Az 1. § - a törvény által nyujtott keretek közt - elő kívánja mozdítani az egészséges birtokmegoszlás kialakulását; hangsúlyozza, hogy a kisbirtokok létesítésére általában olyan vidékeken törekszik, ahol a kisbirtokok szaporítása akár birtokmegoldási, akár népesedési szempontból kívánatos.
A § kijelöli az állami tevékenység fő irányait is és ennek keretében az új kisbirtokok létesítésén kívül a már meglévő törpebirtokok kiegészítését is céljául tűzi ki.
Az állami beavatkozás nyomán keletkező, illetőleg kiegészítés útján előálló birtokok nagyságának megszabása szempontjából a javaslat azt tekinti céljának, hogy ezek a birtokok egy-egy család eredményes gazdálkodásának alapjául alkalmasak legyenek. Ennek a szempontnak kidomborítása az olyan új kisbirtokok alakításával szemben jelent állásfoglalást, amelyek megszerzése csupán földhözjutásnak, de nem egzisztencia alapításának lenne nevezhető.
Az eredményes gazdálkodás alapjául alkalmas birtokok létesítése mellett mégsem hanyagolja el azonban a javaslat az önálló birtokszerzésre képtelen mezőgazdasági lakosság érdekeinek szolgálatát sem és ennek kifejezésre juttatása érdekében már a bevezető § megemlíti, hogy a javaslat a falusi lakossághoz tartozók családi otthonának létesítését házhelyek juttatása útján szintén elő akarja mozdítani. A megfelelő beltelekkel, kerttel kapcsolatos házhely lehet ugyanis a kiindulása a falusi lakosság vagyoni gyarapodásának. A házhely mérsékelt vételárának, valamint a házépítés költségeinek megszerzése vagy megfelelő feltételek melletti letörlesztése az érdekelteket takarékossághoz szoktatja és sok esetben belátható időn belül annak az anyagi erőnek előteremtését fogja lehetővé tenni, amely az eredetileg csak házhelyhez jutottat képesség teszi a törvény egyéb rendelkezéseivel szabályozott támogatás mellett önálló kisbirtok szerzésére is.
A javaslat egész rendszerén végigvonul a hatósági intézkedések megtételének a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalása. Csak a törvény végrehajtása során lehet azonban megállapítani, hogy milyen mértékben lesz mindazokra a közigazgatási intézkedésekre szükség, amelyekre a törvény lehetőséget nyujt. Megvan nevezetesen a valószínűsége annak, hogy az érdekelt ingatlantulajdonosok a törvény célja iránt olyan megértést fognak tanusítani és annak megvalósításában olyan mértékben fognak közreműködni, hogy a hatósági intézkedések a földmívelésügyi igazgatás rendes keretei közé könnyen beilleszthetők lesznek. A helyzet ilyen alakulását a javaslat több rendelkezése igyekszik előmozdítani. Az ily célú rendelkezések sorából különösen a 6. § (2) bekezdését és a 11. § (2) és (3) bekezdését emelem ki. A javaslat éppen ezért nem kíván már előre külön hatósági szerveket létesíteni a javaslatban szem előtt tartott célok megvalósítására, hanem csupán módot kíván nyujtani arra, hogy szükség esetében ilyen külön szerv is létesíthető legyen. Arra az esetre nevezetesen, ha a törvény végrehajtását állandó jelleggel külön szervre lesz szükséges bízni, a törvényjavaslat lehetővé teszi a minisztertanács hozzájárulásával Országos Telepítési Igazgatóság létesítését.
Azt, hogy az Országos Telepítési Igazgatóság létesítése nem változtat a földmívelésügyi miniszternek, illetőleg a kormánynak a törvény végrehajtása körében tett intézkedésekért való alkotmányos felelősségén, a javaslat annak kiemelésével kívánja érzékeltetni, hogy az igazgatóság a földmívelésügyi miniszter tárcája keretében létesülhet.
A javaslat annak következtében, hogy a kisajátításhoz hasonló állami beavatkozást csak a javaslatban szigorúan körülírt objektív előfeltételek mellett engedi meg és nem tesz lehetővé oly széles körben beavatkozást, mint aminőt a megváltási jog szabályozásával az 1920:XXXVI. törvénycikk megengedett, nem követi az idézett törvénycikknek azt a megoldását sem, amely az állami beavatkozás lebonyolítását bírói szervre bízta. A végrehajtás körébe vágó intézkedések természetének is leginkább az felel meg, hogy a végrehajtás közigazgatási feladat legyen. A javaslat sem hagyta azonban figyelmen kívül, hogy különösen az ingatlanok átengedésére kötelezés, tehát ingatlanok tulajdonának elvonása, illetőleg a kényszerhaszonbérletek létesítése erősen érinti az egyes ingatlantulajdonosok, valamint más érdekeltek - különösen az elvont ingatlanokra bejegyzett jelzálogos hitelezők - magánjogait és ezért a legszélesebb körben, bizonyos vonatkozásban az 1881:XLI. törvénycikkben foglalt kisajátítási törvényben megszabott kereteken túlmenően is (l. 21. § (2) bek.), bírói jogvédelmet biztosít az érdekelteknek.
A bírói jogvédelem szabályozása során a szakszerűséget, az ügyek minél gyorsabb lebonyolítását és a jogegység minél teljesebb biztosítását kellett szem előtt tartani.
Arra való tekintettel, hogy a törvény végrehajtását a kormányhatóság fogja eszközölni, jogorvoslati fórumként elsősorban a m. kir. közigazgatási bíróság kijelölését kellett megfontolás tárgyává tenni, minthogy a kormányhatóság intézkedései elleni panaszok elbírálására jogunkban rendszerint ez a bíróság van hivatva. A m. kir. közigazgatási bíróságot azonban a tulajdonképpeni hivatásától elvonná és szervezetével sem lenne összhangban, ha ezt a bíróságot ingatlanok becsértékének megállapításával és általában a magánjogi perekben felmerülőkhöz hasonló jogviták eldöntésével terhelnénk. Egyébként a közigazgatási bíróság felállítása sem okozott változást az 1881:XLI. törvénycikknek azokon a rendelkezésein, amelyek a kisajátítással kapcsolatos kártalanítási eljárást a rendes bírói fórumok elé utalták.
A javaslatban szabályozott panaszok elbírálására hivatott szervként megfontolás tárgya lehet az Országos Földbirtokrendező Bíróság, amelyet hasonló feladatok megvalósítása hívott életre. Ez a bíróság azonban eredeti feladatát immár betöltötte, a törvényhozás elvben már az 1928:XLI. tc. 17. §-ában elhatározta a megszüntetését és későbbi törvények, különösen az 1931:XXXV. és az 1933:XVIII. törvénycikk a tényleges megszüntetés mielőbbi lebonyolítása érdekében tartalmaznak rendelkezéseket.
Bár kétségtelen, hogy mind a szakszerűség, mind a jogegység szempontjából az Országos Földbirtokrendező Bíróság jogorvoslati fórumul a legalkalmasabb lenne és bár ez a megoldás alkotmányjogi szempontokból is járt utakon haladna, mégis a javaslat ezt a megoldást az ismertetett helyzetben az alábbi okokból ejtette el.
A javaslat nem néhány év alatt lebonyolítandó akciószerű intézkedéseket tervez, hanem az általános indokolásból kitűnően állandó jellegű tevékenység folytatására gondol, állampénzügyi szempontból sem lenne tehát megindokolható - még a fennálló rendkívüli helyzet fegyelmen kívül hagyása esetében sem - hogy az Országos Földbirtokrendező Bíróság, mint különálló magasrangú bírói testület csupán a javaslat végrehajtásával kapcsolatosan évenkint előreláthatóan aránylag csekély számban felmerülő ügyek elintézése céljára hosszú időn át fenntartassék. E mellett az ügyeknek az ország egész területéről a fővárosba koncentrálása nem is lenne célszerű, mert előreláthatóan gyakran lesz szükség a helyszínen szemle és becslés tartására, ami az Országos Földbirtokrendező Bíróság eljárását akkor is nehézkessé tenné, ha ezeket az eljárásokat kiküldött bíróra vagy megkeresett bíróságokra bízná.
A kifejtettek alapján a javaslat csak a meglévő rendes bírói fórumok sorában kereshette a jogorvoslatok elbírálására hivatottakat.
A rendes bírói fórumok közül a kir. Kúria a gyakran bizonyításfelvétellel járó eljárásokkal nem lenne terelhető és ezenfelül a Kúria hatáskörébe utalás ellen szólnak a fővárosba koncentrálással kapcsolatban felhozott azok a célszerűségi szempontok is, amelyekről az Országos Földbirtokrendező Bírósággal kapcsolatosan már volt szó. A kir. járásbíróságok és kir. törvényszékek azért nem jöhetnek szóba, mert e bíróságok döntésével szemben a jogorvoslat kizárása szétágazó és ezért nem megnyugtató gyakorlatra vezethetne, a további jogorvoslat megengedése viszont az eljárást igen hosszadalmassá tenné. A legmegfelelőbb megoldásként kínálkozott tehát a kir. ítélőtábla jogorvoslati fórumként kijelölése.
A kir. ítélőtábla mint fellebbezési bíróság bizonyítás felvételére az általános perjogi szabályok szerint is hivatott, megvan a szükséges helyismerete, mint felsőfokú bíróság a kormányhatóság rendelkezései elleni jogorvoslat elbírálására alkalmas. Tekintettel arra, hogy az ország területén mindössze öt ítélőtábla működik, ezen az úton a jogalkalmazás kívánatos egységessé a további jogorvoslat kizárása mellett is biztosíthatónak látszik, különösen a 3. § negyedik bekezdésében rendeletre utalt oly szabályozás mellett, amely az egységes jogalkalmazást intézményesen biztosítani fogja.
Ami a 3. § szövegét illeti, az (1) bekezdés a jogorvoslati fórum kijelölését tartalmazza, utalva arra, hogy bizonyos esetekben a pénzügyminiszter (ingatlanok köztartozások lerovása céljára átadása, VI. fejezet), illetőleg a honvédelmi miniszter (98. §) határozata ellen van panasznak helye, a (2) és (3) bekezdés a legfontosabb eljárási szabályokat emeli ki, különösen a határozatok kézbesítésének szabályait és a panasz beadásának határidejét. A panasz beadásának határidejét a javaslat 30 napban állapítja meg, ami összhangban áll a kisajátításról szóló 1881:XLI. tc. 44. §-ának (2) és (4) bekezdésével. Végül az utolsó bekezdés az eljárási és ügyviteli szabályok rendelettel megállapítására tartalmaz felhatalmazást.
Az általános indokolás már kifejtette, hogy a javaslat minő ingatlanok felhasználása útján kívánja céljait megvalósítani. Ezeknek az ingatlanoknak különböző csoportjaira vonatkozóan tartalmaz a II. fejezet rendelkezéseket.
A javaslat e §-ának első bekezdése öt csoportban sorolja fel azokat az ingatlanokat, amelyeket a törvény céljára fel lehet használni. Az ingatlanok e csoportjainak az a közös jellegzetes vonása, hogy azok nem a törvényben tüzetesen szabályozott kisajátításszerű átengedésre kötelezés útján jutnak az állam rendelkezés alá. Ilyen ingatlanok elsősorban a vagyonváltságföldek, amelyek tekintetében már az 1921:XLV. tc. 65. §-a akként rendelkezett, hogy azok földbirtokpolitikai célokra átengedhetők.
A vagyonváltságföldekhez hasonló jellegük lesz a javaslat VI. fejezete értelmében illeték- és adótartozások lerovása címén az államnak átadott ingatlanoknak. Éppen úgy, mint a vagyonváltságföldeknél, ezeknél a földeknél is az átadás közvetlen célja a köztartozás kiegyenlítése lesz és ezért a javaslat már a 4. §-ban is külön tartja az ilyen földeket az átengedésre kötelezés útján szerzett földektől. A javaslat 15.000,000 pengőben már meghatározza azt az értékvantumot is, amelyet az ilyen címen az állam rendelkezésére jutó földekből a javaslat céljára fel kíván használni.
A büntetőbíróság, amikor egyes bűntettesekkel szemben a fennálló jogszabályokban foglalt rendelkezésekhez képest vagyonelkobzást mond ki, nem a földbirtokpolitikai szempontokat tartja szem előtt és nem is kívánatos, hogy az ítélkezést ez a szempont bármilyen vonatkozásban is befolyásolja. Ha azonban a vagyonelkobzás nyomán a törvény céljára alkalmas ingatlanok kerülnek az államkincstár tulajdonába, kézenfekvő azoknak a javaslat céljaira való felhasználása. Vagyonelkobzást kimondó bírói ítélet hozására a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915:XVIII. és 1921:XLIII. törvénycikk, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XXXV. tc. 3. §-a, az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. tc. 10. §-a, a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekről szóló 1922:XXVI. tc. 1. §-a, végül a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930:III. tc. 70. §-a nyujtanak módot.
A törvény céljára felhasználást teszi végül az (1) bekezdés lehetővé az erre a célra megvásárolt, csere útján szerzett vagy megfelelő megállapodás útján rendelkezésre álló ingatlanok, végül az elővásárlások útján szerzett ingatlanok tekintetében.
Ugyanez a szakasz külön bekezdésben említi meg a kisajátításszerű átengedésre kötelezés útján a törvény részletes szabályozás szerint megszerezhető ingatlanokat, valamint azokat az ingatlanokat, amelyek a védett birtokokra vonatkozó teherrendezések során esetleg értékesítésre kerülnek.
A második bekezdésben említett ingatlanokra vonatkozó részletes szabályok foglaltatnak a fejezet további rendelkezéseiben.
A javaslat a kisajátításhoz hasonlóan kiépített átengedési kötelezettséget az ingatlanok különböző csoportjai tekintetében háromféleképpen szabályozza: 1. egyes mezőgazdasági ingatlanokat a maguk egészében elvonhatóknak nyilvánít (5-7. §); 2. bizonyos minimális birtoknagyság megmaradását az átengedésre kötelezés után is biztosítja (8., 10. §); 3. bizonyos körülmények közt a birtok meghatározott hányadát a nélkül nyilvánítja elvonhatónak, hogy meghatározott terület érintetlenül hagyását biztosítaná (13. §).
Az 1929:XXXIII. törvénycikkel létesített Nemzeti Közművelődési Alapítvány mezőgazdasági ingatlanai tekintetében, amelyek gróf Károlyi Mihály ellen hozott bírói ítélet alapján az államkincstárra szállott vagyonból kerületek a törvényhozás rendelkezése folytán az alapítvány tulajdonába, a javaslat az első helyen említett módozatot alkalmazza. Az alapítvány tulajdonában álló mezőgazdasági ingatlanok átengedése senkinek az érdekét nem sérti, mert az alapítvány a törvényben megjelölt céljait abban az esetben is az eddigi mértékben fogja szolgálhatni, ha az ingatlanok helyébe megfelelő más, gyümölcsöző vagyontárgyak lépnek akár a javaslatban szabályozott kártalanítás megfelelő felhasználása, akár pedig megállapodás alapján végrehajtott csere útján, amire a javaslat 4. §-a (1) bekezdésének 4. pontja, valamint a 29. § (2) bekezdése nyujtanak módot. Tekintettel azonban arra, hogy az alapítványhoz tartozik Parád gyógyfürdő, és hogy az alapítvány erdeinek megfelelő kezeléséhez is szükséges lehet bizonyos kisebb mezőgazdasági terület, a javaslat módot nyujt a mezőgazdasági ingatlan egy részének az átengedési kötelezettség aluli mentesítésére.
A területre tekintet nélkül egészükben elvonható ingatlanok második csoportját a hitelintézetek és pénzkölcsön nyujtásával iparszerűen foglalkozó cégbejegyzésre kötelezett vállalatok által árverésen vagy árveréssel egy tekintet alá eső módon (14,000/1933. M. E. sz. rendelet IV. fejezete) szerzett mezőgazdasági ingatlanok alkotják. E rendelkezésben a javaslatot az a megfontolás vezette, hogy a hitelszervezet érdeke is megkívánja az egyes intézeteknek azoktól az ingatlanoktól való szabadulását, amelyek megszerzésére, az egyébként behajthatatlan követelésük megmentése érdekében mobilitásuk rovására is kénytelenek voltak. A javaslat alapjául tehát nem az a gondolat szolgált, mintha a hitelintézetek árverési vásárlását nem kívánná magánjogi szempontból teljes értékűnek tekinteni; hanem éppen ellenkezőleg, elő akarja mozdítani, hogy az intézetek a tulajdonképpeni rendeltetésükről elvont tőkéiket ismét helyesen használhassák fel. Hogy azután ez az eljárás ne vezethessen arra, hogy egyes hitelintézetek a túlságosan kedvezően alakult árverési helyzet, valamint az államkincstárnak jó áron való átengedése révén indokolatlan nyereséghez jussanak, arról a javaslat egy későbbi rendelkezése igyekszik gondoskodni.
Az ilyen ingatlantulajdonosok érdekeinek és a javaslat céljának fentebb vázolt találkozása alapossá teszi azt a feltevést, hogy az érdekelt vállalatok saját elhatározásukból is törekedni fognak az árverésen szerzett ingatlanokat a mezőgazdasági lakossághoz tartozó vevőknek mielőbb elidegeníteni. Éppen ezért a javaslat bár nem mond le arról a lehetőségről, hogy a vállalatokat nyomban a törvény hatálybalépése után az árverésen szerzett ingatlanok átengedésére kötelezze, mégis igyekszik előmozdítani az állami beavatkozás nélküli értékesítést annak megfelelő biztosítása mellett, hogy az ingatlanok a javaslat céljának megfelelő személyek tulajdonába kerüljenek.
Ezt a szempontot ugyan az államot illető elővásárlási jog, valamint az elidegenítő jogügylet tudomásulvételének közérdekekből való megtagadása is szolgálná, a javaslat mégis ezeken a rendelkezéseken túlmenő garanciát kíván biztosítani azon az úton, hogy magának az elidegenítő szerződésnek az érvényességéhez kívánja meg a földmívelésügyi miniszter jóváhagyását olyan esetben, amikor az államot a fennálló jogszabályok értelmében elővásárlási jog illetné. Ehhez képest tehát a szakasz rendelkezése alá eső hitelszervek az árverésen vett ingatlanokat szabadon elidegeníthetik olyan személy részére, akivel szemben az államot elővásárlási jog nem illeti, tehát az 1920:XXXVI. tc. 17. §-ának 4. pontja értelmében elsősorban hivatásos mezőgazdáknak, a más részére való elidegenítés azonban nem csupán elővásárlási jogot nyit meg, vagy a tudomásulvétel megtagadására ad alkalmat, hanem az ilyen szerződés érvényéhez a földmívelésügyi miniszter pozitív jóváhagyó nyilatkozata lesz szükséges.
Nincs kizárva, hogy az árverés óta maga a végrehajtást szenvedő jutott pl. öröklés útján olyan helyzetbe, hogy az ingatlant vissza tudja vásárolni. Ilyen esetre a javaslat - egyenlő feltételek mellett - a végrehajtást szenvedőnek az ingatlan megszerzésére elsőbbséget kíván biztosítani.
A gazdatartozások rendezése tárgyában kiadott 10,000/1935. M. E. sz. rendelet 15. §-ának (2) bekezdése külön bizottság feladatává teszi az 1000 kataszteri holdnál nagyobb területű és 7000 koronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelmű védett birtokok helyzetének egyenkinti megvizsgálását. Ez a bizottság jelentés fog tenni arra nézve, hogy az ily védett birtokok tulajdonosai mennyiben képesek a terheket a hitelezőkkel kötött megegyezés, köztartozás ingatlanokban való lerovása, földrészletek eladása, illetve földbirtokpolitikai célokra való felajánlása útján vagy egyéb alkalmas módon rendezni. Az idézett rendelet ehhez képest már maga is provideál arra, hogy egyes nagyobb védett birtokok részben földbirtokpolitikai célra lesznek felhasználhatók.
A javaslat az idézett rendeletben szabályozott eljárásnak nem kíván elébe vágni, hanem csupán azt kívánja biztosítani, hogy az említett eljárás során esetleg értékesítésre kerülő ingatlanok (földrészletek) ugyanolyan feltételek és módozatok mellett legyenek a javaslat céljára megszerezhetők, ahogyan megszerezhetők lesznek a többi átengedésre kerülő ingatlanok. Hogy azután az említett birtokokból milyen hányad, illetőleg mekkora terület fog a javaslat céljainak szolgálatába kerülni, erre nézve a 10,000/1935. M. E. számú rendelet 15. §-a értelmében folytatott eljárás eredménye lesz az irányadó, a javaslat tehát ebben a vonatkozásban semmiféle korlátozást nem állít fel, bár előreláthatóan a védett birtokhoz tartozó összes ingatlanok ilymódon megszerzésére nem fog sor kerülni.
A 6. § esetéhez hasonlóan a védett nagybirtok esetében is az lesz a helyzet, hogy a javaslat céljára átengedés a földbirtokpolitikai cél szolgálatával egyidejűleg szolgálni fogja a hitelezőknek és az ingatlantulajdonosoknak a teherrendezéshez fűződő fontos érdekeit is.
Amint az általános indokolásban már kifejtettem, a javaslat nem állapít meg olyan birtokmaximumot, amelyen felüli részét az egy személy tulajdonában álló ingatlanoknak a javaslat céljára el lehetne vonni, hanem a nagybirtok fekvésének helyén fennálló birtokmegoszlási és népesedési viszonyoknak tulajdonít döntő jelentőséget.
A javaslat 8. §-a a 3000 kataszteri holdnál nagyobb és 30,000 koronát meghaladó kataszteri tiszta jövedelmű mezőgazdasági birtokegységeket tekinti olyanoknak, amelyekből általában helye lehet átengedésre kötelezésnek. Azt, hogy melyik birtok haladja meg ezt a mértéket, a javaslat nem községenkint állapítja meg, hanem a területileg összefüggő nagybirtokot akkor is egységesen számítja, ha az több község határa között oszlik meg. Tisztázni kellett azt a kérdést, vajjon az ilyen nagybirtok esetében a több község határában fekvő mezőgazdasági területek területi összefüggését kívánja-e meg a javaslat, vagy pedig a birtok mezőgazdasági területeit akkor is össze lehet-e számítani, ha a területi összefüggést nem mezőgazdasági, hanem más, például erdőingatlanok közvetítik. A javaslat a művelési ágak váltakozásának nem akart oly nagy jelentőséget tulajdonítani, hogy az a birtokegység megbontását eredményezze és ezért az összefüggés megállapítása szempontjából a művelési ágat közömbösnek tekinti, hanem csak azt kívánja meg, hogy az összefüggő területből a mezőgazdasági rész területe, illetve kataszteri tiszta jövedelme haladja meg az általánosságban említett mértéket.
Gyakran előfordulhat, hogy a nagybirtok területi összefüggését közútnak, vasútnak vagy más személy tulajdonában álló jelentéktelen területnek a közbeékelődése bontja meg, ilyen esetekre szólóan a javaslat a területek összeszámítását szintén megengedi ugyan, szükségesnek mondja azonban, hogy az ilyen kisebb földterületek közbeékelődésével megszakított birtok egységes gazdasági üzemet alkosson.
Már a javaslat előbbi rendelkezései körében is jelentősége volt annak a kérdésnek, hogy minő területeket lehet mezőgazdasági területekként számításba venni, de fokozott jelentőségűvé válik ez a kérdés épen a 8. §-ban, ahol bizonyos területi részeknek a mezőgazdasági területhez számításán múlhatik, hogy átengedésre kötelezésnek egyáltalában hely van-e. A javaslat a mezőgazdasági terület tüzetes körülírását inkább negatív irányban a 14. §-ban adja, ahol a jogszabályok rendes szóhasználata szerint a mezőgazdasági területhez tartozó ingatlanok közül a szőlőt és a kertet egészben mellőzi, sőt kihagyja a mezőgazdasági művelés alatt álló területek sorából a - tüzetesen körülírt - fokozott intenzitással művelt területek is. Természetesen nem tekinthető mezőgazdasági területnek az erdő sem, ehhez képest tehát a 8. § szempontjából az erdőket és a 14. § alá eső egyéb területeket csak a területi összefüggés megállapítása szempontjából lehet majd figyelembe venni, ezeket a területeket azonban nem lehet a mezőgazdasági területhez hozzászámítani.
Abban az esetben, ha több birtokrész ugyanazon község határában fekszik, azok összeszámításának az sem lesz akadálya, ha ezek a birtokrészek a község határának különböző részein egymással területileg össze nem függően helyezkednek el. Ilyen esetekben a szomszédos község területén lévő birtokrészek hozzászámításához elegendő lesz, ha a szomszédos község területén fekvő birtok területileg csak egy birtokrésszel függ össze, vagy csupán egyikkel alkot egységes gazdasági üzemet.
A javaslat az átengedésre kötelezéshez nem éri be azzal, hogy a birtoknagyság az említett mértéket meghaladja, hanem a helyi viszonyoknak abban juttat további döntő jelentőséget, hogy az átengedésre kötelezés előfeltételéül szabja a község birtokmegoszlási viszonyainak a kisbirtokra kedvezőtlen alakulását. Kedvezőtlennek tekinti a javaslat a birtokmegoszlási viszonyokat, ha valamely község mezőgazdasági területének több mint 1/4-ét foglalja el maga az a nagybirtok, amelyről szó van, vagy ha a nagybirtok egymagában nem is foglalja el a mezőgazdasági terület 1/4 részét, de ugyanabban a községben vannak más 1000 kataszteri holdnál nagyobb területű és 10,000 koronát meghaladó tiszta jövedelmű birtokok, amelyek a kisebb birtokok területét a 3/4 rész alá szorítják. A javaslat rendelkezése szerint nem lehet a nagyobb birtokok oldalán számításba venni sem az olyan birtokot, amelynek mezőgazdasági területe 1000 kataszteri holdat meghalad ugyan, kataszteri tiszta jövedelme azonban 10,000 koronánál kisebb, sem pedig a 10,000 koronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelmű, de 100 kataszteri holdnál kisebb területű birtokokat. Az ilyen birtokok a kisbirtokok oldalán fognak a birtokmegoszlási viszonyok megállapításában figyelembe vétetni.
Annak folytán, hogy a javaslat a több község határa közt megoszló nagybirtok területét is összeszámítja, előfordulhat, hogy az érdekelt községek birtokmegoszlási viszonyai egymástól különbözőek és ennek folytán vitás lehetne, hogy melyik község adatai legyenek irányadók. A javaslat ilyen esetben a legigazságosabb megoldásnak azt találta, ha az érdekelt községek birtokmegoszlási adatait is együttesen veszi számításba. Ez annyit jelent, hogy az érdekelt községek egész mezőgazdasági területét össze kell adni és ezzel a mezőgazdasági területtel kell szembeállítani az összes érdekelt községek területén lévő nagybirtokok területét. Adott esetben ez a számítás azt eredményezheti, hogy az olyan nagybirtok tekintetében, amelynek valamely aránylag csekély része egy rendkívül kedvező birtokmegoszlási viszonyokat mutató nagyobb község határába nyúlik át, az átengedésre kötelezés lehetősége elenyésznék annak ellenére, hogy az a község, amelyben a nagybirtok törzse fekszik, a legkedvezőtlenebb birtokmegoszlási viszonyokat mutatja.
Ezért a javaslat céljának megvalósulása érdekében lehetőséget kellett nyujtani arra, hogy a földmívelésügyi miniszter ilyen esetben mind a kedvező birtokmegoszlású szomszédos községbe átnyúló birtokrészt, mind pedig a szomszédos község birtokmegoszlási viszonyait figyelmen kívül hagyhassa. Ezt a lehetőséget a javaslat azon az eseten kívül, ha a más község területére átnyúló birtokrész az egész birtok egytizedrészénél kisebb, arra az esetre is megengedi, ha a másik község területére átnyúló rész - bár az egytizedrésznél nagyobb - nem szerves része az egész birtoknak, hanem új szerzemény, amely új szerzésnek egyébként esetleg éppen az illető község kedvező birtokmegoszlási viszonyainak kihasználása lehetne a célja. Ha tehát például egy 3500 kataszteri hold mezőgazdasági területű birtokból 100 kataszteri holdnyi terület esik egy kedvezőbb birtokmegoszlású község területére, a javaslat rendelkezése értelmében a földmívelésügyi miniszternek módja lesz arra, hogy a kedvező birtokmegoszlású község adatait figyelmen kívül hagyhassa, a nagybirtokot pedig, mint 3400 kataszteri holdas nagybirtokot vegye számításba és ehhez mérten állapítsa meg az átengedési kötelezettséget.
Annak megállapítása után, hogy mely birtokokat lehet átengedésre kötelezéssel érinteni, további megoldásra váró kérdés, hogy mennyi lehet a nagybirtokból a javaslat céljára elvonni. A javaslat még az előbb említett feltételek fennállása mellett sem törekszik a nagybirtokjelleg megszüntetésére és ezért a 8. §-ban szabályozott átengedési kötelezettséget, az 5. § indokolása során már említett abba a második csoportba sorozza, amikor a birtok bizonyos hányadának, sőt bizonyos abszolút minimumának érintetlenül hagyását biztosítja.
Azt a hányadot, amely a kataszteri tiszta jövedelem szerint számítva elvonható, a javaslat általánosságban az 1/4 részben állapítja meg és csak a minimális mérték kétszeresét meghaladó (60,000 koronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelmű) birtokegységnél emeli fel ezt a kulcsot 1/3-ra, a négyszeresét meghaladónál (120,000 koronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelem esetében) pedig 2/5-re.
Az átengedés után megmaradó területminimumnak megállapításában a javaslat abból indult ki, hogy nem lehet helye olyan nagymértékű elvonásnak, hogy az ingatlantulajdonosnak kisebb birtoka maradjon, mint amilyen nagyságú birtok esetében őt átengedésre kötelezni sem lehetett volna. Ehhez képest tehát például 3200 kataszteri hold területű és 32,000 korona kataszteri tiszta jövedelmű nagybirtok esetében - annak ellenére, hogy az általános szabály szerint 1/4 részt, vagyis 8000 korona kataszteri tiszta jövedelemnek megfelelő mezőgazdasági területet lehetne elvonni - a javaslat csupán 2000 korona kataszteri tiszta jövedelmű és legfeljebb 200 kataszteri hold területű ingatlan elvonását teszi lehetővé.
Már ehelyütt utalok arra, hogy a javaslat 17. §-a az átengedésre kötelezések sorrendjének szabályozása keretében a 8. § alá eső birtokok megfelelő részének elvonását még egy további, a helyi viszonyok mérlegelésén nyugvó előfeltételhez köti.
