Nemzetpolitikai és általános társadalompolitikai szempontok egyre fokozottabban irányítják a figyelmet a család, különösen a sokgyermekes családok erőteljesebb támogatására. A sokgyermekes családok anyagi támogatására már eddig is számos rendelkezés bocsáttatott ki, amelyek kivételes szabályokkal védik a családot és a gyermekeket. Igy például a sokgyermekes családok részére a földbirtokpolitikai jogszabályokban (1936:XXVII. tc. 47. 49. §-ai, 1940:IV. tc. 3,. 29. §-ai 2000/1937. M. E. számú rendelet), valamint a katonai szolgálat (1939:II. tc. 30., 44., 45. §-ai), továbbá a választói jog (1938:XIX. tc. 20. §-a) és a közterhek viselése tekintetében (1940:XXII. tc. 36., 42. §-ai) biztosított kedvezmények úgyszintén a házasodási kölcsön (1941:XV. tc. 5. §-a; 1100/1941. B. M. számú rendelet) hathatós segítséget nyujtanak az anyagi támogatásra szoruló családoknak.
Az elhagyott gyermekekről maga az állam gondoskodik akkor is, ha egészségesek és gyógyításra nem szorulnak. Már az 1898:XXI. törvénycikk gondoskodott arról, hogy az elhagyott gyermekek gondozásával, ápolásával és nevelésével járó költségeket a gyermek hét éves koráig az állam (Országos Betegápolási Alap), héttől tizenöt éves koráig pedig a gyermek illetősége szerinti község tartozik viselni. Majd a legtöbb állam jogalkotását megelőzve az 1901:VIII. és XXI. törvénycikk az állami gyermekvédelem teljes rendszerét kiépítette. Elrendelte állami gyermekmenhelyek felállítását azzal a rendeltetéssel, hogy csak a beteg, gyengefejlettségű, orvosi ápolást igénylő gyermeket tartsák intézetben, az egészséges gyermekeket ellenben a menhelyből családi nevelésre nevelőszülőkhöz kell kiadni.
Ezenfelül a kormány több ízben különböző irányban intézkedett, hogy a kedvezőtlen anyagi viszonyok között élő személyek s ezeknek családtagjai szükség esetében társadalmi úton vagy a hatóság közbenjöttével anyagi támogatásban részesüljenek. Ez a törekvés különösen azoknak a támogatására irányul, akiknek hozzátartozót hadiszolgálatot teljesítenek, főként pedig azoknak a támogatására, akiknek eltartója katonai szolgálatának teljesítése következtében életét vesztette vagy hősi halált halt. Önként következik, hogy ezeknek a személyeknek, illetőleg hátramaradottaknak a támogatása nem szorítkozhatik csupán anyagi támogatásra, hanem arra is irányulnia kell, hogy ezek a személyek - amennyiben még kis korúak - megfelelő elhelyezkedés hiányában az elvesztett vagy az egyébként is nélkülözött család helyett megfelelő családi otthont találjanak s illő neveltetésben részesüljenek.
A családban való elhelyezkedés főleg kétirányban nyerhet jogi megoldást. Részint örökbefogadás útján részint pedig az arra reá szoruló személy tartásának elvállalásával, úgynevezett ellátási szerződés kötése útján.
Csaknem minden külföldi jogrendszerben feltalálhatók azok a jogintézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy egyesek idegen személyeket családjukba fogadhassanak s hogy a családbafogadó és a befogadott között családi jogi kapcsolat létesüljön. Már a római jog részletesen kifejlesztette az adoptióra s annak különböző alakjaira vonatkozó szabályokat (adoptio plena, adoptio minus plena, arrogatio).
Az európai jogrendszerek a római jogban kifejlesztett örökbefogadás jogintézményét kisebb-nagyobb eltérésekkel elfogadták s annak különböző alakjaiból egységes jogintézményt fejlesztettek ki, amely arra irányul, hogy az örökbefogadó és az örökbefogadott között nem csupán örökösödési kapcsolat, hanem lehetőleg szülői, illetőleg gyermeki viszony jöjjön létre, főleg abból az okból, hogy olyan személyek, akik a gyermekáldás örömében nem részesülhetnek, örökbefogadás által némiképpen kárpótolva legyenek. Igy ismeri az örökbefogadás jogintézményét a francia Code Civil (343-370. §), az olasz Codice Civile (291-314. §), a Német Polgári Törvénykönyv (1744-1772. §), a Svájci Polgári Törvénykönyv (254-269. §) az Osztrák Általános Polgári Törvénykönyv (179-185. §) is.
Egyes jogrendszerek ismerik az úgynevezett gondozószülői jogintézményt. Igy az Osztrák Polgári Törvénykönyv (186. §), amely szerint a gyermek gondozását célzó jogügyletek kötéséhez, ha az a gondozásba vett gyermek jogait bármely irányban korlátozza, hatósági jóváhagyás szükséges. Ilyen rendelkezés volt a Code Civil 361. §-ában is (tutelle officieuse), amelyet azonban az 1923. évi június hó 19-i törvény, mint a gyakorlati élet által el nem fogadott jogintézményt, hatályon kívül helyezett. (Annuaire de legistation francaise 1923/175.)
