A történelmi magyar magánjog, mint a középkori nyugateurópai hűbériség hatása alatt kialakult más jogrendszerek is a nemesi és nemnemesi jog dualizmusán épült fel. Ez a kettősség azonban nem azt jelentette, hogy a magánjog egységes rendszerében két egyenlő értékű ág alakult ki, hanem azt, hogy a nemesek fejlett magánjoga nem terjed ki a nemnemesekre, akik a szokás alapján kialakult, fejletlen saját joguk uralma alatt állottak.
A magyar nemesi magánjog alapintézményei a királyi adománybirtok, az ősiség és az úrbériség voltak. Ezek az intézmények a XIX. század első felében már halálra voltak ítélve, mert a kialakulóban levő polgári jogrend a hűbéri kötöttség helyett szabadságot, a rendi tagozódás helyett jogegyenlőséget követelt. A magyar jogfejlődés is elindult ebben az irányban. A fejlődésnek döntő jelentőségű állomásai voltak az 1848:IX. törvénycikk, amely az úrbériséget eltörölte és az 1848:XV. törvénycikk, amely az ősiséget megszüntette. Az 1848:XV. törvénycikk kijelölte a fejlődés további útját is, amikor utasította a kormányt, hogy „az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján” készítse el a polgári törvénykönyv javaslatát és azt terjessze a legközelebbi országgyűlés elé. Nem lehet kétséges, hogy az országgyűlés - ha a történelem időt enged rá - meg is alkotta volna a magyar magánjog törvénykönyvét, amely a multnak a feudalizmus és a rendiség maradványaitól megtisztított értékeit összeegyeztette volna a szabadság, a jogegyenlőség, a haladás követelményeivel és ekként századokon át biztos alapja lett volna a magyar nép életének.
Sajnos, nem így történt, mert megint megismétlődött az örök magyar tragédia: rettenetes vihar tört ránk és annak pusztító erői romba döntötték az egész magyar életet és azzal együtt az új magyar magánjogi törvénykönyv megalkotásának lehetőségét is. Amikor azután az elnyomatás korának vége felé, 1861-ben az Országbírói Értekezlet a történelmi magánjogunk romjain megkezdte az új magyar magánjog felépítését, elvileg szakított a rendiséggel és annak alapintézményeivel, egy ponton azonban visszatért a multhoz, az ideiglenes törvénykezési szabályok I. 13. §-ában ugyanis kimondta, hogy a házasság alatti közszerzeményekre nézve a korábbi magyar törvények változást nem szenvednek. Ezek a korábbi magyar törvények természetesen a nemesi és nemnemesi rendi megkülönböztetésen alapultak, tehát az Országbírói Értekezlet ezt a rég idejét mult és az 1848. évi törvények szellemével összeegyeztethetetlen megkülönböztetést is átmentette az új magyar magánjogba.
Az 1848:XV. törvénycikk megalkotása óta 98 év, az Országbírói Értekezlet óta 85 év telt el. A majdnem száz évre terjedő időköz alatt igen sokan foglalkoztak a magyar polgári törvénykönyv előkészítésével. Sohasem volt vitás, hogy meg kell alkotni, soha sem volt vitás, hogy az új törvénykönyv csak a teljes jogegyenlőség alapelvein épülhet fel, tehát a rendiség maradványait el kell magánjogunkból tüntetni. Mindez sohasem volt vitás, de a majdnem századnyi idő nem volt elégséges ahhoz, hogy a magyar törvényhozás megalkossa a magyar magánjog törvénykönyvét, vagy legalábbis a rendiségnek a hatályos magánjogunkban élő maradványait néhány mondatos törvénnyel eltüntesse a magyar életből.
A nemzeti kormány most az 1848:XV. törvénycikkben foglalt utasítás szellemében történelmi adósságot törleszt akkor, amikor benyujtja a volt rendi megkülönböztetésekből eredő egyes házassági vagyonjogi és öröklési jogi szabályok hatályának megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot.
