Jelen tanulmány az áru és szolgáltatás piacra juttatásának elősegítésére irányuló, gazdasági funkciója alapján kategorizált „közvetítői szerződések” rövid történetét és egyes tulajdonságait mutatja be. Felvázolja a magyar jogban kodifikált legfontosabb ilyen szerződéseket, mint például a már az 1875-ös kereskedelmi törvénykönyvben helyet kapó bizományosi és alkuszi ügyleteket. Végigköveti a „közvetítői szerződések” fejlődését az 1959-es Ptk.-n és az 1978-as Külker Ptk.-n keresztül a 2013-ban elfogadott új Ptk. szabályozásáig. Kitér egyebek mellett az ügynök és a közvetítő szerepére, a forgalmazási szerződésre, a márkakereskedő üzleti modelljére, valamint a franchise-ra (jogbérletre). Az írás rámutat az uniós versenyjog jelentőségére, a termékfelelősségi és a joghatósági szabályok szempontjaira, végül utal a nemzetközi kereskedelmi jog eredményeire.
[1] Az áru előállítójától annak végleges felhasználójáig sokszor több szerződésen keresztül vezet az út. Az értékesítés folyamatában résztvevők - akiket röviden közvetítőknek nevezünk ebben az írásban - eltérő tartalmú és gazdasági célú szerződéses jogviszonyokban működnek közre az áru piacra juttatásában: viszonteladóként, bizományosként, „disztribútorként”, vagy más gazdasági funkciót megjelenítve. Számos esetben az értékesítési láncban több értékesítő is részt vesz különböző jogviszonyok alapján, a gyártó és a nagykereskedő megállapodásának jogi konstrukciója és gazdasági tartalma eltér a nagykereskedővel szerződő további értékesítőkétől. A közvetítés folyamatát a kereskedés és értékesítés hagyományai, a piaci szereplők erőssége és ébersége, a piac nyitottsága és szabályozásának megengedő vagy korlátozó jellege, a versenyjog szabályai, valamint számos egyéb külső tényező befolyásolja, mint a társadalmi-gazdasági kommunikáció csatornái, a fuvarozási, szállítási lehetőségek, az adózási környezet, illetve a jogviták szabályozása. Ezeket a megállapodásokat összefoglalóan „közvetítői szerződéseknek” nevezik, amely elnevezés kizárólag a szerződések gazdasági funkciójára utal, mivel az áru vagy szolgáltatás piacra juttatásának az elősegítésére irányulnak. A közvetítői szerződéseknek a szerződési jogban való közös átfogó név alatti elhelyezése eltérő jogi tárgyuk miatt nem lehetséges, az ebben a kategóriában említett szerződések eltérő jellege más-más szerződéstípus alá való besorolásuk vagy atipikus jellegük kapcsán sem igazolható, ráadásul a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) maga külön nevesíti a „közvetítői szerződést” (lásd 6:288-6:301. §). A közvetítő minősítést ezért ezeknek a szerződéseknek a gazdasági funkciójára értjük, nem mint egy új szerződéstípust vagy új jogi kategóriát. A kereskedelem több évszázados történetében az áruk és szolgáltatások értékesítésében a közvetítők szerepe mindig kiemelt jelentőséget kapott, a jogi szabályozás környezete - amiként a kereskedelmi ügyletek esetében is - a már élő gyakorlatot próbálta vagy próbálja a jog nyelvére absztrahálni. A jogi szabályozás a napi gyakorlat elemeit jogi fogalmakhoz kötötten erősíti, a gyakorlatban jelentkező esetleges túlhajtásokat próbálja megnyirbálni, a visszaélésekre reagál, már amennyire ezekre utólag lehetőség adatik. A piaci közvetítők, a közvetítői kapcsolatok jelentősége a piac, a felhasználói igények ismeretén nyugszik, szerepük az áruk és szolgáltatások szükségességének, hasznosságának piac felé közvetítésében bír jelentőséggel. A közeli múltba visszatekintve az áru végfelhasználóhoz történő eljutásának modelljei közül a gyártó által történő közvetlen értékesítés modellje mellett a gyártó - nagykereskedő - kiskereskedő - fogyasztó/végfelhasználó modell, továbbá a kereskedelmi képviselő vagy márkakereskedő segítségével történő értékesítés modellje voltak a leggyakoribbak. Napjainkban a piacra jutás egyéb módozataival is találkozunk, a közvetítés kereskedelmi és üzleti megoldásai átalakulnak, a franchise mellett a gyártó által történő internetes áru- és szolgáltatásközvetítés az értékesítés új megoldásait mutatja.
[2] A jog által kodifikált közvetítői modellek mint jogi megoldások alapvetően a kétpólusú szerződéses viszonyon alapulnak, amely a szerződési jog kényszerű koordináta-rendszerének az eredménye. A szerződés az értékesítésben részt vevő két felet képes összekapcsolni. Ebből eredően azokban az esetekben, ahol gazdasági közvetítés egyáltalán előfordul, az értékesítés legalább két önálló szerződéshez kapcsolódik, az egyik szerződés a közvetítő és az értékesítendő áru gyártója (forgalmazója) közötti jogviszonyt jelenti, amely jogviszony megalapítja azt a jogosultságot, amely alapján az értékesítő az áru vagy szolgáltatás harmadik fél részére történő továbbadására legyen jogosult. A másik szerződés a közvetítő és harmadik személy közti jogviszonyt jelenti, amely a közvetítő általi értékesítést valósítja meg. Természetesen régóta ismert, hogy adott esetben több közvetítőn keresztül jut el az áru vagy a szolgáltatás a piacra, és olyan megoldás is ismert, hogy egy közvetítő szervezése alatt tevékenykedik több közvetítő. Az értékesítésre vonatkozó szerződés esetében is két megoldást lehet megkülönböztetni, az egyik esetében a közvetítő a megbízója nevében jár el, a közvetítő nem szerzi meg az áru tulajdonjogát vagy a szolgáltatás nyújtásának a jogosultságát, hanem megbízója nevében, vagyonának javára szerződik harmadik személyekkel, az így megkötött szerződés megbízóját köti, a megbízó személyéhez kapcsolódik, őt jogosítja és kötelezi. A másik esetben a közvetítő saját nevében, saját vagyonára és kockázatára szerződik, a szerződésnek ő az alanya, a szerződés őt köti és jogosítja.
[3] Egy konkrét szerződés kiragadva az értékesítés láncolatából számos esetben nem tükrözi az értékesítés teljes folyamatát, sem annak teljes gazdasági értelmét, sem annak valós gazdasági lényegét, hanem csupán egy kényszerű megoldást jelent, egy erősebb jogi bizonyosság, biztonság irányába. Visszatekintve a több mint száz évvel korábbi jogi keretekre, hajdanán a közvetítésre szolgáló kereskedelmi jogi formák más társadalmi és gazdasági környezetben alakultak ki, napjaink gazdasági eseményei az internet valóságához kötnek már számos ügyletet, ahol lényegében valós emberi kapcsolatok, emberek közti közvetlen kommunikáció nélkül cserélnek gazdát áruk, ahol az áru és a szolgáltatást nyújtó fizikai helye és elérhetősége számos esetben nem ismert és nem is ismerhető meg, lényegében a fogyasztók számára titok marad, és az elektronikus kommunikációra szűkített dialógus a valós és közvetlen emberi magatartások teljes hiányát mutatja. Márpedig a jog éppen a közvetlen emberi kommunikáción és annak kölcsönös bizalmán alakult ki.
[4] A kereskedelmi jog történetéből ismertek a jogszabályokban kodifikált és az írott jogban végül helyet nem kapott szerződéses megoldások egyaránt. A következőkben a jogban kodifikált legfontosabb szerződésekre térünk ki vázlatosan. A kereskedelmi törvénykönyvről szóló 1875. évi XXXVII. törvénycikk (a továbbiakban: Kt.) szabályozta a bizományosi, a szállítmányozási ügyletet és az alkuszi ügyletet a napjainkban is ismert közvetítői ügyletek közül. A bizományosi ügylet jogi felfogása lényegében napjainkig nem változott, a bizományos saját nevében, de más javára, más számlájára, vagyonára szerződik (Kt. 368-383. §), önállóan jár el, maga köti az ügyletet, a maga akaratképzése által, de más vagyonának a javára-terhére. A Kt. alapján a bizományos kereskedő jogállással bírt, de a bizományosi normákat rendelte alkalmazni azokban az esetekben is, amikor a bizományos más nevében kötött ügyletet (Kt. 383. §).