A magyar jogban az örökbefogadás jogintézménye már ősidők óta ismeretes. Werbőczy Hármas Könyve I. címének 8., 57. és 66. címe szól az örökbefogadásról és a testvérré fogadás jogintézményéről. Mindkét jogintézmény tulajdonképpen a nemesi ingatlanvagyonban, amely örökösök hiányában a Szent Koronára szállott volna vissza, a törvényes örökösödést kívánta a családhoz nem tartozó személy részére biztosítani. A Hármas könyv I. címének 8. címe ilyen értelemben szól az örökbefogadás nemesítő hatályáról. Abból azonban, hogy Werbőczy megelégszik az adoptióra való egyszerű utalással, nyilvánvaló, hogy ez nemcsak a nemest ingatlanvagyonban való örökösödési jogot biztosító jogintézmény, hanem mint családjogi jogintézmény is jogunknak már akkor általánosan ismert, a Hármas Könyvben bővebb kifejtést nem igénylő, régi jogintézménye volt. A testvérré fogadás jogintézménye (H. K. I. R. 66. c.) szintén örökösödési jogot volt hivatva valamely a családhoz nem tartozó idegen személy részére biztosítani abban az esetben, ha törvényes örökösök nincsenek. Az örökbefogadás jogunkban ma is élő jogintézmény, a testvérré fogadást jogunk, az említett módon kifejlesztett alakban ma már nem ismeri.
Minthogy az örökbefogadási szerződés lényeges tartalma az öröklési jog biztosítása az örökbefogadott részére, az igazságügyminiszter nem erősít meg olyan örökbefogadási szerződést, amely az örökbefogadottat az örökbefogadó utáni törvényes öröklési kapcsolatból kizárja és minthogy az örökbefogadás érvényességéhez a kir. Kúria 81. számú jogegységi döntvénye szerint az igazságügyminiszter kormányhatósági megerősítése szükséges, nem jöhet létre olyan örökbefogadási szerződés, amely az örökbefogadottnak az örökbefogadó után törvényes öröklési jogot nem biztosít. Az örökbefogadás egyébként is szoros családi kapcsolatot létesít az örökbefogadó és az örökbefogadott között. Igy, hacsak az ellenkezőt ki nem kötötték, az atyai hatalom, illetőleg a törvényes és természetes gyámság az 1877:XX. tc. 15. és 36. §-a szerint átszáll az örökbefogadó atyára, illetőleg az örökbefogadó anyára.
Az örökbefogadási jogviszonynak fentebb vázolt tartalma gyakran akadálya annak, hogy a család nélkül álló gyermeket örökbefogadják. A család feje sajátos körülményeinél fogva nem egyszer azért vonakodik a gyermek örökbefogadásától, mert gyermekeit nem kívánja törvényes örökrészükben rövidíteni, vagy mert annak a gyermeknek a személyes körülményei, akit a családba kívánna fogadni, nem igénylik feltétlenül, hogy részére örökbefogadási szerződés útján a családba befogadó gyermekeinek megfelelő jogállás biztosíttassék, vagy pedig azért nem fogadják az egyébként tartásra elvállalt gyermeket örökbe, mert bizonytalan hogy a kiskorú szellemi és erkölcsi fejlődése a jövőben olyan irányt vesz-e, hogy az örökbefogadás útján létrejövő szoros családi kapcsolat létesítésére érdemessé válik. Mindezektől eltekintve is azonban mindkét félnek: mind a családba fogadónak, mind a gyermeknek az érdeke magával hozná, hogy a gyermek a családba befogadtassék.
Mai jogunk is lehetőséget nyujt arra, hogy a kiskorú gyermek tartsa örökbefogadást szerződés nélkül ellátási szerződéssel biztosíttassék. Az életben az örökbefogadás mellett, különösen a falusi lakosság életében az ellátási szerződéseknek ma is különböző alakjait találhatjuk, amelyek a jogi életben, mint ellátási és életjáradéki szerződések hatályosulnak. Ezek olyan szerződések, amelyekkel az egyik fél a másiknak eltartására vagy a tartás körébe eső egyes szükségleteinek fedezésére kötelezi magát. Az életben ilyen szerződések nagyon sokféle változatban fordulnak elő. Ezek közül gyakorlatilag legfontosabbak az úgynevezett kikötményi szerződések, amelyekkel elaggott földművesek ingatlanukat leendő törvényes örököseik egyikének vagy más valakinek azzal a kikötéssel adják át, hogy az átvevő az átadó és esetleg ennek házastársát életfogytiglan ellátásban részesítse. Az ellátást szerződés szerint az ellátást ígérő a gyermek irányában kötelezi magát arra, hogy a gyermeket meghatározott életkorának eléréséig ellátásban részesíti. Ez az ellátást szerződés azonban, mint jogintézmény, a családias jelleget nem foglalja feltétlenül magában ezért szükséges, hogy a szoros értelemben vett ellátást szerződés mellett külön jogintézmény biztosítsa a kiskorú részére a családbafogadás lehetőségét, ha nem is az örökbefogadás összes jogkövetkezményeivel és az azzal járó szoros családi kapcsolatokkal de mégis olyan családias jellegű jogviszonnyal amely nem a szolgáltatásnak és az ellenszolgáltatásnak a rideg kötelmi jogviszonyokban irányadó fogalmi körében foglal helyet, hanem a családiasság elvére alapítva teszi lehetővé a gyermek családbafogadását s ott keresőképes korának eléréséig ellátásának, neveltetésének biztosítását.
