A kártérítési jog preventív ereje, a joggazdaságtani modellek szerint, két tényezőtől függ: a kártérítés nagyságától és az elvárt magatartás szintjétől. Az okozatosság e kettő közül alapvetően csak a kártérítés nagyságát befolyásolja: könnyen vagy nehezen talál-e a joggyakorlat jogilag releváns kapcsolatot az alperes magatartása és a károsult kára között, vagyis tágabb vagy szűkebb ok-fogalommal dolgozik-e. A cikk először ezt az alapvető összefüggést bizonyítja - ezen belül azt, hogy az okozatosság prevenciós hatását tekintve lényegesen kevésbé fontos (ha egyáltalán fontos) kérdés a felróhatóságon alapuló felelősség, mint a veszélyes üzemi felelősség esetén. A cikk második, hosszabb része, pedig azt tekinti át, hogy az egyes oksági tesztek tágabb vagy szűkebb okfogalmat eredményeznek-e, és hogy miként hatnak (ha egyáltalán hatnak) a különböző felelősségi formák esetén. Ezek között látni fogjuk, hogy léteznek olyan speciális, az alapmodelltől eltérő esetek is, amikor az okság nem csak azon keresztül hathat, hogy alacsonyabb vagy magasabb kártérítési összeghez vezet-e - és ezek már felróhatóságon alapuló felelősség esetén is hatnak.
Hivatkozott jogszabályhelyek: Ptk. 6:524. §
Címkék: okság, felróhatóság, vétkesség, nem elenyésző valószínűségnövekedés tesztje, conditio sine qua non, vétkességi alapú okozatosság, kármegosztás, előreláthatóság
[1] Az okozatosság fogalma a kártérítési jog közgazdaságtani elemzésében érdekes utat járt be. A kutatási irányzat kiindulópontja Ronald Coase híres cikke * , amely kifejezetten azt állította, hogy az okozás fogalmának nem hatékonyságalapú értelezése sok hiba forrása. Mára ezzel szemben már a legtöbb tankönyv inkább úgy tekint az okozatosságra, mint amely - nagyon speciális helyzeteket leszámítva - érdektelen a rendszer (hatékony) működése szempontjából. Eszerint, a Richard A. Posner, William M. Landes és Steven Shavell nevéhez köthető modell szerint, ha a kártérítés többi kérdésére - mindenekelőtt a felelősség kérdésére - megfelelő, hatékony választ ad a jog, akkor az, hogy az okozatosságot jól állapítja-e meg, a legtöbbször lényegtelen. [Tegyük persze hozzá, hogy ők alapvetően a vétkességi felelősség (negligence) rendszerét írták le - mint azt mindjárt látjuk.]
[2] „Minden károkozás jogellenes” - kis túlzással mondhatjuk, hogy Coase cikkének középpontjában ennek az 1960-ban még majd minden (és azóta is sok) közgazdász által vallott állításnak a kritikája állt. Persze, a közgazdászok nem pont így fogalmazzák ezt meg, de amikor azt mondják, hogy az „externáliákat internalizálni kell”, akkor a legtöbben arra gondoltak és gondolnak, hogy ha valaki másnak kárt okoz, akkor azt meg kell vele téríttetni. Coase legfontosabb állítása éppen az, hogy ennek a gondolatnak nincs értelme. Ugyanis egész addig, amíg meg nem mondjuk, hogy ki fizessen kinek, addig azt sem tudjuk, hogy ki a károkozó. A károkozás nem a jog előtti fogalom - amire egyszerűen hivatkozni lehet. Pontosabban az, akit egy perben károkozónak és az, akit károsultnak tartunk mindig mindketten okozók a conditio sine qua non elve alapján - és a jognak kell eldönteni, hogy kinek a jogát védi meg a másikkal szemben. Ez a károkozó fogalmának lényege. És ezt a jog alkotja meg - nem tudja „kölcsönözni” valahonnan. Csak miután azt mondta valakire, hogy fizetnie kell, mert károkozó, csak azután tudjuk, hogy ő a károkozó.
[3] Fogalmazhatunk úgy, hogy Coase problémája abból fakad, amit Blutman László így fogalmaz meg:
„Valamely eredmény, mint okozat bekövetkezéséhez számos körülmény, tényező, történés, feltétel együttállása szükséges, melyek mögött, ugyancsak megszámlálhatatlan tényező áll. [...] Mindez arra mutat, hogy különbséget kell tenni egy eredmény bekövetkeztével összefüggésben lévő, abban szerepet játszó körülmény, és az eredményt okozó körülmény, mint ok között.
Mi kell ahhoz, hogy egy körülmény, tényező egy okozat okává váljon? [...] Külön gond, miszerint léttani értelemben sem tisztázott megfelelően, hogy két esemény, tényező között, milyen összefüggés minősül okozati összefüggésnek.” *
[4] A jognak kell eldönteni, hogy ezek közül a „tényezők” közül mit tekint (jogilag) releváns oknak, és mi marad egyszerű „feltétel”, „körülmény”. A jogtudomány nem nagyon kap segítséget e kérdés megválaszolásához a filozófiától - illetve, mint Coase cikkében láthatjuk, a természet- és a társadalomtudománytól sem. Saját okozatossági koncepciót kell kidolgoznia. (Tegyük hozzá: többen vitatják, hogy létezhetne a jognak saját okozatossági koncepciója, így tesz például Marton Géza is. Érvelése szerint a jognak át kell venni más tudományterületek okozatosság-fogalmát. Még akkor is, ha ez az okok roppant széles skáláját jelöli ki. Majd kifejezetten az okságon kívüli eszközökkel, különböző korlátozó elemekkel kell ezek közül kiszűrni azt, amihez jogi felelősséget is kapcsol. A ma elterjedt gyakorlattól ez annyiban tér el, hogy nem az okozatosság hiányát mondaná ki a bíróság, hanem más olyan feltételre kellene hivatkoznia, amelyet ma a jogi okság fogalmába rejt el. * )
[5] A jognak tehát saját okozatossági koncepcióra van szüksége. Azonban egyetlen törvénykönyv sem tartalmaz pontos definíciót erre. Az akadémiai irodalomban pedig különböző fogalmakkal találkozhatunk. * Ezek egy részét mind a magyar, * mind a nemzetközi összehasonlító irodalom * ún. okazonosító elméletként, vagy természetes okként, másik részét okszűrő elméletként, vagy jogi okként ismeri. Ugyanakkor az okazonosítás és az okszűrés kérdése szinte szétválaszthatatlan a bírósági ítéletekben, * és ebben az írásban sem fognak szétválni. Az írás kérdése: mit tekint a bíróság úgy, mint ami jogilag releváns oksági viszonyban van a kárral. A joggazdaságtan számára - és mint látjuk: a bíróságok számára is - mindegy, hogy egy összefüggést a két elem közül melyik hiánya miatt nem tekint oknak a jog.
[6] Ugyan sok okazonosító és okkiválasztó tesztet ismerünk, de egyet mégis külön is ki kell emelni ezek közül: a conditio sine qua non tesztjét. (A teszt angol neve, az angol jogi nyelvben az ennek leírására használt but... for... fordulat miatt but-for teszt.) Ez többek * szerint az egyetlen lehetséges okazonosító teszt. ha ebben igazuk van, akkor olyan összefüggés nem lehet jogilag releváns ok, amely ennek a tesztjén nem megy át. Le kell azonban szögezni, hogy nem ez az egyetlen lehetséges okazonosító modell. Már csak abból is látszik ez, hogy vannak olyan esetek (a későbbiekben látunk majd rájuk példát), amelyek ennek alapján nem magyarázhatóak, és az irodalomban is felbukkannak más elvek. Blutman László például legalább két másikat azonosít: a „szükségszerű következményre építő elméletet” és a regularitást. * Az első szerint ok az (is) lehet, aminek az eredmény szükségszerű következménye, vagyis az elégséges feltételt tekintjük oknak. A regularitás tesztje szerint pedig ok csak az lehet, aminek az eredmény „megszokott kísérőjelensége”, vagyis ami az eredményt nagy valószínűséggel maga után vonja.