[5] A bizomány esetében a szerződést a bizományos saját nevében köti meg, ennek következtében közvetlenül ő lesz jogosítva és kötelezve a harmadik szerződő fél irányában, * a bizományos megbízója és a harmadik fél közt közvetlenül jogok és kötelezettségek nem keletkeznek [Kt. 368. §. (2) bekezdés]. A megbízó még akkor sem lép közvetlen jogviszonyba a harmadik szerződő féllel, ha ez határozott tudomással bírna arról, hogy az ügylet nem a bizományos, hanem a megbízó részére köttetett. * Ennek egyik következménye, hogy a szerződésből eredő jogok és kötelezettségek érvényesítésére csak a bizományos és a vele szerződő harmadik fél jogosult. Nagy Ferenc azt hangsúlyozta, hogy a bizományos éppen úgy köti meg az ügyletet, mintha azt nem a megbízó, hanem saját részére kötné meg. *
[6] A bizományosi konstrukciót nemcsak adásvételre, hanem más ügyletekre is alkalmazták, váltói, kezesi, fuvarozási, biztosítási, kiadói ügyletekre, kivéve az ingatlanügyleteket. * A Kt. a közvetítő tevékenységet másrészt az alkuszi ügylet kapcsán szabályozta, de az alkusz csak közvetített, sem szerződéskötés, sem annak teljesítése nem tartozott a kötelezettségei közé. * Nem önállóan és saját vagyonára szerződő fél, hanem megbízója érdekében és javára-terhére jár el. A Kt. a szerződés közvetítésén túlmenően a megkötött ügyletek nyilvántartását is előírta, az alkusznak a megkötött ügyleteket be kellett vezetnie a naplójába, és a naplóbevezetés tárgyául kijelölt ténykörülményeket magába foglaló kötjegyet (aviso) azonnal kézbesíteni tartozott a feleknek (Kt. 538. §). * Az alkusznak ez a kötelezettsége az ügylet bizonyítását szolgálta, az ügylet érvényességét nem érintette. Már a korabeli magyar kereskedelmi jog is nevesített többféle alkuszt: áru-, valamint gabona- és terményalkusz, pénz- és értékpapír-, különösen váltóalkusz, biztosítási alkusz (ügynökök), tengeralkuszok stb. * A bizományi ügylet egyik alfajtája az áruk továbbítására szolgáló szerződés a szállítmányozás, amelynek speciális a tárgya. Szállítmányozási ügylet áruk meghatározott helyhez történő eljuttatásának elvállalását jelenti, ha ezt valaki fuvarozók vagy hajósok által saját nevében, de más részére vállalja (lásd korábban Kt. 384. §). A szállítmányozó elsősorban a fuvarozási szerződés megkötésére vállal kötelezettséget, de emellett tevékenysége még egyéb cselekményeket is magában foglal, melyek szükségesek, hogy a fuvarozó az árut átvegye és a fuvarozást foganatosítsa. *
[7] Nem szabályozta a Kt. az ügynöki szerződést, annak szabályait a joggyakorlat alakította ki a jogtudomány aktív közreműködésével. *
[8] Ez a hagyomány maradványaiban tovább élt a szocializmus évei alatt, míg egyes szabályok csak formálisan maradtak hatályban, addig más szabályokat elmosott a történelem sodra. A bizományosi ügylet az állami külkereskedelmi monopólium révén, amely csak kiválasztott állami külkereskedelmi vállalatok részére engedélyezte a külföldi partnerekkel való szerződéskötést, új, a speciális gazdasági környezetben csalóka színezettel és ehhez igazodó joggyakorlatban élt tovább, az ügynöki tevékenység lényegében nem volt szabályozva, talán csupán a biztosítás keretében maradt életben.
[9] A közvetítői ügyletek közül a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénybe (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) lényegében a bizományosi (és szállítmányozási) szerződés került csak be, majd tizennyolc évvel az 1959-es Ptk. hatálybalépését követően a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvének a külgazdasági kapcsolatokra történő alkalmazásáról szóló 1978. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Külker. Ptk.) viszont részletesen szabályozta a kereskedelmi képviseletet (Külker. Ptk. 19-31. §), valamint a vevőszolgálati szerződést (32-37. §). A képviseleti szabályok lényegében kereskedelmi ügynöki szabályokat jelentettek, formálisan külgazdasági kapcsolatokra alkalmazva (magyar vállalatok külföldi vállalatokkal kötött szerződéses kapcsolataira, ha a magyar jog volt alkalmazandó). A Külker Ptk.-nak nevezett szabályozás a klasszikus kereskedelmi képviseletet szabályozta, amelyben a képviselő feladata a tartós jogviszonyon alapuló, egy adott ország területére vonatkozó, alapvetően nem kizárólagos jelleggel, de versenytilalommal korlátozott külkereskedelmi szerződések közvetítése volt (a külkereskedelmi szerződés fogalmát a jogszabály külön meghatározta). * A képviselet alapesetét a jogszabály korlátozta, a kereskedelmi képviselő a megbízó nevében külkereskedelmi szerződés megkötésére, valamint a megbízót kötelező nyilatkozat megtételére csak akkor volt jogosult, ha a szerződés kifejezetten így rendelkezett, vagy a megbízó erre külön felhatalmazta [Külker. Ptk. 19. § (2) bekezdés]. A kereskedelmi képviselő kötelezettsége nemcsak a piac felmérésére és figyelésére, hanem a már megkötött szerződések teljesítésének követelésére, illetve az esetleges viták rendezésében való részvételre is kiterjedt. A kereskedelmi képviselő díjazása mellett jutalékát is részletezte a jogszabály, így az általa közvetített szerződések után is megillette a jutalék, ha a megbízója közvetlenül az ügyféllel járt el, vagy ha a szerződés már megszűnt, de az ügyletet a képviselő hozta létre.
[10] 1990 után, az új gazdasági környezetben a régi berögzülések évekig megmaradtak, de a napi szerződéses gyakorlat, a külföldi vállalkozások által magukkal hozott szerződéses minták révén egy valós, a napi életnek és a kereskedelmi-gazdasági igényeknek megfelelően alakuló jogi környezetet hozott létre. Ezekből a szerződésekből eredő jogvitákból számos ügy már nem magyar bíróság elé került, a felek jogvitájában külföldi bíróság vagy választottbíróság volt jogosult dönteni, így a valós, élő jog mindennapi valósága és tartalma csak nehezen volt megismerhető, illetve csak vélelmezhetjük annak tartalmát. A magyar bíróságok elé került és később közzétett esetek ennek a világnak csak egy szűk metszetét mutatják, ezért nem is kell jelentőségüket túldimenzionálni.
[11] Magyarország és az Európai Közösségek és tagállamaik közötti társulási szerződés folyományaként került átültetésre a Tanács 1986. december 18-i a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló 86/653/EGK irányelve, * és mint az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény került elfogadásra. * A törvény felváltotta a fentebb említett Külker. Ptk. kereskedelmi képviselet szabályait, és alkalmazási köre kiterjedt valamennyi belföldi kereskedelmi képviselőre is, míg a korábbi szabály csak külkereskedelmi viszonyokra volt alkalmazandó. A törvény az új Ptk. hatálybalépéséig, 2014. március 14-ig volt hatályban, de a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptké.) 1. § és 50. § rendelkezései szerint a 2014. március 14. előtti jogviszonyok tekintetében változatlanul alkalmazandó. Az irányelv kiinduló gondolata az egyes tagállami szabályok által támasztott korlátok lebontása, a kereskedelmi képviselő megbízóval szembeni védelme, * az uniós piacon működő képviselők részére összehangolt, egységes * és hatékonyabb jogi védelem biztosítása, az ügynöki szerződés felmondása esetén kártérítés biztosítása (kiegyenlítési igény). * Az irányelvhez kapcsolódó uniós bírói gyakorlat ezt a védelmet érdemben továbbfejlesztette. *
[12] A Ptk. jelentős lépést tett előre a közvetítői szerződések reformja terén. Megújult a bizományi szerződés, a kereskedelmi ügynök * az uniós szabályozáshoz képest sokkal cizelláltabb szabályozást kapott, és lényegében az alkusz, ügynök intézménye visszakerült a kodifikált jogba, illetve sok-sok vitát és pálfordulást követően helyet kapott a kódexben a forgalmazási szerződés és a franchise (jogbérlet) is. Az új Ptk. bizományi és szállítmányozási szerződés szabályaira nem térünk ki.
[13] A Ptk.-ban kodifikált „közvetítői szerződés” (6:288-6:301. §) a korábbi jogunk alkuszi ügyletének a felélesztése, a közvetítő, aki gazdaságilag és jogilag önálló és független a megbízójától, annak nem munkavállalója, a közvetítő megbízója és harmadik személy közti szerződést hozza össze és készíti elő egészen a szerződés megkötéséig, de ő maga nem jogosult azt a megbízója nevében megkötni. Ez egy tipikus megbízási jogviszony, a közvetítő kötelezettsége abban áll, hogy megbízója és harmadik személy közötti szerződés megkötését elősegítse, amiért a megbízó díjat köteles fizetni. Az, hogy a törvényi megfogalmazásban olvasható „elősegít” pontosan milyen tartalmú jogi kötelezettséget foglal magában, a törvényből nem olvasható ki, a felek megállapodásának kell rendezni az ügynök kötelezettségét. Ennek hiányában a kereskedelmi szokások és kialakult gyakorlat határozza meg a szerződéses kötelezettséget. Az ügynöki kötelezettség korlátozódhat a szerződő fél felkutatására és kiválasztására, de konkrét ügyben a megbízás szólhat a szerződés tárgyának és feltételeinek, gazdasági és jogi tartalmának a megtárgyalására és véglegesítésére is, kivéve magának a szerződésnek a megkötését.