A javaslat az átengedési kötelezettségnek a 8. §-ban megállapított mértékét oly általános mértékként alkalmazza, amellyel szemben bizonyos földbirtokpolitikai szempontból méltánylást érdemlő körülmények a mérték leszállítása alakjában értékesíthetők. Ilyen csökkentő körülményt a javaslat négyet ismer. Elsősorban említi a javaslat azt, ha az ingatlantulajdonos a törvény végrehajtását a saját elhatározásából megkönnyíti azzal, hogy az elvonható területet önkéntesen felajánlja és az ellenérték, valamint fizetési módozatok megállapítása tekintetében is elfogadható ajánlatot tesz. Az ingatlantulajdonosnak ezt az eljárása adott esetben költségkímélést eredményezhet és jelentős időnyereséggel is járhat, ezekkel az előnyökkel arányban áll, hogy a tulajdonos viszont az átengedésre kerülő ingatlan területének csökkentésében kapjon ellenszolgáltatást.
A másik, a mértéket csökkentő körülmény az, ha a tulajdonosnak legalább három életben lévő leszármazottja van. A törvényes öröklés rendje, illetőleg a köteles rész iránti igény ilyen esetekben előrelátóvá teszi, hogy a nagybirtok bizonyos mértékben önmagától is osztódni fog és ennek folytán a természet rendje is kisebb birtokok alakulását fogja előmozdítani.
Annak ellenére, hogy a világháborúban hősi halált halt leszármazó a birtokos után már nem örökölhet és a birtok várható osztódása szempontjából nem vehető számításba, a javaslat a hősi halottak iránti kegyeleti szempont érvényesítésével az ilyen leszármazókat is figyelembe veszi.
A „leszármazó” kifejezés alkalmazásából kitűnően a javaslat nem éppen csak a tulajdonos gyermekeire, hanem az unokáira, esetleg távolabbi leszármazóira is gondol, sőt a javaslat még a vérszerinti leszármazók körén is túllép, amikor az örökbefogadott gyermekeket számításba veszi.
A kulturális célt szolgáló alapok és alapítványok, a középiskolákat fenntartó szerzetesrendek birtokai, valamint a kultúrális és jótékony intézményeket fenntartó egyházi javadalmi birtokok tulajdonképpen már jelenlegi állapotukban sem egy személynek, mint tulajdonosnak a szolgálatában állanak, hanem közérdekű célok szolgálatára vannak rendelve és így ezeknek a céloknak a védelmében az ilyen birtokukkal szemben is feltétlenül indokolt az átengedési kötelezettség mértékének csökkentése.
De ha azt vesszük figyelembe, hogy a javaslat célja a birtokos megélhetési alappal rendelkező családok számának szaporítása, különleges elbánásban kell részesíteni azokat a nagybirtokokat is, amelyek ha nincsenek is kifejezetten közcélok szolgálatába állítva, de mégis a kívánatos mértékben teljesítik a nagybirtokokat terhelő szociális feladatokat azzal, hogy az átlagosnál nagyobb számú gazdasági cselédnek és más gazdasági alkalmazottnak adnak kenyeret. Ennek az átengedési mértéket csökkentő körülménynek a konkrétizálása a javaslatban akként történik, hogy a mezőgazdasági terület minden 25 kataszteri holdja vagy kataszteri tiszta jövedelmének minden 250 koronája után egy-egy éves gazdasági cseléd, minden 1500 kataszteri holdja vagy a kataszteri tiszta jövedelmének minden 15,000 koronája után pedig egy-egy okleveles gazdatiszt alkalmazása eredményezi az átengedési mérték leszállását. Természetesen az említett két előfeltételnek együttesen kell fennállania és nem elegendő csupán a cselédlétszámot vagy csupán az okleveles gazdatisztek létszámát a törvény rendelkezéseihez idomítani, viszont elegendő, ha a megfelelő létszám akár a területhez, akár a kataszteri tiszta jövedelemhez viszonyítva van meg.
Tekintettel arra, hogy a gazdaság az állandóan alkalmazott iparosoknak is éppen úgy kenyeret biztosít, mint az éves gazdasági cselédeknek, tekintettel továbbá arra, hogy a mezőgazdasági ipari üzemek fejlesztése hasonló szempontból kívánatos, a javaslat a gazdaságban állandóan alkalmazott iparosokat és mezőgazdasági iparüzemeket állandó munkásait is az éves gazdasági cselédekkel egy tekintet alá vonja, illetőleg azok létszámához hozzászámítja. Ezt a hozzászámítást a javaslat az éves gazdasági cselédek ama családtagjai tekintetében is elrendeli, akik legalább félévén át hónaposokként vannak alkalmazva. A családtagok ilyen rendszeres alkalmazása szokásos és a felnőtt családtagoknak elvándorlás nélkül is a mezőgazdaság körében maradását biztosítja, a család egészének szociális helyzetét pedig emeli.
Ami az átengedési kötelezettség mértékét illeti, a javaslat a nagybirtokot a 8. §-ban megállapított három fokozat közül az említett körülmények megállapítása esetében az egyébként alkalmazásra kerülőnél eggyel alacsonyabb fokozatba helyezi át, abban az esetben pedig, amikor egyébként az 1/4-es legkisebb általános mérték alkalmazásának lenne helye, egyötödrészben állapítja meg az átengedési kötelezettség terjedelmét.
Azt a birtoknagyságot, amelyen felüli részből átengedésre kötelezésnek van helye, 1000 kataszteri holdra, illetőleg 10,000 korona kataszteri tiszta jövedelemre csökkenti a javaslat az 1914. évi július hó 28. napja után, de még az 1936. évi január hó 1. napja előtt szerzett birtokok tekintetében. Az a gondolatmenet, amely már az 1920:XXXVI. törvénycikket az ilyen újszerzeményű birtokoknak különleges elbánásban részesítésére vezette, természetszerűleg érvényesülésre van hivatva a javaslatban is. Ezeknél a birtokoknál nem fog figyelembe jönni az sem, hogy vajjon abban a községben vagy azokban a községekben, ahol az ilyen birtok fekszik, egyébként minő birtokmegoszlási viszonyok állanak fenn. Az ilyen birtokok forgalomképességét sem akarja azonban a javaslat megbénítani és ezért a rendelkezéseinek köztudomásra jutása utáni szerzésekre az átengedési kötelezettséget nem terjeszti ki. Az átengedési kötelezettség kijátszására irányuló elidegenítések megakadályozására a fennálló földbirtokpolitikai jogszabályok módot fognak nyujtani.
A 8. §-ban már elfogadott gondolatnak megfelelően állapítja meg a javaslat az érintetlenül maradó birtokrész nagyságát, elvonhatónak pedig a kataszteri tiszta jövedelem szerint számított egyharmadrészt nyilvánítja.
Természetesen az átengedésre kötelezésnek az egyharmadrészre korlátozása nem fog érvényesülni olyankor, ha a törvény valamely más rendelkezése értelmében az új szerzeményű birtoknak egész területe vagy területének nagyobb része elvonható, ami előfordulhat például akkor, ha ilyen birtokot árverésen hitelintézet vásárolt, vagy ha az ilyen birtok bizonyos része, mint védett birtok kerül a teherrendezés során értékesítésre. Az új szerzeményű birtok az egyharmadrész erejéig vonható el abban az esetben is, ha egyszersmind a 8. § rendelkezései alá is esik, de a 8. vagy a 9. § alapján csak kisebb hányadot lehetne belőle elvonni, illetve abból többet (3000 kataszteri holdat) kellene érintetlenül hagyni.
Az új szerzeményű birtokok közül egyeseket ez alól a szigorúbb átengedési kötelezettség alól a javaslat mentesít. Az egyik mentesítési ok, ha a szerző törvényhatóság, község, egyház, vallásfelekezet, alapítvány, vagy - a kereskedelmi társaságokon kívül - más jogi személy. Ezekkel szemben az 1920:XXXVI. törvénycikk hatálybalépte óta az állami beavatkozásnak fokozott szerep jutott és ha az említettek mégis birtokot szereztek, ez azokra az esetekre korlátozódott, amikor a közérdek szempontjából a birtokszerzés nemcsak akadályba nem ütközött, hanem egyenesen kívánatosnak mutatkozott. Nem lenne helyénvaló az említett birtokszerzéseket most, ha csak korlátolt mértékben is, revízió alá venni.
Hasonlóképpen nem lehet új szerzeményű birtoknak tekinteni azt, amelyet a tulajdonos öröklés vagy élők közötti jogügylet útján hozzátartozójától szerzett, feltéve, hogy a birtok már 1914. évi július hó 28. napja előtt is ugyanannak a családnak a kezén volt. 1919. évi július hó 28. napja óta ugyanazon család keretén belül is több öröklés következhetett be ugyanannak a birtoknak tekintetében és ezért a javaslat az ilyen szerzés esetét arra az esetre rekeszti ki az új szerzésre vonatkozó szabály alól, ha a jelenlegi tulajdonos jogelődjével szemben nem lenne átengedésre kötelezésnek helye. Természetesen a jogelőddel szemben is meg kell állapítani az átengedési kötelezettség hiányát akkor, ha ő ugyan a tulajdonost az 1914. évi július hó 28. napja után szerezte, de szintén a javaslatban meghatározott családi körön belül álló személytől.
Az állam területének a világháború után bekövetkezett változásával kapcsolatosan sűrűn fordultak elő olyan birtokszerzések, amelyek révén valaki az átcsatolt területeken tőle kisajátított vagy általa ott eladott birtokának a pótlásáról kívánt gondoskodni. De az ilyen eseten kívül is előfordult, hogy valaki, akinek már a háború előtt is volt birtoka, ezt a birtokot eladás és új birtokvásárlás útján más birtokkal cserélte fel. Ezekben az esetekben szintén nem lenne helyénvaló, hogy a javaslat az átengedési kötelezettséget az új birtokszerzés alapján megállapítsa.
Figyelemmel arra, hogy a törvényjavaslatban szabályozott átengedési kötelezettség érvényesítése hosszú idő alatt fog lebonyolításra kerülni, az ingatlanforgalom teljes megbénítása és a gazdasági életben súlyos bizonytalanság felidézése nélkül nem lehet az átengedésre kötelezés szempontjából a törvény hatálybalépésekor fennálló tulajdoni viszonyokat alapul venni. A javaslat éppen ezért elvként szögezi le, hogy azokban az esetekben, amikor az átengedésre kötelezés lehetősége bizonyos birtoknagyságtól függ és annak bizonyos hányadára van korlátozva, mindig az átengedésre kötelezés időpontjában fennálló tulajdoni viszonyokat kell alapul venni. Azt azután, hogy az átengedésre kötelezés lebonyolítását az eljárás megindítása után kötött ügyletek (élők közötti elidegenítés, öröklés stb.) ne zavarhassák, a javaslat 21. §-ának (3) bekezdésében szabályozott telekkönyvi feljegyzés van hivatva biztosítani. A kifejtett elvből viszont természetszerűleg az is következik, hogy a birtokos által élők között vagy öröklés útján - bár a törvény hatálybalépése után - szerzett ingatlanokat hozzá kell a birtokállományhoz számítani.
Ehhez képest tehát a tulajdonos rendelkezései szabadságát az ingatlan felett az átengedési eljárás megindításáig nem érinti, hogy a birtok vagy annak egy része tekintetében az átengedési kötelezettség megállapításának törvényes előfeltételei fennállanak.
Ez alól az elv alól a javaslat mégis egy kivételt tesz. A házastársak és egyeneságon rokonok között nevezetesen előfordulhatna a birtok egyrészének in frudom legis átruházása a végből, hogy a törvény céljának megvalósulása meghiúsíttassék. Tekintettel azonban arra, hogy a közeli hozzátartozók közötti tulajdonátruházás helyénvaló célt is szolgálhat (pl. közszerzemény megosztását, a birtokmegosztásnak a leendő örökösök közt már élők közti megfelelő elrendezését), a javaslat még a szűk családi körön belül végbemenő tulajdonátruházásokat sem kívánja megnehezíteni, hanem csupán azt teszi, hogy a házastársak, illetőleg egyenesági rokonokra átruházott ingatlanokat az átengedési kötelezettség szempontjából továbbra is az átruházó birtokállományához lehessen számítani. Ha tehát például 4000 kataszteri holdas birtokból valaki 1000 kataszteri holdat a fiára, 2000 kataszteri holdat pedig a feleségére ruház át, továbbra is 4000 kataszteri holdnyi birtokegység alapján lehet az átengedési kötelezettséget megállapítani.
A javaslat az átengedésre kötelezés előtti elidegenítéseket egyébként nemcsak nem üldözi, hanem - amennyiben az ilyen elidegenítés a javaslat céljával összhangban álló eredménnyel jár - azokhoz még bizonyos kedvezményeket is fűz. Ha maga a tulajdonos önkéntes elidegenítések révén olyan kisbirtokosokat létesít, amilyenek létesítését a javaslat is szolgálni kívánja, ezzel tulajdonkép a költséges állami beavatkozást teszi feleslegessé és így a köznek szolgálatot is tesz. Az ilyen eljárást a javaslat azzal honorálja, hogy a tulajdonos kérelmére az alkalmas személy részére kisbirtok alakjában elidegenített területeket továbbra is hozzá számolni rendeli a birtokhoz, ellenben az átengedésre kijelölendő területből az ilyen módon elidegenített területet levonja.
Ennek megvilágítására szolgáljon a következő példa. A tulajdonos 4800 kataszteri hold területű, holdankénti 10 korona kataszteri tiszta jövedelmű ingatlanából 800 kataszteri holdat darabol el. Az általános szabály szerint a megmaradó 4000 kataszteri holdból a kataszteri tiszta jövedelem szerint számított 1/4 részt, vagyis 10,000 korona kataszteri tiszta jövedelmű 1000 kataszteri holdat lehetne elvonni. Ha azonban a tulajdonos az eldarabolt 800 kataszteri hold hozzászámítását kéri, az átengedésre kerül terület kiszámításában 4800 kataszteri holdat, illetve 48,000 korona kataszteri tiszta jövedelmet kell alapul venni, amelynek 1/4 részeképpen 1200 kataszteri hold lenne elvonható, ebből az 1200 kataszteri holdból kell azután levonni a már eldarabolt 800 kataszteri holdat, vagyis a tulajdonos az általános szabály szerinti 1000 kataszteri hold helyett mindössze 400 kataszteri hold átengedésére lesz kötelezhető.
Ez a hozzászámítás és levonás nem mindig eredményezi azt, hogy a tulajdonos kisebb terület átengedésére kötelezhető, mert adott esetben a hozzászámítással olyan nagy birtoktest válhatik a számítás alapjául, amelyre már magasabb átengedési kulcsot lehet a 8. § értelmében alkalmazni, tehát például az általános 1/4 rész helyett 1/3 részt lehet elvonni. Így például ismét 10 koronás holdankinti átlagos kataszteri tiszta jövedelmet véve alapul, 6300 kataszteri holdból 500 kataszteri holdnak a parcellázása esetében a parcellázott terület figyelmenkívül hagyása (5800:4) 1450 kataszteri hold átengedésére nyujt alapot, míg az elparcellázott terület hozzászámítása (6300:3=2100) és az említett módon való levonása után (2100-500) 1600 kataszteri hold lenne az átengedésre kijelölhető terület. Erre figyelemmel a javaslat úgy rendelkezik, hogy a hozzászámításnak és levonásnak csak a tulajdonos kérelmére van helye, ily kérelmet pedig a tulajdonos nyilván csak akkor fog előterjeszteni, ha ez az átengedésre kijelölhető terület mértékének csökkentését fogja eredményezni.
Tekintettel arra, hogy a javaslat szellemével új középbirtokok alakulása is összeegyeztethető (l. 46. § (3) bek.), nincs elzárva annak az útja sem, hogy a földmívelésügyi miniszter a középbirtok alakjában történő elidegenítést is a kisbirtok alakjában való elidegenítéssel vonja a most tárgyalt rendelkezés szempontjából egy tekintet alá. Ilyen esetben azonban a hozzászámítás, illetőleg levonás iránti kérelmet már az elidegenítő ügylet bemutatása kapcsán kell előterjeszteni, hogy a földmívelésügyi miniszter már ezzel az alkalommal elbírálhassa, hogy a középbirtok alakulása a javaslat által kitűzött célokkal összhangban áll-e vagy nem.
Maga a javaslat is jelentős szerepet juttat a kishaszonbérleteknek. A javaslat alapján birtokban részesítettek (birtokszerzők) egy része is egyelőre csupán haszonbérlőként fog birtokhoz jutni. Ezzel áll logikus összefüggésben az, hogy a javaslat a kisbirtok alakjában való elidegenítéssel egyenlő elbánásban részesíti a kishaszonbérletek alakjában hasznosított birtokterületet is. Ebben az esetben azonban a kishaszonbérletbe adott terület továbbra is a haszonbérbeadó tulajdonában maradván, azt kellett kimondani, hogy az ilyen területeket nem lehet a nagybirtok területéhez hozzászámítani. Annak folytán viszont, hogy a 8., illetőleg a 10. § alá eső birtok bizonyos részein keletkezett haszonbérleti viszonyok könnyen megszüntethetők, a kishaszonbérlet területének a nagybirtok területéből való levonását is időleges hatályúvá kellett tenni. A javaslat ezt a hatályt éppen ezért arra az időre korlátozta, amíg a haszonbérleti jogviszonyok fennállanak. A javaslatnak a középbirtokok tekintetében elfoglalt és már ismételten érintett álláspontjával függ össze, hogy a kishaszonbérletek területével egyforma elbánásban részesít birtokonkint egy-egy, legfeljebb 150 kataszteri hold területű haszonbérletet.
A javaslat a földmíveseknek 50 kataszteri holdnál nem nagyobb részletekben haszonbérletbe adott területtel egy tekintet alá vonja azokat a területeket, amelyek községnek vagy legeltetési társulatnak vannak haszonbérletbe adva, vagy pedig olyan földbérlő szövetkezetnek, amelynek tagjai földmívesek vagy falusi kisiparosok, ha a szövetkezet egy-egy tagjára a haszonbérlemény területéből 50 kataszteri holdnál nagyobb terület nem esik. A javaslat e kiterjesztő rendelkezésében az a gondolat jutott kifejezésre, hogy a községek, legeltetési társulatok és az említett földbérlő szövetkezetek haszonbérlőként szereplése ugyanolyan földbirtokpolitikai célok betöltésére alkalmas, mint az egyénenkinti kishaszonbérletek.
Tekintettel arra a már említett körülményre, hogy a haszonbérletbeadott terület a nagybirtokos tulajdonába marad, kétségek elosztása végett ki kellett fejezni, hogy magát az ilymódon hasznosított területet nem lehet átengedésre kötelezés útján elvonni és ekként az átengedésre kijelölhető terület mértékének megállapításában jelentőséghez jutott haszonbérleti viszonyokat megsemmisíteni (l. 35. §).
A javaslatban szabályozott átengedésre kötelezésnek közjogi kényszerítő jellegéből folyik, hogy az átengedésre kötelezést nem akadályozhatja az ingatlan felett a tényleges hatalmat gyakorló személy rendelkező hatalmának hiánya. Az, hogy az ingatlan az ügyleti forgalomból egyébként ki van zárva, illetőleg a forgalma meg van nehezítve, nem szünteti meg az igénybevételnek a törvényben szabályozott előfeltételeit és így az egyenlő elbánás elvének érvényesülése kívánja meg, hogy az átengedésre kötelezés a tulajdonátruházáshoz szükséges jognyilatkozatot ilyen jogi helyzet esetében is pótolja.
A közös tulajdonban álló ingatlanok esetében az ingatlan egyes területi részei feletti rendelkezési jog a tulajdonostársakat csak együttesen illeti meg, szabályozásra szorul tehát az a kérdés, hogy a közös tulajdonban álló birtoktestet osztatlan egészében lehet-e alapul venni, vagy pedig csak az egyes tulajdonostársakat megillető hányad legyen mind a terület, mind a kataszteri tiszta jövedelem szempontjából alapul vehető. Ebben az utóbbi esetben megoldásra szorul az a további kérdés, hogyan történjék a megfelelő birtokrész elvonása.
A javaslat általában arra az álláspontra helyezkedik, hogy a közös tulajdonban álló ingatlanból az egyes tulajdonostársakkal szemben csak a tulajdonostársi jutalék címén reájuk eső hányadnak megfelelő területet és kataszteri tiszta jövedelmet lehet számításba venni. Tulajdonostársi viszony esetében a lényegesen nagyobb birtoktestből sem áll ugyanis a 8. §-ban megállapított mértéket meghaladó birtok egy személy tulajdonába és pusztán a tulajdonostársak megállapodásától függ, hogy mikor hajtják végre a tulajdonközösség természetbeni megosztását is.
Ez alul, a tulajdonostársakra legkedvezőbb szabály alul azonban a javaslat mégis két kivételt tesz. Az 1914 óta szerzett birtokoknál (10. §) nem annyira a birtokegység nagysága, mint inkább az új szerzés ténye adja az átengedési kötelezettség alapját és ezért a javaslat az ilyen ingatlanokat akkor is osztatlanul veszi számításba, ha közös tulajdonában állanak. A 11. § (1) bekezdésével kapcsolatban már említett visszaélési lehetőséggel szembeni védekezés a célja annak a másik kivételnek, hogy az 1935. évi január hó 1. napja után élők közötti jogügylettel - tehát nem közösséget eredményező örökléssel - keletkező tulajdonközösség esetében is, osztatlanul lehet a közös birtokot számításba venni.
Ami már most a közöstulajdonban álló ingatlanból átengedésre kerülő ingatlan kijelölését illeti, a javaslat arra az esetre is, ha csak valamelyik tulajdonostárs illetősége alapján történt az átengedésre kötelezés, a tulajdonostársakat egyetemlegesen kötelezi a megfelelő birtokrész átengedésére. Ha tehát például egy 8000 kataszteri holdas birtokból a felerész illeti az egyik tuladjonostársat, míg a másik két tulajdonostárs illetősége egy-egy negyedrész és ehhez képest átengedésre kötelezésnek csupán az első helyen említett tulajdonostárssal szemben van 4000 kataszteri hold alapulvételével helye, a 8. § alapján 100 kataszteri hold átengedésére fog sor kerülni (feltéve, hogy a kataszteri tiszta jövedelem holdankint 10 koronát tesz ki). Ezt az 1000 kataszteri holdat a javaslat rendelkezései szerint a közös birtok bármelyik részéből ki lehet majd jelölni és az átengedésre valamennyi tulajdonostárs lesz kötelezve, az pedig az ő egymásközti viszonyukban fogja a magánjog szabályai szerint rendezés tárgyát alkotni, hogy az ellenértékre mennyiben tarthatnak igényt, illetőleg, hogy az átengedett birtokterületre figyelemmel az egymás közötti viszonyukat miképpen rendezik. Lehetséges lesz nevezetesen, hogy a tulajdonostársak egymás között úgy fognak megállapodni, hogy az átengedett 1000 kataszteri hold tekintetében a tulajdonosközösséget egymás között megszüntetik és ennek folytán a megmaradó 7000 kataszteri holdon 3/7, 2/7-2/7 arányban tartják fenn a tulajdonosközösséget, az ellenszolgáltatást pedig a maga egészében az átengedési kötelezettséggel terhelt tulajdonostársnak engedik át, de választhatják azt a megoldást is, hogy az ellenszolgáltatást is a közös gazdálkodás eredményeként, illetőleg közös ingatlan elidegenítésével elért ellenértékként számolják el.
A 12. § (1) bekezdésével kapcsolatosan kiemelt elvből az következnék, hogy az átengedésre kötelezésnek a birtok hitbizományi kötöttsége sem lehet akadálya. Az a körülmény mégis, hogy a hitbizomány ügyének a földbirtokpolitikai szempontokat is figyelembevevő rendezése törvényhozási tárgyalás alatt álló törvényjavaslat tárgya, ebben a vonatkozásban külön szabályok megállapítását teszi szükségessé. A hitbizományi törvényjavaslat rendelkezései törvényerőre emelkedésük esetén módot fognak nyujtani arra, hogy a hitbizományi kötöttségben maradó ingatlanok kijelölése során a jelen javaslatban kifejezésre jutott földbirtokpolitikai szempontok a földmívelésügyi miniszternek biztosított közreműködés (hitb. javaslat 3. §) révén megfelelő mértékben érvényesüljenek. További kérdés, hogyha a hitbizományi birtokosnak szabad vagyona is van, a szabadvagyont alkotó mezőgazdasági területhez hozzá lehet-e számítani a hitbizományi kötöttségben maradó birtokot úgy, hogy az átengedési kötelezettséget a hitbizományi birtokos csupán a szabadvagyonból legyen köteles teljesíteni. A javaslat a hibizományi és szabadbirtok jogi természete közötti különbséget méltányolva, az ilyen hozzászámítást sem engedi meg, hanem a szabadbirtokot az átengedésre kötelezés szempontjából különállóan kívánja elbírálás tárgyává tenni.
A hitbizományi törvényjavaslat szerint az eddig hitbizományi kötöttségben állott mezőgazdasági ingatlanok jelentős része fel fog szabadulni a kötöttségből, a felszabaduló rész azonban egyelőre a hitbizományi birtokos tulajdonában fog maradni, akit arra nézve az előörökös jogállásához hasonló jogállás fog megilletni, a hitbizományi birtokos halálával vagy hitbizományi birtokosi minőségének megszűnésével fog azután a felszabaduló részt a javaslatban meghatározott kulcs szerint a jogosultak között felosztani. A felosztásra vonatkozó szabályok szerint a kötöttségből felszabaduló ingatlanok jelentős része olyan személyek kezébe fog kerülni, akiknek a hitbizományi törvény rendelkezései nélkül alig lehet kilátásuk arra, hogy hitbizományi birtokosokká legyenek. Ezeknek a személyeknek a szempontjából sokszor még teherszámba is fog menni, hogy mezőgazdasági ingatlanok kezeléséről kell gondoskodniok, holott foglalkozásuknál és életmódjuknál fogva, rájuk nézve előnyösebb lenne ugyanazon vagyonértéknek más természetű vagyontárgyak alakjában való megszerzése. Éppen ezért a hitbizományi kötöttségből felszabaduló mezőgazdasági ingatlanok kiváltképpen alkalmasak arra, hogy a jelen javaslat céljainak szolgálatába állíttassanak.
Ami az ilyen birtokrészek tekintetében az átengedésre kötelezés időpontját illeti, minden érdekeltnek előnyösebb és a későbbi osztódást is lényegesen megkönnyíti, ha az átengedésre kötelezés az utolsó hitbizományi birtokossal szemben mér az érdekeltek közötti felosztás (a részesedés megnyílása) előtt következik be, a javaslat éppen ezért elsősorban erről az esetről rendelkezik és tekintet nélkül a felszabaduló birtoktestek nagyságára, azoknak a kataszteri tiszta jövedelem szerint számított 1/3-a tekintetében mondja ki az átengedésre kötelezés lehetőségét.
A javaslat a hitbizományi kötöttségből felszabaduló birtokokat csupán a 8. és 9. § rendelkezései alul veszi ki, az ily birtokra is alkalmazni lehet viszont a 11. § rendelkezéseit, vagyis a hitbizományi javaslat 10. §-a értelmében elidegenített, továbbá a kishaszonbérletek alakjában vagy azzal egyenértékű módon hasznosított területeket az átengedési kötelezettség mértékének megállapításában figyelembe kell venni.
A javaslat eddig ismertetett rendelkezéseiben igen nagy jelentőséghez jutott a mezőgazdasági ingatlanoknak a más ingatlanoktól való megkülönböztetése. A mezőgazdasági ingatlan kifejezési jogunkban általában a szántó, kert, rét, szőlő és legelő művelési ághoz tartozó területek összefoglaló megjelölésére szolgál. Általánosságban a javaslat is ilyen értelemben használja a mezőgazdasági ingatlanok kifejezést, a 14. §-ban azonban ez alul az általános fogalmi körülírás alul szükségesnek tartott bizonyos kivételeket tenni.
A különleges berendezkedések, illetőleg fokozott tőkebefektetés révén az átlagosnál nagyobb intenzitással megművelt területek - ideértve a szőlők és kertek területeit is - legtöbbnyire nem is lennének alkalmasak arra, hogy az új birtokszerzők gazdálkodásának alapjául szolgáljanak. Az ilyen területeknek az általában szokásos mezőgazdasági művelés alá vonása közgazdasági szempontból is inkább hátrányosnak lenne tekinthető, de ezeken a szempontokon felül a javaslat mérlegelni kívánta azt is, hogy a fokozott intenzitású gazdálkodásra nagyobb anyagi áldozatok árán is törekvő gazda az ilyen irányú tevékenységével nagyobbszámú munkáskéz foglalkoztatását is biztosítja és ezért bizonyos területeket nem csupán az átengedésre kijelölhető területek közül rekeszt ki, hanem azokat a birtok mezőgazdasági területének kiszámításában is figyelmen kívül hagyja. A 14. § (1) bekezdése tüzetesen felsorolja az ilyen okból figyelmen kívül maradó területeket, kiemeli azonban ez a rendelkezés azt is, hogy csak a törvény hatálybalépésekor már megfelelő művelésben álló, illetőleg megfelelő berendezésekkel ellátott területre áll a szabály, amely a 11. §-ban már alapul elfogadott elvhez képest csak addig fog érvényesülni, amíg az ingatlanok valóban ily művelésben részesülnek, illetőleg a megfelelő berendezések használtatnak is.
A törvény hatályba lépése után megváltoztatott rendeltetésű ingatlanrészek közül az ismertetett rendelkezés csak azokra a területekre vonatkozóan nyerhet alkalmazást, amelyek az általános szabály szerint mezőgazdasági területnek nem minősíthető területből válnak intenzív módon használhatóvá, ha azonban a tulajdonos az azelőtt is mezőgazdasági művelés alatt álló terület művelését változtatja meg utólagosan, ennek nyomán rendszerint nem következik be az átengedési kötelezettség mértékének csökkenése, a tulajdonos azonban ilyen esetben is részesül abban a kedvezményben, hogy az ily területeket átengedésre kijelölni csak elkerülhetetlen szükség esetében lehet. Az öntözéssel művelt területek növekedéséhez fűződő fontos közgazdasági érdekekre figyelemmel a javaslat mégis a törvény hatályba lépése után öntözés alá vont mezőgazdasági területekre is azt a szabályt terjeszti ki, hogy ezek a területek a birtok mezőgazdasági területéhez nem számítanak hozzá.
