Ennek a törvényjavaslatnak célja az, hogy pótolja, illetőleg kiküszöbölje a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879:L. törvénycikknek némely hiányosságát.
Az 1879:L. törvénycikk megalkotása óta eltelt hat évtized, de különösen az utolsó húsz esztendő tapasztalatai azt mutatják, hogy az említett törvény rendelkezései - bizonyos vonatkozásokban - nem biztosítják elég hatékonyan annak az elvnek érvényesülését, amely szerint az állampolgári kötelék nem tekinthető pusztán jogi kapocsnak, hanem abban hatnia kell a nemzethez tartozás érzelmi elemének is, és éppen ez az utóbbi tényező az, amelynek révén a jogi kapcsolat nemesebb értelemben vett tartalmat nyer.
Ennek az elvnek a maga teljességében való érvényesülése hatványozott fontosságot nyert napjainkban. Ma, amikor minden eszközzel a nemzeti szellem és érzés fokozására kell törekednünk, nem engedhetjük meg, hogy magyar állampolgárrá válhasson, illetőleg magyar állampolgár maradhasson olyan személy, akiben nincs meg a nemzethez tartozásnak, a sorsközösségnek, a nemzethez való hűségnek, a nemzet megbecsülésének az az érzése, ennek az érzésnek az a foka, amely erkölcsi tartalmát adja az állampolgári köteléknek.
Ezt a nemzeti érdekből nagyfontosságú követelményt kívánják kielégíteni a törvényjavaslat rendelkezései.
A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés az (1) bekezdés rendelkezését visszaható erővel ruházza fel. Ez a rendelkezés mindenképpen okszerű, mert ha elismerjük az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés indokoltságát, úgy nem volna helyes különbséget tenni a honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett személyek között a szerint, hogy külföldi állampolgárságukat a törvény hatálybalépése előtt vagy után szerezték-e meg.
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés okszerűen következik a szakasz (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekből és elejét akarja venni annak, hogy amennyiben a honosító állam jogszabályai szerint az állampolgárság a honosított hozzátartozóira nem terjed ki, ezek hontalanokká váljanak.
Az 1879:L. tc. 31. és 32. §-ai az állampolgárságnak távollét következtében való elvesztését szabályozzák.
Az idézett rendelkezéseken a 2. §-ban foglalt rendelkezések két irányban változtatnak.
Az egyik változtatás az, hogy míg az 1879:L. tc. 31. §-ának második bekezdése a távollét kezdő időpontjául azt a napot veszi, amelyen a távollévőnek útlevele lejárt, addig a törvényjavaslat ezt az időpontot abban a napban határozza meg, amelyen az eltávozott az ország területét elhagyta.
Ezt a változtatást gyakorlati szempontok mellett az a körülmény indokolja, hogy a távollét kezdő időpontjának ilyen módon való meghatározása feltétlenül észszerűbb, mert hiszen a távollét a valóságban az országból kiutazás napjával kezdődik; nem is szólva arról a lehetőségről, hogy az útlevél érvényessége több évi időtartamra is terjedhet.
A másik irányú változtatás, amelyet a törvényjavaslat az 1979:L. tc. 31. §-ában foglalt rendelkezésekkel szemben tesz, a távollét megszakításának a kérdésével kapcsolatos.
Ebben a vonatkozásban változtatást jelent a (2) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy nem lehet a tíz évi távollét megszakításának tekinteni a Magyarország területére visszatérését, ha ez esetenként három hónapot nem halad meg.
Az 1879:L. tc. 31. §-a értelmében, minthogy a távollét hazatérés útján megszakításnak semmi különleges feltétele nem volt, már egy napra történt hazatérés is megszakította a távollétet.
Ennek az állapotnak további fenntartása esetében ellentétbe jutnánk a célkitűzéssel, mert módot nyujtanánk arra, hogy a nemzettől érzelmileg rég elszakadt személyek is, egy aránylag könnyen teljesíthető feltétel révén - önös érdekből - fenntarthassák azt a jogi köteléket, amely már csak nekik jelent a saját javukra szóló értéket.
Ezt a visszás helyzetet kívánja a törvényjavaslat kiküszöbölni azáltal, hogy a távollét megszakításának csak a három hónapon túl terjedő időre szóló visszatérést fogadja el. Aki ilyen időtartamra tér vissza, annál már feltételezhető, hogy szorosabb kötelékek fűzik a hazához és hogy nemzeti érzésből ragaszkodik magyar állampolgárságának fenntartásához.