[14] Tartós közvetítői szerződés esetében a közvetítő tartós jogviszony keretében, tehát nem egyszeri ügyletre korlátozottan, hanem egy időtartamra visszatérő jelleggel, önállóan, saját jogi és gazdasági függetlensége körében eljárva szervez és tárgyal harmadik személyekkel megkötendő szerződéseket a megbízójának a részére, illetve főszabály szerint jogosult is megkötni azokat megbízójának a képviseletében. * A közvetítő nemcsak a szerződések előkészítésében, a szerződő felek felkutatásában, kiválasztásában, azok gazdasági és jogi értékelésében játszik szerepet, hanem a szerződés gazdasági és jogi tartalmának megszövegezésében és megkötésében is. Jóllehet a közvetítő megbízója számára és a megbízója nevében jár el mint „kereskedő”, professzionális piaci résztvevő, akinek megbízója érdekét kell érvényesítenie ebben a folyamatban, a tőle elvárható magatartás ehhez a szakmaisághoz és a gondos eljárás követelményéhez igazodik. Sem a Ptk., sem a szabályozás alapját jelentő, 86/653/EGK tanácsi irányelv nem szól a közvetítőnek a szerződéskötést követő kötelezettségeiről. A törvény szövegezése alapján a tartós képviselő jogi kötelezettsége az előkészített, megtárgyalt és aláírt szerződés aláírásával megszűnik, és ettől kezdve a megbízó mint az ügy valós ura veszi át a szerződés teljesítésének a terheit, valamint a szerződésszegéssel és minden más kérdéssel kapcsolatos kötelezettségeket. Az irányelvi szabályozással összhangban a Ptk. külön feltételként fogalmazza meg a közvetítő jogi önállóságát és jogi „függetlenségét” megbízójával szemben [Ptk. 6:293. § (2) bekezdés]. Ez a jogi „függetlenség” a normákban leginkább formalitásokban fogalmazódik meg, így a közvetítő nem állhat munkaviszonyban a megbízójával, nem lehet annak vezető tisztségviselője, és nem állhat fenn olyan jogszabályon, bírósági vagy hatósági rendelkezésen alapuló jogviszony, amely őt valamely jogi személy képviseletére feljogosítja. A közvetítő által kötött szerződések a megbízóját jogosítják és kötelezik, a közvetítő képviselőként jár el, az általa megkötött ügyletnek ő nem válik szerződő felévé, hanem megbízója lesz a szerződés alanya, így a közvetítő jogi helyzete a megbízójának ügyleti érdekkörében marad, jogilag nem függetlenedik attól, mint a bizomány esetében. Ebből eredően jogilag nem kettőződik meg a szerződéskötés révén a gazdasági folyamat, hanem a közvetítő ügyletkötésével egyetlen jogügylettel kapcsolódik a megbízó a harmadik személyhez. A közvetítő képviselői mivoltából ered a megbízójának közvetlen jogszerzése, a megkötött szerződés és annak gazdasági és jogi tartalma a megbízó személyét jogosítja és kötelezi, a megbízó vagyonába tartozik, a megbízó a szerződő alanya, az a megbízó szerződése. A közvetítő jogi felelőssége és gazdasági kockázata ebből eredően is szűkebb, nem a saját vagyonára vonatkozik az általa megkötött ügylet eredménye, önálló jogi jelentőséggel bíró vagyongyarapodásra nem tesz szert a harmadik féllel kötött ügylet révén, kivéve a jutalékra vonatkozó jogosultságát. A kereskedelmi ügynök tevékenysége versenyjogi tényállásokban is felmerül. *
[15] Nem szabályozza külön a Ptk., de a gyakorlatból ismert a márkakereskedő üzleti modellje, aki tartós szerződéses jogviszony alapján vásárolja meg az árut saját nevében és saját számlájára mint gazdaságilag önálló és független jogalany, és adja tovább, azaz egy vételi és egy eladási szerződés alanyaként közvetít. A gyártó és kereskedő közti tartós együttműködés alapulhat egy formális keretmegállapodáson, illetve a felek közti szokásokon, amely kapcsolat lényeges eleme lehet a márkakizárólagosság és a versenykorlátozás (más hasonló árut, versenyterméket nem értékesíthet), a területi - országot jelentő - korlátozások, az eladási ár, esetleg egyes eladási feltételek gyártó szerinti kialakítása, a készletről való információk átadása, az ügyfelekről való információk átadása, a gyártó részére történő fizetési feltételek meghatározása, amely a kereskedő tevékenységének pénzügyi segítését is jelentheti, illetve az áru tulajdonjogának fenntartása is cizellálhatja a gyártó-márkakereskedő jogviszonyát. Jóllehet formálisan két egymástól független adásvételi szerződésen alapulnak az egyes konkrét értékesítések, egyrészről a gyártótól való vétel, másrészről a termék harmadik személy részére történő eladása, de valójában ezen konkrét adásvételi ügyletek mögött a gyártó és kereskedő közti megállapodás képezi a márkakereskedői jogviszonyt. Az áru eladása is sok esetben különböző konstrukciókban történhet, az egyszerű adásvétel mellett a márkakereskedők alkalmazzák a lízing, vagy a magyar jogban ismert tartós bérlet konstrukcióját is. A nemzetközi kereskedelemben disztribúciós megállapodásként ismert szerződésnek számos mintája ismert, a párizsi nemzetközi kereskedelmi kamara is kidolgozott egy szerződéses mintát (ICC Model Contract Distributorship, Nr. 776), valamint egy szelektív értékesítési mintát (ICC Model Selective Distributorship Contract, 2004, Nr. 657).
[16] A fenti tartalmú szerződés a Ptk. alapján forgalmazási szerződésként minősíthető (6:372. §). A Ptk. értelmében a forgalmazási szerződés alapján a szállító meghatározott ingó dolognak (melyet terméknek nevez) a forgalmazó részére történő eladására, a forgalmazó a terméknek a szállítótól történő megvételére és annak saját nevében és saját javára történő eladására köteles. * A forgalmazási szerződés ezt a szállító (gyártó) - forgalmazó (értékesítésre vásárló) viszonyt veszi a szabályozás alapjának. A Ptk. forgalmazási szerződésének alanyai egyik részről a szállító, aki a termék gyártója, importőre, másik részről pedig a forgalmazó, aki a termék felhasználóival, pontosabban megvásárlóival szemben eladóként jelenik meg. A forgalmazási szerződés alapján a forgalmazó nem saját felhasználásra vásárolja meg a szállítótól a terméket, hanem annak továbbértékesítése céljából, a termék harmadik személy felé történő eladását, értékesítését végzi. Ebből eredően a termékhez és hibáihoz kapcsolódó, az értékesítést követő egyes további szolgáltatások vagyoni és jogi kockázata a felek - gyártó és forgalmazó - közt eltérően merül fel ahhoz képest, mintha egy egyszeri vételről és eladásról lenne szó. Ennek egyik oka, hogy a gyártó előre tudja, hogy a termék hibái az értékesítést követően harmadik félnél jelentkeznek, melyek jogi megoldását a jog a forgalmazóra telepíti.
[17] A forgalmazási szerződés számos elemében eltér a közvetítői szerződésektől, ahol a közvetítő nem saját vagyonára és kockázatára veszi meg a terméket és szerzi meg a tulajdonjogot, feladata arra irányul, hogy a megbízó értékesítési tevékenységében a megbízó nevében és számlájára (a megbízó vagyonának javára) jár el. A forgalmazó - legalábbis a Ptk. normáinak a megfogalmazásában - a közvetítővel szemben azonban felvállalja az értékesítés kockázatát, hiszen elméletileg a szállító felé a termék vételárát akkor is ki kell fizetnie, ha adott esetben azt harmadik fél részére még nem adta el, így a megvett termék eladásának a kockázatát egyedül viseli.
[18] A Ptk. modellje nem követi a gyakorlatban ismert szerződésminták világát, amely szerződési mintákat a tulajdonjog megszerzésétől kezdve a továbbértékesítés pénzügyi kockázatán át a Ptk. normáinál sokkal részletesebben szokták szabályozni. A Ptk. megoldása jelentősen eltér a Ptk. előtti jogirodalmi felfogástól is. * A Ptk. forgalmazási szerződés szabályai sokkal inkább közel állnak a hajdani kereskedelmi értékesítésre történő vétel intézményéhez, mint egy tartós és hosszú távú piaci jelenlétet és biztonságot szavatoló disztribúciós megállapodáshoz. A termék sikeres végső értékesítése, a termék jó piaci hírneve és piaci részesedése mind a gyártónak, mind a forgalmazónak az érdeke, ez a közös érdek érdemben befolyásolja a gyártó és forgalmazó közti jogviszonyt, ezért sem lehet azt egy egyszerű adásvételként felfogni. A szállító számára is kiemelt jelentőséggel bírhat termékének értékesítési módja, az ügyfelek kiszolgálása, a termék megjelenítése, reklámozásának összehangolása és ellenőrzése, mint az a szempont, hogy a forgalmazó egy-egy terméket értékesítsen harmadik személyek felé. Mivel nehéz meghatározni a disztribúciós szerződés ideáltípusát, és erre igazából nincs is szükség, a Ptk. szabályainak kritikája helyett hangsúlyozzuk a szabályok diszpozitivitását, amely az ezen szabályoktól való eltérést megengedi.
[19] A Ptk. a felek szabad megállapodására bízza számos kérdés szerződéses rendezését, a termék továbbértékesítésének körülményeit, így például hogy milyen áron, milyen környezetben kívánja a gyártó a kereskedelemben viszontlátni a termékét, ehhez kapcsolódóan a terméket szimbolizáló védjegy vagy más megkülönböztető külső használatának lehetőségét. Az értékesítés körülményei között jelentőséget kaphat, hogy a versenytársak termékeivel együtt kínálva vagy csak kizárólagos jelleggel lehetséges az értékesítés, továbbá a termék eladásához tanácsadás is kapcsolódik, valamint értékesítést követő ügyfélkapcsolat kiépítése és fenntartása, mely jogszabályi követelményeket meghaladó szavatossági vagy jótállási feltételeket kínáljon a viszonteladó, és lehetne még a példákat sorolni. Mindezek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a disztribútor önálló jogi és gazdasági eljárását, vagyoni kockázatát alapvetően a felek azon szerződéses megállapodása határozza meg, amely a termék harmadik személyek felé történő továbbértékesítésének a körülményeit rendezi. A szállító üzleti modelljétől és üzleti felfogásától függ, mennyiben kíván ebbe a továbbértékesítési folyamatba beleszólni.