[7] Az oksági elméletek ezen gyors áttekintését érdemes egy fontos módszertani megjegyzéssel zárni. A deliktuális felelősség elméleti és gyakorlati problémáin belül talán épp az okozatosság kérdése az, amikor a más országokból vett példák kapcsán még a szokásosnál is komolyabb óvatossággal kell eljárni. Az okozatosság funkciója ugyanis nagyon eltér az egyes rendszerekben, attól függően, hogy ott milyen egyéb jogintézmények léteznek. * Például, ha az adott kártérítési jog nem ismeri a tiszta gazdasági kár fogalmát, * akkor annak problémáját általában az okozatosság keretében próbálják megoldani - az okozatossági hiányt mondják ki. Ilyen például a német rendszer. Ahol létezik, ott az okozatosság fogalmát nem használják ennek a problémának a kezelésére. Vagy azokban a jogrendszerekben, ahol ismert az előreláthatósági korlát, ott a közvetlen - előreláthatóságon kívüli - okozatosság fogalma nem reagál arra, hogy a kár, illetve a baleset előrelátható volt-e a károkozás pillanatában. * Ahol viszont ilyen nincs, ott az okozatosság fogalmában kezelik ezt. (Például Fuglinszky Ádám is egy „nevesített okozatossági tényezőnek” nevezi az előreláthatóságot. * )
[8] Az írásban először megmutatom azt, hogy az okság problémája hogyan jelentkezik a joggazdaságtan alapmodelljében. Látjuk itt majd, hogy az okozatossági modellek alapvetően csak azon keresztül hatnak, hogy könnyen vagy nehezen találnak jogilag okságnak tekinthető kapcsolatot az alperes magatartása és a károsult kára között, vagyis azon keresztül, hogy tágabb vagy szűkebb ok-fogalommal dolgoznak-e. Ez befolyásolja ugyanis a prevenciós hatás miatt fontos két kérdés közül a kártérítésként fizetendő összeg nagyságát. (A másik, az okság által nem érintett kérdés az elvárt magatartás szintje.) Ennek az alapvető összefüggésnek a belátását követően veszem számba azt, hogy mitől, milyen részkérdésektől függ az, hogy az okság-fogalom tág vagy szűk. A következő öt fejezetben, mind egy-egy fontos állítást teszek - illetve próbálom azt bizonyítani. Látjuk majd itt azt is, hogy az egyes oksági tesztek másként hatnak különböző felelősségi formák esetén, és (a joggazdaságtan alapmodellnél kicsit bonyolultabb modelleket használva) azt is megmutatom, hogy az okság nem csak azon keresztül hathat, hogy alacsonyabb vagy magasabb kártérítési összeghez vezet-e.
[9] Állítás: a joggazdaságtan prevencióra koncentráló logikája szerint az okozatosság elsősorban a kártérítés várható nagyságát befolyásolja. Azokban az esetekben, amikor a kártérítés nagysága hat a prevencióra (ezt nevezem költségalapú ösztönzési rendszernek), akkor a fő kérdés, hogy a jog tágabb (könnyebben bizonyítható), vagy szűkebb (nehezebben bizonyítható) okozatosság-koncepciót használ.
[10] A joggazdaságtani elemzést - legalábbis az itt bemutatott, ún. pozitív joggazdaságtani modelleket * - elsősorban a kártérítési jog prevenciós hatása érdekli. A kártérítési jog egyes kérdéseit annak alapján elemzi, hogy a károkozó és a károsult elővigyázatosságára miképpen hatnak. Elővigyázatosság alatt mindazokat a tevékenységeket értjük, amelyek csökkentik egy baleset, egy kár bekövetkezési esélyét.
[11] Az elővigyázatosságot a kártérítési jog két mechanizmuson keresztül befolyásolja. Az egyiket nevezhetjük költségalapú, a másikat elvárásalapú ösztönzésnek. A költségalapú ösztönzés lényege az, hogy amennyiben ugyanazon baleset, kár esetén nagyobb kártérítést kell fizetni, akkor annak elkerülése érdekében többet tesz a potenciális károkozó. Költségalapú ösztönzés esetén elsősorban a kár esetén viselendő költség szintje befolyásolja az elővigyázatosságot: azért lesz elővigyázatosabb, mert ezzel csökkenteni tudja a kárveszélyt - kár esetén pedig (biztosan) kártérítést kell fizetnie. Ha csökken az átlagos, várható kártérítés, akkor kevesebbet tesz a kárveszély csökkentése érdekében. (Várható kártérítésen a kártérítés-megítélés valószínűségének és a kártérítés összegének szorzatát értjük.) Például, hogy egy okozatosságon kívüli példát hozzunk: ha a kártérítés összegét tudatosan korlátozzuk (mint sok jogrendszer teszi például az orvosi műhibák, a termékfelelősség, vagy a könyvvizsgálói felelősség kapcsán), akkor emiatt csökken a potenciális károkozók elővigyázatossága. (Viszont nő a potenciális károsultaké.)
[12] Az elvárásalapú ösztönzés (a károkozó oldalán) akkor jelentkezik, ha a károkozót valamilyen reális elvárás teljesítése mentesíti a kártérítés alól. Ekkor őt - függetlenül attól, hogy mekkora lenne a kártérítésként fizetendő összeg - az motiválja elsősorban, hogy ezt az elvárást teljesítse. Hiszen ekkor teljesen elkerülheti a kártérítést. Nem az érdekli, hogy a kárveszélyt mennyivel csökkenti az elővigyázatosság (mint költségalapú ösztönzés esetén), hanem az, hogy a kártérítés esélyét zárhatja ki adott elvárás teljesítése révén.
[13] A kártérítési rendszer prevenciós szempontból nem (prevenciós szempontból sem) egységes. Élesen eltér a vétkességi és az objektív-tárgyi felelősség hatása. Vétkességi felelősségen azt érti az irodalom, amikor létezik ilyen elvárás - és csak az azt nem teljesítők fizetnek kártérítést. Objektív-tárgyi felelősség esetén ilyen elvárásalapú „menekülési esély” nincs: a másnak jogellenesen kárt okozó mindenképpen kártérítést fizet. Az objektív-tárgyi felelősség (mivel elvárásalapú „menekülés”, kimentés nincs) mindig költségalapú ösztönzőt teremt. A vétkességi pedig attól függően, hogy mekkora az elvárás vagy költségalapút, vagy elvárásalapút. Amíg az elvárás nem „irreálisan” magas, addig a károkozó ezt az elvárást próbálja teljesíteni; vagyis az ilyen felelősség esetén a prevenciós hatás elvárásalapú lesz. Az elvárás akkor irreálisan magas, ha az elvárás teljesítési költsége már nagyobb, mint az a költség, amit akkor kellene viselni, ha a károsult bevállalná a vétkességet, és az abból fakadó kártérítés megfizetését. Ez utóbbi esetben itt is költségalapú rendszer lesz: nem az (irreális) elvárást akarják teljesíteni, hanem a kártérítés nagysága befolyásolja elsősorban az elővigyázatosságot.
[14] A két fontos elem tehát, amire a kártérítési rendszer hatni tud a kártérítés (várható, átlagos) nagysága és az elvárás, amelynek teljesítése mentesít a felelősség alól. Az okozatosság az előbbit befolyásolja. A felelősség fennállta esetén kompenzálandó hatások (okozott károk) körét szabja szűkebbre vagy tágabbra. Ez a szempont nem ír le mást, minthogy tágabb okozatosság esetén ugyanaz a baleset (várhatóan, átlagosan) nagyobb összegű kártérítést von maga után - mert könnyebb bizonyítani, hogy adott kár és az alperes magatartása között jogilag releváns oksági összefüggés van. Vagyis az okozatosság a költségalapú ösztönzőt erősítheti (ha könnyebb az okságot megállapítani), vagy gyengítheti (ha nehezebb azt megállapítani).
[15] Fontos kiemelni, hogy a joggazdaságtan - a közgazdaságtan többi területéhez hasonlóan - alternatívákat hasonlít össze. Egy adott problémáról (például a magyar joggyakorlatban elterjedt okozatosságfelfogásról) akkor tud állításokat megfogalmazni, ha tudja azokat valamihez hasonlítani. Éppen ezért a joggazdaságtan egyik fontos funkciója (még akkor is, ha valaki kételkedik a prevenciós hatás létében, vagy abban, hogy a joggazdaságtan ezeket megfelelően jelzi előre * ), hogy lehetséges jogpolitikai alternatívákat keres és azonosít. Ezt tesszük a következő oldalakon mi is.
[16] Az összehasonlításhoz használt alternatívák lehetnek egyszerűen logikaiak, de származhatnak más jogrendszer gyakorlatából is. Egy alternatíva - mivel erre az elemzésre használjuk - nem feltétlenül akkor jó, ha „reális”, ha „létező”, hanem ha rávilágít az elemzett eszköz (itt: a magyar okozatosságfelfogás) legfontosabb hatásaira, ha jól „ellenpontozza” azt.