A törvényjavaslat 1. §-a szerint azok a jogszabályok, amelyek a nemes, a honorácior, valamint a jászkun férj javára a házastársak szerzeményi közösségének rendszerétől eltérően a házassági vagyonjog körében, az ilyen férj özvegye részére pedig az öröklési jog terén és a kiházasítás tekintetében különleges jogállást állapítanak meg, hatályukat vesztik.
A javaslat ismertetett rendelkezése értelmében hatályukat vesztő legfontosabb jogszabályok házassági vagyonjogunk legeredetibb és legfontosabb intézményét, a közszerzeményt érintik. Ennek az intézménynek a lényege az, hogy a házasság megkötésével a házastársak között szerzeményi közösség keletkezik, amelynél fogva a házasság megszűnésekor mindegyik házastársat kölcsönösen a felerésze illeti meg annak, ami a vagyonukban közszerzemény. Közszerzemény pedig az a tiszta vagyonérték, amely mindegyik házastársnak a szerzeményi közösség megszüntekor meglevő vagyonában különvagyonának és adósságának levonása után fennmarad.
Ez a jogszabály érvényesül évszázadok óta a nemzet túlnyomó többségének, a parasztoknak, munkásoknak, iparosoknak, kereskedőknek életében. Az általános jogszabállyal szemben különleges jogállása van a nemes, a honorácior és a jászkun férjeknek. A nemes, a honorácior és a jászkun férjet ugyanis jogunk főszerzőnek tekinti, tehát a házasság alatt szerzett vagyon a férjet illeti, a feleségnek közszerzeményi igénye csak akkor van, ha ezt a házastársak házassági szerződésben kikötötték, vagy ha a szerzés alapja a nő vagyona volt, vagy ha a nő nevét a szerzőlevélbe belevették.
A nemes férj különleges jogállását biztosító jogszabály alkalmazásában az, hogy a nemes férj milyen foglalkozást űz, vagy milyen társadalmi osztályhoz tartozik, közömbös, a lényeg az, hogy nemesi származását igazolni tudja.
Honoráciornak a bírói gyakorlat a főiskolai képesítéshez kötött vagy ezzel egyenlő társadalmi értékelés alá eső foglalkozást űzőket tekinti, tehát az orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket, ügyvédeket, művészeket stb.
A jászkunok különleges jogállása az 1751:XXV. törvénycikk által megerősített 1751. évi és az 1799. évi „statutumokon” alapul. A jászkun férj különleges jogállását biztosító jogszabály alkalmazásában a származásnak nincs jelentősége, mert a bírói gyakorlat jászkunnak azt a férjet tekinti, aki a házasságkötés idejében jászkun területen lakott. A jászkun területhez tartozik a szolnoki törvényszék területén Árokszállás, Dózsa, Fényszaru, Jákóhalma, Jászapáti, Jászalsószentgyörgy, Jászberény, Jászfelsőszentgyörgy, Jászladány, Jászkisér, Mihálytelek, Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunszentmárton, Madaras, Turkeve, a kecskeméti törvényszék területén Fülöpszállás, Halas, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós, Lacháza, Majsa, Szabadszállás, Szank, Lajosmizse, Kerekegyháza, Karajenő, Szentlászló, Kocsérpuszta, a szegedi törvényszék területén Dorozsma, Átokháza és Illéspuszta.
A rövid ismertetésből is kitűnik, hogy teljesen értelmüket vesztett, időszerűtlen, a jogegyenlőséget és a területi jogegységet is súlyosan sértő és ezenfelül sok vonatkozásban igazságtalan jogszabályok hatályon kívül helyezéséről van szó.
