1. § A jelen törvény hatálya - a 2. §-ban megállapított kivételektől eltekintve - kiterjed a szolgálati viszonyra, akár természetes, akár jogi személy a munkaadó, ha üzlete, üzeme, egyéb vállalata vagy kereső foglalkozása körében másnak akár testi, akár szellemi munkáját ellenérték fejében igénybe veszi, még pedig akkor is, ha az üzletnek, az üzemnek, a vállalatnak vagy a foglalkozásnak oktató vagy jótékonysági jellege van.
2. § A jelen törvény rendelkezései nem vonatkoznak:
1. a mezőgazdasági és erdei termelésre, az állattenyésztésre, a halászatra, a kert- és szőlőmívelésre, a selyemtermelésre és méhészetre, valamint az ezekkel összefüggő mellékiparágakra, feltéve, hogy leginkább saját nyerstermékeik feldolgozásával és eladásával foglalkoznak;
2. a közszolgálatra;
3. a közforgalmú közlekedési vállalatokra, beleértve a korlátolt közforgalomra berendezett sajáthasználatú vasutakat is.
Nem vonatkoznak továbbá a jelen törvény rendelkezései - a 15. §-ban foglaltak kivételével - az 1. §-ban megjelölt üzletek, üzemek, vállalatok és foglalkozások alkalmazottai közül azokra, akik vezető állást töltenek be.
3. § Az 1. § alá eső üzletben, üzemben, egyéb vállalatban vagy foglalkozásban alkalmazott személyzet valóságos munkaideje a munkaközi szünetek beszámítása nélkül huszonnégy óra alatt nyolc óránál, és hetenkint negyvennyolc óránál, a tisztviselőké pedig heti negyvennégy óránál hosszabb nem lehet.
A közérdekből, a gazdasági szempontból vagy az illető iparág vagy foglalkozás természete miatt szükséges kivételeket az érdekelt munkaadói és munkavállalói szervezetek meghallgatása után az illetékes miniszter rendeletben állapítja meg.
4. § A munkavállalónak munka közben - ha szükséges - pihenésre és étkezésre megfelelő időt, ha pedig az illetékes miniszter úgy rendelkezik, a rendelkezésében megszabott munkaközi szünetet kell adni.
A munkaközi szünet tartama, mely negyedóránál rövidebb nem lehet, eltérő megállapodás hiányában nem számít be a munkaidőbe.
5. § Amennyiben a munkavállaló a 3. § második bekezdése alapján kiadott rendeletben túlmunkának minősített munkát teljesít, ezt a munkaadó a rendes munkabérnél legalább huszonöt százalékkal magasabban köteles díjazni. Ugyanígy köteles a munkaadó díjazni a megengedett munkaidőn túl teljesített munkát.
Az első bekezdésen alapuló követelést attól a naptól számított egy év alatt lehet érvényesíteni, amely napon a munkavállaló megkárosításáról tudomást szerzett, amennyiben az igény érvényesítése időközben el nem évült. Az alacsonyabb munkabér átvételétől számított három év elteltével a különbözetre vonatkozó igény elévül.
Az előző bekezdés rendelkezései nem érintik a munkavállalónak a munkaadó ellen a szolgálati szerződésen alapuló egyéb követeléseinek érvényesítését.
6. § Ha az 1. § alá eső üzletben, üzemben, vállalatban vagy foglalkozásban a munkabérek indokolatlanul alacsonyak, a legkisebb munkabérek hivatalos megállapításának van helye.
A legkisebb munkabéreket meg lehet állapítani az 1. § alá eső üzletek, üzemek, vállalatok vagy foglalkozások egész körére vagy csak egyes részeikre, esetleg csak az otthon végzett munkára, még pedig vagy az ország egész területére, vagy annak csak meghatározott részére kiterjedő hatállyal.
7. § Az illetékes miniszter az érdekelt munkaadók és munkavállalók képviselőinek, illetőleg gazdasági egyesületeiknek meghallgatása után határozza meg azt, hogy a legkisebb munkabéreket mely termelési vagy foglalkozási ágra, illetőleg az egyes termelési ágak vagy foglalkozások mely részére, milyen területi hatállyal kell megállapítani.
Az illetékes miniszter a legkisebb munkabérek megállapítása céljára megfelelő szervezetet létesít és annak eljárását szabályozza.
A szervezetben az érdekelt munkaadóknak és munkavállalóknak egyenlő számban és az egyenjogúság alapján kell résztvenniök.
8. § A legkisebb munkabért megállapító határozat a megszabott időre, illetőleg addig marad hatályban, amíg az illetékes miniszter hatályon kívül nem helyezi.
9. § A munkavállaló a munkaadótól követelheti a valóban fizetett és a törvény alapján megállapított legkisebb munkabér közötti különbözet megfizetését.
Az előző bekezdésen alapuló követelés érvényesítésére és elévülésére az 5. § második és harmadik bekezdésének rendelkezéseit kell alkalmazni.
