1938. évi XII. törvénycikk indokolása

a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról * 

Általános indokolás

A törvényjavaslat címe csak a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról szól. A javaslat azonban a biztosításra kötelezett munkavállaló, illetőleg a járadékos elhalálozása esetére is támogatást kíván nyujtani a hátramaradt családnak. Ezt célozza az önálló szolgáltatásként nyujtott haláleseti segély, amelyre a törvényjavaslat címében azért nem utal, mert ezzel is kidomborítani kívánja azt, hogy a javaslat elsősorban az elöregedett munkavállalókon akar segíteni.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A javaslat a kötelező öregségi biztosításba a 18. életévüket betöltött férfi gazdasági munkavállalókat vonja be. A biztosítási kötelezettség kezdetét azért célszerű ehhez az életkorhoz kötni, mert viszonyaink között megközelítőleg ez az életkor az, amikor a gazdasági munkavállalók már rendszeresen vállalnak olyan munkát, amelynek bére létfenntartásukat biztosítja, tehát megkezdhetik az öregkorukról való gondoskodást. Egyébként e korhatár felállítását a külföldi államok hasonló jogszabályaiban és a vonatkozó nemzetközi egyezménytervezetben is megtaláljuk.

A gazdasági munkavállalók öregségi biztosítása intézményes megszervezésénél - az egyszerű és olcsó ügyvitel érdekében - egyedüli helyes megoldás az új biztosítási ágazatot a gazdasági társadalombiztosítás már meglévő szervezetébe építeni. A gazdasági munkások kötelező baleseti és önkéntes öregségi stb. biztosítását, valamint a gazdatiszteknek az 1936:XXXVI. törvénycikkel szervezett öregségi stb. biztosítását az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet látja el. Nyilvánvaló, hogy ha az új biztosítás ellátását nem erre az intézetre, hanem egy újonnan létesített intézményre bíznók, mind a gazdaságosság, mind pedig az ügyvitel észszerűségének elve ellen vétenénk. Gazdaságos ez a megoldás, mert szükségtelenné teszi mindazokat a kiadásokat, amelyek új intézmény létesítésével együtt járnak és feleslegessé teszi új ügyviteli szervezet megteremtését, észszerű, mert a biztosítás ellátását a már meglévő, megfelelő gyakorlattal rendelkező ügyvitelnek aránylag kismértékű kiegészítésével teszi lehetővé.

A javaslat a gazdasági munkavállalók öregségi biztosítását mint kötelező biztosítást kívánja bevezetni. A biztosításnak kötelező módon való megoldását az indokolja, hogy az önkéntes biztosítás sem hazánkban, sem a külföldi államok nagy részében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Köztudomású, hogy a gazdasági munkavállalók rokkantsági és haláleseti biztosítását, mint önkéntes biztosítást már a magyar mezőgazdasági társadalombiztosítás alaptörvénye, az 1900:XVI. törvénycikk bevezette. Ez a törvény nem volt eredmények híjjával, azonban a felölelt tagok száma a gazdasági munkavállalók számának csak egészen kis hányada lévén, azt a nemes célkitűzést, hogy önkéntes alapon a gazdasági munkás és törpebirtokos osztály túlnyomórésze bevonuljon a rokkantsági biztosítás körébe - nem tudta megvalósítani.

A 2. §-hoz

A javaslat 1. §-a az öregségi biztosítás körébe a férfi gazdasági munkavállalókat vonja be. A gazdasági munkavállalói elnevezés gyüjtőfogalom mindazokra, akik a mezőgazdaság, az erdőgazdasági termelés, állattenyésztés, halászat, kertészet, szőlőmívelés, selymészet vagy méhészet körében végzett bérmunkából tartják fenn magukat. Munkajogunk azonban a gazdasági munkavállalókat különböző csoportokba osztja. Ezért fel kell sorolni, hogy a gazdasági munkavállaló fogalmába a munkajogunkban ismert mely munkavállalói kategóriák tartoznak.

Ezek közül elsősorban a gazdasági munkavállalók két főcsoportjának, a gazdasági cselédek és a gazdasági munkások jogviszonyait szabályozó törvényeknek, az 1907:XLV. és az 1898:II. törvénycikkeknek van jelentősége.

A joggyakorlat az e törvényekben foglalt meghatározások alapján a gazdasági cseléd és a gazdasági munkás fogalmát pontosan körvonalazta. Így például: az, aki arra kötelezi magát, hogy gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat valamely időszakhoz viszonyított bérért (időbérért) teljesít legalább egy hónapon át s ennélfogva egész munkaerejét és idejét a gazda részére köti le, gazdasági cseléd. Ezzel szemben az, aki valamely időszaki (eseti) mezőgazdasági munkának elvégzésére részért, szakmány- vagy akkordbérért, tehát vállalatszerűen szerződik és ekként a szerződésileg kikötött munka elvégzésén felül fennmaradó munkaerejével és idejével szabadon rendelkezik, mezőgazdasági munkásnak minősül.

A 2. §-ban hivatkozott egyéb munkajogi törvények a gazdasági munkások egyes csoportjainak jogviszonyát a munka természete szerint szabályozzák.

Külön kellett megemlíteni a szegődményes gépészt, mert ez társadalombiztosítási szempontból a gazdasági cselédekkel egyenlő elbírálás alá esik, annak ellenére, hogy munkajogi szempontból nem cseléd.

Ha a gyakorlatban kétség merül fel abban a tekintetben, hogy valamely munkavállaló munkaköre alapján a jelen javaslatban tárgyalt öregségi biztosítás vagy az 1928:XL. törvénycikkel szabályozott kötelező biztosítás körébe tartozik-e, annak eldöntése az 1913:XX. törvénycikk ad útmutatást.

A 3. §-hoz

Ez a § korlátozó rendelkezéseket tartalmaz. Nevezetesen:

A biztosítási kötelezettséget azokra a gazdasági munkavállalókra állapítja meg, akiknek nincsen olyan földbirtokuk, amelynek kataszteri tisztajövedelme a 20 koronát meghaladja. Ezzel azt a célt kívánja elérni, hogy nemcsak a teljesen vagyontalanok, hanem a némi vagyonnal rendelkezők, de azért arra rászorulók is bevonassanak a kötelező biztosítás körébe. A tervezett keretek mellett a biztosítási kötelezettség alá eső munkavállalók számát, az 1928. évi statisztikai felvétel adataiból kiindulva, 625,000-re becsülhetjük. Meg kellett fontolni, hogy a biztosítási kötelezettség határának megállapításánál a kataszteri tisztajövedelem vagy a birtok nagysága vétessék mértékül. A javaslat célkitűzéseinek szempontjából a kataszteri tisztajövedelem alapulvétele mutatkozott megfelelőbbnek, mert a földbirtok nagysága a különböző földek nagy minőségi és jövedelmezőségi eltérései miatt a birtokos vagyoni helyzetét jóval kevésbbé határozza meg, mint a kataszteri tisztajövedelem.

A szóbanlévő biztosítási ág terheit túlnyomórészben a mezőgazdaság viseli, ezért tehát nem volna célszerű annak körébe olyan munkavállalót bevonni, akinek a gazdasági munkavállalás nem főfoglalkozása. Egyébként ez az elv más társadalombiztosítási rendszerekben is érvényesül (pl. 1928:XL. tc. 11. §, 1936:XXXVI. tc. 2. §).

A felsorolás lényegében a „segítő családtag” fogalmi meghatározását adja. A segítő család tagokat a társadalombiztosítási törvények általában kiveszik a biztosításra kötelezettek köréből (pl. 1928:XL. tc. 11. §). Ez természetes következménye annak, hogy a segítő családtag e minőségében nem bérmunkás. De a segítő családtagok biztosítási kötelezettség alá vonása azért sem lenne indokolt, mert azok a segítő családtagok, akiknek munkaerejét a családi birtokon végzett munka teljes egészében leköti, a dolog természete szerint előbb-utóbb rendszerint maguk is önálló kisbirtokosok lesznek és így vagyoni helyzetük alapján sem tartoznak abba a társadalmi csoportba, amelynek öregségi biztosításáról a törvényjavaslat gondoskodni kíván; azok pedig, akiknek a munkaerejét a családi birtokon végzett munka nem köti le teljesen és ennek következtében másnak gazdaságában is vállalnak munkát, mint bérmunkások biztosítási kötelezettség alá esnek. Az e pontba foglalt elv a vonatkozó nemzetközi egyezménytervezet 2. Cikke a) pontjában is érvényesül.

A más társadalombiztosítási törvény alapján öregségi járadékot élvező gazdasági munkavállalónak a biztosítási kötelezettség alóli mentesítését az élvezett járadékra jogosultság előfeltételéül megállapított korhatár indokolja, mely valószínűtlenné teszi, hogy ez a munkavállaló az öregségi járadékhoz előfeltételként megállapított várakozási időt a gazdasági munkavállalók kötelező biztosításában megszerezhesse.

Az e pontban foglalt rendelkezés azokat a munkavállalókat veszi ki a kötelező biztosítás köréből, akik e törvény hatálybalépésének napján 65. életévüket már betöltötték és várakozási idejüket a 12. § alapján számításba vehető évekkel kellőképpen kiegészíteni nem tudják.