[20] A szállító és forgalmazó közti jogviszonyt nevezhetjük keretszerződésnek, de valójában ez nem keret jellegű megállapodás, hanem a szállító-forgalmazó tartós jogviszonyának a jogi alapja. Az egyes termékvásárlások és értékesítések összehangolása is ennek a függvénye, például a forgalmazó saját raktárára és konkrét rendelések hiányában eszközöl-e vásárlásokat, vagy csak a gyártóval és a harmadik féllel történő előzetes megkeresések alapján, illetve hogy a leszállított termékek tulajdonjoga átszáll-e a forgalmazóra, vagy a gyártó él a tulajdonjog-fenntartás lehetőségével. A vevő által fizetett előleg a forgalmazót illeti-e vagy a gyártót, hiszen az előbbi esetben a forgalmazóval szembeni más hitelezők jogosultak akkor ezen előlegre vagy a gyártó által leszállított termékekre gyakorolni igényeiket, illetve a forgalmazó fizetésképtelensége esetén ezek a vagyonelemek a csődvagyon részét fogják képezni? Mindez összefügghet a forgalmazó fizetési kötelezettségével, annak időzítésével, amely nagymértékben meghatározza a termékértékesítés üzleti kockázatát is, hogy a forgalmazónál lévő vagyonelemek (készlet, termékek, előlegek) mely hitelezői igények fedezésére használhatók a gyártónak és a termék vevőjének igényein kívül. A Ptk. mindezeket az elemeket nem értékeli, és csalóka az a kép, amely a disztribútori szabályozást két egymástól teljesen független adásvételi szerződés megkötésében láttatja, mintha semmiféle más viszony nem kötné össze a két felet, és az értékesítés összehangolása nem lenne a szállító és a forgalmazó közös érdeke. A gyártó és a disztribútor közti tartós viszony részét képezik az esetleges védjegyek és más szellemi alkotásként védett jogok használata, a termék engedélyezésével, regisztrálásával kapcsolatos kötelezettségek, a hibás termékekkel kapcsolatos eljárás (a disztribútor javítási, csere vagy egyéb kötelezettségei), a készletezés, az alkatrészek, a reklámozás és piackeresés, a minőségi követelmények, a bizalmas üzleti információk kezelése, a felelősségkorlátozások, és még lehetne sorolni a szerződésben részletezni javasolt kérdéseket.
[21] A forgalmazási szerződés így a szállító-forgalmazó jogviszony tartós működését szabályozza az együttműködés pénzügyi kockázataival együtt, elsősorban azt, hogy mekkora az önállósága a forgalmazónak, és mekkora az általa vállalt pénzügyi kockázat, a termék esetleges hibáiból eredő kockázat, továbbá mi a termék javításának, szervizelésének a megoldása. *
[22] A Ptk. további újdonsága a franchise szabályozása és jogbérletként való nevesítése (Ptk. 6:376-6:381. §). * A Ptk. előkészítése során elkezdődött vita a Ptk. elfogadását követően sem nyugodott le, annyira eltérőek a franchise-t illető felfogások. A Ptk. által választott szabályozás egy kétpólusú szerződéses modellt mutat, és az üzleti modell komplexitására * és a franchise működési rendszer egyéb körülményeire nincs tekintettel, amelyhez legközelebb a francia bírói gyakorlat megközelítése áll. * A kritikák fő iránya, hogy a Ptk. szabálya a gyakorlatban élő franchise-megállapodásokat, gyakorlatot nem megfelelően tükrözi, továbbá az, hogy a Ptk. modellje nem a valóságban létező franchise. *
[23] Ahány ország, annyiféle megoldás ismert Európában is, amint említettük, a Franciaországban már régóta ismert franchise-t a bírói gyakorlat formálta, Olaszországban külön törvény szabályozza, Litvániában a polgári törvénykönyvben foglal helyett, hogy csak néhány példát említsünk. *
[24] A kritikák helyett a Ptk. jogi szabályozásának a lényegét kívánjuk csak érinteni. A Ptk. franchise fogalma egy üzleti modellnek, áru vagy szolgáltatás nyújtásának piaci megjelenítéséhez kapcsolódó, jogilag védett, egyes kiragadott értékeinek a visszterhes felhasználását lehetővé tévő megállapodás, amely leszűkül az üzleti tevékenységet védő szellemi alkotások hasznosítási módjára. Ez a koncepció a franchise alatt a know-how-hoz, védjegyhez vagy kereskedelmi névhez kapcsolódó, valamint - a megállapodás tárgyától függően - más iparjogvédelmi vagy szerzői jogok együttesét érti, amelyet áru forgalmazása vagy szolgáltatás teljesítése céljából használnak fel. * A franchise-szerződéssel az üzleti modell és az azt védő szellemi alkotások felhasználása kerül átadásra, a franchise jogosultja bocsátja ezen üzleti megoldást annak megvalósításához szükséges kereskedelmi és üzleti ismeretek és megoldások, beszerzések, értékesítési módok együttesével a franchise-vevő részére, azzal a szándékkal, hogy a franchise átvevője mindezeket hasznosítsa, és hogy ezáltal egy rendszer részévé váljon. A franchise-vevőnek ugyanolyan egységes arculattal, ugyanazon termékek és szolgáltatások kínálójaként kell megjelennie a piacon, mint a többi rendszerben részt vevő félnek.
[25] A Ptk. szabálya arra nem tér ki, hogy a franchising alapvetően egy üzleti, értékesítési rendszert jelent, a franchise pedig ennek a rendszernek megjelenítője, megvalósítója. A franchising rendszer fő gazdasági jellemzőit a szabály nem tükrözi, függetlenül attól, hogy a franchise egy központ köré szerveződik-e vagy horizontális kapcsolatokon nyugszik, az egységes név alatti közös megjelenés, egységes image, azonos működési szabályok, beszerzési források, és termelési, szolgáltatásnyújtási folyamatok egységesítése, koordinálása miként valósul meg. A franchise rendszer tagjai egy kialakított és bevezetett vagy bevezetésre kerülő üzleti modellt, üzleti tevékenységet követnek, valósítanak meg, adott esetben együtt fejlesztik, bővítik, alakítják, amely üzleti tevékenység egyes elemeit szellemi alkotásként kezeli és védi a jog. Az egységet az egyes rendszertagok valamilyen ellenőrzése biztosítja, így a tagok üzleti és gazdasági, valamint jogi mozgástere korlátozott, a rendszerre kötelező döntéseknek meg kell felelniük. Az üzletpolitika, az üzleti menedzsment alapvető elemei szerződésben meghatározottak, az üzleti kockázat ezen része a franchise rendszer irányítóján van.
[26] A Ptk. franchise fogalmának központjában a jogbérletbe adó szerzői és iparjogvédelmi jogok által védett oltalmi tárgyak, illetve védett ismerethez kapcsolódó felhasználási, hasznosítási vagy használati jogok engedélyezése áll, a jogbérletbe vevő a termékeknek, illetve szolgáltatásoknak a szerzői és iparjogvédelmi jogok által védett oltalmi tárgyaknak, illetve védett ismereteknek a felhasználásával, hasznosításával vagy használatával történő előállítására jogosult, illetve értékesítésére és díj fizetésére köteles. Az értékesítési tevékenység során a jogbérletbe vevő a saját nevében és a saját javára jár el, a saját vagyonára és saját - szerződésben jelentősen korlátok közé szorított - üzleti kockázatára. A szerződő felek a jogbérletbe adó (franchisor) és a jogbérletbe vevő (franchisee), üzleti vállalkozást folytató jogalanyok, és a szerződésük tárgya a franchise-zal meghatározott termék értékesítése vagy szolgáltatás nyújtása. A törvény nem rendezi ennek a jogviszonynak számos elemét, ezeket a felek megállapodására bízza: a jogbérletbe adó tevékenységének esetleges korlátait, az üzleti modellhez kapcsolódó üzleti titkok kérdéseit, a jogbérletbe vevő üzleti tevékenységének korlátozását, azt, hogy kizárólagosan csak a franchise-zal foglalkozhat, illetve milyen egyéb tevékenységet végezhet, saját vállalkozásával vagy alvállalkozókkal, esetleg alfranchise-zal végezteti el magát az üzleti tevékenységét vagy annak egy részét, valamint hogy milyen versenytilalmi megkötések érvényesek.
[27] A franchise további elemeit nem elemezzük, így a díjfizetés megoldásának lehetséges változatait sem. * A franchise üzleti modellje alapvetően eltér a többi közvetítői szerződéstől, ha egyáltalán közéjük sorolható, hiszen a franchise esetében egy sajátos munkamegosztás, feladat- és kockázatmegosztás rajzolódik ki, a jogbérletbe adó és vevő közt, a termék és szolgáltatás kialakítása, megjelenítése, védelme, fejlesztése, a piaci folyamatok ellenőrzése marad a franchise gazda körében, míg magának a szolgáltatásnak a nyújtása, a piaci megjelenése és a fogyasztókkal történő tényleges ügyletkötés és értékesítés a jogbérletbe vevő feladata. Anélkül hogy az egyes franchise rendszerek sokféleségére kitérnénk, ez a feladatmegosztás olyan kölcsönös, folyamatosan a körülményekhez igazodó és a piaci kihívásokra kellő időben reagáló együttműködést feltételez, amely a franchise-megállapodás lényegéhez tartozik, és messze túlmutat a szellemi alkotások felhasználásának visszterhes engedélyezésén.
[28] A Ptk. fent említett szerződéses szabályai kapcsán mindig ki kell emelni ezeknek a szabályoknak a diszpozitív jellegét, a szabályoktól a szerződő felek szabadon eltérhetnek. Azt, hogy a gyakorlatban ez ténylegesen mit jelent, nehéz általánosságban meghatározni, az erős pozícióban lévő ügynök maga tudja szerződéses feltételeit érvényesíteni, de egy franchise esetében a franchise-ba (jogbérletbe) adó a saját kidolgozott szerződéses feltételeivel szerződik, a másik fél tárgyalási lehetősége meglehetősen limitált. A Ptk. szabályozási modelljei nem írják felül a napi gyakorlat szerződéses elemeit, hanem azok mellé lépnek. A Ptk. szabályai közül kiemelt jelentőséget kell tulajdonítanunk a szerződés tartalma új megközelítésének, amely a korábbiakhoz képest külön kiemeli a kereskedelmi jogi szempontok érvényre jutását. A szerződés általános szabályai közt a 6:63. § (5) bekezdése a kereskedelmi jog szokásait beemeli a felek szerződéses megállapodásába, mégpedig két alapon is. Egyrészről a Ptk. kimondja, hogy a felek közti szerződés részét képezik a felek korábbi üzleti kapcsolataiban kialakult szokások, amelyekben a felek korábban megegyeztek, másrészt a felek közti szerződés részévé válik minden az adott üzletágban ismert, elfogadott és rendszeresen alkalmazott szokás is. Ezen a szabályon keresztül a felek üzleti kapcsolatainak és az üzleti szokásoknak a gyakorlata a jog által elismert és kikényszeríthető erővé, szabállyá vált.
