1940. évi XXXVI. törvénycikk indokolása

egyes igazságügyi szervezeti és eljárási kérdések szabályozása tárgyában * 

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A javaslat 1. §-a az 1925:VIII. tc. 43. §-a első bekezdésének hatályon kívül helyezésével a vizsgára bocsátáshoz szükséges joggyakorlat idejét - az 1913:LIII. tc. 3. §-ának ilyen módon újból hatálybalépő rendelkezése értelmében - a jelenlegi négy év helyett ismét három évben állapítja meg.

A joggyakorlat idejét - az 1925:VIII. tc. javaslatához fűzött indokolás szerint (1922/26. évi Nemzetgyűlési Irományok VIII. kötet, 235. lap) - a törvényhozás annakidején azzal kapcsolatban emelte fel négy évre, hogy a bírói, illetőleg ügyvédi működéshez megkívánt kétévi utólagos joggyakorlatot (1912:VII. tc. 1. és 2. §-a) eltörölte (1925:VIII. tc. 34. és 38. §-a), mégpedig azzal az indokolással, hogy „az utólagos gyakorlat általában nagy ellenszenvet váltott ki és nem bizonyult célszerűnek”. Az utólagos gyakorlatnak ez a megszüntetése teljesen indokolt volt, mert valóban visszás eredményre vezetne további gyakorlat igazolását megkívánni attól, aki a közismerten igen magas színvonalú bírói és ügyvédi vizsgán megfelelő elméleti és gyakorlati képzettségéről már tanúságot tett. Ennek a korábban is indokolatlanul fennálló utólagos gyakorlatnak az eltörlése magábanvéve még nem is tette volna szükségessé a vizsgára bocsátáshoz megkívánt joggyakorlat idejének a felemelését, ha nem mutatkozott volna indokoltnak az akkor túlzsúfolt jogi pályának bizonyos tehermentesítése, amire a legmagasabb jogi képesítés elérésének a megnehezítése látszott az akkori körülmények között leginkább alkalmasnak.

Az ország területének azóta bekövetkezett megnagyobbodása és az életviszonyokban beállott egyéb mélyreható változások, különösen az ifjúságnak a közgazdasági pályák iránt mutatkozó és mind erőteljesebb érdeklődése ma éppen az ellenkező szabályozást teszi szükségessé, jelesül a jogi pályára való előkészület útjában álló, de szükségtelen vagy legalább is kellőképpen nem indokolt akadályok lebontását, azonban természetesen olyan mértékig, hogy a könnyítés a jogászképzésnek az utolsó évtizedekben elért magas színvonalát ne érintse. Ezt a célt az egységes bírói és ügyvédi vizsgához megkívánt joggyakorlat idejének megfelelő új szabályozásával lehet leginkább elérni, nemcsak azért, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy szorgalmas jelöltek három év alatt is kellő gyakorlati jártasság tehetnek szert, hanem azért is, mert az utóbbi időben csaknem teljesen általános jelenséggé vált a vizsgának megosztva való letétele, ami a jogszabály szerint kötelező joggyakorlat idejét amúgyis jelentékenyen meghosszabbítja s aminek a figyelembevételével a joggyakorlat ideje a tervezett új szabályozás mellett is rendszerint megközelíti a négy évet. Bármennyire bonyolultabbá váltak is tehát az utóbbi évtizedekben az életviszonyok és bármennyire növekedtek is ennek folytán a reájuk vonatkozó jogszabályok, a jelöltektől megkívánt háromévi joggyakorlati idő is elég ahhoz, hogy ezalatt - komoly előkészület, alapos elmélyedés és megfelelő szorgalom mellett - megszerezhessék a gyakorlati jogász számára szükséges ismereteket. Azoknak a jelölteknek viszont, akik akár a megfelelő elméleti előképzettség hiányában, akár a joggyakorlat ideje alatt tanúsított kisebb buzgóság folytán a törvényben megszabott három év alatt a kellő jártasságot nem sajátíthatták el, természetesen ezután is módjukban lesz megfelelően hosszabb joggyakorlat után a vizsgára jelentkezni, a kötelező joggyakorlat idejét azonban aligha volna helyes ezekhez a jelöltekhez mérni és ezek miatt szükség nélkül meggátolni a kiválóbb és szorgalmasabb jelöltek előmenetelét is.