Tekintettel azonban arra, hogy az e pont értelmében a kötelező biztosításból kivett munkavállalók között lehetnek olyanok, akik vállalják a munkavállalói járulék fizetését avégből, hogy 65. életévük betöltése után egy vagy két évvel a biztosítás szolgáltatásait megkapják, lehetővé kellett tenni, hogy az ilyenek magukat önkéntes jelentkezéssel a kötelező biztosítás körébe felvétessék.

A 4. §-hoz

A gazdasági munkavállalóknak biztosítási könyvvel, illetőleg a biztosítási kötelezettség fenn nem állásáról szóló igazolvánnyal való ellátására azért van szükség, hogy az ügyvitel egyszerű és olcsó legyen.

A biztosítási könyvnek kettős szerepe van. Az egyik az, hogy a munkavállalónak megfelelő igazolványa legyen arról, hogy biztosítási kötelezettség alá esik. A munkavállaló biztosítási könyvét, illetőleg igazolványát köteles a munkaadónak átadni, illetőleg bemutatni. Így a munkaadó minden közigazgatási eljárás és tudakozódás nélkül eldöntheti, hogy az általa alkalmazott munkavállaló után kell-e munkavállalói járulékot lerónia, vagy sem.

A biztosítási könyv másik szerepe a munkavállalói járulékok lerovásával kapcsolatos. Már itt meg kell említeni, hogy a munkavállalói járulékok lerovásánál a több külföldi államban (Németország, Olaszország) bevezetett bélyegrendszert kívánja alkalmazni, és pedig a legegyszerűbb formában, úgy, hogy az az érdekelteket bürokratikus munkával egyáltalában ne terhelje. A bélyegekkel való járuléklerovás megkönnyítés végett minden - sorszámmal ellátott - biztosítási könyvben megfelelő számú (pl. 15), egy-egy évre szóló bélyeglap lesz. A hetenkénti 20 fillérben megállapított járulékbélyegeket a munkaadónak kell bérfizetéskor a bélyeglap megfelelő helyére felragasztania. A járulékbélyeg felragasztásakor a munkaadó aláírásával vagy bélyegzőjével igazolja azt is, hogy a járulékot munka- (szolgálati) viszony alapján rótta le. A felbélyegzett bélyeglapokat a munkavállaló évenként egyszer - a naptári év végével - a községi elöljáróságnak adja át. Az elöljáróság a bélyeglap átvételét és az azon lerótt járulékok összegét a biztosítási könyvben igazolja és a községből összegyüjtött bélyeglapokat egy csomagban az Intézethez beküldi. A munkavállalói járulék lerovásának ez a módja a munkaadóra és a munkavállalóra írásbeli munkát nem ró és a községi elöljáróságot is csak kis mértékben veszi igénybe.

A biztosítási könyv alapján a munkavállaló állandóan ismeretében lehet várománya nagyságának, e mellett azonban a biztosítási könyv elvesztése vagy megsemmisülése esetén az abban az évben lerótt bélyegek értékénél nagyobb kárt nem szenved, mert a biztosítási könyv adatai az Intézetnél őrzött bélyeglapok alapján könnyen megállapíthatók.

Az 5. §-hoz

A § a kötelező biztosítás szolgáltatásainak a felsorolását foglalja magában. A szolgáltatásokra vonatkozó részletes szabályokat a 7-9. §-ok tartalmazzák.

A 6. §-hoz

E § a kötelező biztosítás szolgáltatásaira való igényjogosultság megszerzésének egyik előfeltételét: a várakozási időt tárgyalja. Ennek szabatos meghatározás az igényjogosultság megállapítása szempontjából nagy jelentőségű. A javaslat értelmében a kötelező biztosításnál a várakozási időbe azok a naptári évek számítanak, amelyekben a biztosításra kötelezett munkavállaló (2. §) után a járulékot biztosítási kötelezettség alapján az előírt időben és módon legalább 15 héten át szabályszerűen lerótták. Kötelező biztosításban eltöltöttnek pedig csak azt az időt lehet tekinteni, amelyet a munkavállaló e törvény alapján biztosításra kötelezett munkavállalói minőségben tényleg eltöltött. Ebből következik, hogy azt az időt, melyet a munkavállaló nem gazdasági munkavállalói minőségben töltött el, a várakozási időbe nem lehet beszámítani. Ennek az elvnek szigorú alkalmazását azok a biztosítástechnikai számítások követelik meg, amelyeken a biztosítás pénzügyi alapjai nyugszanak. Az elv gyakorlatba átvitelét a 4. § rendelkezései szolgálják.

A törvényjavaslat ama rendelkezése, hogy a várakozási időbe naptári évenként számítható járulékhetek minimumát 15 hétben állapította meg, a hazai munkalehetőségek mérlegelésén alapul.

A 7. §-hoz

Ez a § az öregségi biztosítás főszolgáltatására az öregségi járadékra való igényjogosultság feltételeit szabályozza. A javaslat az öregségi biztosítás szolgáltatásaira való igényjogosultság előfeltételeként, a legtöbb külföldi biztosítási rendszerhez hasonlóan, a 65 éves korhatárt állapítja meg.

Az öregségi járadékra való igényjogosultság korhatárául a hazai társadalombiztosításunkban az 1928:XL. és az 1936:XXXVI. törvénycikkek egyaránt a 65. életévet állapítják meg. Ugyancsak a 65. életévet fogadja el korhatárul az angol, az osztrák, a csehszlovák, a német és az olasz társadalombiztosítás is. Ennél alacsonyabb - 60 éves - korhatárt csak egy-két külföldi állam, mint például Franciaország és Bulgária társadalombiztosítási rendszerében találunk.

A tizenöt évben megállapított várakozási idő az egyéb társadalombiztosítási rendszerekben szokásosnál alacsonyabb, mert biztosítási hetekre átszámítva csak 225 hetet tesz ki, holott az 1928:XL. törvénycikk az öregségi járadékhoz szükséges várakozási időt 400 járulékhétben, az 1936:XXXVI. törvénycikk pedig 10 teljes évben állapítja meg. Általában jóval magasabb a várakozási idő a külföldi társadalombiztosítási rendszerekben is. Franciaországban pl. az öregségi biztosításban a várakozási idő - évi 200 munkanapot számításba véve - 30 év, Bulgáriában pedig a fiatal korban belépőkre 1040 hét. Ami a 225 heti várakozási időnek 15 évre való elosztását illeti, ez biztosítékul szolgál arra, hogy az öregségi biztosítás szolgáltatásaiban azok részesüljenek, akiknek élethivatása a mezőgazdasági munka volt.

Az öregségi járadék három részből: a járadéktörzsből, a járadéktörzspótlékból és a fokozódó járadékrészből áll. Az öregségi járadéknak e tagozódását a szociális gondoskodás elvének a biztosítás elvével való összhangba hozatala teszi szükségessé. A járadéktörzs a főfoglalkozásképpen mezőgazdasági munkából élő biztosítottak részére általában állandó. A járadéktörzsnek tehát kiegyenlítő szerepe van, mert azt a kevésbbé szorgalmas vagy kevésbbé szerencsés helyzetben lévő biztosított ugyanolyan mértékben kapja meg, mint az, aki után a járulékot a biztosítási viszonyban eltöltött minden év minden hetére hiánytalanul lerótták. A járadék másik két eleme a járadéktörzspótlék és a fokozódó járadékrész a biztosítási elven alapszik: a szolgáltatások és ellenszolgáltatások egyensúlyának követelménye. E járadék utóbb említett - a biztosított javára teljesített járuléklerovások szerint alakuló - alkatelemeinek jelentősége abban van, hogy jutalmazzák a munkát és a szorgalmat, egyben a munkavállalót arra nevelik, hogy megélhetését öregkorára maga biztosítsa.

A járadéktörzs általában évi 60 pengő. Célja az, hogy a járadékot bizonyos magasságig kiegészítse azokban az esetekben, amikor a biztosított aránylag rövid biztosítási idő alapján egészen alacsony összegű fokozódó járadékrészre szerezhet igényt. A javaslatban megállapított járadéktörzs a munkavállaló részéről az átlagos biztosítási idő alatt megszerezhető fokozódó járadékrészhez képest is jelentékeny összeget tesz ki.

A járadéktörzset annyiszor 1 pengő 50 fillérrel kell csökkenteni, mint ahány naptári évben a munkavállaló 18. életévének betöltése után biztosításra nem volt kötelezett, vagy ha biztosításra kötelezett volt is, utána járulékot 6 hétnél rövidebb időre róttak le. A törvény hatálybalépését megelőző időre csökkentésnek nincs helye. A járadéktörzs itt tárgyalt csökkentését pénzügyi biztonsági szempontok indokolják. A biztosított saját befizetései nem fedezik a biztosítási szolgáltatásokat; a hiány annál nagyobb, minél idősebb korban kezdődik a biztosítási kötelezettség. A törvény hatálybalépésekor tényleges munkavállalói viszonyban lévők életkorra való tekintet nélkül a teljes járadéktörzshöz szereznek igényjogosultságot. Nem volna azonban kívánatos, hogy később is idősebb korban kezdődjék a kötelező biztosítási viszony, mert minél idősebb korban kerül a munkavállaló biztosítási kötelezettség alá, annál nagyobb a befizetett járuléka és a szükséges járulék között mutatkozó hiány. A kezdetben belépők tekintetében a pénzügyi egyensúly megvan, de ezt az egyensúlyt a később idős korban belépő biztosítottak megbonthatnák. A törzsjáradék csökkentése alkalmas eszköznek látszik arra, hogy ezt a veszélyt mérsékelje.