[29] A képviselet és a szolgáltatás-értékesítés szabályozása terén a biztosítás és a pénzügyi szolgáltatások értékesítése mutatják a legváltozatosabb képet. A biztosítás a vállalt kockázat elosztása és kalkulálhatósága érdekében az adott biztosítási termék ügyfélkörének kiépítésén, kiszolgálásán, megtartásán és fejlesztésében érdekelt, amely ügyfélkörrel való folyamatos foglalkozás speciális szakértelmet igényel. A biztosítási tevékenységről szóló 2014. évi LXXXVIII. törvényben szabályozott formák a biztosításközvetítők (4. § 15. pont) , ezek között az ügynök egy vagy több biztosító megbízásából jár el, míg az alkusz az ügyfél megbízottja. Az ügynök mellett a jogi szabályozás megkülönböztet többes ügynököt és vezérügynököt, akik eltérő jogosítványokkal, jogosultságokkal rendelkeznek. A biztosításközvetítés szabályai az európai uniós jogon, az Európai Parlament és a Tanács 2002. december 9-ei a biztosítási közvetítésről szóló 2002/92/EK irányelven alapulnak. A biztosítási ügynöki tevékenység összekapcsolódik a pénzügyi termékek értékesítésével, a pénzügyi intézmény részére lehetővé teszi biztosításközvetítői tevékenység végzését, * továbbá a biztosításközvetítők pénzügyi termékek közvetítésével is foglalkozhatnak, a biztosítók részéről a hitelintézettel fennálló függő közvetítői szerződés alapján, annak közvetítői alvállalkozójaként, * az alkuszok pénzügyi intézménnyel tudnak erre szerződni.
[30] A közvetítés különböző alakzatait a pénzügyi szféra is szabályozza, elsősorban a piac védelmének az érdekében. A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) pénzügyi szolgáltatásként határozza meg a pénzügyi szolgáltatás közvetítését [3.§ (1) bekezdés i) pont], valamint kiegészítő pénzügyi szolgáltatásként a bankközi piacon folytatott pénzügyi ügynöki tevékenységet [3. § (2) bekezdés d) pont]. A pénzügyi szolgáltatás közvetítése magába foglalja a pénzügyi intézménnyel kötött megbízási szerződés alapján
a) kiemelt közvetítői tevékenységet, a pénzügyi intézmény nevében, javára és kockázatára, pénzügyi szolgáltatás, kiegészítő pénzügyi szolgáltatás nyújtásának, illetve ezek elősegítésére irányuló tevékenységet, ideértve a pénzügyi intézmény nevében, javára és kockázatára történő kötelezettségvállalást vagy a szerződés megkötését is; továbbá ide sorolja a Hpt.
b) az ügynöki tevékenységet, pénzügyi szolgáltatás, kiegészítő pénzügyi szolgáltatás nyújtásának, ilyen szolgáltatásra irányuló szerződés megkötésének elősegítésére irányuló tevékenységet, amelynek során a pénzügyi intézmény kockázatára önállóan kötelezettséget nem vállalnak, szerződést nem kötnek; továbbá a
c) pénzforgalmi közvetítői tevékenységet: az egyes fizetési szolgáltatókról szóló törvényben meghatározott tevékenységet; az
d) alkuszi tevékenységet: pénzügyi szolgáltatást igénybe venni szándékozó ügyféllel megbízásából pénzügyi intézménnyel történő pénzügyi szolgáltatási szerződés kiválasztására, megkötésének elősegítésére irányuló tevékenységet; valamint
e) * jelzáloghitel közvetítői tevékenységet. *
A Hpt. szintén meghatározza a pénzügyi ügynöki tevékenység bankközi piacon végzésének tartalmát. * A Hpt. szabályozza a közvetítői tevékenység korlátait, a közvetítés tárgyát és tartalmát illetően kategóriákat állít fel, * így megkülönböztet kiemelt közvetítő, * függő ügynök, * függő közvetítő, * többes kiemelt közvetítő, * többes ügynök, * és alkusz * közt, továbbá meghatározza a függő * és független * közvetítés fogalmát, felelősségét és tevékenységének egyes korlátait, valamint szakmai követelményeket támaszt * .
[31] A fent említett szerződések klasszifikációja is számos értkezés tárgya, például a franchise is értelmezhető vegyes szerződésként. * Egy szerződésben több szolgáltatásra is kötelezettséget vállalhat a közvetítő. A szerződéskötés előkészítése vagy a szerződés megkötése mellett az áru megvásárlása, raktározása, fuvarozása, a piacépítéshez kapcsolódó szolgáltatások nyújtása, ügyfélkör kiépítése, bővítése, reklámozás, ügyfelek részére finanszírozási lehetőségek szervezése, biztosítás szervezése, adott esetben a termékhez kapcsolódó szolgáltatások jövőben történő nyújtására is vállalhat kötelezettséget (például szoftver frissítések továbbítása), a szavatossági igények kezelésére is, és még lehetne sorolni a kapcsolódó szolgáltatásokat.
[32] Más szerződések is alkalmazhatók értékesítésre, piacra jutásra, így például a bizalmi vagyonkezelés alapja is lehet egy olyan gazdasági meggondolás, hogy az adott vagyon kezelése és piacra juttatása szakember, professzionális vállalkozás igénybevételével több előnnyel kecsegtet.
[33] A fent röviden bemutatott szerződéses típusok egymással, más kereskedelmi szokványokkal adott esetben keveredhetnek, és egyéb szolgáltatásokkal egészülhetnek ki, és egy szerződésbe olvasztva vegyesen is alkalmazhatók. Így a bizományi ügylet is alapulhat tartós és folyamatos jogviszonyon, lehetnek ügynöki elemei, piacépítésre, -fejlesztésre vonatkozó tulajdonságai, a bizományos is vállalhat kötelezettséget a piaci terjeszkedésre vonatkozó beruházásokban. A franchise vagy a forgalmazási ügylet is keveredhet más jogi szolgáltatásokkal, ezekben az esetekben a vegyes szerződésekre vonatkozó szabályok szerint a lényeges szolgáltatás alapján határozható meg annak eredmény vagy gondossági kötelem jellege, felelősségvonzata.
[34] A magyar jog írott szabályai és napi joggyakorlata mellett említettük már az Európai Unió szabályait is, így elsősorban a kereskedelmi ügynökre vonatkozó uniós irányelv és annak uniós bírói jogértelmezésének jelentőségét, amelyek a jogharmonizáció révén a magyar jogba átültetésre kerültek. Az uniós jog rendkívül fontos a versenyjogi szabályok terén, melyek a magánjogi megállapodásokat a piacra gyakorolt valós és feltételezett hatásai révén korlátozzák. A versenyjog szabályainak érvényesülését a kereskedelmi megállapodások cizellált megoldásai alapvetően nem befolyásolják, de a közhatalmi úton történő érvényesítésük abszolút jellegéből adódóan a közvetítők tevékenységét érdemben és alapjaiban befolyásolják. Ezek közt említendő a Bizottság 2010. április 20-i 330/2010/EU rendelete, amely az Európai Unió Működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 101. cikk (3) bekezdésének vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról rendelkezik. A rendelet kiveszi a versenytilalmi megállapodások közül azon vertikális megállapodásokat, amelyek az áruk és szolgáltatások termelési és értékesítési láncaiban részt-vevők közt köttetnek. A szabály általános mentességet ad az uniós versenytilalom alól bizonyos megállapodásoknak, azon az alapon, hogy a vertikális megállapodások szerződő felei közti jobb együttműködés megkönnyítése révén javíthatják a gazdasági hatékonyságot, így a tranzakciós és forgalmazási költségek csökkentéséhez, valamint eladásaik és befektetéseik optimális szintjének kialakulásához vezethetnek [lásd (6) preambulumbekezdés]. Jóllehet ezeknek a megállapodásoknak lehet versenyt korlátozó hatásuk, a rendelet abból indul ki, hogy a hatékonyságnövelő hatások túlsúlyban vannak [(7) preambulumbekezdés]. A rendelet által használt kifejezések és meghatározások túlmutatnak a rendelet alkalmazási körén, azok a kereskedelmi jogban is helyet kaptak. Ilyen például a rendeletben használt „szelektív forgalmazási rendszer”, melyet a rendelet a következők szerint határoz meg: „olyan forgalmazási rendszer, amelyben a szállító vállalja, hogy a szerződés szerinti árukat vagy szolgáltatásokat, akár közvetlenül, akár közvetve, csak meghatározott kritériumok alapján kiválasztott forgalmazóknak adja el, és ezek a forgalmazók vállalják, hogy az ilyen árukat vagy szolgáltatásokat nem szerződéses forgalmazók számára nem értékesítik a szállító által e rendszer működtetésére meghatározott területen” * . A szabály alkalmazásának jelentős uniós bírósági gyakorlata alakult ki, amely bírói jog a közvetítői megállapodásokat alapvetően meghatározza. *
[35] Az uniós jog érvényesítésének sajátos eszköze a Bizottság 2010-ben kiadott iránymutatása a vertikális korlátozásokkal kapcsolatban (a továbbiakban: Iránymutatás). * Az Iránymutatásban a Bizottság a gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva értelmezi az uniós jogot, annak gyakorlati alkalmazását, a mi szempontunkból ez azért fontos, mert az egyes közvetítői tevékenységeket a versenyjog szempontjából vizsgálja. Így például az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából a Bizottság szerint ügynöki megállapodásnak az minősül, ha az ügynök a megbízó részére megkötött vagy megtárgyalt szerződések vonatkozásában a piachoz kötődő beruházásokban, valamint a megbízó által előírt, azonos termékpiacon végrehajtandó egyéb tevékenységekben egyáltalán nem, vagy csak jelentéktelen kockázatot visel. Az ügynöknek a tevékenységével közvetlenül összekapcsolódó kockázatokat természetesen magának kell viselnie, így a működéséhez kapcsolódó ingatlanba vagy a személyzetbe történő beruházásokat, de nem sorolhatók ebbe a körbe az azon túlmenő gazdasági vállalások. A versenyjog szempontból vizsgálni kell az ügynök által esetlegesen vállalt további kötelezettségeket, szerződéses feltételeket, mint például hogy a vásárolt vagy értékesített szerződés szerinti áruk tulajdonjoga átszáll-e az ügynökre. Ilyen kötelezettség lehet az is, hogy a megbízót terhelő szerződés szerinti egyes szolgáltatásokat maga az ügynök nyújtja, valamint ha az ügynök hozzájárul a szerződés szerinti áruk vagy szolgáltatások értékesítéséhez kapcsolódó költségekhez, ideértve például az áruszállítás költségeit. Szintén túlmutat az ügynöki tevékenységen az, ha az ügynök saját költségére vagy kockázatára raktárkészletet tart fenn, és azt finanszírozza is, illetve az ezzel kapcsolatos veszteségek viselését is vállalja. Atipikus az a megállapodás is a Bizottság szerint, ha az ügynök jutalékának elvesztése kivételével felelősséget vállal a szerződés ügyfél általi betartásának elmulasztásáért, közvetve vagy közvetlenül beruház az értékesítés elősegítésébe, például hozzájárul a megbízó hirdetési költségeihez, hogy csak néhány szempontot emeljünk ki az iránymutatásból (lásd a 16. pont elemeit). Ez utóbbi kötelezettségvállalások túlmutatnak az ügynöki tevékenység ismert keretein, és a verseny korlátozására alkalmasak.