10. § A 6-9. §-ok rendelkezéseit megfelelően kell alkalmazni olyan ipari munka teljesítéséért járó díjra is, amelynek elvégzésére az iparos (háziiparos) iparossal (kereskedővel) vagy más forgalombahozóval szemben vállalkozási szerződéssel kötelezte magát.
11. § Az 1. § alá eső üzletben, üzemben, vállalatban, vagy foglalkozásban alkalmazottnak egy évi folytonos szolgálat után legalább hat munkanapot magában foglaló évenkinti fizetéses szabadságot kell adni.
A tanoncok fizetéses szabadsága tekintetében az 1936:VII. tc. 22. §-ának rendelkezései irányadók.
Az évenkinti fizetéses szabadságba nem lehet beszámítani a törvényes munkaszüneti napot, valamint a betegség vagy lebetegedés miatt történt munkamegszakítást.
12. § Az illetékes miniszter a munkavállalók egyes csoportjai részére az évenkinti fizetéses szabadság legrövidebb időtartamát rendeletben hat munkanapnál hosszabb időben is megállapíthatja.
Az illetékes miniszter rendeletben állapítja meg:
1. azokat a feltételeket, amelyek megléte esetében a 11. § rendelkezése szempontjából a szolgálati időt folytonosnak kell tekinteni;
2. azt, hogy miként kell a szabadság szempontjából a szolgálati időt kiszámítani;
3. azt, hogy a szolgálati idő növekedésével arányban a fizetéses szabadság legrövidebb tartama miként emelkedik;
4. azt, hogy a szabadságidő folytonos legyen-e, vagy azt meg lehet-e osztani, valamint azt, hogy a szabadságidő kezdetét minő elvek szem előtt tartásával kell megállapítani és mikor kell az alkalmazottal közölni;
5. azt, hogy miként kell a szabadságidő tartamára járó díjazást kiszámítani és azt, hogy
6. a munkaviszony évközben való megszűnésének esetében minő szabadságidő jár.
Az évenkinti fizetéses szabadság legrövidebb tartamát általában huszonnégy napnál hosszabb időben megállapítani nem lehet.
13. § A munkaadó köteles alkalmazottjának rendes illetményeit a 11. és 12. § alapján igénybe vett szabadság egész tartamára megfizetni.
Ha az alkalmazott fizetéses szabadságának tartama alatt ellenszolgáltatásért munkát vállal, erre az időre elveszti az első bekezdésen alapuló igényét.
14. § Semmis minden olyan megállapodás, amellyel a munkavállaló a jelen törvénynek vagy az annak alapján kibocsátott miniszteri rendeletnek rendelkezéseiből folyó jogáról lemond vagy, amely ezeknél a rendelkezéseknél a munkavállalóra hátrányosabb, egyébként azonban a munkaadó és a munkavállaló között kötött szerződés hatályban marad.
15. § A m. kir. minisztérium a kereskedő vagy iparos vállalatában alkalmazott tisztviselők vagy kereskedősegédek felmondási jogviszonyaira és végkielégítésére fennálló jogszabályok hatályát rendelettel kiterjesztheti olyan alkalmazottakra, akik szakképzettségüknél vagy egyéb körülményeknél fogva a közönséges munkát lényegesen meghaladó fontosságú munkakört töltenek be.
16. § Amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és pénzbüntetéssel büntetendő a munkaadó, illetőleg az üzlet, üzem vagy vállalat felelős vezetője, ha nem tartja meg a jelen törvénynek vagy az annak alapján kiadott miniszteri rendeletnek a munkavállalók munkaidejére, legkisebb munkabérére és évenkinti fizetéses szabadságára vonatkozó rendelkezését, avagy munkavállalót azért, mert az említett rendelkezéseken alapuló jogát érvényesíti, elbocsát vagy elbocsátással fenyeget.
Az előbbi bekezdés alá eső kihágás büntetése tizenöt napig terjedhető elzárás, ha azt olyan egyén követte el, aki ilyen kihágás miatt jogerős ítélettel már büntetve volt és büntetésének kiállása óta két év még nem telt el.
A pénzbüntetés tekintetében az 1928:X. törvénycikk rendelkezéseit kell alkalmazni.
Az első bekezdés alá eső cselekmény az általa érintett minden egyes munkavállaló tekintetében külön kihágás.
A kihágások miatt az eljárás a közigazgatási hatóságnak, mint rendőri büntető bíróságnak hatáskörébe tartozik.
17. § Ha a 16. § alá eső valamely kihágást az üzlet, üzem vagy vállalat felelős vezetője követte el és a munkaadót felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítésében akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terheli, a kihágás miatt a munkaadót is büntetni kell.
18. § Az illetékes miniszterek határozzák meg saját ügykörük szempontjából és a közgazdasági viszonyokra tekintettel a jelen törvény, esetleg fokozatos, hatálybalépésének idejét és gondoskodnak a törvény végrehajtásáról.
A végrehajtás érdekében meg kell állapítani azokat a szabályokat is, amelyek szükségesek abból a célból, hogy a jelen törvény megtartásának ellenőrzése megkönnyíttessék.