A pénzügyi biztonság követelményeinek szemelőtt tartása mellett azonban arról is gondoskodik a javaslat, hogy a járadéktörzs csökkentéséből senkit méltánytalan hátrány ne érjen. Ezt célozza az a rendelkezés, hogy a járadéktörzset nem lehet csökkenteni olyan év után, amelyben a munkavállaló rokkantsága miatt mindvégig keresőképtelen volt.

A (4) bekezdésben megállapított járadéktörzspótlék célja az, hogy az a biztosított munkavállaló, aki évenként hosszabb időt tölt el gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban és ezután a hosszabb idő után rója le a járulékot, többletszolgáltatásban részesüljön. A járadéktörzspótlékra való igényt aránylag elég alacsony számú járulékhét is megadja. Ennek folytán a munkások és a cselédek közti különbség a szolgáltatások összegszerűségében lényegesen csökken, ami szociális szempontból kívánatos. A járadéktörzspótlékra való igény megszerzésének előfeltétele általában évenként 25 heti járulék lerovása, de ha a biztosított munkavállaló után a járulékot legalább 20 hétre lerótták, megszerezheti az igényjogosultságot, ha a járulékhetek számát önkéntes fizetéssel 25-re kiegészíti. Annak, hogy a járadéktörzspótlék a 25 heti járulék lerovása esetén a járadékot nagymértékben növeli, az ügyvitel költségeinek csökkentése szempontjából is nagy jelentősége van. Ez az emelkedés ugyanis a munkavállalót arra készteti, hogy a 25 járulékhetet minden évben megszerezze, a járulékok lerovását ellenőrizze s ezáltal az Intézet az ellenőrzés költségeitől legalább részben mentesíti.

Az (5) bekezdés szerint a fokozódó járadékrész a lerótt járulékok 20%-a. Ez az arányszám biztosítástechnikai úton állapíttatott meg.

A 8. §-hoz

Az (1) bekezdés a társadalombiztosítási rendszerekben járadékszerű szolgáltatások folyósítására nézve általánosan elfogadott szabályokat tartalmazza.

A (2) bekezdésben foglalt elgondolás a dolog lényegéből folyik, mert az öregségi járadék az igényjogosult létfenntartásának biztosítását célozza, ha tehát valamely intézmény vagy személy a járadékos létfenntartásáról gondoskodik, méltányos, hogy a járadék azt illesse.

A (3) bekezdésben a járadék elévülésére vonatkozó rendelkezés megfelel az egyéb társadalombiztosítási rendszerekben általánosan elfogadott szabályozásnak.

A 9. §-hoz

Az (1) bekezdés szerint járadék nem folyósítható a biztosított szabadságvesztése tartamára, amennyiben az egy hónapot meghaladja. Lehetőséget ad azonban ez a rendelkezés arra, hogy a szabadságvesztés büntetését töltő járadékos nehéz viszonyok között élő vagy keresetképtelen családja megkaphassa annak a járadéknak, amelyre a szabadságvesztésre ítélt egyébként igényjogosult volna, a körülmények mérlegelésével megállapított részét.

A (2) és (3) bekezdésben foglalt rendelkezés megfelel az egyéb társadalombiztosítási rendszerekben általánosan elfogadott szabályozásnak.

A (4) bekezdés rendelkezése a nemzetközi jognak általánosan elfogadott elvein alapszik és különös figyelemmel van a magyar államnak az 1937:XXIV. törvénycikkel becikkelyezett nemzetközi egyezményben vállalt kötelezettségeire.

A 10. §-hoz

Ez a § a gazdasági munkavállalók haláleseti segélyének bevezetésével falusi népünk régi kívánságát valósítja meg. A magyar népnek ismert erénye, hogy meghalt hozzátartozóit illő módon igyekszik eltemetni. Viszont a haláleset a hozzátartozókat mindig nehéz anyagi helyzetbe hozza. Az illő temetés költségeinek biztosítására való törekvés magyarázza meg azt is, hogy földmíves népünk olyan nagy számban tagja a különféle temetkezési egyleteknek.

A haláleseti segély összegének a javaslatban megállapított mértéke elsősorban a pénzügyi lehetőségekhez, továbbá a falusi életviszonyokhoz alkalmazkodik.

A haláleseti segély folyósítása a munkaadót nem mentesíti az éves gazdasági cselédek és azok hozzátartozói elhalálozása esetén az 1907:XLV. tc. 28. §-ának (6) bekezdésében foglaltak alapján őt terhelő kötelezettség alól.

A javaslat a hátrahagyott családnak a haláleseti segély igénylésére lehetőséget nyujt akkor is, amikor a temetésről nem a család, hanem más gondoskodott, de az a haláleseti segélyre nem tart igényt. Abban az esetben pedig, ha a temetésről más gondoskodott és annak költsége a haláleseti segélynél kisebb, a különbözetet a családnak kell kifizetni.

A haláleseti segély elévülésének szabályozása egyébként megfelel az iparforgalmi népesség és a magánalkalmazottak betegségi és baleseti kötelező biztosításáról szóló 1927:XXI. tc. 46. §-ában foglalt és a temetkezési segély elévülésére vonatkozó rendelkezésnek is.

A 11. §-hoz

A különböző foglalkozású munkavállalók munkaviszonyaiban és életfeltételeiben fennálló eltérésekre tekintettel a munkavállalók társadalombiztosítását különböző intézetek, legtöbbször eltérő szabályok szerint látják el.

Gyakran megtörténik, hogy az egyes munkavállalók foglalkozásukat változtatva, az egyik társadalombiztosítási intézmény kötelékéből a másik intézmény tagjai sorába kerülnek. Gondoskodni kell tehát arról, hogy az ilyen munkavállalók az előző foglalkozásukra kiterjedő kötelező biztosításban szerzett jogaikat ne veszítsék el. Ezért szükséges, hogy a különböző társadalombiztosítási intézmények között a járuléktartalékok átutalása, a várakozási idő beszámítása és a szolgáltatások nyujtása tekintetében viszonosság álljon fenn. Ilyen viszonosságot teremtenek az 1928:XL. tc. 129., 148. és 149. §-ai az e törvénycikkben szabályozott kötelező biztosítást ellátó intézmények (OTI, MABI, elismert vállalati nyugdíjpénztárak) között, valamint az 1936:XXXVI. tc. 9. §-ában foglalt rendelkezések az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet gazdatiszti nyugdíjbiztosítási ágazata és az 1928:XL. törvénycikk alapján működő társadalombiztosítási intézmények között. A gazdasági munkavállalók öregségi biztosításával kapcsolatban azonban a biztosítási viszonosság szabályozása nehezebb, mint az előbb említett biztosítékokban, mert a törvényjavaslatban tárgyalt öregségi biztosítás szervezete és szolgáltatási rendszere a már működő hazai öregségi biztosítási rendszerektől eltérő. A viszonosság kérdésének részletes szabályozásánál a megoldásra váró feladatoknak olyan tömege jelentkezik, hogy azok rendezése a törvény keretébe nem illeszthető be és így rendeleti úton kell azt megoldani.

A 12. §-hoz

A törvényjavaslat az elöregedett munkavállalókról biztosítás útján, tehát a szolgáltatások és ellenszolgáltatások kölcsönössége alapján kíván gondoskodni.

Elsősorban azokról a munkavállalókról kell gondoskodni, akik a biztosítás bevezetésekor 65. életévüket már betöltötték.

Az ilyen munkavállalókról való gondoskodás tulajdonképpen meghaladja a társadalombiztosítás feladatkörét, miért is az öregségi kötelező biztosítások megszervezésénél ezt a kérdést rendszerint figyelmen kívül hagyják, vagy pedig az ezekről a munkavállalókról való gondoskodást a kötelező biztosítástól függetlenül oldják meg. A javaslat ezt a gondoskodást szervesen kívánja beépíteni a kötelező biztosítás rendszerébe.

Ezt a célt szolgálja e §-nak az a rendelkezése, amely szerint a törvény hatálybalépése előtt gazdasági munkában eltöltött időből annyi évet lehet a várakozási időbe számítani, mint ahány évvel a munkavállaló a törvény hatálybalépése idején az 50. életévét túlhaladta. Ezek szerint az a munkavállaló, aki a törvény hatálybalépése idején a 65. életévét betöltötte, 15 évnek beszámítását kérheti, tehát már a törvény hatálybalépése után azonnal jogot szerez a járadékra; az a munkavállaló pedig, aki a törvény hatálybalépése idején pl. 60 éves, tehát az 50. életévét 10 évvel haladta túl, 10 évnek a beszámítását kérheti. Ennek 65 éves koráig még öt évet kell a biztosításra kötelezett foglalkozásban eltölteni, hogy igényjogosultsága az öregségi járadékra megnyíljék.