A családbafogadás természetesen kötelezettséggel jár s a családbafogadó terheit növeli. Ehhez képest természetszerűen gondoskodni kell arról is, hogy azok az előnyök amelyek a nagy családdal bírókra nézve fennállanak lehetőleg a családbafogadót is megillessék. Egyben pedig ezekkel a szociális természetű rendelkezésekkel egyidejűen olyan rendelkezések is foglaltassanak a javaslatba, amelyek a nagy családdal bírók fokozottabb magánjogú valamint az eltartásra és gondozásra reá szorulók fokozottabb büntetőjogi védelmére vonatkoznak.
A gyakorlati életben sűrűn felmerülő kérdés a házasságon kívül született úgynevezett törvénytelen gyermek névviselésének kérdése is. Gyakran előfordul, hogy a gyermek atyja különböző okból: mert már házassági kötelékben áll, vagy mert közötte és a gyermek anyja között nagyobb társadalmi különbség van, nem köthet a gyermek anyjával házasságot s így utólagos házasságkötéssel a gyermek nem törvényesíthető. A törvénytelen gyermeknek azonban sokszor nem is a törvényes vagy törvénytelen származás lényeges, hanem inkább az, hogy az anyja nevét viseli s hogy már ebből mindenki előtt nyilvánvaló törvénytelen származása. Különösen a falusi lakosság körében gyakori az az óhajtás, hogy az atya örökbefogadás, illetőleg utólagos házasságkötés nélkül is reá ruházhassa nevét a gyermekre. Szükséges ezt is intézményesen biztosítani.
A törvényjavaslat a felsorolt célkitűzésnek megfelelően elsősorban aziránt rendelkezik, hogy a család körében örökbefogadás nélkül is lehessen szerződéssel kiskorú részére ingyenes ellátást biztosítani. Ezért a javaslat oly célból, hogy egyesek kiskorú személyeket örökbefogadást szerződés kötése nélkül családjukba fogadhassanak a részükre a család körében ingyenes ellátást biztosíthassanak, külön jogintézményt létesít. Meghatározza egyszersmind annak jogi tartalmát is akként, hogy az ilyen családba fogadott kiskorút a családba befogadó kétség esetében önálló keresőképességének eléréséig a család körében olyan ellátásban köteles részesíteni, amely a kiskorú szükségleteinek és a befogadó életviszonyainak megfelel. Köteles lakással élelemmel, ruházattal ellátni, taníttatni, neveltetni, betegség esetében ápolásáról és gyógyításáról gondoskodni, elhalálozása esetében pedig temetésének költségét viselni. Ezzel szemben a családba befogadott kiskorú köteles a befogadó és házastársa iránt tisztelettel és engedelmességgel viseltetni, - s ha a befogadó házában tartják - erejéhez képest a háztartásban és a gazdaságban, szükség esetében pedig azon kívül is a családhoz tartozó gyermekként munkát végezni.
A családbafogadásra vonatkozó rendelkezések diszpozitív szabályok csak abban az esetben irányadók a felek között fennálló jogviszonyra, ha a felek azt ügyleti úton másként nem szabályozták. A törvényjavaslat ilyen értelemben kimondja, hogy
a jogviszony a családba fogadott kiskorú önálló keresőképességének eléréséig hatályos,
a családbafogadás alapján elvállalt tartás ingyenes,
a családba befogadott gyermek ellátásának mértékét a kiskorú szükséglete és a befogadó életviszonyai (anyagi lehetőségei) szabják meg.
Emellett a jogviszony alaptermészetéből kifolyóan családbafogadási szerződést csak önálló keresőképes korát még el nem ért kiskorú tartása iránt lehet kötni.
A családbafogadáson alapuló tartás rendszerint csak a család körében, természetben szolgáltatandó tartásra irányul. A jogviszony szerint a családba befogadott kiskorú köteles a családban gyermekként elhelyezkedni s a családban, mint a befogadónak gyermeke, foglalatoskodni.
A javaslat a családbafogadás iránt kötött szerződést mint a kiskorú jövőjére nézve nagy jelentőséggel bíró szerződést - bár az a kiskorú érdekében álló ingyenes jogügylet - kényszerítő jogszabály erejével minden esetben gyámhatósági jóváhagyáshoz köti.
Lényeges különbség áll fenn tehát a családbafogadás és az ellátási szerződés között, mert ellátási szerződéssel a nagykorú tartását is el lehet vállalni s ha a felek másként nem rendelkeztek és a fennforgó körülményektől más nem következik, az ellátási szerződés a kedvezményezett élethossziglan való eltartására irányul. A családbafogadási szerződés elvileg ingyenes szerződés, míg az ellátási szerződés visszterhes is lehet, sőt, rendszerint visszterhes. A családba fogadott kiskorúval szemben az ellátást a család körében kell teljesíteni. Nem tekinthető a család körén kívül teljesítettnek az ellátás, ha a kiskorú gyógyíttatása, neveltetése azt időlegesen más városban vagy községben szükségessé teszi.
