1939. évi XIV. törvénycikk indokolása

a fizetési eszközökkel, külföldi követelésekkel és vagyontárgyak kivitelével elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról * 

Az 1. §-hoz

Az 1. § a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélések bűntetteinek büntetését szigorítja. Még pedig mindenekelőtt olyan módon, hogy az 1922:XXVI. tc. 1. §-ának első bekezdésében foglalt alapbűncselekmény bűntetti jellegű büntetésének legmagasabb mértékét két évig terjedhető börtönről öt évig terjedhető börtönbüntetésre emeli. Az ilyen bűntetti eseteknél azután - ha a cselekményt a tettes üzletszerűen követte el, vagy az 1922:XXVI. törvénycikk, avagy az 1831:XXXII. törvénycikk alapján szabadságvesztésbüntetésre volt korábban már elítélve, e § második tétele tovább fokozza a büntetést olyan mértékben, hogy a kiszabható büntetést öt évtől tíz évig terjedhető fegyházbüntetésben állapítja meg. Végül szigorítást tartalmaz még a jelen § utolsó tétele is, amennyiben a legsúlyosabban minősített esetekben, amidőn a bűncselekmény a közgazdaság érdekeit súlyosan sértette vagy veszélyeztette, öt évtől tizenöt évig terjedhető fegyházbüntetés kiszabására nyujt módot.

Ezeknek a büntetési tételeknek emelését az a körülmény teszi szükségessé, hogy a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélések miatt kiszabható szabadságvesztésbüntetés legmagasabb mértéke - az utóbbi időkben előfordult gyakori és súlyos ilyen bűncselekményekre tekintettel - nem volt kielégítő. Elvi szempontból azonban a büntetéseknek e §-ban foglalt szigorítását jelenti még: nem csupán az egyes büntetési tételeknek jelentékeny, mértékben való felemelése, hanem ama rendelkezés is, hogy a visszaesés minősítő körülményét a jelen § igen tág keretben teszi kötelezőleg megállapítandóvá. Jelesül mindama esetekben, amidőn a tettest akár a jelen törvény hatálybalépése előtt, akár azt követőleg legalább egy ízben a közgazdaság érdekei ellen elkövetett valamely bűncselekménye miatt szabadságvesztésbüntetésre korábban már jogerősen elítélték. Az üzletszerűség tényálladéki elemének, megállapításához viszont - miként az állandó bírói gyakorlatból egyébként ismeretes - e § alá eső bűncselekményeknél sem szükséges feltétlenül, hogy a tettes a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélését állandóan és kizárólagos keresetként folytassa. Egyetlen esetben is a fizetési eszközzel elkövetett visszaélés üzletszerű bűntettét valósíthatja meg a tettesnek olyan cselekménye, amely által magának vagy másnak visszatérő jövedelemforrást nyitott.

A 2. §-hoz

A 2. § a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélés bűntette miatt szigorított dologházba utalásra nyujt módot. Szigorított dologházba utalni eddig csak azt lehetett, aki az 1928:X. tc. 36. §-ában foglalt feltételek szerint az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen - bár különböző időben és egymástól függetlenül - legalább három ízben bűntettet követett el; az utolsót, illetőleg az azt közvetlenül megelőző bűntettet öt éven belül követte el, s egyúttal az is megállapítható volt, hogy a tettes bűncselekményeit üzletszerűen követte el, vagy a bűncselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat.

A szigorított dologházba való utalásnak imént felsorolt törvényi feltételeit a fizetési eszközökkel elkövetett bűntettek tekintetében a jelen § tágítja s egyúttal e szigorú megtorlás lehetőségét annyiban fokozza, amennyiben mellőzi a különböző időben és egymástól függetlenül elkövetett legalább három bűntett kellékét, illetőleg e helyett - az üzletszerűség vagy a közgazdaság érdekeinek súlyos sérelme mellett - csak az állandó bűntettesi hajlamot kívánja meg ahhoz, hogy a fizetési eszközökkel elkövetett bűntett tettesét szigorított dologházba lehessen utalni. A jelen § első bekezdésében foglalt ez a szigorúbb, de egyben rugalmas büntető szabály tehát lehetőséget nyujt arra, hogy azok a személyek, akik fizetési eszközökkel elkövetett visszaéléseikkel közgazdasági érdekeinket leginkább veszélyeztetik, a nemzetre oly káros üzelmeikben meggátoltassanak és a közgazdasági életből kirekesztessenek.