E § a törvény hatálybalépése előtt gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban eltöltött évek beszámítása tekintetében kettős korhatárt állít fel. A számításbavehető évek számának megállapításánál azt nézi, hogy a munkavállaló a törvény hatálybalépésekor az 50. életévét hány évvel haladta túl. Ezzel szemben megadja a lehetőséget olyan évek számításbavételére is, amelyeket a munkavállaló 50. életévének betöltése előtt, de 45 éves kora után töltött el gazdasági munkavállalói viszonyban. E rendelkezés a gyakorlati életet nézi és szociális célkitűzést szolgál. Az ugyanis, ha a várakozási időbe csak az 50. életév betöltése után gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban eltöltött éveket lehetne számításba venni, azzal a következménnyel járna, hogy ha a munkavállaló a törvény hatálybalépését közvetlenül megelőző évek egyikére a számításba vételéhez megszabott előfeltételeket betegség vagy más ok miatt kimutatni nem tudná, az öregségi járadékra való igényjogosultságot 65 éves korára nem tudná megszerezni. Az e §-ban szereplő kettős korhatár, mint az alábbi példákból kitűnik, ezt a veszélyt elhárítja. Így pl. az a munkavállaló, aki a törvény hatálybalépésének napján 65 éves, a várakozási idejébe 15 - a törvény hatálybalépése előtt gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban eltöltött - évnek a számítását kérheti. Ha ez a munkavállaló az utolsó 15 évben öt évre nézve az előírt 15 heti munkavállalói viszonyt igazolni nem tudja, még nem esik el attól a lehetőségtől, hogy 65 éves korára a járadékot megkapja, mert a 15 évi - évenként 15 hetes - munkavállalói viszonyt csak az utolsó 20 éven belül kell igazolnia. Ugyanígy annak, aki a törvény hatálybalépése idején pl. 60 éves, a várakozási időbe beszámítható 10 évi munkavállalói viszonyt a törvény hatálybalépése előtt eltelt 15 éven belül kell igazolnia.

A korhatárt betöltött, illetőleg megközelítő munkavállalókról való gondoskodásnak a kötelező biztosítás rendszerébe való beépítése ilymódon zökkenőmentes átmenetet biztosít az ingyenes, a közületi gondoskodás és a társadalombiztosítás között.

Ez a megoldás a munkavállaló szempontjából azért is előnyös, mert elveszi az átmeneti időben megállapított ingyenes vagy részben ingyenes juttatás közsegély (alamizsna) jellegét és így a munkavállaló önérzetét, társadalmi helyzetét nem sérti és politikai jogait nem érinti.

Természetesen azok a munkavállalók, akik már 65. életévüket betöltötték, tehát akiknek járulékot fizetniök egyáltalában nem kell, illetőleg nem kellett, járadékként csak a járadéktörzset kapják, mert a járadéktörzspótlék és a fokozódó járadékrész a lerótt munkavállalói járulékok függvénye. Arra, hogy a törvény hatálybalépése idején a 65. életévüket már betöltött gazdasági munkavállalók ennél magasabb járadékban részesüljenek, az ország jelenlegi pénzügyi helyzete lehetőséget nem nyujt. Az pedig nem lenne méltányos, hogy azok a munkavállalók, akik minden ellenszolgáltatás nélkül jutnak hozzá az öregségi járadékhoz, nemcsak a munkaadók és a közületek, de még a biztosításba később belépő és járulékfizető munkavállalók terhére is részesüljenek juttatásban. Természetesen azok a biztosítás bevezetésekor 65. életévüket még be nem töltött munkavállalók, akik a biztosítás költségeihez - bármily kis mértékben - maguk is hozzájárultak, a járadéktörzsnél magasabb járadékban részesülnek.

A 13. §-hoz

Az előző § rendezései alapján nyujtott szolgáltatás részben ingyenes, mert sem munkavállalói járulékkal, sem munkaadói hozzájárulással a multban nem fedeztetett le. Ez teszi indokolttá, hogy az ezen az alapon nyujtott szolgáltatásokban - figyelemmel a pénzügyi adottságokra - csakis azok részesülhessenek, akik erre gazdasági helyzetük miatt rászorulnak. Az a) pont rendelkezése ezt az álláspontot érvényesíti.

A b) pont rendelkezésének indoka az, hogy aki ezt a kedvezményt tudatosan valótlan adat szolgáltatásával akarja igénybevenni, eljárásával a közület vagyonából jogtalan előnyöket akar magának biztosítani és így érdemtelenné válik a közület támogatására.

A c) pont rendelkezése a kedvezményből kizárja azokat, akik az állam és a társadalmi rend ellen vétkeztek vagy a jogrendet egyébként súlyosan megsértették.

A (2) bekezdés rendelkezése értelemszerűleg kapcsolódik az (1) bekezdés rendelkezéséhez és célja annak megakadályozása, hogy az ingatlanoknak öregkorban amúgy is szokásos - esetleg célzatos - elidegenítése az igénylők számát indokolatlanul növelje és ezáltal a biztosítás pénzügyi biztonságát gyengítse.

A 14. §-hoz

Amíg az előző § kizáró rendelkezéseket tartalmaz, addig e § azokat az eseteket foglalja egybe, amelyeket a 12. §-on alapuló járadékra való jogosultságot nem zárják ki, hanem csak annak szünetelését vonják maguk után.

Ha megokolt az, hogy az a járadékos, aki a járadékra vonatkozó jogigényét járulékainak lerovásával szerezte meg, az egy hónapot meghaladó szabadságvesztés büntetésének időtartamára járadékban ne részesüljön, annál indokoltabb ugyanez az eljárás annál, aki járadékát egészen vagy részben ellenszolgáltatás nélkül élvezi.

Ugyanez a megokolása a politikai jogok gyakorlását felfüggesztő vagy hivatalvesztést kimondó ítélet hatálya alatt álló járadékos járadéka szüneteltetésének is.

A (3) bekezdés rendelkezése a 13. § a) pontjában foglaltaknak logikus továbbfejlesztése, mert az érdekeltek anyagi helyzetének megítélésénél - az egyenlő elbírálás elvénél fogva - nemcsak a földbirtok használati értékét, hanem a biztosítás pénzügyi biztonságának érdekében az egyéb forrásból eredő jövedelmet is figyelembe kell venni.

A (4) bekezdés rendelkezéseit a méltányosság indokolja.

A 15. §-hoz

Ez a § a haláleseti segélyre való igényjogosultság általános szabályait (10. §) hozza összhangba az átmeneti időre szóló rendelkezésekkel (12. §). Mivel a haláleseti segély tekintetében a javaslat korhatárt nem állít fel, a törvény hatálybalépése előtt gazdasági bérmunkában eltöltött éveknek a haláleseti segéllyel kapcsolatos várakozási időbe számítását korhatárra való tekintet nélkül kellett lehetővé tenni.

A 16. §-hoz

Ez a § a kötelező biztosítás szolgáltatásainak, továbbá a központi eljárási és ügyviteli költségeknek fedezésére szolgáló bevételeket sorolja fel. A felsorolt bevételek fedezik az átmeneti időre szóló rendelkezések (12-15. §-ok) alapján felmerülő, részben ellátási jellegű kiadásokat is.

A felsorolásból megállapíthatóan a javaslat a különböző kötelező társadalombiztosítási rendszerekben általában szokásos azt az elvet követi, hogy a kötelező biztosítás költségeit elsősorban a munkaadók és a munkavállalók kötelesek fedezni, az állam és egyéb közületek hozzájárulása mellett.

A 17. §-hoz

Ez a § a fokozódó járadékrész alapjául szolgáló munkavállalói járulék összegét és annak lerovását szabályozza.

A járulék heti 20 fillérbe való megállapítását a következők indokolják:

1. A munkavállalói járulékot olyan összegben kell megállapítani, hogy azt a gazdasági munkavállalók, a hazai munkalehetőségek és kereseti viszonyok mellett, nagyobb nehézség nélkül tudják megfizetni, figyelembe véve a gazdasági munkabéreknek az év különböző szakaiban szokásos ingadozásait is.

2. A javaslat azzal, hogy a járulékot naptári hetekre állapítja meg, elsősorban azoknak a gazdasági munkavállalóknak kívánja megkönnyíteni kötelezettségük pontos teljesítését, akik munkabéreiket rövid időközökben - rendszerint hetenként - kapják, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy olyan munkavállalók, akik járandóságukat negyedévenként vagy ennél hosszabb időközökben kapják meg, a munka- (szolgálati) viszonyban tényleg eltöltött hetek után a járulékot egyszerre róják le.

3. A javaslat szigorúan alkalmazkodik ahhoz a célkitűzéshez, hogy a gazdasági munkavállalók öregségi biztosításának ügyvitele a legegyszerűbb módon, kevés költséggel legyen lebonyolítható. Az olcsó és egyszerű igazgatás célját szolgálja a munkavállalói járuléknak egységes megállapítása is. Abban az esetben ugyanis, ha a munkavállalói járulék a munkavállalók mindenkori bérének meghatározott hányada lenne, a túlnyomórészt terménybérben részesülő mezőgazdasági munkavállalóknál a természetbeni szolgáltatások pénzbeli egyenértékének kiszámítása körül állandóan viták lennének, amelyek elintézése az ügyviteli költségeket jelentős mértékben növelné. Ezt az ügyviteli nehézséget csökkenteni lehetne talán azzal, hogy a pénzbeli egyenértéket az egyes naturáliákra vonatkozóan a földmívelésügyi miniszter - vidékenként esetleg eltérően - negyed- vagy félévenként rendelettel állapítaná meg, de a különböző összegű járulékok megakadályoznák a járulékok lerovásával, nyilvántartásával kapcsolatban egyébként keresztülvihető ügyviteli egyszerűsítést. Amikor tehát a javaslat munkaadói járulék helyett a földadó arányában kivetett munkaadói hozzájárulást és egységes munkavállalói járulékot rendszeresít, feleslegessé teszi a járulékkirovást, elhárítja a természetbeni szolgáltatások pénzbeli egyenértékének esetenkénti megállapításánál minden bizonnyal jelentkező vitákat és módot ad arra, hogy a munkavállalói járulék lerovása a bélyegrendszer bevezetése útján aránylag kevés ügyviteli munkával és ennek megfelelően kevés ügyviteli költséggel ellátható legyen.