A 2. §-hoz

A kötelező joggyakorlat időtartamának módosítása szükségessé teszi annak a kérdésnek az újabb szabályozását is, hogy a joggyakorlat idejét hol kell, illetőleg hol lehet eltölteni és ehhez képest hogyan lehet azt az egyes szolgálatok (munkahelyek) között megosztani. Az erre vonatkozó szabályozás - lényegileg az 1925:VIII. tc. 43. §-ának rendelkezéseivel egyezően - fenntartja annak a lehetőségét, hogy a joggyakorlat idejéből egy évet a bírói és ügyvédi hivatáson kívül eső olyan munkában lehessen eltölteni, ahol a jelöltnek módjában van a jogászi képzettséget értékesen kiegészítő ismereteket szereznie; a kötelező bírói vagy ügyvédi, illetőleg az azzal egy tekintet alá eső joggyakorlat idejét ehhez képest a tervezett szabályozás két évben állapítja meg.

A joggyakorlat kérdését egyébként a tervbevett új rendelkezésék - a korábbi szabályokkal kapcsolatban felmerült viták megszüntetése végett - teljes részletességgel újra szabályozzák s ennek során a méltányosság alapján és tekintettel a külföldi nyelvtudásnak, valamint a közgazdasági ismereteknek a mai viszonyok között mindinkább fokozódó jelentőségére is, megfelelően tisztázzák a külföldi joggyakorlat, illetőleg a külföldi tanulmányok idejének a figyelembevételét, megszüntetvén egyúttal azt a merőben indokolatlan megkülönböztetést is, amit a korábbi rendelkezések az egyes közgazdasági vállalatok között tettek, amikor csupán a gyári vagy közlekedési vállalatnál vagy pénzintézetnél eltöltött időnek a számításbavételét engedték meg, a kereskedelmi vállalatnál, biztosító intézetnél vagy egyéb közgazdasági vállalatnál, illetőleg testületnél vagy intézménynél eltöltött időnek a figyelembevételét azonban nem tették lehetővé.

Azt a megszorítást, hogy a közgazdasági vállalatoknál eltöltött idő csak bizonyos feltételek mellett számítható bele a joggyakorlat kötelező idejébe, a javaslat is fenntartja ugyan, ezt azonban nem ahhoz köti, hogy a vállalatnál a jelölt a joggyakorlat szempontjából értékes ismereteket szerezhetett-e, hanem ahhoz, hogy a vállalat alapos jogi vagy közgazdasági ismeretek szerzésére megfelelő alkalmat nyujthat-e, mert ez a szabályozás van összhangban annak felismerésével, hogy a jogászi hivatás helyes teljesítését lényegesen megkönnyíti a közgazdasági élet ismerete. Abban a kérdésben, hogy a közgazdasági vállalatnál eltöltött idő a joggyakorlat idejébe beleszámítható-e, a javaslat szerint mindig a vizsgálóbizottság dönt, mert ilyen módon sokkal inkább biztosítani lehet az egységes elbírálását, mint a jelenlegi rendszer mellett, amikor ebben a kérdésben előzetesen előterejsztett kérelem esetében az ítélőtábla elnöke, illetőleg az ügyvédi kamarfa, utólagosan előterjesztett kérelem esetében pedig a vizsgálóbizottság határoz.