Az eddig ismertetett rendelkezésekhez hasonló módon veszi figyelembe a javaslat az erdősítéshez fűződő érdekeket is, azonban az egészen új, 1935. évi január hó 1. napja utáni erdősítéseket csak akkor részesíti a nagyobb kedvezményben, ha a terület az erdészeti hatóságok utasítására, vagy engedélyével erdősíttetett be, sőt a javaslat rendelkezéseinek köztudomásra jutásától kezdve a hatósági utasítás esetén kívül a földmívelésügyi miniszter engedélyét kívánja ahhoz, hogy az újonnan beerdősített terület ne legyen mezőgazdasági területként számítható. A földmívelésügyi miniszternek kell ugyanis fenntartani a döntést abban a kérdésben, hogy adott esetben az erdősítéshez vagy a telepítéshez fűződő érdek-e túlnyomó és hogy a két érdeket miképpen kell összeegyeztetni. Az átengedésre kerülő terület kijelölésében természetesen minden újonnan erdősített területet mellőzni lehet.
A termelés zavartalanságához fűződő fontos érdekek megkívánják, hogy ugyanaz a nagybirtok az átengedésre csak egyízben legyen kötelezhető. Ha tehát a földmívelésügyi miniszter nem meríti ki az átengedésre kötelezés egész lehetőségét az első alkalommal, a javaslat ezt a további átengedésre kötelezésről való joghatályos lemondásként értelmezi. Ez alól az általános szabály alól, azonban mégis kivételt kellett tenni arra az esetre, amikor az átengedésre kötelezés lebonyolítása után szűnnek meg olyan körülmények, amelyek az átengedésre kötelezés mértékét csökkentették. Ilyen körülmény a gazdasági alkalmazottak a 9. § (1) bekezdése d) pontjában és a (2) bekezdésben említett létszáma, valamint a birtok egyrészének a 11. § (3) bekezdése szerint figyelembe vett haszonbérletek alakjában való hasznosítása. Ha tehát a birtokos az alkalmazottak létszámát a meghatározott mérték alá csökkenti vagy a haszonbérleti viszonyokat megszünteti, ez az átengedésre kötelezés lehetőségét újból meg fogja nyitni. Természetesen ebben az esetben sem lehet majd az átengedésre kötelezés mértékét az első átengedés után előállott birtoknagyság alapján számítani, hanem a már átengedett területet is hozzá kell a birtokhoz számítani és az ilyen alapon kiszámított átengedésre kijelölhető területből a már átengedett területet le kell vonni oly módon, amint azt a 11. § (2) bekezdéséhez fűzött indokolás során példával is illusztráltam. Eltérés lesz a 11. § szerinti számítással szemben az, hogy ilyen esetekben nem kell figyelemmel lenni arra, hogy a hozzászámítás az átengedési mérték emelkedése folytán esetleg emelni fogja az átengedésre kerülő területet.
Különösen a 11. § (3) bekezdése alá eső kishaszonbérletek közül egyeseknek megszűnése azt eredményezheti, hogy az újbóli átengedésre kötelezés lehetősége csupán egész kis földdarabok tekintetében nyílik meg. A javaslat az ilyen egészen csekély darabok megszerzése érdekében az eljárás megismétlését nem engedi meg, hanem ehhez legalább 30 kataszteri holdra terjedő új átengedési kötelezettséget kíván meg. Ha tehát a kulcs 1/2 volt, több mint 120 kataszteri hold tekintetében kell a kishaszonbérleteknek megszűnniök ahhoz, hogy új eljárás indulhasson.
Félreértések megelőzése érdekében mondja ki a javaslat, hogy a köztartozások földdel kiegyenlítésére kötelezés nem esik az átengedésre kötelezéssel egy tekintet alá. A kétféle eljárás tehát ugyanazon tulajdonos ellen akár egyidejűleg, akár egymást követően folytatható. Az egyidejűleg folyó két eljárás közötti kapcsolatot a 38. § (4) bekezdése tisztázza.
A javaslat az átengedésre kötelezés egy alkalomra korlátozásán felül más módon is igyekszik az átengedési kötelezettség elvi megállapodásával járó bizonytalanságot csökkenteni.
A földmívelésügyi miniszter tanúsítványt adhat nevezetesen elsősorban arról, hogy a kérelmező birtoka tekintetében az átengedésre kötelezés törvényes előfeltételei nem állanak fenn.
Bármennyire igyekezett ugyanis a törvényjavaslat az átengedésre kötelezés előfeltételeit tüzetesen megállapítani, mégis - éppen az előfeltételek több tényezőből előállása folytán - lehetséges, hogy az adott esetekben maga az ingatlantulajdonos nem fogja tudni könnyen megállapítani, vajjon a birtoka a törvény rendelkezése alá esik-.e vagy nem, aminek következtében ez a kérdés esetleg a törvény hatályban létének egész ideje alatt tisztázatlan maradhatna. De különösen fontos lehet a kérdésnek a tisztázása akkor, ha valaki a birtokát a maga egészében el akarja idegeníteni, vagy arra kölcsönt akar felvenni és a bizonytalanság a vevőt vagy kölcsön nyujtására egyébként hajlandó személyt vissza fogja riasztani. A javaslat éppen ezért módot kíván nyujtani az ingatlantulajdonsoknak arra, hogy a maguk számára negatív tartalmú autentikus nyilatkozatot szerezhessenek, sőt arra az esetre, ha a földmívelésügyi miniszter az ezt tartalmazó tanúsítványt nem adja ki, módot nyujt a kérdésnek a kir. ítélőtábla előtt való tisztázására is.
A bizonytalanság azonban nemcsak az átengedésre kötelezés lehetőségének kérdésében merülhet fel, hanem még inkább abban a tekintetben, hogy valamely birtokból az átengedésre kötelezés mily mértékű lesz és mely időpontban fog bekövetkezni. Ebben a kérdésben sokkal nehezebb megnyugtató választ adni, mert hiszen az, hogy a földmívelésügyi miniszter milyen mértékben tud élni a javaslatban neki biztosított lehetőségekkel, igen sok tényezőtől függ. Nem utolsó sorban függeni fog az egyes gazdasági évek terméseredményének kedvező vagy kedvezőtlen alakulásától, mert ehhez képest történhetik a birtokban már részesítettek részéről nagyobb vagy kisebb arányú vételártörlesztés, a törlesztés címén befolyó összegekből pedig esetleg a tervezettnél szélesebb körben is újabb ingatlanoknak a törvény céljára való megszerzése.
Figyelemmel mégis arra, hogy az erre rendelt szervek előre kidolgozott tervek szerint fognak működni, legtöbbnyire nem fog nehézségbe ütközni olyan tanúsítvány kiadása, amely bizonyos időre (hat esztendőre szólóan) az átengedésre kötelezés elhalasztását helyezi kilátásba.
Természetesen a tanúsítvány kiadása sem mentheti fel a birtokot az utóbb beálló olyan változások hatása alól, amelyeknek az átengedésre kötelezés szempontjából a javaslat jelentőséget tulajdonít. Ehhez képest tehát, ha például valakinek 28,000 korona kataszteri tiszta jövedelmű 3200 kataszteri holdas birtoka van és ugyanabban a községben további 1000 kataszteri holdat örököl, vele szemben az átengedési kötelezettség megállapításának akkor is helye lesz, ha korábban a földmívelésügyi minisztertől vagy az ítélőtáblától nemleges tanusítványt kapott.
A javaslat arra figyelemmel, hogy az átengedésre kötelezésnek különféle lehetőségei közül bizonyos körzeten belül, többnek az igénybevétele útján is meg lehet valósítani a javaslat által kitűzött célokat, legalább nagy általánossággal tisztázni kívánja, hogy az adott lehetőségekkel milyen sorrendben kell élni. A körzeteknek megállapítása, amelyen belül a sorrendet be kell tartani, túlságos széles nem lehet. Előrelátható, hogy a messzeföldre átköltözés aránylag ritkán fog mezőgazdasági lakosságunk körében szimpátiával találkozni. Éppen ezért a javaslat elvileg a közigazgatási járások, illetőleg a törvényhatósági jogú városok területét veszi olyan egységnek, amelyen belül a sorrend betartását előírja. Az átlagosnál jóval kisebb területű járásokat, valamint a megyei városokat az adott helyzetben leginkább megfelelő szomszédos járáshoz rendeli a javaslat csatolni. Hogy a megyei várossal, illetőleg a kisebb járással szomszédos járások közül melyik lesz az, amellyel a város, illetőleg a kisebb járás egy körzetbe fog olvadni, azt nem lehet általános szabállyal megoldani, éppen ezért a javaslat csak az irányelveket állapítja meg, az esetenkinti döntést a földmívelésügyi miniszterre bízza. A dolog természete szerint a sortartást nem lehet oly merev szabállyal előírni, amely még abban az esetben is bizonyos kategóriához tartozó ingatlan felhasználását írná elő, ha ez a szem előtt tartott célra kevésbbé alkalmas. Az például, hogy a község határában a község központjától nagy távolságban és szétszórva néhány árverésen szerzett hitelintézeti föld van, nem lehet akadálya a községhez közel fekvő, összefüggő területet alkotó más címen átengedésre kijelölhető ingatlanok megszerzésének.
Ami magát a sorrendet illeti, a javaslat elsősorban az államnak más jogszabályok alapján, szabadkézből vétel, illetőleg elővásárlás gyakorlása folytán rendelkezésére álló földeket említi meg, azután a Nemzeti Közművelődési Alapítvány és a hitelintézetek árverésen szerzett földjeit, valamint a védett birtokokból esetleg rendelkezésre álló földeket, harmadsorban az új szerzeményű és a hitbizományi kötöttségből felszabaduló földeket és csak végső sorban a 3000 kataszteri holdon felüli nagybirtokokból átengedésre kijelölendő földeket.
Ami a 3000 kataszteri holdon felüli nagybirtok esetét illeti, itt a javaslat még egy további korlátozást is felállít, nevezetesen az ilyen birtokból való átengedésre kötelezést arra az esetre korlátozza, ha a szóbanlevő nagybirtok akár maga, akár az ugyanazon községben levő más, 1000 kataszteri holdon felüli birtokokkal együtt valóban gátolja is a község lakosainak gazdasági terjeszkedését, illetve új községeknek alakítását.
Ha valamely nagybirtok jobb művelés alatt áll, nemzetgazdasági szempontból a maga egységében is nagyobb szolgálatot tesz és ezért helyénvaló, hogy ceteris paribus az ilyen birtokok megbontására csak a kevésbbé jól művelt birtokokból való átengedésre kötelezés után kerüljön sor.
Az egyházi, vallásfelekezeti alapítványi, állandóan közművelődési, közjótékonysági vagy más közérdekű célok előmozdítására rendelt birtokokból olyan mértékre korlátozza az átengedésre kötelezést, amilyen mértékben másfajta birtokokból már az átengedésre kötelezés megtörtént.
Minthogy pedig az eddig végzett számítások szerint a felsorolt kategóriákba tartozó nagybirtokokból az ország egész területén átengedésre kijelölhető terület aránylag kis mértékben tér el a többi 3000 kataszteri holdon felüli birtokokból kijelölhető területek összegétől, az ismertetett korlátozó rendelkezés gyakorlatilag annyit jelent, hogy az egyházi, vallásfelekezeti, alapítványi, állandóan közművelődési, közjótékonysági vagy más közérdekű célok szolgálatában álló ingatlanokból az egész területén a törvény végrehajtása során mindenkor legfeljebb ugyanannyit lehet majd átengedésre kijelölni, mint amennyi a többi birtokokból már átengedésre került.
Az egyenlő mérték betartása természetszerűleg szinte napról napra alig lesz biztosítható. Ezért mellőzhetetlennek látszik a rendelkezés végrehajtása során bizonyos hosszabb (tízéves) időszakokban az elszámolásszerű adatfelvétel, ami azután az esetleg mégis felmerülő kisebb eltolódások kiegyenlítésére alkalmat fog adni.
Az ismertetett rendelkezés minél megnyugtatóbb végrehajtásának biztosítása céljából a javaslat az érdekelt egyházak, vallásfelekezetek részére bizottságok vagy más szervek létesítését teszi lehetővé, amely szerveknek a szükséges tájékoztató adatok rendelkezésre fognak állani.
Az átengedésre kötelezés útján a törvényjavaslat célját csak akkor lehet megvalósítani, ha az átengedésre kerülő ingatlanok erre a célra valóban alkalmasak is lesznek, annak a megállapítása viszont, hogy valamely ingatlan, illetőleg annak bizonyos része a célra mennyiben alkalmas, nem lesz helyszíni vizsgálat nélkül végrehajtható. Gyakran fordulhat elő, hogy még az átengedési kötelezettség jogalapjának fennállását sem lehet majd kizárólag a birtokra vonatkozó telekkönyvi adatokra támaszkodva megállapítani és még inkább nehézségekbe ütközhet helyszíni vizsgálat nélkül magának az átengedésre kerülő területnek kijelölése, sőt gyakran műszaki munkálatok végzésének a szüksége is fel fog merülni.
Az említett előzetes kérdéseket legtöbbnyire célszerű lesz még az átengedésre kötelezés iránti eljárás megindítása előtt tisztázni, hogy a földmívelésügyi miniszter a törvény által nyujtott eszközökkel a kellő tervszerűséggel élhessen.
Éppen ezért a javaslat a mezőgazdasági ingatlanok birtokosait kötelezi annak tűrésére, hogy a földmívelésügyi miniszter közegei az ingatlanon bizonyos munkálatokat elvégezzenek.
Az ilyen eljárásokkal kapcsolatosan esetleg okozott kár tekintetében a javaslat az állam kártérítési kötelezettségét is megállapítja és egyéb vonatkozásokban is messzemenően gondoskodik a birtokosok érdekeinek megvédéséről.
Az általános indokolásban már tüzetesen kifejtettem, hogy a javaslat az átengedésre kötelezés körében nem kérheti be a kisajátítás rendes szabályainak alkalmazásával, hanem kénytelen egyfelől az ingatlan tulajdonának átruházása fejében fizetendő ellenérték bizonyos részét hosszabb időn keresztül törleszteni, másfelől pedig nem mondhat le arról sem, hogy bizonyos esetekben a törvény céljára felhasználás haszonbérleti viszonyok létesítése útján történjék meg.
Az elsősorban említett módozat, figyelemmel arra, hogy a javaslat szerint az állam a vételár 2/3-át fizeti ki készpénzzel és csupán 1/3-át törleszti, a tulajdonosra számottevő sérelemnek annál kevésbbé tekintendő, mert birtokának szabad kézből eladása esetében is feltehető, hogy a vételárnak ilyen hányadát hajlandó lenne hosszabb időre hitelezni, vagy pedig a vételár megfelelő részét maga is hosszú lejáratra helyezné el. A haszonbérleti viszonynak kényszer útján való létesítésével járó hátrányt viszont ellensúlyozni lehet a haszonbérleti feltételek oly módon való megállapításával, hogy az a tulajdonosnak megfelelő rentabilitást biztosítson, ami egyszersmind az ingatlan szabadkézből való elidegenítése esetében az ilyen haszonbérleti viszony fennmaradása ellenére is kielégítő vételár elérését teszi lehetővé.
A haszonbérfizetés biztonságát szolgálja a javaslatnak az a megoldása, hogy nem helyezkedik az 1920:XXXVI. tc. 52. §-ában előforduló szerződéskötési kényszer álláspontjára és nem állítja közvetlen jogviszonyba az új kishaszonbérlőket az átengedésre kötelezettel, hanem a haszonbérletbe átengedésre kerülő ingatlanok haszonbérlőjéül a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségét lépteti be.
A haszonbérletbe átengedést a javaslat egyébként is kivételes eszközül, a 3000 kataszteri holdon felüli, a háborús szerzésű és a hitbizományi kötöttségből felszabadult ingatlanokra nézve rendszeresíti és még ebben a körben is kimondja, hogy haszonbérletbe átengedésre legfeljebb az átengedésre kijelölhető terület 2/3 része erejéig lehet a tulajdonost kötelezni. Ebből a rendelkezésből az következik, hogyha például 1200 kataszteri hold tekintetében lenne átengedésre kötelezésnek helye, a tulajdonost haszonbérletbe átengedésre csak 800 kataszteri hold erejéig lehet kötelezni, a további 400 kataszteri holdat pedig vagy tulajdonul kell átvenni a vételár 2/3 részének készpénzben való kifizetése mellett, vagy pedig a 400 kataszteri hold átengedéséről egyszersmindenkorra le kell mondani. A javaslat egyébként világosan kimondja azt az elvet, hogy a tulajdonos csak a meghatározott ellenszolgáltatás mellett köteles az ingatlant átengedni.
Az átengedési kötelezettség teljesítésével keletkező haszonbérleti viszonyokat a javaslat maga sem tekinti végleges megoldásnak. A cél az, hogy a javaslat rendelkezései nyomán birtokhoz jutók tulajdonul szerezzenek kisbirtokot, de addig is, míg ennek a lehetősége elérkezik, a javaslatnak az az intenciója, hogy a haszonbérlő birtokszerzőkkel szemben haszonbérbeadó tulajdonosként maga az állam álljon, mert ez biztosítja a birtokszerző pozícióját a legteljesebb mértékben. Ahhoz azonban, hogy a birtokszerzőknek a tulajdon megszerzése lehetővé váljék, szükséges egyfelől, hogy a haszonbérleti viszony az állam és az átengedésre kötelezett közt tartós legyen, másfelől, hogy a haszonbérletbeadást a tulajdonbaadás könnyen követhesse.
Az első célt a javaslat azzal szolgálja, hogy a haszonbérleti viszony fennmaradását még az ingatlan árverési eladása esetére is biztosítja.
A második helyen említett célra a javaslatnak az a rendelkezése szolgál, amely az egész átengedett terület tulajdonául átvételére a földmívelésügyi miniszternek bármikor módot nyujt. Az átengedett terület egyes részeinek tulajdonul átengedése viszont az átengedésre kötelezettre sérelmes is lehetne, különösen, ha ez a birtok egyes kisebb darabjain külön-külön történnék. Éppen ezért a javaslat részleges átvételére csak a haszonbérleti viszony 10 éven át való fennállása után nyujt módot és ebben az esetben is úgy, hogy a tulajdonul átvett rész legalább 100 kataszteri hold összefüggő területet alkosson, továbbá, hogy ez a rész ne szakítsa meg az átengedésre kötelezett megmaradó birtoka és az egyelőre haszonbérben maradó terület közti kapcsolatot.
Az egyes ingatlanoknak az átengedési kötelezettség érvényesítése útján való megszerzését a javaslat lényegileg a kisajátítási eljáráshoz hasonló módon szabályozza.
Az az átengedés, amelyről a törvényjavaslat rendelkezik, voltaképpen nem esik a kisajátítás klasszikus fogalma alá. A törvényeinkben szabályozott kisajátítási esetekben ugyanis az ingatlanok azon az alapon kerülnek kisajátításra, hogy bizonyos célok szolgálatára kizárólag vagy elsősorban alkalmasa. Ezzel szemben a javaslatban szabályozott átengedési kötelezettség nem pusztán az új birtokok létesítésére való alkalmasság alapján van bizonyos ingatlanok tekintetében megállapítva, hiszen fizikailag kisbirtok létesítésére jóformán az ország egész mezőgazdasági területe alkalmas lehet.
De viszont a javaslatban szabályozott átengedési kötelezettség - bár annak előfeltételei az ingatlanszerzés módjára, idejére a tulajdonos kezén lévő birtok nagyságára figyelemmel vannak megállapítva - mégis lényegesen közelebb áll a kisajátítás klasszikus fogalmához, mint az 1920 évi XXXVI. tc. IV. fejezetében és az ezt kiegészítő és módosító jogszabályokban megállapított megváltási jog, amely sokkal kevésbbé tüzetesen körülvonalazta a megváltás előfeltételeit, mint a javaslat.
A kisajátítás és a megváltás között középúton haladó átengedési eljárás szükségképpen azzal veszi kezdetét, hogy bizonyos ingatlantulajdonosokkal szemben a földmívelésügyi miniszter megállapítja, hogy rájuk, illetőleg bizonyos ingatlanaikra nézve az átengedési kötelezettség előfeltételei fennállanak.
A kisajátítási törvény abban a kérdésben, hogy valamely ingatlan bizonyos, a törvényben megállapított célra feltétlenül szükséges-e és éppen a megjelölt ingatlan-e az, amelyet a szükségesség alapján a tulajdonostól el lehet vonni, bírói jogvédelmet nem biztosít, ezzel szemben a javaslatnak az átengedési kötelezettség előfeltételeit megállapító rendelkezései önmagukban is tüzetes értelmezésre szorulnak és az előfeltételek megléte kérdésében jogviták merülhetnek fel. A javaslat éppen ezért már az átengedési eljárás megindítását elrendelő határozat ellen is panaszt enged az átengedésre kerülő ingatlan tulajdonosának, javadalmasának vagy haszonélvezőjének és a panaszt halasztó hatállyal is felruházza.
Az átengedési eljárást megindító határozatnak természetszerűleg tartalmaznia kell annak a megállapítását is, hogy az átengedési kötelezettség a jogszabály alapján milyen területű, illetőleg milyen kataszteri tiszta jövedelmű ingatlan tekintetében van meg és a panaszt eldöntő királyi ítélőtábla ebben a vonatkozásban is állás fog foglalni.
Remélhető, hogy legtöbbnyire minden hosszadalmas eljárás nélkül már az átengedési eljárás megindításakor a 19. § alapján elvégzett előkészítő munkálatok eredményéhez képest pontosan kijelölhető lesz a birtoknak az a része is, amely átengedésre fog kerülni. Ez lesz a helyzet olyan esetekben, amikor valamely birtok a maga egészében kerül átengedésre (5. és 6. §). Előfordulhat azonban, hogy a földmívelésügyi miniszternek mindjárt az eljárás megindításakor ilyen tüzetes kijelölésre nem lesz módja. Lehet, hogy maga is vitathatónak fogja tartani az átengedési kötelezettségnek vagy a jogalapját, vagy csupán a mértékét és ezért az átengedésre kerülő ingatlanok tüzetes kijelölésével, felmérésével kapcsolatos munkálatokat arra az időre fogja halasztani, amikor a jogalap és a mérték jogerős bírói határozattal rögzítve lesz. Ilyen esetben azonban figyelemmel a 11. §-nak arra az általános rendelkezésére, amely szerint az átengedési kötelezettséggel terhelhető ingatlanok forgalma szabad, a miniszter ki lenne téve annak, hogy a jogalap kérdésének elbírálása alatt a tényleges helyzet az ingatlanok tulajdonának átruházásával megváltozik. Az ebből eredő nehézségek kiküszöbölése érdekében a javaslat módot nyujt arra, hogy az egészbirtokra az átengedési eljárás megindítása telekkönyvileg feljegyezhető legyen.
Ez a telekkönyvi feljegyzés önmagában nem lesz az ingatlanforgalomnak jogi akadálya, vagyis az ilyen feljegyzés után sem fogja a telekkönyvi hatóság a tulajdonjog átírására vagy jelzálogjog bekebelezésére irányuló kérelmek teljesítését telekkönyvi akadály okából megtagadni, hanem a feljegyzésnek csak az lesz a hatálya, hogy az átengedési kötelezettség teljesítése szempontjából a feljegyzéskor fennállott birtok adatai irányadók. Ehhez képest például, ha a feljegyzés után az ingatlantulajdonos meghal és a hagyatéki eljárás során az eredetileg 4000 kataszteri hold területű nagybirtok négy örökös közt természetben megosztásra kerül, továbbra is helye lesz 4000 kataszteri hold alapul vételével 1000 kataszteri hold átengedésre kijelölésének és az átengedésre bármelyik részesedőt lehet majd megfelelő terület tekintetében kötelezni.
Kétségtelen, hogy az ilyen mérsékelt hatályú feljegyzés is befolyásolni fogja az ingatlan tényleges forgalomképességét, és ezért a javaslat annak hatályát oly rövid időre korlátozza, amennyi a szükséges további lépésnek előkészítéséhez kell. Ezt az időt a javaslat egy évben állapítja meg. Az egyévi határidő eltelte a javaslat szerint nem fogja azt eredményezni, hogy az átengedési eljárást meg kell szüntetni, hanem csak azt, hogy a feljegyzésnek a vázolt joghatályát a tulajdonos a feljegyzés törlése iránti kérelem előterjesztésével megszüntetheti.
Abban az esetben, ha a tulajdonos hatévi időre szóló halasztásról kapott tanúsítványt, természetesen nem lehet a földmívelésügyi miniszter arra kötelezni, hogy egy év alatt az eljárás további lépéseit is végrehajtsa, hiszen a tanúsítvány kiadásával éppen erről mond le, ehhez képest az említett egyévi határidőt az ilyen esetben a tanúsítványban feltüntetett hatévi idővel meg kell hosszabbítani, hiszen a tanúsítvány kérése nem szolgálhat alapul arra, hogy a tulajdonos a kapott haladékot az átengedésre kötelezés előfeltételeinek meghiusítására használhassa fel.
Az átengedési kötelezettség és az átengedésre kerülő terület nagyságának megállapítása után kerülhet a sor az átengedésre kerülő ingatlanok kijelölésére, valamint az ellenértékszolgáltatás módjának és az ellenérték mértékének megállapítására. A javaslat mindezekben a kérdésekben módot kíván nyujtani arra, hogy az érdekeltek közt megállapodás létesüljön és a viták kiküszöböltessenek. Ami az átengedésre kerülő ingatlanok kijelölésének kérdését illeti, ebben a kérdésben jogorvoslatot, panaszt a javaslat sem enged ugyan, hiszen a jogerősen megállapított ingatlanmennyiségnek a nagybirtokból való kiválasztására oly végtelenül sok lehetőség van, hogy ezt a kérdést bírói úton megoldani lehetetlen. A javaslat éppen ezért csupán azokat az elveket igyekszik leszögezni, amelyek szerint a kijelölésnek történnie kell, külön hangsúlyozva a gazdálkodás továbbfolytatásának megfelelő biztosítását. Külön gondoskodik a javaslat arról, hogy a megmaradó birtoknak művelési ágak szerinti megosztása ne térjen el lényegesen az eredeti állapottól, különösen, hogy a legelőterület ne váljék aránytalanul naggyá, ebben a vonatkozásban legfeljebb 15%-os eltolódást engedve. Ha tehát az eredeti birtokban 1000 kataszteri hold szántó, 500 kataszteri hold rét és 3000 kataszteri hold legelő volt, vagyis a legelő 66.6%-ot tett ki, nem lehet az átengedésre a 8. § értelmében kijelölhető 1/4 részt, vagyis 1125 kataszteri holdat kizárólag a szántóból és a rétből elvonni, mert ennek az lenne az eredménye, hogy a megmaradó 3375 kataszteri holdnak 88.8%-át tenné ki a legelő, vagyis a legelő %-os aránya 22.2%-kal, tehát több, mint 15%-kal emelkednék.
Az 1881:XLI. tc. 13. §-a 1. a) pontjához hasonlóan jogot ad a javaslat az átengedésre kötelezettnek meg arra is, hogy az esetleg nehezen használhatóvá váló birtokrészek átvételét is kívánja és azzal, hogy az ilyen átvételt megtagadó határozat ellen panaszt enged, legalább bizonyos körben a kijelölés kérdését is bírói jogvédelem alá vonja.
A dolog természetéből következik, hogy a földmívelésügyi miniszter átengedésre kijelölni csak kisbirtok alakjában művelhető mezőgazdasági területeket fog, kivételes esetekben mégis indokoltnak fog mutatkozni az, hogy a legalkalmasabbként jelentkező mezőgazdasági terület által körülvett kisebb kiterjedésű erdőterület is bevonassék az átengedésre kerülő területbe. Sőt ha az ilyen kisebb erdőterület körülvevő mezőgazdasági ingatlanokat átengedésre kijelölték, az erdőterület megfelelő kezelése és hasznosítása oly nagy nehézséggel járhat, hogy módot kell nyujtani arra is, hogy az ilyen kisebb erdőterületek átvételét maga a tulajdonos is kívánhassa és ebben a kérdésben biztosítani kell a bírói jogvédelmet is.
A javaslat az erdőterületekre vonatkozó most említett szabályt úgy is felfoghatná, hogy az erdőterületekre vonatkozó önálló átengedést tesz lehetővé és ennek folytán az erdő átengedésére az átengedésre kijelölt egész mezőgazdasági területen felül kerülhet sor. A javaslat azonban még a tulajdonos kívánsága esetében sem kíván az általában érvényesülő mértéken túllépni. Ehhez képest, ha pl. 1200 kataszteri hold mezőgazdasági területet lehetne átengedésre kijelölni, de a tulajdonos kívánságára 200 kataszteri hold erdőt is át kell venni, az átengedésre kijelölhető mezőgazdasági terület 1000 kataszteri holdra csökken. Az ilyen eljárás tehát azt fogja eredményezni, hogy a birtok tulajdonosának végeredményben nagyobb mezőgazdasági területe fog megmaradni mint amennyi érintetlenül maradt volna akkor, ha az átengedésre került területet kizárólag mezőgazdasági ingatlanból jelölték volna ki.
Az átengedésre kijelölt területen lévő erdő művelési ágának megváltoztatására gyakran nem is lesz szükség, hiszen annak rendszerint a birtokszerzők is hasznát veheti, sőt a javaslat csoportos telepítés esetére közös erdőterület kijelöléséről is gondoskodni kíván és így adott esetben ennek a rendelkezésnek az alkalmazását még meg is könnyítheti, ha a megfelelő erdőterület már ilyen alakban áll rendelkezésre, előfordulhat azonban, hogy a művelési ág megváltoztatása mégis szükségesnek fog mutatkozni. Ilyen esetekre vonatkozóan a javaslat az erdőtörvényben érvényesülő szempontoknak megfelelően a művelési ág megváltoztatását ahhoz a két előfeltételhez fűzi, hogy egyfelől az erdő talajviszonyainál fogva mezőgazdasági művelésre alkalmas legyen, másfelől, hogy a kiirtott erdő helyébe legalább ugyanolyan nagyságú erdőt telepítsenek.
Minthogy a kifejtettekhez képest az erdőterület átengedésével az ingatlantulajdonos lényegileg mezőgazdasági területet takarít meg, megokolható lenne, ha a javaslat az átengedésre kötelezettet kötelezné új erdő telepítésére. A javaslat azonban ily kötelezettséget nem állapít meg, hanem megállapodás számára hagyja nyitva annak a rendezését, hogy amennyiben a földmívelésügyi miniszter az átengedett erdő letarolását tartja szükségesnek, ki és milyen feltételek mellett fogja a letaroláshoz szükséges új erdősítést elvégezni. Ha az átengedésre kötelezettel nem lehet megfelelő megállapodást létesíteni, akkor esetleg az átengedett terület más mezőgazdasági célra kevésbbé alkalmas, de erdősítésre alkalmas területén maga az állam vagy a birtokszerzők fogják ezt a műveletet végrehajtani. Abban az esetben természetesen ha a művelési ág megváltoztatására a tulajdonul átengedés lebonyolítása után kerül sor, az átengedésre kötelezettet nem lehet az erdősítés kérdésében érdekeltnek tekinteni.