[36] A közvetítői tevékenység számos esetben együtt jár védjegy, kereskedelmi név, know-how, vagy más szellemi tulajdonjogként védett jószág használatának átengedésével. A Bizottság iránymutatása ezekkel a megállapodásokkal kapcsolatban meghatározza azokat a körülményeket, amelyek esetén a csoportmentesség alkalmazható, azaz versenyjogi szempontból elfogadhatóak. Az Iránymutatás részletes ismertetése helyett csak kiragadunk néhány szempontot abból a célból, hogy érzékeltessük a versenyjogi szabályoknak a közvetítő tevékenységben alkalmazott egyes magánjogi megállapodásokra gyakorolható hatását. A franchise-megállapodásban foglalt licenciaadás a csoportmentességi rendelet hatálya alá tartozik, ha az Iránymutatás (31) bekezdésében felsorolt öt feltétel mindegyike teljesül. E feltételek a Bizottság iránymutatása szerint általában teljesülnek, mivel a legtöbb franchise-megállapodásban, ideértve az úgynevezett elsődleges franchise-megállapodásokat is, a franchise-adó árukat és/vagy szolgáltatásokat - különösen kereskedelmi vagy technikai segítségnyújtási szolgáltatásokat - is átad, illetve szolgáltat a franchise-vevő részére. Az iránymutatás külön kitér a franchise szerződésekre és az azokkal átadott szellemi tulajdonjogok jelentőségére. Ezek a jogok segítséget nyújtanak a franchise-vevőnek abban, hogy a franchise-adó, illetve az általa kijelölt szállító által szállított termékeket viszonteladóként értékesítse, vagy abban, hogy e termékeket felhasználja és a keletkezett árukat vagy szolgáltatásokat értékesítse. Amennyiben a franchise-megállapodás kizárólag vagy elsődlegesen szellemi tulajdonjogok licenciába adására vonatkozik, a Bizottság iránymutatása szerint nem tartozik a csoportmentességi rendelet hatálya alá (44. pont), hanem az ilyen megállapodásokra - általános szabályként - a csoportmentességi rendeletben és az ezen iránymutatásban megállapított alapelveket kell alkalmazni. A Ptk. megoldása - amely a szellemi tulajdonjogokra koncentrál - ezen a pontos közvetlenül kapcsolódik az uniós jog alkalmazásához.
[37] A franchise-megállapodások cizellált megoldásait a Bizottság iránymutatása akként is tükrözi, hogy a franchise-vevő egyes lehetséges kötelezettségeit is számba veszi, így a franchise-adó szellemi tulajdonjogainak védelmét biztosító kikötéseket is. Az Iránymutatás a franchise-vevő kötelezettségei közt a következő példákat említi: a) sem közvetve, sem közvetlenül nem vesz részt hasonló üzleti vállalkozásban; b) a versenytárs vállalkozásában nem szerez részesedést, amely lehetővé tenné a franchise-vevő részére az ilyen vállalkozás gazdasági magatartásának befolyásolását; c) mindaddig nem hozza harmadik fél tudomására a franchise-adó által szolgáltatott know-how-t, amíg az még nem minősül köztudomású információnak; d) a franchise-adó részére átad minden olyan tapasztalatot, amely a franchise felhasználása során keletkezett, továbbá, hogy a franchise-adó és a többi franchise-vevő részére nem kizárólagos licenciát ad az ilyen tapasztalatból eredő know-how használatára; e) tájékoztatja a franchise-adót a licenciába adott szellemi tulajdonjogok megsértéséről, jogi eljárást indít a jogsértők ellen, illetve segítséget nyújt a franchise-adónak a jogsértők elleni jogi eljárásokban; f) a franchise-adó által licenciába adott know-how-t nem használja a franchise használatától eltérő célokra; g) a franchise-adó jóváhagyása nélkül nem ruházza át a franchise-megállapodás szerinti jogokat és kötelezettségeket (Iránymutatás 45. pont). A felsorolt szerződéses vállalások értelemszerűen a franchise megoldás védelmét szolgálják és a franchise üzleti védelmét garantálják. Ezek a lehetséges szerződéses vállalások mutatják a magánjog alapján kiköthető részletek gazdagságát, a Ptk. diszpozitív szabályozása erre lehetőséget ad, de amint láttuk, jóllehet ezek a szerződések a felek belső jogviszonyát szabályozzák, de külső hatásaikra való tekintettel a versenyjog megfogalmazza lehetséges korlátaikat, és adott esetben szankcionál is.
[38] Ez utóbbi külső hatások körében az iránymutatás a verseny korlátozásának szempontjából külön foglalkozik a napjaink közvetítői tevékenységében előforduló egyes speciális szerződéses megállapodásokkal, így a kizárólagos forgalmazással, * a kizárólagos ügyfélelosztással, * a kizárólagos szállítással, * az előzetes hozzáférési fizetésekkel (polcpénz), * , a viszonteladói árral, * a szelektív forgalmazással. *
[39] Az uniós jog a napi joggyakorlatból táplálkozik és fejlődik, az internetes értékesítés által felvetett kérdések is megjelennek már az ítéletekben. A szerződési szabadság és az uniós versenyjog határait értelmezte az Unió Bírósága legutóbbi 2017. december 6-án kihirdetett Coty ügyben (C-230/16.). A német bíróság megkeresésére lefolytatott előzetes döntéshozatali eljárásban a fentebb említett EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése értelmezése során a Bíróság az uniós versenyjog szabályaival összeegyeztethetőnek tartotta a luxusáruk esetében szelektív forgalmazás alkalmazását, mivel így biztosítható a luxusáruk image-ának megőrzése, feltéve, hogy ha valamennyi viszonteladó kiválasztására egységes, hátrány- és megkülönböztetés-mentes kritériumrendszert alkalmaznak, és az alkalmazott korlátozások szükséges mértékűek. A Bíróság ítélete szerint igazolható és nem ütközik a szabályokba az a forgalmazókkal, kiskereskedelmi eladókkal kötött korlátozó jellegű szerződéses kikötés, amely megtiltja számukra, hogy saját internetes értékesítési rendszerükön kívül egy harmadik - a perbeli esetben az amazon - cég kívülről is látható platformját is igénybe vegyék, ha az a kikötés a luxusáru image-ának megőrzését szolgálja. A Bíróság szerint ez utóbbi kikötés nem minősül a 330/2010/EU rendelet 4. cikk b) és c) pontja szerinti - a vevőkörrel és az értékesítés módjával szembeni - korlátozásnak, így alkalmazható.
[40] Az uniós versenyjog tapasztalatai mutatják a való életben előforduló közvetítői megállapodások gazdagságát, amelyek a kereskedelmi jogi megállapodásokban érvényesíthetők és kiköthetők, viszont az ilyen tartalmú megállapodásokat, azok külső hatásai miatt, a versenyjog korlátok közé szorítja. A szerződéses szabadság és a kereskedelmi jog diszpozitív szabályai önmagukban nem mentesítenek a szabad verseny biztosítását célzó korlátok alól, a fenti példák mutatják a közvetítő tevékenységben alkalmazott egyes kereskedelmi jogi megállapodások versenyjogi kockázatait és korlátait.