Végül családbafogadás esetében, ha erre nézve külön megállapodás jön létre, a kiskorú törvényes képviseletét a családba befogadó átveheti. Ellátási szerződés alapján a tartásra elvállalt kiskorú törvényes képviselője az eltartó nem lehet.
A családbafogadással a családba befogadó terhei növekednek, ezért szükséges arról gondoskodni, hogy a családba befogadó közterhei a családbafogadás terheivel arányosan csökkenjenek. Ez okból a javaslat a családba fogadott kiskorút olyan családtagnak tekinti, mint akinek számbavétele alacsonyabb összegű adóztatásra jogosít. (1940:XXII. tc. 36. és 42. §)
Más jogszabályaink is kedvezményben részesítik a sokgyermekes családokat. Igy a telepítésről szóló 1936:XXVII. tc. 47. és 49. §-a szerint (ingatlanjuttatás esetében a vételárból alacsonyabb összeget kell előre megfizetni és a hátralékos vételártartozás után is mérsékeltebb kamatot kell megállapítani, ha a családban több gyermek van. A földbirtokpolitikai rendelkezésekről szóló 1940:IV. tc. 3. és 29. §-a szerint az ingatlan átengedésére kötelezés tekintetében a sokgyermekes családot nagyobb mentességet élveznek, házhelyet juttatása esetében is vételárkedvezményben részesülnek. A honvédelemről szóló 1939:II. tc. 30., 44. és 45. §-a szerint a fősorozásnál a sokgyermekes családfőket lehetőleg a fölösszámúak közé kell beosztani és a póttartalékba helyezés tekintetében is előnyben kell részesíteni. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1938:XIX. tc. 20. §-a a többgyermekes anyáknak képviselőválasztói jogot ad.
Ezek a rendelkezések azonban a családbafogadás esetében nem alkalmazhatók, részint mert a családbafogadás csak átmeneti jellegű, csak a kistorú keresőképes korának eléréséig tart, a földhöz vagy házhelyhez juttatás pedig állandó természetű dologi jogosítványt nyújt a juttatottaknak. A honvédelmi törvényben és a választói jogban biztosított kedvezmények pedig alaptermészetüknél fogva olyanok, mint amelyek családjogi kapcsolat fennállását feltételezik a családtagok között. Nem is szólva arról, hogy ezek a jogszabályok nem alkalmasak arra, hogy kiskorúak családba fogadásának ösztönzésére szolgáljanak.
A javaslat célja, hogy az örökbefogadás jogintézményének háttérbe szorítása nélkül lehetőséget nyujtson kiskorú személyek családi körbe jutásához, hogy testi és szellemi fejlődésük a család körében biztosítva legyen s a családnak úgy szellemi, mint gazdasági (társadalmi) életébe beilleszkedjenek. A tervezet rendelkezései ezt a célt tartják szem előtt. Ennek elérése céljából a javaslat 1. §-ában foglalt, már ismertetett szabályoknál részletesebb szabályok alkotása szükségtelen. Igy például szükségtelen szabályozni, hogy meg lehet-e szüntetni a családbafogadási szerződést. Ezt a kérdést a magánjog általános szabályai oldják meg. A magánjog általános szabályai szerint szerződést egyoldalúan felbontani nem lehet, csak akkor, ha a másik fél szerződésbeli kötelességeinek nem tesz eleget.
A házastársak mindegyikének megvan a joga ahhoz, hogy kötelmi ügyleteket kössön, így tehát nincsen akadálya annak, hogy bármelyik házastárs családbafogadás iránt szerződést kössön vagy hogy eziránt a házastársak közösen szerződjenek. Sőt, ilyen szerződést együttlakó rokonok is köthetnek harmadik személlyel. Ezeket a kérdéseket azonban külön szabályozni szükségtelen.
Az elvállalt tartási kötelezettség átszáll az örökösökre is s így a családbafogadással elvállalt kötelezettség az örökösöket is terheli, akik a hagyaték értéke erejéig a tartási költségeket viselni tartoznak. Erre nézve külön rendelkezni a tervezetben szintén szükségtelen.
Ha a kiskorú törvényes képviseletét a családbafogadó gyakorolja, ilyen esetben a gyámságra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásának van helye. Ezt azonban a javaslatban külön szabályozni szükségtelen mert az atya által gyakorolt törvényes képviselet csak magát az atyát, illetőleg az örökbefogadó atyát illeti meg erre vonatkozó külön rendelkezés nélkül.
A családbafogadás külön rendelkezés hiányában a családbafogadó, illetőleg ennek gyermekei és a családbafogadott között nem hoz létre házassági akadályt. A javaslatba ilyen rendelkezést, amely önként értetődő, felvenni szintén szükségtelen.
A javaslatban a családbafogadásra vonatkozó rendelkezések vagyonjogi jogviszonyt hoznak létre s így határozott rendelkezés nélkül sem lehet kétséges, hogy az ilyen ügyekben esetleg megindult perek nem személyállapotra vonatkozó perek s így azok alacsonyabb érték esetében a járásbíróság elé tartoznak.