[17] Alternatívákat a fentiek miatt elsősorban annak alapján kell keresnünk, hogy az okozatosságot azok szűkebben, vagy tágabban ragadják-e meg. A később látott részletes elemzés miatt (is) három részletkérdés kapcsán érdemes ilyeneket megfogalmazni. Ezekkel foglalkozik a következő három fejezet: (i) mi lehet a jog számára releváns ok; (ii) mi lehet okozat, vagyis minek kapcsán kérdezzük meg, hogy az ok valóban relevánsan összefügg-e vele; és (iii) adott ok és adott okozat között milyen teszt alapján keresünk összefüggést. Az ötödik és hatodik fejezet pedig azt mutatja meg, hogy az első három kérdésre adott válasz - azon túl is, hogy szűkebb vagy tágabb okozatosság-fogalmat ad-e - másképp hat a magyar felelősségi rendszer két alapintézménye a felróhatóság és a veszélyes üzemi felelősség esetén.
[18] Állítás: A jognak el kell döntenie, hogy mi az, aminek kapcsán egyáltalán megkérdezi, hogy ok-e: bármilyen emberi döntés, vagy csak valamilyen formában „tiltott” döntés? Ha csak „tiltott” döntés lehet az, akkor az szűkebb okozatosság-fogalmat eredményez.
[19] A kártérítési felelősség logikájából következik, hogy amikor a jog, a bíróság okról gondolkodik, akkor nem kell az összes körülményt osztályoznia aszerint, hogy melyik legyen ok és melyik maradjon egyszerűen (szükséges) feltétel, körülmény. Csak egy elemre kell koncentrálnia: az alperes cselekedetei, döntései oknak minősüljenek-e. Az ő okozó volta a per kérdése. Az, hogy jogilag releváns okként csak emberi döntést érdemes tekinteni elég egyértelmű a joggazdaságtani irodalomban. * De megjelenik ez az álláspont a magyar jogirodalomban is - például Marton Gézánál: „A tény, melyből szankcióobligáció ered, szükségképpen valami emberi magatartás kell hogy legyen, mert jogi szankció alkalmazásának csak emberrel szemben van helye.” *
[20] Ugyanakkor ez az elv látszólag ellentmond a magyar bírói gyakorlatnak, és a magyar jogirodalomban is elterjedt nézetnek, * mely szerint egyéb - nevezzük most úgy - külső, természeti okok léte is befolyásolhatja az alperes okozói pozíciójáról szóló döntést. Ennek az ellenérvnek a vizsgálata - és a joggazdaságtan álláspontja melletti érvelés - lesz a pont első témája. A második pedig az, hogy az emberi döntések közül melyek lehetnek jogilag releváns okok: csak a vétkes döntések, vagy minden olyan döntés, amely kárveszélyt teremt, a kár esélyét növeli.
[21] Emberi döntésen kívüli releváns okok? Induljunk ki a fent látott összefüggésből: okká valamit csak a jog tehet és ok voltától csak a jog foszthat meg. Sem a természet, sem a társadalomtudomány, sem a filozófia nem tud segíteni abban, hogy egy eset körülményei közül minek alapján válasszuk ki az okokat - és minek alapján tekintsük a maradékot (a fenti elnevezéssel) feltételnek. Éppen ezért, amikor valaki azt állítja, hogy például a vis major olyan helyzet, amikor a „kárt valami más okozta”, vagy azt, hogy az alperes csak részokozó, mert „egy külső ok is szerepet játszik”, akkor fölösleges bonyodalmaknak teszi ki magát.
[22] A joggazdaságtani modell ajánlata, hogy fölösleges ezen körülmények okká nyilvánításáról vitát nyitni, fölösleges bonyodalmakat okoz ez, mert így elvileg az eset összes körülményéről el kellene dönteni, hogy releváns ok-e az vagy sem. Egyszerűbb arra koncentrálni, hogy adott körülmények között (akár okok, akár feltételek ezek) a perben kérdéssé vált emberi döntés oknak tekinthető-e. Ha a vis majorra hivatkozunk, akkor az állításunk nem az, hogy egy külső ok okozta a balesetet (vagyis, hogy a sok körülmény közül egy vagy több adott alperesen kívüli körülmény releváns ok volt); hanem az, hogy adott körülmények között az alperes döntései már nem tekinthetőek releváns oknak. Amikor a részokság kapcsán azt állítjuk, hogy a kérdéses emberi magatartás - adott körülmények között - csak a perbeli kár egy részével hozható kapcsolatba, akkor mindegy, hogy mi az a másik körülmény, ami a kár többi részét „magyarázza”. A kérdés az, hogy az alperes cselekvése, vagyis az emberi döntés csak a következmények egy részével hozható-e - jogilag oknak tekinthető - viszonyba. Érdemes persze kiemelni, hogy a részokságot kimondó ítéletek (mint Menyhárd Attila is megállapítja) majd mindig lefordíthatóak olyan nyelvre, ahogy az esély elvesztését szoktunk megfogalmazni: az adott emberi magatartás nélkül is lett volna esélye az adott kárnak - a valójában bekövetkezett kárt ezzel súlyozva rendeli az adott okhoz. *
[23] Vétlen döntés, nem jogellenes döntés lehet-e ok? A magyar jogirodalomban többen érvelnek amellett, hogy ok csak vétkes döntés lehet. * Ez az álláspont - nemzetközi, elsősorban common law példák alapján - a joggazdaságtani elemzések kiindulópontja is. * De nem evidens, hogy mindig ez történik a gyakorlatba, illetve hogy csak ez lehetne a szabály.
[24] A probléma megértéséhez lássuk a joggazdaságtanban használt klasszikus példát, a Bolton v. Stone esetet! * Egy krikettpálya körül elvárható, hogy meghatározott magasságú kerítés legyen, de az adott pálya körül ennél alacsonyabb volt. A labda kirepült a pályáról, és kárt okozott. A kérdés: okozónak tekintsük-e a krikettpálya tulajdonosát, vagy működtetőjét. Két logikus válaszlehetőség adódik. Az egyik szerint, mivel a labda elhagyta a pályát, így az alperes okozó (és mivel a kerítés magassága miatt vétkes is, így a kárt meg kell fizetnie). A másik szerint, az okozatosság bizonyításához az is szükséges, hogy megmutassuk: a labda olyan magasságon hagyta el a pályát, amelyet egy elvárt magasságú kerítés megfogott volna. A joggazdaságtan szóhasználatával az utóbbi esetben ok csak a vétkesség lehet, előbbi válasz esetén viszont az ok az ún. aktivitás, vagyis maga a tevékenység. * Az aktivitás okként kezelésekor implicit módon úgy gondolkodunk: az adott tevékenység okozta a kárt, vagyis (egyelőre, időlegesen elfogadva a conditio sine qua non feltevését) ha nincs ott a pálya, akkor nincs kár. A joggyakorlat válasza a kérdésre azonban nem egyértelmű. Tegyük fel a kérdést: a bíróság minden esetben megvizsgálja, hogy amennyiben nem lett volna vétkes az alperes, akkor is bekövetkezett volna a kár? (A példánkon: méregeti, elvárja annak bizonyítását, hogy milyen magasan repült ki a labda?)
[25] Arra is érdemes utalni, hogy a vétkességi alapú okozás azt jelentené, hogy az elvárástól kicsit elmaradó személyt nem fenyegeti hirtelen nagyon nagy várható kártérítés. Gondoljuk el: ha csak 10 centivel alacsonyabb a kerítés, akkor csak nagyon kevés kár esetén - szinte soha nem - lehet bizonyítani, hogy tényleg azon a 10 centin ment ki a labda. Ahogy nő az elmaradás, a vétkesség, úgy nő az okozott károk köre, úgy nő a kártérítés megítélésének gyakorisága, és ezzel a várható kártérítés összege. Ha „tökéletesen” alkalmazzuk az elvárást, vagyis ha hibátlan a bizonyítás, és valóban csak azokért a károkért kell fizetni, amelyeket a vétkesség okozott, akkor az elvárást teljesítő (attól egészen minimálisan elmaradó) felet fenyegető kártérítés gyakorlatilag nulla. *
[26] Visszatérve az előbb definiált joggazdaságtani alapkérdésre: az aktivitás alapú okozatosság tágabb, gyakrabban és nagyobb összegű kártérítés megítéléséhez vezet - vagyis erősebb lesz esetében a költségalapú ösztönző.
[27] Mielőtt továbblépünk, érdemes azonnal kiemelni két fontos következményét annak, ha a második módszerrel élünk, vagyis a potenciális okok körét a vétkes döntésekre szűkítjük. Egyrészt, ezzel az okozatosság vizsgálata összecsúszik a vétkesség, a felróhatóság vizsgálatával. * A kettő közötti különbséget nehéz fenntartani. (Később, az ötödik fejezetben látunk majd fontos eltéréseket az okozatosság ilyen tesztje és a vétkesség, felróhatóság tesztje között.)