Az életviszonyok ma már a nemesi származástól függetlenül alakulnak, tehát semmiféle, még csak vitatható érvet sem lehet felhozni annak a jogi helyzetnek a védelmére, amely a házassági vagyonjog eltérő szabályainak alkalmazását attól teszi függővé, hogy az érdekelt férj valamelyik őse nemesi oklevelet kapott vagy nem kapott. Épp ilyen indokolatlan ma már a jászkunokra vonatkozó különleges jogszabály hatályban tartása is, amelynek alkalmazása attól a véletlentől függ, hogy a férj a házasságkötés idejében hol lakott. A honoráciorok különleges jogállását azzal szokás magyarázni, hogy míg a termelésből és a kereskedelemből élő férj mellett annak felesége is tevékeny részt vesz a vagyon megszerzéséhez szükséges munkában, addig a honorácior férj felesége férje munkájában annak természeténél fogva részt nem vehet, tehát a férj által szerzett vagyonból sem követelhet részesedést. Ez a magyarázat azonban nem fogadható el. Vagyon szerzése ugyanis a férj munkáján felül a kereset egy részének megtakarítását is feltételezi, ebben pedig a feleségnek igen fontos szerepe van. Ettől eltekintve, a gazdasági és a társadalmi élet gyökeres átalakulása következtében ma már nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem hovatovább gazdasági kényszerűség is lesz az, hogy a főiskolai képesítésű férjek feleségei a maguk életviszonyai szerint éppúgy dolgozó nők legyenek, mint a parasztok, a munkások, a kereskedők, az iparosok feleségei.
Az új Magyarország nem tarthat hatályban olyan jogszabályt, amely azon a feltevésen alapul, hogy a feleség a munkában nem egyenlő értékű társa férjének, az új Magyarországnak olyan asszonyokra van szüksége, akik a munkában is megállják helyüket. A honoráciorok feleségei a mostani nehéz gazdasági viszonyok között már be is bizonyították, hogy még a testi munka vállalásában és elvégzésében is méltó társai a többi dolgozó magyar nőnek, elvárhatják tehát, hogy a törvény ugyanolyan mértékkel ossza ki számukra a jogot is, amilyen mértékkel a munkát az élet és a haza megköveteli tőlük. A kérdés megítélésénél egyébként azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szerzeményi közösséget szerződéssel a jövőben is ki lehet zárni és éppen ez a réteg az, amely magasabb értelmiségénél fogva élni tud ezzel a lehetőséggel, ha különleges okokra tekintettel azt szükségesnek tartja.
A nemeseknek és a honorácioroknak a közszerzemény tekintetében elfoglalt különleges jogállásával függ össze a nemes és honorácior férj özvegyének az öröklési jog terén elfoglalt különleges helyzete. Minthogy az ilyen férj özvegye a házasság alatt szerzett vagyon felét közszerzemény címén nem kapta meg, történelmi magánjogunk azzal kívánta kárpótolni, hogy az öröklési jog terén biztosított számára különleges állást. A nemes férj özvegyét megillető özvegyi öröklési jog szabályai ma már annyira elavultak, hogy alkalmazásukra alig kerül sor és hatályon kívül helyezésük indokolására elégséges ismertetni a tartalmukat. Az özvegyi öröklés tárgya ugyanis a férj díszruhája, jegygyűrűje és a hámos lovakkal együtt az a kocsi, amelyen feleségével kijárni szokott, az 50 drb-nál nem nagyobb ménes fele, a férj minden szerzett ingóságából és zálogos ingatlanbirtokából egy gyermekrész. Ugyanez az özvegyi öröklés megilletné a honorácior férj özvegyét is, ha szabályai alkalmazására a gyakorlatban sor kerülhetne.