A javaslat az új erdősítést mindenesetre megkönnyíti azzal a rendezésével, hogy a csemeték ingyenes juttatását biztosítja.
A földmívelésügyi miniszternek az átengedésre kötelező határozata lesz az a határozat, amely befejezi az előkészítő intézkedéseket és a helyzet lebonyolításának végleges alapjait megveti. Ebben a határozatban már telekkönyvszerűen meg kell jelölni azokat az ingatlanokat, amelyeket át kell engedni. A telekkönyvszerű megjelölés abban az esetben, ha nem egész telekkönyvi jószágtest átengedésére kerül sor, helyrajzi számok szerint történhetik, ha pedig még egyes parcellák megosztása is szükséges, telekkönyvi célra alkalmas vázrajzok segítségével kell az átengedésre kerülő ingatlanokat individualizálni. Természetesen ebben a határozatban az ellenszolgáltatás módozata felől is intézkedni kell a javaslat rendelkezései szerint, nevezetesen meg kell állapítani, hogy mennyiben kívánja a földmívelésügyi miniszter a tulajdonba átengedést és mennyiben a haszonbérletbeadást.
Amikor az ilyen tartalmú átengedésre kötelező határozat már létrejött, ezzel adva vannak az előfeltételei annak, hogy most már a telekkönyvben is érvényesülő hatállyal elkülönüljenek az átengedésre kerülő ingatlanok a többi ingatlanoktól. Erre a célra a javaslat az átengedési kötelezettség telekkönyvi följegyzését rendszeresíti. Ilyen feljegyzésre szükség van, különösen akkor, ha a panasz folytán megindult eljárás folyamatban léte miatt vagy más okból a birtokszerzők birtokba vezetését későbbi időre (például januárban hozott határozat esetében a gazdasági év végére) kell halasztani. Elhalasztás esetében már a tulajdonnak a kincstár számára való bejegyzése előtt is biztosítani kell nevezetesen az átengedésre kijelölt területek telekkönyvi állapotának változatlanságát. Csupán az említett telekkönyvi feljegyzés fogja a kincstár, illetőleg a birtokszerzők jogait biztosítani azoknak az ingatlanoknak tekintetében is, amelyek egyelőre csupán haszonbérletbe engedtetnek át.
Midőn az átengedésre kerülő ingatlanokat individualizáló feljegyzés megtörtént, ezzel természetszerűleg tárgytalanná válik a feljegyzés, amely az egész birtok tekintetében eredményezett bizonyos enyhébb joghatást és ezért a javaslat az individualizáló feljegyzés alkalmával ezt a korábbi feljegyzést hivatalból törölteti.
Az átengedésre kötelezés feljegyzését a javaslat szintén nem kívánja a telekkönyv lezárásának hatályával felruházni, sőt nem állja útját annak sem, hogy a feljegyzés hatályosságának tartama alatt kár tulajdonváltozás, akár jelzálogi, akár már terhelés bejegyeztessék. Megvan azonban a javaslat szerint a feljegyzésnek az a hatálya, hogy az ily feljegyzéssel terhelt ingatlanok felhasználása szempontjából - tehát relatíve - hatálytalanokká teszi mindazokat a bejegyzéseket, amelyek a javaslat céljának elérését hátráltatnák. Ha tehát például a 8. § alá eső ingatlantulajdonos birtokában ilyen feljegyzéssel terhelt részét el is idegenítené, ez nem zárná ki az ingatlannak a törvény céljára felhasználását, sőt még azt sem eredményezné, hogy az ellenszolgáltatásra az új tulajdonos tarthasson igényt, hanem ehhez az ellenszolgáltatás iránti követelés külön engedményezése lenne szükséges, hasonlóképpen nem tarthat igényt jelzálogjoga alapján az ellenszolgáltatásra az a jelzálogos hitelező, aki a feljegyzés hatályának kezdete után szerez az ingatlanra jelzálogjogot. Egyébként a javaslat már csak azért sem zárja ki a feljegyzés hatályának kezdete után a jogváltozások bejegyzését, mert egyfelől a bejegyzések az ingatlanoknak terheléstől való mentesülését is eredményezhetik, másfelől egyes esetekben, például öröklés vagy árverés esetében, a tulajdonváltozás bejegyzésének mellőzése sem akadályozná meg a jogváltozásnak az anyagi jog szerinti bekövetkezését. A feljegyzés természetesen a teljes hatályú tulajdonváltozás esetében is hatályos marad az új tulajdonossal szemben is.
Arról, hogy a feljegyzés említett hatályának biztosítása érdekében mennyiben lesz szükséges az átengedésre kijelölt földrészleteket esetleg új telekkönyvi betétbe átvinni, vagy új jószágtestté alakítani, az a rendelet lesz hivatva a megfelelő rendelkezéseket megtenni, amelynek kibocsátására az igazságügyminisztert a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve a javaslat hatalmazza fel. A javaslat maga is lehetővé teszi azonban, hogy a tulajdonos kívánságára a csak haszonbérletbe átengedett ingatlanokból is önálló jószágtesteket alakítsanak. A tulajdonosnak nevezetesen elidegenítés vagy jelzálogos kölcsön felvétele esetében érdeke fűződhetik ahhoz, hogy a haszonbérletbe átengedett és a szabad rendelkezése alatt maradó ingatlanok telekkönyvileg is elkülöníttessenek.
A javaslat rendszerében sem az átengedési eljárás megindítását elrendelő, sem az átengedésre kötelező határozat nem olyan, amellyel szemben a helyzet változásának többé ne lenne helye. Mindkét határozat meghozható, nevezetesen már az előtt is, mielőtt az esetleg előterjesztett panasz alapján a bíróság az átengedés jogalapja felől határozott volna. A javaslat egy későbbi rendelkezése módot kíván nyujtani arra is, hogy a földmívelésügyi miniszter az átengedésre kötelezéstől nyomó okból (magas becsérték, további ingatlanrészek átvételének kívánása) utólag is elálhasson. A javaslat még az átengedésre kötelező határozat feljegyzése után sem kívánja megengedni, hogy az ingatlantulajdonos hosszú időn keresztül bizonytalanságban maradjon a tekintetben, hogy a már kijelölt ingatlanokat mikor kell átadnia.
Az említett szempontokra figyelemmel, megoldást igényelt az a kérdés, hogy milyen okokból szűnik meg az átengedési eljárás megindítását elrendelő, valamint az átengedésre kötelező határozat hatálya. A javaslat három ilyen esetet ismer. Az elállás és a panasz folytán hozott bírói határozat esetein kívül ilyenként szabályozza azt az esetet, amikor az átengedésre kerülő ingatlanokat individualizáló feljegyzés hatályának kezdetétől számított két év alatt az állam a kártalanítási összeg előre fizetendő részét nem fizeti meg. Ha ez a fizetés már megtörtént, ezzel az államkincstár már a tulajdonjog átírására is jogot szerez és így az ingatlantulajdonosra nem lehet sérelmes, ha a tulajdonátszállás telekkönyvi feltüntetése valamelyes további késedelmet szenved. Más a helyzet a haszonbérletbe átengedés esetében. Ilyenkor azt, hogy minő fizetéseket kell teljesíteni, a haszonbérleti szerződés fogja megállapítani, de még a haszonbér fizetését sem lehet a helyzetet olyan mértékben tisztázó körülményként felfogni, mint amilyen a vételár kétharmadának lefizetése. Éppen ezért a javaslat haszonbérletbe átengedése kötelezés esetében a kétévi határidőn belül az ingatlanoknak az állam, illetőleg a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége részéről való átvételét kívánja meg. Ez az átvétel ugyanis az az időpont, amely után az átengedésre kötelezéstől elállásnak többé nincs helye és ennek folytán az átengedés véglegessé válik.
Ha az átengedésre kötelező határozat hatálya megszűnik, természetszerűleg a foganatosított feljegyzések is céltalanokká válnak és ehhez képest a javaslat azok törlését bármely érdekelt, tehát pl. a jelzálogos hitelező kérelmére is lehetővé teszi, sőt gondoskodik arról, hogy a földmívelésügyi miniszter, illetőleg a panasz tárgyában határozó bíróság a törlésről hivatalból is gondoskodjék.
Az egyszer már megindított eljárásnak ilyen módon való befejeződése esetében akkor sem a tulajdonoson múlik, hogy a törvényes átengedési kötelezettségnek nem tesz eleget, ha a földmívelésügyi miniszter határozatának, hatálya nem bírói döntés következtében szűnik meg, ennek folytán tehát helyénvaló, hogy az átengedésre kötelezés ismétlésének tilalma ezekben az esetekben is éppen úgy érvényesüljön, mint akkor, ha a földmívelésügyi miniszter például az átengedésre kötelezési lehetőséget csak részben merítette ki. Az utóbb beálló változások alapján természetesen ilyen esetben is helye lehet az eljárás új megindításának. Az új eljárás tárgya azonban nem lehet többé az a terület, amely már eredetileg is elvonható lett volna, hanem csak az utólag beállott változás folytán jelentkező többlet.
Különösen az átengedési kötelezettséget kisebb területre korlátozó bírói határozat esetében előfordulhat az átengedési kötelezettség hatályának részleges megszűnése is, amely esetben természetesen a földmívelésügyi miniszter feladata lesz a már kijelölt ingatlanoknak azt a részét megállapítani, amelyről a feljegyzést törölni kell.
Az átengedésre kerülő ingatlanok becsértékének megállapítására természetszerűleg csak akkor kerülhet sor, amikor ezek az ingatlanok már természetben kijelöltettek. A becsérték megállapítása tehát rendszerint az átengedésre kötelező és a kijelölést is tartalmazó határozatban fog megtörténni. A javaslat azonban nem kívánja útját állni annak, hogy például a becsérték tekintetében kedvező mederben folyó egyességi tárgyalásokra figyelemmel a becsérték megállapítása az átengedésre kötelező határozattól különválasztassék. A javaslat a valóságos és teljes becsérték megállapítását mondja ki szabályként, de szükségesnek tartja külön kiemelni, hogy a becsérték kérdésében elsősorban a megállapodást kell irányadónak venni, sőt gondoskodik arról, hogy az átengedésre kötelezett nyilatkozata megállapodás hiányában is megfelelő figyelemre legyen méltatva.
A becsérték megállapítása az átengedési eljárásnak az a lépése, amelyben a leginkább helyén, való a bírói jogvédelem biztosítása és ezt a jogvédelmet a javaslat még szélesebb körében biztosítja mint amilyen körben az átengedésre kötelezés jogalapja ellen panaszt engedett. Ez a megoldás összhangban áll az 1881:XLI. tc. 44. §-ának második bekezdésével, amely a telekkönyvi érdekelteknek szintén módot nyujt a kártalanítási eljárás kezdeményezésére. Az érdekeltek panaszmegállapodás eredménye, de ahhoz a panaszra jogosult érdekelt nem járul hozzá.
A javaslat a telekkönyvi érdekeltek egy csoportja tekintetében a panaszjogot mégis bizonyos mértékben korlátozza.
A kisajátítási törvény 44. §-ának harmadik bekezdése azzal igyekezett egyes érdekelteket a kártalanítási eljárás kezdeményezésétől visszatartani, hogy őket a kártalanítási eljárás hivatalos költségeinek előlegezésére kötelezte. A javaslat ilyen előlegezési kötelezettséget nem állapít meg, azonban a kincstárnak a költségekben marasztalását kizárja, egyébként pedig a költségek előlegezésének és viselésének kérdését kiadandó rendeletnek tartja fenn. Az idézett rendelkezésnek kétségkívül önmagában is meglesz az a hatása, hogy az érdekeltek alaptalan panaszokkal ritkán fognak élni, a javaslat azonban az eljárás elhúzásával szemben még egy további védelmi intézkedést tesz. Szükségesnek látszik nevezetesen annak biztosítása, hogy az eljárást panaszok előterjesztésével ne hátráltassák az olyan jelzálogos hitelezők, akik bármilyen magasan megállapított becsérték esetében sem juthatnának kielégítéshez. A javaslat ezért abból az elvi álláspontból kiindulva, - amely egyébként mind a kisajátítási törvény, mind a javaslat több rendelkezésének is hátteréül szolgál - hogy az átengedés a telekkönyvi érdekeltek szempontjából az árverési eladáshoz hasonló jelentőségű, kizárta a jelzálogos hitelező panaszjogát arra az esetre, ha a földmívelésügyi miniszter által megállapított becsérték eléri az ingatlannak végrehajtási árverés esetére megállapítható kikiáltási árát.
Minthogy azonban a kikiáltási ár általánosságban a kataszteri tiszta jövedelem ötveneszeres szorzata, végrehajtási jogunk szabályai pedig módot nyujtanak arra, hogy amennyiben a kataszteri tiszta jövedelemnek ez a szorzata az ingatlan valóságos értékét nem fejezi ki, a hitelezők saját költségükre szakértői becslést foganatosíthassanak a kikiáltási ár megváltoztatása céljából, a javaslat is lehetővé teszi, hogy a panasszal élni kívánó jelzálogos hitelező ily előzetes becslés foganatosításával érhesse el azt, hogy a javaslat szempontjából panasz előterjesztésére jogosulttá váljék. Az ilyen, a hitelező által foganatosított szakértői becslés eredménye rendszerint a panasz folytán meginduló bírói eljárás során is hasznos adatokkal fog szolgálni és a panasz tárgyában folyó eljárást esetleg meg is fogja könnyíteni. Minthogy azonban ez az előzetes szakértői becslés mindenesetre bizonyos időt vesz igénybe, amely alatt a panasz beadására megszabott határidő le is járhat, a javaslat a becslés iránti kérelem előterjesztésének igazolása esetében a bejelentéssel élő jelzálogos hitelező javára a panasz beadása határidejét megfelelően meghosszabbítja.
A haszonbérletbe átengedés esetében a becsérték megállapítása nem látszik szükségesnek. A javaslat ugyanis a becsértéket nem fogadja el számítási alapul a haszonbér mértékének megállapítása tekintetében, hiszen a haszonbér mértékét a becsértéken kívül attól is függővé kell tenni, hogy minő egyéb kikötéseket tartalmaz a haszonbanléti szerződés. Az ország területén uralkodó egymástól eltérő szokásokra figyelemmel nem látszik célszerűnek az a megoldás sem, hogy a törvény a haszonbérleti szerződések tipizálása útján létesítsen olyan alapot, amely mellett a haszonbér általánosságban a becsérték bizonyos százalékában lenne megállapítható.
Tekintettel arra, hogy a javaslat rendelkezései szerint a haszonbérletbe átengedett ingatlanok utóbb szintén tulajdonba átvételre kerülhetnek, a becsérték megállapításának jelentősége lehetne még akkor, ha a javaslat a haszonbérletbe átvételkori becsértéket kívánná egyszersmind olyan becsértéknek is tekinteni, amelyért az ingatlant később tulajdonba át lehet venni. Ez a megoldás azonban sem a kincstár, sem az átengedésre kötelezettek szempontjából nem lenen megnyugtató, mert hiszen az ingatlanok értékelésében eltolódások állhatnak be és ezeket az eltolódásokat annál kevésbbé lehet figyelmen kívül hagyni, mert maga a javaslat is utal arra, hogy egyes esetekben a tulajdonba átvétel csak tíz év, vagy még hosszabb idő eltelte után fog bekövetkezni. De a haszonbérletbe átengedéskor megállapított becsérték - hacsak nem egész kis parcellánkint történnék meg - nem is lenne a tulajdon átengedésekor minden esetben alkalmazható, hiszen a 20. § (5) bekezdése módot ad arra, hogy a tulajdonba átvétel legalább 100 kataszteri holdas részletekben is történhessék. Azt pedig, hogy annak idején miképpen fognak a tulajdonba átvételre kerülő 100 kataszteri holdas részek az átengedésre kerülő egész területből kihasíttatni, előre megállapítani annál kevésbbé lehet, mert ez attól fog függeni, hogy az ugyanabból az átengedett birtokrészből részesedő birtokszerzők közül milyen időpontban kik fognak vételi szerződés kötésére jelentkezni.
Éppen ezért a javaslat a becsérték megállapítását - hacsak arra valamely különleges okból (pl. adott esetben a becsértékhez viszonyított haszonbért megállapító szerződés folytán) szükség nincsen - a tulajdoni átengedés elrendelésének idejére halasztja el. Ennek a tulajdonul átengedés idejére halasztott becsértékmegállapításának alkalmával természetesen figyelemmel kell majd lenni arra az értékeltolódásra, amely a haszonbérleményekként kezelés nyomán állott elő. Nem szállhat le tehát a becsérték a haszonbérlő rongálási nyomán, de viszont nem lehet a becsértéket a haszonbérlőnek esetleg a kincstár támogatásával foganatosított beruházásai alapján felemelni sem.
A haszonbérletbe átengedés rendszerinti eseteiben tehát elegendő lesz egyfelől az átengedéskori kultúrállapot rögzítése, hogy ez a tulajdonul átengedés alkalmával a megfelelő összehasonlítási alapul szolgálhasson az előbb ismertetett értékelési szabályok alkalmazásában, másfelől a haszonbérnek és a haszonbérleti jogviszony egyéb feltételeinek a megállapítása. A haszonbérleti jogviszony tartalmára nézve a javaslat az illető vidéken kialakult szokásokat mondja ki irányadónak, de utal egyszersmind arra is, hogy - bár az átengedés kishaszonbérletek alakításának a céljára történik - a kincstár, illetőleg a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége olyan haszonbérlőként jelentkezik, aki az egész átengedésre kijelölt területet veszi haszonbérletbe, nem lehet tehát a kishaszonbérletek tekintetében kialakult szokásokat irányadónak venni, hanem az olyan nagyságú birtokok haszonbérleti eseteit kell szem előtt tartani, mint amilyen nagy az átengedésre kerülő egész terület.
A bírói jogvédelemnek a haszonbérleti viszony minden feltétele tekintetében való biztosítása végeredményben arra a lehetetlen eredményre vezetne, hogy a bíróság önállóan lenne kénytelen minden egyes pontozat tekintetében a helyi szokásokat kifürkészni és azok alapján esetleg úgyszólván az egész szerződést újból megszövegezni. Erre a rendkívül bonyolult eljárásra annál kevésbbé van szükség, mert a haszonbérleti jogviszony bármelyik feltételének a haszonbérbeadóra kedvezőtlenebb megállapítása, a haszonbérmérték megfelelő felemelése útján könnyen kompenzálható. Éppen ezért a javaslat a panaszjogot a haszonbér mértékének kérdésére korlátozza.
Ami a panaszra jogosultak körét illeti, a javaslat természetszerűleg ezt a kört nem állapítja meg olyan szélesen, mint a tulajdonul átvétel esetében a becsérték megállapítása ellen panaszra jogosultak körét, hiszen a jelzálogos hitelezők és más telekkönyvi érdekeltek a haszonbérletbe átengedéssel még semmiféle jogukban korlátozást nem szenvednek és nincs is beleszólásuk abba, hogy az ingatlantulajdonos kivel, minő haszonbérleti szerződést köt. A jelzálogos hitelezők joga a haszonbérre a magánjog rendes szabályai szerint (1927:XXXV. tc. 29. §-a) kiterjed ugyan, de haszonbérletbeadás esetében joguk olyan liquidálására, mint amilyent tulajdoni átengedés esetében a javaslat 31. és következő §-ai szabályoznak, nem kerül sor. A haszonbér mikénti megállapításában közvetlenül van érdekelve az átengedésre kerülő ingatlan tulajdonosa, haszonélvezője és javadalmasa, akiket a bérjövedelem jogállásuknál fogva megjelölt.
A javaslat számot vet a nagybirtokból átengedésre kötelezésnek azzal az esetleges visszahatásával, hogy a birtokosok csökkent terjedelmű birtokukon kisebb gazdasági cselédlétszámot fognak tartani, bár az 1920:XXXVI. törvénycikk végrehajtása során szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen vonatkozásban felmerült aggodalmak túlzottak. A javaslat az esetleg mégis jelentkező visszahatás ellensúlyozására több rendelkezésében törekszik.
A végből, hogy egyfelől az ingatlanban részesítésre alkalmas gazdasági cselédek megfelelően kiválaszthatók legyenek, másfelől pedig, hogy a gazdasági alkalmazottak elbocsátása túlságos méreteket ne öltsön, a javaslat kötelezi az ingatlantulajdonosokat az átengedéssel kapcsolatos létszámcsökkentési szándékul bejelentésére.
Már a javaslat korábbi rendelkezéseinek ismertetése során utaltam arra, hogy a tulajdonátengedésre kötelezett a megállapított megfizetésével kap kártalanítást és ebből a kártalanítási összegből legalább 2/3 rész az, amelyet az ingatlan átvétele előtt készpénzben kell megfizetni (l. 63. oldal). A javaslatnak e szabálya természetesen nem zárja ki, hogy a kártalanítási összeg nagyobb hányada, esetleg egész összege is kifizethető legyen, a 2/3 rész lefizetése melletti tulajdonbavétel biztosítása csupán avégből mutatkozott szükségesnek, hogy a viszonyok legkedvezőtlenebb alakulása esetére számítási alapul szolgáljon. A 2/3 rész lefizetése után jelentkező hátralék 3 és 1/2%-os kamatozás alapulvételével a becsérték 1/3-ának évi 6067%-át fogja kitenni. A javaslat módot nyujt arra, hogy a kincstár adott esetekben az ellenértékszolgáltatásnak más módjában is megegyezhessék az érdekeltekkel. Lehetséges például, hogy az érdekeltek előnyösebbnek fogják tartani az egész ellenértéknek valamely reájuk kedvező feltételű járadék alakjában törlesztését, vagy az 1/3 rész huszonöt év alatti törlesztése helyett esetleg a vételár felének rövidebb idő alatti törlesztését fogják inkább kívánni. A kincstár javára a javaslat minden esetben biztosítja a kártalanítási összeg hátralékának egy összegben való lefizetését.
A kártalanítási összeg (becsérték) 2/3-ának lefizetése után a javaslat a kincstár tulajdonának bejegyzését rendeli el, mégpedig a nélkül, hogy a fennmaradó hátralék jelzálogi biztosításáról gondoskodnék. Erre a jelzálogi biztosításra egyfelől nincs szükség, mert a kincstár az adós, de másfelől a vételárhátralék a birtokszerzők közti telekkönyvi megosztás előtt csak az egész ingatlanra lenne bejegyezhető, ami azután az egyes birtokszerzők közti felosztás alkalmával egyetemleges jelzálogjogot eredményezne. E helyett a javaslat 36. §-ának (2) bekezdése azt az elvi kijelentést teszi, hogy a kincstár javára az ingatlanban részesített tulajdonjogának bejegyzésekor jelzálogilag biztosított vételárkövetelés szolgál a még hátralékos kártalanítási összeg fedezetéül.
Gyakori lesz az az eset, hogy már akkor, amikor a kincstár a maga tulajdonszerzésének, előfeltételeit teljesíti, jelentkezni fognak olyan birtokszerzők, akik a kincstártól szintén tulajdonul tudják a nekik jutó birtokrészt megszerezni. Ezen az eseten kívül is tervbe van véve, hogy az állam megbízásából valamely ingatlaneldarabolással foglalkozó intézet fogja az állam által megszerzett birtokrészeknek a birtokszerzők közöti elosztását foganatosítani. A felesleges telekkönyvi bejegyezések megtakarítása érdekében a javaslat ilyen esetekben lehetővé teszi közvetlenül a birtokszerző, illetve a földmívelésügyi miniszter által kijelölt intézet tulajdonának telekkönyvi bejegyzését.
Arról a kibocsátásra kerülő telekkönyvi rendelet lesz hivatva gondoskodni, hogy a tulajdonjog bejegyzését kérő milyen módon mutassa ki, hogy a tulajdon bejegyzésének a javaslatban említett az az előfeltétele, hogy a kincstár a kártalanítási összeg megfelelő részét megfizette, fennáll-e.
A földmívelésügyi miniszter tervszerű eljárásának eredményességét kockáztathatja mind az, ha adott esetekben a bíróság a kijelölt ingatlanokra nézve oly magas becsértéket talál megállapíthatónak, amely becsérték mellett a földmívelésügyi miniszter a birtokszerzőknek az ingatlanokat nem tudná továbbadni, mind pedig az, ha az átengedésre kötelezett a neki biztosított jogánál fogva az eredetileg kijelöltnél nagyobb terület átvételét kívánja. Éppen ezért a javaslat módot kíván nyujtani arra, hogy a földmívelésügyi miniszter az említett esetekben mindaddig, amíg ez az átengedésre kötelezett sérelme nélkül lehetséges, az átengedésre kötelezéstől elálljon. Még az említett esetekben sem engedi azonban meg az ilyen utólagos elállást a javaslat, ha a földmívelésügyi miniszter az ingatlant már birtokba vette, vagy annak birtokába másokat bevezetett és ennek folytán befejezett helyzetet teremtett.
Tekintettel arra, hogy a javaslat az átengedésre kötelezett érdekeit, különösen pedig ügyletkötési szabadságát az eljárás folyamata alatt a legteljesebb mértékben biztosítani igyekszik, tekintettel továbbá arra, hogy az elállás után újabb átengedésre kötelezésnek nincs helye, az elállás lehetősége tehát az átengedésre kötelezettet legfeljebb egy ízben érintheti, az elállás nyomán az átengedésre kötelezettet károsodás rendszerint nem éri. Abban az esetben mégis, ha a földmívelésügyi miniszter már közölte az átengedésre kötelezettel, hogy mely időpontban kívánja az átengedésre kijelölt ingatlanokat birtokba venni, illetőleg abba a birtokszerzőket bevezetni, feltehető, hogy az ingatlantulajdonos a várható birtokváltozásra figyelemmel bizonyos intézkedéseket teszi (pl. a gazdasága megmaradó részét az átengedésre kijelölt terület figyelmenkívül hagyásával készíti elő a következő gazdasági évre) és ezért arra az esetre, ha az elállás közlése a birtokbavezetésre meghatározott időpontot kevesebb idővel előzi meg, mint hat hónappal, a javaslat az esetleges kár megtérítésének követelésére is jogot ad az átengedésre kötelezettnek. Ezt a kártérítési igényt a javaslat a panaszok elbírálására hivatott bíróságok hatáskörébe utalja.
Az átengedésre kerülő ingatlan haszonbérletbe átengedése esetében azoknak a jogállása, akiknek az ingatlanon dologi joguk van, tüzetesebb szabályozást nem igényel, mert a haszonbérletbeadás után az átengedésre kötelezett tulajdonjoga és az ezt terhelő jogok is fennmaradnak. Tulajdonképpen tehát ebben az esetben a magánjognak azok a szabályai fognak érvényesülni, amelyek a rendes ügyleti haszonbérletbeadás esetére szólanak. Ha a haszonbérletbe átengedett ingatlant haszonélvezeti jog terheli, a haszonbér címén fizetett összeg az általános szabályok szerint a haszonélvezőt fogja illetni, a jelzálogos hitelező pedig a haszonbérre az 1927. évi XXXV. tc. 29. §-ában megállapított jogokat fogja gyakorolhatni.
Tüzetesebb szabályozásra van szükség tulajdonul átengedés esetében, mert az nyilvánvaló, hogy terhelt ingatlanok a javaslat céljaira nem használhatók fel. A terhelt ingatlan több személy közt felosztása ugyanis egyetemleges terhelést eredményezne, ami pedig a birtokos vevők helyzetét bizonytalanná tenné és szinte megoldhatatlan jogi bonyodalmakra vezetne.
A javaslat éppen ezért az 1881:XLI. tc. 28. §-ának analógiájára általánosságban a szurrogáció elvét mondja ki. Az érdekeltek szempontjából - éppen úgy, mint árverési eladás esetében az árverési vételár - az átengedett ingatlan helyébe az ellenérték lép.
A javaslatban kiemelt elv azonban természetesen nem jelenti azt, mintha a jelzálogos hitelező az adósa egyéb vagyonából a kártalanítási összeg törlesztési ideje alatt nem kereshetnek kielégítést. A javaslat a követeléseket sem lejáratukban, sem érvényesítésük módjában nem kívánja más vonatkozásban érinteni, mint abban a vonatkozásban, hogy az elvont fedezetük helyébe más fedezetet állít.
A birtokszerzők közt felosztásra kerülő ingatlannak mentesülnie kell az esetleg fennálló kegyúri tehertől is. Minthogy pedig az ilyen teher időbelileg korlátlanul áll fenn, az ellenértékre utalás nem mutatkozik célravezető megoldásnak, hanem a kegyúri teher készpénzzel vagy ingatlannal megváltása a rendezés megfelelő módja. A megváltás kérdésében a kegyúri terhek természetére tekintettel, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek is beleszólást biztosít a javaslat, a miniszteri döntés ellen pedig panaszt enged.
A 31. § első bekezdésében kifejezett szurrogációs elvnek és az árverési eladás analógiájának az felel meg, hogy a kártalanítási összeg felosztása az árverési vételár felosztásának szabályai szerint menjen végbe. Ehhez képest a javaslat terhelt ingatlan esetében a megfelelő eljárás (sorrendi tárgyalás) végett a kártalanítási összegnek a telekkönyvi hatóságnál való letétbe helyezését rendeli el.
Az természetesen igen célszerűtlen eljárás lenne, ha a bíróság huszonöt éven át minden törlesztőrészletre nézve külön sorrendi végzést hozna s ezért a javaslat az eljárást akként egyszerűsíti, hogy a sorrendi végzést az egész kártalanítási összegre előre meghozni rendeli. A később fizetésre kerülő összegeket bírói kiküldöttként a földmívelésügyi miniszter által kijelölt intézet lesz hivatva felosztani. Ez az intézet kellő módon figyelembe fogja vehetni a terhek állagában időközben beálló változást is (más forrásból eredő törlesztés vagy kiegyenlítés, kamat, költség felmerülése stb.).
A sorrendi tárgyaláson természetesen a 600/1927. P. M. számú hivatalos összeállítás 83. §-a értelmében meg fog történni a köztartozások kiegyenlítése is. A köztartozások kielégítéséről a javaslat tehermentes ingatlan esetére szólóan külön is gondoskodik.
