A német megszállás megszűnését megelőző és az az alól történt felszabadulással kapcsolatos események következtében számos elítélt szabadságvesztésbüntetése ténylegesen félbeszakadt, más esetekben pedig a már korábban jogerőre emelkedett határozattal kiszabott szabadságvesztésbüntetés foganatbavétele maradt el. Az idevágó esetek egy része a felszabadulás után alkotott jogszabályok alapján, illetőleg kegyelmi úton rendezést nyert ugyan, de még mindig merülnek fel olyan ügyek, amelyeket a tényleges helyzet alapulvételével és a méltányosság szellemében rendezni kell. Ez a fő célja a jelen törvényjavaslatnak.
A javaslat 1. §-a arra az esetre vonatkozik, amidőn az elítélt - szabadságvesztésbüntetésének végrehajtása közben - a felszabadulást megelőző vagy azzal kapcsolatos események folytán szabadlábra került. Ezzel a tényállással azonos elbírálás alá vonja az 1. § azt az esetet is, amidőn az elítélt a letartóztató (büntető) intézetből a jelzett körülmények között nem került ugyan ténylegesen szabadlábra, hanem katonai szolgálatra vétetett igénybe vagy elhurcoltatott és innen bocsáttatott el vagy ennek során került hadifogságba, amelyből azután később szabadult. Az 1. § a) és b) pontjában meghatározott tényálláshoz az az előfeltétel is hozzátartozik, hogy az elítélt jelenleg is szabadlábon van. A javaslat abból a megfontolásból indul ki, hogy aki a hatósági hatalmat ténylegesen gyakorló polgári szervek, illetőleg akár belföldi, akár külföldi katonai szervek intézkedése következtében került ki a letartóztató (büntető) intézetből, arra nézve súlyos méltánytalanságot jelentene a büntetés újabb foganatba vétele. Az illető ugyanis már a szabadság élvezetéhez jutott, talán becsülettel vesz részt a társadalom építő munkájában és - ha annak idején nem került volna szabadlábra, esetleg már ki is töltötte volna büntetését.
Mindezekre való figyelemmel a javaslat 2. §-a akként rendelkezik, hogy az ilyen elítélt szabadságvesztésbüntetésébe a letartóztató (büntető) intézet elhagyása óta eltelt időt teljes egészében be kell számítani. Ennek a kedvezménynek azonban egy pozitív és egy negatív előfeltétele van. Az előbbi abban áll, hogy az elítélt az 1. §-ban megjelölt hatóságnál az ott megszabott határidő alatt jelentkezik. A személyes jelentkezést ugyanis a törvényjavaslatban szabályozott ügyek végleges rendezése szükségessé teszi. De tovább menve, azzal az elítélttel szemben, aki a javaslatban részére nyujtott nagyjelentőségű kedvezmény ellenére sem hajlandó a hatóság elé állni: indokolt az a feltevés, hogy ezidőszerint sem él tisztességes és munkás életet.
A 2. §-ban foglalt kedvezmény alkalmazásának negatív feltétele, vagyis kizárja ezt a kedvezményt a 2. § (2) bekezdése, amely szerint a szabadlábon töltött idő nem számítható be annak az elítéltnek a szabadságvesztésbüntetésébe, aki a fogságból való kikerülése után bűntetett vagy szabadságvesztéssel büntetendő szándékos vétséget követett el. A kizáró ok a szóbanforgó bűncselekmény elkövetésével, nem pedig az a miatt történt elítéltetéssel valósul meg, ennélfogva e kizáró ok alkalmazása szempontjából a bűncselekmény törvényes minősítése az irányadó. Természetes azonban, hogy a bűncselekmény elkövetésének ténye hiteles megállapításra szorul, ilyent pedig csak a jogerős bírói határozat tartalmazhat. Ha tehát az elítélt ellen jelentkezésekor a 2. § (2) bekezdése alá eső bűncselekmény miatt bűnvádi eljárás van folyamatban, a beszámítás kérdése azon fog múlni, hogy ez az újabb bűnvádi eljárás a bűnösség megállapításával (az eljárás megszüntetésével) végződik-e. Ha az újabb eljárás eredménye a bűncselekmény elkövetését igazolja, az elítélt abban az esetben is elesik a kedvezménytől, ha a bűnösségét megállapító ítélet a törvény hatálybalépése után emelkedik jogerőre.