Munkaadói járulék hiányában a biztosítási könyv alapján még az alacsonyabb kultúrfokon álló munkavállaló is könnyen ellenőrizheti, ragasztott-e be munkaadója annyi bélyeget, mint ahány megkezdett héten dolgozott. A bélyeg értékét nem kell ellenőriznie, az független munkabérétől és az egy héten belül teljesített munkanapok számától.

A bélyegrendszerből eredő hátrányok okozta esetleges anyagi károk meggyőződésem szerint meg sem közelítik azt az ügyviteli többletkiadást, amely a bélyegrendszer bevezetésének mellőzésével terhelné a szóbanlévő biztosítási ágazatot.

A javaslat tárgyalt §-a (2) bekezdésének rendelkezése, amely a munkavállalói járulék lerovását a munkaadó kötelességévé teszi, az általános társadalombiztosítási gyakorlatot követ.

A (3) bekezdésben a munkaadó részére biztosított járuléklevonási jog természetes következménye annak, hogy ez a járulék a munkavállalót terheli.

A levonás időbeli korlátozása az utólag felmerülő viták megelőzését biztosítja és így egyaránt érdeke mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak.

A (4) bekezdés rendelkezése a társadalombiztosítási járuléktartozásnak köztartozási jellegéből következik.

Az (5) bekezdés rendelkezése abból a meggondolásból fakad, hogy jogot, illetőleg kötelezettséget nem létesít az a tény, hogy valaki után a biztosítási kötelezettség jogszerű feltételei hiányában járulékot fizettek, mert a biztosítási kötelezettség bizonyos szolgálati jogviszonyoknak a következménye, amelyet egyéb egyoldalú tények nem helyettesíthetnek. Viszont azok, akik a munkavállalói járulékot biztosítási kötelezettség hiányában tartozatlanul rótták le, kárt nem szenvednek, mert a befizetett járulékokat az Intézet részükre levonás nélkül visszatéríti.

A (6) bekezdés rendelkezését egyrészt indokolja, hogy a járulékok lerovásának gyakorlati szempontok figyelembevételével való részletes szabályozása meghaladja a törvény kereteit, másrészt pedig a rendeletbe foglalt szabályok a gyakorlati élet változó kívánalmainak megfelelően bármikor könnyen módosíthatók.

A 18. §-hoz

Ez a § a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosítása költségeiből a munkaadókat terhelő rész mértékét, valamint kivetésének és behajtásának módját állapítja meg. Az egyszerű és olcsó ügyvitel elvéhez ragaszkodva, valamint a mezőgazdasági üzemek nagy számát tekintve, a munkaadókat terhelő hozzájárulás célszerű és méltányos megállapítására a földadó progresszív pótlékolása látszott a legmegfelelőbbnek, mert a földadókivetés- és nyilvántartásban megfelelő segédeszköz áll rendelkezésre. Az Intézet ezáltal mentesül az üzemtulajdonosok nyilvántartásától és azok folyószámlájának vezetésétől, ami pedig jelentős ügyviteli költséggel terhelné az öregségi biztosítási ágazatot.

Az (1) bekezdés értelmében a 100 koronát meg nem haladó kataszteri tisztajövedelemmel nyilvántartott ingatlanok a hozzájárulás alól mentesülnek. Itt az a szempont vezetett, hogy az így mentesített üzemben általában csak maga a tulajdonos és biztosítási kötelezettség alá nem eső segítő családtagjai dolgoznak s így nem volna méltányos ezeknek az üzemeknek a megterhelése.

Az a rendelkezés, amely a 150 koronánál nagyobb kataszteri tisztajövedelemmel nyilvántartott ingatlanok tulajdonosaira magasabb megterhelést hárít, ugyanabból a gondolatból sarjadt, mint amely a 100 koronás kataszteri tisztajövedelmű ingatlanok birtokosait (haszonélvezőit) mentesítette a hozzájárulás alól. A 10 koronás kataszteri tisztajövedelmű ingatlant ugyanis nagyjában egy kat. holdnak tekinthetjük, a 150 korona kataszteri tisztajövedelmű birtok tehát kb. tizenöt holdnak felel meg. Már pedig átlagosan a tizenöt kat. holdas kisbirtok az, ahol a családtagokon felül bérmunkások is jelentősebb mértékben nyernek foglalkoztatást. Méltányos tehát, hogy a 100-150 koronáig terjedő kataszteri tisztajövedelmű birtok tulajdonosát (haszonélvezőjét) kisebb mértékben terheljük meg. A földadópótlékolásnak a javaslatban szereplő kulcsát a végrehajtott biztosítástechnikai számítások eredményének a földadó nyilvántartás adatszolgáltatásával való összevetése alakította ki.

A bekezdés utolsó mondatában foglalt rendelkezések a biztosítás szolgáltatásainak folyósításához szükséges költségfedezetet hivatottak biztosítani, illetőleg állandósítani.

A (4) bekezdés a munkaadói hozzájárulás tekintetében megfelelő jogorvoslati lehetőséget nyujt. A munkaadói hozzájárulás számszerűségében a földadónak járulékos része és a (3) bekezdés értelmében annak sorsában teljes mértékben osztozik. A földadó kivetése ellen intézett jogorvoslat tehát a munkaadói hozzájárulás kivetése ellen is szól. Az e bekezdésben foglalt rendelkezés azonban a föld tulajdonosának (haszonélvezőjének) megadja a lehetőséget arra, hogy a hozzájárulás kivetése ellen elkülönítetten is jogorvoslattal éljen.

Az (5) bekezdés a munkaadói hozzájárulást a munkavállalói járulékhoz hasonlóan köztehernek minősíti, miért is az esedékesség, a befizetés, a behajtás, az elévülés és a késedelmi kamat tekintetében a közadókra hatályos rendelkezéseket a munkaadói hozzájárulásra is kiterjeszti.

A (7) bekezdés tulajdonképpen magánjogi és nem szoros értelemben vett társadalombiztosítási kérdést szabályoz. Kétségtelen, hogy az Intézettel szemben minden esetben a föld tulajdonosa (haszonélvezője) a fizetőköteles. Annak szabályozása pedig, hogy a haszonbérbe adott földbirtok tulajdonosa és bérlője közül kit terhel a hozzájárulás, az általános magánjog körébe tartozik. A javaslat e kérdést mégis szabályozni kívánja, nehogy szabályozás hiányában hosszas jogviták keletkezzenek. Indokolt, hogy a hozzájárulás, mint közteher, azt és olyan arányban terhelje, amint azt a szerződés a közterhek viselésére vonatkozóan előírja. Szabályozni kell azonban azt a kérdést is, hogy mi történjék abban az esetben, ha a bérbeadott birtok a maga egészében hozzájárulás alá esik ugyan, de olyan részterületekben van bérbeadva, hogy a haszonbérlő abban az esetben, ha a bérlemény tulajdonosa lenne, a hozzájárulás alól mentesülne vagy őt a hozzájárulás alacsonyabb kulcs szerint terhelné. Ezt a kérdést a javaslat a szociális szempontok szem előtt tartásával szabályozza.

A 20. §-hoz

Valamely társadalombiztosítási ág szolgáltatásaiból és költségeiből eredő kiadások a munkavállalók és a munkaadók járulékain, illetőleg hozzájárulásán felül a közületek (állam, törvényhatóság) hozzájárulásában találnak fedezetet.

A közületi hozzájárulásnak három alakját ismerjük. Az egyik esetben a törvényhozás a szolgáltatásokkal járó kiadások fedezését biztosító járulékkulcsnál (járulékösszegnél) alacsonyabb járulékkulcsot (járulékösszeget) állapít meg és a két különböző járulékkulcs mellett bevételezhető járulékjövedelmek közötti különbözet fizetését a közületre hárítja át.

A közületi hozzájárulásnak másik faja, ha a közület a megállapított járulék (járulékösszeg) bizonyos részének fizetése terheli.

A harmadik esetben a közület minden folyósított járadékot törvényesen előre megállapított összeggel növel.

A javaslat a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításánál a közületi hozzájárulásnak az első helyen említett fajtáját kívánja megvalósítani, amikor az állam hozzájárulását évi 4.425,000, a törvényhatóságok együttes hozzájárulását pedig évi 950,000 pengőben állapítja meg. A hozzájárulás terhe a törvényhatóságok között a területükön előző évben kivetett földadó arányában oszlik meg.

Ez a rendelkezés nem azt jelenti, hogy a törvényhatóságokon belül az egyes birtokosokat a 18. §-ban megállapított százalékon felül még újabb százalékos hozzájárulás terheli, hanem csak azt a számot jelenti, amely az egyes törvényhatóságok területén az előző évben kivetett földadó egymáshoz való viszonyát mutatja.