A javaslat a kiskorú ellátása végett, a kiskorú szükségleteinek és a befogadó életviszonyainak megfelelő ellátást állapít meg. Az ellátás mértékét akár a befogadó, akár a kiskorúnak a családbafogadást közvetlenül megelőző életviszonyaihoz szabni túlságosan merev szabályra vezetett volna. Célszerű, hogy a tartás mértékét merev szabály helyett a gyakorlati élet szabja meg a tervezetben foglalt szabálynak megfelelően olyan módon, hogy az ellátás mértékét a befogadó anyagi lehetőségeinek keretén belül a kiskorú valóban felmerülő szükségletei szabják meg.
Nem látszik gyakorlati szempontból jelentősnek szabályozni azt a kérdést, hogy ha a családbafogadott később vagyonhoz jut ez mennyiben érinti a családbafogadási szerződést, éppen ezért a javaslat ennek a kérdésnek a szabályozását is mellőzte.
A családbafogadás iránt kötött szerződés kötelmi jogi ingyenes szerződés. A családbafogadónak tehát családbafogadás keretében nyujtott ellátásért ellenszolgáltatás nem jár.
A javaslat szerint a családba fogadott kiskorú a családhoz tartozó gyermekhez hasonló elbánásban részesül s a család körében a családhoz tartozó gyermekként munkát végezni köteles, sőt, ha azt a családbafogadó helyzete megkívánja, köteles - mint ahogy a családbafogadó gyermekei is kötelesek - a háztartási munkán felül házon kívül végzett munkájával is a család terhén könnyíteni. Ez következik a jogintézmény családias jellegéből s abból az elgondolásból, hogy a családbafogadás következtében a családba fogadott kiskorú nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe, mint amilyen helyzetben a családbafogadó saját gyermekei vannak.
A végrehajtási eljárás módosításáról szóló 1908:XLI. tc. 7. §-ának első bekezdése szerint a törvényben felsorolt közszolgálati alkalmazottak nyugdíja vagy kegydíja legfeljebb egyharmadrész erejéig foglalható le és ez is csak úgy, hogy a végrehajtást szenvedő részére évi 1200 pengő a foglaláson túl is érintetlenül marad. A törvényjavaslat a kedvezőtlenebb gazdasági viszonyok között élő személyek védelme érdekében az említett rendelkezést tovább fejteszti s a foglalás alól mentességre vonatkozó rendelkezést kiterjeszti a tartásdíjak és az életfenntartás célját szolgáló egyéb időszakos szolgáltatások, illetőleg járadékok lefoglalása esetére is.
Az 1908:XLI. tc. 2. §-ának 17. pontja szerint a végrehajtás alól mentes s így még a végrehajtást szenvedő beleegyezésével sem foglalható le a végrehajtást szenvedő választása szerint: egy tehén vagy négy juh, vagy négy kecske, vagy négy sertés, úgyszintén ezen állatok részére félévi takarmány, szalma, alom, ezeknek hiányában pedig a lefoglalható készpénzből a beszerzésükhöz szükséges összeg. Olyan esetben, amidőn a végrehajtást szenvedőnek nagy családja van, indokolt, hogy a végrehajtás alóli mentességnek ez a mértéke megfelelően felemeltessék. Ehhez képest a törvényjavaslat akként rendelkezik, hogy, ha a végrehajtást szenvedő házanépéhez legalább öt olyan személy tartozik, akiknek eltartásáról gondoskodni köteles a fent említett mentesség őt kétszeres mértékben illesse meg.
Az állami gyermekmenhely kötelékébe felvett gyermek gondozási költségének viselése és behajtása tárgyában a 2000/1925. N. M. M. eln. számú rendelet (Rendeletek Tára 673.) III. fejezetének 14-18. §-ai rendelkeznek. Ezeket a rendelkezéseket azonban a hatásköri bíróság adott esetben (1932. Hb. 20/4.) nem alkalmazta, mert álláspontja szerint a szóbanlevő miniszteri rendelet az abban foglalt hatásköri szabályt nem állapíthatta meg. Oly célból tehát, hogy a jogszabály érvényessége iránt kétség ne merülhessen fel, szükséges ezt a rendelkezést törvénybe iktatni. Ezenfelül célszerű ezeket a rendelkezéseket egységes szabályozás céljából az állami javítónevelőintézetbe felvett növendékek ellátásával kapcsolatos költségek behajtása esetére is kiterjeszteni. Ezeknek a költségeknek a behajtását ezidőszerint a 27.200/1909. I. M. számú rendelet (Rendeletek Tára 2384.) 20. §-a szabályozza.
Egyébként a rendelkezések az intézetben elhelyezett növendékek tartási költségeinek minél célszerűbb módon való behajtásáról gondoskodnak.
A javaslat egyben felhatalmazást ad az igazságügyminiszternek, hogy a javítónevelőintézetbe felvett növendékek tartási költségei tekintetében, a belügyminiszternek pedig, hogy az állami gyermekmenhely kötelékébe felvett gyermek gondozási költségei tekintetében a költségek közigazgatási úton való behajtásának részletes szabályozását rendelettel állapítsa meg.