Egyéb előfeltétele a 2. §-ban foglalt kedvezmény alkalmazásának nincs. Nevezetesen kiterjed arra az elítéltre is, aki az 1. §-ban megjelölt körülmények között, nem jogszerű hatósági intézkedés alapján, hanem akár a hatalmat jogszerűtlen bitorló szervek intézkedése, akár pedig belföldi vagy külföldi katonai szerv intézkedése következtében került ki a letartóztató (büntető) intézetből, vagy pedig oly módon szabadult, hogy szabadságvesztésbüntetésének végrehajtása alatt katonai szolgálatra vétetett igénybe, vagy elhurcoltatott és ezután nyerte vissza - esetleg hadifogság után - szabadságát.
Míg a javaslat 2. §-a az intézet elhagyásától a jelentkezésig eltelt idő beszámítását teszi kötelezővé, addig a 3. § az elítélt további helyzetét szabályozza a szabadságvesztésbüntetés szempontjából. Kimondja nevezetesen e §, hogy az ilyen elítéltet a törvény erejénél fogva úgy kell tekinteni, mintha jelentkezésének időpontjában a Btk. 50. §-a alapján feltételes szabadságra bocsátották volna. Az illető tehát minden tekintetben egy tekintet alá esik a feltételes szabadságra bocsátott elítéltekkel. Vonatkozik ez egyfelől az ilyen elítéltekre megállapított felügyeleti és egyéb szabályokra, másfelől a feltételes szabadság visszavonásának eseteire.
A 4. § kivételt állapít meg a 3. § általános rendelkezése alól. Az az elítélt ugyanis, aki az intézetből való kikerülésekor életfogytig tartó fegyházbüntetését töltötte vagy szigorított dologházi őrizetben volt, avagy akinek szabadságvesztésbüntetéséből akkor öt évet meghaladó idő volt még kitöltetlen, mindenesetre óvatosabb elbírálást igényel, mint a csekélyebb súlyú szabadságvesztésbüntetésből az 1. §-ban meghatározott körülmények között kiszabadult elítélt. Éppen ezért az az elítélt, aki a 4. § (1) bekezdése alá esik, nem a törvény erejénél fogva tekintendő jelentkezésétől kezdődő hatállyal feltételes szabadságra bocsátottnak, hanem részére a 4. § (1) bekezdése azt a kedvezményt biztosítja, hogy az igazságügyminiszter által - a büntető jogszabályok szerint egyébként szükséges törvényes előfeltételek hiányában is - feltételes szabadságra bocsátható. Méltánytalanságok elkerülése végett és a jelentkezési kötelesség teljesítésének előmozdítása céljából kimondja a szóbanforgó bekezdés, hogy mindaddig, amíg az igazságügyminiszter a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében nem dönt, a jelentkező elítéltet továbbra is szabadlábon kell hagyni és a jelentkezéstől a döntésig terjedő időt a szabadságvesztésbüntetés tartamába szintén be kell számítani.
Előfordult, hogy az 1. §-ban meghatározott körülmények között a letartóztató (büntető) intézetből kikerült elítélten a büntetés végrehajtását azóta újból foganatba vették. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy az ilyen elítélt a lehetőséghez képest azonos elbírálás alá vonandó azzal az elítélttel, aki jelenleg is szabadlábon van. Éppen ezért a 4. § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy az ilyen elítéltet az igazságügyminiszter az egyébként szükséges törvényes előfeltételek hiányára tekintet nélkül szintén feltételes szabadságra bocsáthatja és hogy a szabadlábon eltöltött idő az ilyen elítélt szabadságvesztésbüntetésébe is beszámít.
Látnivaló tehát, hogy a jelentkezésig terjedő időnek a szabadságvesztésbüntetésbe való beszámítása szempontjából a törvényjavaslat nem tesz különbséget a súlyosabban és kevésbbé súlyosan büntetett elítéltek között, hanem a szóbanforgó időt mindkét csoportra nézve beszámítandónak rendeli. A 4. § (1) bekezdése alá tartozó, tehát a társadalomra feltehetően veszélyesebb elítélt csak annyiban kerül kedvezőtlenebb helyzetbe, hogy nem a törvény erejénél fogva tekintendő feltételes szabadságra bocsátottnak, mint a kevésbbé súlyosan büntetett személy, hanem csupán az igazságügyminiszter engedélyezhet részére - bár az egyébként szükséges előfeltételek hiányában is - feltételes szabadságot.