A viszonyszám kiszámítási alapja a pénzügyminisztériumi számvevőség egyenes adó- és jövedékügyi csoportja által törvényhatóságonként összeállított földadó főösszesítés. A nyert viszonyszám segítségével fog megállapíttatni, hogy a 950,000 pengő hozzájárulásból az egyes törvényhatóságokra mennyi esik. Ennek fedezetéről a törvényhatóságok költségvetéseikben gondoskodnak.

A 21. §-hoz

A biztosítási kötelezettségek fedezésére szolgáló - a 16. §-ban említett - bevételek a biztosítottak összességére kell, hogy a pénzügyi egyensúlyt megteremtsék. Amint a biztosítástechnikai indokolás részletesen kifejti, a tömegjelenségek, amelyeken a számítás felépül, ingadozók és sokszor irányaikban is eltolódnak. A tömegjelenségek változásait tehát állandóan figyelemmel kell kísérni és a változásokból szükséges következtetéseket le kell vonni. Célszerű tehát, hogy legalább öt évenként a pénzügyi egyensúly megvizsgáltassék, és a mennyiben a költségekre kiható biztosítási alapokban eltolódás mutatkozik, az egyensúlyt ismét helyre kell állítani. Az egyensúly helyreállítása a szükséghez képest a járulékok, hozzájárulások s egyéb fedezeti tényezők felemelésében vagy esetleg a szolgáltatások leszállításában áll. Természetes, hogy ha a felülvizsgálat során csak kisebb méretű eltolódás mutatkoznék, az esetleges korrekciótól el is lehet tekinteni, mert remélni lehet, hogy akár a tömegjelenségek másirányú eltolódása folytán az egyensúly ismét helyreáll, akár a befektetett értékek hozadékainak többletéből lehet a kiegyenlítődésre alapot találni. Az Intézetnek a biztosítás minden fontos mozzanatára statisztikai megfigyelőszolgálatot kell szerveznie, mivel a jelen biztosítás szolgáltatásai az életben léttel és halállal vannak összefüggésben, tehát a biztosítottak és a járadékosok halálozási viszonyainak állandó megfigyelése a legfontosabb statisztikai alap az ötévenként foganatosítandó vizsgálatokhoz.

A 22. §-hoz

Az (1) bekezdés az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet központi eljárási és ügyviteli költségeinek előirányzásáról gondoskodik.

A (2) bekezdés szerint az intézeti igazgatás helyi ügyvitelének ellátása - miként eddig is - a községi elöljáróság (városokban a polgármester, Budapesten a kerületi elöljáró) feladata. A helyi közigazgatás igénybevételét a célszerűségi és takarékossági szempontok teszik szükségessé, mert a gazdasági munkavállalók öregségi biztosításának helyi feladatai nem jelentenek olyan munkamennyiséget, amelynek ellátására különálló helyi szervek felállítása okszerű és gazdaságos lenne. Az önálló szervek létesítésével járó költségtöbblet az ügyviteli kiadásokat annyira megnövelné, hogy a munkavállalói járulékoknak, a munkaadói, törvényhatósági és állami hozzájárulásnak a javaslatban előirányzott mértékét tetemesen emelni kellene.

A 23. §-hoz

Az igényjogosultság módozatainak megállapítása legcélszerűbben rendeleti jogkörben szabályozható. Ezzel kapcsolatban kívánatosnak látszik a helyi érdekelteknek a különböző megállapítási és ellenőrzési eljárásokba - esetleg véleményező bizottsági eljárás keretében - való bevonása. A bizottsági eljárás keretében történik majd többek között a biztosítási kötelezettség alá eső munkavállalók személyi és egyéb adatainak felülbírálása, továbbá a 2. és 3. §-okban körülírt feltételek fennállásának, valamint a 12. § alkalmazása feltételeinek ellenőrzése. A bizottsági eljárás a helyi közigazgatásnak az Intézet külső igazgatási tennivalóitól való részleges mentesítésére is alkalmas. Gondoskodni kívánok természetesen arról, hogy a bizottsági eljárásban a munkaadók és a munkavállalók képviselői egyenlő arányban vegyenek részt.

A 24. §-hoz

Az Intézet a közte és a munkaadó vagy a biztosított között a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló és e §-ban példázóan felsorolt jogok és kötelezettségek tekintetében elsőfokon ügyvitele körében határoz. Ez a szabályozás egyezik más társadalombiztosítási intézetekre vonatkozó hasonló törvényes rendelkezésekkel.

A 25. §-hoz

Az (1) bekezdés rendelkezése értelmében az Intézet ügyvitele körében hozott és sérelmesnek vélt határozatok ellen az érdekelt félnek elsősorban az Intézet egyik önkormányzati szervéhez kell felszólalással élnie. Ennek az intézkedésnek egyik célja az önkormányzati elvnek az érvényre juttatása, másik célja pedig az, hogy bírói útra csak azok a vitás ügyek kerüljenek, amelyeknél azt elkerülni nem lehet.

A (2) bekezdés a gazdasági munkavállalói biztosítási bizottság tagjainak a kijelöléséről gondoskodik és felhatalmazza a földmívelésügyi minisztert, hogy a bizottság ügyrendjét rendelettel szabályozza. Minthogy különösen a 12. § rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatban az első években valószínűleg nagyon sok vitás ügy merül fel, a (3) bekezdés több bizottság alakításának lehetőségét adja meg.

A (4) bekezdés mind az Intézetnek, mind az érdekelt félnek jogot ad arra, hogy a bizottság határozatait a társadalombiztosítási bírósághoz megfellebbezze.

A 26. §-hoz

E § eljárásjogi szempontból különbséget kíván tenni a biztosított befizetései alapján szerzett jogigény és a közület terhére egészben vagy részben ellenszolgáltatás nélkül nyujtott segélyszerű járadék között s az utóbbira nézve a bírói jogorvoslati utat kizárja.

A 27. §-hoz

A javaslat e §-a a kötelező biztosítási viszonyból eredő vagy azzal kapcsolatos vitás esetekben bírói jogorvoslatra is lehetőséget kíván nyujtani. A dolog természetéből következik, hogy ez a lehetőség beilleszkedik a magyar társadalombiztosítás különböző ágaiban már alkalmazott társadalombiztosítási bírói eljárási jog (1932:IV. tc.) keretébe. Ezt a különleges bírói eljárást egyébként a gazdatisztek öregségi, rokkantsági és haláleseti kötelező biztosításáról szóló 1936:XXXVI. tc. 26. §-a vezette be a magyar mezőgazdasági társadalombiztosításba. A budapesti központi királyi járásbíróság kizárólagos illetékességének kimondását az ügyvitel olcsóbbá tételére való törekvés indokolja. A kizárólagos illetékesség kimondásából az érdekeltekre hátrány nem származik, mert az 1932:IV. tc. 19. §-a értelmében az igénylőnek a társadalombiztosítási bíróság előtt megjelennie általában nem szükséges. Azért sem származhatik ebből az érdekeltre semmi kár, mert a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés alapján a munkavállaló keresetét vagy fellebbezését akár a lakhelye szerint illetékes, akár más járásbíróság előtt jegyzőkönyvbe mondhatja és ezenfelül a járásbíró őt joga és jogának érvényesítési módja felől kellőképpen ki is oktatja.

A 28. §-hoz

A gazdatisztek öregségi, rokkantsági és haláleseti kötelező biztosításáról szóló 1936:XXXVI. törvénycikk az Intézet ügyvitele körében hozott határozatok tekintetében a javaslattal azonos jogorvoslati rendszert alkalmaz. Ennek a törvénynek a jelen szakaszban felsorolt §-ai közül a 23. § a gazdatiszti biztosítási bizottságra vonatkozó szabályokat tartalmazza, amelyeket értelemszerűen kell alkalmazni a gazdasági munkavállalói biztosítási bizottságra is. A 24. §-nak a (2) és (3) bekezdése az ügyvezető igazgató határozata elleni felszólalás határidejét, a határidő elmulasztása esetén alkalmazható igazolást és az újrafelvételt szabályozza.

A 29. §-hoz

Ez a § a hazai és a külföldi társadalombiztosítási rendszerekben általánosan ismert önkéntes továbbiztosításra és önkéntes többletbiztosításra ad lehetőséget. Az önkéntes továbbfizetés lehetővé tételének az a célja, hogy az, akinek biztosítási kötelezettsége megszűnik, biztosítását a várakozási idő kitöltése végett folytathassa, illetőleg már megszerzett várományát gyarapíthassa.

Az önkéntes többletbiztosítás a jövőjéről fokozottabb mértékben gondoskodni kívánó - biztosítására kötelezett - munkavállalónak nyujt módot arra, hogy magát önkéntesen magasabb szolgáltatásra is biztosíthassa, öregségi járadékát fokozhassa.

