nem kapja meg, sem az árverési vételárból nem kapnak kielégítést. Gondoskodni kíván továbbá ez a bekezdés arról is, hogy a részes munkások jogait a gazdálkodó csődje se hiúsítsa meg; a csődben e bekezdés rendelkezése arra vezet, hogy a részes munkást a csődben az elkülönítésre jogosult hitelező jogállása illeti meg.
A 7. § második bekezdése azokon a gazdasági munkavállalókon kíván segíteni, akik nem részért dolgoznak, hanem fix természetbeli vagy pénzbeli munkabérért idénymunkát vállalnak. Ezeknek nem lehet olyan tulajdonszerű helyzetet biztosítani, mint a részeseknek, ezért őket a törvény zálogjog adásával kívánja megvédeni. Ezt a zálogjogot a gazdálkodás túlságos megnehezítése nélkül nem lehet kiterjeszteni az olyan munkák díjának biztosítására, amelyek még sem elvégezve nincsenek, sem a szerződés szerint díjazásuk nem esedékes. Ellenben az esedékes munkabér rögtöni kielégítésére feltétlen joga van a munkavállalónak, ezért a szerződés szerint már esedékessé vált munkabérnek meg kell adni a törvényes zálogjogot, még ha az esedékességet a szerződés a munka elvégzése előtti időre tette is. Viszont a már elvégzett munka díját esedékességre tekintet nélkül fel kell ruházni a törvényes zálogjog védelmével, mert nem lehet ajtót nyitni annak a lehetőségnek, hogy egyik-másik lelkiismeretlen gazdálkodó a törvényes zálogjog kijátszása végett a szerződésben az esedékességet olyan késői időpontra kösse ki, amikor a termények már el vannak adva vagy fel vannak használva, amikor tehát a zálogjognak már nincs tárgya.
A 8. § első bekezdésében foglalt rendelkezés a bírói és közigazgatási joggyakorlatban felmerült szétágazó állásfoglalásokkal szemben kívánja a dohánykertésznek a maga keresményéhez való jogát az igazságosság és méltányosság szerint rendezni. E § törvénybeiktatásában kétségtelenné fog válni, hogy a dohánybeváltási árnak a dohánykertészt illető részéből a dohánytermelők hitelezői sem csőd, sem végrehajtás, sem egyéb módon nem kereshetnek kielégítést.
A második bekezdés rendelkezése azon a tényen alapszik, hogy a dohánytermelési engedélyt a kincstártól a termelő nyeri el, az engedély az utóbbi nevére állíttatik ki, ennélfogva az engedély alapján a kincstár csak a termelővel kerül jogviszonyba. Éppen ezért a dohánytermés beváltási árát is csak a termelővel szemben számolhatja el a kincstár és a termelővel szerződött dohánykertész, mint a kincstárral jogviszonyban nem álló fél, szerződésszerű járandóságainak a kiszolgáltatását közvetlenül a kincstártól nem igényelheti, következésképen nem lesz akadálya annak, hogy a kincstár a termelőnek adott előleget a dohánybeváltási ár egész összegéből levonhassa, tekintet nélkül arra, hogy a dohánytermelő és a dohánykertész közötti jogviszonyban az utóbbi ebből mennyit igényelhetne. Ettől az elvtől eltérni annál kevésbbé lehet, mert ha a kincstár a beváltási árból az előleget feltétlenül le nem vonhatná, akkor az előleg megadása a kincstárra nézve annyira kockázatossá válnék, hogy a kincstár kénytelen volna az előlegek folyósítását beszüntetni, ez pedig éppen a gazdaságilag gyengébb gazdálkodásra nézve tenné a dohánytermelést lehetetlenné, és a dohánytermelés megnehezítésével a dohánykertészek elhelyezkedését is megnehezítené.
A 9. § arra az esetre rendelkezik, amikor a dohánykertésznek oka van arra a feltevésre, hogy a dohánytermelő a dohánybeváltási árból az őt megillető részt, elszámolási differenciák miatt kiadni nem fogja, vagy ha az egész dohánybeváltási árnak a dohánytermelő kezéhez történő kifizetése az ő jogos érdekét egyébként veszélyezteti. Erre az esetre lehetővé kívánja tenni azt, hogy a dohánykertész jogos járandóságát a hatóság (bíróság) közvetítésével okvetlenül megkapja.
A munkavállaló által munkabérének érvényesítése végett indított eljárás jogi természetére nézve polgári per, még ha közigazgatási hatóság előtt folyik is. Ennélfogva semmi indokoltsága nincs annak, hogy az ilyen eljárás költségeire más szabályok álljanak fenn, mint a polgári per költségeire. Indokoltsága annál kevésbbé van, mert a legtöbbször merőben a szerződés alakszerűségétől függ, hogy a bíróság vagy a közigazgatási hatóság előtt kell-e érvényesíteni a követelést. Már pedig mi belső értelem volna abban, hogy az olyan munkás, aki a törvényes alakszerűségek nélkül szerződött, és így a bírósághoz fordulhat, kötelességmulasztó munkaadójával szemben ennek költségére ügyvédi képviselet mellett járhasson el, az olyan munkás ellenben, aki ezeket az alakszerűségeket betartotta, az ügyvédi képviselettől elesnék. Mert hiszen az a jogállapot, hogy ügyvédi munkadíj a mezőgazdasági munkavállaló ellenfelének terhére meg nem ítélhető és be nem hajtható, legtöbb esetben arra vezet, hogy a munkás képviseletére vállalkozó ügyvéd nem akad. Ha pedig mégis akad vállalkozó ügyvéd: vajjon mi igazságosság van abban, hogy munkája értékét ne a kötelességmulasztó munkaadó térítse meg, hanem ingyen dolgozzék. A jogban járatlan munkavállalók ügyvédi képviseletéhez fűződő szociális érdek és az igazság tehát egyaránt a §-ban tervezett rendelkezés mellett szólnak.
A 11. § a m. kir. kincstár régi jogainak a megvédését célozza.
A 12. §-nak az a rendelkezése, amely a kártérítési ügyeknek a bíróságok és közigazgatási hatóságok közti megoszlása szempontjából irányadó, e § szerint a jövőben száz pengő lesz. Ez a rendelkezés megfelel a jogalkotás azon általános irányának, mely a háború előtti koronaösszegek helyébe hasonló pengőösszegeket tesz.