[41] Az uniós jog fogyasztóvédelmi terméke a termékfelelősség, amely a hibás termékért való objektív alapú kártérítés szabályát a gyártóra, a termék importálójára, illetve annak forgalmazójára vonatkoztatja. * A szabály a magyar jogrend részét képezi már 1984 óta. Importtermék esetében a gyártó mellett a terméket az Európai Gazdasági Térség területére importáló vállalkozással szemben is érvényesíthető a kártérítési igény (a Tanács 1985. július 25-ei a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló 85/374/EGK irányelve, a magyar jogban jelenleg a Ptk. 6:553. skk. §-aiban). Ezen túlmenően, ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék minden forgalmazójával szemben érvényesíthető az igény, attól függően, hogy a forgalmazó a gyártót vagy azt a forgalmazót nem nevezi meg, akitől a terméket beszerezte [6:553. § (3) bekezdés]. A szabály célja a károsodott fogyasztó védelme, és a szabály a fogyasztónak olyan személy, forgalmazó, értékesítő közvetlen perlését teszi lehetővé, aki számára az európai piacon könnyebben elérhető, és a per vele szemben könnyebben megindítható. A termék értékesítésében részt vevő közvetítők bevonása a termékfelelősség körébe olyan kógens norma, amelynek kockázatával a feleknek számolniuk kell, és amelyet a termék közvetítésében részt vevő felek közti megállapodás nem írhat felül harmadik fél, így a fogyasztók irányába. Ha a gyártó és a forgalmazó közt van is valamilyen megállapodás, az nem hat ki a kártérítést érvényesítő fogyasztóra. A forgalmazóval szemben érvényesített kártérítés következményeit a szabály nem érinti, így nem zárja ki a gyártóval vagy más forgalmazóval szemben a kártérítésre marasztalt forgalmazó visszkereseti igényét. Azt, hogy e visszkereseti igényt a gyártó és a forgalmazók közti szerződéses láncban miként rendezik, az irányelv nem szabályozza.
[42] A korábbi magyar jogszabály, a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény vezette be a „forgalmazó” megnevezést a termékfelelősségi szabályba, * így vélhetően emiatt került bele az új Ptk. szövegébe is. A 85/374/EGK irányelv nem tartalmazza a Ptk.-ban olvasható forgalmazó kifejezést, hanem a „szállító”-t használja. * Az irányelv angol, * német * és francia * szövegváltozatai is alátámasztják ezt az értelmezést. Az uniós jog bírói gyakorlatában már felmerült, hogy mely vállalkozást kell „szállítónak”, a terméket forgalomba hozónak minősíteni, kit perelhet a károsult fogyasztó. A C-217/04. ügyben a Bíróság az irányelv kapcsán értelmezte a forgalomba hozatalt, megfogalmazása szerint egy terméket akkor hoznak forgalomba, amikor kikerül a gyártó által végzett gyártási folyamatból, és forgalmazási folyamatba kerül, amelynek során a vásárlóközönség számára felhasználás vagy fogyasztás céljára kínálják (32. pont). A C-358/08. ügyben az irányelv 3. cikk (3) bekezdése kapcsán a Bíróság kimondta, ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék szállítója tekintendő gyártónak, kivéve, ha az észszerű időn belül tájékoztatja a károsultat a gyártó vagy a saját beszállítója személyéről (54. pont). A C-402/03. ügyben a Bíróság tovább pontosította a szállító felelősségét.
[43] Az értékesítési jogviszony az uniós jogban nemcsak a versenyjogi, hanem a joghatósági kérdésekkel kapcsolatban is felmerült már. Joghatóság alatt azt értjük, hogy a felek közti jogvitában mely állam bírósága járhat el, mely állam bírósága előtt kezdeményezhető per. Ez a kérdés az Európai Unió tagállami közt egységesen van szabályozva. A Granarolo ügyben * az Unió Bírósága értelmezte a joghatóságot szabályozó Brüsszel I. rendeletet * egy forgalmazási szerződés kapcsán. Az olasz Granarolo élelmiszeripari cég termékeit a francia Ambrosi társaság körülbelül 25 éven keresztül értékesítette Franciaországban, írásba foglalt keretszerződés nélkül. Fontos utalni arra, hogy Granarolo nem biztosított kizárólagosságot francia partnerének. Az olasz cég 2012 decemberében írásban közölte a francia forgalmazóval, hogy 2013. január 1-jétől egy másik francia társaság fogja értékesíteni termékeit Franciaországban. Az Ambrosi a marseille-i kereskedelmi törvényszék előtt, a francia kereskedelmi törvénykönyv alapján - szerződésen kívüli - kártérítési keresetet terjesztett elő korábbi partnerével szemben. Az olasz cég arra hivatkozott, hogy a marseille-i törvényszéknek nincs joghatósága és nem járhat el, mivel nem szerződésen kívüli károkozásról van szó az alkalmazandó Brüsszel I. rendelet alapján.
[44] Az ügy egyik alapkérdése az volt, vajon a felek közti értékesítésnek mi volt a tartalma, egyes adásvételi szerződések megkötése, azaz a francia cég megvette az olasz partnetéről az árukat, és azokat maga értékesítette, vagy más szolgáltatást is nyújtott az olasz termékek franciaországi terjesztése terén. Ha a felek közti szerződéses jogviszony csak adásvételi szerződésnek minősül, mint az egyes vásárlások jogi lebonyolításának a jogi keretei, akkor a Brüsszel I. rendelet alapján ingó áru értékesítésének minősítendő, akkor az áru (dolog) leszállításának helye szerinti bíróság bír joghatósággal, ott kell a keresetet benyújtani, azaz a jelen ügyben Olaszországban, mert a francia cég ott vásárolt (gyárból, ex works) (5. cikk 1. pont b alpont első francia bekezdés). Ha a felek közti szerződés szolgáltatás nyújtására irányult, akkor a Brüsszel I. rendelet szerint a teljesítés helyének az a hely minősül, ahol a szerződés szerint a szolgáltatást nyújtották, vagy ahol azokat kellett volna nyújtani (5. cikk 1. pont b alpont második francia bekezdés). * Az Unió Bírósága ítéletének 37-41. pontjaiban ad iránymutatást abban a kérdésben, hogy a szolgáltatásnyújtás mely elemeit kell vizsgálni annak megállapításához, hogy ez a kérdés eldönthető legyen. Ide sorolta a Bíróság a következő tényeket: a forgalmazó által olyan kedvezmények és szolgáltatások nyújtása az adott piacon, amelyeket az egyszerű viszonteladó nem tudna adni (39. pont), a forgalmazó részére a gyártó részéről nyújtott egyéb segítségek, mint reklámanyagok, know-how átadása, fizetési „könnyítések” (41. pont).
[45] A konkrét ügyben az uniós bíróság a tényállás ezen elemeit nem vizsgálta, hanem a tagállami perbíróság körébe utalta ezek értékelését. Az értékesítési szerződés szempontjából mindez azért bír jelentőséggel, mivel az Európai Unión belüli értékesítési szerződések valós tartalma, a közvetítő által nyújtott szolgáltatások köre meghatározza azt is, hogy a felek jogvitájában mely állam bírósága járjon el. * Visszatérve kiinduló problematikánkhoz, a Ptk. diszpozitív szabályozása által megengedett szerződéses kikötések adott esetben lényegi ponton képesek meghatározni és eldönteni az alkalmazandó joghatóságot egyes közvetítői ügyletek esetében. Másként fogalmazva, ilyen ügyletek esetében a felek szerződéses szabadsága révén választott és kialkudott jellemző szolgáltatás a szerződésből eredő joghatóságot is meghatározza.
[46] Az uniós gazdasági térségben a kereskedelmi gyakorlat számos soft law megoldást is meghonosított, így a franchise terén a „European Code of Ethics for Franchising”-ot, amely 1972-ben született meg, és melynek legújabb hatályosítására 2016-ban került sor. A magatartási kódex lényegében a franchise-adó és a franchise-vevő kötelezettségeit fogalmazza meg, jogi pontossággal. Mint magatartási kódex, nem bír jogszabályi érvénnyel, a felek szerződéses megállapodásának a részévé tehető.
[47] Az összeurópai polgári jog tudományos munkálatainak az egyik gyümölcse a 2006-ban közzétett Principles of European Law on Commercial Agency, Franchise and Distribution Agreements (a továbbiakban: PAL CAFDC). * A tudományos laboratóriumban született szabálytervezet a magyar Ptk. disztribútori és franchise szabályainak megfogalmazásainál is szerepet játszott. * A PAL CAFDC első fejezete általános szabályokat fogalmaz meg, a második fejezet a kereskedelmi ügynök, a harmadik a franchise, a negyedik a disztribútori szerződés szabályait tartalmazza. A szabályok a professzionális piaci szereplők egymás közti (belső) viszonyait érintik csak. * A PAL CAFDC-vel szemben viszonylag már korán meglehetősen markáns kritika jelent meg a gyakorlat részéről. *
[48] Az európai jog fejlődésének egy másik kiemelkedő fejezete a Principles, Definitions and Model Rules of European Private Law címmel kiadott összeurópai áttekintéssel megírt és összeurópai szintézist célzó munka, amelynek eredményeként a Draft Common Frame of Reference (a továbbiakban: DCFR) címmel egy lehetséges európai polgári és kereskedelmi törvényi szabályozás alapjai kerültek megfogalmazásra 2009-ben. * A külsőleg kódexként megjelenő, jogi normák formájába öntött szabálytervezet a kereskedelmi ügynökről, a franchise-ról és a disztribútori szerződésről egyaránt szól (IV. könyv E részében olvasható szabálytervezet a PAL CAFDC által kidolgozott szöveg finomított változata). Mind a három speciális szerződéstípus nevesítésre kerül, de a szabályozás elején erre a három szerződéstípusra közös normákat is találunk. Háttér szabályként a megbízási szerződés alkalmazandó. A három szerződéstípus közös szabályai a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségre, a felek együttműködési és folyamatos tájékoztatási kötelezettségére, a bizalmas információk megtartására, a szerződés felmondására és annak kártérítési és egyéb következményeire vonatkoznak (például meglévő készlet visszavásárlásának kötelezettségére IV.E - 2:306), ezt követik a kereskedelmi ügynök, a franchise és a disztribútori szerződés szabályai. A franchise esetében a szerződés tárgya a franchise üzleti tevékenység végzésére való jogosultság megadása, és az ezen üzleti tevékenység végzéséhez szükséges kereskedelmi név, védjegy vagy más szellemi alkotás, know-how használatának joga (IV.E. 4:101). * A disztribútori szerződés meghatározása a folyamatos szerződéses kapcsolatot hangsúlyozza, valamint a szállító szállítási kötelezettségét emeli ki egyrészről, és a disztribútor vételi, illetve termékátvételi (to take) és fizetési kötelezettségét (azaz nem feltétlenül két adásvételi ügylet kapcsolódik össze a disztribútor személye révén - lásd IV.E. 5:101). * Ez a normagyűjtemény inspirálója lehet mind az uniós, mind a tagállami jogalkotónak, de segítségül hívható értelmezési kérdésekben is.