A kötelező biztosítás az együvétartozás elvén épül fel és abban az átlagos járulék fiatalra és öregre egyaránt a többi hozzájárulási tényezővel együttesen fedezi a költségeket. A törvényjavaslattal szabályozott kötelező öregségi biztosítás szolgáltatási rendszere a dolog természetéből folyóan a biztosítási viszonyba fiatalkorban belépők szempontjából alacsonyabb járulékot tesz szükségessé, mint azokra, akik idősebb korban lépnek be. A járulék maga nem fedezi az Intézetnek a biztosításból folyó kötelezettségeit. Nem volna tehát indokolt, hogy ha a kötelező biztosítási viszonyból kiesett munkavállaló önkéntesen folytatja biztosítását vagy többletbiztosítással akar magasabb járadékra igényt szerezni, ugyanazokkal a járulékokkal tehesse ezt meg, mint amelyek a kötelező biztosításban irányadók. A kötelező biztosítási viszony járulékai egyébként sem fedeznék az önkéntes továbbiztosítás és az önkéntes többletbiztosítás szolgáltatásait. Az idevonatkozólag kiadandó rendelet tehát csak az életkornak megfelelő járulékok rendszerén alapulhat.

A 30-31. §-okhoz

Valamely törvényben megállapított kötelezettségek teljesítését rendszerint büntető rendszabályokkal is szükséges biztosítani. Különösen fontos ez olyan etikai értékű célok elérése érdekében, mint a társadalombiztosítás eszméinek gyakorlati megvalósítása. Ezért mind a hazai, mind a külföldi társadalombiztosítási törvények az előírt kötelezettségek elmulasztását megfelelően büntetik.

A 30. §-nak a rendelkezései elsősorban a tudatos visszaéléseket és ezeken felül a súlyos gondatlanságból keletkezett olyan mulasztásokat büntetik, amelyeknek nagyobb arányú elterjedése az öregségi biztosítás pénzügyi egyensúlyának veszélyeztetésére alkalmas. Nem engedhető meg az, hogy egyesek mulasztása miatt a biztosítás célja teljes mértékben ne valósulhasson meg vagy az érdekelt társadalmi rétegekre esetleg súlyosabb terheket legyen szükséges hárítani.

A 32. §-hoz

Az Intézet ügykörébe utalt biztosítási ágak pénzügyi realitásának fenntartása, valamint a 21. §-ban foglalt rendelkezések helyes végrehajthatósága megkívánják, hogy a szóbanlevő biztosítási ágak pénzügyi vitele egymástól elkülöníttessék, már csak azért is, hogy azok helyzetéről bármikor áttekinthető képet kaphassunk.

Minden biztosítás pénzügyi realitásának előfeltétele, hogy a szolgáltatások fedezésére rendelt bevételek megfelelően tartalékoltassanak. Ezt a célt szolgálja e § (3) bekezdésének az a rendelkezése, amely megfelelő tartalékalapok létesítéséről gondoskodik. A (4) és (5) bekezdések rendelkezései ezeknek az alapoknak megfelelő kiegészítéséről intézkednek.

Az öregségi biztosítási rendkívüli segélyalap létesítése azért szükséges, mert az ország gazdasági és pénzügyi viszonyai a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosítása tekintetében az e javaslatban foglalt kereteken túlmenő lehetőségekre egyelőre nem nyujtanak alapot. Azt, hogy a javaslat keretein túlmenő ilyen követelmények legalább részben, különösen indokolt esetekben, mégis kielégíttessenek, az öregségi biztosítási rendkívüli segélyalapnak lesz hivatása megvalósítani. Az alapban rendelkezésre álló összegeket az előadottak értelmében elsősorban a meghalt járadékosok özvegyeinek és hozzátartozóinak (hátramaradottainak), továbbá öregségük vagy egyébkénti munkaképtelenségük miatt támogatásra szoruló gazdasági munkavállalóknak kivételes segélyezésére és az utóbbiak intézményes gondozására kell fordítani. A segélyezés részletes szabályozását - figyelemmel a folyton változó életviszonyokra - a javaslat rendeleti jogkörben látja célszerűnek.

A 33. §-hoz

A biztosítás a várományfedezeti rendszeren, vagyis járuléktartalékalap gyüjtésén és a járuléktartalékalapban felgyülemlett tőkék átlagos évi 4%-os jövedelmezőségén épül fel. A járuléktartalékalap rendeltetése tehát az, hogy amikor a biztosítást ellátó intézet szolgáltatási kötelezettsége teljes mértékben bekövetkezik, a járuléktartalékalapban felgyülemlett tőkék hozadéka a járulékokkal és a hozzájárulásokkal együttesen - az utóbbiak kulcsának emelése nélkül - fedezze az Intézet kiadásait. A járuléktartalékalap rendeltetésének fontosságára való tekintettel elsőrendű feladat, hogy az abban felgyülemlő tőkék értékállandósága, valamint azok szükségszerű jövedelmezősége a legmesszebbmenően biztosíttassék. E mellett azonban nem hagyható figyelmen kívül a gazdasági életnek az a követelménye sem, hogy a járuléktartalékalapban felhalmozott tőkék a gazdasági életnek ugyanabba az ágazatába vitessenek vissza, mint amelyből kivonattak.

Ezeknek a részben egymással ellentétes érdekeknek az összeegyeztetésével készült a javaslatnak ez a §-a, amely szerint a járuléktartalékalap tőkéi államadóssági kötvényekbe, egyéb pupilláris értékpapírokba, a Magyar Nemzeti Bank részvényeibe, ingatlanokba és pénzintézeti betétekbe helyezhetők el.

Az ingatlanokba történő elhelyezéssel a relatív értékállandóság mellett a szükséges jövedelmezőség kevésbbé biztosítható; viszont az állam által kibocsátott és egyéb pupilláris értékpapírok - a normális gazdasági és pénzügyi viszonyok között nyujtott viszonylagos értékállandóság mellett - előnyös kamatozásukkal az ingatlanok alacsonyabb jövedelmezőségének a kiegyenlítésére is szolgálnak. Az a rendelkezés pedig, hogy a járuléktartalékalapból az egyéb pupilláris értékpapírokba befektetésre kerülő összegeket elsősorban a mezőgazdasági ingatlanokra nyujtott jelzálogos kölcsönök alapján kibocsátott záloglevelekbe és kötvényekbe lehet elhelyezni, messzemenően teljesíti azt a fentebb említett követelményt, hogy a mezőgazdaságból kivont tőkék a mezőgazdaság hiteligényének kielégítésére használtassanak. Azt a megszorítást, hogy ingatlanokba a járuléktartalékalapnak csak 40%-a helyezhető el, az ingatlanok fentebb említett alacsonyabb jövedelmezősége és a vegyes elhelyezés érvényrejuttatása teszi szükségessé. Viszont az hogy a járuléktartalékalap részére megszerezhető ingatlanok mineműsége tekintetében a javaslat, semmiféle megszorítást nem tartalmaz, lehetővé teszi azt, hogy - a kihelyezésre kerülő tőkék értékállandóságának biztosítása mellett - az Intézet a rendeltetésével kapcsolatban esetleg felmerülő szociális feladatokat is megoldhasson.

A Magyar Nemzeti Bank részvényei - bár nem pupillárisak - biztonságukra és megfelelő jövedelmezőségükre való tekintettel az 1928:VII. tc. 4. §-ában foglaltak szerint a záloglevelek és kötvények kibocsátásánál létesítendő biztosítási alap tőkéinek elhelyezésére is alkalmasaknak nyilváníttattak. Egyébként mind az elismert vállalati nyugdíjpénztárak (1928:XL. tc. XI. fejezet) tartalékalapjai, mind a biztosító magánvállalatok díjtartalékai is elhelyezhetők a Magyar Nemzeti Bank részvényeibe.

A járuléktartalékalap vagyona nem kerülhet felhasználásra. Ehhez képest a járuléktartalékalap vagyonából pénzintézeti betétekben állandóan csak a folyó szükségletek teljesítésére szolgáló összeget (forgótőkét) szabad elhelyezni. Ez abból a szempontból is fontos, mert a pénzintézeti betétek általában nem biztosítják a fentebb említett szükségszerű jövedelmezőséget. Minthogy azonban a szerzett tapasztalatok szerint egyes befektetések csak hosszabb előkészítés után valósíthatók meg, nem kerülhető el, hogy a járuléktartalékalapban időközönkint nagyobb összegű készpénzek halmozódjanak fel, amelyeket ez okból pénzintézeti betétekben kell elhelyezni. Abból a célból, hogy e nagyobb összegű pénzek - átmenetileg - egyrészt biztonságosan, másrészt az egységes pénz- és hitelpolitikával összhangban helyeztessenek el, a javaslat szerint a földmívelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg évenkint állapítja meg, hogy azokat mely pénzintézeteknél, milyen arányban és feltételek mellett kell elhelyezni. A javaslat az egyöntetűség kedvéért ezt a rendelkezést kiterjeszti a gazdatisztek öregségi, rokkantsági és haláleseti kötelező biztosításáról szóló 1936:XXXVI. törvénycikk tartalékalapjainak elhelyezésére is.

A javaslat (5) bekezdése az Intézet balesetbiztosítási és önkéntes nyugdíj- stb. biztosítási ágaiban gyüjtött díjtartalékalap elhelyezésének kérdését kívánja rendezni. Ennek az alapnak az elhelyezésére az 1900:XVI. tc. 36. §-a tartalmaz ugyan némi szabályozást, ez azonban a változott körülményekre tekintettel ma már nem kielégítő. Minthogy e biztosítási ágnak a tartaléka is felhasználásra kerülhet, annak kezelése a mindenkori pénzügyi és gazdasági helyzethez alkalmazkodva, legcélszerűbben rendeleti úton szabályozható.