A § második bekezdése viszont arra nézve tartalmaz rendelkezést, hogy a szigorított dologházba utalt későbbi bűncselekménye felett is mindig az a bíróság ítélkezzék, amelyik őt korábban szigorított dologházba utalta. Ez a rendelkezés lényegében az 1928:X. tc. 40. §-ában foglalt eljárás jogi elvének felel meg; egyúttal azonban az utóbbi szabályt kiegészíti a bírói gyakorlatnak megfelelő azzal a rendelkezéssel is, hogy ha a szigorított dologházba utalást uzsorabíróság mondta ki és a szigorított dologházba utaltnak ezt követőleg valamely rendes bűnvádi eljárás elé tartozó bűntettét vagy vétségét kell elbírálni, ez utóbbi bűntett vagy vétség miatt is a szigorított dologházba utalást kimondó bíróság kebelében működő kir. törvényszék, azonban nem mint uzsorabíróság, hanem mint rendes büntetőbíróság járjon el. Az 1928:X. törvénycikk hatálybalépése óta az állandó bírói gyakorlat lényegében ugyanezt az elvet követi olyan értelemben, hogy ha a korábban szigorított dologházba utalt személynek olyan bűntett vagy vétség miatt kell felelnie, amely hatáskör szempontjából a kir. törvényszék, mint büntetőbíróság hármas tanácsa elé tartozik, ez utóbbi bíróság bír hatáskörrel abban az esetben is, ha a szigorított dologházba utalást egyébként az illetékes kir. törvényszék, mint büntető egyesbíróság mondta ki. Ez a helyes gyakorlat egyúttal megfelel az 1928:X. tc. 40. §-ában foglalt ama elvnek, hogy a szigorított dologházba utalás kivételes biztonsági rendszabályának alkalmazását a tettes korábbi bűncselekményeit már alaposan ismerő s ezek alapján a szigorított dologházba utalás tárgyában már döntést is hozott, ugyanazon bíróság kezébe kell letenni.

A 3. §-hoz

A meglévő jogállapothoz képest a 3. § csak annyi újítást tartalmaz, hogy a vagyoni elégtétel összegét a közgazdasági veszély nagyságához és az elítélt egyéni viszonyaihoz (például különös elvetemültségéhez, nemzetellenes magatartásához, kapzsiságához stb.) is arányosíthatóvá teszi. Azonfelül ez a § a tettes egész vagyona - nem pedig csupán vagyonértéke elkobzásának lehetőségéről szól. A jelen §-ban foglalt rendelkezés által tehát a javaslat a bírói gyakorlat számára helyes irányt kíván mutatni - mégpedig az 1922:XXVI. tc. 1. §-ának harmadik bekezdése alapján kifejlődött bírói gyakorlattal szemben - olyan értelemben, hogy ezután az ítéletnek nem kell mindig pénzösszegben kifejezett értik elkobzására szólnia, hanem a vagyoni elégtétel megállapítása esetében az elítélt egyes vagyontárgyainak elkobzását is az ítéletben ki lehessen mondani.