A hitbizományi kötöttségből felszabaduló ingatlanok átengedése esetére a hitbizományi javaslat rendelkezéseivel összhangban gondoskodik a javaslat az ellenérték fizetésének módjáról.
Külön szabályokra van szükség az egyházakat, vallásfelekezeteket és alapítványokat illető kártalanítási összegek kifizetése tekintetében, különösen annak tisztázása érdekében, hogy a kifizetés mely szervek részére történjék. Ezeknek a szabályoknak a megállapítását a javaslat a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve kiadandó rendelet feladatává teszi.
A csupán haszonélvezettel terhelt ingatlan tulajdonul átengedése esetére szóló szabály annak logikus következménye, hogy ilyen esetben a szurrogáció elvének megfelelően a haszonélvezet tárgyává az ingatlan helyett készpénz, illetőleg követelés fog válni.
Az átengedésre kerülő ingatlanon fennálló telki szorgalmi jog legtöbbnyire nem fogja a javaslat céljára felhasználást gátolni, hiszen a telki szolgalmak rendszerint igen kis mértékben befolyásolják az ingatlanon való rendes gazdálkodást. Erre a tapasztalatra van alapítva a 22. § (2) bekezdése is, amely a tulajdonos megmaradó ingatlana javára az átengedésre kerülő területen még új szolgalom alapítását is lehetővé teszi.
A kifejtettek ellenére is módot kell nyujtani arra, hogy a nagyobb korlátozást jelentő lelki szolgalmak adott esetben megszüntethetők, illetőleg korlátozhatók legyenek.
A megszüntetés, illetőleg korlátozás ellen, valamint az ily intézkedés fejében esetleg járó kártérítési összeg megállapítása céljából a javaslat panaszt enged. A javaslatnak a kártalanítási összeg kielégítési módjára vonatkozó rendelkezése összhangban áll a végrehajtási törvény 191. §-ával, illetőleg a kisajátítási törvény már idézett 28. §-ával.
A telki szolgalmakkal való rokonságuknál fogva ebben a §-ban rendelkezik a javaslat a szénjogokról is s ezeket, amennyiben már telekkönyvi bejegyzéshez jutottak, érintetlenül hagyja. Ha szénjogi telekkönyvi bejegyzés még nincsen, természetesen az ingatlan tulajdonával együtt fog az új tulajdonosra átszállani az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok VII. része 1. §-ának b) és c) pontjában biztosított az a jog is, hogy az ingatlanának felszíne alatt esetleg található szén kibányászását megengedje, valamint a bányavámhoz való jog.
A bírói gyakorlat szerint (Kúria 2986/1911. és 1891/1930. sz. l. Aliquander-Bán-Tassonyi: Magyar Bányajog 13. és 20. l.) nincs kizárva, hogy a kőszénkutatáshoz, kőszénbányanyitáshoz és a kőszénkiaknázáshoz való jog az ingatlan átruházásakor az ingatlan tulajdonától elválasztassék és az ingatlan átruházója javára visszatartassék, sőt a kőszénhez való jogot az ingatlan átruházása nélkül is a forgalom külön tárgyává lehet tenni. A javaslat az átengedés alkalmával a tulajdonból a mondott értelemben még jogilag külön nem vált szénjogokat nem kívánja ugyan az átengedésre kötelezett javára fenntartani, hiszen ennek az esetek legnagyobb részében amúgy sem lenne gyakorlati jelentősége, a már különvált szénjogokra azonban az átengedési kötelezettséget nem akarja kiterjeszteni, hiszen a szénjog harmadik személy kezében léte esetében ez külön kisajátítási intézkedés lenne, amire a javaslat céljainak megvalósítása végett nincs szükség.
A kisajátítási törvény 28. §-ával összhangban mondja ki a javaslat, hogy az átengedés alapján való birtokbavételt a telekkönyvbe bejegyzett haszonbérleti jog sem akadályozza. Nem szolgálhat akadályul a haszonbérleti jog akkor sem, ha az átengedés egyelőre szintén csak haszonbérletben történik.
Ezzel kapcsolatosan tisztázni kell azonban az átengedés következtében a haszonbérletet elvesztő haszonbérlőnek a haszonbérleti viszony teljes vagy részleges megszűnése következtében támasztható igényét.
A haszonbérbeadó és a haszonbérlő egymás közötti viszonyának megítélésében a javaslat abból indul ki, hogy az átengedés kényszerítő jellege folytán nem lehet a haszonbérbeadónak felróni, hogy a haszonbérlemény további használása a haszonbérlőre lehetetlenné válik. Ennek folytán kizárja azt, hogy a haszonbérlő a jogviszony időelőtti megszűnése miatt kártérítést követeljen. Hasonló álláspontot foglal el a vagyonváltság földben lerovása esetére az 1921:XLV. tc. 63. §-ának harmadik bekezdése.
Nagybirtokból történő átengedésre kötelezés esetében rendszerint a haszonbérlet tárgyának csak egy része fog átengedésre kerülni és ehhez képest a haszonbérlő részére a haszonbérleti viszony folytatása legtöbbnyire a csökkent területen sem fog nehézségekbe ütközni. A haszonbérleti viszony tovább folytatásának lehetetlenné válása aránylag még ritkábban fog előfordulni, mint az 1881:XLI. törvénycikkben szabályozott kisajátítás esetében, hiszen az átengedésre kerülő ingatlanok kezelésében és hasznosításában nem fog oly gyökeres változás beállani, mint ez kisajátítás esetében rendszerint történni szokott. Éppen ezért a javaslat a haszonbérleti viszony megszűnése kérdésében eltér a kisajátítási törvény 29. §-ában foglalt szabályozástól és általában a haszonbérlőnek csak azt a jogát ismeri el, hogy a haszonbérlemény csökkent területéhez mérten a szerződés megfelelő módosítását igényelje. A szerződés felmondásához való jogot a haszonbérlőnek viszont csak arra az esetre adja meg a javaslat, ha a haszonbérlet az átengedés következtében a haszonbérelt területnek több, mint egyharmadára szűnik meg. Tekintettel azonban arra, hogy megfelelően módosított feltételek mellett még egyharmadot meghaladó csökkenés esetében is gazdaságos maradhat a haszonbérleti viszony, a javaslat a felmondási jogot még ilyen esetben is arra az esetre korlátozza, ha a továbbfolytatás a megmaradó ingatlanon a haszonbérlőre érdekét veszti. Az «érdekét veszti» kifejezés a bírói gyakorlatban, különösen az adós késedelmes teljesítése esetében a hitelezőt megillető elállási jog körében annyira tüzetes kiépítést nyert, hogy annak a tüzetesebb körülírása szükségtelennek mutatkozott.
Miután a javaslat a 31-35. §-okban megfelelően gondoskodott az ingatlanon fennálló jogok jogosultjainak érdekvédelméről, illetve ezeket az érdekeket megfelelő méltatásban részesítette, nem lehet akadálya annak, hogy a tulajdonváltozás bejegyzése alkalmával, az átengedésre kerülő ingatlanok minden tehertől mentesíttessenek, kivéve természetesen azokat a jogokat, amelyek fennmaradásáról az ismertetett rendelkezések gondoskodtak.
A 8. és a 10. § esetében a kártalanítási összegből kielégítésre kerülő jelzálogos követelések rendszerint a tulajdonosnak megmaradó ingatlanon bejegyzett jelzálogjoggal is biztosítva lesznek és ezért szükséges volt gondoskodni egyfelől arról, hogy a tulajdonos a kielégítés következtében megnyíló ranghellyel rendelkezési joga alapján a kielégítetlenül maradó hitelezők érdekét ne sérthesse, másfelől, hogy ezeknek a hitelezőknek az érdeke a megmaradó ingatlanokon egyébként is megfelelő védelemben részesüljön.
A javaslat ezenfelül még a tulajdonjognak a birtokszerzőkre való átruházása után is gondoskodni kíván a volt telekkönyvi érdekeltek igényeinek biztosításáról, amikor a továbbadás alkalmával a vételárkövetelés biztosítására bejegyzett jelzálogot némileg a záloglevelek biztosításáról szóló 1876:XXXVI. tc. 17. §-ára emlékeztető módon a kártalanítási követelés fedezetéül rendeli. Amennyiben ebben az esetben a még le nem törlesztett kártalanítási követelés a jelzálogos hitelezőket vagy más érdekelteket illeti, természetesen ezeknek a javára is szól az elvi megállapítás.
A javaslat ezenfelül módot kíván nyujtani arra, hogy amennyiben a gazdasági helyzet alakulása ezt megengedi, az elv bizonyos gyakorlati következményei is levonassanak. A továbbadott ingatlanokon a kincstár javára fennálló vételárkövetelésnek és a kincstárt a kártalanítási összeg hátraléka címén terhelő tartozásnak az egymással való kapcsolata ugyanis arra a technikai egyszerűsítésre nyujt lehetőséget, hogy a kincstár az átengedésre kötelezettel, illetőleg a jelzálogos hitelezővel szemben fennálló tartozást a birtokszerzőkkel szemben fennálló követelésével elégítse ki.
Az ilyen kielégítés elfogadására a hitelezőt leginkább az indíthatja, ha ezen a réven hosszúlejáratú követelése tekintetében a mobilizálás lehetőségéhez jut. Jogunkban a jelzálogos követelés mobilizálásának egy tüzetesen kidolgozott módja van meg, bár a gyakorlati élet mindeddig nem használta ki az abban rejlő előnyöket. Az 1927:XXXV. tc. IV. fejezete ugyanis lehetővé teszi, hogy a jelzálogjogról jelzálogadóslevelet lehessen kiállítani, amely jelzálogadóslevél törlesztő részletekről szóló szelvényekkel is ellátható (1927:XXXV. tc. 96. §-a) és telekkönyvön kívül is a telekkönyvi bejegyzéssel egyenlő joghatállyal átruházható. A kincstárnak a birtokszerzővel szemben fennálló vételárkövetelése tehát - amennyiben arról jelzálogadóslevelet állítanak ki - alkalmas lehet a kincstár kártalanítási tartozása kiegyenlítésének közvetítésére.
Ennek az eszköznek igénybevétele természetesen bizonyos óvatosságot fog igényelni, mert a birtokszerző a jelzálogadóslevél átruházásával adósként a jelzálogadóslevél mindenkori birtokosával fog szembe kerülni és a követelés esetleg kíméletlenebb behajtásának lesz kitéve. Ezt a következményt is jelentős mértékben enyhíti azonban az 1927:XXXV. tc. 111. §-a, amely azt a hitelezőt, akinek a részére a jelzálogadóslevelet kiállították, egyben a levél mindenkori birtokosának képviselőjévé teszi. A jelzálogadóslevelek kielégítésül átruházása után is mód lesz tehát arra, hogy az állam e képviselői minőségében a lejárt szelvényeket magához váltsa és hogy a hitelező egyébként várható kíméletlenségének elejét vegye. A kincstárra nézve viszont a szelvények beváltása semmivel sem fog hátrányosabb helyzetet előidézni, mintha ugyanazt a törlesztőrészletet mint közvetlen adós teljesítené. E mellett még bizonyos takarékosságra ösztönző és a fizetőkészséget fokozó hatása is lehet annak, ha a birtokszerző nem az állam, hanem más személy adósának fogja magát tekinteni.
A fennálló jog eme speciális intézményének a fentebb vázolt célra felhasználását mégis az 1927:XXXV. tc. 87. §-ának a rendelkezése akadályozza. Az idézett rendelkezés nevezetesen a jelzálogadóslevél kiállítását csak arra az esetre engedi meg, ha a jelzálogos hitelezők a hitelintézeteknek a törvényben megállapított köréhez tartozó valamely intézet. Tekintettel arra, hogy a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége, amelynek a törvény bizonyos szerepet biztosít, ezek között az intézetek közt szerepel, rendszerint már a fennálló jogszabályok mellett sem lenne akadálya az említett instrumentum igénybevételének, a javaslat mégis gondoskodik arról, hogy jelzálogadóslevelet magának a kincstárnak, mint hitelezőnek a kérelmére is ki lehessen állítani, a vételárkövetelés biztosítására.
Amennyiben az említett eszköz igénybevételére sor fog kerülni, az természetesen csak az átengedésre kötelezett, illetőleg a hitelező beleegyezésével lesz a javaslat szerint is a kártalanítási összeg kiegyenlítésére felhasználható.
Az említett cél megvalósítása érdekében ez a § elsősorban a pénzügyminiszternek a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve adott engedélyével lehetővé teszi bizonyos illetéktartozások ingatlan tulajdonául átadásával kiegyenlítését, arra az esetre pedig, ha a fizetésre kötelezettnek nagyobb mezőgazdasági ingatlana van, az illetékek szűkebben megvont köréhez tartozó illetékek ily módon kielégítésére kötelezést is lehetővé tesz.
Hogy a javaslatba a tüzetesen meghatározott illetékek lerovására túlságos kisterületű s a javaslat céljára ennek folytán alkalmatlan földdarabok ne legyenek felhasználhatók, arról a javaslat azzal gondoskodik, hogy 5000 pengőnél kisebb tartozás ily módon kiegyenlítését sem önkéntesen nem engedi meg, sem elrendelhetővé nem teszi. Azt viszont, hogy az ingatlannal kielégítésre kötelezéssel kisebb birtokok megbonthatók ne legyenek, azzal éri el, hogy a kötelezés előfeltételéül 5000 koronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelmű mezőgazdasági ingatlannak a kötelezett tulajdonában állását kívánja meg és azt is biztosítja - leginkább a 13. §-ban foglalt hasonló rendelkezést közelítve meg, - hogy az átadásra kötelezés a mezőgazdasági ingatlanok egyharmadán túl ne terjedhessen. Előreláthatóan csak igen ritka esetben fog sor kerülni arra, hogy a köztartozás lerovásához szükséges földterület a birtok egy tizedrészénél többet tegyen ki, úgyhogy az átadásra kötelezés egyharmadrésze korlátozása a rendelkezés gyakorlati érvényesülését nem fogja számbavehetően befolyásolni. Elvileg mégis ezt a magas határt kellett felállítani azokra a lehetséges esetekre gondolva, amikor magas örökösödési illetékkel terhelt nagy hagyatéknak aránylag csekély részét fogják mezőgazdasági ingatlanok alkotni.
A tartozásnak ingatlannal való kötelező kiegyenlítése esetére számításba vett 5000 koronát meghaladó kataszteri tisztajövedelmű ingatlan országos átlagban kb. 500 kataszteri hold földbirtoknak felel meg, tehát általában az 500 kataszteri holddal, illetőleg ennél nagyobb mezőgazdasági ingatlannal bíró földbirtokosok lesznek a javaslat szerint felajánlás hiányában is kötelezhetők a tartozásnak ingatlannal való kiegyenlítésére, míg az 500 kataszteri holdon aluli mezőgazdasági ingatlannal bíró földbirtokosok tartozása általában csak felajánlás esetében lenne ingatlannal kiegyenlíthető.
Az öröklési és ajándékozási illetéknek földdel való kiegyenlítése nemcsak az 1935. év végén fennállott tartozásokra van tervbe véve, hanem a javaslat állandó intézményként kívánja azt lehetővé tenni, a jövőben esedékessé váló illetéktartozásokra is.
E mellett a megoldás mellett szól a javaslat főcéljának hatékonyabb szolgálásán felül az is, hogy az illeték fizetésére kötelezett szempontjából is sokszor lesz előnyösebb, ha tartozását földdel egyenlítheti ki, mert csak nagy nehézséggel, esetleg éppen föld eladásával tudna a szükséges pénzhez jutni.
A tartozásnak ingatlannal való kiegyenlítését a javaslat elsősorban azoknál akarja megvalósítani, akiknek nagyobb ingatlanuk van, míg a kisebb mezőgazdasági ingatlannal bíróknál még felajánlás esetében is csak kivételesen kívánja a tartozásnak föld átadásával való kiegyenlítését megengedni, mert a kisebb birtokokat lehetőleg nem kívánja megbontani. De még a nagyobb birtokok tulajdonosainak is módot ad arra, hogy az ingatlanok átadására kötelezést készpénzfizetéssel elháríthassák. Az egyik ilyen irányú rendelkezés azt mondja ki, hogy az illetéktartozás esedékessé válásától számított egy év eltelte előtt nem lehet ingatlan tulajdonául átadását elrendelni, a másik pedig még az átadást elrendelő határozat kézbesítésétől számítva is háromhónapi határidőt ad a készpénzzel kiegyenlítésre. Az illeték fizetésére kötelezettnek tehát legalább 15 hónapi ideje van az illeték esedékessé válásától arra, hogy ingatlanait teljes épségükben megóvja.
Az ingatlan átadásra kötelezhető személyek közül a végrehajtás során természetesen csak azokkal szemben fog a kötelezés bekövetkezni, akiknek átadásra kerülő ingatlana földbirtokpolitikai célra alkalmas és csak akkor, ha abban a községben, ahol az ingatlan átadásra kerülhetne, a földbirtokpolitikai célokra fel is használható.
A 15. § (3) bekezdése kifejezésre juttatta, hogy ugyanazt a személyt esetleg egyidejűleg is lehet telepítés céljára átengedésre is, és köztartozások ingatlannal lerovására is kötelezni. Ilyen esetben azonban méltánytalan lenne, ha bizonyos ingatlanoknak köztartozás fejében elvétele után rövid idővel a javaslat céljára más rendelkezések alapján átengedett ingatlanok becsértéke fejében a kincstár esetleg a már bahajtott köztartozás többszörösét fizetné ki készpénzben ugyanannak a személynek. A javaslat éppen ezért a párhuzamos eljárások közt kapcsolatot létesít és biztosítja, hogy a köztartozások a kártalanítási összegből kiegyenlítés útján a köztartozás ingatlannal kiegyenlítésére kötelezés tárgytalanná váljék.
A köztartozás ingatlannal kiegyenlítése csak a tulajdon átadásával fog bekövetkezni és ezért ennek időpontjáig a kincstár javára a kamatok felszámítása helyénvaló, ha azonban az átadásra kerülő ingatlan kijelölése már telekkönyvi feljegyzéshez is jut, a fizetésre kötelezettet már csak azon a címen lehet kamat fizetésére kötelezni, hogy az átadásra rendelt ingatlant egyelőre tovább használja. Ezért a javaslat az említett időponttól kezdve a kamatlábat 6%-ra csökkenti.
E § ugyanazokat a gondolatokat, amelyek az illetékes tekintetében az előbbi §-ban érvényesültek megfelelő formában a közadó-tartozásokra is kiterjeszti.
Lényegbevágó eltérés az illetékekre vonatkozó §-sal szemben, hogy a javaslat a földdel való kiegyenlítést a közadók tekintetében csak az 1935. év végén fennállott és egy évnél régibb tartozásokra vonatkozó egyszeri intézkedésekért tervezi, nehogy ez a rendszer az adófizetési készséget hátrányosan befolyásolja.
Ez a § lehetővé teszi, hogy a 37. és 38. §-ban említett köztartozások összegét az ingatlannal való kiegyenlítés szempontjából össze lehessen számítani s az ingatlannal való kiegyenlítésre módot nyujt akkor is, ha illeték- és adótartozás, valamint ennek járulékai, csak együttesen haladják meg az 5000 pengőt. Nem lesz akadálya természetesen annak sem, hogy az egymagában 5000 pengőt meghaladó illeték- vagy adótartozáshoz az 5000 pengőnél kisebb másikfajta tartozás hozzászámíttassék.
Ez a § az ingatlan tulajdonosának a kir. ítélőtáblához intézhető panaszjogát szabályozza arra az esetre, ha a tartozásnak ingatlannal való kiegyenlítése bármely oknál fogva elrendelhető nem lett volna. Ez a rendelkezés összhangban van a javaslat többi panaszjogot biztosító rendelkezésével.
A köztartozások kiegyenlítésére szolgáló ingatlanokat a pénzügyminiszter a földmívelésügyi miniszterrel egyetértőleg úgy jelöli ki, hogy az az okszerű gazdálkodás menetét ne akadályozza, azonban a 14. §-ban említett területeket, nevezetesen a rendszeres öntözéssel művel rétet, legelőt vagy szántót, továbbá kertet, komlóskertet, gyümölcsöst, szőlőt és faiskolát, halastavat s végül a rendszeres alagcsövezéssel ellátott területeket átadásra kijelölni egyáltalán nem lehet, bár ezek ebben a vonatkozásban mezőgazdasági területeknek fognak számítani.
Az átadandó ingatlanok kijelölése alapján a pénzügyminiszter megkeresésére a telekkönyvi hatóság a tulajdonul átengedésre kötelezést feljegyzi abból a célból, hogy az átengedésre kötelezés a tulajdonos halála esetén az örökösökkel, az ingatlan elárverezése vagy eladása esetében a vevővel szemben is érvényesíthető legyen.
A feljegyzés hatályossága időbeli korláthoz kötve nincs s azt csak a javaslat 25. §-ának (1) bekezdésével összhangban megállapított okokból lehet törültetni.
E § a köztartozások kiegyenlítésére átveendő ingatlanok becsértékének megállapítását a javaslat korábbi alapján átengedésre kijelölhető ingatlanokra vonatkozó rendelkezésekhez hasonló módon szabályozza olyképpen, hogy a becsértéket elsősorban megállapodás útjára utalja, megállapodás hiányában pedig annak megállapítását a pénzügyminiszter feladatává teszi, aki a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve jár el. Becsértékként éppenúgy, mint az átengedésre kötelezés esetében a teljes becsértéket kell megállapítani. A becsérték megállapítása ellen a javaslat e rendelkezése csupán a tulajdonosnak adja meg a panaszjogot arra tekintettel, hogy köztartozások lerovásáról van szó és hogy a többi érdekeltek érdekeinek megóvásáról a 43. § más módon gondoskodik.
Az átengedés esetére szabályozza ez a § a pénzügyminiszter és a földmívelésügyi miniszter elállási jogát, valamint elállás esetében a tulajdonos kártérítési igényét.
A tulajdonos és a hitelezők érdekeit szolgálja az a rendelkezés, hogy az ingatlannal kiegyenlített köztartozás biztosítására bejegyzett jelzálogjogot az igénybe nem vett ingatlanról is törölni kell s ennek a jelzálogjognak ranghelyével a kincstár nem rendelkezik. Az általános rendelkezések szerint ugyanis, ha a köztartozás kiegyenlíttetik, az annak biztosítására bejegyzett jelzálogjog ranghelyén a megszűnt jelzálogjognál nem terhesebb új jelzálogjog más köztartozás biztosítására bejegyezhető lenne. A köztartozás földdel lerovása esetében azonban a ranghellyel rendelkezés a későbbi jelzálogos hitelezőkkel szemben sérelmes lenne, mert a fedezet egy részét az ingatlanban lerovás véglegesen elvonja.
Végül szabályozza a § azt a kérdést, hogy a földdel kiegyenlítendő együttesen kezelt adóhátralékban az államon kívül érdekelt más adóztatási joggal bíró köztestületek követelései miként nyernek elszámolást. Erre azért van szükség, mert ha az állam le is mond a földbirtokpolitikai cél biztosítása érdekében arról, hogy követelését ne pénzben kapja meg, ezért nem lehet követelni a többi egyébként is nehézségekkel küzdő közülettől. A kincstár tehát az elvett föld értékét csakis az állammal szemben fennálló hátralékok javára számolja el, a többi közületnek a követelését azonban a többi adózó állami adóra teljesített befizetéseiből a megosztási kulcsok megfelelő helyesbítése útján a közületeknek meg fogja téríteni.
Az illetékhátralék teljes egészében az államot illeti, arra vonatkozólag tehát hasonló rendelkezésre nincs szükség.
A köztartozások kiegyenlítésére szolgáló föld tulajdonul átadása csak tehermentesen történhetik, mert másként a köztartozás teljes értékű kiegyenlítésének célját a dolog természeténél fogva nem lehetne elérni, de egyébként is egy teherrel átvett ingatlan a javaslat céljaira felhasználható sem lenne. Minthogy pedig az érdekelt földbirtokost a tehermentesítésre általában kötelezni nem lehet, mert annak sok esetben nem tudna eleget tenni, azért legcélszerűbb itt is annak a kimondása, miként az a vagyonváltságföldeknél az 1921:XLV. tc. 64. §-ában történt, hogy az átadott földrészlet minden tehertől mentesen száll át a kincstár tulajdonába. Ez a rendelkezés azonban a hitelezők érdekeinek kellő biztosítása céljából csak a jelen szakaszban részletesen körülírt megszorítással alkalmaztatnék.
A tehermentesítés kérdésének elbírálásánál a hitelezők érdekeinek védelme mellett számolni kellett azzal is, hogy az illetéktartozások általában teljes egészükben előnyös köztartozások s az adótartozások nagy része is előnyösen kiegyenlítendő köztartozást alkot.
Azt, hogy az állam tulajdonába ne kerülhessen tehermentesen a jelzálogi fedezetnek nagyobb része, mint amennyinek tehermentesítését a javaslat megengedi, nem szükséges a hitelezők javára külön jogorvoslati lehetőség nyujtásával biztosítani. A javaslat ilyen irányú korlátozó rendelkezései ugyanis a telekkönyvi hatósághoz intézett utasítás jellegével bírnak. Ha tehát a telekkönyvi hatóság a jogszabályt nem alkalmazná helyesen, a hitelezők a telekkönyvi eljárási jogban szabályozott rendes jogorvoslatokat vehetik majd igénybe.
A fejezet első §-a a földmívelésügyi minisztert a rendelkezésére álló ingatlanok tekintetében felhasználási terv készítésére utasítja.
Ilyen terv készítésére természetesen nem minden esetben lesz szükség. Kisebb terjedelmű ingatlanok átengedése esetében (hitelintézeti árverési földek stb.) rendszerint már az átengedésre kötelezéskor ki lesz jelölve az a birtokszerző, akinek a földmívelésügyi miniszter az ilyen kisbirtokot a maga egészében juttatni kívánja. Éppen ezért a javaslat a felhasználási tervre vonatkozó rendelkezést csak szükség esetére szólóban teszi meg és általánosságban vázolja, hogy amennyiben felhasználási terv készül, abban minő adatokat kell felvenni.
Nagyobb birtokok feldarabolása esetében, amikor már a birtokszerzők jelentkezésre felhívása alkalmával a felhasználási módozatoknak legalább nagyjában tisztázva kell lenniök, a felhasználási tervekre igen fontos szerep fog várni.
A javaslat senkinek a részére sem biztosít jogot arra, hogy birtokszerzővé váljon. Lehetetlen feladatra is vállalkoznék akkor, ha mindenkit ingatlanban óhajtana részesíteni, aki azt megérdemelné. Szükségképpen bizonyos személyi kiválogatásnak kell tehát megtörténnie. A kiválasztás során érvényesülő két vezérlő szempontot emel ki a 45. §. Az egyik az, hogy a jelentkező személyes körülményeinél fogva a törvény céljára alkalmas legyen, vagyis a megfelelő hozzáértéssel rendelkezzék, tőle jelleménél fogva a gazdálkodás lelkiismeretes folytatása várható legyen, a másik pedig, hogy a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezzék.
A javaslat tisztában van azzal, hogy az anyagi cenzus felállításával meg fogja nehezíteni éppen a vagyontalan földmíveslakosságnak a földhözjuttatását, a multak tapasztalatai alapján azonban arra az álláspontra helyezkedik, hogy egészséges egzisztenciáknak földhözjuttatása útján való teremtése olyanoknak a körében bíztat a siker reményével, akik már a maguk erejéből is szert tettek bizonyos vagyoni erőre és ezzel megfelelő támogatás mellett a további fejlődésre alapos reményt nyujtanak.
Minthogy a javaslat a birtokszerzőket nem részesíti ingyenföldben, nagyon kell ügyelni arra, hogy a birtokszerző megterhelése túlságos méretű, erőit meghaladó ne legyen, a mellett a rendszer mellett pedig, amit a javaslat követ, hogy nevezetesen a tulajdon tiszteletbentartása folytán jelentős részben nyombani kártalanítást nyujt az átengedésre kötelezetteknek, a birtokszerzőkre háruló teher csak abban az esetben lehet elviselhető, ha azok megállapításában bizonyos meglévő anyagi erőre is számítani lehet.
Annak ellenére, hogy - amint az előbbi § indokolásában kifejtettem - a javaslat birtokszerzéshez való jogot nem ismer el, mégis helyénvalónak látja a birtokszerzők személyének kiválogatásában bizonyos irányadó szempontok kiemelését. A 46. § a szakképzettséget és a háborúban, valamint egyébként katonai szolgálattal szerzett érdemeket kívánja méltányolni, különösen kiemelve a vitézi rendhez tartozókat. Módot kíván nyujtani a javaslat arra is, hogy a rendelkezésre álló ingatlanokon vitézi telkek legyenek alakíthatók. Hogy pedig a vitézi telkek alakítása a Vitézi Rendre vonatkozó jogszabályokkal harmóniában történhessék meg, az ilyen célra szánt ingatlanokat nem maga a földmívelésügyi miniszter fogja felhasználni, hanem az Országos Vitézi Szék rendelkezésére fogja azokat bocsátani. A végrehajtás során szélesebb körben érvényesülésre hivatott szempontot emel ki a § azzal, hogy a kiemelt csoportokba tartozók sorából is többgyermekes családapákat helyezi első sorba.
A javaslat gondot fordít a házhely juttatásával kapcsolatos családi otthon alapításának előmozdítására is. Ezt a javaslat a 46. § (2) bekezdésében is kiemeli, a házhelyben részesedés szempontjából figyelembe jövő személyek sorában a mezőgazdasági munkásokon és cselédeken kívül a kisiparosokat, kiskereskedőket és falusi szövetkezeteket is megemlítve.
A javaslat már a 11. § (a) bekezdésében is kifejezésre juttatta, hogy új középbirtokok alakulását sem kívánja hátráltatni. Kivételes esetekben még azt is lehetővé teszi a 46. § (3) bekezdése, hogy a törvény céljára rendelkezésre álló ingatlanok használtassanak fel ilyen alakban. Az átengedési kötelezettség következtében állásukat vesztő okleveles gazdatisztek kerülhetnek ilyen birtokszerzőkként szóba, különösen akkor, ha az átengedésre kerülő ingatlanokon olyan épületek vannak, amelyek kihasználatlanul hagyása gazdasági szempontból kárt jelentene, megfelelő felhasználásuk azonban csak akkor lehetséges, ha azokhoz a kisbirtok mértékét meghaladó birtok csatlakozik. 300 kataszteri holdnál nagyobb birtok létesítését azonban a javaslat még ilyen esetben sem tekinti a céljának.