A külföldi joggyakorlat, illetőleg a külföldön töltött tanulmányi idő számításbavételét a javaslat - az esetleges visszaélések megelőzése végett - a m. kir. külképviseleti hatóságok igazolásához, illetőleg az igazságügyminisztertől kapott tanulmányi megbízáshoz, tehát az igazságügyminiszter ellenőrzéséhez köti, a most említett címeken azonban - figyelemmel arra a tapasztalatra, hogy a fiatal jogászok közül éppen a legkiválóbbak rendszerint mindkét lehetőséget igénybeveszik - mind a külföldi joggyakorlat, mind a külföldi tanulmányok idejéből hat-hat hónapnak, összesen tehát egy évnek a figyelembevételét lehetővé teszi.

Abból a rendelkezésből, hogy a joggyakorlat idejéből legalább két évet kir. bíróságnál vagy ügyvédnél, illetőleg az azzal egy tekintet alá eső munkában kell eltölteni, önként következik ugyan, hogy az egyebütt eltöltött időből összesen legfeljebb egy évet lehet a joggyakorlat idejébe beleszámítani, az esetleges téves értelmezés megelőzése végett azonban a § utolsó bekezdése ezt kifejezetten is megállapítja.

A 3. §-hoz

A javaslat 3. §-a az igazságügyminisztériumi fogalmazó személyzet illetményeinek a kérdését kívánja - az erre vonatkozó évtizedes előzmények és a fennálló helyzet figyelembevételével - nyugvópontra juttatni. Az igazságügyminisztérium fogalmazó személyzete, valamint a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek egyaránt a bírói fogalmazói karban kezdik meg működésüket, képesítésük is azonos, az igazságügyminisztériumban együtt teljesítenek szolgálatot (1936:II. tc.), munkakörük - az igazságügyminisztérium egyes ügyosztályainak a bírói és ügyészi hivatástól lényegesen eltérő feladatai mellett is - általában véve ugyanaz a magasabbrendű jogászi munka; mindenképp indokolt tehát, hogy az illetményeik is azonosak legyenek, aminthogy ennek a most ismertetett helyzetnek a méltánylásaképpen az igazságügyminisztérium bírói képesítésű fogalmazási személyzetének tagjai puszta költségvetési intézkedés útján már húsz év óta bizonyos illetménykiegészítésképpen ténylegesen részesülnek is.

Habár az előadottak alapján a két kar illetményeinek azonos megállapítása teljesen indokoltnak is tekinthető, annak teljesítését nagyon megnehezíti, hogy e végből a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló 1920:XX. törvénycikket és az azt módosító és kiegészítő szabályokat kellene alkalmazni az igazságügyminisztérium fogalmazó személyzetére, tehát közigazgatási tisztviselőkre is, ami a bírói státus különállásának az elhomályosítására, tehát elvi okokból esetleg kifogásolható eredményre vezetne. Ennek a nehézségnek az áthidalása végett a javaslat az igazságügyminisztériumi fogalmazó személyzet illetményeinek méltányos rendezését a bírói és a minisztériumi illetmények között mutatkozó és költségvetésileg már amúgy is biztosított személyi pótléknak a nyugdíj szempontjából is figyelembevételével kívánja biztosítani, a nélkül tehát, hogy a minisztériumi tisztviselők státusviszonyait érintené, illetőleg őket a bírói státusról szóló jogszabályok hatálya alá vonná.

Meg kell egyébként ezzel kapcsolatban még azt is jegyezni, hogy a fentebb már említett tényleges helyzet következtében a javasolt rendelkezésnek a jelenlegi helyzettel szemben csupán a nyugellátás szempontjából volna jelentősége és így ennek a régóta megoldásra váró kérdésnek a tervezett módon való megnyugtató rendezése csak egészen csekély kiadási költségtöbblettel járna.