A régebbi büntetőtörvények az erkölcsi és társadalmi rend szilárdságának érdekében súlyosan büntették a családjogi kötelességek durva megsértését, különösen a „család elhagyása” elnevezés alatt sujtva a kötelességei elől ismeretlen helyre távozással menekülő férjet, feleséget, családapát vagy családanyát. A XIX. században ezek a bűncselekmények a kódexekben egyre jelentéktelenebbekké váltak vagy onnan el is tűntek, mint ahogy a Btk. sem méltatta azokat figyelmére. Ámde éppen ilyen általános jelenség, hogy körülbelül a Btk. hatálybalépésének idejétől kezdve az említett jogtárgyak megsértésének megbüntetése a külföldi jogrendszerekben egyre körültekintőbb és erélyesebb szabályozás tárgya. Összefügg ez a felfogásoknak általános átalakulásával. A gyengébb, elhagyott, kizsákmányolt, elüldözött családtagot a büntetőjog nemcsak önmagáért veszi védelme alá, hanem azért is, mert máskép nem tartja lehetségesnek a családnak, mint a nemzeti élet alapjának egészségben megtartását.
A büntetőjogi szabályozás nem pusztán a magánjogi kötelezettség elmulasztásának kíván büntetőjogi jogkövetkezményeket nyujtani. Egyidőben feleslegesnek vélték a magánjogi vagy közigazgatási úton kikényszeríthető kötelem nemteljesítésére még büntetést is megállapítani. Azonban a javaslat felfogásához képest a büntetőjogi szabályozás igazi tárgyai az említett magánjogi igényeken túlterjedő személyes javak. Ami büntetést érdemel, az nem más, mint meghatározott jogellenes állapotnak mulasztással okozása. A sértettnek okozott hátrányos állapot: a nélkülözés, életveszély, egészségromlás, elzüllés, ezekhez járul esetleg a hatóságnak vagy a társadalomnak jogtalan megterhelése. Ezek a sérelmek elég súlyosak ahhoz, hogy az általános jogelvek értelmében büntetőjogi következményeket is vonhassanak maguk után. Másfelől az a kötelék, amely a társadalom tagját gyermekeihez, legközelebbi hozzátartozóihoz és a gondviselésére és nevelésére szorulókhoz tűzi, minden emberi lélek legmélyén gyökerező érzelem - vagy annak kellene lennie - és erkölcsi eldurvulás biztos jele, ha valaki azt közönyösen hágja át. Ez az erkölcsi, jellembeli fogyatékosság magában véve is a büntetendőség kielégítő igazolására szolgálhat. Az a végső megfontolás pedig, amely a mai kor törvényhozásait arra indítja, hogy az eltartást és hasonló kötelességek megszegőit érzékeny büntetéssel sujtsák, a következő: A nemzeti társadalmat átható közösségi érzés megkívánja, hogy egyetlen tagja se essék áldozatául elhagyatottságának, különösen, ha fejletlenségénél vagy fogyatékosságánál fogva önmagáról gondoskodni nem tud. A társadalom nagy áldozatokkal kiterjedt gyámolító szervezeteket tart fenn, de kizárólag azok számára, akik ezt a gondoskodást családjuk körében meg nem találhatják. A társadalom alapsejtjeinek, a családoknak hivatása, hogy a gyámoltalanok, különösen a serdületlenek életének és fejlődésének feltételeit megteremtsék a család érett és ép tagjainak munkásságából. Ha ez utóbbiak vonakodnak a természet, az erkölcs és a jog által rájuk mért feladat betöltésétől, - ha másokra, az államra, a jótékonysági intézményekre igyekeznek hárítani a vele járó terheket, akkor vagy ijesztővé nő a társadalom kirekesztettjeinek, leendő ellenségeinek száma, vagy szétfeszülnek a társadalmi jóléti intézmények keretei s összeroppannak a megnövekedett teher alatt.
E veszély leküzdésére a magánjog eszközei nem elégségesek. Egyrészt, mert teljesen hatástalanok az ilymódon vétkezők legnépszerűbb osztályára: a vagyontalan, állandó jövedelem és kereset nélküli, állhatatlan és lelkiismeretlen munkakerülőkre vagy a betegesen önző jelleműekre. Ezek legnagyobb részétől a polgári jogszolgáltatás, létalapjuk bizonytalanságánál fogva semmit sem tud kikényszeríteni. Másrészt a másik fél, a rövidséget szenvedő sem mindig alkalmas arra, hogy saját érdekeivel együtt a jogrend érdekeit is diadalra juttassa. Éppen, mert önállótlan, gyámolításra szoruló egyéniség, gyakran tétlenül szenved és még elképzelni sem tudja, miként segíthetne helyzetén. Nem ritkán egyetért a kötelességéről megfeledkezővel s osztozva annak életfelfogásában, vele együtt arra törekszik, hogy a társadalomnak - azaz a társadalom dolgozó, termelő részének - munkásságán élősködjék.
A javaslat a fentebbiekben közösen tárgyalt rokonfajú kötelezettségek egyes csoportjait külön pontokban részletezi, hogy a büntethetőség feltételeit annál tüzetesebben és szabatosabban határozhassa meg.