[49] Az Európai Unión túlmenően a globális nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok javítására, a nagyobb jogbiztonságra törekedve számos eredmény született a vizsgált tárgykörben, ezek közül kiemeljük a Hague Convention on the Law Applicable to Agency (1978) egyezményt, amely a képviselet nemzetközi magánjogi szabályozására vonatkozik, valamint az UNIDROIT keretében a nemzetközi adásvételhez kapcsolódó kereskedelmi ügynöki egyezményt (Convention on Agency in the International Sale of Goods, 1983, Genf). Nagyon leegyszerűsítve, az utóbbi egyezmény főszabályként a nemzetközi vonatkozású ügyletekre kimondja, hogy az ügynök által megkötött ügylet az ügynök megbízóját köti az ügynökkel szerződést kötő fél irányába (12. cikk). A nemzetközi szabályozás indoka, hogy az egyes államok szabályai eltérően szabályozzák a megbízó-ügynök, valamint az ügynök-harmadik fél, továbbá a megbízó és az ügynökkel szerződő fél jogviszonyait, mely bizonytalanság nemzetközi vonatozású szerződések esetében eltérő jogkövetkezményekkel járhat. Az egyezmény ezt a bizonytalanságot kívánja csökkenteni, és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban tevékenykedő ügynökök által kötött szerződések kötőerejét növelni.
[50] A nemzetközi szabályozás terén elért eredmények közül utalunk az UNIDROIT keretében a franchise ügyletre elkészített modellszabályra, amelyet Model Franchise Disclosure Law (2002) címmel adtak ki. A szabályozási modell célja, hogy az egyes tagállamok számára segítséget, hasznos szabályozási megoldásokat mutasson a franchise szabályainak a megalkotásához.
[51] Röviden utalunk még az UNIDROIT Principles of International Commercial Contract nagyszabású munkájára, amelynek legutóbbi módosítására 2016-ban került sor. A Principles képviseleti szabályai a képviselet (agency disclosed - Art. 2.2.3.) mellett említik a nemzetközi kereskedelemben előforduló agency notdisclosed (art. 2.2.4) intézményét is. *
[52] A fenti áttekintés alapján az értékesítés kereskedelmi jogi megoldásai színes és változatos képet adnak, az általános kereskedelmi jogi szabályok mellett az egyes üzletágakra vonatkozó speciális normák a biztosítás és pénzügyi szolgáltatások terén mutatják a szabályozás sokféleségét. A jog által kínált megoldások egyik választóvonala, hogy az értékesítő a gyártó, a szolgáltató képviselőjeként jár-e el, vagy saját nevében és saját vagyonára szerződve. A képviseletre alapított értékesítés esetében a képviselő által kötött szerződés jogi és gazdasági következményei és hatásai, előnyei és hátrányai közvetlenül a megbízót érintik, a képviselő vagyoni önállósága, vagyoni kockázata és felelőssége limitált a megbízójával szemben. A nem képviselőként, hanem saját nevükben, saját vagyonra, saját kockázatra és saját számlára eljáró értékesítők az értékesítési, forgalmazási piac önálló szereplői, önállóan gazdálkodó vállalkozások, akik szerződéseik gazdasági és jogi következményeit maguk viselik, az a saját vagyonukat érinti, a piaci tevékenységük saját jóhírnevük, saját üzleti hírük és saját vállalkozásuk önálló növekedését is jelenti, nem csak a terjesztett termékét. Minél nagyobb az önállóságuk, annál nagyobb a kockázatuk, és kevesebb a jog által biztosított védelem a kevésbé független közvetítőkhöz képest. Az általuk kiépített ügyfélkör, piac elsődlegesen tevékenységükhöz, így üzleti vagyonukhoz kapcsolódik, természetesen az általuk értékesített áru vagy szolgáltatás kapcsán. Ez utóbbi körben is lényegesen eltér az ügynök tevékenysége és üzleti kockázata a saját gazdasági önállóságát irányító bizományosétól, viszonteladótól vagy forgalmazótól. A bizományos jóllehet saját nevében, de megbízója javára köt üzletet, díjazás ellenében, hozzá képest is eltérést mutat a forgalmazó jogi helyzete, aki saját nevében és saját vagyonára, előnyére lép fel a piacon, a gyártó érdekével párhuzamosan a termék sikeres értékesítése terén. A franchise egy harmadik modell a piaci szereplők közt, annak tárgya az adott szolgáltatás vagy termék piaci megjelenítése, ahol a megbízó-megbízott viszony helyett egy értékesítési közösség áll, és nem értelmezhető egy egyszerűbb megbízó-megbízott viszonyként, továbbá franchise esetében legtöbbször nem egy már elkészített áru vagy létrehozott termék-szolgáltatás továbbításáról van szó, hanem adott esetben a termék előállításáról, a szolgáltatás nyújtásáról, a megbízásnál bonyolultabb üzleti tevékenységről.
[53] Az értékesítések esetében a másik alapvető eltérés az értékesítő szolgáltatás tárgyában jelentkezik: ügynök esetében a vevők, szolgáltatást igénybe vevők felkutatása, vagy ezen túlmenően a kereskedelmi képviselő esetében szerződések előkészítése, vagy még ezen is túlmenve szerződések megkötése a megbízó javára egyrészről, másrészről önálló tevékenységként a saját üzleti tevékenység végzése, a saját értékesítési piac és ügyfélkör kiépítése a gyártótól/forgalmazótól átvett áru piacra juttatása érdekében. Egyes közvetítők tevékenysége a megkötött szerződések teljesítésének koordinálására, sőt, a teljesítés utáni egyes feladatokra is kiterjed. A franchise esetében a franchise-vevő részéről eltérőek a kötelezettségek, hiszen számos franchise esetében már maga a szolgáltatás vagy termék előállítása is az értékesítő tevékenységébe tartozik, sőt, a szerződéskötésen túl a szerződés teljesítése is az ő kötelezettsége, ami alapjaiban eltér egy közvetítői tevékenységtől.
[54] A harmadik alapvető eltérés az üzleti tevékenység javadalmazásának a megoldásában mutatkozik, a közvetítő vagy díjra jogosult vagy pedig az üzleti forgalom hasznából részesedik. Ha a közvetítő csak díjra jogosult, legtöbbször a díjazása csak a sikeres közvetítéshez kapcsolódik, amikor a szerződés aláírásra kerül, így eredménykötelem, eredményorientált. Az ügynök díjazása ennél már bonyolultabb, az ügynöki tevékenységnek fontos része a piacépítés, az ügyfélkör bővítése, megtartása, amelynek ellentételezése megjelenik a jutalékban és az ügynöki szerződés megszűnése esetén járó kiegyenlítési igényben. A forgalmazó, a bizományos üzleti profitja jóllehet alapvetően a közvetített termék gyártójától függ, hogy az milyen áruval, milyen határidővel és feltételekkel képes és akarja közvetítőjét ellátni, de ezen túlmenően saját üzleti sikerességén is múlik.
[55] A szabályozási modellek mellett fontos, hogy az adott ország szabályai a közvetítői viszony szereplőit miként védik, mennyire biztosított a közvetítő jogi pozíciója megbízójával és a vele szerződő féllel szemben. Amint láttuk, az uniós piacon tevékenykedő kereskedelmi képviselőt erős uniós szabályok védik, sőt ismertek olyan államok is, amelyek a nemzetközi vonatkozású ügyekben tevékenykedő kereskedelmi képviselőt további eljárási normákkal is támogatják, * például azzal, hogy csak a saját országában lehet vele szemben pert indítani (sem külföldön, sem nemzetközi választottbíróság előtt nem lehet perelni, így a jogi védelmét saját államának joga jelenti). *
[56] A többféle értékesítési rendszer közül megkülönböztethetünk az értékesítők csoportos együttműködésén alapuló megoldást, vagy azok versenyét célzó modellt, amikor a gyártó egymással versenyezteti a termékét piacra vivő vállalkozásokat. Ez összefügg a gyártó irányában fennálló kizárólagossággal, hiszen ha a gyártó több értékesítőt alkalmaz, és versenyezteti őket a piacon, ezektől kizárólagosságot nehezen tud követelni, nem várhatja el, hogy más termékét ne forgalmazzák. Ismert a termékkizárólagosság megoldása, valamint a termék kizárólagos forgalomba hozatalára irányuló megoldás is, az adott terméket csak egy kiválasztott közvetítő értékesíti, amely egyúttal egy gazdaságilag és jogilag szorosabb gyártó-értékesítő jogviszonyt jelent. Azt gondolhatjuk, hogy a termék gyártója, adott esetben importálója dönt minden esetben az értékesítési modellről, az abban résztvevő pedig ehhez a modellhez igazodik, de ez erős és komoly piaci részesedéssel rendelkező kereskedői hálózat esetében fordítva is igaz lehet, ahol az értékesítő tudja érdemben befolyásolni az értékesítés feltételeit. A kereskedelmi jog gyakorlata mindezeket a helyzeteket rugalmasan kezeli, ellenben a versenyjog, a fogyasztóvédelmi jog szabályai nincsenek tekintettel az értékesítési láncban érvényesíthető szabadságokra. A kereskedelmi jog fejlődése a versenyszabályok szorításában új értékesítési módokat alakított ki, a termékforgalmazás (disztribúció) és a franchise már a közeli múlt részének tekinthető. * Korunkban új fejezet nyílt az interneten keresztül történő piacra lépéssel, melynek további fejlődése számos termék és szolgáltatás terén jelentősen átalakítja a kialakult értékesítési módokat.