Ez a szakasz sorolja fel azokat a személyi és anyagi kellékeket, amelyek az ingatlanban részesítéshez szükségesek. Ilyenként elsősorban a megfelelő egészségi állapotot említi meg a javaslat, amivel azt akarja biztosítani, hogy az állami támogatással birtokot szerzők ne legyenek oly betegségekkel terhelve, amelyek utódaikra és népünk jövője szempontjából is veszélyt jelentenek. A felsorolt anyagi eszközök a birtokszerzők boldogulásának a javaslat álláspontja szerint nélkülözhetetlen előfeltételeit alkotják. A költségek viselésén, az ingatlan vételára megfelelő részének megfizetésén, illetőleg egyévi haszonbér előlegzésén felül a megkívánható anyagi erő megszabásában a javaslat abból indul ki, hogy a birtokba vezetés helyesen rendszerint csak a termés betakarítása után, a gazdasági év végén történhetik. A gazdálkodáshoz és megélhetéshez szükséges eszközöket tehát a birtokszerző csak egy év mulva szerezheti meg saját munkája eredményéből. Ezét megkívánja a javaslat azt is, hogy a megműveléshez szükséges felszerelésen és egyéb eszközökön felül az ingatlanban a részesülő családjának és az állatállománynak fenntartásához szükséges terményekkel vagy más anyagi eszközökkel is rendelkezzék.
A vagyoni előfeltételek megállapítása köréből külön kiemelést érdemel, hogy a javaslat annak ellenére, hogy az 53. § első bekezdése a birtokszerző javára a tulajdonjog bekebelezését csak a vételár felének letörlesztése esetében engedi meg, adásvételi szerződés kötését teszi lehetővé már akkor, ha a birtokszerző a vételárnak legalább 30%-át megfizeti. A javaslatnak ebből a rendelkezéséből az fog következni, hogy lesznek olyan birtokszerzők, akik a vételár 30%-át már megfizették, de a további 20% letörlesztéséig az ingatlan tulajdonába még nem kerülhetnek, akiknek a jogállása tehát a tulajdon bejegyzése nélkül birtokba lépett vevő jogállását fogja mutatni. A javaslatot azonban - figyelemmel különösen arra, hogy ilyen esetekben eladóként az állam fog szerepelni, akinek részéről a telekkönyvi helyzettel való visszaélés veszélyes a birtokszerzőt semmiképpen sem fenyegetheti - ennek a jogi helyzetnek a nem egészen tiszta volta sem tarthatta vissza attól, hogy azoknak a komoly jelentkezőknek, akik nem csupán egyévi haszonbér, hanem a vételár tekintélyes részének a lefizetésére is készek, módot nyujtson a vételártörlesztés nyombani megkezdésére.
A 46. § (1) bekezdésében megállapított vagyoni kellékek olyanok lesznek, amelyeket az eddig cselédsorban élt személyek aránylag ritkán fognak tudni teljesíteni. Ezzel szemben igen nagy fontossága van annak, hogy az átengedési kötelezettségek teljesítése következtében állásukat vesztő gazdasági cselédekről gondoskodás történjék és ekként a javaslatot esetleg kísérő szociális szempontból előnytelen jelenségek kiküszöböltessenek. Éppen ezért a javaslat az említett gazdasági cselédek ingatlanban részesülésének megkönnyítése érdekében módot nyujt arra, hogy ezek a megszabott előfeltételeket a telepítési alap által nyujtott kölcsön segítségével teljesíthessék. Bizonyos kedvezményt nyujt a javaslat a hadigondozottaknak is azzal, hogy haszonbérletbevétel esetében beéri a haszonbér félévi összegének óvadékul letétbehelyezésével. Ez a könnyítés azért is indokoltnak mutatkozik, mert a hadigondozott által e minőségében élvezett járadék a hadigondozottnak a gazdálkodás során is segítségére lesz és így a járadék már önmagában is bizonyos anyagi garanciát nyujt.
E § az ingatlanban részesítésből kizáró körülményeket sorolja fel az első bekezdés 1-10. pontjaiban. Az idegen állampolgárokon felül az ingatlanban részesedésből azokat zárja ki a javaslat, akik már egyszer ingatlanban részesedtek, akik koruknál, testi vagy elmebeli állapotuknál fogva nem alkalmasak, akik vagyonuk felett nem rendelkezhetnek, vagy súlyos bűncselekményt követtek el. Nem szorul bővebb megindokolásra a 10. pontnak az a rendelkezése sem, hogy bizonyos ideig nem lehet ingatlanban részesíteni azt, ki egyszer már az állam segítségével földhöz jutott, de azt megtartani nem tudta.
A § (2) bekezdése ismét a háború áldozatainak, illetőleg leszármazottainak kíván bizonyos kedvezményt nyujtani. Ha a 20 éven aluli hadiárvának vagy hadigyámoltnak él a szülője, a javaslat lehetővé teszi, hogy a szerzett birtok a kiskorú érdekében a szülő gondozása és kezelése alá kerüljön. Ebben az esetben a végeredményben birtokban részesíteni kívánt kiskorút némileg az utóörökös jogállásához hasonló helyzetbe látszik célszerűnek hozni, hogy ne egyedül magát a kiskorút terheljék a birtokszerzéssel járó kötelezettségek. A javaslat éppen erre figyelemmel a birtokszerző kiskorú szülőjét is a maga személyében teszi felelősség a kötelezettségekért. Ez a felelőssé tétel természetesen nem lesz lehetséges a jogszabály erejével, csak akkor, ha a szülő a gyermeke érdekében hajlandónak mutatkozik az ilyen ajándékozás jellegű kötelezettségvállalásra.
A javaslat nemzetpolitikai célkitűzésével áll összhangban, hogy a többgyermekes családokat mind a vételártörlesztés, mind a haszonbérösszeg megállapítása körében kedvezményekben kívánja részesíteni. Természetes dolog, hogy ezek a kedvezmények nem érinthetik az átengedésre kötelezettet megillető ellenszolgáltatás mértékét. Ezt a tételt tulajdonképpen felesleges is a javaslatban kiemelni, mert hiszen az átengedésre kötelezettel szemben az ellenszolgáltatás teljesítésére sohasem maga a birtokszerző, hanem mindig az állam, illetőleg a törvényben említett vagy a földmívelésügyi miniszter által kijelölt intézet lesz kötelezve, az átengedésre kötelezett tehát abban nem is lehet érdekelve, hogy az átengedett ingatlannal később mi történik és az minő feltételek mellett adatik tovább. A javaslat mégis ebben a kérdésben minden kétséget ki akart zárni.
A javaslat a törvény végrehajtásának szakára tartja fenn a birtokszerzőkkel kötendő szerződések tartalmának tüzetes megállapítását. A szerződések tartalmának a törvényben rögzítése súlyos nehézségeket idézhetne elő annak folytán, hogy a törvény hosszúidejű életbenlétre van hivatva, amely idő alatt a viszonyok gyakran változhatnak, de nem lenne helyes az ilyen rögzítés azért sem, mert a különböző országrészeken kialakult gyakorlathoz képest az várható, hogy az egyes vidékeken az ott kipróbált és hosszú időn keresztül bevált szokásos kikötésekhez ragaszkodnának a birtokszerzők és a feltételek rögzítése az ilyen kívánságokhoz való alkalmazkodást megnehezítené. Bizonyos általános szempontok kiemelése mégis szükségesnek látszott.
A javaslat elsősorban emeli ki, hogy minden egyes birtokszerzővel külön-külön szerződést kell kötni, nem lehet tehát egyes csoportok tagjait egységes szerződéssel egymás magatartásáért, illetőleg mulasztásáért felelősé tenni. Említést érdemel, hogy bár a javaslat éppen úgy, mint az átengedésre kötelezettekkel szembeni viszonyban, a birtokszerzőkkel szembeni viszonyban is adásvételi szerződést és haszonbérleti szerződést említ. A cél nem az, hogy az állam minden olyan ingatlant, amelyet vételártörlesztés mellett szerzett meg, csupán vételi szerződés alapján adjon tovább és haszonbérletként továbbadásra csak a haszonbérletbe átadott ingatlanok legyenek rendelve, hanem - amennyiben a birtokszerzőkként jelentkezők vagyoni viszonyai ezt így fogják kívánni - a tulajdonul átengedett ingatlanok bizonyos része is haszonbérleti szerződésekkel fog a birtokszerzők részére tovább adatni. Ezzel a lehetőséggel mód fog nyílni arra, hogy az egyébként megfelelő gazdasági erővel rendelkező, de vételár fizetésére még nem képes személyek haszonbérlőként elhelyezkedve kerüljenek abba a helyzetbe, hogy a megfelelő takarékosság kifejtése mellett a haszonbérleti ingatlanokat tulajdonul is megszerezhessék.
A § további rendelkezései egyfelől a birtokszerzők vételártörlesztésének túlságos hosszú időre kitolását zárják ki, ami a javaslat céljának megvalósítására irányuló tevékenység folyamatosságának biztosítása érdekében szükséges, másfelől bizonyos kedvezmények biztosításával a más községből átköltözködők megfelelő berendezkedését kívánják előmozdítani.
Amint arra már a 30. § indokolása során is rámutattam, az átengedésre kötelezettekkel szemben végleges helyzetet az teremt, amikor a földmívelésügyi miniszter az ingatlanokat birtokba veszi, illetőleg a birtokszerzőket abba bevezeti. A birtokbavezetés fogja természetszerűleg a birtokszerzők gazdálkodásának kezdő időpontját jelenteni akkor is, ha nem átengedésre kötelezés útján szerzett földről lesz szó. A birtokbavezetési aktusra helyes eljárás mellett csak akkor kerülhet sor, amikor az a jogviszony, amelynek alapján a birtokszerző az ingatlan birtokába lép, már teljes tisztázást nyert, vagyis a szerződések már meg vannak kötve és a szerződés értelmében előre teljesítendő szolgáltatásokat a birtokszerző teljesítette is. Ezt a javaslat szabályképpen ki is mondja.
Olyan esetekben, amikor az állam már korábban nem lépett az ingatlan birtokába, az addigi birtokos, különösen az átengedésre kötelezett, illetőleg az, aki ingatlant köztartozás lerovása céljából ad át, mindaddig az ingatlan használatában maradhat, amíg a birtokbavezetés meg nem történik. A javaslat értelmében történő birtokszerzések esetében gazdasági szempontból sem lesz célszerű, hogy ha az állam a megszerzett ingatlanok birtokába már a továbbadás előtt belépne és azon kénytelen lenne a gazdálkodást bizonyos, előreláthatóan rövid időre szólóan megkezdeni.
Annak folytán viszont, hogy az átengedésre kötelezett, illetőleg az ingatlant átadó birtoklásához közvetlenül kapcsolódik a birtokszerző birtokbalépése, szükséges arról gondoskodni, hogy a birtokváltozás a gazdálkodás folyamatos vezetését meg ne zavarja. Éppen ezért a javaslat szabályként azt írja elő, hogy a birtokbavezetésről az addigi birtokost egy évvel előre értesíteni kell. Ez alul a szabály alul a javaslat csak abban az esetben tesz kivételt, ha az értékesítéstől számított egy éven belül való birtokbaadáshoz a tulajdonos hozzájárul, vagy ha a köztartozás fejében átadott ingatlanról van szó, amikor is az átadást felkínáló, illetőleg arra kötelezett személynek az ingatlan átadására mindenkor készen kell állania. Hiszen a 37. § (5) bekezdése értelmében az ingatlanátadással lerovásra kerülő köztartozások után egészen a birtokbaadásig kamatot köteles fizetni. A javaslat az előzetes értesítés biztosításán felül arról is gondoskodik, hogy a birtokbavezetés megtörténte után is be lehessen szedni a már előállott terményeket, de egyszersmind arról is, hogy a birtokbavezetés előkészületeit a termés beszedésének akadályozása nélkül már a birtokbavezetés előtt is végezni lehessen.
Bár - amint azt már az általános indokolásban kifejtettem - a javaslat nem kizárólag más községbe költözéssel kapcsolatos birtokszerzéseket kíván előmozdítani, mégis mellőzhetetlennek látszott, hogy az átköltözéssel egyébként együtt járó hátrányos közjogi következmények a birtokszerzés céljából átköltözködőkről elháríttassanak. Ezeket a kérdéseket szabályozza az 52. §, amelynek (3) bekezdése arról is gondoskodik, hogy a birtokszerzőknek biztosított adókedvezmények se eredményezhessenek közjogi szempontból joghátrányt.
Amíg az állam maga az átengedésre kötelezettektől a tulajdonátengedést a javaslat értelmében csak a vételár kétharmadának lefizetése ellenében igényli, a birtokszerzők tulajdonszerzését azzal könnyíti meg, hogy részükre már a vételár felének letörlesztése esetében biztosítja az ingatlan tulajdonának bekebelezését.
A birtokszerző részére egyelőre csak haszonbérletbe adott ingatlanoknak is az a rendeltetésük, hogy utóbb a haszonbérlők azokon tulajdont szerezzenek. Ez a helyzet az olyan birtokrészek tekintetében is, amelyeket az átengedésre kötelezett egyelőre csupán haszonbérletbe engedett át. Abban az esetben mármost, ha a haszonbérletbe átengedett ingatlanból részesedő valamelyik birtokszerzőnek sikerült oly összegre szert tenni, amelyből már a tulajdonszerzéshez szükséges vételárrészletet le tudná fizetni, a tulajdonszerzés útja nem lehet más, mint az, hogy a birtokszerzővel szemben a haszonbérbeadó szerepét betöltő állam, illetőleg intézet javára a földmívelésügyi miniszter gyakorolja a 20. § (4) és (5) bekezdésében biztosított jogot, vagyis rendelje el az egyelőre haszonbérletbe átengedett ingatlan tulajdonul átengedését. Minthogy azonban a 20. § (4) bekezdése a haszonbérletbe átengedett terület egy részének tulajdonba átengedésére kötelezést csak a haszonbérleti viszony 10 évi fennállása után engedi meg, az pedig előreláthatóan ritkán fog előfordulni, hogy 10 évnél rövidebb haszonbérleti idő után az ugyanazon birtokból átengedésre került területben részesedők valamennyien tulajdonszerzőkként jelentkezzenek, a javaslat a haszonbérlőként bevezetett birtokszerzőnek is csak arra az esetre ad módot a tulajdonszerzés kérelmezésére, ha a haszonbérleti szerződésben vállalt kötelezettségeinek már 10 éven át eleget tett.
A 20. § (5) bekezdésében foglalt ama korlátozó rendelkezés folytán, amely a haszonbérletbe átengedett ingatlan részleges tulajdonul átengedésére kötelezést csak legalább 100 kataszteri holdnyi összefüggő terület tekintetében engedi meg, számot kellett vetni azzal az eshetőséggel, hogy egy nagyobb, pl. 4-500 kataszteri holdas haszonbérletbe átengedett területen oly szétszórtan fognak a 10 év elteltével kishaszonbérlők tulajdonszerzésre jelentkezni, hogy a rendelkezésre álló fedezet nagyobbarányú igénybevétele nélkül nem lehet majd az ilyen haszonbérelt kisbirtokból a 100 kataszteri holdat kitevő egységes területet összeállítani, különösen úgy, hogy ez a többi birtokrészek területi összefüggését a 20. § (5) bekezdésébe ütköző módon meg ne szakítsa. Éppen ezért a javaslat módot ad a földmívelésügyi miniszternek arra, hogy a tulajdon megszerzését és a birtokszerzőre átruházását elhalaszthassa. Amíg a becsérték a 26. § megfelelő alkalmazásával, tehát esetleg panasz folytán bíróság döntésével megállapítást nem nyer, bizonytalan lesz az az összeg is, amelyet a birtokszerző vételár címén fizetni köteles. Az ugyanis egészen természetes és a rendelkezésre álló fedezet gazdaságos felhasználásának követelménye, hogy a földmívelésügyi miniszter a birtokszerzővel szemben a telepítési alapból fizetett becsértékkel arányban állóan állapítsa meg a vételárat.
Hogy azonban a becsérték megállapításával kapcsolatos késedelem a birtokszerző tulajdonszerzésének folyamatát ne hátráltassa, a javaslat módot nyujt arra, hogy a birtokszerző a földmívelésügyi miniszter által megállapított összeget a később megállapításra kerülő vételár biztosítására már előre befizethesse. Ez az összeg aztán a vételár megállapítása alkalmával kerül elszámolásra, amikor is abból esetleg több is ki fog telni a vételár felénél.
Ami a tulajdonszerzés telekkönyvi keresztülvitelének módozatait illeti, a javaslat megfelelően gondoskodik a birtokszerzővel szemben fennálló vételárhátralék jelzálogi biztosításról és módot nyujt a tulajdonjog oly módon való bejegyzésére is, hogy az az átengedésre kötelezettel szemben közvetlenül a birtokszerző javára jegyeztessék be. A tulajdonjog bejegyzéséhez szükséges előfeltételek kimutatásának módjáról a kibocsátásra kerülő rendelet lesz hivatva gondoskodni.
Minden olyan esetben, amikor állami beavatkozás segítségével kerül sor új kisbirtokos egzisztenciák létesítésére, fokozott aktualitáshoz jut a birtokforgalom és birtokosztódás megkötésének problémája.
Kézenfekvő az a gondolat, hogy az állami tevékenység eredményeit tartósan biztosítani csak akkor lehet, ha az újonnan létesített kisbirtokok meg vannak óva mind attól, hogy eladósodás és elidegenítés útján újból egy kézbe összefutva, ismét nagybirtok alkotó részeivé váljanak, mind pedig attól, hogy néhány emberöltő alatt a beálló örökösödések révén túlságosan kicsiny töredékekre omoljanak szét.
A magyar gazdaságpolitikai irodalomban sem ismeretlen a speciális agrárörökösödési rendszer megvitatása, a külföldi, különösen a germán jogokban pedig ilyenféle gondolatok gyakorlati megvalósulásával is találkozunk, legutóbb az 1933. évi szeptember hó 29-én kelt német Reichserbhoffgesetz-ben.
A törvényjavaslat előkészítése során mind a törvény alapján keletkező birtokok forgalmának megkötése, mind azokra nézve különleges örökösödési rend megvalósításának gondolata alapos megfontolást nyert. Ezeknek a megfontolásoknak az eredménye azonban abban foglalható össze, hogy a magyar örökösödési rend, mint a nemzet jogi meggyőződéséből fakadó és évszázados fejlődés eredményét alkotó rendszer megbolygatása nem lehet a javaslat feladata. Igaz, ugyan, hogy hasonló rendelkezést a vitézi telek intézménye tekintetében a 6.650/1920. M. E. számú rendelet 4. §-a már tartalmaz és hogy az 1920:XXXVI. tc. VIII. fejezete fakultatív eredményként az oszthatatlan családi birtok intézményét is elismerte, a törvényhozási tárgyalás alatt álló hitbizományi törvényjavaslat IV. fejezete pedig hitbizományi kisbirtokok alakítására is módot kíván nyujtani, mégis a vitézi telek intézményének speciális rendeltetése, a másik két esetben pedig a megfelelő megkötés fakultatív jellege folytán egyik említett szabályozás sem tekinthető a magyar örökösödési jog intézményes áttörésének.
A javaslat ezért a kisbirtokok szaporítására irányuló állami tevékenység eredményeinek tartósságát más eszközökkel kívánja biztosítani. Ezek az intézkedések: 1. az ingatlan elidegenítésének, megterhelésének, megosztásának vagy egyesítésének bizonyos időtartamon belül korlátokhoz kötése; 2. ugyanezen időtartamon belül az öröklés útján való, nem kívánatos széttagozódásnak állami visszavásárlási jog gyakorlása útján való megelőzése.
Az említett intézkedések közül az első helyen említettet az 54. § szabályozza, a vonatkozó rendelkezések mindenkivel szembeni érvényesülését elsősorban azzal biztosítva, hogy a javaslat értelmében alakuló birtokra annak különleges jogi természetét a telekkönyvben is feltüntetni rendeli.
A különleges jogi természet feljegyzése a tulajdonnak a birtokszerző javára bekebelezésével egyidejűleg fog megtörténni és e feljegyzéstől kezdődő 32 éven át fog az elidegenítés és terhelés korlátozás érvényesülni. Ami az elidegenítés és terhelés korlátozását illeti, a javaslat nem kívánt a túlságosan merev hatályú elidegenítési és terhelési tilalom álláspontjára helyezkedni, mert ez a birtokszerzők hitelképességét olyan esetben is kizárná, amikor a hitel igénybevétele a javaslattal megvalósítani kívánt célok szempontjából is indokolt s ezenfelül a merev tilalom a javaslat célja szempontjából nem kifogásolható elidegenítő ügyleteknek is útját állná. Éppen ezért a javaslat mind az elidegenítést, mind a terhelést, mind a tulajdoni viszonyokban beálló egyéb változásokat csupán a földmívelésügyi miniszter engedélyétől teszi függővé.
Előre látható, hogy az új kisbirtokon való egészséges gazdálkodás megindítása és különösen az új birtokos lakóházának felépítése érdekében gyakran lesz szükség már az első időkben is kölcsönök igénybevételére. Az ilyen építési és felszerelési kölcsönöket a javaslat annak gazdasági rendeltetésével összhangban a vételárhátralékkal veszi egy tekintet alá és kimondja, hogy amennyiben a 32 évi határidő lejártakor a vételár vagy az említett kölcsönök még nincsenek kiegyenlítve, a 32 évi határidő ezek letörlesztésétől kezdődik.
Az említett határidő megállapításában a javaslatot az a gondolat vezette, hogy az egy emberöltőnek kb. megfelelő 32 esztendei idő elegendő lesz arra, hogy a kezdeti terhektől immár mentesített és a család megélhetési alapjává vált birtok a családdal annyira összeforrjon, hogy annak megtartása érdekében kényszerítő intézkedéseket többé alkalmazni nem szükséges, de viszont azt is szem előtt tartotta a javaslat, hogy a célja nem lehet éppen azoknak időbeli korlátozás nélkül való gyámolítása, akiknek sikerül a rendelkezései révén birtokhoz jutni, hanem meg kell nyitni annak a lehetőségét, hogy amennyiben ezek jogutódaiban a birtokhoz való ragaszkodás nem fog eléggé élénken élni, helyükbe a birtok forgalomképességének teljes helyreállása révén más, talán alkalmasabb személyek lépjenek.
A tapasztalat azt mutatja, hogy bizonyos földterületeknek kisbirtok alakjában való művelésre berendezkedése után ugyanannak a területnek nagyobb birtokká való összeolvadása nem szokott bekövetkezni. Feltehető tehát, hogy a 32 évi idő eltelte után ezeknek a kisbirtokoknak a forgalomba kerülése is azt fogja eredményezni, hogy az ilyen birtokok a kisbirtokos népréteghez tartozók kezén fognak maradni.
A § többi rendelkezései azokat az eseteket igyekeznek összefoglalni, amelyekben az elidegenítéshez, illetőleg a terheléshez nem lehet a földmívelésügyi miniszter engedélyét megkívánni. Ilyen engedélytől függővé nem tehető bejegyzések a köztartozások jelzálogi biztosítása, továbbá az öröklés következtében beálló változások bejegyzése abban az esetben, ha a földmívelésügyi miniszter nem kívánna az 58. §-ban neki biztosított beavatkozási joggal élni.
Külön sorolja fel a javaslat az 1920:XXXVI. tc. 72. §-ának harmadik bekezdésére figyelemmel azokat a követeléseket, amelyek biztosítására ugyan ügyleti jelzálogjogot csak a földmívelésügyi miniszter engedélyével lehet bejegyezni, végrehajtás útján azonban a jelzálogjog bejegyzése ilyen előzetes engedély nélkül is megtörténhetik. Ilyen követelésekként a javaslat csupán a tulajdonost törvény értelmében terhelő eltartási kötelezettségből vagy az általa elkövetett tiltott cselekményből származó követeléseket említi meg.
Természetes, hogy a most említett követeléseken felül a jelzálogjoggal biztosított követelések erejéig is lehet a birtokra végrehajtást vezetni, mert a javaslat a végrehajtás alá vonást külön engedélyhez nem kívánja kötni, hanem a földmívelésügyi miniszter engedélyével a telekkönyvbe kerülő jelzálogos hitelezőknek is teljes jogot kíván biztosítani. A végrehajtás lehetősége folytán tehát nincs kizárva a törvény alapján keletkező kisbirtokok árverésen eladása az említett 32 évi határidőn belül sem. Az ilyen árverés a végrehajtást szenvedő tulajdonos tekintetében mindenesetre a törvény céljának meghiúsulását jelenti, a javaslat azonban módot kíván adni arra, hogy a birtok maga még ilyen esetben se menjen a javaslat célja szempontjából veszendőbe és ezért a különleges jogi természetre vonatkozó feljegyzés hatályosságának tartama alatt bekövetkező árverés esetére az állam javára feltétlen elővásárlási jogot biztosít.
Az 55. § a kimozdítás okait sorolja fel. Ezek sorában a súlyos bűncselekmény miatti elítélés, a rendbontó, tékozló, iszákos, erkölcstelen vagy munkakerülő életmód folytatása szerepelnek elsősorban. A kimozdítás többi okai nem ilyen általános jellegűek, hanem a birtokszerzőt terhelő konkrét kötelezettségek súlyos megszegésének eseteit ölelik fel. Ebbe a második csoportba tartozik a birtok rongálása, általában a gazdaság körében elkövetett súlyos mulasztás, a személyes gazdálkodás kötelezettségének megszegése, a fizetési kötelezettségek nem teljesítése, haszonbérlet esetében a haszonbérleti szerződés súlyos megsértése, végül a köztartozások fizetése tekintetében beálló nagyobb késedelem.
Nem szorul bővebb megokolásra, hogy mindezekben az esetekben a birtokszerző arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem érdemli meg az állam részéről neki a birtok megszerzése érdekében nyujtott támogatást. Kérdéses csak az lehet, hogy minő eljárás útjára tartozzék a kimozdítás előfeltételeinek a megállapítása és az elhatározott kimozdítás végrehajtása.
Ebben a kérdésben a javaslat arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kimozdítás kérdésében az intézkedés gyorsasága és közvetlensége nem nélkülözhető, mert egyébként különösen a fizetési kötelezettség teljesítése tekintetében a birtokszerzők körében hanyagság harapódznék el. Éppen ezért a javaslat a kimozdítás felőli intézkedést a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalta, sőt arra is módot adott, hogy a gyorsabb intézkedés biztosítása végett a földmívelésügyi miniszter ezt a feladatkörét a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságára ruházhassa át.
Minthogy az 55. § rendelkezései értelmében a kimozdításnak a birtokba vezetéstől számított aránylag hosszú idő elteltével is helye lehet, a javaslatnak számot kellett vetnie azzal, hogy a birtokszerző birtokban létének ideje alatt az ingatlanba bizonyos tőkeerőt fektetett be, de figyelemmel kellett lennie arra is, hogy helytelen gazdálkodásával vagy éppen rosszindulatú magatartásával ott károkat is okozhatott. A költekezések és a károkozások nyomán szükségessé váló elszámolás módját igyekszik az 56. § a magánjog általános elveivel lehető összhangban szabályozni.
Különleges szabályt tartalmaz a § (1) bekezdése arra az esetre, ha a birtokon emelt épületek az állam által vagy az állam támogatásával nyujtott kölcsönből létesültek. Erre az esetre a javaslat a kimozdítottnak a személyes tartozás aluli mentesítését írja elő. Hiszen az épület a birtokon fog maradni és a kölcsönnyujtás feltételei is nyilvánvalóan oly kedvezőek az állam, illetőleg az állami szerv közreműködése következtében, hogy a kimozdított birtokszerző helyébe lépő új birtokszerző a kölcsön törlesztése szempontjából is könnyen be lesz léptethető az eddigi birtokszerző, mint személyes adós helyébe.
A kimozdított haszonbérlő a már megfizetett haszonbér ellenértékét a birtok használásához való joggal kapván meg, a fizetett haszonbérből visszatérítésnek természetesen nem lehet helye, a vételártörlesztés megkezdése után történő kimozdítás esetében éppen a már megfizetett vételárrész fogja az elszámolás kiindulási alapját alkotni, amely után a kimozdítottnak járó kamatot a javaslat 3%-os kamatláb szerint számítja.
A kimozdítottal szembeni elszámolás eredménye tekintetében természetesen könnyen merülhet fel vita és minthogy szoros értelemben vett magánjogi kérdésekről lesz szó, a javaslat a földmívelésügyi miniszter vonatkozó határozata ellen panaszt enged.
Ha a kimozdított terhére felróható rosszabbodás állott be a birtokban, ezért a kimozdítottat a magánjog szabályai szerint kártérítésre lehet kötelezni. Az ilyen kártérítésre kötelező határozat miképpeni végrehajtása tekintetében nem lehet kétség akkor, ha a kártérítés fizetésében marasztaló jogerős határozatot a panasz folytán eljáró kir. ítélőtábla, tehát bíróság hozza, külön kellett azonban a javaslatnak rendelkeznie arról az esetről, ha a kimozdított az őt fizetésre kötelező földmívelésügyi miniszteri határozat ellen panasszal nem él és így a földmívelésügyi miniszter határozata válik jogerőssé. Erre az esetre a javaslat a közadók módjára vezetett végrehajtást teszi lehetővé.
Tekintettel arra, hogy a fejezet későbbi §-ai a tulajdonba lépett birtokszerző halála esetében gyakorolható visszavásárlási jog intézményét szabályozzák, a javaslat ebbe a fejezetbe vette fel az arra az esetre szóló rendelkezéseket, amikor haszonbérlő birtokszerző vagy oly birtokszerző hal meg, aki adásvételi szerződés alapján volt a birtokon, bár tulajdont még nem szerzett. Ezt a rendszerbeli elhelyezést indokolja az is, hogy a birtokszerző jogutódjaival szembeni elszámolás ilyen esetben is a kimozdítás esetére szóló szabályok szerint mehet végbe a legcélszerűbben.
A haszonbérlő halálának esete nem okoz különösebb nehézséget, mert a haszonbérlő halála esetében a haszonbérleti jogviszony megszűnését lehet megállapítani és más alkalmas személlyel ugyanarra a birtokra nézve új haszonbérleti jogviszonyt lehet létesíteni. A részletek, különösen beruházások és más költekezések tekintetében az általános magánjog, valamint a javaslatnak a kimozdítás esetére szóló szabályai kielégítő megoldást nyujtanak. Éppen ezért a javaslat ilyen esetre szólóan főként azt szabályozza, hogy miképpen kell kiválasztani azt a személyt, akivel a haszonbérleti viszony folytattassék, elsőbbséget biztosítva az örökhagyó által kijelölt vagy más alkalmas örökösnek.