Az 1. pont a fennálló magánjogra támaszkodik s a tényálladék egyik eleméül megkívánja, hogy valaki családjogi szabály által megszabott eltartási kötelezettségét szegje meg. Nem kívánja meg azonban, hogy e kötelezettség jogalapját és mértékét bírói ítélet vagy más végrehajtható közokirat, pl. bírói vagy perenkívüli egyesség minden bizonytalanságot kizáró módon állapítsa meg. E részben utalunk a büntetőjogi szabályozásnak fentebb kifejtett önálló célkitűzésére, amely semmiképpen sem merül ki a magánjogi jogvédelem megerősítésében. Ebből következik függetlensége attól vajjon az eltartásra szoruló érvényesítette-e jogát, vagy nem választotta-e inkább azt a kényelmesebb módot, hogy a közsegély forrásait aknázza ki.
A büntetőjogi eredmény a sértett súlyos nélkülözése vagy a társadalom jogtalan megterhelése, mint okozata a magánjogi kötelesség megszegésének. Önként értetődően a szándékossághoz szükséges úgy a kötelesség fennállásának, mint a mulasztás következményének tudása, a tévedés mentesítő hatályára az általános rendelkezések állanak. (Btk. 82. §)
Több törvényhozás újabban külön büntető rendelkezést alkotott a család elhagyása, a családi vagyon eltékozolása esetére, mint a „családhoz való hűtlenség” megnyilvánulásaira. A javaslat egyelőre nem foglal magában ilyen kiterjedt szabályozást, abból a feltevésből kiindulva, hogy e téren a súlyosabb esetek a 6. § 1. pontja szerint is megbüntethetők lesznek, mert rendszerint a tartásra jogosultnak nélkülözésbe döntésével járnak.
A terhes nőnek támogatását részint magánjogunk általános szokásjogi szabályai, részint egyes jogszabályok - mint a 3982/1916. M. E. számú rendelet (Rendeletek Tára 1591. old.) - szabályozzák; e kötelességek megerősítésére büntetőjogi szabályra is szükség van, ha e mulasztásból a nőre, a magzatra vagy az újszülöttre súlyos veszély állott elő. A csábító férfi önzésből kényelemszeretetből ne vonhassa ki magát teljesen a csábítás következményei alól, ne háríthasson minden bajt és terhet az értelmi, erkölcsi, gazdasági, fizikai tekintetben rendszerint jóval gyengébb nőre. Ha a magzatelhajtás könyörtelen üldözését célul tűzzük ki, nem kímélhetjük azt sem, akinek lelkiismeretlensége hajszolja akár a leányanyát, akár a törvényes feleséget saját magzatának elpusztítására, néha gyermekének és önmagának meggyilkolására. Önként értetődően kiesik a büntethetőség alól, aki önhibáján kívül nem tud megfelelő támogatást nyujtani - aki támogatásra sem erkölcsi, sem jogi szempontból azért nem kötelezhető, mert az anya több férfival folytat nemi viszonyt s az atyaság kétes - és az sem, akinek nincs tudomása az anya, illetőleg az újszülött súlyos helyzetéről.
A 3. és a 4. pontok a gondviselési és a nevelési kötelesség elhanyagolására szabnak büntetést. A büntethetőség alapja itt is a súlyos és közelfekvő veszedelem, amely a gondviselésre szoruló életét vagy egészségét, a nevelésre szoruló erkölcsi fejlődését fenyegeti. A veszélyeztetetten felül kockán forog a társadalom érdeke is, a közösségre hárul a hiányos gondviselésben részesült gyógyításának, gondozásának terhe a társadalomnak kell majd megküzdenie az elzüllésnek kitett - esetleg egyenesen hivatásos bűntettessé nevelt - ifjúnak társadalomellenes hajlamaival. Pedig a mai jog és a Magánjogi Törvénykönyv Javaslatának 279. §-a szerint a nevelésben arra kell törekedni, hogy a gyermekből a hazának hazafias, vallásos, erkölcsös és munkás polgára váljék.
A javaslat nyomatékosan kívánja kiemelni a legelemibb társadalmi kötelességek fontosságát és az azokkal járó felelősség súlyát. Törekvése nem vezethetne sikerre, ha rendelkezéseinek hatóköre alól kiengedné azt, aki önhibájából képtelenné teszi magát kötelességeinek teljesítésére. Például munkakerülő tékozló életmódot folytatva maga is segítségre szorul akkor, amikor máson kellene segítenie. Vagy elhagyva mindenkit, akit támogatnia kellene, tudomást se szerezhet hozzátartozóinak sorsáról. Nem egyszer merő rosszindulatból, gyűlölködésből helyezi magát a kötelezett olyan állapotba, hogy a jogosult tehetetlen legyen vele szemben.
A gondozási és nevelési kötelesség (3. és 4. pont) elhárításának kedvelt és kényelmes módja, a gondozandónak vagy a nevelendőnek olyan személyre bízása, aki azt üzletszerűen elvállalja ugyan, de egyáltalán nem vagy csak látszólag teljesíti. Tudja ugyanis nagyon jól, hogy megbízója ezzel úgysem törődik és egyetlen célja, hogy a gondjaira bízottól megszabaduljon. Nyilván az ilyen személyre bízás csak színlelt gondoskodás és nem egyéb, mint a köteles és lelkiismeretes gondoskodás elmulasztása. A javaslat mégis jónak látta ezt az esetet kiemelni részint azért, hogy rámutasson társadalmunk egyik súlyos kórtünetére, amit a benne megnyilvánuló képmutatás különösen megbélyegez, - részint, hogy eltorlaszoljon egy kényelmes kibúvót azzal hogy a megbízót a megbízottnak gondatlanul való megválasztásáért is felelőssé teszi. Ez a kibúvó azoknak állna rendelkezésre akik „dajkaságba” vagy hasonló helyre adva a sértettet, makacsul állítanák, hogy jót akartak.
