Általános indokolás
Törökországban a világháború előtt a volt osztrák-magyar külképviseletek a kapitulációs jogokat gyakorolták. A kapitulációkban egyoldalúan biztosított terjedelmes hatáskör (konzuli bíráskodás) révén a Törökországban lakó vagy ott tartózkodó magyar állampolgárok a területenkívüliséghez közelálló büntetőjogi mentességet élveztek olyan értelemben, hogy a török állam és a török állampolgárok ellen elkövetett bűncselekmények kivételével nem tartoztak a török büntetőbíráskodás alá, hanem e bíráskodást kihágások miatt az illetékes konzul gyakorolta felettük és a konzul teljesítette a nyomozást a bűntettek és vétségek esetében is, amely nyomozás befejezése után a terheltet a bizonyítékokkal együtt az eljárás folytatása és ítélethozás végett hazájába szállíttatta vissza. Ezt az eljárást a gyakorlat kiterjesztette abban az irányban is, hogy azokat a bűntetteseket, akik hazájukból vagy más államból bűncselekmény elkövetése után Törökországba szöktek, az illetékes konzul - szükség esetében a török hatóságok segítségével - elfogathatta és saját hatáskörében hazaszállíthatta a nélkül, hogy ehhez akár a török kormány, akár valamely más török hatóság engedélyére vagy hozzájárulására lett volna szükség.
Ez az egyoldalú intézkedés helyettesítette tehát a kiadatást, természetesen a nélkül, hogy a kiadatási jog szabályai bármily irányban figyelemben részesültek volna.
A világháború folyamán a központi hatalmak szoros szövetségi viszonyban lévén Törökországgal, jogviszonyaikat is az állami egyenlőség alapján kívánták rendezni, tehát a kapitulációs jogok mellőzésével Törökországgal olyan egyezményeket szándékoztak kötni, amelyek a jogviszonyokat a kölcsönösségnek megfelelően szabályozták volna. Így jött létre többek között Magyarország és Törökország között az első kiadatási egyezménynek tervezete, amelyet 1918. évi március hó 12-én alá is írtak, ennek a nemzetközi egyezménynek alkotmányos tárgyalása és törvénybeiktatása azonban az időközben bekövetkezett események folytán elmaradt.
A világháború befejezéseként Törökország, Nagybritanniával, Franciaországgal, Olaszországgal, Japánnal, Görögországgal, Romániával és Jugoszláviával külön békeszerződést kötött, amelyet 1923. évi július hó 24-én Lausanneban írtak alá. Ez a lausannei békeszerződés elismeri Törökországot mint a nemzetközi jogközösség egyenlőjogú tagját és 28. Cikkében az összes szerződő felek kijelentették, hogy hozzájárulnak Törökországban a kapitulációs jogoknak teljes megszüntetéséhez.
Törökország azután az előbb említett szerződő hatalmakkal még más nemzetközi egyezményeket is kötött, többek között ugyanazon a napon aláírták a letelepedésre és a bírói hatáskörre vonatkozó nemzetközi egyezményt is, amelynek 15. Cikke kimondja, hogy a bírói hatáskörre vonatkozó összes kérdéseket Törökország és a többi szerződő hatalom között a nemzetközi jog elveinek megfelelően fogják rendezni.
A lausannei békeszerződés elismerésére Magyarország már az 1921:XXXIII. törvénycikkbe iktatott trianoni szerződés 70. Cikke, illetőleg a 74. Cikk második bekezdése értelmében kötelezte magát.
Magyarország azután a Török Köztársasággal barátsági szerződést kötött, amelyet az 1924:XVI. tc. iktatott az ország törvényei közé; ennek 2. Cikke kifejezetten szintén kimondja, hogy a szerződő felek megállapodnak arra nézve, hogy a két állam között a diplomáciai viszonyt a nemzetközi jog elveinek és a viszonosságnak megfelelően fogják létesíteni.
Ezt követte két kereskedelmi szerződés (1927:XXVI. és 1930:XXXVI. tc., letelepedési szerződés (1927:XXVII. tc.) és végül semlegességi, békéltető eljárási és választottbírósági szerződés, amelyet az 1930:I. tc. iktatott az ország törvényei közé.