A jászkun férj özvegyét az öröklési jog terén szintén különleges állás illeti meg és pedig attól függően, hogy közkereső volt-e vagy sem. A szabály ugyanis a már előadottak szerint az, hogy a jászkun férj felesége nem közkereső, illetőleg közszerzeményi igénye csak ugyanakkor van, amikor az a nemes és a honorácior férj feleségét is megilleti. A nem közkereső özvegyasszony hitvestársi öröklés jogcímén a házasság alatt szerzett ingókból egy örökrészt kap. A közkereső jászkun özvegyet, ha a házasságból gyermek maradt, özvegyi öröklés jogcímén a közösen szerzett ingóságokból és a közösen szerzett ingatlan vételárára fordított összegből egy gyermekrész illeti meg; ha nincs gyermek, de van más vérbeli örökös, a közkereső özvegy hitvestársi öröklés jogcímén egy örökrészt kap. Ha vérbeli örökös nincs, a közkereső és nem közkereső jászkun özvegy hitvestársi öröklés jogcímén az egész hagyatékot örökli. Ezek a jogszabályok az életben felmerülő esetek különleges adottságaitól függően néha előnyösebb, néha hátrányosabb helyzetet biztosítanak a jászkun nőnek. Ennek azonban a kérdés elbírálásánál jelentősége nincs, mert az ismertetett jogszabályok a jászkun férjnek a közszerzeményi jog terén elfoglalt különleges jogállásának a függvényei; ha ez a különleges jogállás megszűnik, az özvegy különleges öröklési jogára vonatkozó szabályok hatályát szükségképpen meg kell szüntetni.
Ugyancsak a közszerzeményi joggal függ össze a kiházasítás intézménye is. A nemes, a honorácior férj özvegye és a nem közkereső jászkun özvegy újabb férjhezmenetele esetén férje örököseitől kiházasítást követelhet annak kárpótlásakép, hogy közszerzeményi igénye nincs. A közszerzeményi jog javasolt reformjának következményekép a kiházasítás intézményét is meg kell szüntetni.
A törvényjavaslat 2. §-a a törvényes hitbér intézményének megszüntetéséről szól. Ez az intézmény is rendi eredetű. Törvényes hitbér a nőt annak fejében illeti meg, hogy a házastársi hűséget a házasság fennállása alatt nem szegte meg. A követelés a házasság megszűnésével válik esedékessé. A törvényes hitbér összege az 1840:XXII. tc. 85. §-a szerint a főnemes felesége részére 400 pengőforint, a köznemes felesége részére 200 pengőforint, a volt jobbágyok és az ezekkel házasság-vagyonjogi szempontból azonos elbánás alá eső köznéphez tartozók felesége részére 40 pengőforint. A bírói gyakorlat ezeket az összegeket pengőre számítja át. A gyakorlatban ma már alig kerül sor a törvényes hitbér szabályainak alkalmazására. Ennek magyarázata főleg az, hogy a bírói gyakorlat szerint az írott hitbér mellett törvényes hitbér nem jár és törvényes hitbér akkor sem illeti meg a feleséget, ha a férj a törvényes hitbér összegénél többet hagyott neki. A javaslat tehát akkor, amikor ezt az intézményt megszünteti, csak az élet által már kimondott ítéletet hajtja végre. A törvényes hitbér intézményének megszüntetése természetesen nem érinti az írott hitbérre vonatkozó jogszabályok hatályát.
A javaslat 1. és 2. §-ának indokolásával kapcsolatban említést érdemel még az, hogy a jelen törvényjavaslat szerint hatályukat vesztő jogszabályok hatályát a magánjogi törvénykönyvnek az 1928. évben az országgyűlés elé terjesztett javaslata sem kívánta fenntartani.
Ha a törvényjavaslat rendelkezései hatályba lépnek, a házassági vagyonjog és az öröklési jog terén e rendi és területi megkülönböztetések megszűnnek. A házassági vagyonjog terén a helyzet az lesz, hogy a házasság megkötésével a házastársak között rendi különbségekre, a férj iskolai képzettségére, foglalkozására és lakóhelyére tekintet nélkül szerzeményi közösség keletkezik, amelynél fogva a házasság megszüntekor mindegyik házastársat kölcsönösen a felerésze illeti annak, ami a vagyonukban közszerzemény. Ennek a jogszabálynak alkalmazását a házastársak házassági szerződéssel a jövőben is kizárhatják. A jászkun területen megszűnik a közkereső és nem közkereső özvegy közt az öröklési jog terén fennálló megkülönböztetés. A jászkun férj feleségét is megilleti - ellenkező megállapodás hiányában - a közszerzeményi jog. Ezzel szemben a különleges özvegyi öröklési joga megszűnik és hitvestársi öröklésére is az általános jogszabályok lesznek az irányadók.