Az adásvételi szerződés alapján birtokban volt személy halála esetében a kimozdítás esetére szóló szabályok fokozottabb mértékben kell, hogy érvényesüljenek, mert az ilyen birtokszerző már a vételár megfelelő részét is letörlesztette és ehhez képest a neki visszajáró összeg mint hagyatéki vagyon illeti meg az örökösöket. Az új birtokszerző megválasztása kérdésében a javaslat az örökösöknek ebben a vonatkozásban is éppen olyan elsőbbséget biztosít, mint a haszonbérlő halála esetében.
Ha olyan birtokszerző hal meg, aki a birtok tulajdonát már megszerezte, a birtok különleges jogi minőségére vonatkozó telekkönyvi feljegyzés hatályának megszűnése után az öröklési jog rendes szabályai fognak érvényesülni. Ebben az esetben tehát nem lesz akadálya annak sem, hogy a birtok az örökhagyó több gyermekének közös tulajdonába kerüljön.
A javaslat 54. §-ával kapcsolatosan kifejtettekre figyelemmel, a javaslat még a különleges jogi természet fennállásának tartama alatt sem akarja útját állani a rendes öröklési szabályok érvényesülésének, hanem csupán módot kíván nyujtani arra, hogy a földmívelésügyi miniszter megfelelő beavatkozással a birtok megoszlásának elejét vegye. Az ilyen irányú beavatkozás eszközéül már az 1911:XV. tc. 6. §-ának 8. pontja is az államot illető visszavásárlási jogot jelölte meg. A javaslat azonban nem ezt a visszavásárlási jogot, amely túlságosan erős beavatkozásnak mutatkozik, szabályozza az egyetlen rendelkezésre álló eszközként, hanem az örököstársak kielégítésére kölcsön nyujtását, valamint a törvény értelmében keletkezett birtokot osztatlanul megszerző örökös örököstársainak más birtokban részesítését is az igénybevehető eszközök közé sorozza.
A javaslat tisztában van azzal, hogy ennek a kérdésnek a mikénti megoldása a törvény végrehajtása során igen alapvető jelentőségű lesz, mert csak a több leszármazó örökös esetében előálló helyzet egészséges rendezése biztosíthatja azt, hogy a birtokszerzők a gyermekáldástól ne idegenkedjenek és ennek folytán a natalitás szempontjából a nemzet egészséges, fejlődésre képes rétegét alkossák. Remélhető, hogy a javaslatban tervezett ilyenirányú intézkedések céljára a szükséges fedezet mindig rendelkezésre is fog állani.
Kiemelést érdemel, hogy a birtok visszavásárlása és újbóli juttatása a vételár és a vele egy tekintet alá eső tartozások teljesítésével az 54. § értelmében megkezdődött 32 évi határidőt nem fogja megszakítani, hanem az tovább fog folyni és így egy-egy birtok esetében rendszerint csak egy vagy két esetben fog a visszavásárlásra alkalom nyílni.
A visszavásárlás esetében szükségessé váló elszámolás természetesen bonyolultabb lesz, mint kimozdítás esetében, hiszen a birtokszerző már tulajdonossá vált, az ingatlanba rendszerint nagyobb tőkeerőt fektetett be és azt meg is terhelhette.
A javaslat 59. §-ának első bekezdése kizárja a visszavásárlási jognak a birtok egy részére korlátozott gyakorlását.
A második bekezdés a visszavásárlási jog gyakorlásának határidejét és módját szabályozza. A javaslat ebben a vonatkozásban is a rendes öröklési szabályok érvényesülésének kedvez azzal, hogy kizárja a visszavásárlási jog gyakorlását, amennyiben a földmívelésügyi miniszter a hagyatéki eljárás során kellő időben be nem avatkozik és ennek következtében az örökösök tulajdona a telekkönyvbe bejegyeztetik, még mielőtt a visszavásárlási jog gyakorlása tekintetében nyilatkozott volna. Módot ad a javaslat arra is, hogy a földmívelésügyi miniszter a jog gyakorlásáról már korábban lemondjon. Lehetséges nevezetesen, hogy a földmívelésügyi miniszter már a hagyaték megnyílásának idejében meg tudja állapítani vagy azt, hogy az öröklés rendes szabályainak érvényesülése a javaslat szempontjából kielégítő eredménnyel fog járni, vagy azt, hogy a helyzetet a beavatkozása útján sem lehet valamennyi örököst megnyugtatóan rendezni és ezekből az okokból a beavatkozást már eleve mellőzi. Amennyiben a földmívelésügyi miniszter a jogot gyakorolni óhajtja, a hagyatékot tárgyaló kir. közjegyző útján az örökösöket értesíti. Az örökösök egyenkinti értesítése sokszor nehézségbe ütköznék, viszont a hagyatékot tárgyaló kir. közjegyzőnek éppen az a feladata, hogy a hagyaték tekintetében érdekeltekkel a tárgyalás fonalát felvegye.
Az új becslés kiküszöbölése végett a javaslat visszavásárlási árként a vételárat veszi alapul és ebből az összegből kiindulva ejti meg az elszámolást. Kiemelést érdemel, hogy a javaslat a jelzálogos terhek rendezése körében a tartozásátvállalási szerződéseknek itt is szerepet juttat. A tartozásátvállalás az örökösök felelősségének megszüntetésével a hagyatéki vagyon tiszta értékét növeli, méltán kerülhet tehát az átvállalt tartozás a visszavásárlási ár fejében fizetendő összegből levonásra. A tartozásátvállalással nem rendezhető terhekről viszont a 60. § (4) és (5) bekezdése rendelkezik.
A javaslat, minthogy ebben a §-ban is a magánjogi kérdések elrendezéséről van szó, természetszerűleg a földmívelésügyi miniszter határozata ellen panaszt enged.
Ez a § a visszavásárlási árnak a hagyaték, esetleg a hagyaték csődje szempontjából a birtok helyébe lépést szabályozza. Ennek a szurrogációnak a következménye az is, hogy az át nem vállalt jelzálogos terheket és az ingatlanra az örökhagyó ellen bejegyzett egyéb jogokat törülni kell. A jogok jogosultjai igényeiket az erre vonatkozó általános magánjogi szabályok szerint az örökösök ellen, illetőleg a visszavásárlási ár fejében fizetett összegre gyakorolhatják. E jogok jogosultjai a fedezet átalakulását nem tekinthetik magukra nézve sérelmesnek, mert hiszen a visszavásárlási jog lehetőségével már joguk szerzésekor is számot kellett vetniök az 54. §-ban szabályozott telekkönyvi bejegyzés alapján.
A visszavásárlási jog gyakorlása természetesen a tulajdonnak az államra visszaszállását fogja eredményezni, a javaslat azonban módot nyujt arra, hogy a tulajdon közvetlenül az államról a birtokot megszerző új tulajdonosra szállhasson.
Ez a § arra van hivatva, hogy a visszavásárlási jog gyakorlásakor már meglévő függőtermés sorsát rendezze és a birtokon folytatott gazdálkodásban a folytonosságot megfelelően biztosítsa. A rendelkezések az 51. § (3) bekezdéséhez hasonlóan vannak megállapítva.
Szükségesnek látszott gondoskodni arról, hogy a visszavásárlás fejében fizetett vagy letétbe helyezett összeg helytelen kiszámítása a visszavásárlási joghatályt ne érintse. Ilyen esetben az összegnek az utólagos kiegészítése, esetleg a többlet visszakövetelése útján a helyzetet a nélkül is tisztázni lehet, hogy a visszavásárlás hatályossága érintetnék.
A kimozdítás és a visszavásárlás - tehát az egyszer már kisbirtokosnak kezére adott ingatlanának újból az állam rendelkezése alá kerülése - ezeknek a birtokoknak a rendeltetésén nem változtat és ezért a javaslat a földmívelésügyi minisztert azoknak újból hasonló célra felhasználására kötelezi, hatósági közbelépés szabályozásával gondoskodva arról is, hogy a korábbi birtokszerző vagy örököse az új birtokszerző birtokba vezetését ne akadályozhassa.
Haszonbérletbe átengedett ingatlanok esetében számot vet a javaslat azzal a lehetőséggel is, hogy újabb birtokszerzőket nem fog sikerülni találni. Ilyen esetre szólóan a javaslat figyelemmel arra, hogy az átengedés nem tulajdonba, tehát nem végleges hatállyal történt, lehetővé teszi a haszonbérletbe átvett ingatlanoknak az átengedésre kötelezett részére visszabocsátást is, amivel természetszerűleg együtt jár a 24. §-ban szabályozott feljegyzés törlése.
Az átengedésre kötelezettet a javaslat attól, hogy nagybirtokához csatlakozó, művelésre nem alkalmas kisebb részleteket kapjon vissza, azzal óvja meg, hogy csupán legalább 100 kataszteri holdat kitevő, összefüggő terület visszaadását engedi meg.
A javaslat bár nem tekinti főcéljának az új községek létesítését, mégis kiemel néhány irányadó elvet azokra az előreláthatóan felmerülő esetekre, amikor az önálló kisbirtokok számának szaporításával kapcsolatosan új községek létesítésére is alkalom fog adódni. A javaslat csoportos telepítés esetében arra az esetre is biztosítani kívánja a községgé alakulás előfeltételeinek megvalósítását, amikor közvetlenül új község keletkezése nem is állhat elő.
Minden csoportos telepítés esetében súlyt helyez a javaslat arra, hogy a kisbirtokosok megfelelő házhelyeket is kapjanak, hogy így a lakóházak egy csoportban elhelyeződése nyomán a községalakítás könnyebbé váljék.
Gondot fordít a javaslat továbbá arra, hogy középületek és a közületek érdekeit szolgáló személyek céljaira is megfelelő területek legyenek kijelölve, sőt módot ad arra is, hogy az ilyen területeket a földmívelésügyi miniszter ellenérték nélkül bocsássa az érdekeltek rendelkezésére.
A 65. § a szükséges legelőről és fásításokról, a lakóházak építésének előmozdításáról, az új település színhelyére átköltözés megkönnyítéséről, a községalakulással kapcsolatos terhek viselésének megfelelő megosztásáról és törlesztéséről rendelkezik.
A nagy magyar Alföldön, ahol erdő alig van, a telepeseknek nem lesz módjukban faszükségletüket kielégíteni. Az erdő telepítéséről éppen a mezőgazdaság megerősítése, tehát a telepesek érdekében kell gondoskodni, mert mindaddig, amíg a gazdaságában termelt szalmát és trágyát a nép tüzelésre használja el, intenzívebb mezőgazdaságról nem lehet szó és a birtokszerző sem lesz képes nagyobb jövedelmet elérni. Ha nem is ennyire élesen lép előtérbe, de ugyanez a helyzet az erdőben szegény egyéb vidékeken is.
Számos esetben lesz tehát arra szükség, hogy a telepesek erdőtelepítésre köteleztessenek, viszont erdőben gazdagabb vidéken a telepesek faszükségletüket az erdőgazdaságban szokásos részes termelés útján a közeli erdőkből téli munkával beszerezhetik.
A § ezért nem állapít meg általános kötelezettséget, hanem csak lehetővé kívánja tenni közös erdő telepítését, ahol erre feltétlenül szükség van és az ilyen területet a költségek lényeges emelkedése nélkül biztosítani lehet.
A 69-70. §-okhoz
A 69. és 70. §-ok egyfelől a belügyminiszternek a vonatkozó jogszabályok értelmében szükséges közreműködését, másfelől a községi illetőség megszerzésének módját szabályozzák.
Azok a kiadások, amelyeket a kincstár az átengedési kötelezettség érvényesítése útján a javaslat céljainak megvalósítása érdekében teljesíteni fog, olyanok, amelyek utóbb a birtokszerző vételártörlesztése révén vissza fognak térülni, de a kártalanítás céljaira fordított összegek az alatt az idő alatt is gyümölcsözni fognak, amely alatt a birtokszerzők csupán haszonbért fognak fizetni.
A javaslat éppen ezért a törvény céljára szolgáló anyagi eszközök alapszerű kezelését tervezi, ami leginkább teszi lehetővé a kihelyezett összegek visszafolyó részének újból a javaslat céljaira fordítását egyfelől, másfelől pedig az állami, illetőleg állami közreműködéssel folyó tevékenységnek a mindenkor rendelkezésre álló anyagi eszközökhöz alkalmazkodását.
A javaslat tehát a földmívelésügyi miniszter kezelése alá tartozó telepítési alap létesítését rendeli el, amelynek állagához természetszerűleg a költségvetés alapján az alapba utalt összegeken felül azokat az ingatlanokat is hozzászámítja, amelyek a törvény céljaira rendelve az állam rendelkezése alá kerülnek.
Az alap terhére való utalványozás jogát, valamint az ingatlanok feletti rendelkezés jogát a javaslat a földmívelésügyi miniszternek adja meg és önálló utalványozási, illetőleg rendelkezési jogot még a 2. § értelmében esetleg létesülő Országos Telepítési Igazgatóság szervének sem biztosít. A javaslatnak ez a megoldása természetesen nem fog akadályául szolgálni annak, hogy a miniszter a maga utalványozási jogának gyakorlásával - éppen úgy, mint ahogy ezt az állami igazgatás körében más vonatkozásban is szokásos - az országos telepítési igazgatóság vezetőjét megbízza.
Ami a telepítési alap állagához tartozó ingatlanokat illeti, a javaslat nem teszi kötelezővé, hogy ezekre a telekkönyvben a telepítési alap állagához tartozás feljegyeztessék, hanem erre csupán lehetőséget nyujt. Ennek az intézkedésnek az a magyarázata, hogy a 4. § olyan ingatlanokat is a javaslat céljaira rendel, amelyek máris az állam rendelkezésére állanak, ezeknél tehát sok felesleges adminisztratív tennivalót igényelne a feljegyzések foganatosítása, ami annyival is inkább céltalan lenne, mert az ilyen ingatlanok felhasználása esetleg igen rövid idő alatt be fog következni. A javaslat rendelkezései értelmében ezután megszerzendő ingatlanokra viszont az állam tulajdonának bejegyzésével egyidejűleg minden nehézség nélkül bejegyezhető lesz a telepítési alap állagához tartozás, aminek abból a szempontból is fontossága van, mert ez a feljegyzés fogja nyilvánvalóvá tenni, hogy az ingatlan felett a földmívelésügyi miniszter rendelkezik és ehhez képest az ilyen ingatlanoknak a javaslat céljaira felhasználásához nincs szükség az 1897. évi XX. tc. 37. §-ában említett külön felhatalmazó törvényre.
A telepítési alap létesítése természetesen nem járhat annak az országgyűlés ellenőrzése aluli elvonásával és ezért a javaslat kötelezi a földmívelésügyi minisztert, hogy az alap állagáról az országgyűlésnek évenként jelentést tegyen. A jelentés előterjesztésére önként kínálkozó legmegfelelőbb alkalom a zárszámadás benyujtása.
Ez a § a telepítési alap bevételeit sorolja fel.
A bevételek sorában első helyen a közvetlenül a javaslat céljaira beállítandó költségvetési fedezet van megemlítve. Tekintettel arra, hogy a törvény végrehajtásának első idejében várható a vagyonváltságföldek és a köztartozások lerovása címén az állam tulajdonába kerülő ingatlanok felhasználása, amelyekért a kincstárt ellenszolgáltatás nem terheli, a végrehajtott előzetes számítások azt mutatják, hogy az első 10 évben évi 2.000,000 pengő költségvetési hozzájárulás - bizonyos óvatossággal - elegendő lesz a törvényben szabályozott tevékenység eredményes folytatására. Ezt a költségvetési dotációt a második 10 évre a javaslat évi 2.5 millió pengőre emeli fel, arra számítva, hogy az első 10 év eltelte után nagyobb mértékben fog sor kerülni az eredetileg csupán haszonbérletbe átvett ingatlanok tulajdonba átvételére és így gondoskodni kell ilyen esetben a birtokszerző által fizetett és a kincstár által fizetendő vételárrész közötti különbözet fedezetéről is.
A törvény hatálybalépése után 20 esztendővel előreláthatólag az a helyzet fog kialakulni, hogy az első 20 évben felhasznált költségvetési fedezetből a birtokszerzők fizetései következtében visszatérülő összeg is biztosítani fogja az állami tevékenység folytatását, de egyébként is helyénvaló, hogy egy ilyen hosszú idő eltelte után a törvényhozás újabb megfontolása alá bocsáttassék a törvényben szem előtt tartott célokat szolgáló költségvetési hozzájárulás mértéke. A javaslat egyébként sem zárja el annak lehetőségét, hogy az állami költségvetés vagy más törvényes rendelkezés a telepítés céljaira az említett 20 évi időszakon belül is nagyobb fedezetet bocsásson rendelkezésre, sőt az ilyen módon nyujtott fedezetre egyenesen utal is.
Az 1933:XXVII. tc. 1. §-a felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy a gazdatartozások rendezésének elősegítésére legfeljebb 100.000,000 aranypengőt eredményező kölcsönt vegyen fel és azt többek között a gazdatartozások rendezésével kapcsolatban esetleg szükséges átmeneti hitelek nyujtására, egyességi eljárások előmozdítására és általában a rendezés végrehajtásával felmerülő költségek fedezésére használhassa fel. Ennek a kölcsönnek az eredményéből a javaslat 15.000,000 pengőt szintén a telepítési alap bevételei közé sorol, ami annál kevésbbé ellenkezik a kölcsön eredményének az idézett törvénycikkben szabályozott rendeltetésével, mert a javaslat 4. §-ának második bekezdése és 7. §-a kifejezetten is megemlíti a javaslat céljainak a teherrendezéssel való kapcsolatát és mert megterhelt ingatlanok esetében az átengedésre kötelezéssel kapcsolatban egyébként is gyakran fog lényegileg a birtok egy részének átengedése kapcsán a megmaradó birtok terheinek rendezése bekövetkezni, amit a javaslat 31. és kapcsolatos §-ai megfelelő eszközökkel biztosítanak is.
Figyelemmel arra, hogy a javaslat az államot illető elővásárlási jog gyakorlására rendelt összegeket is a telepítési alaphoz csatolja, az 1933:XXVII. tc. 1. §-ának d) pontja pedig az állami elővásárlási jog gyakorlását is az említett kölcsön eredményének egyik rendeltetéseként említi, az említett 15.000,000 pengőben természetesen bennfoglaltatik az az összeg is, ami a 100.000,000 pengős kölcsönből elővásárlási célra fog felhasználtatni.
A telepítési alap kezelése során lesz megfelelő gondoskodás tárgya, hogy az 1933:XXVII. törvénycikken alapuló bevétel az idézett törvénycikkel összhangban kerüljön felhasználásra.
A telepítési alapnak természetszerűen adódó bevételei az állagához tartozó vagyon gyümölcsöztetéséből eredő jövedelem, valamint az ingatlan felhasználásával kapcsolatosan az állam irányában teljesített minden szolgáltatás.
Az utóbb említett vonatkozásban mégis a javaslat az általános szabály alól kivételt tesz.
Az ingatlan vagyonváltságnak ingatlan tulajdonának átruházásával való lerovása lényegileg éppen úgy köztartozásnak a teljesítése, mint az illetékeknek és adóknak a javaslat VI. fejezetében szabályozott ingatlannal való kiegyenlítése. Míg azonban a javaslat már azzal, hogy az illeték és adótartozások ingatlannal való kiegyenlítését felölelte, kifejezésre juttatta, hogy ez az új jogintézmény a javaslat céljainak szolgálatában áll, addig az 1921:XLV. törvénycikkben szabályozott vagyonváltságból eredő állami bevételeket nem kívánta eddigi rendeltetésüktől elvonni. Ennek az álláspontnak a következménye, hogy a vagyonváltságföldek ugyan szintén a javaslat céljainak megvalósítására fognak szolgálni, ebben a vonatkozásban azonban csak maguk a földek fognak a földmívelésügyi miniszter rendelkezésére állani, míg azoknak az ellenértékét, illetőleg az azok fejében járó más szolgáltatásokat (pl. haszonbér) a vagyonváltságalap bevételének kívánja a javaslat tekinteni. Ezért rendelkezik úgy a javaslat, hogy a vagyonváltságból felhasznált ingatlanok jövedelmét, illetőleg az azok értékesítéséből befolyó összegeket át kell utalni a vagyonváltságalap javára.
A javaslat - amint már említettem - a telepítési alaphoz csatolja az államot illető elővásárlási jog gyakorlása céljára rendelkezésre álló fedezetet. Figyelemmel arra, hogy a javaslat 4. §-a első bekezdésének 5. pontja az államot illető elővásárlási jog gyakorlásával szerzett ingatlanokat is a javaslat céljaira felhasználhatóknak nyilvánítja, nem lenne célja az állami elővásárlások fedezetét külön kezelni.
Ez a § igyekszik minél teljesebb mértékben összefoglalni és felsorolni mindazokat a kiadásokat, amelyek a törvény végrehajtása során felmerülhetnek és amelyek ehhez képest a telepítési alapból fognak fedeztetni.
A kiadások felsorolása keretéből kiemelést érdemel a 4. pont, amely a rendelkezésre álló ingatlanok feljavítására, a 7. pont, amely a birtokszerzők gazdálkodásának irányításával, ellenőrzésével és kulturális támogatásával kapcsolatban felmerülő költségek, a 10. pont, amely a földbérlő szövetkezetek támogatásával felmerülő költségek, végül a 13. pont, amely lakóhelyváltoztatással kapcsolatos birtokszerzés esetében a birtokszerzők átköltözködési költségeinek fedezésére nyujtott módot.
A § többi pontjai olyan kiadások fedezéséről szólnak, amelyekről a javaslat már ismertetett rendelkezései is tartalmaznak megfelelő szabályokat.
A javaslat céljának megvalósulásához fűződő fontos nemzeti érdekek, valamint az a megfontolás, hogy a javaslat céljának tökéletes megvalósulását természeténél fogva nemcsak az abban foglalt szabályok minél helyesebb megszerkesztése, hanem talán még inkább a törvénynek okos és céltudatos végrehajtása vannak hivatva biztosítani, szükségessé teszik a törvény végrehajtása körében a földmívelésügyi miniszter javaslattevő és véleményező szerveként az érdekelt gazdasági szakkörök reprezentánsaiból alakuló Országos Telepítési Tanács megszervezését. A javaslat az államfő által kinevezett elnök és alelnök vezetése alatt olyan összetétellel fog megalakulni, hogy abban a miniszteri tárcákon felül mind a mezőgazdasági érdekeltség, mind a hadviseltek érdekeltségei, különösen az Országos Vitézi Szék, mind pedig a hitelszervezet megfelelő képviselethez jut, végül a törvény végrehajtása körében felmerülő technikai szakkérdésekre figyelemmel a Mérnöki Kamara is.
Az ingatlaneldarabolások eredményes ellenőrzése csak úgy lehetséges, ha a tervbevett ingatlaneldarabolás összes lényeges feltételei ismeretesek. A szándékolt ingatlaneldarabolás műszaki és jogi lebonyolítási tervén kívül tájékozódni kell az ingatlan tényleges értékéről, az esetleg fennálló jelzálogos és kegyúri terhek mikénti rendezéséről, a vásárolni szándékozók anyagi erejéről s ezzel kapcsolatosan különösen a fizetési módozatokról s az esetek többségében a tervezett hitelműveletekről.
Miután az ingatlaneldarbolások túlnyomó többsége hitelműveletekkel is kapcsolatos, amelyeknek egységes elbírálását a különböző gazdasági felügyelőségektől nem minden esetben lehet várni, a kisparcellavásárlók érdekeinek megvédése céljából találta a javaslat célszerűnek azt a rendelkezést, hogy a jövőben a gazdasági felügyelőség ingatlaneldarabolásra vonatkozó bejelentésről tanusítványt (1920:XXXVI. tc. 54. §) ne adhasson ki, hanem a bejelentést a tervezett ingatlaneldarabolásnak esetleges hatósági ellenőrzés alá vétele (1920:XXXVI. tc. 58. §) végett a földmívelésügyi miniszterhez terjessze fel.
A § (2) bekezdése felhatalmazza a földmívelésügyi minisztert arra, hogy a kisebb jelentőségű ingatlaneldarabolások hatósági ellenőrzését - különösen olyan esetekben, amelyekben bonyolult jelzálog terhelések, vagy súlyos hitelezési feltételek a parcellavásárlók érdekeit nem veszélyeztethetik, - rendeleti úton a gazdasági felügyelőségre bízhassa.
A hatósági ellenőrzés alá vett ingatlaneldarabolás esetében a vevők javára a tulajdonjogot - egyéb előfeltételek meglétében is - csak akkor kebelezheti be a telekkönyvi hatóság, ha a szerződést a földmívelésügyi miniszter, illetőleg az ő rendelete alapján a gazdasági felügyelő jóváhagyási záradékkal látta el.
A földmívelésügyi miniszter - mielőtt az ilyen szerződés jóváhagyása tekintetében döntene - a jelentőséggel bíró összes körülményeket mérlegeli, a szükségesnek tartott tájékoztatásokat a tekintetbejövő községi előljáróságtól is megszerzi, tehát nem volna indokolt a szerződés érvénytelenségének megállapítása azon a címen, hogy a szerződést valamely ok miatt az ingatlan fekvése, valamint a vevő állandó lakóhelye szerint illetékes községi előljáróság (városi polgármester) nem láttamozta. Ennek megfelelően - bár a szóbanforgó láttamozás (1920:XXXVI. tc. 55. §) szükségessége ezután is fennáll - e § szerint a láttamozás hiányára eredményesen hivatkozni nem lehet, ha a szerződést a földmívelésügyi miniszter látta el záradékkal. A § eme szabályát a régebben jóváhagyott szerződésekre is alkalmazni kell.
Az 1920:XXXVI. tc. 54-59. §-ok rendelkezései kiterjesztettek azokra az ingatlaneldarabolásokra is, amelyeket a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége, a Magyar Földhitelintézet, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete, az Országos Központi Hitelszövetkezet, továbbá a Pénzintézeti Központnak olyan tagintézetei végeznek, amelyeknek az ingatlaneldarabolás alapszabályszerű üzletkörébe tartozik. Továbbra is mentesek azonban az említett intézetek az 1920:XXXVI. tc. 56. §-ának második bekezdésében meghatározott váltóvételi tilalom alól, ha a váltóadás alapjául szolgált szerződést a földmívelésügyi miniszter hagyta jóvá. A szóbanforgó pénzintézetek szempontjából, amelyek váltóvétel nélkül csak a legritkább esetekben foganatosíthatnának ingatlaneldarabolásokat - főként ez a rendelkezés bír jelentőséggel.
E § rendelkezései nem kívánnak tehát a megnevezett intézetek által kezdeményezendő ingatlaneldarabolások lebonyolítása elé akadályokat gördíteni, hanem csak azt célozzák, hogy az ingatlaneldarabolás, amely az eredményes földbirtokpolitikának rendszerint leggyakoribb és legeredményesebb eszköze, minden esetben - az összes érdekeltekre tekintettel - a közérdeknek megfelelően legyen végrehajtható.
Az 1928:XLI. tc. 8. §-ának az első öt bekezdésében foglalt rendelkezések az ingatlannal való üzérkedés megakadályozására s a földár kiegyensúlyozására irányultak. Tekintettel azonban arra, hogy e rendelkezések számbavehető eredménnyel nem jártak s az egészséges parcellázási tevékenységet mégis csak akadályozták, azokat a javaslat hatályon kívül helyezi s ingatlaneldarabolási járulék megállapításának lehetőségét a jövőben kizárja.
Ez a § egyfelől a törvény téves alkalmazásának megelőzése érdekében hivatkozik az erdőtörvény megfelelő rendelkezéseire, másfelől pedig azt kívánja elérni, hogy abban az esetben, ha a mezőgazdasági ingatlant a hozzátartozó erdővel együtt kívánják eldarabolni, az erdőfenntartáshoz fűződő közérdek kellőképpen biztosítható legyen.
Az erdőingatlan forgalmára vonatkozó jogszabályokat ezidőszerint az 5,200/1919. M. E. számú rendelet tartalmazza. A kivételes felhatalmazás alapján kiadott ennek a kormányrendeletnek hatálya eredetileg az összes ingatlanforgalmi ügyekre kiterjedt, amidőn azonban a földbirtokreformról szóló 1920:XXXVI. törvénycikk hatályba lépett, a 60,000/1921. F. M. számú végrehajtási rendelet az erdőkre nézve továbbra is érvényben tartotta, a kormányrendelet végrehajtására vonatkozó 85,800/1919. F. M. számú rendelet érvényét pedig az 1922:XVII. törvénycikk felhatalmazása alapján kiadott 6,976/1922. M. E. számú rendelet tartotta fenn.
A javaslat a kormányrendelet hatálytalanítása mellett egyéb birtokpolitikai rendelkezései között az erdőingatlanforgalom szabályozására is kiterjed egyrészt azért, mert a kormányrendeletet, mint kivételes jogszabályt már eddig is kívánatos lett volna törvénybe foglalni, másrészt azért, hogy az összes ingatlanforgalmi ügyek egységes eljárás szerint intéztessenek.
Minthogy a mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozó rendelkezéseket az erdőgazdaság természeténél fogva nem lehet az erdőkre változtatás nélkül kiterjeszteni, az elővásárlási jog alóli mentesség eseteinek megállapításánál a korábbi törvényes rendelkezésekből csak azokat lehetett átvenni, amelyek az erdőfenntartáshoz fűződő közérdekek érvényesítése szempontjából az eddigi gyakorlat szerint is megfelelőknek mutatkoztak. Kiemelést érdemel az elővásárlási jog alól a § (2) bek. 5. pontjában szabályozott kivétel, amely azt van hivatva megkönnyíteni, hogy a mezőgazdasági ingatlanok átengedésére kötelezett nagybirtokosok a kapott kártalanítási összeget erdőbirtokba fektethessék. A javaslat arra az esetre is kizárja az elővásárlási jogot, ha az átengedésre kötelezett nem csupán a becsérték készpénzben megkapott részét, hanem a huszonötévi törlesztés mellett kifizetésre kerülő résznek megfelelő összeget is befekteti az erdővásárlásba. Ugyanerre a szempontra vannak alapítva a § új rendelkezései is.
Ezt a §-t az 5,200/1919. M. E. számú rendelet tárgykörének a javaslatba felvétele teszi szükségessé.
Tekintettel a 81. és 82. §-okban foglaltakra, rendelkezni kellett aziránt is, hogy erdő és egyéb ingatlan együttes elidegenítése esetén az általános vagy az idézett különleges rendelkezések közül melyik szerint kell eljárni. A szabályozás megfelel az eddig követett gyakorlatnak.