A javaslatba foglalt rendelkezés célja a közsegélyezéssel és a magánjótékonysággal űzött visszaélések visszaszorítása is. Nem szolgálhat a mulasztó mentségére, ha a hatóság vagy a társadalom segítségére siet annak akit a mulasztó a testi vagy erkölcsi elpusztulás veszélyébe döntött. Ez a veszély megszűnt ugyan, de helyette az a kár állott be, hogy a közösséget egyik lelkiismeretlen tagja jogtalanul terhelte meg olyan áldozattal, amit neki kellett volna viselnie.
Teljesen általános az a nézet, hogy az eltartást, támogatási, gondviselési és nevelési kötelességek durva megsértésének megbüntetése sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem eshetik kifogás alá. Viszont elég gyakran hallható, hogy a büntetőjogi szabályozás eltéveszti célját, mert a kötelezett, ha szabadságvesztésbüntetéssel sujtják, még kevésbé lesz képes kötelességének eleget tenni, - így a büntetőjogi beavatkozás a sértettre is hátrányos.
Ez az érvelés szembetűnően téves, mert a büntetés csak azt éri, aki már bebizonyította, hogy semmi készsége sincs kötelességének teljesítésére, tehát akinek jóindulatától már semmit sem lehet várni. A törvény viszont feltételezi, hogy akinek hajlama volna kötelmeinek megszegésére, a legtöbb esetben mégis meg fogja szándékát változtatni, ha a büntetőjogi következményeket fontolóra veszi. Ezekben az esetekben tehát a büntető rendelkezés a sértett szempontjából is elérte célját.
A 7. § azonban arra is módot keres, hogy a sértettnek még akkor is segítséget nyujtson, amikor a 6. § alkalmazásával kötelességéről megfeledkező személyes büntetést kell kiszabni. Erre szolgálnak azok a rendelkezések, amelyek szerint a bíróság még a bűnvádi eljárás alatt is alkalmat adhat a terheltnek mulasztása helyrehozására. A bűnvádi eljárás megindítása s a büntetés kiszabásának közvetlen közelsége elég nyomatékos figyelmeztetés lehet, hogy a mulasztót magatartásának megváltoztatására és arra indítsa, hogy minden erőfeszítést megtegyen a sértett kielégítésére. Ha mulasztását helyrehozza, ezt az utólagos jóvátételt a sértett érdekeire tekintettel, kivételesen az igazságszolgáltatás is elfogadhatja a büntethetőséget megszüntető okként. Ha ellenben megmarad bűnös magatartása mellett, méltán esik a törvényes büntetés alá. Ez esetben nemcsak a törvénnyel szemben való kitartó ellenszegülése eshetik terhére súlyosbító körülményként, hanem, ha ez a magatartás megállapíthatóan munkakerülő életmódjának megnyilvánulása, mint közveszélyes munkakerülő határozatlan időre - az 1913:XXI. tc. 10. §-a szerint legfeljebb öt és legalább egy évre - dologházba kerül. Könnyen belátható, hogy, aki nélkülöző hozzátartozóinak szűkös eltartása kedvéért, sőt a bűnvádi eljárás nyomása alatt sem szakít munkakerülő életmódjával, az megérett arra, hogy zárt intézetben kényszereszközökkel neveljék munkára és szoktassák rendes életmódhoz.
Ugyanennek a célnak a szolgálatában a § arról is gondoskodik, hogy a büntetés végrehajtásának felfüggesztését a rendesnél tágabb körben tegye lehetővé arra az esetre is, ha annak valamely általános előfeltétele nincs meg, vagy valamely általános kizáró ok áll fenn (Bn. 1. és 2. §-a; 1930:II. tc. 25. és 26. §-a). A § feltételezi, hogy a végrehajtás felfüggesztése az elítéltet arra fogja indítani, hogy igyekezzék a sértett irányában magatartását megváltoztatni. Ha ez a feltevés nem válik be s az elítélt továbbra is elhárítja magától kötelességének teljesítését, ezzel újból elköveti a 6. §-ba ütköző vétséget, aminek következménye a Bn. 4. §-a, illetőleg az 1930:II. tc. 28. §-a értelmében a felfüggesztett büntetés végrehajtásának elrendelése lesz.
Gyakran méltánytalan helyzetet idéz elő, hogy az elítélt halála után a pénzbüntetést a pénzbírságot valamint a bűnügyi költségeket, rabtartási költségeket a szűkös anyagi viszonyok között élő hozzátartozókon hajtják be. Ez okból a törvényjavaslat akként rendelkezik, hogy az említett költségek behajtását a büntetés végrehajtására hivatott igazságügyi hatóság mellőzi, ha az elítélt a behajtás előtt meghalt és a behajtás a családtagok életfenntartását veszélyeztetné.
A 9. § a törvényjavaslat végrehajtásához szükséges rendelkezéseket megfelelően foglalja magában.