Az 5. §-hoz

Az igazságügyi szervezet körébe tartozó rendelkezésekről szóló 1938:X. tc. 7. §-a telekkönyvvezetői állásra való alkalmazáshoz négy közép- vagy középfokú iskolai képzettség helyett a középiskolai érettségi vizsga letételével tanúsított képzettséget kívánja ugyan meg, a törvény 25. §-a azonban átmenetileg két évre még lehetővé tette, hogy telekkönyvezetővé azokat is ki lehessen nevezni, akik a telekkönyvvezetői vizsgát letették, érettségi vizsgájuk azonban nincsen. Erre az átmeneti rendelkezésre egyfelől az utánpótlás biztosítása végett, másfelől pedig azért volt szükség, mert méltánytalan lett volna a képesítés felemelésével teljesen útját vágni annak, hogy a korábbi jogszabályokban megszabott képesítés alapján telekkönyvi vizsgát tett igazságügyi alkalmazottakat is ki lehessen nevezni telekkönyvvezetőnek.

Minthogy a törvényben megszabott kétévi átmeneti idő a 16,300/1938. I. M. rendelet értelmében az 1940. évi október hó 31. napján letelt és minthogy a telekkönyvi vizsgát tett és telekkönyvvezetői kinevezésre érdemes, de csupán négy középiskolát végzett igazságügyi alkalmazottak egy része - megfelelő állások megüresedésének hiányában - a most lejáró átmeneti idő alatt nem volt telekkönyvvezetővé kinevezhető, a méltányosság megkívánja, hogy a telekkönyvvezetők tekintetében az 1938:X. tc. 25. §-ában foglalt átmeneti szabály megfelelően meghosszabbíttassék. Habár az ország területének újabb jelentős gyarapodása folytán a közeljövőben esedékes kinevezések során valószínűleg lehetővé válik az arra érdemes, négy középiskolai végzettségű igazságügyi alkalmazottaknak telekkönyvvezetővé való kinevezése, az esetleges újabb törvényi szabályozás elkerülése végett a javaslat az ilyen kinevezéseket további rendelkezésig általában lehetővé kívánja tenni és az igazságügyminisztert hatalmazza fel annak az időpontnak a megállapítására, amelyen túl telekkönyvezetővé csak érettségi vizsgát tett személyek nevezhetők ki.

A 6. §-hoz

Az ügyvédi rendtartásról szóló 1937:IV. tc. 22. §-ának 6. pontja értelmében az ügyvédi kamara választmányának módjában van az ott megjelölt ügyek tárgyalására és a határozathozatal előkészítésére bizottságokat alakítani, maga a határozathozatal azonban - eltérő rendelkezés hiányában - ezekben az ügyekben is a választmány hatáskörébe tartozik. Minthogy ilyen szabályozás mellett a választmánynak számos csekély jelentőségű üggyel is foglalkoznia kell, ez - különösen a nagy taglétszámú kamaráknál, ahol a törvény a választmányi tagok számát is ezzel arányosan állapítja meg és így a határozathozatalhoz az elnökön felül legalább tizenkét választmányi tagnak a jelenléte szükséges (1937:IV. tc. 20. §-ának negyedik bekezdése, 23. §-ának első bekezdése) - a választmány működését feleslegesen megnehezíti. Indokoltnak látszik ennélfogva lehetővé tenni, hogy a kamara az igazságügyminiszter által jóváhagyott ügyrendjében az ilyen kisebb jelentőségű ügyek elintézését (pl. helyettes ügyvédek vagy ügyvédjelöltek átjegyzése, lemondás vagy elhalálozás folytán az ügyvédek törlése, lakáscímváltozások tudomásulvétele stb.) a választmányból alakított bizottságokra bízhassa, hogy ilyen módon egyfelől a választmány mentesíthesse a reáháruló munkateher egy részétől, másfelől pedig ezeknek a kisebb jelentőségű ügyeknek gyorsabb elintézését is biztosíthassa a nélkül, hogy ez az ügyek alapos elbírálását érintené. Ezt célozza a § első bekezdésében foglalt rendelkezés, amely a gyakorlati követelmények alapján már kialakult eljárás törvényi szabályozásával meg akarja szüntetni, hogy ezeket az amúgy is bizottsági hatáskörben elintézett ügyeket csupán a törvényben megszabott alakiságok megtartása végett utólag a választmány elé kelljen terjeszteni, amikor számos fontos ügy elintézését maga az ügyvédi rendtartás is bizottságokra bízza (pl. 1937:IV. tc. 47., 66., a bizottsági ügyintézés rendjét tehát nemcsak ismeri, hanem azt egyes fontos ügyek tekintetében alkalmazza is.

