Az 1929:XVI. törvénycikke megoldani kívánt egészségügyi és idegenforgalmi célok megvalósításában a gazdasági nehézségek ellenére jelentős haladás észlelhető. Közegészségügyi szempontból nemcsak a már régebben üzemben volt gyógyfürdők kifejlesztése és modernizálása jelentős, hanem eredményes ásványvízkutatásokkal és próbafúrásokkal számos új egészségügyi intézmény megnyitása vált lehetővé. Igen nagy fontossága van továbbá az újabban létesült éghajlati gyógyintézeteknek, amelyekkel a trianoni szerződéssel elvesztett subalpin gyógyhelyeket utóbbi időben legalább részben pótolni tudjuk.
Az említett törvényben előírt gyógyhelyi és üdülőhelyi bizottságok működése a hygienikus és kényelmi viszonyok olyan megjavítására vezetett, hogy a gyógy- és üdülőhelylátogatók számának emelkedése az eddig passzív idegenforgalmi mérlegünknek kedvezőbb alakulását vonta maga után.
A nemzetgazdasági és valutáris szempontból annyira fontos idegenforgalmunk mérlegének javítása terén kétirányban érvényesül a gyógy- és üdülőhelyek kifejlesztése. Egyrészt a kedvezőbb üdülési lehetőségek az eddig külföldön nyaraló magyarok számának csökkenését vonták maguk után, másrészt pedig lehetővé tették, hogy a nyugateurópai idegenforgalomból Magyarország is mind erősebben vegye ki a részét.
Idegenforgalmi mérlegünknek legjelentősebb tétele a Budapest székesfőváros felé irányuló idegenforgalom, ahova az 1933. évben 192,688 külföldi utazott. Az idegenforgalom fejlesztésénél még nem érvényesül kellőképpen a Budapest székesfőváros területén működő gyógyfürdők és üdülőhelyek vonzó ereje annak ellenére, hogy nincs a kontinensen olyan város, amely Budapesttel ásvány- és gyógyvizeinek száma, különbözősége, fekvésének szépsége, fürdőinek történeti patinája tekintetében versenyre kelthette. Kilenc forró és négy langyos thermája van, hévízforrásai naponkint több százezer hektoliter vizet szolgáltatnak, rádióaktív és sótartalmú forrásai híresek azonkívül, hogy itt van a világ egyik leggazdagabb keserűvíztelepe, amelynek termékei világszerte elismert kiviteli cikkek.
A gyógyhelylátogatók és üdülők még nagyobb tömegeinek az idegenforgalom fellendítése érdekében való ideirányítása célszerű propaganda nélkül aligha remélhető. Az ehhez szükséges költségekről annál inkább gondoskodni kell, mivel azok az anyagi források, amelyeket az 1929:XVI. törvénycikk a gyógy- és üdülőhelyeknek fejlesztésére rendelkezésre bocsát, a székesfőváros eltérő viszonyai miatt nem vehetők igénybe. Ugyanis a gyógy- és üdülőhelyek javára Budapest területén az idegenektől gyógy- és üdülőhelyi díjat szedni annál kevésbbé lehet, mert a gyógyfürdőket látogató idegenek nem különíthetők el a más céllal a székesfővárost látogató külföldiektől. Nem volna méltányos továbbá Budapesten az 1929:XVI. törvénycikk 16. §-ának az alkalmazása, amely szerint a „m. kir. belügyminiszter a gyógyhelyi bizottságnak (fürdőegyesület választmányának) indokolt előterjesztésére és a m. kir. népjóléti és munkaügyi és a m. kir. pénzügyminiszterrel egyetértve elrendelheti, hogy a község meghatározott részére korlátozott gyógyhelyen levő épületek házadója után befolyó községi pótadó 30-50 %-át a községi költségvetésben a gyógyhely közcélú (közegészségi, útépítési és fenntartási, világítási, köztisztasági, szépítési stb.) intézményei javára kiadásként tüntessék fel és évnegyedes utólagos részletekben a gyógyhelyi bizottságnak (fürdőegyesület választmányának) fizessék ki.”
Ugyanis a székesfőváros a gyógy- és üdülőhelyek céljaira az egészségügyi, forgalmi és kényelmi szempontból szükséges közművekről eddig is kellőképpen gondoskodott, indokolatlan volna tehát a házadó befolyó községi pótadó egy részének az igénybevétele.