Kiadatási jogviszonyaink szabályozása a békeszerződések megkötése után rövidesen szintén szóbakerült és még az 1926. év folyamán diplomáciai érintkezésbe léptünk a kiadatásokra vonatkozó kérdések kölcsönös szabályozása céljából. Minthogy Törökország arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy alakszerű kiadatási egyezmény nélkül alkotmányjogi okokból nem áll módjában kiadatást engedélyezni, viszont késznek nyilatkozott alakszerű kiadatási egyezmény kötése végett tárgyalásokba bocsátkozni, a két állam képviselői e végből hosszabb tárgyalásokat folytattak, amelyeknek eredményeképpen 1932. évi május hó 29. napján azt a kiadatási egyezményt írták alá, amely ennek a törvényjavaslatnak tárgya.
Az egyezmény három (I-III.) fejezetre oszlik, amelyek közül az I. fejezet a kiadatási jogot és eljárást öleli fel.
Az egyezmény azt az új rendszert követi, amely nem sorolja fel egyenkint a kiadatási bűncselekményeket, hanem az 1-3. Cikkekben megállapítja a kiadatási kötelezettség általános feltételeit, a 4. és 6. Cikkben pedig megjelöli azokat a kivételeket, amikor nincsen helye kiadatásnak.
Ez az általánosító rendszer a kiadatási bűncselekmények kimerítő felsorolásánál azért jobb mert egyrészt kiküszöböli a szerződő államok törvényeiben szereplő bűncselekmények eltérő elnevezéséből eredő nehézségeket, másrészről megvan az az előnye is, hogy az egyezmény hatálya a később büntetendőkké nyilvánított cselekményekre önmagától kiterjed, hacsak ez a bűncselekmény a kivételek alá nem esik.
A 7. Cikk értelmében a kiadatási megkeresést diplomáciai úton kell továbbítani a megkeresett kormányhoz és a megkeresést az általában szokásos okiratokkal kell felszerelni.
A 8. és 9. Cikk a kikért egyén letartóztatásáról, fogvatartásának megszűnéséről és a kiadatási megkeresés alakszerű előterjesztését megelőző előzetes letartóztatásáról szól.
A 10. Cikk azt az esetet szabályozza, amidőn a kikért egyén ellen a megkeresett államban is bűnper folyik, a 11. Cikk pedig arról szól, amidőn a bűntettest több állam kéri ugyanazért vagy más cselekményért. Az első esetben a bűntettes állampolgársága 2 döntő, de ez az elv kiadatási szerződéseinkben nincs általánosan elfogadva, miért is ki kellett mondani, hogy ez a rendelkezés nem érinti más államokkal kötött szerződéseinkben vállalt azt a kötelezettséget, hogy a kiadatási kérelmek találkozása esetében az elsőbbség az elkövetés helyének államát illeti. Ilyen rendelkezést tartalmaz pl. a magyar-németalföldi (1881:XVIII. tc.), a magyar-belga (1881:XIX. tc.), a magyar-luxemburgi (1882:XXXVII. tc.) és a magyar-monakói kiadatási államszerződés (1887:VI. tc.).
A 12. Cikk a kiadatás foganatosítására, a 13. Cikk a kiadott egyén birtokában levő bűnjelek lefoglalására és átadására, a 14. Cikk pedig a bűntettesek átszállítására vonatkozik.
A 15. és a 16. Cikk a kiadatás specialitásának szabályait tartalmazza, vagyis azt, hogy a kiadott egyént nem lehet üldözni vagy megbüntetni olyan bűncselekményért, amelyért kiadatását nem engedélyezték. A 17. Cikk a kiadatás és átszállítás költségeiről szól.
A II. fejezet a bírói hatóságok által bűnügyekben nyujtandó kölcsönös jogsegélyt szabályozza. A 18-21. Cikkek a bűnügyi kézbesítésekre és megkeresésekre, valamint azoknak felszerelésére vonatkoznak, a 22. Cikk pedig a nemzetközi jog általános elveivel összhangban megállapítja azt, mikor lehet valamely kézbesítés vagy megkeresés foganatosítását megtagadni. A 23. Cikk a tanúk és szakértők kihallgatására, a bizonyítékok beszerzésére és közlésére, a 24. Cikk a tanúknak és szakértőknek a másik államból való megidézésére és megjelenésére, a 25. Cikk pedig a jogsegély költségeire vonatkozik.
A 26. Cikk a büntető ítéletek közlésére állapít meg kölcsönös kötelezettséget.
A III. fejezet a záró rendelkezéseket tartalmazza. A 27. Cikk értelmében ilyen irányú megkeresés esetében a két állam meg fogja egymásnak küldeni a hatályban levő törvényeinek szövegét vagy meg fogja adni a szükséges felvilágosítást. A 28. Cikk az egyezmény megerősítéséről, felmondásáról és életbelépéséről rendelkezik.