A kis- és nagyközségek belterületén fekvő belsőségekre már az 1924:VII. tc. 7. §-ának 1. pontja is kiterjesztette az elővásárlási jog gyakorlásának lehetőségét, azonban a község belterületén fekvő beépített ingatlanra az elővásárlási jog gyakorlását csak akkor engedi meg, ha a beépített ingatlan mezőgazdasági művelés alatt álló birtokrészlettel egy telekkönyvi jószágtestet alkot és az építmény a mezőgazdasági üzem céljait szolgálja.
Ennek a rendelkezésnek a ki nem elégítő volta az általános gazdasági válság következtében fokozottabban érezhetővé vált, mert igen sok esetben lehetetlenné tette, hogy az önhibáján kívül eladósodott falusi földmívescsalád részére legalább elárverezett házas belsősége visszavásároltassék. A falusi lakosság családi otthonának fokozottabb védelme céljából, valamint figyelemmel arra is, hogy a kis- és nagyközségben fekvő belsőségen levő építményt rendszerint úgy kell tekinteni, hogy az a gazdálkodás céljait szolgálja, szükségessé vált a kis- és nagyközség belterületén fekvő beépített ingatlanra az állami elővásárlási jog kiterjesztése. E § az elővásárlási jog gyakorlásának lehetőségét csupán ahhoz a feltételhez köti, hogy a kis- és nagyközség belterületén fekvő ingatlanon emelt épület a földmíveléssel foglalkozó falusi lakossághoz tartozó személy számára lakásul vagy gazdasági célra alkalmas legyen.
E § rendelkezése azokat az eseteket nem érinti, amely esetekben egyéb - az 1920:XXXVI. törvénycikk 17. § és 1924:VII. tc. 7. §-ában felsorolt - okokból nincs helye elővásárlási jognak.
Az 1920:XXXVI. tc. 17. §-ának 2. pontja értelmében nincs helye elővásárlási jognak, ha a szerző felek egyike a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége vagy az Országos Központi Hitelszövetkezet. Az 5,580/1928. M. E. számú rendelet 52. §-a ezt a mentesítő kedvezményt kiterjesztette a Magyar Földhitelintézetre és a Kisbirtokosok Országos
Földhitelintézetére is. Az eredetileg csak az előbb említett két intézet részére biztosított kedvezménynek mind a négy intézetre való kiterjesztése nyer most egységes törvényhozási szabályozást a § (2) bekezdésében oly módon, hogy a kedvezményezett intézetek ingatlanszerzéseivel szemben továbbra sincs helye elővásárlási jog gyakorlásának, viszont a nevezett intézetek által megszerzett ingatlanok továbbadása és értékesítése esetében is érvényesülnek az állami elővásárlási jogot szabályozó fennálló rendelkezések.
Az 1924:VII. tc. 6. §-ának második bekezdése szerint a törvény hatálya alá tartozó ingatlanok elidegenítése esetén a telekkönyvi hatóság a tulajdonjog bejegyzésének elrendelése végett hozzá közvetlenül benyujtott elidegenítő jogügyletről szóló okirat egy példányát vagy másolatát, ha az államot illető elővásárlási jog gyakorlását kizáró valamely körülmény fennforgását a szerződő felek a megszabott módon hitelt érdemlően nem bizonyítják, nyolc nap alatt felterjeszti a földmívelésügyi miniszterhez, a tulajdonjog bejegyzését kérő beadványt pedig mellékleteivel együtt átteszi a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságához.
Ennek az eljárásnak az volt a célja, hogy az olyan ingatlanelidegenítések, amelyekkel szemben az elővásárlási jog gyakorlása indokolt, az elővásárlást ki ne kerülhessék. Minthogy azonban ezt a lehetőséget tulajdonképpen már az 1928:XLI. törvénycikknek az ingatlant elidegenítő jogügyletek hatósági tudomásulvételére és az államot illető elővásárlási jogra vonatkozó rendelkezései is kizárták, annál kevésbbé lett volna indokolt a telekkönyvi hatóságokat feleslegesen terhelő eljárás fenntartása, mert számbavehető gyakorlati eredménye eddig sem volt.
Abból a rendelkezésből, hogy a jövőben a telekkönyvi hatóság az elidegenítési ügyletről szóló okirat példányát, illetőleg másolatát nem terjeszti fel a földmívelésügyi miniszterhez, értelemszerűen következik, hogy ilyen esetekben a bejegyzés elrendelésének esetleges telekkönyvi akadályait sem kell közölni a földmívelésügyi miniszterrel.
Az államot illető elővásárlási jog - a hozzáfűződő elsőrendű érdekekre való tekintettel - eredményesen csak akkor gyakorolható, ha a vonatkozó nyilatkozattétel előtt az összes számbavehető körülmények tüzetesen kivizsgáltatnak. A tapasztalat szerint a körültekintő vizsgálat lefolytatására 30 nap a legtöbb esetben nem elegendő. Különösen kevés ez a határidő abban az esetben, ha önhibáján kívül elárverezett földmíves család ingatlanainak visszaszerzése céljából kívánatos az állami elővásárlási jog gyakorlása, mert a szükséges vételári foglalót a rövid határidő alatt nem tudják kifizetni.
Az előadottakra való tekintettel szükségesnek látta a javaslat az 1925:VIII. tc. 27. §-át akként módosítani, hogy a földmívelésügyi miniszter az elővásárlási jog gyakorlása kérdésében az árverési jegyzőkönyv másolatának és a telekkönyv betét (telekjegyzőkönyv) kivonatos másolatának átvételétől számított 45 nap alatt nyilatkozhat. Ugyanebben a határidőben kell az elővásárlási jog gyakorlására hivatottnak az árverési vételárat is befizetni.
A multban gyakran megtörtént, hogy a telekkönyvi hatóság az árverési jegyzőkönyvet a telekkönyvi betétkivonat másolata nélkül terjesztette fel és ez esetben is az árverési jegyzőkönyv beérkezésének napjától számította a határidőt, holott ez nyilvánvalóan az elővásárlási jog gyakorlását korlátozta, mert az árverési jegyzőkönyvben legtöbbször nem szerepelnek az ingatlan területi adatai, már pedig e nélkül nem lehet dönteni az elővásárlási jog gyakorlásának kérdésében. A § tehát a tekintetben is kiegészítést tartalmaz, hogy a határidőt az árverési jegyzőkönyv másolatának és a telekkönyvi betét (telekjegyzőkönyv) kivonatos másolatának együttes átvételétől kell számítani.
A gyakorlati élet tapasztalatai alapján szükségessé vált, hogy az államot illető elővásárlási jog gyakorlása útján megszerzett ingatlan birtokosát, ha az még tulajdonjogot nem szerzett és vállalt kötelezettségeinek önhibájából nem tesz eleget, a földmívelésügyi miniszter minden bírósági eljárás mellőzésével közigazgatási úton kimozdíthassa. A hosszadalmasabb bírói eljárás ugyanis az eljárási költségeken felül sok esetben azt eredményezte, hogy a kimozdítást kimondó jogerős bírói határozat végrehajtásáig a birtokos az ingatlant rongálta vagy legalább is elhanyagolta.
Azt a birtokost azonban, aki már az elővásárolt ingatlan tulajdonjogát megszerezte, ezután sem lehet közigazgatási úton kimozdítani.
A § (2) bekezdése szerint, amennyiben a kimozdítás következtében megüresedett ingatlant a kimozdított hibájából csak alacsonyabb ellenérték megállapítása vagy a kincstárra egyébként kedvezőtlenebb feltételek mellett lehet tovább juttatni, a kimozdított terhére kártérítési összeget állapíthat meg a földmívelésügyi miniszter és ezt az összeget a kimozdítottnak az általa befizetett tőketörlesztőrészletnek vagy az esetleges hasznos beruházások értékének elszámolása folytán visszajáró összegből levonhatja.
A földmívelésügyi miniszternek a kimozdítás tárgyában a tőketörlesztés elszámolása, a hasznos beruházások értékének megállapítása és elszámolása, valamint a kártalanítási összeg levonása tárgyában hozott határozata ellen a javaslat - figyelemmel az eldöntött kérdések magánjogi jellegére - a 3. § értelmében az ítélőtábla elbírálása alá tartozó panaszt enged.
Gyakran előfordul, különösen a régi haszonbérleti szerződések meghosszabbításával kapcsolatban, hogy a haszonbérleti szerződést a szerződő felek jóval a haszonbérleti jogviszony kezdete előtt kötik meg és mutatják be a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságához tudomásulvétel végett. Minthogy az 1920:XXXVI. tc. 49. §-a értelmében a haszonbérleti szerződés tudomásulvétele kérdésében záros határidőn belül kell dönteni, az eddigi törvényes rendelkezések szerint az albizottság, illetve a földmívelésügyi miniszter kénytelen volt állást foglalni olyan haszonbérleti jogügyletek tudomásulvétele kérdésében is, amelyek csak évekkel később vették kezdetüket. A jelen § rendelkezései ezt a visszás helyzetet szüntetik meg és lehetővé teszik, hogy a haszonbérleti szerződések tudomásulvétele során ne a szerződés bemutatásakor, hanem a haszonbérleti jogviszony kezdetekor fennálló földbirtokpolitikai helyzet mérlegelésével legyenek a vonatkozó határozatok meghozhatók.
A földbirtokrendezés során közöslegelő céljára juttatott ingatlanok elvétele és az elvett vagy bármely más módon, pl. lemondás folytán megüresedett ingatlanok újabb juttatása tárgyában az 1931:XXXV. tc. 2. § 2. pontja értelmében eddig a minisztertanács határozott. A vonatkozó javaslatot a minisztertanácshoz a pénzügyminiszterrel egyetértően a földmívelésügyi miniszter terjesztette elő.
A jelen § a közöslegelő céljára juttatott ingatlanoknak a törvény által meghatározott esetekben való elvételét és az elvett vagy megüresedett ilyen ingatlanok újabb juttatását a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalja, aki a pénzügyminiszterrel egyetértve jár el. Ennek a rendelkezésnek a célja az eljárás egyszerűsítése, gyorsítása és a minisztertanácsnak ilyen kisebb jelentőségű igazgatási teendőktől való mentesítése.
Az 1928:XLI. tc. 6. §-a szerint az ingatlan elidegenítésére vonatkozó jogügylet tudomásulvételét a földmívelésügyi miniszter megtagadhatja. Ezt a jogát a földmívelésügyi miniszter az 1928:XLI. tc. 6. §-ának második és harmadik pontjában és az 1932:V. törvénycikkben említett külön bizottság meghallgatása után gyakorolja. Eme, úgynevezett véleményező bizottság két tagját az országgyűlés felsőháza, két tagját az országgyűlés képviselőháza, két tagját pedig az Országos Mezőgazdasági Kamara saját tagjai közül választja.
A § (2) bekezdése a bizottság működésének megszüntetését tervezi s ennek folytán a jövőben a földmívelésügyi miniszter az elidegenítő jogügylet tudomásulvételének megtagadása felől az említett bizottság meghallgatása nélkül fog minden esetben határozni. Ezt a rendelkezést főként az indokolja, hogy a bizottsági tárgyalás az ügymenetet nehézkesebbé tette, holott az ingatlanforgalmi ügyek elintézése egyébként aránylag rövid időhöz van kötve. Tulajdonképpen ez a rendelkezés nem más, mint az adminisztráció egyszerűsítése, mert már az 1928:XLI. tc. 6. §-a is módot adott a földmívelésügyi miniszternek arra, hogy ha a bizottság megkeresésére nyolc napon belül véleményt nem nyilvánított, a bizottság véleményének hiányában is megtagadhatta a jogügyletet.
A bekezdés nem kívánja korlátozni azt a szabályt, hogy csak közérdekből és csak az esetben lehet gyakorolni a tudomásulvétel megtagadását, ha az az elidegenítő anyagi romlását nem okozza és az államot illető elővásárlási jog gyakorlásának helye van.
Gyakran előfordult, hogy egyes birtokpolitikai vagy különösen népesedési szempontokból különleges figyelmet érdemlő területeken (egykés vidékek) az eldarabolásra kerülő ingatlanokat nagycsaládú törpebirtokosok vagy valamelyes anyagi erővel rendelkező mezőgazdasági munkások földhöz vagy házhelyhez juttatása céljából az államot illető elővásárlási jog gyakorlása révén sem lehetett megszerezni, mert a vevőfél az úgynevezett kedvezményezett kategóriák valamelyikéhez tartozó személy volt, vagy pedig, mert olyan ingatlan került eladásra, amelyet a törvény a megszerzés céljára való tekintettel az elővásárlási jog gyakorlásának lehetősége alól kivon. Ilyen vidékeken még az 1929:XXXVI. tc. 17. §-ában, illetve az 1924:VII. tc. 7. §-ában megállapított mentességek is sok esetben leküzdhetetlen nehézségeket gördítettek a nagycsaládú törpebirtokosok vagy mezőgazdasági munkások népesedési okokból is kívánatos földszerzése cél. E mentességeknek ilyen vidékeken érvényesülő káros hatását csak fokozta a bekövetkezett gazdasági válság, amelynek következtében - különösen árverések esetében - sok érdemes nagycsaládú törpebirtokost vagy mezőgazdasági munkást kellett sorsára hagyni, mert kis ingatlanaikat, bár 50 holdon aluli, de náluknál gazdaságilag lényegesen erősebb kisbirtokos, közalkalmazott vagy más kedvezményezett személy vásárolta meg.
A § (1) bekezdésének 2. pontja a földmívelésügyi miniszter részére biztosítani kívánja azt a jogot, hogy az olyan területen, ahol a birtokmegoszlási viszonyok kedvezőtlenek, az ingatlanok indokolatlan halmozását az elővásárlási jog gyakorlása nélkül, az elidegenítő jogügylet megtagadása útján is megakadályozhassa.
A (2) bekezdés rendelkezése az ingatlanok forgalmát szabályozó törvényes rendelkezésekben eddig is kifejezésre juttatott azt az általános jogelvet kívánja továbbra is fenntartani, amely az egyenesági rokonok, továbbá tulajdonostársak, illetőleg örököstársak közötti ingatlanforgalmat - a dolog természeténél fogva - a korlátozó jogszabályok alul a multban is mentesítette.
A javaslat maga nem jelöli meg azokat a területeket, amelyeken népesedési vagy birtokpolitikai okokból az imént tárgyalt kivételes szabályokat alkalmazni kívánja. E területek kijelölésére - szükség esetén - azok a további tapasztalatok lesznek az irányadók, amelyeket a javaslat végrehajtása során fogunk megszerezhetni. Ez okból az e § alá vonni kívánt területek kijelölését a javaslat a minisztérium által kiadandó rendeletre bízza.
Az alkotmányos ellenőrzés érvényesülését célozza a jelen §-nak az a rendelkezése, amely szerint a minisztérium arról, hogy milyen területeket von a jelen § rendelkezésének hatálya alá, időnkint a zárszámadással kapcsolatban az országgyűlésnek jelentést tesz.
A javaslat 50. §-ának második bekezdése is figyelemmel volt már azokra a nehézségekre, amelyek a birtokszerző gazdálkodásának megkezdésével együtt járnak és ezért igyekezett az átköltözéssel kapcsolatos birtokszerzés esetében a birtokszerzőre első évben háruló terheket minél méltányosabban megállapítani. Kétségtelen ezenfelül, hogy azok a vagyoni áldozatok, amelyek hozatalára a birtokszerzőt a javaslat 47. §-a első bekezdésének c) és d) pontja kötelezik, az anyagi erők megfeszítését teszik szükségessé. Ezekre való figyelemmel a javaslat a birtokszerzők boldogulásának megkönnyítése érdekében három év tartamára földadó alóli mentességet biztosít arra az esetre, ha a birtokszerzés átköltözéssel kapcsolatos. Egyébként addig, amíg a mezőgazdaság támogatásának az 1934/35. évre nyujtandó kedvezményekről szóló 5600/1934. M. E. számú rendeletben (Rendeletek tára 472. lap) szabályozott és 6400/1935. M. E. számú rendelettel (Budapesti Közlöny 1935. évi 144. száma) az 1935/36. gazdasági évre is kiterjesztett rendszere fennáll, mód lesz arra, hogy a megfelelő adókedvezményekben a javaslat értelmében földhöz jutottak is részesíttessenek ahhoz hasonló módon, ahogy például az 5600/1934. M. E. számú rendelet 2. c) pontja az Országos Földbirtokrendező Bíróság által alakított kishaszonbérletek bérlőiről rendelkezik.
Sokkal általánosabb körben biztosít a javaslat a birtokszerzőnek kedvezményt az illetékek körében, az előbbi §-ban már érintett körülményekre figyelemmel a vagyonátruházási illeték, a haszonbérleti szerződés illetéke, a kapcsolatos okirati illetékek, sőt a telekkönyvi bejegyzések illetéke alóli mentességet állapítva meg.
A fennálló jogszabályok a törvényhatóságok és községek ingatlan vagyonának mikénti kezelésében a kormányhatóságnak rendszeres beavatkozási jogot nem biztosítanak. Az 1886:XXII. tc. 112. §-a megemlékezik ugyan a községi vagyon kezelésének módjáról, azonban mind az idézett §-ban említett esetekben, mind más esetekben a kormányhatóság csak fellebbezés esetében kerül abba a helyzetbe, hogy egyes konkrét ügyek elintézése során állástfoglaljon.
Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy akkor, amikor az állam a javaslat céljait oly lényegeseknek tekinti, hogy azok megvalósítása érdekében az átengedésre kötelezés eszközét is igénybeveszi, szükséges azt is biztosítani, hogy a közületek tulajdonában álló és így a közérdek szolgálatára már ennélfogva is hivatott ingatlanok földbirtokpolitikai szempontból való megfelelő kezelése és hasznosítása biztosíttassék. Erre a szempontra figyelemmel a javaslat módot kíván nyujtani arra, hogy a belügyminiszter a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve, a törvényhatóságokat és községeket mezőgazdasági ingatlanaiknak földbirtokpolitikai szempontból megfelelő kezelésére és hasznosítására utasíthatja.
A javaslat az érdekelt miniszterek által kezdeményezhető intézkedéseket főként annak a célnak a szolgálatába kívánja állítani, hogy az erre alkalmas ingatlanokon megfelelő kedvező feltételű kishaszonbérletek alakuljanak, illetőleg a javaslat intencióinak megfelelő összetételű földbérlő szövetkezetek váljanak a törvényhatóság vagy község haszonbérlőivé.
A telepítési alapból fedezhető kiadások felsorolásában a 73. § 10. pontja már megemlítette a földbérlő szövetkezetek, illetőleg földbérlő csoportok támogatásának lehetőségét. Ezt a felhatalmazást kívánja konkrét tartalommal megtölteni a javaslat 94. §-a, amely kifejezésre juttatja, hogy a javaslat nem kívánja a szövetkezeti formát magára öltő, de valójában lukratív jellegű vállalkozásokat favorizálni, hanem a támogatást azokra a szövetkezetekre korlátozza, amelyeknél a helyes szövetkezeti eszme megvalósulásának a szükséges garanciái megvannak. Ilyen szövetkezetekként említi a javaslat az Országos Központi Hitelszövetkezet közreműködésével alakuló szövetkezeteket, amelyekről az 1920:XXX. tc. 36. §-a szól. Az Országos Központi Hitelszövetkezet közreműködésével alakuló szövetkezetekkel egy tekintet alá vonja a javaslat a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének közreműködésével alakuló szövetkezeteket is, amelyekről az 1911:XV. tc. 2. §-a emlékezik meg.
Amennyiben a javaslat végrehajtása során új község alakulására vagy nagyobb kisbirtokcsoport alakítására kerül sor, az új község, illetőleg e csoport keretében aránylag könnyűvé válik az új kisbirtokosok gazdálkodása körében a szakszerű vezetés, útbaigazítás intézményes biztosítása. A tanulni kívánó gazda nyilván a saját jobb boldogulása érdekében is szívesen fogja venni az ő segítségére rendelt különleges szerv jóindulatú tanácsait és felvilágosításait.
Egy ilyen szervnek a létesítése módot fog nyujtani arra is, hogy az okszerű gazdálkodás folytatását az arra rendelt szerv ellenőrizze és közvetlenül észlelje azt, ha a birtokszerző olyasmit tesz, ami kifogás alá esik, illetőleg az 55. § (1) bekezdése 3-5. pontjai szempontjából esetleg a kimozdításra is alapul szolgál.
A fentiekben vázolt feladatok szolgálatára kívánja rendelni a javaslat az úgynevezett telepfelügyelőket, akiknek kirendelését nem teszi ugyan rendszeressé, de arra mégis azzal is módot kíván nyujtani, hogy díjazásuknak a telepítési alap terhére való fedezését is lehetővé teszi.
A telepfelügyelőtől természetszerűleg elsősorban a kifogástalan szakértelmet kell megkívánni és éppen ezért erre a feladatra elsősorban az okleveles gazdatisztek vannak hivatva. Az okleveles gazdatisztek sorából is elsőbbségben részesíti a javaslat azokat, akik éppen valamely birtoknak a javaslat értelmében való felhasználása nyomán vesztik el állásukat.
A javaslat 6. §-a módot nyujt arra, hogy a hitelintézetek és pénzkölcsön nyujtásával foglalkozó cégbejegyzésre kötelezett vállalatok által árverésen megvett ingatlanokat az állam telepítés céljára átvegye.
A javaslat az ilyen ingatlannak az átengedése esetében is a teljes becsértéket fizeti meg és a javaslat még arra sem nyujt módot, hogy az ilyen ingatlanok egyelőre csak kishaszonbérletbe vétessenek át.
A javaslatnak az az eljárása, hogy az ellenértéknek megállapításában teljesen figyelmen kívül hagyja azt az árverési vételárat, amely mellett az átengedésre kötelezett az ingatlanhoz hozzájutott, az árverésen szerzett tulajdon hatályának teljes elismerésén alapszik. Ez az eljárás azonban adott esetekben arra a visszás eredményre vezethet, hogy az árverési vevő az ingatlanért az államtól lényegesen magasabb összeget kap, mint amennyit azért áldozott. Visszás ez az eredmény különösen azért, mert a magánjog szabályai szerint az árverési vevő a volt ingatlantulajdonossal szemben fennálló követeléséből csak annyit köteles kielégítettként elszámolni, amennyit követelésére az árverési vételárból soroztak. Ehhez képest tehát, ha például az árverési vevő követelése 12,000 pengőt tett ki és ő az ingatlant 9000 pengőért vásárolta meg, amely összegből neki mint első helyen bekebelezett jelzálogos hitelezőnek az előnyös tételek kielégítése után 8000 pengőt soroztak is, a követelésből 4000 pengő a végrehajtást szenvedő adóssal szemben akkor is fenn fog maradni, ha az átengedésre kötelezés alkalmával az ingatlan becsértékét esetleg éppen a hitelintézet panasza folytán a bíróság 15,000 pengőben állapítja meg, ami végeredményben annyit jelent, hogy a vételárnak a kincstár részéről történő letörlesztése után a hitelező 12,000 pengő követelése fejében 15,000 pengőt fog megkapni és még mindig fenn fog maradni adósával szemben 4000 pengő követelése, amit, ha sikerül egyéb vagyonból behajtania, az előnyös tételek kiegyenlítésével elvesztett 1000 pengő számításba vétele mellett is összesen 6000 pengő tiszta nyereséget könyvelhet el.
Ezen a visszásságon kíván a javaslat azzal a rendelkezéssel segíteni, hogy ilyen esetben a hitelezőt a többletnek az adós javára írására kötelezi hacsak az árverési vétel nem történt olyan régen (több mint hat éve), hogy az ilyen elszámolás most már alig lenne végrehajtható és egyszersmind olyan időben, amikor az árverési vételárakon még a mezőgazdaság válsága nem éreztette a hatását.
Ennek a rendelkezésnek sohasem lehet az a következménye, hogy az árverési vevő károsodást szenvedjen, legfeljebb - mint a felhozott példa esetében is - az elért nyereségtől eshetik el, de még ettől a nyereségtől sem fosztja meg a javaslat akkor, ha a követelésére az átengedésre kötelezés előtt már kielégítést nyert.
Az árverési vételár és a kártalanítási összeg közötti különbözetet természetesen nem lehet egymással nyersen szembeállítani, hiszen az ingatlan árverési vételével felmerültek a vevőnek olyan kiadásai is, amelyek a végrehajtást szenvedő személyes tartozását nem növelték és az árverési vevő beruházásokat is teljesíthetett a tulajdonában álló ingatlanra. Ezeknek a kiadásoknak és költségeknek az igazságos számításbavételét is biztosítja a javaslat 96. §-ának (2) bekezdése.
Az 1921:XLV. tc. 58. és következő §-ai az Országos Földbirtokrendező Bíróság feladatává tették a vagyonváltság földben lerovására vonatkozó kötelezettség megállapítását és a földrészletek kijelölését. Minthogy a javaslat 4. § (1) bekezdésének 1. pontja a vagyonváltság címén az állam tulajdonába jutott ingatlanokat is a javaslat céljára rendeli és így a felhasználással kapcsolatos tennivalók a földmívelésügyi miniszternek, esetleg az Országos Telepítési Igazgatóságnak az ügykörébe kerülnek, mellőzhetetlen a javaslatnak az a rendelkezése, amely az Országos Földbirtokrendező Bíróságot ebben a vonatkozásban megillető hatáskört a földmívelésügyi miniszterre ruházza át. A hatáskörnek ez az átszállása egyébként hivatva van az eljárás gyorsabb lebonyolítását biztosítani és összhangban áll az Országos Földbirtokrendező Bíróságra vonatkozó újabb jogszabályokkal is, amelyek - különösen az 1931:XXXV. tc. 2. §-a - máris több vonatkozásban a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utaltak olyan intézkedéseket, amelyek azelőtt az Országos Földbirtokrendező Bíróság hatáskörébe tartoztak. Tekintettel a vagyonváltságföldek jellegére és a javaslatnak azok tekintetében - különösen a 72. § (2) bekezdésében - elfoglalt álláspontjára, a javaslat ebben az ügykörben a pénzügyminiszterrel egyetértve való eljárást mondja ki.
Tekintettel arra, hogy ezekben a kérdésekben eddig bírói fórum járt el, a javaslat ezentúl sem kívánja az érdekeltektől a bírói jogvédelmet megvonni, hanem a kijelölő határozat ellen a tulajdonosnak panaszt enged, amelynek elbírálására a 3. § értelmében a kir. ítélőtábla van hivatva.
A javaslatnak a kimozdításról és a visszavásárlásról szóló IX. fejezete alkalmas arra, hogy a javaslat alapján létesülő kisbirtokokhoz hasonló, már meglévő birtokok esetére is kiterjeszthető legyen és ezzel legalább a speciális kisbirtoktípusok több kategóriája kerüljön az említett vonatkozásokban egyforma jogszabályok uralma alá. Az 1820/1917. M. E. számú rendelettel szabályozott haditelek, a hadigondozási célra létesült telepek, valamint az 1933:VII. tc. 32. §-a első és második bekezdésében meghatározott anyagi eszközök felhasználásával juttatott ingatlanok azok, amelyekre a javaslat az említett fejezet rendelkezéseit máris kiterjeszthetőnek találta.
Az említett kisbirtokok rendeltetésére figyelemmel a javaslat a földmívelésügyi miniszter helyett a kormányhatósági intézkedéseket elsősorban a honvédelmi miniszter hatáskörébe utalja, aki a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve fog eljárni. Ezeknek a birtokoknak a különleges rendeltetésével függ össze az is, hogy a javaslat a kimozdítási okokat is megfelelően kiegészíti.
A javaslat csupán egészen szűk körben tartotta szükségesnek speciális büntetőjogi tényálladékok felállítását és csupán három olyan cselekményt nyilvánított kihágásnak, amelyről feltehető, hogy a már fennálló büntető jogszabályok mellett esetleg megtorolatlanul maradnak.
Az első cselekmény, amelyet a javaslat elzárással büntethető kihágásnak nyilvánít, a földmívelésügyi miniszter által a mezőgazdasági ingatlanokon végezhető előkészítő munkálatok (19. §) akadályozása, a második cselekmény átfogóbb jellegű, amennyiben bizonyos kedvezményben vagy ingatlanban részesítés végett valótlan adat vagy hamis bizonyíték előterjesztését, illetőleg lényeges körülmény elhallgatását poenalizálja, végül a harmadik csupán pénzbüntetéssel büntetendő kihágási cselekmény a jogerősen megállapított kötelező gazdasági cselédlétszám csökkentése, illetőleg be nem tartása.
A törvényjavaslatnak nagyszámú olyan rendelkezése van, amely telekkönyvi és más olyan bírói eljárásokról szól, amelyek a panasz folytán a kir. ítélőtábla előtt meginduló eljáráson kívül esnek. Mellőzhetetlen tehát, hogy az említett telekkönyvi és más bírói eljárások összefoglaló szabályozásban ne részesüljenek, amely szabályozás során vár különösen megoldásra az a kérdés, hogy milyen okiratok vagy más bizonyítványok előterjesztésével kell az egyes telekkönyvi bejegyzések törvényben megszabott előfeltételeinek meglétét kimutatni.
Az ilyen természetű eljárási szabályok rendeleti utalása a korábbi törvényekben is előfordult. Nem szólva az 1920:XXXVI. törvénycikkel kapcsolatos telekkönyvi szabályokról, hasonló felhatalmazást tartalmaz a jelzálogjogról szóló 1927:XXXV. tc. 114. §-a is. Nem halad tehát a javaslat járatlan utakon akkor, amikor ezúttal is az igazságügyminisztert hatalmazza fel a törvény végrehajtására szükséges telekkönyvi és más bírósági eljárási szabályok rendeleti megállapítására. A törvény általános végrehajtásának a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalásából, valamint a VI. fejezetben foglalt rendelkezésekből értelemszerűen folyik, hogy a javaslat az említett rendeleteknek a földmívelésügyi miniszterrel, illetőleg a pénzügyminiszterrel egyetértve való kibocsátását kívánja.
A javaslat záró §-a a szokásos életbeléptető és végrehajtásra felhatalmazó rendelkezéseket tartalmazza.
Figyelemmel arra, hogy a javaslat hatálybalépését meg kell előznie a 3. §-ának (4) bekezdésében és 100. §-ában említett rendeletek kiadásának, e rendeletek kibocsátását pedig előreláthatóan beható tárgyalásoknak kell megelőznie, a javaslat a hatálybalépés napjának megállapítását a földmívelésügyi miniszter rendeletére bízza.