A (6) bekezdésben foglalt rendelkezést az teszi szükségessé, hogy a különböző érdekeltségek hozzájárulásaival létesített különböző célú tartalékalapok egymástól teljes mértékben elkülöníttessenek, és hogy az egyes biztosítási ágak pénzügyi helyzete mindenkor tiszta képet mutasson.

A 34. §-hoz

A 34. § (1) bekezdésének a rendelkezése a törvény hatálybalépése előtt keletkezett ellátási kötelezettségekből eredő terheken kíván könnyíteni. A kötelező biztosításnál megnyílt járadékigények beszámítása révén elkerülhető az, hogy a munkaadó egyazon munkavállalója után a járulék viseléséből és a már megelőzőleg magára vállalt járadékszolgáltatásból eredő terheket egyaránt viselje. Ez nem sérti a munkavállaló érdekét sem, mert a munkaadójával létrejött szerződés alapján őt megillető járadék összegével egyenlő összeget kap igényének megnyíltakor, sőt a kötelező biztosításra nézve megállapított járulék viselése alól mentesül.

A javaslat a kérdést úgy kívánja megoldani, hogy ha a munkaadó magára vállalja és tényleg viseli a szóbanlévő munkavállalóját a kötelező biztosítás alapján terhelő járulékokat, a kötelező biztosítás hatálybalépése előtt kötött megállapodás vagy szerződés alapján őt munkavállalójával szemben terhelő járadékszolgáltatást a munkavállalójától átvállalt járulékok biztosítástechnikai egyenértékével csökkentheti.

A (2) bekezdés azoknak a munkavállalóknak a szerzett jogait védi, akik a törvény hatálybalépése előtti időben magukat az 1912:VIII. tc. 1. §-a alapján szervezett „nyugdíjcsoport”-ban biztosították. Az idézett törvényszakasz szerint a nyugdíjcsoportbeli tagnak a tagsági díjakat mindaddig fizetnie kell, amíg a járadékra való igényjogosultsága meg nem nyílik. Az 1900:XVI. törvénycikk 4. §-a értelmében pedig, ha a tag a tagsági díjat esedékességkor meg nem fizeti, tagsági jogait, tehát addig szerzett várományát elveszti. Az ebben a bekezdésben foglalt rendelkezés azt célozza, hogy ha a munkavállaló a kötelező biztosítás hatálybalépése előtt magára vállalt önkéntes nyugdíjbiztosításból és a kötelező biztosításból őt terhelő kétféle díjat megfizetni nem tudja, lehetővé váljék számára az önkéntes nyugdíjbiztosítás szüneteltetése. A nyugdíjcsoportbeli biztosítás szüneteltetése annyit jelent, hogy a tagnak a kötelező öregségi biztosítása tartama alatt a nyugdíjcsoportbeli tagsági díjakat fizetnie nem kell, 65. életévének betöltése vagy megrokkanása esetén pedig a nyugdíjcsoport szolgáltatásait tényleg teljesített befizetéseinek megfelelő mértékben kapja. Azok a nyugdíjcsoportbeli tagok, akik a törvény hatálybalépéséig az e tagsági csoportban megszabott 10 évi várakozási időt még nem töltötték el, tehát a nyugdíjcsoport szolgáltatásaira igényjogosultságot még nem szereztek, a befizetett díjakat minden levonás nélkül visszakaphatják.

A 35. §-hoz

Az öregségi járadék a munkavállaló öregkori megélhetésének megalapozására szolgál. A megélhetést célzó járadékszerű szolgáltatásokra nézve általában fennálló mentességeket és védelmi szabályokat tehát e járadékra is kívánatos alkalmazni. A (2) bekezdés a hozzátartozók jogos érdekeinek védelmét jelenti és így családvédelmi célokat is szolgál.

A 36. §-hoz

Az 1912:VIII. tc. 13. §-a a földmívelésügyi miniszteri tárca keretében házikezelésben végzett vízi és erdei munkálatoknál alkalmazott munkavállalókat az ipari társadalombiztosítás köréből kiveszi. Az 1928:XL. tc. 2. §-a pedig kimondta, hogy ezekre a munkavállalókra e törvénycikk hatálya nem terjed ki. Ezáltal az ebben a munkakörben alkalmazott munkavállalókra az utóbb hivatkozott törvénycikk 10. §-a (3) bekezdésében, illetőleg a 9090/1931. M. E. számú rendelet 39. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazást nem nyertek. Nem nyer tehát alkalmazást a hivatkozott rendelkezések alapján időközben kiadott 5630/1928. M. E. számú rendelet sem, amely azoknak az állami tisztviselőknek és egyéb alkalmazottaknak öregség és rokkantság esetére szóló ellátását szabályozza, akik a nyugdíjtörvény (1912:LXV. tc.) értelmében rendes állami nyugellátásra nem jogosultak. Ez a rendelet az alkalmazottak említett körének az öregségi vagy rokkantsági járadékra való igényjogosultságát az 1928:XL. törvénycikkhez hasonlóan rendezi. A földmívelésügyi tárca keretében végzett vízi és erdei munkálatoknál alkalmazott munkavállalókra nézve a helyzet tehát jelenleg az, hogy reájuk az állami alkalmazottak hasonló csoportjára fennálló általános rendelkezések nem terjednek ki. A jelen § rendelkezése lehetővé teszi az említett munkavállalói csoportok öregségi és rokkantsági ellátásának rendezését.

A 37. §-hoz

E § (1) bekezdése hatályon kívül helyezi az 1898:II. tc. 71. §-át, amelynek értelmében az említett törvény alapján kiszabott és befizetett büntetéspénzekből a gazdasági munkások és napszámosok segélyezésére minden községben segélyalapot kell létesíteni. Az alapok, amelyeknek szervezetét és kezelését az egyes törvényhatóságok szabályrendelettel állapították meg, régebben fontos szociális célokat valósítottak meg. Ma már azonban a modern társadalompolitika feladatainak teljesítésére általában alkalmatlanok és vagyonuk a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításának rendkívül segélyalapja keretében eredményesebben tudja majd munkálni az alapok eredeti célkitűzéseit.

A 38. §-hoz

Az (1) és (2) bekezdése megfelel az 1900:XVI. tc. 35. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezésnek. Megismétlését az Intézet új elnevezés és az új biztosítási ágazat bevezetése indokolja. Az új biztosítási ág szervesen illeszkedik be mezőgazdasági társadalombiztosításunk kereteibe. Természetes tehát, hogy a mezőgazdasági társadalombiztosítási jogban érvényben lévő általános jellegű szabályokat az új ágazatban is alkalmazni kell. A (3) bekezdésben felsorolt törvényhelyek ilyen általános jellegű szabályokat tartalmaznak. Így az 1913:XX. tc. 3. §-a egyes mezőgazdasági foglalkozási csoportok biztosítási kötelezettsége tekintetében felmerülhető vitás kérdések rendezéséről gondoskodik, az 1936:XXXVI. tc. 32. §-a arra nézve tartalmaz rendelkezést, hogy a hatóságok és hivatalok az Intézet törvényszerű megkereséseinek eleget tenni és azt támogatni kötelesek; ugyane törvény 36. §-a pedig az Intézet biztosítási díjköveteléseinek csőd esetén való sorozásáról intézkedik.

A 39. §-hoz

Az öregségi biztosítás bevezetésével az Intézet feladatköre jelentős mértékben kibővül, ezzel arányosan nő az Intézet ügyvitele élén álló tisztviselő munkaköre és felelőssége is, méltányos tehát, hogy az ország hasonló intézményeinek élén álló tisztviselőkkel egyenlő elnevezést, illetve rangsorolást kapjon.

A 40. §-hoz

A gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításának bevezetésével a mezőgazdasági társadalombiztosítás a magyar közigazgatás jelentős önálló ágazatává fejlődik. Ennek megfelelően a mezőgazdasági társadalombiztosítás ügyeinek intézéséhez egyre szélesebb körű különleges szakismeretek szükségesek, amelyeket az Intézet tisztviselőinek szakonkint eddig előírt képesítése általában nem adhat meg. Különösen fontos, hogy az Intézet fogalmazási személyzete a társadalombiztosítási jogszabályok tökéletes ismeretén felül általános közgazdasági és társadalompolitikai felkészültséggel rendelkezzék és az utóbbi a kérdésre vonatkozó nemzetközi jogszabályokat is ismerje. Ezért szükséges, hogy az Intézet tisztviselői részére szakvizsga rendszeresíttessék. A szakvizsga anyagát szakonkint kell megállapítani és azt a mindenkori követelményeknek megfelelően módosítani. Ezért a vizsga anyagának és az arra kötelezettek körének megállapítása legcélszerűbben rendeleti úton történhetik.

A 41. §-hoz

Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést - többek között - az a körülmény indokolja, hogy a 12. § rendelkezése folytán az Intézet olyan igényjogosultságot is megállapít, amelyre járulékfizetés nélkül szereznek jogosultságot. Minthogy az Intézet e javaslattal szabályozni kívánt biztosítási ágánál a szolgáltatások fedezésére megfelelő tőkék rendelkezésre nem állanak, a törvénynek a 12. §-ban szabályozott szolgáltatásokra vonatkozó rendelkezése csak a bevételre vonatkozó rendelkezés hatálybalépését követő egy év után, akkor lép hatályba, amikor az Intézetnek az így előállott szolgáltatások fedezéséhez szükséges tőke már rendelkezésére áll.


  Vissza az oldal tetejére