[28] Másrészt, ha ok csak felróható döntés lehet, akkor ez az elem a veszélyes üzemi felelősségnél nehezen alkalmazható - pontosabban visszahozza a felróhatóság vizsgálatát: ha a veszélyes üzem üzembetartója nem hozott felróható döntést, akkor nem is lesz oka a kárnak. Érdekes példáját szolgáltatja ennek - igaz az okozatosság speciális formája, a károsulti közrehatás kapcsán Cees van Dam. Összehasonlító vizsgálatának egyik kérdése: mi lehessen közreható ok a károsult részéről akkor, ha a károsultat egyébként veszélyes üzemi felelősség terhelné? Mi történjen például, ha ő egy gépjármű üzembentartója? Dam összefoglalása szerint a német rendszer ilyenkor hajlik arra, hogy pusztán ezért, a károsulti közrehatást nagyobbnak minősítse - nagyobb részt tulajdonítson a károsulti közrehatásnak, vagyis nagyobb rész okozójává tegye őt - és csökkentse a kártérítést. Ezzel szemben a francia jog itt is elkezd hibát (fault) keresni, és csak a hibás (az eddigi fogalmaink szerint: vétkes) károsulti magatartást tekinti oknak - függetlenül a tevékenység egyébként objektív-tárgyi jellegű felelősségétől. *
[29] Állítás: A jognak el kell döntenie, hogy mi az, amit okozatnak tekint: maga a kár (és annak nagysága) vagy az esemény, amely miatt a kár fellép? Mennyire legyen könnyű elvágni az „oksági láncot” két pont között? Mennyire legyen konkrét a kár, a folyamat leírása? Ha kifejezetten a kárral kell kapcsolat, illetve ha konkrétabb a folyamat leírása, akkor az szűkebb okozatosság-fogalmat jelent.
[30] Az, hogy tág vagy szűk ok-koncepciót alkalmaz-e a jog, nem csak attól függ, hogy mit tekint oknak, hanem attól is, hogy mit tekint okozatnak - mivel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy az ok „releváns-e”. Itt is két részkérdésen múlik az okozatosság-koncepció tágsága. Az egyiket nevezhetjük a baleset és a kár közötti különbségtételnek; a másik a folyamat pontosságának kérdése.
[31] Baleset vagy kár - az oksági lánc „szakítószilárdsága” a baleset és a kár között? Az okozat kapcsán az első probléma: tekintsük-e okozónak az alperest, ha a baleset ugyan egy az okkal „közvetlen” * , „szerves” * , „az okozatossági láncban viszonylag közeli” * kapcsolatban álló balesetből következik be, viszont maga a kár és a baleset közé olyan körülmények „ékelődnek be”, amelyek miatt a kár és az ok közötti viszony már csak „közvetett”, „nem szerves”, „távoli”.
[32] Elvileg erre a kérdésre is világos a magyar jog válasza: okozó az, aki „kárt okoz”. Vagyis a kár és a magatartás közötti oksági viszonyt kell bizonyítani - a baleset és a kár közé beékelődő elemek miatt megszűnhet a magatartás releváns ok jellege. Azonban, nem ez az egyetlen jogpolitikai lehetőség, illetve a joggyakorlat kapcsán is felmerülhetnek kérdések. Álljon itt példaként erre egy magyar és egy német jogeset.
[33] A BH2001. 173. sz. eset - a mi mostani szempontunkból releváns - problémája: a kár abból származott, hogy egy autóbaleset miatt egy roppant fontos üzleti tárgyalás vallott kudarcot. Ha csak azt vizsgáljuk, hogy a balesetet a károkozó okozta-e, akkor az elmaradt üzletből fakadó kár nyilvánvalóan megtérítendő (ez volt a magyar bíróság álláspontja), ha azonban a konkrét kár és az okozat között keresünk kapcsolatot, akkor lehet, hogy azt már túl távolinak, nem szervesnek, előreláthatatlannak találnánk. (Érdemes ezen a ponton kiemelni azt, amit a bevezetőben már megtettem egyszer: e problémát sok más jogrendszer a tiszta gazdasági kár problémájaként kezelné - és mivel a hivatkozott kár annak a körébe tartozik, így nem téríttetné meg. Más országokban az okozatosság, vagy az előreláthatóság hiányát mondanák ki. * )
[34] A német jogesetben a károsult 1937-ben balesetet szenvedett, ami miatt a lábát amputálni kellett. A háború utolsó napjaiban egy bombatámadás idején emiatt nem érte el időben a biztonságos helyet ágyútűz idején - és újra megsérült. Ha csak az ok és a baleset közötti kapcsolatot vizsgáljuk, akkor itt is egyértelmű az összefüggés: a bíróságnak meg kellene ítélni a bombatámadáskor szenvedett káráért is a kártérítést. Ha azonban a konkrét kár kapcsán tesszük fel az okozatosság kérdését, akkor nagyobb esély van arra, hogy nem lesz releváns okság az alperes magatartása és a konkrét (immár második, sok évvel későbbi) kár között. *
[35] Látszik, a válaszok itt is két logikai alapsémát rajzolnak ki. A tágabb felfogás szerint csak a baleset és ok közötti kapcsolatot kell vizsgálni: ezért minden a balesetből származó kárt meg kell téríteni. Vagyis az, hogy a kár és baleset között mennyire erős a kapcsolat nem lehet hivatkozási alap; ezen a ponton már nem „vágható el” az okozatossági lánc. A szűkebb okfelfogás szerint kifejezetten a kár és az ok közötti kapcsolatot kell vizsgálni, vagyis olyan okozatokkal kapcsolatban is kizárhatjuk az okozatosság meglétét, amelyek ugyan a baleset kétségtelen következményei, de az okkal „túl távoli”, „nem szerves”, „előreláthatatlan” stb. viszonyban állnak csak.
[36] Az, hogy a baleset és a kár között „elvágható-e az okozatossági lánc” a magyar jogirodalomban elsősorban az előreláthatóság kapcsán merül fel. A nemzetközi gyakorlat szerint például, amennyiben a baleset következtében súlyosabb érdek, jog sérül, akkor inkább hajlanak annak megtérítésére a bíróságok - könnyebben találnak (előrelátható) oksági összefüggést az alperesi magatartás és a kár között. * Ezzel szemben, ha az okozat kevésbé súlyos (például csak „vagyoni előny” maradt volna el), akkor könnyebben felmerülhet az okozatosság megszakítása. Fuglinszky Ádám például az előreláthatóság kapcsán állapítja meg - és javasolja követésre a magyar joggyakorlat számára is -, hogy
[37] „[a]zon országokban ahol az előreláthatósági korlát már a jogrendszer része, a bírói gyakorlat mégis eltekint annak alkalmazásától, vagy a szóban forgó károkat eleve előre láthatónak tekinti, ha a kár személyi sérülésből (élet, testi épség, egészség megsértéséből) ered.” *
[38] A mi mostani kérdésünk szerint ez azt jelenti, hogy amennyiben súlyosabb kár következik be, akkor csak az ok és a baleset közötti kapcsolat a kérdés, utána az (ilyen) kár már mindenképpen megtérül. Ezzel szemben kevésbé súlyos jog sérelme esetén az ok és a kár között kell megfelelő kapcsolatnak lenni.
[39] Konkrét folyamat, vagy általános valószínűség? Az okozat kapcsán a másik jól ismert probléma az, hogy az ok és az okozat közötti összefüggés léte vagy hiánya nagyban függ attól, hogy az okozatot milyen pontosan írjuk le. * Minél pontosabb a leírás, annál kisebb az esélye annak, hogy ugyanaz az ok, ugyanaz az emberi döntés jogilag releváns lesz. Álljon itt két amerikai eset példaként!
[40] A United Novely v. Daniels * ügyben egy robbanás kapcsán kellett dönteni az okozatosságról. Egy munkás a főnöke utasítására bemászott egy gép belsejébe, hogy kitisztítsa azt. A tisztításhoz benzint használt, azonban mindez egy olyan helyiségben történt, ahol egy kályha nyílt lánggal égett. A benzin egy patkányra fröccsent, ami elszaladt, de túl közel ment a tűzhöz, és így a bundája lángra kapott. A már égő patkány beszaladt a gép belsejébe, amit a munkás épp tisztított, berobbantva a bent felgyülemlő benzingőzt. A New York Central RR. v. Grimstad * esetben pedig a kár abból fakadt, hogy valaki sötétedés után egy hajóról a tengerbe esett. Az esetet az áldozat felesége látta, és ő el is szaladt mentőövért, azt azonban nem találta a helyén. A férje, aki egyébként nem tudott úszni, vízbe fulladt.