Ugyanez a meggondolás az alapja annak a rendelkezésnek is, amely a távollét megszakításának, az 1879:L. tc. 31. §-a harmadik bekezdésében adott lehetőségei közül kiküszöböli azt az esetet, hogy valaki egy új útlevél egyszerű kiváltásával megszakíthassa a távollét folytonosságát, még akkor is, ha az ország területére egyáltalán nem is szándékozik visszatérni. Ezt a célt szolgálja a (4) bekezdésben foglalt rendelkezés, amelyben - az előbb említett szempontokból kiinduló - az az álláspont jut kifejezésre, hogy annak, aki hazatéréssel nem szakítja meg távollétét és ennek ellenére fenn akarja tartani magyar állampolgárságát, ezt a szándékát kifejezetten be kell jelentenie a kijelölt hatóságoknál. De, hogy a cél eléressék, vagyis, hogy a bejelentés egyszerű ténye ne eredményezhesse az állampolgári kötelék fennmaradását olyan személynél is, akinél e kötelék fenntartásának a szándéka csak előbb említett okokból ered, a (4) bekezdés az állampolgárság fenntartására irányuló szándék bejelentésének csak akkor ad jogi hatályt, ha az állampolgárság fenntartásához a belügyminiszter kifejezetten vagy hallgatólag hozzájárul.
A 4-7. §-okhoz
Az 1879:L. törvénycikknek a visszahonosításról szóló 38-43. §-ai és a helyükbe lépő szabályok között az az alapvető különbség van, hogy az új szabályozás nem ismeri az ú. n. kötelező visszahonosítást, vagyis azt az intézményt, hogy bizonyos előfeltételek esetén a visszahonosítást kérőt vissza kell venni az állampolgári kötelékbe.
A kötelező visszahonosítás kiküszöbölésén felül még abban tér el az új szabályozás az 1879:L. törvénycikk szabályaitól, hogy nem kívánja meg a visszahonosítás előfeltételéül a községi kötelékbe felvétel kilátásba helyezésének igazolását.
Az az ok, amely ezt ezideig indokolttá tette, a községi illetőséghez fűzött az a jogkövetkezmény volt, hogy az illetőségi községre hárult a szegényellátás kötelezettsége.
Ez a jogállapot ma már nem áll fenn, mert a 6000/1931. M. E. számú rendelet az említett terheknek a viselését - a községi illetőségre való tekintet nélkül - a lakóhelyül szolgáló községre hárította. Ilyenképpen ma már nem áll fenn a községi illetőségnek az a jelentősége, amely indokolttá tette a községi kötelékbe tartozás kérdésének az állampolgársági kötelékbe felvétel előtt való rendezését. Éppen ezért ma már nincs indoka az arra vonatkozó szabályok fenntartásának.
A 4-7. §-ok egyébként - a most tárgyalt alapvető módosításokból folyó lényegtelen szövegbeli módosításokkal - azokat a rendelkezéseket tartalmazzák, mint az 1879:L. tc. 38-43. §-ai.
A 9. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés visszaható erővel ruházza fel a javaslat 2. §-ában foglalt rendelkezést.
A 9. § (2) és (3) bekezdései az (1) bekezdésben foglalt rendelkezések alkalmazásához szükséges magyarázó rendelkezéseket tartalmazzák. Felvételüket a rendelkezés teljességének szempontja indokolja.
A 9. § (4) bekezdése átmeneti rendelkezést tartalmaz.
Annak következtében, hogy a § (1) bekezdése a 2. §-ban foglalt rendelkezésnek visszaható erőt ad, bekövetkezhetik az az eset, hogy egyesekre, akik a távollét folytonosságát még az 1879:L. törvénycikk rendelkezései szerint szakították meg, önhibájukon kívül a törvény hatálybalépésének napjával beáll a távollét jogvesztő hatálya. Ezt a hátrányt kívánja kiküszöbölni a 9. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés amely az ilyen személyeknek megadja a lehetőséget arra, hogy - a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt - a javaslat 2. §-ának (4) bekezdésében meghatározott módon fenntarthassák magyar állampolgárságukat.
A 10. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés a honosítás tekintetében is megszünteti azt a jogállapotot, hogy a honosítást kérőnek igazolnia kell valamely belföldi község kötelékébe való felvételének kilátásba helyezését.
Minthogy a törvényjavaslat megszünteti azt a kapcsolatot, amely az állampolgárság és a községi illetőség között az 1879:L. törvénycikk értelmében fennállott, ezt az elvet okszerűen végig kell vezetni az 1879:L. törvénycikk többi rendelkezései tekintetében is. Ezt a célt szolgálják a 10. §-nak egyéb rendelkezései.