A 4. §-hoz

A 4. § első bekezdése a vállalat tulajdonosával és a megbízóval szemben szigorítja a megtorlást, ha a vállalat, illetőleg a megbízás körében fizetési eszközökkel visszaélést követnek el. Az 1922:XXVI. tc. 3. §-a harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés kiegészítéseképpen a javaslatnak e §-a büntetőjogilag felelőssé teszi a vállalat felügyeletre vagy ellenőrzésre hivatott szervét, a vállalat tulajdonosát, illetőleg a megbízót azért is, ha őt esetleg csak gondatlanság terheli az alkalmazott vagy a megbízott ilyen visszaélésének ellenőrzése tekintetében. Az 1922:XXVI. tc. 3. §-ában foglalt büntető szabálynak ilyenértelmű szigorítására azért van szükség, mert az üzlet, illetőleg megbízás körében az alkalmazott vagy a megbízott által fizetési eszközökkel elkövetett visszaélések tekintetében a vállalat felügyeletére vagy ellenőrzésére hivatott személy, a vállalat tulajdonosa, illetőleg a megbízó szándékos közreműködését gyakran nem lehetett bizonyítani. Ennek folytán a vállalat alkalmazottja vagy megbízottja cselekményéért - gondatlan mulasztással való közreműködése esetén, illetőleg szándékosság bizonyítása híján - a felügyeletre vagy ellenőrzésre hivatott személy, a tulajdonos vagy a megbízó tettestársi, illetőleg bűnrészesi felelősségre vonása elmaradt. A jelen § első bekezdése tehát a jogrendszerben észlelt ezt a hiányt olyan módon pótolja, hogy önálló vétségként teszi megtorolhatóvá a vállalat felügyeletére vagy ellenőrzésére hivatott személy, a tulajdonos, illetőleg a megbízó fentemlített gondatlan mulasztását is. Azonfelül a jelen § első bekezdése az 1922:XXVI. törvénycikk 3. §-át még azáltal is szigorítja, hogy az itten szóbakerülő szándékos vagy gondatlan mulasztási cselekmény büntetési tételét egy évig terjedhető fogháztól három évig terjedhető fogházra emeli.

Mindeme rendelkezésekre szükség van azért, mert a gyakorlati tapasztalat szerint a fizetési eszközökkel való legsúlyosabb visszaéléseket éppen a vállalatok üzletkörében követik el; s ezeknél az eseteknél a kisembert - alkalmazottat vagy megbízottat - a törvény szigora könnyebben éri utol, mint a vállalati vezetőt és a megbízót, aki a gondatlan felügyelet vagy ellenőrzés mentesítő kifogásával a büntetőjogi felelősség alól kibujhatott.

A § második bekezdésében foglalt rendelkezés indokául lényegében ugyanaz a kiterjesztett és együttes felelősség szolgál, amely szerint, ha a cselekményt a vállalat érdekében követik el és az ilyen bűncselekményből a vállalatnak is haszna van, a vagyoni elégtétel nem csupán a rendszerint vagyontalan vagy kisvagyonú alkalmazottat, illetőleg megbízottat terhelje, hanem a vagyoni elégtételnek megfizetésére ilyen esetben a többnyire vagyonos, esetleg nagyvagyonú vállalatot is egyetemlegesen kötelezni lehessen.

Az 5. §-hoz

Az 5. § a külföldi fizetési eszközök és követelések bejelentéséről, valamint a kivitt vagyontárgyak ellenőrzésének beszolgáltatását biztosító kötbérről szóló 1931:XXXII. törvénycikkbe ütköző bűncselekmények miatt kiszabható szabadságvesztésbüntetések tételeit szigorítja. Az utóbbi törvény általában a külföldi vagyonnak és jövedelmi forrásoknak bejelentéséről, esetleg azok ellenértékének kötelező beszolgáltatásáról rendelkezik; ennélfogva az említett törvénynek rendelkezései a fizetési eszközökkel való közös gazdálkodás mai rendszerének lényeges alkotórészei; s az utóbbi törvényben védett jogi tárgy azonos természetű azzal az érdekkel, amely a fizetési eszközökkel való visszaélések meggátlását büntető szabályoknak kilátásba helyezése által is biztosítani kívánja. Ehhez képest az 1931:XXXII. törvénycikkben foglalt rendelkezéseknek a megsértését is - a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélések megtorlásának módjára és hatályosabbá tétele céljából - a jelen javaslat szerint szigorítani kell. A jelen § első bekezdése ezt a felfogást juttatja kifejezésre olyan értelemben, hogy az 1931:XXXII. törvénycikk büntetési tételeit az 1922:XXVI. törvénycikkben, valamint a jelen javaslat első bekezdésében foglalt büntetési tételekhez arányosítja.