A § második bekezdésének a fegyelmi bíróság tagjai számának felemelésére vonatkozó rendelkezését a legnagyobb ügyvédi kamaráknál elbírálásra kerülő fegyelmi ügyek rendkívül magas száma teszi szükségessé, mert az 1939. évben a budapesti ügyvédi kamara fegyelmi bírósága elé került 766 fegyelmi ügyet a 20 rendes tagból és 10 póttagból álló fegyelmi bíróság megnyugtató módon nem bírálhatja el jelentékeny késedelem nélkül, már pedig a fegyelmi ügyek természete feltétlenül megkívánja azoknak alapos és gyors intézését. Az ezzel kapcsolatban a §-ba iktatot átmeneti jellegű szabályt az teszi szükségessé, hogy e nélkül a fegyelmi bíróság tagjai számának megállapítása tekintetében a határozathozatal, illetőleg a fegyelmi bírák megválasztása a tagok közvetlen részvételével megtartott közgyűlés hatáskörébe tartozik, ennek az összehívása pedig e végből annál kevésbbé volna indokoltnak tekinthető, mert az 53,296/1940. I. M. rendelettel a jelenlegi rendkívüli viszonyokra tekintettel a kivételes hatalom alapján az ügyvédi kamarai választások megtartását általában el kellett halasztani és a jelenleg működő önkormányzati szervek megbizatását kellett az 1941. évi december hó 31. napjáig meghosszabbítani.

A 8. §-hoz

A hitbizományi alapítóleveleknek sokszor évszázadokkal előbb kelt s természetszerűen az akkori életfelfogáson nyugvó egyes rendelkezései az időközben számos vonatkozásban lényegesen megváltozott viszonyoknak, illetőleg életfelfogásnak igen gyakran már nem felelnek meg (pl. az egyenrangú házasságból, főnemesi vagy nemesi rendű nővel kötött házasságból való származás megkövetelése a hitbizományi utódláshoz). Annak, hogy ezek a rendelkezések a hitbizományi birtokos kérelmére a mai kor felfogásának megfelelően módosíthatók legyenek, részben a kérdés tisztázatlansága miatt, részben pedig az eljárás szabályozásának hiányában jelenlegi jogukban alig elhárítható akadályai vannak. Minthogy azonban az ilyen kérelmek teljesítése elől aligha volna indokolt elzárkózni, a javaslat az ilyen esetekben követendő eljárás szabályozásával egyfelől kifejezésre kívánja juttatni a hitbizományi alapítólevelek korszerű módosításának jelenlegi jogunk alapelveiből is levezethető lehetőségét, másfelől pedig gondoskodni kíván az ilyen kérelmek alapos előkészítéséről és kimerítő tárgyalásáról, illetőleg elbírálásáról. Az eljárást a javaslat ehhez képest lényegileg a hitbizományhoz tartozó vagyontárgyak egy részének a jogi kötöttség alól való feloldása esetében irányadó jogszabályok alapulvételével (1936. évi XI. tc. 62. §-a, 44,000/1936. I. M. rendelet 122. §-a), de az eljárás céljának különbözősége folytán indokolt módosításokkal részletesen szabályozza.

A 9. §-hoz

Az egyes rendelkezések hatásának mielőbbi érvényesülése végett a törvény a kihirdetésének napján lép hatályba. Az erre vonatkozó rendelkezés mellett a 9. § célszerűségi okokból az igazságügyminiszterre és a pénzügyminiszterre bízza annak a meghatározását, hogy a törvény hatálybalépése előtt már ellátásban részesülő személyekre mennyiben lehet alkalmazni a 3. § rendelkezéseit.


  Vissza az oldal tetejére