Külön indokolásra szorul a törvényjavaslat 3. §-ában foglalt rendelkezés, amely a javaslat 1. és 2. §-aiban foglalt rendelkezések visszaható hatályát mondja ki.
A törvényjavaslat 1. és 2. §-ában foglalt rendelkezések hatálybalépésével kapcsolatban három megoldás lehetséges.
Az első megoldás az lenne, hogy az említett rendelkezések a törvény hatálybalépésekor fennálló házasságok tekintetében is azonnal hatályba lépnének, de csak a törvény hatálybalépése után szerzett vagyonra nyernének alkalmazást.
A második megoldás a törvény hatálybalépése előtt kötött házasságokból eredő jogviszonyok tekintetében a jelenleg hatályban lévő jogszabályoknak továbbható erőt engedne, vagyis a törvény rendelkezései csak a hatálybalépése után kötött házasságokból eredő jogviszonyokra hatnának ki.
A harmadik megoldás szerint a törvény rendelkezései visszaható erővel érvényesülnek a hatálybalépésekor már fennálló házasságokból eredő jogviszonyok tekintetében is.
Az első megoldás mellett elméleti érveket lehetne ugyan felhozni, ez a megoldás azonban ezidőszerint gyakorlatilag keresztülvihetetlen, mert a törvény hatálybalépése után szükségessé tenné az érintett házasságok tartama alatt szerzett vagyon mérlegének megállapítását, ez pedig a mai valutaviszonyok, értékeltolódások és értékingadozások mellett lehetetlen. Ezenfelül attól is tartani lehet, hogy a törvény hatálybalépéséig szerzett vagyon mérlegének megállapítása a házastársak közt a családi békét és a házasság fennállását veszélyeztető surlódásokra vezetne.
A második megoldás elméleti szempontból a legjobbnak látszik, mert a jogbiztonságot nem veszélyezteti és szerzett jogokat sem sért; a harmadik megoldás ellen ugyanis a most említett szempontokból kifogás emelhető. A javaslat ennek ellenére a harmadik megoldást választotta. Olyan gyökeres gazdasági és társadalmi átalakulás során, aminőnek most tanui és részesei vagyunk, a jogbiztonság átmeneti megrendülése elkerülhetetlen. Ebből a szempontból is azok a megoldások a legjobbak, amelyek a feltétlen szükséges változások erélyes és gyors végrehajtásával viszonylag rövid idő alatt megteremtik a kiegyensúlyozódást, a megnyugvást és ezzel a jogbiztonság visszaállításának feltételeit. Az is elkerülhetetlen, hogy hasonló átalakulások a szerzett jogokat érintsék és bizonyos egyéni igazságtalanságokra vezessenek. A javaslat által érintett jogokat azonban olyan jogszabályok alapján szerezték, amelyekről a jogok szerzésének idejében is mindenkinek éreznie kellett, hogy idejüket multak és igazságtalanok. Az idejüket mult és igazságtalan jogszabályokon alapuló jogokat pedig nem lehet és nem kell tiszteletben tartani, ha magasabb közérdekről van szó. Az adott esetben a nemzet érdekei azt követelik, hogy a magyar köztársaság jogrendjéből azonnal és véglegesen tűnjenek el a feudális világnak olyan csökevényei, amelyek a demokrácia alapelveivel, a jogegyenlőséggel és a szociális igazsággal össze nem egyeztethetők, amelyeket külföldi barátaink soha megérteni nem tudtak és amelyeket a kevésbbé jóakaratú külföldi bírálóink mint maradiságunk kétségtelen bizonyítékait használták fel ellenünk.