[41] Mindkét esetben létezik egy nagyon pontos esetleírás, amely mellett az okozatosságot lényegesen nehezebb megállapítani, amely mellett a jog ok-fogalma szűkebb lesz. Ha a United Novelty esetben figyelembe veszünk olyan körülményeket is, mint hogy (i) a helyiségben volt egy patkány, (ii) amelyre ráfröccsent a benzin, (iii), hogy a patkány közel ment a tűzhöz és (iv) lángra kapott, valamint azt is, hogy (v) a már égő patkány rohant vissza a gép belsejébe, (vi) berobbantva ezzel az ottani benzingőzt, akkor a bíróság vélhetően kevésbé hajlik majd relevánssá nyilvánítani az okot, mint ha egyszerűen azt kérdezzük, hogy a benzin használata olyan szobában, ahol nyílt láng van, releváns ok-e. Ugyanígy, ha a Grimstad esetben csak az a kérdés, hogy a hajón a megfelelő helyről hiányzó mentőöv és a vízbe eső ember fulladása között van-e releváns összefüggés, akkor a válasz nyilvánvalóan könnyebben lesz igen, mintha azt is hozzátesszük, hogy (i) a vízbe eső személy nem tudott úszni, (ii) a mentőöv „megfelelő helye” és a vízbeesés helye közötti távolság jelentős volt, (iii) éjszaka volt, tehát nem is biztos, hogy látták volna hova kell dobni a mentőövet, és (iv) a vízbe esést észrevevő (és a mentőövért elrohanó) feleség nem is biztos, hogy oda tudta volna dobni azt a fuldoklónak, ha idejében visszaér és látja őt. * Az esetleírás pontossága általában az esetek szűkebb körében engedi csak meg az okozatosság megtalálását - ezért szűkebbre vonja a károk azon körét, amelyeket az alperesnek, mint okozónak betudhatunk, vagyis amiért esetleg (ha a felelősség más elemei is fennállnak) fizetnie kell.
[42] Állítás: Az okazonosítás nem csak visszafelé tekintve (conditio sine qua non), hanem ex ante szemszögből is történhet: növelte-e a döntés az okozat bekövetkezésének valószínűségét? A conditio sine qua non feltétel szűkebb okozatosság-fogalmat ad, de ezt az okkiválasztás során még korrigálni lehet.
[43] Ha eldöntöttük, hogy milyen emberi döntéssel, és milyen (ezen belül: mennyire pontosan megfogalmazott) okozattal kapcsolatban tesszük fel az oksági összefüggés kérdését, akkor a következő probléma maga a teszt: mi kell ahhoz, hogy valamit releváns oknak tekintsünk?
[44] Mint a bevezetőben említettem ennek a magyar jogirodalom is meglehetősen sok modelljét ismeri. Most csupán egy tesztet állítok a középpontba - egy olyan tesztet, amely a joggazdaságtani irodalomban központi helyet kap. Ez az ex ante szemléletű „nem elenyésző valószínűségnövelés” teszt. Eszerint az a dolog lehet csak releváns ok, amely nem elenyésző mértékben növelte a kár bekövetkezési esélyét. Steven Shavell a természetes ok (casue-in-fact) azonosítása során ezt a „valószínűségi okozatosságot” (probability cusation) állítja szembe a but-for teszttel. * A „nem elenyésző valószínűségnövelés”, mint az okazonosító teszt esetén nem azt kell bizonyítani, hogy az adott alperesi döntés nélkül (pontosabban egy alternatív döntés, magatartás, cselekvés stb. mellett) a baleset vagy a kár nem következett volna be; csak azt, hogy az adott döntés hatott a bekövetkezés valószínűségére - nem csak elenyésző mértékben.
[45] Tegyük azonnal hozzá: nem az a kérdés, hogy a joggyakorlatban a természetes ok ezen tesztje megjelenik-e, hivatkozik-e erre valamelyik bíróság! A probléma az, hogy egy megoldást csak akkor tudunk értékelni, így a conditio sine qua non hatását is csak akkor érthetjük meg, ha valamilyen alternatívával vetjük össze. Csak ekkor látjuk, hogy - fő kérdésünkre visszatérve - mennyire tág vagy szűk okozatosság-fogalmat jelent az. (Ugyanakkor azt is bizonyítani fogom: ha a nem elenyésző valószínűségnövekedés tesztje bírósági ítéletekben expliciten nem is jelenik meg, időnként ennek alapján jobban magyarázható az oksággal kapcsolatos magyar bírósági gyakorlat, mint a conditio sine qua non feltétel alapján.)
[46] Prospektív teszt: a „nem elenyésző valószínűségnövelés”. Látszik az előző definícióból, hogy ez a valószínűségnövelési teszt közel áll az adekvát kauzalitás egyik, a magyar irodalomban is elterjedt megfogalmazásához, az ún. Traeger-féle teszthez. * Fontos eltérés azonban, hogy míg a most vizsgált valószínűségemelési teszt okazonosító szerepet játszik, addig az adekvát kauzalitás a magyar irodalomban okszűrő elméletként bukkan fel - vagyis csak a conditio sine qua non feltételének megfelelő (vagy egyéb okazonosító feltéteknek megfelelő) okokra kell lefuttatni. E teszt szerint ez a valószínűségemelés önmagában releváns okká tehet - conditio sine qua non nélkül is.
[47] Shavell a két teszt közötti különbséget elsősorban abban látja, hogy míg a conditio sine qua non feltétele, vagy a but-for teszt az okozati összefüggést már az eredményt látva, abból kiindulva visszafelé, retrospektív módon keresi, addig ez a valószínűségnövelés-teszt prospektív: azt elemzi, hogy egy döntésnek a meghozás pillanatában milyen várható hatásai voltak.
[48] A „nem elenyésző valószínűségnövelés” és a conditio sine qua non viszonya. Ugyan általában elfogadottnak látszik a magyar jogban, hogy okot conditio sine qua non feltétel nélkül nem találhatunk, mégis ismerünk több kivételt is. Annak oka, hogy épp a nem elenyésző valószínűségnövelés tesztje kerül itt tárgyalásra: ennek révén viszonylag könnyen magyarázni tudjuk ezeket a kivételeket. A nem elenyésző valószínűségnövelés tesztje szerint ugyanis ezek is oknak tekinthetők.
[49] Két ilyen kivételt kell kiemelni. Az egyik az, amikor bizonyítási nehézségek miatt nem tudjuk, hogy a conditio sine qua non fennáll-e, mégis elfogadjuk az összefüggést releváns oknak. A második, amikor a conditio sine qua non bizonyosan nem áll fenn.
[50] A conditio sine qua non bizonyíthatósága szinte mindig probléma - gyakorlatilag soha nem bizonyítható, hogy egy hipotetikus világban (amikor valaki nem teszi meg, amit a valóságban megtett) mi történt volna. * Érdemes itt az orvosi műhibák esetére gondolni: * általában nem tudhatjuk, mi lett volna az adott kezelés kimenetele, ha az orvos más döntést hoz. De a bírósági gyakorlat nem is várja el ennek bizonyítását, az okság e nélkül is megáll. Bár az okság ilyenkor a conditio sine qua non feltétele alapján nem bizonyítható, a valószínűségnövelés tesztje szerint igen - elég, ha a beavatkozás növelte az adott kár esélyét.
[51] Az ilyen bizonyítási problémák egyik megoldási kísérleteként tekint Menyhárd Attila a részokságra * , amelynek kapcsán egyértelműen kimutathatónak tartja a valószínűségnövelési tesztet a magyar gyakorlatban is:
[52] „Ugyan a bíróságok következetesen kerülik akár csak a megfontolását, vagy az említését is a valószínűségnek, de ez a megoldás, eredményét tekintve, arra utal, hogy bizonyos esetekben az is elég az okozatosság megállapításához, hogy a kár bekövetkezési esélye nőtt...” *
[53] Az ún. alternatív, illetve versengő okok * problémája szintén olyan esetkör, amikor a conditio sine qua non feltétel bizonyítása nélkül is talál a bíróság okozatot. Ezt az okságot a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) ma már a törvényszöveg szintjére is emeli (6:524. §), de a korábbi időben - ennek a kivételnek a kodifikálása előtt - is elfogadott volt a magyar bírósági gyakorlatban az, hogy ezekben az esetekben (bizonyítottság hiányában is) okságot talált. * Ez a korábbi gyakorlat tehát nehezen igazolható a conditio sine qua non feltétele alapján, viszont tökéletesen összefér a „nem elenyésző valószínűségnövelés” tesztjével. Menyhárd Attila fogalmazása szerint a bíróságok - implicit módon - valami hasonló tesztet kellett, hogy alkalmazzanak:
[54] „A tény, hogy a kárt esetleg más károkozó is okozhatta az alperesen kívül, nem teszi irrelevánssá az alperes szerepét. Ez csak a felelősség károkozók közötti megosztásakor fontos, nem a felelősség megállapítása során. Ez a megoldás kinyitja az ajtót az okság egy új fogalmának - igaz korlátozott - alkalmazása felé. E szerint az elmélet szerint a kár esélyének növelése is megalapozhatja a (természetes) okozatosságot.” *
[55] A bizonyíthatatlanság mellett a másik kivétel a conditio sine qua non tesztje alól, amikor az bizonyosan nem áll, a bíróság az okozati összefüggést mégis megtalálja. Erre - és egyben a hipotetikus okságra - szolgáltat szép példát a BH2004. 135. eset, amikor az orgazda hivatkozik arra, hogy a lopás akkor is bekövetkezett volna, ha ő nem vásárolja meg az adott tárgyakat, hiszen megvette volna más. * Conditio sine qua non tesztje szerint igaza van: az ő magatartása nem volt a lopás szükséges feltétele, mert nyilvánvaló, hogy a lopás nélküle is - a többi orgazda miatt - bekövetkezett volna. A bíróság mégis okozónak tekintette őt. A prospektív, valószínűségnövelési teszt alapján ennek magyarázata nem jelent problémát: az ő léte, orgazda volta, nyilvánvalóan növelte a károk, a rablások számát, valószínűségét.