A jelen §-ban foglalt szigorítás egyébiránt elsősorban az, hogy az 1931:XXXII. tc. 4. § alá eső vétséget, amely hat hónapig terjedhető fogházzal büntethető, e § második bekezdése bűntettnek nyilvánítja és annak büntetési tételeit öt évig terjedhető börtönben állapítja meg. A büntetési tételeknek további - a jelen § harmadik bekezdésének megfelelő - szigorítása azután követi a jelen javaslat 1. §-ában meghatározott fokozatos rendszert. Jelesül azáltal, hogy aki külföldi fizetési eszközeinek, külföldi pénzértékről szóló követeléseinek és értékpapírjainak kötelező bejelentését nem teljesíti, vagy az erre vonatkozó törvényes rendelkezéseket kijátssza, öt évtől tíz évig terjedhető fegyházzal, illetőleg öt évtől tizenöt évig terjedhető fegyházzal büntetendő: ugyanama minősítő feltételek fennforgása esetén, amint erre vonatkozólag a jelen javaslatnak 1. §-a rendelkezik.

A 6. §-hoz

Az általános célszerűségi szempontok és követelmények indokolttá teszik, hogy az 1931:XXXII. törvénycikkbe ütköző bűntettek és vétségek miatt is az eljárást éppen úgy a budapesti kir. büntetőtörvényszéknél szervezett uzsorabíróság kizárólagos hatáskörébe és illetékessége alá kell utalni, miként ez az 1922:XXVI. törvénycikkbe ütköző bűncselekmények miatt eddig szabály volt.

Az erre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza a jelen §.

A 7. §-hoz

A 7. § a bűnvádi perrendtartásnak a bűnügyi zárlatra, illetőleg a bűnügyi biztosítási végrehajtásra vonatkozó rendelkezéseit - lényegükben változatlanul - terjeszti ki az elkobzás alá eső érték, úgyszintén a vagyoni elégtétel valószínű összegének biztosítására. A javaslat a jelen §-ban foglalt szabatos rendelkezésével ismét a bírói gyakorlat megkötöttségén kíván enyhíteni; mert a bírói gyakorlat a bűnvádi perrendtartásnak a bűnügyi zárlat és a bűnügyi biztosítási végrehajtás elrendelésére vonatkozó szabályait akként értelmezte, hogy ezek a szabályok csak magánfél javára szólnak, illetőleg csak a kártérítési követelések behajtására vonatkoznak. A jelen § tehát kifejezésre kívánja juttatni azt az elvet, hogy a közgazdaság érdekei ellen elkövetett bűncselekmény tettesének vagyonára az államkincstár javára is lehet bűnügyi zárlatot, illetőleg bűnügyi biztosítási végrehajtást elrendelni; s ezenfelül e § azt is kimondja, hogy a bűnvádi eljárás megindításától kezdve nem lehet érvényesíteni az államkincstárral szemben olyan vagyonra, illetőleg vagyontárgyra szerzett jogokat, amelyekre nézve ilyen bűnügyi zárlatot vagy bűnügyi biztosítási végrehajtást rendeltek el. Arra a vagyonra, illetőleg vagyontárgyra tehát, amelyre a javaslatban említett eljárás folytán bűnügyi zárlatot vagy bűnügyi biztosítási végrehajtást rendeltek el, csak abban az esetben lehet az államkincstárral szemben szerzett jogokat érvényesíteni, ha a bíróság utóbb a tettes vagyonának elkobzását nem rendeli el, sem vagyoni elégtételt nem szab ki, illetőleg a bíróság a tettest felmenti.

A javaslatnak ez a rendelkezése ilyen módon kívánja hatályosan szolgálni azt a célt, hogy az elkobzás alá eső vagyonérték, illetőleg vagyoni elégtétel összege tekintetében az államkincstár vagyoni érdekeit a fizetési eszközökkel elkövetett bűncselekmény miatt folyamatba tett és bűnösség megállapítását eredményező eljárás kezdetétől fogva annak befejezéséig bármikor biztosítani lehessen.


  Vissza az oldal tetejére