A most elmondott szempontok alapján már az 1929:XVI. törvénycikk különleges elbírálásban kívánta részesíteni Budapest székesfővárost. Ezért a 46. §-ának második bekezdésében felhatalmazást ad arra, hogy a minisztérium Budapest székesfőváros területét illetőleg a törvénynek a gyógy- és üdülőhelyekre vonatkozó rendelkezéseit módosításokkal léptethesse életbe, azonban ennek a felhatalmazásnak a terjedelme nem magyarázható olyképpen, hogy a közönség megadóztatását jelentő és a 15. §-ban említett gyógyhelyi díjon, valamint a 16. §-ban szabályozott községi pótadórészesedésen felül más jövedelemforrásokat rendszeresíthessen.
A gyógy- és üdülőhelyek kiadásainak, főkép pedig a propaganda költségeinek fedezése végett más bevételekről kell gondoskodni. E célra legmegfelelőbbnek találtam a Budapesten fogyasztott gyógy- és ásványvíz (szikvíz), valamint az itt eladott fürdőjegyek után mérsékelt díjak beszedését. A törvényjavaslatban foglalt felhatalmazás alapján a minisztériumnak módjában lesz a közönség jelentékenyebb megterhelése nélkül oly jövedelmet biztosítani, ami a székesfőváros gyógyhelyi és üdülőhelyi céljainak megvalósításán kívül azok propagandájának megfelelő kiépítéséhez szükséges.
Tájékoztatásul közlöm, hogy a rendelkezésemre álló adatok szerint Budapesten a szikvízgyárak és ásványvízüzemek 1932. évben 407,990 kg szénsavat használtak fel és minthogy 1 kg-ból átlag 65 liter szikvizet lehet előállítani, illetőleg ásványvizet telíteni, a székesfővárosban 26.519,350 liter szikvizet, illetve szénsavval telített ásványvizet fogyasztottak, ami után literenkint 2 fillér díjat számítva, 530,387 P volna a bevétel, az 1933. évben eladott 2.699,298 drb fürdőjegyet pedig jegyenként 5 fillér díjjal megterhelve, 134,989 P 90 f-re számíthatunk.
Természetesen a tervezett budapesti központi gyógy- és üdülőhelyi bizottságnak javaslatára a minisztérium csak a szükségletnek megfelelő és előreláthatólag ennél kisebb összegű díjak kivetését fogja engedélyezni.
A törvényjavaslattal rendelkezésre bocsátott anyagi erő a Budapest székesfőváros fürdőpropagandáján kívül lehetővé teszi a Budapest gyógy- és üdülőhelyeivel kapcsolatban felmerülő összes problémák megfelelő megoldását és anyagi erőt biztosít ahhoz, hogy a főváros gyógy- és üdülőhelyei a közegészségügy és az idegenforgalom érdekeinek megfelelő, tökéletes nívóra emelhetők legyenek.
Már most jelezni kívánom azt, hogy a székesfővárost gyógyhellyé nyilvánítani a maga egészében nem lehetséges, mert a székesfővárosnak csak egyes területrészei felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket az 1929:XVI. törvénycikk a gyógyhely vagy üdülőhely megnevezés engedélyezéséhez előírt.
Az ásvány- és gyógyvizeinek gazdagsága és a már működő gyógyfürdők alapján Budapest következő részeit lehetne gyógyhellyé nyilvánítani:
1. a Szent Gellért-hegyet a Naphegy és Tabán szomszédos részeivel, az alatta épült Szent Gellért-, Rudas- és Szent Imre- (Rác) fürdőkkel, valamint az itt fakadó gyógy- és ásványvízforrásokkal,
2. a Szent Lukács- és Császárfürdőt magában foglaló területet, valamint a Margitszigetet,
3. a Városligetet a Széchenyi-fürdővel,
4. a Római-fürdőt Csillaghegy szomszédos részeivel, végül
5. a Svábhegyet, mint subalpin klímájú gyógyhelyet.
Megfontolásra érdemes még az Erzsébet-sósfürdő vidékének gyógyhellyé nyilvánítása, azonban a környék felparcellázása és beépítése miatt ez már több nehézséggel jár.
Üdülőhellyé nyilvánításra a budai hegyvidéknek kies pontjai és a Dunának a Római-fürdő tájékán levő részei alkalmasak.
Budapest székesfőváros területén tervezett gyógy- és üdülőhelyek nagy száma, valamint az idegenforgalom és közegészségügy szempontjából elérni kívánt országos jelentőségű célok megvalósítása különleges gyógy- és üdülőhelyi szervezet felállítását teszik szükségessé, aminek kiépítésére az 1929:XVI. törvénycikk 46. §-ában nyert felhatalmazás ad módot.