[56] A nem elenyésző valószínűségnövelési teszt magyarázó ereje tehát nagyobb, mint a conditio sine qua non tesztjéé. Láttuk azt a két esetkörre, amit a conditio sine qua non tesztje alapján nem lehet magyarázni, a nem elenyésző valószínűségnövelés tesztje magyarázatot kínál. Emellett azokban az esetekben, amikor - a conditio sine qua non és a Traeger-féle adekvát kauzalitás alapján - a bíróság releváns okozati összefüggést talál, logikai okok miatt e teszt szerint is fennáll az okság. Vagyis ezekre is magyarázatot kínál a prospektív valószínűségnövelési teszt. (És tegyük hozzá: alkalmazása is egyszerűbb. Egyrészt, nem kell azt vizsgálni, hogy alternatív helyzetben bekövetkezett volna-e a baleset, a kár. Másrészt, a ma elvileg két lépcsőben elvégzendő - de a bírói joggyakorlatban úgyis gyakran összemosódó - tesztet egy lépésben meg lehet oldani.)
[57] A két teszt közötti különbség akkor látható, ha olyan eseteket nézünk, amikor a bíróság - a conditio sine qua non feltételére hivatkozva - elutasítja az okságot, pedig a prospektív valószínűségnövelési teszt szerint az okság megállna. Ennek klasszikus példáját a hipotetikus okság „másik oldala” szolgáltatja. Hipotetikus okság esetén, mint az előbb az orgazda példáján láttuk, a conditio sine qua non alapján senkinél (a „közvetlen okozónál” sem) találhatnánk okságot. A prospektív teszt alapján viszont mindenkinél - annál is, akit a mai magyar joggyakorlat nem tekintene feltétlenül okozónak. (Példánkban: nem csak a végül vásárlót, hanem bármelyik orgazdát okozónak kellene tekinteni e teszt szerint.) A „nem elenyésző valószínűségnövelés” tesztje tehát - első látásra - tágabb ok-fogalmat teremt.
[58] (Ez azonban a gyakorlatban nem feltétlenül igaz. Egyrészt, mivel most csak az okazonosító, tárgyi oksági elméletet vizsgáljuk, így megfelelő okkiválasztó teszttel kombinálva a prospektív teszt alapján sem biztos, hogy releváns oknak fogunk tekinteni mindenkit, aki a tesztnek megfelel. Másrészt arról sem szabad elfeledkezni, hogy a magyar elméleti irodalomban is találhatunk olyan érveket, amelyek szerint a hipotetikus okság e példái meg kellene, hogy alapozzanak okozati összefüggést. * )
[59] A „nem elenyésző valószínűségnövelés” és más tesztek. Nem csak a conditio sine qua non feltételével érdemes szembeállítani ezt a tesztet, hanem a másik Blutman László által említett okazonosító megoldással, a regularitással is. A regularitás keresése esetén a bíróság azt kérdezi, hogy az adott esemény „rendszerint együtt jár-e” az okkal, az ok „rendszerint maga után vonja-e” az adott következményt. * A két teszt nem ugyanazt követeli! A nem elenyésző valószínűségemelés tesztje szerint akkor is megállna az adott ok, ha „rendszerint” nem vonja maga után az adott következményt, viszont az alperesnek tudnia kellett (volna), hogy a baleset vagy a kár esélyét növeli azzal, hogy az adott döntést hozta. És fordítva: az, hogy valami rendszerinti következmény, még nem jelenti azt, hogy annak esélyét az alperes csökkenteni is tudta volna. Lássuk ezen utóbbira Mark F. Grady példáját! Tegyük fel, hogy adott tevékenység esetén a baleset esélye az elvárt gondossággal eljárva is magas! Mondhatjuk-e, hogy okozója a balesetnek az, aki az adott tevékenységet nem elvárhatóan eljárva folytatja? A regularitás tesztjéből, a „magas veszélyesség” miatt az okozatosság megállapítása következik: az adott tevékenységgel az adott baleset rendszerint együtt jár. Ugyanakkor a „nem elenyésző valószínűségnövelés” tesztje szerint nem: épp azért, mert elvárható módon eljárva sem (vagy alig) tudta volna befolyásolni a veszély nagyságát. (Persze itt most feltettük, hogy az ok csak a vétkesség lehet, nem az aktivitás.) *
[60] Állítás: Felróhatósági alapú felelősség esetén az okozatosság csak akkor hat a prevencióra, ha csak vétkes döntés lehet ok (aktivitás, vétlen döntés nem). Ilyenkor, ha nagyon szűk okozatosság-fogalmat használunk, az gyengíti a prevenciót. Más esetben az okozatosság kérdése nem hat a prevencióra.
[61] Induljunk ki az elvárásalapú és a költségalapú ösztönzés fent bevezetett megkülönböztetéséből! Mint kimondtuk: az okozatosság szigorúbb vagy tágabb definíciója azt határozza meg, hogy mekkora lesz az átlagos kártérítés, amit akkor kell fizetni, ha a potenciális károkozót felelősnek találják a kárért. A kártérítés joggazdaságtani alapmodellje kapcsán látott összefüggés miatt, ez a károkozó magatartását csak akkor és annyiban befolyásolja, amennyiben költségalapú ösztönzővel néz szembe. Elvárásalapú rendszer esetén a károkozót elsősorban az motiválja, hogy az elvárást teljesítse. Éppen ezért ilyenkor a várható kártérítés nagysága nem hat a prevencióra - és a kártérítés nagyságát közvetetten meghatározó okozatosság sem.
[62] Lássuk ezt egy egyszerű példán! Induljunk ki abból, hogy a kártérítés tágabb okozatosság-fogalom esetén átlagosan százmillió forint lenne, egy szűkebb ok-fogalom esetén csak hatvanmillió forint. Emiatt a várható kártérítés - minden elővigyázatosság mellett - a 60%-ára csökken. Ne feledjük a várható kártérítés a fizetendő kártérítés (példánkban az egymillió és a hatszázezer forint) és a káresemény, a balesete bekövetkeztének szorzata! Költségalapú ösztönző esetén pusztán emiatt csökkenne az elővigyázatosság. Tegyük fel, hogy ha a károkozó nem tudná magát kimenteni, mindenképpen fizetnie kellene, akkor a várható összköltsége százezer forint lenne százmillió forintos kártérítés mellett, míg ötvenezer forint a hatvanmilliós kártérítés esetén. (A két összeg azért ilyen kicsi a kártérítéshez képest, mert a várható kártérítéssel számolunk, amely kis baleseti valószínűség esetén nagyon alacsony. A második összeg pedig azért kisebb, mint az első 60%-a, mert az átlagosan megítélt kártérítés csökkenése miatt a károkozó visszafogja az elővigyázatosságát, ami miatt csökken a költsége.) A mostani kérdés azonban a felróhatóság alapú felelősség - tehát van kimentés. Mondjuk az elvárás harmincezer forintból teljesíthető. Látszik, hogy ennek az elvárásnak a teljesítése jár a potenciális károkozó számára a legkisebb költséggel - tehát ezt fogja választani. Mindegy, hogy a tágabb vagy szűkebb ok-fogalom miatt százmilliós, vagy csak hatvanmilliós kártérítés fenyeget. A kártérítés összegének változása nem hat a viselkedésére, nincs prevenciós hatása: az elővigyázatosságot az határozza meg, hogy mi az elvárás. (Ez látszik abból, hogy amennyiben az elvárás változik, akkor a magatartás is változik. Ezt könnyen beláthatjuk, ha feltesszük, hogy az elvárás nő, és annak teljesítése már negyvenezer forintba kerül! Ekkor az elővigyázatosság erre a negyvenezer forintos szintre nő. Az elvárás határozza meg az elővigyázatosságot: elvárásalapú az ösztönző.)
