I. A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában megalkotott 1868:XLIV. törvénycikk bevezető része ünnepélyes formában kinyilvánítja, hogy „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”.
Államéletünk újabb korszakában keletkezett ez a törvényünk is kifejezetten biztosította tehát a nemzetiségek számára a teljes jogegyenlőséget és ennek keretében ugyanazt a büntetőjogi védelmet, amelyben az államalkotó magyar fajhoz tartozó állampolgárok részesülnek. Ezenfelül a Magyarországon élő nemzetiségeket, mint a magyar államot alkotó egységes politikai nemzet egyenjogú tagjait, külön védelemben részesíti a bűntettekről és a vétségekről szóló 1878:V. törvénycikk (Btk.) 172. §-a, amely szerint két évig terjedhető államfogházzal (az 1938:XVI. törvénycikk 1. és 4. §-ai értelmében ugyanolyan tartamú börtönnel) büntetendő az, aki sajtó útján vagy egyébként nyilvánosan valamely nemzetiséget a másik ellen gyűlöletre izgat.
Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikk a magyar államnak és a magyar nemzetnek megbecsülését külön büntetőjogi védelem alá helyezi.
Hatályos büntetőjogunk ismertetett szabályai ekként kielégítő büntetőjogi védelemben részesítik egyrészt a magyar nemzet megbecsülésének biztosításához fűződő, másrészt az országban meghonosodott nemzetiségek békés együttélésének lehetővé tételéhez fűződő fontos közérdeket. Az előbb említett büntetőjogi védelem keretében, az erre vonatkozó jogszabályok (1921:III. törvénycikk 7-8. §) alapgondolatát kellőképpen érvényrejuttató bírói gyakorlat alapján megtorlásban részesülnek a magyar nemzeti érzést sértő cselekmények is. Ennek a törvénynek gondolatkörébe illeszkedik bele a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879:L. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról rendelkező 1939:XIII. törvénycikk-ben érvényesülő az a felfogás is, amely az államhoz tartozást nem tekinti pusztán jogi kapocsnak, hanem a nemzethez tartozásból származó érzelmi elemeknek is olyan jelentőséget tulajdonít, amely a puszta jogi kapcsolatnak nemesebb erkölcsi tartalmat ad.
Hiányzik azonban hatályos büntetőjogrendszerünkből olyan jogszabály, amely kifejezett büntetőjogi oltalomban részesítené a nemzetiséghez tartozásból folyó, közösségi és egyéni színezetű lelki tényezőkből, érzelmi és erkölcsi elemekből összetevődő nemzetiségi érzületet az azt sértő cselekményekkel szemben.
Különösen időszerű ilyen jogszabály alkotása annálfogva, hogy az elszakított területek visszacsatolásával jelentős számú nemzetiségek kerültek vissza a Magyar Szent Korona főhatalma alá és így az ország fontos érdekei fokozottabban megkövetelik, hogy az államalkotó magyar nép és az országban lakó nemzetiségek között a békés együttélés minél tökéletesebben biztosíttassék.
Erről kíván gondoskodni a javaslat, amely a kifejtett alapelvek érvényrejuttatása végett vétségnek nyilvánítja és az elkövetés módozataihoz igazodó kellő mértékű büntetéssel sujtja annak cselekményét, aki mást az országban élő nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával vagy ilyen cselekmény elkövetésével nemzetiségi érzületében megsért.
II. A törvényjavaslat a büntetőjogi védelemnek a nemzetiségi érzületet sértő cselekményekre kiterjesztésével azt a nevelő természetű célt is szolgálni kívánja, hogy a nemzetnek ugyanabban az államban egymással sorsközösségben élő fiai tartózkodjanak egymás lekicsinylésétől pusztán azért, mert különböző nyelvet beszélnek. A javaslatnak ilyen értelmű végső célja annak az egyetemes erkölcsi elvnek a megvalósítása, hogy senki se tarthassa magát kisebb értékűnek azért, mert egyik vagy másik nemzetiséghez tartozik.
III. A javaslat a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelem alá helyezésével egyedülálló a büntetőjogi jogalkotás terén, mert sem a régebbi, sem pedig a legújabb külföldi büntetőjogszabályok (mint az olasz, svájci, dán, jugoszláv, román, lengyel, orosz, cseh-szlovák büntetőtörvénykönyvek) a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről nem rendelkeznek.
A § első bekezdése büntetés alá vonja annak cselekményét, aki mást az országban élő nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával vagy ilyen cselekmény elkövetésével nemzetiségi érzületében megsért. A védett jogtárgy tehát nem a magyar anyanyelvű magyar állampolgár érzésvilága, akit a cselekmény a vele egy anyanyelvet beszélő honfitársaihoz fűződő érzésében (nemzetiségi érzületében) sért. A nemzetiségi érzületet sértő cselekményekkel kapcsolatban a javaslat azért nem tartotta szükségesnek a magyar nemzeti érzület büntetőjogi védelmének törvényi szabályozását, mert, amint arra az általános indokolásban rámutattam, az állami és a társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikk 7. és 8. §-ai ilyen értelmű szabályozást feleslegessé tesznek. Ugyanis a törvény alkalmazása során kialakult bírói gyakorlat nem csupán az állam vagy a nemzet megrágalmazását vagy megbecsülésük megsértését, hanem az ellenük lealacsonyító kifejezések használata vagy ilyen cselekmény elkövetése keretében a nemzeti érzületet egyébként sértő kifejezés használatát vagy ilyen cselekmény elkövetését is bünteti.
A javaslat a nemzetiségi érzületet sértő kifejezés vagy ilyen cselekmény tényálladékszerű meghatározására azért használja a „lealacsonyító” jelzőt, mert ezáltal jellegzetesen jut kifejezésre az, hogy a nemzetiségi érzület megsértésének külső kinyilvánítása az illető nemzetiség kisebbértékűségének kifejezésre juttatása.
Az utolsó bekezdés rendelkezése a bűnvádi eljárás megindítását magánindítványtól teszi függővé, ami egyfelől annak következménye, hogy a cselekmény - természeténél fogva - rendszerint csak a sértett feljelentése útján jut a hatóság tudomására, másfelől abból származik, hogy a nemzetiségi érzület - túlnyomórészben az egyéniség lelki alkatától függő érzelmi elemekből áll, mihezképest az érzületsértő cselekményekkel szemben fellépő érzékenység is egyéniségek szerint különböző erősségű; indokolt tehát a sértettre bízni annak kezdeményezését, hogy az ellenében elkövetett cselekményt olyannak tekinti-e, amely alapul szolgálhat a bűnvádi eljárás megindulására.
A bírói hatáskör tekintetében a javaslat nem tartalmaz külön rendelkezést és így az eljárás a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló 1897:XXXIV. törvénycikk 17. §-ának 4. pontja értelmében a kir. törvényszék háromtagú tanácsának hatáskörébe tartozik, ami biztosítja a cselekménynek szakszerű elbírálását.