A javaslat 5. §-a azokra a szabadságvesztésbüntetésekre vonatkozik, amelyek a német megszállás alól történt felszabadulás előtt jogerőre emelkedett határozattal szabattak ki és mindezideig nem vétettek foganatba. Az idetartozó ügyek részben a felszabadulás után alkotott jogszabályok alapján, részben kegyelmi úton elintézést nyertek ugyan, de még mindig vannak elítéltek, akiken most kellene foganatba venni a felszabadulás előtt kiszabott szabadságvesztésbüntetést. Az azóta eltelt hosszú idő alatt azonban az elítélt már elhelyezkedhetett a tisztességes társadalomban, lényegesen megváltoztak azok a körülmények is, amelyek között a bűncselekmény annak idején elkövettetett, éppen ezért a kiszabott büntetésnek minden esetben való végrehajtása súlyos méltánytalanságok forrása lehetne. Minthogy azonban ez a kérdés általános érvényű jogszabállyal nem dönthető el, a javaslat 5. §-a hivatalból folyamatba teendő kegyelmezési eljárást rendel, amely lehetővé teszi az egyéni elbírálást. Az eljárás meggyorsítása végett az 5. § beéri az államügyészség véleményes jelentésével, tehát nem kívánja meg, hogy az első fokon eljárt bíróság és a főállamügyész is állást foglaljon a kegyelemre érdemesség kérdésében. Nehogy a kegyelmi eljárás célja meghiúsulhasson, azt is kimondja az 5. § (1) bekezdése, hogy a szabadságvesztésbüntetést mindaddig nem lehet foganatba venni, míg arra az igazságügyminiszter utasítást nem ad.
Nem lehet azonban alkalmazni az 5. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseket arra a szabadságvesztésbüntetésre, amelyet a bíróság a pénzbüntetés behajthatatlansága esetére állapított meg. Az 1928:X. törvénycikknek a pénzbüntetésre vonatkozó egyik alaptétele ugyanis az, hogy az elítéltet annak megfizetésére kell indítani. Ámde ezt a célt meghiúsítaná az 5. § (1) bekezdésének a helyettesítő szabadságvesztésbüntetés tekintetében való alkalmazása, nem is szólva arról, hogy a pénzbüntetés megfizetése nem járhat olyan súlyos következményekkel, mint a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása.
Az az elítélt, akit a felszabadulás előtt, szabadságvesztésbüntetésének félbeszakításával vagy annak végrehajtása helyett büntető jellegű katonai alakulatba osztottak be, avagy mint politikai, illetőleg vallási üldözöttet elhurcoltak: szabadságától éppen úgy meg volt fosztva, mintha a szabadságvesztésbüntetést rajta foganatba vették vagy végrehajtották volna, sőt a szabadságvesztésbüntetésnél sokkal súlyosabb lelki és testi gyötrelmeket szenvedett. Nem szorul tehát bővebb indokolásra a javaslat 6. §-ában foglalt az a rendelkezés, amely szerint a büntető alakulatban, illetőleg az elhurcoltatás alatt eltelt időt a szabadságvesztésbüntetéssel azonos elbírálás alá kell vonni. E szabály alkalmazása feltétlenül kötelező, tehát független a 2. és 4. §-ok eseteitől.
Mind a felszabadulás előtt, mind pedig azt követően rögtönítélő eljárásra kellett utalni fiatalkorúak bűnügyeit is. Minthogy fiatalkorúval szemben még a fogházbüntetést is lényegileg javító és nevelő intézkedésnek kell tekinteni, a 7. § lehetővé teszi, hogy a rögtönítélő eljárás során fogházbüntetésre ítélt fiatalkorút az igazságügyminiszter a büntetés kétharmad részének kitöltése előtt is feltételes szabadságra bocsáthassa. E kedvezmény alkalmazásának csak akkor van helye, ha az 1908:XXXVI. tc. 29. §-ának első bekezdésében megszabott többi előfeltétel fennáll és ha a fiatalkorú megfelelő elhelyezése és foglalkoztatása biztosítva van.
A népbíráskodás egyes kérdéseinek rendezése tárgyában alkotott törvény kötelezővé teszi a háborús vagy népellenes bűncselekmény, illetőleg magatartás címén rendőrhatósági őrizetben töltött időnek a szabadságvesztésbüntetésbe való beszámítását. Minthogy indokolatlan volna, hogy ebből a szempontból hátrányosabb helyzetbe jusson az, akit nem a népbíráskodás körében, hanem a rendes bíráskodás keretében ítélnek szabadságvesztésbüntetésre, a javaslat 8. §-a kimondja, hogy az ítéletben megállapított bűncselekménnyel kapcsolatos rendőrhatósági őrizet idejét a szabadságvesztésbüntetésbe be kell számítani.