[63] A felróhatóság alapvetően elvárásalapú rendszer. Elvárásalapú rendszerben pedig a kártérítés várható nagysága nem hat, néhány kivételt leszámítva. Négy olyan esetet mutatok itt be, amikor megjelenik az okozatosság - igaz olykor csak minimális - hatása.
[64] Az első ilyen az, ha a kártérítés olyan „irreálisan” alacsony lesz, hogy már jobban megéri inkább vétkesen eljárni és kifizetni, mint teljesíteni az elvárt szintet. Ekkor tisztán költségalapú rendszer alakul ki. A második az, ha az elvárás nem kiszámítható. A harmadik probléma abból fakadhat, ha a károkozó nem tudja a saját elővigyázatosságát mindig kontrollálni. A negyedik pedig, már kifejezetten az előző alfejezetben feltett egyik kérdésre adott válasszal függ össze: fontossá válik az okozatosság akkor, ha oknak csak a vétkes magatartást vagyunk hajlandóak tekinteni (az aktivitás létét, nagyságát és a vétlen döntéseket nem).
[65] Nagyon szűk okozatosság-felfogás. Láttuk az első fejezetben, hogy a felróhatóság nem mindig teremt elvárásalapú ösztönzőt: amennyiben az elvárás nagyon magas, akkor a potenciális károkozó már nem foglalkozik vele, nem akarja teljesíteni azt, hanem úgy tekinti a rendszert, mintha nem lenne kimentési lehetőség - költségalapú ösztönző alakul ki. (A fejezet bevezető példáján: ha az elvárás teljesítésének költsége meghaladja a százezer forintot. Ekkor a károkozó nem alkalmazkodik ahhoz, hanem a százezres, illetve ötvenezres opciót választja: bevállalja a száz-, vagy ötvenmilliós kártérítés lehetőségét.) De a felróhatóság nem csak akkor teremt irreális elvárást, ha az elvárást nagyon magasra emeljük, hanem akkor is, ha a kártérítés összege nagyon lecsökken. (A példánkban tegyük fel, hogy harmincmilliós kártérítés esetén az elvárást el nem érő károkozó huszonötezer forintos várható költséggel számol, vagyis már nem akarja teljesíteni a harmincezres elvárást sem.) Ha tehát a kártérítés ok-felfogása „nagyon szűk”, akkor emiatt ugyanúgy előállhat költségalapú ösztönzés felróhatóság esetén, mint túl magas elvárás esetén. (Vagyis, ha a kártérítés az ötvenmilliós szintről nő vagy csökken, akkor - már amíg annak szintje nem nő addig, hogy az elvárás teljesítésének költsége újra alacsonyabb legyen, mint a vétkesség esetén viselendő várható költség.) A pontos matematikai levezetést mellőzve, röviden: ha az okozatosság nagyon szűk, akkor már hat a prevencióra, ha egy kicsit szűkebben, vagy egy kicsit tágabban fogjuk fel.
[66] Ki nem számítható elvárás. Amíg az nem irreálisan magas, addig ugyan az elvárást akarjuk teljesíteni, de ha nem tudjuk pontosan, hogy mekkora is lesz az elvárás, vagyis nem tudjuk, hogy adott elővigyázatosság elég-e a mentesüléshez, akkor amiatt a kockázat miatt lehet, hogy nőni fog az elővigyázatosság szintje, de elképzelhető az is, hogy csökkenni. Nem tudjuk megmondani, hogy a kiszámíthatatlanság melyik hatással jár. Viszont azt tudjuk, hogy minél nagyobb a várható kártérítés, annál valószínűbb, hogy nő: minél könnyebb az okozatosságot bizonyítani, minél tágabb az okozatosság-fogalom, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az elvárással kapcsolatos kockázat növeli a prevenciós hatást.
[67] Pillanatnyi figyelmetlenség. A pillanatnyi figyelmetlenség azt jelenti, hogy még az is, aki általában az adott helyzetben elvárható módon jár el, valamilyen pillanatnyi hatás miatt lehet vétkes. * Ugyan az ilyen pillanatnyi figyelmetlenséget teljesen kizárni nem lehet, de annak bekövetkezési valószínűségét az elővigyázatosság emelésével ugyanúgy csökkenteni lehet, ahogyan a baleset esélyét sem lehet teljesen kizárni, csak csökkenteni. A pillanatnyi figyelmetlenség esélyéből kiinduló magyarázatok fel is teszik ezt: aki általában elővigyázatosabb, aki általában többet tesz a balesete elkerülése érdekében, azt ilyen pillanatnyi „megingás” ritkábban viszi az elvárt szint alá. Az ösztönzési hatás lényege: minél nagyobb azon következmények köre, amiért pillanatnyi figyelmetlenség - és emiatti vétkesség - esetén felelniük kell, annál elővigyázatosabbak (annál inkább túl elővigyázatosak) lesznek. * Az okozatosság tehát ebben az esetben is hat, hiába elvárásalapú a rendszer: tágabb okfogalom a károkozóknál nagyobb elővigyázatosságot eredményez.
[68] Vétkességi alapú okozatosság. A negyedik probléma alapja épp az egyik olyan elem, amit fent a potenciális okok definiálása kapcsán láttuk: ha az ok csak vétkes lépés lehet, ha az okozat fennállásához azt is bizonyítani kell, hogy vétkesség hiánya esetén nem következett volna be a kár. A látott Bolton v. Stones esetben ez ugye azt jelentette volna, hogy csak a krikettpályáról kirepülő azon labdák miatt kell kártérítést fizetni, amelyeket az elvárt magasságú kerítés megfogott volna.
[69] Ennek, a vétkességen alapuló okozatossági modellnek a hatása kicsit eltér attól, mint amit eddig bemutattunk. Eddig (ki nem mondva) azt tételeztük fel, hogy a vétkes személy minden, a tevékenysége, aktivitása (és nem csak a vétkessége) által okozott kárt meg kell, hogy térítsen. Ezzel szemben láttuk a 2. fejezetben: a vétkességi alapú okozatosság azt jelenti, hogy az elvárástól kicsit elmaradó személyt csak viszonylag csekély várható kártérítés fenyegeti. És ahogy nő az elmaradás, a vétkesség, úgy nő az okozott károk köre, úgy nő ez a várható kártérítés. (Ismét emlékezzünk: a várható kártérítés a kártérítés megítélésének és a kártérítés nagyságának szorzata! Krikettpályás példánkon: vétkességi alapon az elvárástól csak kicsit elmaradó károkozót kis valószínűséggel találják okozónak - azt kellene bizonyítani, hogy az a kis elmaradás okozta a kárt. Ennek sikeres bizonyítására kicsi az esély; és ahogy az elmaradás nő, úgy nő az okozatosság igazolásának az esélye, és ezzel a várható kártérítés is.)
[70] Mi történik azonban, ha ilyen vétkességen alapuló okozatosság esetén a többi kérdésre adott válaszok változnak - például, ha azokban szigorodik, vagy puhul a teszt, azokon a pontokon tágabb vagy szűkebb lesz az okozatosság-fogalom? Tegyük fel, hogy szűkebbé válik az okozatosság-fogalom (például könnyebb lesz elvágni az okozatossági láncot, vagy kevésbé konkrét összefüggést kell belátni, vagy olyan esetek kerülnek elő, amelyeket egy másik teszten könnyebben átmennének)! Ekkor csökken a várható kártérítést, és csökkenni fog az elővigyázatosság is - az elvárás alá. Maradva a krikettpálya példájánál: olyan ez, mint ha nem minden, az adott magasságon kirepülő labda esetén kellene kártérítést fizetni (az elvárt magasság fölött kirepülőkért pedig soha), hanem mondjuk csak minden másodikért. Ekkor a kerítés magasságának emelésével párhuzamosan lassabban csökken a várható kártérítés, mint ha tágabb okozatosság-fogalmat alkalmazna a jogrendszer. Éppen ezért, a kerítés megemelésének „hozama”, vagyis az ennek révén elkerült várható kártérítés is kisebb lesz. És ezért a prevenciós (konkrét esetben: a kerítés megemelésére ösztönző) hatás is gyengébb.
[71] Összefoglalás: amikor felróhatóság mellett az okozatosság mégis hat. E négy esetben (túl szűk okozatossági teszt - túl alacsony kártérítés, kiismerhetetlen elvárások, pillanatnyi megingások veszélye és vétkes döntésekre koncentráló okozatosság esetén) tehát már felróhatósági felelősség mellett is fontos lehet, hogy milyen válaszokat adunk az okozatossági fenti kérdéseire. Ha túl szigorúan járunk el, túl kevés kárt tekintünk okozatnak, akkor az csökkenti a kártérítés elővigyázatosságot ösztönző hatását. Ha viszont túl könnyen találunk okozati összefüggést, és ezért nő a várható kártérítés, akkor az növeli az elővigyázatosságot, növeli a túlbiztosítás, túlzott kockázatkerülés esélyét.
[72] Állítás: Veszélyes üzemi felelősség esetén, a szűkebb vagy tágabb okozatosság-felfogás mindig csökkenti vagy növeli az elővigyázatosságot (a veszélycsökkentő lépések mennyiségét). Mindig közvetlenül hat a veszélyes tevékenység volumenére - szűkebb okozatosság-felfogás esetén növeli, tágabb esetén csökkenti azt.
[73] Láttuk a kártérítés joggazdaságtani alapmodellje kapcsán, hogy a költségalapú rendszereknél fontosabb az okozatosság kérdése, mint az elvárásalapúaknál - még a most látott kivételekkel együtt is. Amennyiben költségalapú rendszernél az okozatosságot könnyebben ítélik meg, akkor emiatt több kárt rónak fel az alperesnek, a potenciális okozó magasabb várható kártérítéssel számolhat, emiatt várhatóan elővigyázatosabb lesz, * sőt, adott esetben akár a tevékenységgel is felhagyhat. Ha viszont az okozatosság megállapítása nehezebb, akkor csökken a várható kártérítés, és emiatt csökken a prevenciós ösztönző is.
[74] A veszélyes üzemi felelősség költségalapú ösztönzőt teremt. * Ezért itt kapnak jelentős szerepet az irodalomban több helyen felbukkanó - általában az okkiválasztás, jogi okozatosság tesztjeiként ismert - olyan modellek, mint a közvetlenség, * a szervesség, * az (objektív) előreláthatóság, * a normacél-teszt (scope of rule), * vagy a méltányosság. * Ezeken keresztül lehet tágítani vagy szűkíteni az okozatosság-fogalmat. Ezek részletes elemzésétől most eltekintünk - hatásuk egyszerűen lefordítandó ugyanis arra, amit fent láttunk: tágabb vagy szűkebb okfogalmat eredményeznek. Két olyanra összpontosítok csak, amelyeket a joggazdaságtani irodalom részletesebben elemez: az egyik a mennyiségi alapú kármegosztás, a másik az előreláthatóság.
[75] Mennyiségi alapú kármegosztás. Ebben az esetben a probléma általában abból fakad, amit fent az alternatív okozatosság kapcsán láttunk: nem tudhatjuk, hogy ki a konkrét okozó, viszont a több lehetséges okozó között meg kell osztani a kárt. (A kármegosztásra szükség lehet azért is, mert a bíróság nem egyetemleges felelősséget - hanem például együttes felelősséget - akar alkalmazni. De szükséges lehet azért is, mert ugyan megítélte a károkozók egyetemleges felelősségét, de „második körben” - például a magyar Ptk. 6:524. § (3) bekezdés alapján - a felek egymás közötti viszonyát kell rendezni.) A mennyiségi alapú kármegosztás esetén a kár megosztása valamilyen tevékenység, de nem a felróhatóság, vagy a közrehatás arányában történik. Tipikus példája ennek a piaci vagy az időbeli kármegosztás. Ezek alkalmazása akkor merül fel, ha nem bizonyítható például, hogy
- a piacon levő hasonló termékek közül melyik, és ezzel melyik gyártója okozta a konkrét kárt, csak azt tudjuk melyik gyártónak mekkora a piaci részesedése, * vagy, hogy
- egy munkavállaló munkahelyei közül melyik volt a konkrét okozója a kialakult betegségének, csak azt, hogy ott mennyi időt töltött el a munkavállaló. *
[76] Ekkor több jogrendszerben ismert az a megoldás, hogy a piaci részesedés, vagy az ott munkában eltöltött idő hossza szerint osztják meg az alperesek (termelők, munkaadók) között a kárt. E „mennyiségi alapú megosztás” irodalomban gyakran felbukkanó ellentéte a „mindent vagy semmit” típusú okozatosság. Ez nem osztja meg a kárt, hanem az okság bizonyítását csak akkor zárja le, amikor egyetlen ok, okozó marad - és ő viseli a teljes kárt. Ha ilyen nincs, akkor a kártérítés is elmarad. Vegyük példaként a common lawt, ahol a bizonyítékok túlnyomó többségének (preponderance of evidence) elvét úgy szokták értelmezni, hogy akkor sikerül egy kérdést bizonyítani, ha 50% fölötti az esélye annak, hogy az állítás igaz. Mostani példánkban: ha 50% fölötti az esélye annak, hogy valamelyik fél volt a kár okozója (mert az övé a piac több, mint fele, vagy mert a munkavállaló ott töltötte az összes idő több, mint felét), akkor ő állja a teljes kártérítést. Ha ilyen fél nincs (egyik cég sem éri el a piac 50%-át, vagy egyik munkaadónál sem dolgozott a munkavállaló a teljes időszak 50%-át elérő ideig), akkor egyik lehetséges károkozónál sem lesz sikeres a bizonyítás - nincs kártérítés. * A piacszerkezettől, illetve a munkavállalók mobilitásától, valamint a potenciális károkozó pozíciójától függően bizonyos esetekben az egyik, bizonyos esetekben a másik vezet nagyobb várható kártérítéshez.
[77] Előreláthatóság. Az előreláthatóság körüli joggazdaságtani vitában kétféle prevenciós érv ütközik. Az egyik szerint az előreláthatatlan károk kizárása az okozati körből nem érinti a prevenciós hatást. Eszerint, amennyiben az elővigyázatossági döntés meghozatalának pillanatában egy hatás nem felismerhető, akkor azt nem is fogjuk számításba venni, vagyis ezért ezeknek prevenciós hatása sem lehet. Az ilyen károk megtéríttetéséről (okozatkörben tartásáról) más szempontok szerint kell dönteni. A leggyakoribb ilyen szempont a perköltséggel függ össze: amennyiben az ilyen károkat nem téríti meg a kártérítési rendszer, akkor azok bizonyítását, az azokról folyó vitát is el lehet kerülni.
[78] Az ellenérv azt állítja, hogy még az előre nem látható károk megtéríttetése, vagy meg nem téríttetése is befolyásolja (ha csak áttételesen is) az elővigyázatosságot: ha az ilyen károkat nem téríttetjük meg, akkor csökken az elővigyázatosság. Az érv lényege szerint, egy döntést mindig az „átlagos”, vagy „várható” következményekre tekintettel hoznak meg. És ebben az „átlagosban”, „várhatóban” benne lesznek ezek a pontosan meg nem értett, előre nem látott folyamatok, hatások is. Idézzük vissza a fenti United Novelty, vagyis az égő patkány miatt berobbanó benzingőz esetét! Tegyük fel, hogy a konkrét okfolyamatot is vizsgáljuk (patkányostól, rohangálásostól, meggyulladásostól), és azt előreláthatatlannak találjuk! De ha a robbanások egy részét azért zárjuk ki, mert maga a folyamat „meglehetősen valószínűtlen”, akkor az azt is jelenti, hogy a nyílt láng mellett benzint használó tevékenység esetén kevesebbszer fogjuk a robbanást okozatnak látni - csökkenni fog az emiatt fizetendő várható kártérítés. Ez a csökkenés pedig már hat az elővigyázatosságra is, még akkor is, ha a konkrét kár valóban „meglepő”, „nem várt”, „szokatlanul magas”, „nem szerves”, „előreláthatatlan” következmény is.
[79] Az írás abból az alapfeltevésből indult ki, hogy az okozatosság kérdését (mint a polgári jogi felelősség összes többi kérdését) elsősorban prevenciós szempontból érdemes áttekinteni. A tanulmány öt fontos állítást tett. Ezek közül az első három (a 3-5. fejezet) azt vizsgálta, hogy mitől függ az, hogy egy kártérítési jogi rendszer szűkebb vagy tágabb okfogalmat használ-e. Láttuk, hogy ezt legalább három kérdés befolyásolja: (i) az, hogy mi lehet releváns ok, (ii) hogy milyen következmény kapcsán kérdezzük meg hogy az adott döntés okozata-e az, illetve, hogy (iii) milyen okozatossági teszt segítségével vizsgáljuk az előbbi kettő között a viszonyt. A második két állítás (6-7. fejezet) pedig arra mutatott rá, hogy míg veszélyes üzemi felelősségnél mindegy, hogy melyik eszközzel tágítjuk vagy csökkentjük az ok-fogalmat, az mindenképpen hat a prevencióra, addig a felróhatóságnál az okfogalom jelentősége csak egy-két speciális esetben jelentkezik. Ezek közül az egyik éppen az, ha az okok lehetséges körét a vétkes tevékenységre korlátozzuk - és utána a többi kérdésre olyan válaszokat adunk, amelyek szűkítik az okok körét.
